Novella - 4. rész

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy ha már a másik blogon kaptatok friss fejezetet, itt se maradjon üres a kezetek :D Lényegében csak annyi, hogy meghoztam a novella következő részét :) Nem tudom, hány rész lesz még belőle, talán egy vagy kettő, esetleg több is, attól függ, hogyan jön az ihlet. Van még hozzá egy-két ötletem, de mivel a végére értem az eddig megírt soroknak, nem biztos, hogy ismét ilyen hamar jön majd. Viszont a történetből megpróbálom hamarabb összehozni az új fejezetet :)
Kíváncsi leszek, mit szóltok majd ehhez, igencsak érdekel a véleményetek. Bár kicsivel rövidebb lett, ezt most itt be akartam fejezni, mert a következőbe már mást tervezek. Halkan megjegyzem még, hogy itt már visszatér Peter is a történetbe, és úgy tervezem, hogy most már marad is ;)
Valamint fel kell hívnom a figyelmeteket rá, hogy használtam egy-két helyen durva kifejezéseket, ha jól emlékszem még...
Jó olvasást kívánok hozzá! :)

U.i.: Csakúgy, mint a másik blogon, itt is jelentkezek nemsokára díjjal, mert le vagyok maradva velük :)

Puszi

Az első könnycseppek kibuggyantak a szememből és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Nem tudtam letörölni őket, mert mindkét kezemet Justin karja tartotta satuban. Lassan megpróbáltam letolni magamról, de az enyém már kezdett zsibbadni. Végül nagy szenvedések árán, de sikerült alóla kiszabadulnom. Felültem a kocsiban, majd a sötétben a ruháimat kezdtem keresgélni. Nem tudtam, miért, de egyszerűen képtelen voltam továbbra is mellette maradni. A fülledt levegő szinte fojtogatott. Végül sikerült minden ruhámat megtalálni, de a melltartóm elszakadt és a blúzomról több gomb is leesett. Szorosan magamhoz fogtam a megtalált ruháimat, majd kiszálltam az autóból. A friss levegő kitisztította a tudatomat és én elborzadtam magamtól. Mindig is a tökéletes fiúnak tartogattam magam, de Justint még csak másfél hónapja ismerem és még csak pár hete járunk. Amit iránta érzek, az nem szerelem. Nem lett volna szabad engednem neki.

Némán zokogva kezdtem el öltözködni. A hűvös, októberi széltől megborzongtam, ahogy szinte meztelenül álltam az erdő közepén. Az elmémet megrohamozták az elmémet és én kétrét görnyedve, a fejemet fogva a fájdalomtól nyögtem fel. Először Anyu és John halála. Ó, Anya, vajon mit mondanál most nekem? Te is kitagadtál volna a családból, mint ahogyan azt a húgom és nővérem is tette? Nem, biztosan nem. Ha anyu nem hal meg, akkor én sem süllyedek le erre a szintre. Igaza volt Lucy-nak, amikor elküldött engem, hiszen ez a viselkedés egyáltalán nem méltó egy Reaser lányhoz. Ha nincs ez az egész drogos ügy, most talán boldogan élhetnénk... A fájdalom újra a fejembe hasított. Előttem volt Elena elképzelt összetört testének a képe, amint az utcán hever összetörve, megalázva. Igaza volt anyának, nem lett volna szabad engedni neki, hogy azzal a Jack-kel találkozgasson. Vele volt utoljára és azóta a fiú is eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett.

Négykézlábra rogytam, és úgy másztam messzebb a kocsitól. A táskámba nyúltam, hogy elővegyem a mobilomat, de sehol sem találtam. Biztosan kiesett belőle valahol a kocsiban. Viszont nem fogok már visszamászni érte.

A franc ebbe a retkes világba! Minden Rebecca és a hülye drogjai miatt történt. Nem! Nem hibáztathatom őt mindezért. Én voltam az, aki kért tőle, így nekem kell ezt vállalnom is. Nem tudom ezt tovább csinálni. Képtelen vagyok ezt az életet élni.

A „táborunkhoz“ már nem akartam, és erőm sem volt visszamenni. Ehelyett egy fatörzsbe kapaszkodva, lassan álló helyzetbe húzódzkodtam és elindultam hazafelé, ami most valóban a tényleges házunkat jelentette. Bocsánatot fogok kérni Lucy-tól. Talán még nincs késő hozzá. Meg fogja érteni és segíteni fog. - Ezekkel a gondolatokkal próbáltam győzködni magam.

Az ösvényen botladozva, szinte mászva mentem végig. Az arcomat szétkarcolták az ágak és, ha ehhez hozzá is szoktam volna már, a bokám nem egyszer alám fordult egy-egy szerencsétlenebb lépés miatt. Mikor végre kiértem a fák közül, az út szélén sétálva haladtam tovább. Az autók sorban haladtak el mellettem, többen rám is dudáltak. Aztán az egyik kocsi lelassított mellettem és a lehúzott ablakon egy kopasz, ötvenes éveiben járó férfi nézett ki rám. A szívem a torkomban dobogott és az adrenalin csak úgy száguldozott az ereimben, mint egy azt kiáltozva: Veszély, menekülj innen! Pontosan tudtam, hogy mit akar tőlem.

- Helló, kislány, mennyi egy menet? - kérdezte mély hangon. Csak egy pillanatra néztem rá, mielőtt válaszoltam volna, de ez elég is volt ahhoz, hogy a gyomrom még jobban felforduljon az arcán levő kihívó vigyortól. Nem álltam meg, csak lépkedtem előre.

- Bocs, de nem vagyok utcalány - feleltem előre szegezett tekintettel. Pedig ma nagyon is annak éreztem magam.

- Kár, pedig igazán jó bőr vagy. Biztos nem gondolod át jobban? - kérdezte vigyorogva.

- Nem, kösz - ráztam meg a fejem határozottan.

- Hát, kár érted - jegyezte meg vállat vonva, majd gyorsított és a következő kanyarban el is tűnt.

Hisztérikus zokogás tört fel belőlem. Bár a veszély már elmúlt, a sokk megmaradt. Mi lett volna, ha ez a pasi nem törődik csak úgy bele? Mit tett volna velem? Megborzongtam a gondolatra és a karjaimmal átöleltem magam, hogy ne fázzak.

Szerencsére több ilyen incidens nem volt, de ezután minden egyes dudáláskor öklömnyire zsugorodott össze a gyomrom. Hamarosan azonban elértem a város szélére és fellélegezve léptem rá az első járdára. Legalább utcalánynak ne nézzenek.

Ahogy közeledtem a házunk felé, a lépéseim egyre kisebbek lettek. Biztos voltam benne, hogy ezt akarom, de léptelen voltam a tettlegességre. Befordulva a Calle Street-re, a légzésem lassan zihálásba csapott át. Ahogy elképzeltem, hogy mit fogok majd mondani Lucy-nak, a szemeimből ismét záporozni kezdtek a könnyek. A kapunk előtt állva a térdeim megremegtek, és ott helyben összeestem a járdán. Felhúzva a mellkasomhoz a lábaimat, összekuporodtam és szorosan átkaroltam őket. Fejemet a kezemre hajtottam és próbáltam mélyeket lélegezni. A hideg széltől újra meg újra megborzongtam, míg nem hosszú percek elteltével egy kéz megérintette a vállamat. Felkaptam a fejemet és még a félhomályban is azonnal felismertem az illetőt. Peter volt az. Barna haja megcsillant az ezüstös holdfényben és zöld szemei mintha világítottak volna, akárcsak a macskáké. Csak egy régi melegítőalsót és egy szürke atlétát viselt.

- Liz - suttogta döbbenten. - Mit csinálsz te itt kint? Mi történt? - Leguggolt elém, hogy az arcunk egy szintben legyen, de én elfordítottam a fejemet.

- Nem mehetek be - suttogtam szégyenkezve, még mindig a könnyeimmel küszködve.

- Miért nem? - döbbent meg. Hallgattam. Mit mondhatnék neki? Hogy a nővérem kitiltott a házunkból, amiért drogozom? Valószínűleg szó nélkül itt hagyna. - Rendben, akkor gyere fel hozzám. Majd ott szépen lepihensz, és reggel mindent elmesélsz.

Tiltakozni akartam, de sem erőm, sem pedig időm nem volt rá. Peter felhúzott a járdáról, majd szorosan átkarolt, hogy ne bukjak előre. Nem figyeltem, hogy merre megyünk, így már csak az tűnt föl, mikor egy bejárati ajtó nyitódott előttem. Peter megunhatta a lassú csoszogásomat, mert egy szusszantás után benyúlt a térdeim alá és a karjaiba emelt. Kezeimet automatikusan fontam a nyaka köré.

- Uhh, Liz, neked aztán tömény pia szagod van - húzta el a száját. Még mondott valamit, de azt már nem hallottam, mert elnyomott az álom. A karjaiban már biztonságban éreztem magam, így nyugodtan aludhattam végre.

Reggel a nap vakító sugaraira ébredtem. Lassan pislogni kezdtem és az emlékeim visszatértek. Körülnéztem - véleményem szerint - Peter szobájában, de senki sem volt itt. Eszembe jutott, hogy a mobilom valahol Justin kocsijában maradt, így ők sem tudhatják, hogy hol vagyok. A másnaposság miatt pedig a fejem majd’ kettérepedt.

A következő pillanatban az ajtó halkan kinyílt, mire rögtön arra kaptam a tekintetemet. Peter állt ott csalódott és meggyötört arccal. Vajon mi baja lehet? Talán mondtam neki valami bántót tegnap este, csak nem emlékszem rá?

- Jó reggelt! - köszönt halkan. - Jól aludtál? - lépett beljebb, becsukva az ajtót maga után.

Csak bólintottam.

- Nem szeretnél nekem mesélni valamiről? Családi gondok, vagy ilyesmi?

Egy széket húzott oda az ágy mellé és leült rá.

- Nem értem, miről beszélsz - ráztam a fejem értetlenül.

Mélyet sóhajtott, mielőtt belekezdett volna, míg én ülő helyzetbe tornáztam magam, ami ismét egy jó erős fájdalomlökettel járt.

- Tegnap, pontosabban ma hajnalban, miután idehoztalak téged, fel akartam hívni valakidet, hogy megmondjam, nálam vagy és ezeket találtam a táskádban a mobilod helyett. - Kinyújtotta felém a kezét és a tenyerén ott feküdt három kis adag a kokainból, valamint a szájfény, amit anno még Rebeccától kaptam, csak azóta újratöltöttem. - Van valami magyarázatod rá, vagy tényleg úgy van, ahogy gondolom?

Meg akartam szólalni, de a torkomon akadt a szó. Remegve hajtottam le a fejemet.

- Peter én... - motyogtam halkan.

- Először nem tudtam rólad ezt elképzelni, pedig a jelek annyira egyértelműek voltak... És most mégis. Nem bírom felfogni - rázta a fejét hitetlenkedve. – Pont te…

- Kérlek, hadd magyarázzam el - néztem fel rá könyörgőn. - Tudom, hogy erre nincsen megfelelő magyarázat, de legalább értsd meg, hogy mit miért tettem.

Egy mély sóhaj után bólintott.

- Akkor azt hiszem, a legelején kezdem... - néztem rá tétován. - Mint gondolom, te is tudod, a szüleim halála nagy megrázkódtatás volt nekem. Az egész nyaramat otthon töltöttem az ágyamban, és még csak pár percre sem hagytam el a házat. Mindeközben egyedül csak Rebecca volt mellettem. Tudtam róla, hogy drogozik, de mégis jól esett a barátsága. Körülbelül két héttel az iskolakezdés előtt felajánlotta nekem, hogy ad belőle. Akkor még nem fogadtam el tőle, sőt, a suli kezdésig alig találkoztunk utána. De aztán eljött az első tanítási nap, és nekem szembesülnöm kellett a világgal és Jennie-vel. Ráadásul mindenki annyira szánakozó volt velem, hogy már az idegbaj kerülgetett. Egyedül te voltál az, aki úgy beszélt velem, mint egy normális emberrel. Mikor azonban te is elfordultál tőlem, még jobban összetörtem. Először azt hittem, végre van valaki, akivel el tudok rendesen beszélgetni.

- Nem fordultam el tőled. Egyszerűen csak... nem is tudom, mi üthetett belém, de nem akartalak megbántani.

- Most már teljesen mindegy - ráztam meg a fejem. - Azután, hogy Jennie-vel láttalak csókolózni, még rosszabbul éreztem magam. Gyűlöltelek mindkettőtöket, amiért így eltapostatok. Aznap kértem meg Rebeccát, hogy adjon abból a porból. Csak egyszeri alkalmat akartam, hogy legalább aznapra elfelejtsem a gondjaimat, de ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan azt gondoltam. A leszokás már egy adag után is borzalmas. Gondolom, emlékszel, milyen furcsa voltam másnap. Még az órán is rosszul lettem

- Emlékszem - bólintott. - Az emiatt volt? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen. Először próbáltam elfeledni a fejfájást, de amikor egyszer csak összeestem a folyosó közepén és majdnem elájultam, már nem volt más választásom. Legalábbis én akkor ezt hittem. Miután tesi órán fejbe dobtak a labdával, amíg otthon aludtam, Lucy, a nővérem, megtalált egy adagot a táskámban. Teljesen kiakadt és elküldött otthonról. Azt mondta, többé már nem tartozom a családhoz és, hogy be ne merjem tenni a lábaimat újra a házba. - A szemembe könnynek gyűltek, de próbáltam lenyelni őket. Még koránt sincs vége... - Akkor odaköltöztem Rebeccához. Akkoriban észre is lehetett venni rajtam a változást. A pénzem nagy részét drogokra költöttem. Aztán pár nappal később... az iskolában kellett megtudnom, hogy Elenát megerőszakolták az előző éjjel, majd holtra verték és otthagyták a meggyalázott testét a járdán. - A hangom megremegett és éreztem, hogy az első könnycseppek kibuggyannak a szemem sarkából. - Akkor szakadt el bennem valami és még jobban sikerült elásnom magam. Talán akkor követtem el a következő súlyos hibát is - suttogtam. - Justin, a bandánk egyik tagja már kezdettől fogva nyomult rám. Aznap végül engedtem neki. Talán azért, mert úgy gondoltam, így majd könnyebb lesz, hogy tudok valakire támaszkodni Rebeccán kívül is.

- És ma hogyan kerültél ide? Mármint, ha haza nem mehettél...

- Bocsánatot akartam kérni Lucy-tól. Pontosabban... Peter, én szeretnék megváltozni, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá. Egyedül képtelen vagyok megtenni, és szükségem van a testvéremre.

- Mi változtatta meg a döntésedet? - hajolt kissé közelebb hozzám.

Könnyes szemekkel néztem rá. Vajon mit fog ezek után gondolni rólam? Végül is... ennél rosszabb már úgysem lehet.

- Kérlek, ne ítélj el amiatt, amit most mondani fogok... - kezdtem bele halkan. - Mivel Justinnal a... kapcsolatunk megerősödött ezalatt az idő alatt, eljött az a bizonyos pillanat... Huh, nagyon nehéz neked erről beszélnem - haraptam be az alsó ajkam. Kissé hátrébb húzódott és úgy várta, hogy folytassam. - Nekem... szóval ő volt az első fiú, akivel erre a szintre jutottunk, de egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Akkor jöttem rá, mennyire megváltoztam. Ez nem én voltam. Pia és drog nélkül sosem tettem volna meg ezt a lépést. Várni akartam vele, hogy minden tökéletes legyen. Összekapkodtam az éppen kézhez kerülő ruháimat és eljöttem ide. Képzelheted, minek néztek ilyen öltözékben az autósok - hajtottam le a fejem. - A kapunál tovább azonban már nem tudtam menni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Nem mutatkozhattam ilyen állapotban Lucy előtt.

Félve pillantottam fel rá, de az arca semlegességet tükrözött. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon, de ez csak hosszú percek elteltével következett be.

- Talán én segíthetnék - mondta halkan. Elkerekedett szemekkel pislogtam rá. - Mármint úgy értem, elvihetlek egy rehabilitációs központba és lelkileg is támaszt nyújthatok. De ez csak akkor lehetséges, ha te hajlandó vagy együtt működni velem. Aztán, ha már rendbe jöttél, bocsánatot kérsz Lucy-tól. Neki is könnyebb lesz, ha nem szakadt ruhákban és ápolatlanul kell viszont látnia téged.

- Nem Peter, egy ilyen elvonó sokba kerül és nekem nincsen pénzem rá, hogy kifizessem. - A fejembe belenyilallt a fájdalom és én felnyögtem a szörnyű érzésre.

- Szükséged van rá, és én tudok segíteni. Rendbe fogsz jönni.

Döbbenten néztem fel rá, majd hevesen rázni kezdtem a fejem.

- Ezt nem engedhetem. Peter, ez őrültség! Miért költenél te rám ennyi pénzt? És mi lesz, ha nem bírom és visszaszokom rá? Nem rángathatlak bele téged is ebbe az egész őrületbe.

Megvárta, amíg kicsit lenyugszom és csak azután szólalt meg.

- Ez nem lenne gond nekem. Főleg, hogy érted csinálnám - hajtotta le a fejét. - Először cserbenhagytalak... másodszorra már nem foglak.

- Csak ezért nem kell - ellenkeztem.

- Elizabeth, pont te mondtad az előbb, hogy egyedül nem bírod ezt végigcsinálni és ez így is van. Volt már dolgom ilyen esettel és hidd el, nem könnyű. Az apám ugyan így drogfüggő volt. Ha valakinek gondjai vannak, az a kipróbálása után előbb utóbb rászokik. Főleg amiatt, amit te is mondtál. Túl gyengék az emberek ahhoz, hogy elviseljék azokat a fájdalmakat. Azért költöztem el Londonból, mert miatta, bár már teljesen jól volt, engem is leírtak és hozzá hasonlítottak. Nem lett volna jövőm és képtelen voltam ottmaradni, ahogy a húgaim is feladták egy idő után, hogy elviseljék ezt a bánásmódot. Mi segítettünk az apánknak, amikor bajban volt, de ő ezt nem tudta értünk megtenni. Többé nem bíztak benne az emberek, még azok sem, akik már régóta ismerték.

- Sajnálom, én ezt nem tudtam. Ne haragudj - fogtam meg az egyik kezét, ami az ágyon pihent, majd megszorítottam. Fogalmam sincs, mi késztetett erre a mozdulatra, de láthatóan Peter is meglepődött rajta.

- Öhm... köszönöm - motyogta. - Te jobban vagy? - nézett rám komolyan, elkerülve a témát.

- A szörnyű fejfájás és szédülés ellenére egész jól, de ez már csak romlani fog.

Ujjaimmal megdörzsöltem a halántékomat.

- Bíznod kell bennem. Hagynod kell, hogy segítsek, különben nem fog sikerülni - nézett mélyen a szemeimbe.

- Nem hagyhatom. Nem költhetsz rám egy vagyont… - ráztam a fejem hevesen. – Nem lehet tudni, hogyan végződik ez az egész.

- Talán, ha lenne kellő motiváció… - hajolt kicsit közelebb, mire én értetlenül pislogtam rá. Hosszú pillanatokig csak nézett a szemembe, majd aprót rázott a fején és visszahúzódott. – Gondolj csak Lucy-ra. A nővéredért mindent megtennél, nem igaz?

- De igen! Persze, hiszen ezért is jöttem el… - zokogva szorítottam rá a tenyereimet az arcomra. A fejfájás kezdett egyre erősebb lenni és úgy éreztem, menten elájulok. – Peter – suttogtam elhalóan, miközben megszorítottam a kezét. – Kérlek, segíts lefeküdni…

- Rosszabbul vagy? – kérdezte azonnal aggódva. – Próbálj meg aludni, addig én elintézek még pár dolgot.

- Várj, nem akarok a terhedre lenni… - suttogtam. – Viszont képtelen lennék egy csomó drogossal terápiára járni egyedül.

- Én végig melletted leszek, megígérem – mondta halkan, majd a világ elmosódott körülöttem és én ájultan ejtettem vissza a fejemet a párnára.

Hangos kiabálásra ébredtem fel. Először fel sem fogtam, merre vagyok, aztán rájöttem, hogy Peter szobájában fekszem. Lassan eljutottak a tudatomig a szavak, amiket valaki igen éles hangon ejtett ki. Szorosan a homlokomra nyomtam a tenyeremet, mert úgy éreztem, menten szétrobban a fejem. Ahogy oldalra pillantottam, megláttam az éjjeliszekrényen egy pohár vizet, mellette egy kis fehér pirulát. Rövid ideig elgondolkodtam rajta, hogy az valóban gyógyszer e, de végül úgy határoztam, hogy Peter biztosan nem adna nekem mást. A számba vettem az apró pirulát, majd pár korty vízzel együtt lenyeltem. Csak ez után kezdtem el hallgatózni a szobába beszűrődő zajok után.

- Ezt nem teheted velem! – fakadt ki az éles női hang. Rögtön felismertem benne Jennie kiabálását. – Nem dobhatsz csak úgy ki!

- Meg kell értened, hogy ez kettőnk között nem fog működni. Nem szeretlek, Jennie! – emelte fel kissé Peter is a hangját. – És így képtelen vagyok veled tovább folytatni. Nem tudok másként nézni rád, mint a többi lányra.

- Ez is csak amiatt a hülye ribanc miatt van, igaz?

Peter felháborodottan kiabált vissza neki.

- Te hallod egyáltalán magadat? Semmi különleges nincsen benned, fogd fel! Unalmas, szőke haj… Jé, mintha a többi lány nem ilyenre festené a haját manapság. Elegem van abból, hogy kisajátítasz magadnak és, hogy nem mehetek sehova sem nélküled. Értsd meg, hogy ez így nem mehet tovább!

- Ígérem, hogy megváltozom, csak ne hagyj el! – vált könyörgővé a hangja, ami teljesen ledöbbentett. Évek óta nem hallottam már tőle ilyen szavakat. Talán legutoljára akkor, amikor még azért könyörgött, hogy fogadjuk be. De azóta, ha egyszer is kiejtette a száján a „kérem” vagy az „ígérem” szót, az valószínűleg csak gúnyból mondta és egyáltalán nem gondolta komolyan. Ez viszont nagyon is annak hatott.

- Nem, Jennie, én nem várom el senkitől sem, hogy megváltozzon miattam. Nem akarom ezt tovább folytatni. Kérlek, most menj el.

Jennie hangos zokogása még felhallatszott az emeletre, de rövidesen el is halt.

Sokáig egyedül maradtam még, így végül összeválogattam pár ruhát az ágy mellé kikészítettek közül, és megfogva a törölközőt, átmentem a fürdőbe.

Mikor visszaértem, Peter ott várt rám az ágyon ülve. Nem szólaltam meg. Láttam rajta, mennyire megviselte őt még így is a szakítás. A törölközőt egy szék támlájára terítettem, a piszkos, rongyos ruháimat pedig leraktam egy kupacban a padlóra.

- Lehet, hogy mégis csak szólni kéne Rebeccának arról, hogy nálam vagy – szólalt meg egyszer csak.

- Én vissza nem megyek arra a környékre – ráztam meg a fejemet ijedten, így azonnal bele is hasított a fájdalom.

- Azt hihetik, hogy eltévedtél az erdőben, ráadásul a cuccaidat is szeretnéd gondolom visszakapni.

- Fogalmam sincs, hogy mikor van otthon. – Leültem mellé az ágyra, és sóhajtva néztem fel rá. – Az estéket pedig volt, hogy nem is ott töltötte.

- És nem tudsz valami biztos pontot, ahol megtalálhatjuk?

- Azt tudom, hogy suli után mindig rögtön az erdőbe ment. De így, hogy szünet van, fogalmam sincs, hogy mikor jár ki oda.

- Akkor ma este oda megyünk. Ha most is ilyen gyakran jár ki az erdőbe, és szerintem így van, akkor nagy valószínűséggel ma is ott lesz.

- Én nem megyek oda egyedül – tiltakoztam azonnal hevesen. – Mi van ha…

- Éppen ezért mondtam, hogy megyünk – nyomta meg az utolsó szót. – A történtek után nem gondolhatod, hogy odaengedlek téged egyedül.

- Nem hiszem, hogy ennek ők örülnének. Egyetlen kívülálló sem tud arról a helyről.

- Ne feledd, hogy most már te is annak számítasz – mutatott rá Peter a tényre.

- Igen, de téged akkor sem vihetnélek oda. Ne tudd meg, miket láttam, amíg velük voltam.

- Akkor én bent maradok az erdőben, amíg te beszélsz velük. Neked is könnyebb lesz, mert tudod, hogy nem vagy egyedül és, ha baj van, akkor jövök csak elő.

- Ez egész jól hangzik – dörzsöltem meg a szemeimet.

- Lehet, hogy az evés jót tenne. Legalábbis bajod nem lehet belőle – mondta elgondolkodva egy kis idő után. – Olyan sovány vagy – csóválta meg a fejét.

- Még jó, hogy időben észbe kaptam és van, aki segítsen – nézett rám hálásan.

- Ne aggódj, továbbra sem hagylak cserben – szorította meg a kézfejemet, majd felállt mellőlem. – Ha gondolod, akár már most is indulhatunk.

- Én legszívesebben oda sem mennék, úgyhogy ilyet nekem ne mondj – ráztam meg a fejem megborzongva.

- Akkor induljunk – fogta meg a karomat és kivezetett a szobából, majd le a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig, amit kinyitott előttem. Beülve a kocsijába egy ismerős érzés fogott el. A fekete Mercedes bőrülései kényelmesen puhák voltak, amitől rögtön kissé kótyagosabb lett a fejem. – Fontos, hogy ne csábulj el – fordult felém komolyan. – Ha most meg bírod állni, hogy ne maradj ott, akkor később is menni fog. Bár nem hinném, hogy ezzel most gond lenne. Én végig ott leszek a közelben, de ha fél órán belül esetleg nem jönnél vissza, akkor utánad megyek.

Lassan bólintottam.

- És ha mégis elszólom magam? Ha rájönnek, hogy te segítesz nekem… és, hogy te is ott vagy… - A fejembe ismét élesen hasított bele a fájdalom és én előre görnyedve szorítottam a lüktető részre a tenyeremet. Emellett fokozatosan kezdtem egyre gyengébbnek érezni magam. Nem is gyengének, inkább olyan érzésem volt, mint akinek a következő pillanatban leesnek a végtagjai, és darabokra hullik. Az izmaim sajogtak és a fájdalom csak nem akart elmúlni. – Én ezt nem fogom bírni – nyögtem fel fájdalmasan.

- Talán ezt az utat tényleg későbbre kéne halasztanunk. Vagy majd én felkeresem Rebeccát és visszaszerzem tőle a cuccaidat, ne aggódj, de ilyen állapotban nem engedlek vissza közéjük – rázta meg a fejét határozottan, majd beindította a motort.

- Akkor hova megyünk? – görnyedtem ismét előre, ahogy egy újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam.

- A kórházba. Onnan pedig valamilyen rehabilitációs központba. És ha szükséges, mindezek után még a rendőrségre is.

- Micsoda? – kaptam fel a fejem. – Nem, Peter, én nem vagyok képes őket beárulni a zsaruknak.

- Ezt majd később megbeszéljük – zárta le a témát az útra koncentrálva.

Amikor odaértünk, rám parancsolt, hogy várjam meg őt a kocsiban, ami jelen esetben nem esett nehezemre. Mégis, valami furcsa érzés ott motoszkált bennem. Nem tudom, hogy végül mi késztetett erre a cselekedetre, talán az egyre növekedő fájdalom, de miután kikapcsoltam a biztonsági övemet, nehézkesen átmásztam a vezető ülésbe. Jogsim még nincsen, így talán egy kicsivel könnyebb dolgom lesz…

- Te meg mit csinálsz? – nyitotta ki mellettem az ajtót, amikor már a kocsi kulcsot keresgéltem. – Liz – fogta a két keze közé az arcom -, az nem megoldás, hogy megpróbálsz öngyilkos lenni – nézett mélyen a szemembe. – Ígérem, hogy jobb lesz. Sokkal jobb lesz idővel – döntötte a homlokát az enyémnek. A közelsége teljesen összezavart. Talán még sosem volt ennyire közel az ajkamhoz az övé. Éreztem a lélegzetét is az arcomon… - Gyere, bent már várnak ránk – fogta meg a kezem hirtelen, majd kisegített a kocsiból és, miután már a lábaimon álltam, átkarolta a derekamat, nehogy összeessek.

Ami bent várt, az enyhén szólva is megdöbbentő volt. A kórteremben, ahová Peter bevezetett, két orvos kezdett körülöttem kapkodva munkához látni.

- Most felteszek magának pár kérdést – mosolygott rám kedvesen a nővér, egy táblával a kezében. – Van olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon, ugye? – nézett tétován Peterre, miután nem reagáltam.

- Persze – felelt.

A nővér ezután kérdésekkel halmozott el engem, miközben egy másik kivezette Petert a kórteremből, mondván, nem szabad bent lennie. Görcsösen kezdtem szorongatni az ágy szélét, ahogy a bizonytalanság fokozatosan rám telepedett. Miközben a nővér feljegyzetelte a fontosabb dolgokat rólam, a halántékomat kezdtem el dörzsölni. A tenyerem izzadni kezdett, de olyan érzésem volt, mintha ezt az orvosok észre sem vették volna. Idegesen kezdtem el zihálni, mire a nővér azonnal odaugrott hozzám.

- Minden rendben? – rázott meg egy kicsit a vállaimnál fogva.

- Csak… csak hívják vissza Petert… - motyogtam.

- Kívülálló nem lehet bent a vizsgálat alatt – csóválta meg a fejét.

- Valóban jobb, ha összesek, igaz? – kérdeztem kissé ingerültebben a kelleténél. – Ne haragudjon… - temettem az arcomat a tenyerembe. Ezek a hangulatváltozások kezdenek teljesen kikészíteni.

- Egy pillanat és jövök – tűnt el mellőlem másodpercek alatt és mikor visszatért, már Peter is vele volt.

Ő odasétált mellém, és bíztatóan megfogta a kezemet.

- Nem kell tartanod tőlük, nemsokára elmehetünk – biztosított.

Nem sokkal később visszatért az orvos is, aki adott egy beutalót egy rehab központba, mi pedig végre eltűnhettünk a már ijesztően fehér falak közül.

- Annyira szégyellem magam – szegtem le a fejem a kocsiban és félig az ablak felé fordultam.

- Már nincsen miért – érintette meg finoman a kezemet. – A lényeg, hogy jól döntöttél és változtatni akarsz.

- Miért vagy ennyire jó hozzám? – fordultam hirtelen felé és érdeklődve kezdtem fürkészni az arcát. – Hülyén viselkedtem veled, nyilvánosan megaláztalak az iskolában és ezek után te még engem pátyolgatsz, mintha a legjobb barátok lennénk évek óta. Miért?

Nem válaszolt, csak meredt előre az útra, miközben az ujjai idegesen markolták a kormányt. Az arca zavartságot tükrözött, amit ezúttal sem értettem.

- Egyszerűen csak segíteni szeretnék – vonta meg lassan a vállát. – Átérzem a helyzetedet, mint mondtam, volt már hasonló esettel dolgom. Tudom, milyen nehéz ez.

- De amikor bevittél az utcáról, még nem tudtad, hogy mi történt velem – erősködtem tovább. – Egyszerűen csak kedves voltál velem.

- Miért kell magyarázatot adni arra, hogy az ember kedves akar lenni valakihez? – dörzsölte meg kissé ingerülten az orrnyergét. – Fogadd el, hogy így van, és kész!

Kissé döbbenten pislogtam rá, de nem szólaltam meg. Furcsa volt a viselkedése, de nem volt erőm tovább ezen gondolkodni. A fejfájás újra rám tört és én a hideg ablaküvegnek támasztottam a homlokomat, remélve, hogy az majd enyhíti a szörnyű fájdalmat. A szemeimet lehunytam, aminek eredményeképpen az álom nemsokára el is nyomott.

Csak akkor tértem kissé magamhoz, amikor az autó lefékezett Peter lakása előtt. Ő átsétált az én oldalamhoz, majd finom mozdulatokkal kioldotta a biztonsági övemet. Aztán lassan kiemelt a kocsiból és elindult velem a ház felé. Kissé kótyagosan pislogtam fel rá, de ő nem nézett rám. A tekintetében aggodalmat láttam, de nem tudtam elképzelni, hogy miattam aggódna. Újra lehunytam a szemeimet és visszazuhantam az álomtalan sötétségbe.

A hajnali nap sugarai vörösre festették a szobát, megvilágítva az arcomat is. Éreztem Peter mellkasának emelkedését, ahogyan a levegőt beszívta a tüdejébe és ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Hosszú idő óta nem éreztem már magamat ilyen nyugodtnak, de tudtam, hogy ez az állapot sem fog sokáig már tartani. A fejemet iszonyatosan nehéznek éreztem és a fájdalom sem akart enyhülni, sőt, egyre csak erősödött. Inkább bele sem akartam gondolni abba, hogy mi vár rám az elkövetkezendő hetekben. Az iskolát természetesen addig félre kell tennem, de azt nem akartam, hogy Peter is ugyanígy tegyen. Magam sem tudom miért, de kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam amiatt, hogy ő segít nekem a felépülésben. Pedig semmi oka nem lenne rá azon kívül, hogy volt már hasonló esettel dolga. Számomra még mindig teljesen értelmetlen volt ez a viselkedése.