Novella :)

Sziasztok!

Még nem a frissel jelentkeznék, az még sajnos odébb van, mert most elakadtam egy kicsit az írásban :/ Viszont egy kis kiegészítésként hoztam nektek egy novellát. Eredetileg a blogra akartam először feltenni, de aztán jött egy novellaverseny, ami ezt megakadályozta. Most azonban kiteszem ide is, hogy ti is olvashassátok. Nem valami nagy szám, csak tényleg egy rövidke kis szerelmes művecske :) Azért remélem, tetszeni fog nektek :)

U.i.: A friss tényleg nem tudom, hogy mikorra készül el, mert péntektől vasárnapig Pécsen leszek és teljesen távol az internettől, úgyhogy ha holnap estig nem jön meg az ihlet hozzá, akkor csak a hétvége után tudok jelentkezni vele. :(

Puszi: Juliet


"Sok embert szerethetsz a világon, de mindennél jobban csakis egyet."

Tiéd a szívem

Fáradtan kezdtem nyitogatni a szemeimet, ahogy a nap erős fénye vakítóan vetült az arcomra. Lassan a hasamra gördültem, hogy az arcomat a párnába fúrhassam. Semmi kedvem nem volt felkelni, pedig már ideje lett volna. Így, hogy Peter nem volt mellettem, mindentől elment a kedvem. Próbáltam még visszaaludni, de a szobában már csaknem teljes világosság uralkodott, így egy negyed óra elteltével felhagytam az erőlködéssel és „kissé” morcosan ültem fel az ágyban. Tudtam, hogy ha elsétálok az ablakig, hogy behúzzam a sötétítőt, akkor mire visszabattyogok az ágyhoz, még ez a csepp álmosság is kiszökik a szemeimből. Így inkább csak magamban morogva álltam talpra, majd lassan elindultam a fürdőszobaajtó felé. Ahogy beértem a helyiségbe, azonnal a mosdókagylóhoz léptem és megtámaszkodtam a szélén. Elnyúzott arcom fájdalmasan nézett vissza rám a tükörből. Négy nap, csupán ennyit kell kibírnom nélküle és végre újra láthatom – bíztattam magam, majd megnyitottam a hidegvizet és egy keveset az arcomba fröcsköltem belőle. Ez némiképpen azért már észhez térített. Ezután lassan lezuhanyoztam, majd miután végeztem, magamra vettem a köpenyemet és elindultam vissza a szobába. Ezúttal nem vettem arra a fáradtságot, hogy felöltözzek. Csak a fehérneműt vettem föl, majd visszaterítettem magamra a köntösömet. Kilépve a szobából, azonnal elindultam a folyosón, majd le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Ott aztán lehuppantam a kanapéra, és a hasamhoz szorítva egy díszpárnát, bekapcsoltam a tévét. Elkezdtem sorban nézegetni a csatornákat, de jelen pillanatban egyik sem tudta lekötni a figyelmemet. Mindenhol romantikus vígjáték, horrorfilm vagy valami nyálas szappanopera ment. Pontosan ezekre volt most a legkevésbé szükségem. Ha már négy napra itt maradtam egyedül amiatt az ostoba megbeszélés miatt, legalább valami normális műsor mehetne a tévében. Akkor jöttem csak rá, hogy nem az adással van a baj, amikor megtaláltam a kedvenc sorozatomat, de még ahhoz sem volt sok kedvem. Pedig az összes orvos-sorozatból ez volt a kedvencem. Bekapcsolva hagytam a tévét, majd kisétáltam a konyhába és egy kis tálkába tejet melegítettem. Aztán a hónom alá csaptam a kukoricapelyhes dobozt, kezembe vettem a tálat és visszamentem a nappaliba. Unottan ültem vissza a kanapéra és kezdtem bele a reggelimbe. Általában sokkal többet szoktam enni ilyen tájban, főleg amikor Peter készíti nekem a reggelit és esetleg még ágyba is hozza, vagy együtt fogyasszuk el, de most egyáltalán nem éreztem magam éhesnek. Csakis azért ettem, hogy ne legyek megint rosszul. Mert ez előfordult már egyszer. Még így sem sikerült néhány kanálnál többet magamba erőszakolnom, így a maradékot letettem a kis dohányzóasztalkára, majd felhúztam a térdemet és magamra terítettem egy plédet, a kispárnát még mindig magamhoz szorítva.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el még ezután – legtöbbet csak a gondolataimba merülve bámultam magam elé és csak nagyon ritkán fogtam fel, hogy miről is szól az éppen aktuális műsor -, amikor egyszer csak csöngettek. Nyöszörögve tornáztam fel magam, majd indultam el a bejárat felé. Útközben párszor végighúztam az ujjaimat a hajamban, hogy azért ne egy szénaboglyához hasonlító ábrázattal jelenjek meg a nyílt utcán, majd kinyitottam az ajtót. A látvány, ami fogadott, egyszerre ijesztett meg és döbbentett le. Egy hatalmas csokor rózsával találtam szemben magam, aminek még két lába is volt… Aztán a hatalmas rózsahegy fölött feltűnt egy fiatal srác arca is.

- Ön Elizabeth? – kérdezte, miközben lassan végigmért engem.

- Igen – bólintottam meglepetten.

- Akkor ez önnek jött – nyújtotta át nekem a hatalmas csokrot. Először tartottam tőle, hogy a sok tüske majd rögtön az ujjamba mar, de legnagyobb döbbenetemre minden egyes szálnak a tövisei le voltak vágva.  – Pontosan száz darab vörös rózsa – közölte végre elmosolyodva. Ha lehet, ez még jobban meglepett. Kíváncsian pillantottam rá a kártyácskára, ami a virágok között volt, bár pontosan tudtam, hogy ki küldhette. A kis kártya egyik oldalára ez volt írva gyönyörű, vörös betűkkel: „Szerelmemnek!”

- Köszönöm – léptem egyet hátrébb, hogy rendesen meg tudjam fogni azt a hatalmas mennyiségű virágot. Már éppen azon gondolkodtam, hogy megkérdezem tőle, mennyivel is tartozom - bár biztosra tudtam, hogy Peter elrendezte az anyagiakat, hiszen sosem engedi, hogy én fizessek, bárhová is megyünk. Még öt év házasság után sem -, amikor ő is araszolni kezdett hátrafelé.

- További szép napot! – intett még, majd megfordult és elsietett a kocsijához.

A fejemet csóválva csuktam be az ajtót és indultam el a konyhába, hogy előkeressek egy nagyobb méretű vázát. Nem voltam benne biztos, hogy van itthon akkora, amekkorába ez a sok virág beleférhet. Amikor azonban végre megtaláltam, félig megtöltöttem vízzel, majd belehelyeztem a csodálatos csokrot. Mélyen beleszippantottam az illatába és csak ezután nyúltam ismét a kis kártyáért és vizsgáltam meg jobban. Ahogy megfordítottam, a másik oldalára Peter jellegzetes betűivel ez volt írta:

„Mindaddig szeretni foglak, ameddig az utolsó szál rózsa is el nem hervad!”

A jókedv, ami pár percre elzavarta tőlem a borús felhőket, most ugyanilyen gyorsan el is tűnt. A csokor, azt meg kellett hagyni, gyönyörű volt, de egyik levágott rózsa sem virágzik örökké. Vagy ez neki nem jutott eszébe? Akkor viszont nem fogalmazott volna így. Valami biztosan van a háttérben. Szomorkodva vettem a kezembe a vázát és indultam el vele a nappaliba, majd ott leraktam azt a kis asztalkára. Az elázott kukoricapehely a tálkában nagyon elrondította az összképet, így azt inkább elvettem onnan és kiborítottam, majd a tálat beraktam a mosogatóba. Visszatérve a kanapéhoz, kihúztam egy szál rózsát a sok közül, majd azzal és a kártyával együtt feküdtem vissza a díványra. Nem értettem, hogy ezzel mit akart üzenni. Hiszen tudom, hogy szeret engem, annyiszor elmondta már és én meg is bízom benne, de akkor miért akar kétségeket kelteni bennem? Vagy ezt csak arra a pár napra szándékozta adni, amíg ő nincsen itthon? A négy nap akkor is hosszú idő. Annyi idő alatt már kezdenek ráncosodni a szirmok és talán még pár szál el is hervad belőle. Főleg így, hogy még a tüskéjük is le van vágva.

Kétségek között nyomott el az álom, valószínűleg az éjszakai kevés alvás és a reggeli korán kelés miatt, de nagyon kimerültnek éreztem magam. Legalább ilyenkor el tudtam egy kicsit menekülni a világból, hogy élvezhessem a saját magam által gyártott álomképeket. Ez volt az, ami tartotta bennem a lelket, amikor néha pár napot külön kellett töltenünk. Az álmok, ahol képzeletben ő is velem lehetett, bármennyire is butaságnak tűnik ez.

Csak az éjszaka közepén ébredtem fel, ezúttal már egy kicsit jobb kedvvel. Nem fogja egy félreérthető üzenet még jobban lerombolni a felépített bizalmamat felé. A némára állított tévét egy kicsit felhangosítottam, majd felkapcsoltam a kislámpát magam mellett. Sóhajtva emeltem át a tekintetem a rózsacsokron, mielőtt még újra elvette volna a kedvemet, majd felkeltem, hogy egyek valamit. Ezúttal már kicsit valóban éhes voltam.

Így telt el még két nap, amikor végre elhatároztam, hogy nem ülök tovább otthon a tévé előtt, leginkább csak a rózsákra meredve, amiknek időközben már tényleg kezdtek fonnyadni a szirmaik és nem egy már le is potyogott melléjük. Felvettem egy melegítőnadrágot és egy hozzá való felsőt, hogy végre kimozduljak itthonról. Jót fog tenni feszültség levezetésnek egy kis kocogás. A hajamat laza copfba kötöttem, majd a kezembe vettem a mobilomat meg a fülhallgatót hozzá és kisétáltam az előszobába. Előkerestem a futócipőmet és már készen is voltam.

Bármennyire is próbáltam a zenére koncentrálni futás közben, valahogy nem sikerült teljesen kiűzni a gondolatokat a fejemből. Peter mind a két nap felhívott, de egyszer sem említette a rózsákat vagy a kis lapocskát. Már lassan kezdett gyanús lenni ez az egész virágcsokor-ügy. Hirtelen jutott az eszembe, hogy talán azért nem mondta Peter, mert nem is ő küldte. Talán egy titkos személy… Nem, ez lehetetlen! Senki mást nem ismerek, aki így névtelenül virágot küldhetett volna nekem. Viszont, ha mégis beigazolódik ez a gyanúm és Peter hazaérkezésekor a virág ott lesz az asztalon, majd magyarázkodhatok, hogy miért tettem oda, és hogy kitől kaptam. A gondolataim végén mégis mindig ugyan oda lyukadtam ki. Peter kézírása volt azon a cetlin, ebben biztos voltam.

Zihálva álltam meg a házunk előtt, miután csaknem fél órát folyamatosan futottam. Jót tett a friss levegő, ezt nem tagadom, a gondolataim azonban még mindig fékezhetetlenül cikáztak. Reménykedtem benne, hogy holnap délután, amikor Peter hazaérkezik, végre magyarázatot kapok mindenre.

A másnap délelőtt csak nagyon lassan akart eltelni. Próbáltam lekötni a figyelmemet olvasással, és ezúttal sikerrel is jártam. Néha egy érdekes könyv is megoldás lehet az ilyen helyzetekben. A tekintetem ugyan többször rátévedt az egyre hervadozó rózsacsokorra, de most már csak arra vártam, hogy Ő végre itthon legyen.

Amikor eljött a déli tizenkét óra, lassan készülődni kezdtem. Bár Peter taxizni akart hazafelé, én erősködtem, hogy kimegyek elé. Talán út közben még magyarázatot is kapok a történtekre. Miután rendbe szedtem magam, beültem a kocsimba és a repülőtér felé hajtottam. Tíz perc alatt meg is érkeztem, így a maradék negyed órára leültem a váróteremben, majd nem sokkal később idegesen kezdtem el tördelni a kezeimet, amikor megláttam, hogy Peter gépe fél órát késik. Rossz volt látni, ahogy az emberek hirtelen felugranak a közelemből, amikor meghallották, hogy a gépük indul, vagy éppen leszáll az, amire várnak. A romantikusan egymáshoz bújó kis párocskák és a boldog családok nevetgélve, vagy előző esetben apró csókokat váltva - maguk után húzva a bőröndöket – haladtak el előttem. Aztán végre letelt az a fél óra is és én izgatottan toporogva vártam a kapunál, hogy megjelenjenek az utasok. Pontosabban csakis egyvalakit akartam már látni, de őt nagyon. Amikor feltűnt a tömegben, láttam, hogy próbál megtalálni engem a tekintetével. Ez azért neki nehezebb lehetett, hiszen én szinte ki sem látszódtam a sok ember között, még a magassarkúban sem. Én nem akartam elmozdulni onnan, hátha elvesztem őt a sok ember között, így csak vártam. Amikor megtalált, arcára boldog mosoly ült ki és felém kezdett sietni, majd mikor elém ért, szorosan odahúzott magához. Az én karjaim is erősen szorították őt magamhoz, miközben az arcomat a nyakába fúrtam. A karjaiban már nem voltak kétségeim. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy ő küldte-e azokat a rózsákat és direkt fogalmazott-e úgy, ahogy. Boldog voltam, amiért újra mellettem volt és egy cseppnyi kétségem sem volt afelől, hogy ő is annyira szeret engem, mint ahogyan én őt.

Miután felvette a csomagjait, egymást átkarolva indultunk ki a kocsihoz.

- Sokat kellett várnod? Nem gondoltam volna, hogy ennyit fog késni a gép. Ezért akartam taxival hazamenni, hogy ezt elkerülhessük – nézett le rám csillogó, zöld szemeivel.

- Látod, hogy túléltem – kuncogtam halkan. – Ha nem jövök ide, akkor otthon vártalak volna. Így legalább előbb láthattalak. – Kinyitottam a kocsiajtót, de még mielőtt beülhettem volna, Peter visszahúzott. – Mi az? – fordultam felé meglepetten.

- Majd én vezetek – próbált meg ellépni mellettem, de ezúttal én nem engedtem őt.

- Ugyan, biztosan fárasztó volt az utazás – huppantam be előtte a kormány mögé. – Ülj szépen most te az anyósülésre – vigyorogtam fel rá, mire ő csak a fejét csóválta.

Az út közben nem sokat beszélgettünk, csak néhány szót váltottunk egymással. Ő a kezét végig az én, sebváltón levő kezemen pihentette, finoman simogatva a hüvelykujjával a kézfejemet. Éreztem, hogy sokszor huzamosabb ideig is engem nézett, és amikor ránéztem, valóban mindig rajtam volt a tekintete. Nem szóltam semmit, de ő hamarosan megtörte a csöndet.

- Hogyan teltek itthon a napjaid? – kérdezte kíváncsisággal a hangjában.

Megvontam a vállamat.

- Semmi különleges nem történt – feleltem, mire a szemem sarkából láttam, hogy megmerevedett egy kissé és a keze is aprót rándult az enyémen. – Nagyrészt csak a tévét néztem és próbáltam nem arra gondolni, hogy te nem vagy velem – mosolyogtam egy pillanatra rá, majd azonnal vissza is szegeztem az útra a tekintetem. Az ő arca komoly volt és kifürkészhetetlen. – Egy kicsit olvastam is, tegnap pedig elmentem egy fél órára kocogni – folytattam. – Bár semmi sem tudta igazán lekötni a figyelmemet.

Pár perccel később megérkeztünk a házunk elé, ahol én leparkoltam a kocsit a garázs elé. Mire Peter kivette a csomagjait, addigra én már kinyitottam a bejárati ajtót. Letette a bőröndjét az előszobában és érdeklődve lépkedett beljebb a házba.

- Mit csinálsz? – nevettem fel kíváncsian.

- Csak nézem, hogy minden egyben maradt-e – vigyorodott el, miközben elkapva a derekamat, magához rántott. Szenvedélyesen csókolt meg, közben egyre beljebb lépkedve a házban. – Tényleg nem történt semmi érdekes a távollétemben? – szakadt el tőlem hirtelen.

- Ami azt illeti… - haraptam tétován az ajkamba, majd a fejemmel a nappaliban levő asztalka felé böktem. Peter azonnal arra fordult és az arcára hatalmas, megkönnyebbült mosoly ült ki. Zavartan harapdáltam az ajkamat.  Ezek szerint tényleg ő küldte.

- Mi a baj? – simogatta meg az arcomat, tekintetével az enyémet keresve.

- Csak… nem nagyon értem, hogy… miért kaptam a csokrot – feleltem halkan. – Vagyis… egy virág hamar elhervad és… - A kezét a számra téve hallgattatott el engem.

- Reméltem, hogy nem nekem kell majd elmagyaráznom, hanem magadtól is észreveszed, de úgy tűnik, ehhez négy nap nem volt elég – húzódott hátrébb tőlem.

- Hogy érted ezt? Mit nem vettem észre? – lettem még zavartabb.

Finoman megfogta a kezemet és odavezetett engem az asztalkán található hatalmas csokorhoz. A rózsák nagy része már teljesen lekókadt és hullottak a szirmaik is.

- Nézd meg jobban – unszolt kedvesem. Összevont szemöldökkel hajoltam közelebb a virágokhoz, de azt nem tudtam, hogy mit is kéne keresnem. Mivel még pár perc elteltével sem jöttem rá, szerelmem az egyik kezével átkarolta hátulról a derekamat, a másikkal pedig végigsimított a rózsák szirmain. A keze végül egyetlen szálon állapodott meg, amit aztán finoman kihúzott a többi közül. – Látod ezt? – kérdezte a fülembe suttogva. Óvatosan simítottam végig a rózsa szirmain, amik sokkal durvább tapintásúak voltak, mint ahogyan arra számítottam. Művirág volt. – Mindaddig szeretni foglak, ameddig az utolsó szál rózsa is el nem hervad! – ismételte el ugyanazokat a szavakat, amik a papíron is álltak. És ekkor végre megértettem. A művirág soha sem fog elhervadni. Örökké ugyanolyan gyönyörű marad, mint a kezdetekben. Éreztem, ahogy az első könnycseppek utat törnek maguknak és végigfolynak az arcomon. Peter ekkor finoman maga felé fordított és kezeivel lágyan végigsimított az arcomon.

- És én viszont foglak szeretni – motyogtam meghatottan. – Ameddig csak világ a világ! – támasztottam a homlokának az enyémet és így néztem a szemeibe. Ő lassan hajolt közelebb hozzám, hogy megcsókoljon.

Persze már a kapcsolatunk kezdetén is tudtam, hogy számomra ő az igaz - mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy már öt éve a feleségeként élek együtt vele és még mindig ugyanannyira szeretjük egymást -, de ez most még jobban megerősített ebben. Tudtam, hogy mi egymáséi vagyunk, ameddig csak élünk. Mert amit Isten összekötött, azt ember szét nem választja.