Igen, tudom, nagyon-nagyon régen nem volt már friss ezen a blogon, amit nagyon sajnálok:( Most viszont visszajött az ihletem, ami a történet szempontjából egyértelműen jót jelent!:) Már csak az a kérdés, hogy mennyi időm lesz a folytatására, mert ugyan nincsen már olyan nagyon sok minden vissza, azért időbe telik megírni a fejezeteket. A nyáron most még két hetem lesz, amikor naponta írhatok pár sort, ez jó, viszont utána két hetet nem nagyon leszek huzamosabb ideig gépközelben. Utána pedig egy hét, és kezdődik az iskola és a tanulásba év elejétől bele kell húznom, mert végzős leszek:( Szóval, azért igyekszem majd, de nézzétek el légyszi nekem továbbra is a késéseket.
Puszi, Juliet
Liz
szemszöge
Sosem
gondoltam volna, hogy egyszer rám is rám találhat az a szenvedélyes, igaz
szerelem, amiről fiatal lányként álmodozik csak az ember. Abban reménykedünk,
hogy eljön a szőke herceg, fehér lovon. Aztán az évek múlásával és némi
tapasztalatszerzéssel rájövünk, hogy nincsenek szőke hercegek, sőt már a lovak
is kimentek a divatból. Keveseknek adatik csak meg az, hogy rátalálnak az
igazira, a lelki társukra. Ugyan még nem vagyunk együtt Peterrel olyan régóta,
mégis úgy éreztem, hogy nélküle értelmetlen lenne az életem. Azelőtt azt hittem,
ezek csak szavak, amikkel a szerelmes emberek dobálóznak, de ez nem így van.
Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne velem nélküle.
Csak
néztem az arcát, ahogyan békésen aludt, halvány mosollyal az ajkán. Nekem is
mosolyognom kellett. Hetek óta nem láttam őt ennyire kisimultnak.
Aztán
egyszer csak megszólalt az ébresztő, éles csipogással betöltve a szobát. Peter
arcáról azonnal eltűnt a mosoly és egy kis mocorgás után az éjjeliszekrény
lapját kezdte maga mellett tapogatni, míg végül egy gomb megnyomásával el nem
hallgatott az óra. Csak ezután nyitotta ki a szemeit és álmosan pislogott rám.
-
Mióta vagy már fent? – kérdezte rekedten.
-
Körülbelül úgy fél órája – feleltem mosolyogva, miközben hozzá bújtam. A karjai
azonnal körém fonódtak és egy puszit adott a hajamra.
-
Nem bírtál aludni? – mormogta.
-
Nem tudom, valahogy kipihentnek érzem magam…
-
Tényleg? – nézett le rám meglepetten. – Ezt most azt hiszem, sértésnek kéne
vennem…
-
Mentálisan napok óta nem éreztem ennyire kipihentnek magam – pusziltam meg az
arcát. – Megnyugtat a tudat, hogy mégsem ment el az eszed teljesen…
Mosolyogva
vártam, hogy mi lesz erre a reakciója. Ahogy gondoltam, a szemei azonnal
felpattantak.
-
Miért kell már korán reggel elvenned a kedvemet a mai naptól? – mormogott,
miközben felült az ágyban. – Egész éjszaka kerültük ezt a témát, hagyjuk meg
estére, jó?
-
Ne legyél ennyire feszült – tettem a vállaira a kezeimet, majd hátulról
átkaroltam őt. – Alice meg fog téged hallgatni. Tegnap összefutottam vele a
folyosón… - jegyeztem meg.
-
Tényleg? És ezt csak most mondod? – fordult felém azonnal.
-
Hát, amint bejöttem a szobába, te letámadtál. Mégis mikor mondtam volna?
Miközben csókolóztunk, vagy amikor…
-
Jó, elég lesz – állított meg nevetve. – Beszéltetek is?
-
Csak köszöntünk egymásnak. Aztán ő még utánam szólt, hogy nem rám mérges. Én
pedig megkértem rá, hogy ma este hallgasson majd végig téged. Rábólintott és…
én még mindig úgy gondolom, hogy még ha megbocsátani nem is fog azonnal,
enyhülnek majd az érzései, ha bocsánatot kérsz tőle.
-
Még most sem tudom, hogy mit mondok majd neki. Csak zavartan hebegni tudok majd
és el fog küldeni, szinte biztos vagyok benne – sóhajtott mélyet.
-
Ne mondj ilyet! Szépen elmeséled neki, hogy hogyan is volt ez az egész. Hogy
miért nem mondtad el neki előbb, hogy miért nem szóltál neki az
észrevételeidről. Meg fogja érteni és idővel meg is fog bocsátani, csak győzd kivárni
és ne omolj megint össze!
-
Így olyan egyszerűnek hangzik – sóhajtott ismét.
Ő
lassan összeszedett magának pár ruhát, majd bevonult a fürdőszobába, míg én még
maradtam egy kicsit az ágyban. Bárcsak minden újra a régi lenne! Bár sosem jött
volna vissza Emília! De ezt nem lehetett elkerülni. Peter egy idő után elmondta
volna Alice-nek, hogy mennyire hasonlít a volt barátnőjére. Akkor Alice-nek is
lett volna ideje felkészülni a találkozásra és nem lett volna ekkora balhé
belőle. Legalábbis Peter és közte nem. Őszintén szólva, az engem már egy
cseppet sem érdekel, hogy ezzel a nővel helyre jön-e majd a kapcsolatuk. Nekem
csak az a fontos, hogy Peter és ő is újra a régik legyenek.
Amint
mind a ketten elkészültünk, elindultunk a fotózás helyszínére. A szálloda előtt
beszálltunk a kocsiba, ami odavitt minket. Az egész utat csendben tettük meg.
Csak ültünk egymás kezét fogva és vártuk, hogy megérkezzünk. Amikor aztán odaértünk,
egy nagyobb meglepetés fogadott minket. A közeli újságos mellett elhaladva
saját magunkkal találkoztunk össze.
-
Pedig ennyi idő elteltével reménykedtem benne, hogy már nem rágják ezt a témát
át – morogtam elkeseredetten. Már előre láttam magam előtt, hogy mi lesz ebből.
Tudtam, hogy egyszer eljön ennek is az ideje, de mivel már több hónap is
eltelt, reménykedtem benne, hogy csak a premier előtt említenek meg minket.
-
Nemsokára vége lesz a forgatásnak. Már csak másfél hónap, ha minden jól halad –
szorította meg a kezemet. – És nézd a jó oldalát a dolognak! Mostantól kezdve
egy kicsit sem kell visszafognunk magunkat, ha esetleg egy kis közönségünk akad
– vigyorodott el. – Hé, jól vagy? – fordított maga felé, az arcára pedig
komolyság ült ki.
-
Persze – bólintottam. – Csak tudod mi szokott ilyenkor következni. Egy csomó
helyre követnek majd minket, akár együtt megyünk valahová, akár egyedül. Minden
kis dologból nagy ügyet csinálnak majd és mindenbe megcsalást, hazudozást és
még sok szép dolgot belemagyaráznak majd. Nem véletlenül akartam ezzel tovább
várni. A legtöbb párnál ez végeláthatatlan veszekedésekhez és bizalomvesztéshez
vezet – magyaráztam elkeseredetten.
-
De nálunk ez nem így lesz – karolt át megnyugtatóan, miközben tovább indultunk.
– Majd együtt jót nevetünk a hülye pletykákon – puszilta meg az arcomat. – Sok
mindenen keresztülmentünk már, nem egy ilyen kis semmiség fog közénk állni.
-
Hidd el, majd ha a te képeidet fogják boncolgatni Emíliával, és mindenféle
hazugságokat kitalálnak, hogy miért találkozgattok, nem így fogod gondolni.
Talán még a hasonlóságot is észreveszik Alice és közötte. De bárcsak igazad
lenne!
-
Nem fognak rólunk képek készülni, ugyanis nem találkozok vele ezentúl ennyit. –
Erre a mondatra felkaptam a fejemet. – Vagyis… jó lenne, ha valamelyik nap
együtt ebédelnénk. Így hárman… Szeretném, ha jobban megismernéd őt, hogy tudd,
nincs mitől tartanod. Neki eszébe sem jutott közénk állni és ezt ő maga is el
fogja mondani. Csakis Alice miatt keresett fel.
-
Nem is tudom, mit mondjak – motyogtam meglepetten. – Erről vele is beszéltél
már?
-
Igen, és azt mondta, hogy ő nagyon szívesen megismerkedne veled – mosolygott.
-
Tényleg? – lepődtem meg.
-
Igen. – Újra elindult. Észre sem vettem, hogy mikor álltunk meg. Kinyitotta
előttem az épület ajtaját és előre engedett. – Na, mi a válaszod?
-
Hát, tulajdonképpen nincsen ellenemre találkozni vele.
-
Akkor miért vagy bizonytalan?
-
Kicsit tartok a saját reakciómtól. Azért mégis csak a volt barátnőd. És
gondolom, azért neki sem lesz olyan nagyon kellemes velem bájcsevegni.
-
Ez nem bájcsevegés lesz – rázta meg a fejét nevetve. – És mint mondtam, nincsen
okod aggodalomra. Még csak célzást sem tett arra, hogy esetleg többet akarna
ismét tőlem.
-
Még jó! – vágtam rá azonnal.
-
Hűha, nem nagyon láttalak még féltékenynek – nevetett ismét. – Viszont
kifejezetten tetszik, hogy így aggódsz, nagyon imponáló.
Bosszúsan
rácsaptam a vállára, de ő csak tovább nevetett.
-
Hidd el, este díjazni fogod, amit ezért kapsz – súgta a fülembe kacéran.
-
Ahogy tudom, neked más programod lesz este…
Az
arcáról azonnal lefagyott a mosoly és morcosan húzódott hátrébb tőlem.
Lebiggyesztette
az ajkait. – Pedig most nem mondtam semmi rosszat.
-
Tudhatnád, hogy ha egy nő féltékeny, akkor nem tanácsos vele ujjat húzni – néztem
rá felvont szemöldökkel.
Ő
csak a szemeit forgatta, de nem mondott többet.
Mikor
végeztünk a fotózással, szó nélkül indultunk el kifelé. Jó pár órát
eltöltöttünk idebent, így már mind a ketten éhesek voltunk, de étterem helyett
most egy gyorsétkezdét választottunk.
-
Ó, hogy mit kapnék ezért, ha a személyi edzőm megtudná… - harapott bele Peter a
hamburgerébe. Halkan felkuncogtam, de kénytelen voltam igazat adni neki.
-
Akkor gyorsan egyél, mielőtt még valaki észrevesz… vagy éppen leeszed magad… -
csóváltam meg a fejemet, miközben megtöröltem az állát. – Néha komolyan mondom,
elgondolkodok, hogy tényleg annyi idős vagy-e, amennyinek mondod magad.
Erre
csak nevetett, majd egy hirtelen mozdulattal végighúzta az arcomon a kezét.
-
Hééé – ugrottam hátrébb, de szinte azonnal ki is tört belőlem a nevetés. – Ezt
most miért csináltad? – löktem meg a vállát.
-
Azért, hogy egy kicsit feloldódj, nagyon feszült vagy már reggel óta – nyújtott
felém vigyorogva egy szalvétát. – Talán mégis csak túl keveset aludtál – vélekedett.
-
Akkor kénytelen leszel legközelebb úgy lefárasztani, hogy felkelni is alig
tudjak – súgtam a fülébe. – Kimegyek a mosdóba – álltam fel aztán hirtelen. –
Lehetőleg ne csinálj magadból teljesen hülyét, amíg vissza nem jövök –
kacsintottam rá.
Ahogy
visszapillantottam rá, láttam mennyire meglepetten pislog utánam. Magam sem
értettem a viselkedésemet, hogy miért változott meg most ennyire. Talán igaza
van azzal kapcsolatban, hogy most már egyáltalán nem kell rejtegetnünk
magunkat. Lehet, hogy ez van rám ilyen hatással.
Miután
visszaértünk a szállodába, folytatódott a beszélgetésünk Emíliáról.
-
Szóval, mikorra is akartad beszervezni ezt a közös ebédet vele? – néztem fel rá
a könyvemből. Ezek a gondolatok csak nem hagytak nyugodni. Hogy én találkozzak
azzal a nővel, aki egykor olyan sokat jelentett Peternek, még ha most már
nincsen közöttük semmi sem… elég furcsa lesz.
-
Amikor te szeretnéd. Vagyis, ha nem sikerül továbbra sem megpuhítanunk Alice-t
az irányába, két hét múlva hazautazik Magyarországra. Úgyhogy azért addig meg
kéne ejteni.
-
Mit ne mondjak, azért annyira nem örülnék neki, ha kibékülnének – jegyeztem meg
halkan. – Lehet, hogy ez önzőség a részemről, vagyis inkább biztos vagyok
benne, hogy az, de a felbukkanása előtt olyan jóban voltunk. Szinte már
családtagként tekintettünk egymásra. Így, hogy most felbukkant az anyja… Nem
lesz már semmi sem olyan, mint régen.
És
volt még egy dolog, amit Peternek sem mertem bevallani. Alice-szel szinte már
afféle anya-lánya kapcsolatunk volt, és rettegtem tőle, hogy ez megváltozik és
egy újabb gyermekemet kell elveszítenem. Persze tudtam, hogy nap mint nap itt
lesz a közelben, de ha megbocsát Emíliának és jobban összeismerkednek, már nem
én leszek az, akihez minden gondjával fordulni fog.
-
Liz – simította Peter az arcomra a kezét, ezzel kiszakítva a gondolataimból –,
gondolj Alice-re… Neki most még nehezebb, mint nekünk, de hidd el, így lesz a
legjobb. Mindketten tudtuk, hogy ez elkerülhetetlen lesz egyszer.
-
Oké, megpróbálok jó képet vágni ahhoz az ebédhez, de csak is miatta! –
sóhajtottam.
-
Remek! – puszilta meg az arcomat. – Nekem pedig lassan mennem kellene… -
szusszantott mélyet.
-
Menni fog – mosolyogtam rá.
-
Azt én és nagyon remélem – állt fel nagy nehezen mellőlem. – Azért ha órákkal
később sem jövök vissza, gyere át megnézni, mi van velem, hátha megfojtottak.
Nevetve
csóváltam meg a fejemet. Tudtam, hogy Alice, még ha nem is azonnal, de meg fog
neki bocsátani.
Alice
szemszöge
-
Akarod, hogy itt maradjak? – karolt át Rob gyengéden.
-
Nem, ezt négy szem közt kell megbeszélnünk. Különben is, te szerintem még
mérgesebb vagy rá, mint én és nem akarok több balhét.
-
Persze, hogy mérges vagyok rá, miatta kerültél ilyen állapotba.
-
Ez azért nem teljesen igaz… Emília volt az, aki elrontotta az életünket a felbukkanásával.
Ebben
a pillanatban kopogtattak az ajtón, ami valószínűleg Peter érkezését
jelentette.
-
Reméltem, hogy még lesz egy kicsit több időm…
-
Akarod, hogy elküldjem? – ajánlotta Rob készségesen.
-
Dehogyis! Betty-nek megígértem tegnap, hogy végighallgatom.
-
Rendben, akkor én eltűnök egy kis időre – csókolt meg, majd mindketten az ajtó
felé indultunk.
Miután
Rob eltűnt a liftben, Peterrel csak álltunk egymással szemben és nekem újra
utat törtek maguknak a vele kapcsolatos gondolatok a fejemben. Még mindig alig
tudtam felfogni, hogy ő az apám.
-
Bejöhetek? – pillantott rám reménykedve. A szemem az arcára szegeződött és még
több hasonlóságot keresett. Végül a szemén és a haján kívül semmi mást nem
találtam.
Félre
álltam az ajtóból, hogy beléphessen. Beljebb sétáltunk, majd leültünk a
kanapéra. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ő sem énrám. Csak ültünk hosszú
percekig teljes csöndben.
-
Nem igazán tudom, hogy hol is kéne elkezdenem – szólalt meg egyszer csak
halkan. – Tudom, hogy tegnap találkoztál Lizzel, de… ha nem akarsz
végighallgatni, küldj el nyugodtan, teljesen megérteném.
-
Hallgatlak – feleltem komolyan, mire látszott, hogy egy kicsit megkönnyebbülten
ellazította az izmait. – Tudni akarok mindent.
-
Akkor azt hiszem, az elejéről kezdem…
És
akkor elmesélt minden egyes napot és hónapot, amit Emíliával töltött, hogy miért
és hogyan kellett elválniuk. Hogy mennyit szenvedett utána.
-
Hidd el, ha felhívott volna, hogy mi történt, azonnal visszautaztam volna
hozzá, de megegyeztünk, hogy soha többé nem keressük egymást. Vagyis, ha hívott
volna, talán fel sem veszem, de ő így döntött és a mai napig helyeslem a
döntését. Igen, nem kellett volna ennyi ideig titkolnia, de csak azért tette
ezt, hogy nekem kevesebb szenvedés legyen. Ha visszamegyek hozzá, talán mi
neveltünk volna fel téged, esetleg még normális körülmények között is, de
mindkettőnknek ott kellett volna hagynia az iskolát és hosszú távon nem
mehetett volna ez sokáig.
-
De az én érdekeimet nem vette figyelembe – vetettem ellen.
-
Dehogynem! – szólalt fel azonnal hevesen. – Tudta, hogy engem nem hívhat
vissza, mert azzal a karrieremet kockáztatja. Nem tarthatott meg téged, mert a
szülei nem támogatták volna kellőképpen. A családot, ahová téged adott, régóta
ismerte már. Ugyan nem személyesen, de tudta róluk, hogy mennyire
lelkiismeretesek. Nem adott örökbe, mert annak idején ezt csak névvel együtt
tehette volna meg, de nem akarta, hogy bármilyen módon visszatalálj hozzá. Sőt,
abban reménykedett, hogy azt sem fogják elmondani, örökbe fogadtak.
-
Szóval lemondott rólam, eldobott magától, utána pedig még csak fel sem
keresett. Évekig kerestem a szüleimet, van fogalmad róla, mennyire el voltam
keseredve, amiért semmit sem találtam? És te is tudtad, hogy keresem őket.
-
Nem dobott el magától és folyamatosan szemmel tartott téged – rázta meg a
fejét. – Egészen addig, amíg el nem költöztetek, minden napja azzal telt, hogy
rólad próbált információkat gyűjteni.
-
De nem maradtunk sokáig ott, egy évesen már Betty vigyázott rám, ebben biztos
vagyok.
-
És ő nem is tudta, hogy hová költöztetek. Csak akkor ismert fel, amikor
meglátott Rob oldalán az egyik újságban. Boldognak látott, ezért sem keresett
fel, de amikor én is feltűntem… akkor már úgy gondolta, ha már minden nap
melletted vagyok, jogom van az igazsághoz. Már ha még addig nem jöttem rá.
Alice, rettenetesen sajnálom, amiért nem szóltam előbb neked a hasonlóságról
kettőtök között. Annyira jóban lettünk és… tudtam, hogy ha kiderül, hogy
bármilyen közöd is van hozzá, abból nagy veszekedések lesznek, és te fel akarod
majd őt keresni. De én ezt nem akartam. Én nem akartam vele soha többé
találkozni, mert így is eléggé fájt még az emlék. Ez nem olyan, amit csak úgy
ki tud törölni az ember a fejéből. Ezt még Liznek sem mondtam el, de… Emília
mindig is fontos része marad az életemnek, annak ellenére is, amit tett. Ne
értsd félre, mindennél jobban szeretem Lizzy-t, de Emília volt az első nagy
szerelmem, és ezt sosem fogom tudni elfelejteni, még ha az érzéseim már nem is
ugyan azok iránta. Önző voltam, tudom, de megbántam.
-
Remélem, hogy tényleg komolyan gondolod azt, hogy nem érzel iránta már
szerelmet, mert ha bármilyen módon is megbántod miatta Betty-t, azt soha nem
bocsátom meg sem neked, sem pedig annak a nőnek! – morogtam.
Meglepetten
pislogott rám, majd egy apró fejrázás után válaszolt.
-
Eszem ágában sincs kockáztatni a kapcsolatunkat! A múlt már elmúlt és én nem is
akarok többet gondolni rá. Emília két hét múlva visszautazik a családjához
Magyarországra… Ha te nem akarod többé látni, akkor mi sem fogjuk idehívni őt.
-
A vele való találkozásra még nem igazán vagyok felkészülve, de talán valamennyi
idő elteltével felkeresem majd.
Halványan
elmosolyodva bólintott egyet.
-
Alice… - sóhajtotta kis idő elteltével, mire felpillantottam rá – nem kérem,
hogy mostantól legyen minden ugyan úgy, mint régen, de… lehetne, hogy nem nézel
minket tovább levegőnek? Nem csak magam miatt kérem ezt. Lizt is nagyon
megviselték a történtek, hiszen te vagy a legjobb barátnője. Tudom, hogy ha nem
érezte volna úgy, hogy mellettem a helye, talán még ő is megharagszik rám.
-
Majd megpróbálok túllépni ezen, de Liz miatt nem kell aggódnod. Rá egy cseppet
sem haragszom – feleltem halkan.
-
Ennek örülök. Akkor, azt hiszem, én csak ennyit akartam mondani… - kezdett el
mocorogni a kanapén. Most, hogy már nem igazán tudott mit mesélni, kezdte
kényelmetlenül érezni magát a közelemben és én ezt gonosz módon nagyon
élveztem.
-
Ha csak ennyit akartál, akkor nyugodtan elmehetsz, úgyis egyedül kell most
lennem egy kicsit a gondolataimmal – eresztettem meg egy apró mosolyt felé. –
Üzenem Betty-nek, hogy holnap várom ebédre az éttermünkben a szokásos
időpontban.
-
Átadom neki, örülni fog – nézett rám hálásan. – Szia, Alice!
Liz
szemszöge
Amíg
Peter Alice-nél volt, én nyugodtan olvasgattam az ágyon. Tudtam, hogy Peternek
jókedve lesz, ha visszajön, ezért én sem idegeskedtem tovább. Nem is tartott
olyan sokáig a beszélgetésük. Peter körülbelül egy óra elteltével belépett a
szobánkba és rám mosolygott.
-
Ugye, mondtam én, hogy nem lesz gond – mosolyogtam vissza rá szélesen.
-
Igen, te előre megmondtad – feküdt le mellém. Letettem az éjjeliszekrényre a
könyvemet és megsimogattam az arcát, mire ő a mellkasomra döntötte a fejét. –
Megkönnyebbültem. Bár azt azért nem mondanám, hogy Alice olyan, mintha már nem
is haragudna rám, idővel majd visszanyerem a bizalmát. És jut is eszembe, azt
üzeni, hogy holnap vár téged az éttermetekben a szokásos időpontban.
A
kedvem még jobb lett a hírtől, hogy végre beszélgethetek Alice-szel.
-
Köszönöm – suttogtam hálásan.
-
Tudom, hogy már hiányzott neked. Sajnálom.
Másnap
elmentünk Alice-szel ebédelni, rá két napra pedig Emíliával beszéltünk meg egy
vacsorát. Mit mondhatnék, elég nehezen tudtam rávenni magam a készülődésre,
ugyanis semmi kedvem nem volt Peter régi szerelmével találkozni, ezért nem is
erőltettem annyira meg magam.
-
Liz, készen vagy? Nemsokára indulnunk kell – kopogott be Peter a fürdőszoba
ajtaján. Én még csak egy szál törölközőben álltam a tükör előtt, felfogott
hajjal. Peter benyitott és meglepetten nézett rám. – Hát te még nem vagy
készen?
-
Nincsen kedvem ehhez a vacsorához. Egy cseppet sincs – vallottam be.
Megdörzsölte
az orrnyergét és egy sóhaj után megfordult, majd kiment a fürdőszobából.
Hallottam, hogy kinyitja a szekrényt, de fogalmam sem volt, hogy mit akar csinálni.
Aztán egy perc elteltével visszajött, a kezembe nyomott egy kupac ruhát és
kihúzta a hajamból a hajgumit. Elkerekedett szemekkel pislogtam rá, miközben ő
a tincseimet igazgatta.
-
Húsz perc múlva ott kell lennünk az étteremben. Indulnunk kell. Így tökéletes
leszel.
-
Muszáj találkoznom vele?
-
Kicsim, szeretném, ha rájönnél, nincs mitől félned. Ehhez pedig az kell, hogy megismerd
őt. Nem csak én akarom védeni, tényleg el fog tűnni az életünkből, ha ezt
akarjuk.
-
Komolyan beszélsz?
-
Alice nevében nem beszélhetek, de nekem nem kell vele találkoznom.
-
Jól van, de csak ma este. Aztán hallani sem akarok róla többet.
Elindultunk
az étterembe és még éppen időben meg is érkeztünk. Emília még nem volt ott.
Leültünk az előre lefoglalt asztalhoz és vártunk. Közben egy szót sem szóltunk
egymáshoz. Ahogy láttam, Peter a gondolataiba merült, én pedig annyira
izgultam, hogy csak az járt a fejemben, hogyan fog elsülni ez a találkozó.
Aztán egyszer csak kinyílt az étterem ajtaja és megláttam őt. Peternek igaza volt.
Mintha csak Alice-t láttam volna.
Ugyan
az a nő, aki minket, őt is odavezette az asztalunkhoz. Peter azonnal felállt,
én viszont nem siettem annyira.
-
Szia – puszilták meg egymást.
-
Emília, őt itt Liz. Liz, Emília.
-
Nagyon örülök – nyújtotta ki felém azonnal a kezét. – Petertől már rengeteget
hallottam rólad – hadart mosolyogva. Azért látszott rajta, hogy ő is ideges.
-
Én is sokat hallottam már rólad - bólintottam.
Mindannyian
leültünk. A hangulat még sokáig feszült volt, holott Peter és Emília próbálták
oldani.
-
Szóval, Liz, hallottam Petertől, hogy te voltál egy ideig Alice bébiszittere –
kezdett bele.
-
Igen – feleltem szűkszavúan.
-
Jók voltak vele, ugye?
-
A lányukként bántak vele és nevelték. Ahogyan én is – feleltem monoton hangon.
-
Drágám, kérlek – nézett rám Peter kérlelve.
-
Nem, Peter, jogos a viselkedése – tette fel a kezeit Emília. – Figyelj – nézett
rám. – Tudom, milyen véleménnyel vagy rólam. A nő, aki eldobta magától a
kislányát, aztán húsz év múlva, mindenki életét felforgatva, vissza akarja
kapni. De ez egyáltalán nincsen így. Én csak azt akartam, hogy Peter tudjon
róla, hogy van egy lánya. Joga volt tudni.
-
Ahogyan joga lett volna hozzá rögtön azután is, hogy te megtudtad, terhes vagy!
– vágtam közbe.
-
Igen, igazad van, de őszintén, te mit tettél volna. Ha te lettél volna a
helyemben, mit csinálsz?
-
Vele mentem volna. Még akkor is, amikor még nem tudok a babáról. Ha nem
engednek a szüleim, akkor elszökök.
-
Tinédzser voltam még, gimibe jártam – vetette ellen.
-
Még ha elsőre nem is, miután tudomást szereztél Alice-ről, utána mehettél volna
– ellenkeztem vele. – De te gyenge voltál és a mostani felbukkanásoddal két
ember életét is fenekestül felforgattad. Nem is beszélve arról, hogy talán soha
nem lesz már olyan a viszonyuk, mint régen, pedig Peter semmiről sem tehet.
-
Liz... – próbált Peter leállítani, de én leintettem.
-
És talán még a mi kapcsolatunkban is idő lesz helyrehozni azt a törést, amit a
megjelenésed okozott. Peterrel semmi gondunk nem volt eddig, de mióta
felbukkantál… Látom rajta, hogy még szeret téged. Még ha próbálja is titkolni,
de így van, ez egyértelműen látszik. Tudom, hogy ezek már nem ugyanolyan
érzések, de egy olyan kapcsolatot, amiben akaratlanul mentek szét a felek, nem
lehet barátsággal folytatni. Nem lesznek olyan ellenérzések, ami egy idő után
elfeledtetné a szerelmet. Csak a jó marad meg és az elvesztéséből adódó
fájdalom.
-
Nekem már családom van – vágott közbe Emília.
-
Mégis kötelességednek érezted, hogy Peter tudtára add a dolgot, amit húsz évig
titkoltál – hallgattattam el őt és én is elnémultam, mert megjelent a pincér az
ételekkel. Akkor szólaltam meg újra, amikor ismét csak hárman voltunk. – Ne
várja el egyikőtök sem tőlem, hogy jó szemmel fogom nézni valaha is ezt az
egészet. Csak azért jöttem el erre a vacsorára, hogy megbizonyosodjak róla,
békén hagyod Petert. Valamint, hogy ő tényleg ezt akarja-e – pillantottam
szerelmemre, aki egy kissé meglepetten pislogott eddig, de most magához tért.
-
Veled akarok lenni – mondta őszintén -, de nem várhatod el tőlem, hogy néha ne
beszéljek az egyetlen lányom anyjával. Visszamegy a családjához Magyarországra,
de ettől függetlenül tartani szeretnénk a kapcsolatot – néztek egymásra. –
Igen, talán még szeretem őt valamilyen módon, de az a közelében sincs annak, ahogyan
téged szeretlek – fúrta zöld tekintetét az enyémbe, amitől azonnal megenyhültem
és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Szeretném, ha ezt el tudnád
fogadni.
Lassan
bólintottam, majd a tekintetemet Emíliára fordítottam. Ő elgondolkodva nézett
vissza rám, majd kis idő elteltével megszólalt.
-
Válthatnék veled néhány szót négyszemközt?
Ismét
bólintottam, de mielőtt még felálltunk volna, Peterre néztem.
-
Menjetek csak – intett ő.
Emíliával
a női mosdó felé vettük az irányt, majd miután megbizonyosodtunk róla, hogy
nincsen bent senki sem, aki kihallgasson minket, ő felém fordult, én pedig
érdeklődve néztem rá.
-
Örülök, hogy Peter talált maga mellé egy ilyen erős és független nőt, mint te –
kezdte, mire én gúnyosan felnevettem. – Pontosan emlékeztem még rá, hogy milyen
voltam, mielőtt összejöttünk Peterrel. Törékeny és sebezhető, nem erős és
független.
-
Én sem voltam mindig ilyen, de Peter mellett könnyű pozitív irányba változni.
-
Igen, annak idején engem is elhalmozott bókokkal – emlékezett vissza, mire
nekem egy kis grimasz jelent meg az arcomon.
-
Ha azért hívtál félre, hogy összehasonlítsd a ti és a mi kapcsolatunkat, akkor
akár most be is fejezheted.
-
Nem, eszemben sincs. Ne haragudj, nem gondoltam bele abba, amit mondtam. Azt
akartam csak elmondani, hogy… Peter nagyon jó ember, de persze ezt már te is
tudod. És igazad volt abban, hogy még szeretem őt. Sosem tudtam igazán
elfelejteni, de miután felesége lett, végleg lemondtam róla, hogy egyszer újra
találkozunk. Most viszont nem csak Alice miatt jöttem vissza. Látni akartam
mindkettőjüket, mielőtt még túl késő lesz.
-
Ezt meg hogy érted? – döbbentem meg.
-
Az orvosok egy éve egy igencsak előrehaladott állapotú agydaganatot fedeztek
fel nálam – jelent meg egy könnycsepp a szemében. – A férjem odavan a kíntól,
hogy el fog veszíteni, a gyerekeim szintén – csuklott el a hangja. – Talán már
csak két-három hónapom lehet hátra. Maximum. Látni akartam őket, hogy tudjam,
Peter boldog és Alice-nek is hiánytalan gyerekkora volt. Csak szeretném
kihasználni ezt a pár napot, hogy érezhessem Peter szeretetét – törölgette meg
a szemeit zokogva. – Szükségem van rá. Soha életemben nem szerettem úgy senkit
sem, mint őt. Viszont eszemben sincs elvenni őt tőled. Boldog, és nekem csak ez
a fontos. Úgy tervezem, ha már nagyon rossz állapotban leszek, megszakítom vele
a kapcsolatot valami ürüggyel. De kérlek, addig engedd, hogy valamilyen módon
mellette maradhassak.
Már
szinte én is a sírás határán álltam, ahogyan mesélt. Fájt kimondanom a
következő szavakat, mert féltem, hogy Peter érzései is visszatérnek, de tudtam,
hogy mi a helyes. Másfelől pedig, ha később jönne rá, hogy tudtam róla, tényleg
nagyon megharagudna rám.
-
El kell mondanod neki – fogtam meg a kezét.
-
Nem – vágta rá azonnal. – Nem a sajnálatára van szükségem.
-
Miután velem már megosztottad, rám is haragudni fog.
-
Nem, én tiltom meg neked, hogy elmond. Csak azt akartam, hogy tudd, nem a
kapcsolatotokat akarom tönkretenni.
-
Azzal teszed tönkre, ha most nem mondod el neki. És ha te nem, akkor én fogom.
Peternek joga van erről tudni. Ha most újra összeismerkedtek és visszatérsz az
életébe, sokkal jobban fog neki fájni a hirtelen elvesztésed. Vagy tűnj el
most, vagy mondd el neki és maradhatsz. Ne hagyd őt tudatlanságban.
-
De fogod majd tudni kezelni azt a helyzetet, hogy többet foglalkozik esetleg
velem, ha megtudja? – nézett rám áthatóan.
-
Ha neki jobb így, akkor képes leszek rá – bólintottam.
-
Hihetetlen vagy – csodálkozott el. – Hogy tudsz még ebben a helyzetben is ilyen
nyugodt és megfontolt maradni?
-
Történtek velem is dolgok, amik megerősítettek – feleltem szűkszavúan. –
Viszont én azt akarom, hogy Peter számíthasson rám, ha rólad van szó. Azt
hiszem, kezdem megérteni, miért jöttél vissza, és ha ezt látni is fogom,
egyszer el tudom majd fogadni. Ne haragudj, amiért azt hittem, csak keresztbe
akarsz tenni a kapcsolatunknak.
-
Teljesen megértettem az érzéseidet, nem kell bocsánatot kérned.
-
Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültél – nyújtottam ki felé a kezemet és egy
pillanatra magamhoz szorítottam remegő testét. – Belegondolni sem tudok, milyen
lehet neked.
-
Köszönöm, hogy megértesz – szipogott, majd a szemeit törölgetve tovább beszélt.
– Most már ideje lesz visszamennünk. Peter azt fogja hinni, hogy meggyilkoltuk
egymást – nevetett zavartan.
-
Elmondod neki?
-
Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha igen – bólintott rá. Megigazította a
sminkjét, majd az ajtóhoz lépett. Még ma este, ha gondolod. Szeretnék minél
hamarabb túlesni rajta.
Visszamentünk
Peter-hez, aki már idegesen dobolt a lábaival az asztal alatt. Amikor azonban
meglátott minket épségben visszaülni az asztalhoz, kissé nyugodtabb lett, ugyan
akkor furcsállóan méregetett minket.
-
Elég sokáig elvoltatok – jegyezte meg fürkészően pislogva ránk.
-
Viszont mindent megbeszéltünk – feleltem, megfogva a kezét. –De most talán
ennünk kéne, mert már kihűlt az étel.
Emília
bólintott, Peter viszont még továbbra is döbbenten pislogott ránk. Aztán rázott
egy aprót a fején és ő is enni kezdett.
Miután
befejeztük a vacsorát, kisétáltunk az étteremből. Peter már intette is le az
első taxit, amit meglátott.
-
Ha nem gond, Emília is velünk jön a szállodába – mondtam neki.
-
Persze, hogy nem gond, de miért? – lepődött meg. –Nem tudok kiigazodni
rajtatatok. Miről beszélgettetek ti a mosdóban?
-
Majd a szállodában megtudod, csak szállj be – böktem a fejemmel az előttünk
lefékező kocsi felé.
Az
út visszafelé szótlanul telt. Peter szemei még inkább elkerekedtek, amikor
észrevette, hogy megszorítom Emília kezét. Meg akartam nyugtatni, mert annyira
remegett, hogy furcsálltam, amiért Peter eddig nem vette észre.
Miután
visszaértünk, mind a hárman a Peterrel közös szobánkba mentünk, majd bent
leültünk a kanapéra.
Peter
még mindig értetlenül pislogott ránk, mire én megszólaltam.
- Emíliának mondania kell neked valamit – néztem az
említettre bátorítóan, mire ő felsóhajtott. Érezte, hogy innen már nem hátrálhat ki.
Szia, Juliet!
VálaszTörlésElőször is a fejezet eleje awwwww * - * Annyira cukik és viccesek voltak. Amikor Liz azt mondta: valahogy kipihentnek érzem magam, erre meg Peter: Tényleg?Ezt most azt hiszem, sértésnek kéne vennem XD Ez annyira édes és vicces XD :D
Emília kicsit bekavart. Mondjuk mikor elmondta, mi miatt jött, engem is kissé szíven ütött. Előrehaladott agydaganat...nem csoda, hogy próbál a régi szerelmébe kapaszkodni, és látni szeretné, hogy boldog Peter is és a lánya. Liz pedig rendes és toleráns az ügyben, de remélem, hogy Emília tényleg elmondja most már, mi a helyzet. Mondjuk van egy sejtésem, hogy enm fogja elmondani.
Várom a folytatást!
Puszi!
Carly
Szia Carly!
TörlésSajnálom, hogy csak most válaszolok, őszintén szólva teljesen megfeledkeztem az írásról az utóbbi időben, annyi dolgom volt.
Örülök, hogy tetszett a fejezet:)
Emília tényleg bekavart most a dolgokba, de hamarosan vissza fog utazni a családjához. Bár valóban érthető, amiért jött, Peternek ezzel csak nehezebb lesz...
És ezt elárulhatom, hogy Emília el fogja mondani Peternek, hogy miért is jött valójában vissza. Aztán majd szépen alakulnak tovább az események:) Azt hiszem, olyan nagyon sok minden már nincsen hátra a történetből. Bár amilyen gyorsasággal haladok az írásban, el fog még egy darabig tartani :D Azért megpróbálok sietni vele :)
Puszi
Szia Juliet!
VálaszTörlésNos, hát végre sikerült ide is eljutnom és pótolnom az olvasást. :)
Először is kezdeném azzal, mennyire sokkolt az a sors, ami Emíliának kijutott. Sajnálom, hogy ilyen szörnyű betegség támadta meg őt és, hogy nincs már esélye sem a túlélésre... :/ De sajnos az élet a valóságban sem igazságos mindig... :/
Másodszor elmondanám, mennyire egyetértek Peterrel, de ugyanakkor Alice véleményével is. Elgondolkodtam azon, hogy mi minden származott volna abból, ha Alice-t az igazi szülei nevelik föl és végül arra jutottam, hogy sokkal jobb sorsa volt a nevelőszüleinél.
Végül is, gondoljunk csak bele... Ha Emília akkor úgy dönt, hogy megtartja a gyermekét, és megpróbálja felkeresni Peter, de A) Peter nem reagál a hívásaira, nem tudja őt elérni, akkor egyedül kellett volna fölnevelnie Alice-t, segítség nélkül - mert ugye a szülei azt mondták, nem akarnak segíteni - akkor valószínűleg egész életükben nyomorogtak volna...
B) Ha Peter válaszolt volna Emília hívásaira és mondjuk kötelességtudatból elvállalta volna, hogy Emíliával és Alice-szel marad, feladva ezzel a színészi pályáról szövögetett álmait, akkor is milyen életük lett volna? Peternek is ott kellett volna hagynia az iskolát és valamiféle aljamunkát vállalni, mivel végzettsége híján másra nem kellett volna, viszont a pénzre meg szükségük lett volna.
Ebből is csak az következik, hogy egyik napról a másikra kellett volna élniük, s ez a helyzet idővel konfliktusokat szült volna Peter és Emília között és lassanként a szerelmük is elmúlt volna, Alice pedig mást sem látott volna, csak azt, hogy a szülei állandóan veszekednek.
Szóval végül is jobban járt ő a nevelőszülőkkel, akik érettek voltak már a gyerekvállalásra, fel voltak rá készülve és egyben sajátjukként is szerették őt.
Csak talán nem kellett volna tényleg elmondaniuk, hogy mások a szülei. Mert így viszont már, hogy Alice tudott róla, hogy nem az igazi szülei nevelik, így viszont érthető volt a kíváncsisága és a helyében én is tudni akartam volna az igazi szüleim kilétét, illetve, hogy mi volt az oka annak, hogy elhagytak.
Ami pedig Lizt illeti - itt a végén őt is csak megemlítem - az ő viselkedése nekem kifejezetten tetszett. Úgy vélem, más sem cselekedett volna másként, teljesen érthető volt a féltékenysége, de még ahhoz képest nyugodt is tudott maradni és ez dicséretes. Az pedig, hogy úgy támogatta Emíliát, miután kiderült az igazság: tényleg le a kalappal előtte.
Kíváncsi vagyok ezek után, hogy Peter hogyan fog reagálni arra, amit Emília mond majd neki, illetve, hogy Alice hogyan fogja ezt fogadni. Már amennyiben elmondják neki.
Egyszóval, kíváncsian várom a továbbiakat. :)
Puszi:
Winnie
Szia Winnie!
TörlésIgen, Emíliának szörnyű sors jutott, de valóban igazad van, az élet nem mindig igazságos...
És igen, Emília jól döntött annak idején, ha belegondolunk, milyen életük lett volna együtt, miután megszületett a kisbabájuk. Valószínűleg hamar eltávolodtak volna egymástól, ami csak újabb konfliktusokhoz vezetett volna.:/ De ezt mind te is nagyon jól leírtad.
Hát, ha úgy vesszük, Alice-nek joga volt megtudni az igazat a szüleiről. Én legalábbis, ha ilyen helyzetben lennék, már eleve eszerint nevelném a gyereket, vagy sokkal korábban elmondanám. Mert lehet, hogy 12-14 évesen még nem fogja fel a dolog súlyosságát, de 18 évesen vagy azután pedig már nehezebben fogadja el. Becsapottnak érezné magát és eltávolodna a családjától. Én legalábbis így gondolom.
Liznek ebben az időszakban most nagyon megértőnek kell lennie Peterrel:) De mellette lesz végig és támogatja őt, nem foga feladni, ezt megígérhetem :)
Peter szerintem a lehető legjobban fogja kezelni a helyzetet. Alice-t pedig még magam sem tudom, de gondolkozom rajta, hogy mi lenne az ésszerű :)
Nemsokára jönni fog a folytatás, szerintem a hétvégén jelentkezem vele :)
Puszi