55. fejezet - Kétségek és érzések + Születésnap! :)

Sziasztok!

Nos, tegnap vettem csak észre, hogy születésnapja volt a blognak, és azonnal gyorsabb fokozatra kapcsoltam az írással, hogy elkészüljek egy újabb fejezettel. Ami mellesleg tartalmaz "némi" korhatáros részt a végén, úgyhogy csak saját felelősségre tessék olvasni.
Szeretnék hozni majd egy képet is, erre a becses alkalomra :D Viszont ez csak maximum este fog elkészülni, így majd kiegészítem vele akkor ezt a fejezetet :) Szóval később lehet, hogy érdemes lesz visszalátogatni ;)
Egyelőre ennyi lenne :) Jó olvasást a fejezethez, és várom a visszajelzéseket ;)

U.i.: Bocsánat az esetleges hibákért a szövegben, de átnézni most már nem volt időm, mert sietnem kell :/ Viszont, ha lesz rá időm, akkor a képpel együtt kijavítom ezeket is :)

Puszi, Juliet

Liz szemszöge

Hosszúak voltak az elkövetkezendő napok. Legfőképpen azért, mert ahová csak mentünk, mindenhol Alice-szel találkoztunk össze. Nem tehettük meg, hogy nem megyünk le egyetlen közös reggelire, ebédre és vacsorára sem. A legrosszabb viszont az volt, hogy Alice ahelyett, hogy szúrós pillantással méregetett volna minket, szinte átnézett rajtunk. Iszonyú mérges voltam Emíliára, amiért tönkretette azt a családi hangulatot, ami a stábban kialakult közöttünk. Egy csapásra minden megváltozott. Rob persze Alice mellett állt, ami azt jelentette, hogy naphosszat bocsánatkérő pillantásokat vetett rám, a többiek pedig inkább pártatlanok voltak. Főleg amiatt, mert azt sem tudták, hogy min vesztünk ennyire össze. Sem Peter, sem pedig Alice nem akarta még őket beavatni.

- Sajnálom, amiért a ti kapcsolatotok is ilyen rossz irányba halad miattam – motyogta Peter egyik este, amikor már az ágyban feküdtünk és a tévét néztük.

- Erről nem te tehetsz, hanem Emília – vontam meg a vállam, de nem néztem rá.

- Kérlek, ne csak őt hibáztasd ezért! – fordította maga felé az arcomat.

- Miért, mégis kit lehetne még? – háborodtam fel. – Ő volt az, aki húsz évig titkolta, hogy született egy lányotok! Nehogy még őt akard megvédeni!

- Liz, tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Szerettem őt, és most egyszer csak visszatért a mindennapjaimba… efelett nem tudok csak úgy eltekinteni.

- Azt mondtad, már nem érzel iránta semmit sem. – Kezdtem érezni, hogy a könnyek szúrják a szemeimet. – Akkor mégis mit jelentsen ez? Te nem bánod, hogy az utóbbi egy hétben Alice még csak hozzád sem szólt? Téged nem zavar, hogy levegőnek néz minket? Csak mert engem eléggé megvisel, hogy az egyik legjobb barátnőmet elveszítettem! – ültem fel az ágyban.

- Liz, kérlek, nem akarok erről beszélni… - próbált meg visszahúzni maga mellé, én azonban hajthatatlan voltam.

- Ó, tényleg? Hát pedig nekem szükségem van a barátnőmre és nem fogom hagyni, hogy emiatt a nő miatt romoljon meg nekem is vele a kapcsolatom! Ha nem akarsz beszélni, akkor nem kell, tessék!

- Liz, ez a nő fontos még nekem! – ült fel erre ő is. – Értsd meg, hogy hozzá kell szoknom ehhez az új helyzethez!

- Akkor szólj, ha sikerült és végre mehet minden tovább úgy, mint azelőtt – morogtam, miközben felálltam és magamhoz vettem egy kisebb táskát.

- Most meg mi a fenét csinálsz? – húzta össze a szemeit.

- Mégis minek látszik? Átmegyek Nikkihez, hátha ő jobban megért engem.

- Csak egy kis időt szánj arra, hogy megpróbáld magad beleképzelni az én helyembe! – lépett elém bosszúsan.

- Hidd el, eleinte próbáltam ezt tenni, de most már nem megy. Megváltoztál… Én nem ezt a Petert ismertem meg. Az a Peter, aki mellettem volt és bíztatott engem a legrosszabb napjaimon, nem adná fel ilyen könnyen, hanem próbálná visszaszerezni Alice bizalmát. De te most csak meghúzod magad és abba kapaszkodsz, hogy úgyis rendbe jön majd minden. Nem, Peter, nyisd ki a szemed és láss végre tisztán! Amióta csak visszajött ez a nő az életedbe, mással sem foglalkozol, csak hogy vele rendbe hozd a dolgaidat. De mi lesz Alice-szel? A lányod nem érdekel? Fogadni mernék, hogy ő is ugyanilyen szarul érzi magát, mint te, és csak azt várja, hogy végre átmenj hozzá bocsánatot kérni!

Peter csak meglepetten pislogott a kirohanásomon. Láttam rajta, ahogy szépen lassan kezdi felfogni a szavaim értelmét, és a szemeibe fokozatosan költözött be a félelem.

- Szóval, most átmész Nikkihez? Te is megfutamodsz a gondok elől, mint ahogy állítólag én is teszem?

- Ez teljesen más, Peter! Próbálj meg most te egy kicsit az én szememmel nézni a dolgokat. Szerinted nekem hogyan esett, amikor egy hétig nem láthattalak, mert te New York-ban voltál, és felejthetetlen estét terveztem nekünk, de te rögtön Emíliához rohantál, amint leszállt a géped? Oké, ezt még el is fogadtam, hiszen Alice-szel minél hamarabb beszélnetek kellett… De hogy mindezek után még több időt töltsél vele, mint azzal, hogy a lányoddal kibékülj… Ez nem te vagy!

Peter nem szólt egy szót sem, ami csak még inkább felbosszantott. Ha ezt a viselkedést gondolja természetesnek, akkor nagyon téved. Kapkodva összedobáltam a cuccaimat a táskába, majd az ajtó felé indultam. Még visszanéztem rá, de ő csak nézett maga elé a földre. Még csak meg sem próbált meggyőzni, vagy megállítani. Ez egy újabb fájdalmas észrevétel volt.

- Liz… - pislogott rám álmosan Nikki, miután ajtót nyitott. – Mit keresel itt ilyen későn? – nézett értetlenül a táskámra.

- Tudom, hogy az utóbbi hét után pofátlanság ilyet kérnem tőled, de… megengednéd, hogy ma este a kanapédon aludjak? – kérdeztem reménykedve.

- Ő… persze – lepődött meg. – De ugye nincsen nagy baj? – állt félre az ajtóból, hogy utat engedjen nekem.

- Nem szeretnék róla beszélni – ráztam meg a fejemet.

- Peter csinált már megint valamit? Komolyan mondom, nem tudom, ki lesz a következő, akivel összeveszik majd. Először Alice és Rob, most pedig te… Mi a fene folyik itt?

- Nem vesztünk össze, csak… Kicsit jegeljük a kapcsolatunkat, amíg ő észhez nem tér.

- Miért nem mondjátok el, hogy mi történt? – húzta össze a szemeit. – Barátok vagyunk, nem tudnátok olyat mondani, ami miatt ez megváltozna.

- Komolyan? Én azt hittem, Alice és Peter is barátok voltak… - feleletem szkeptikusan.

- Ah, még mindig azok! – forgatta a szemeit Nikki. – Látszik Alice-en, hogy valamiért nagyon haragszik rátok, de egyben az is, hogy nehéz nem hozzátok szólnia. És ezt most nem abban az értelemben mondom, hogy kiabálni akarna veletek. Csak beszélgetni, úgy mint azelőtt, hogy ez az őrület elkezdődött.

- Hidd el, ez az egész nem rajtam múlik…

- Valóban? Beszéltél azóta velük? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem, de… - hirtelen elhallgattam. Nap mint nap azt hajtogattam Peternek, hogy beszéljen már Alice-szel, miközben én is ugyanolyan gyáva voltam elé állni. Lehajtottam a fejemet és a kezeimbe temettem az arcomat.

- Na, látod! - karolta át a vállamat Nikki szelíden. – Gyere, feküdj le aludni, majd holnap megbeszélitek ezt a kis félreértést köztetek, de előbb aludj rá egyet.

Másnap reggel nyúzottan és kialvatlanul ébredtem. Csak nehezen tudtam rávenni magam a felkelésre, de végül sikeresen kikászálódtam az ágyból. Egy pillanatra még visszapillantottam Nikkire, aki még békésen szuszogott, nyakig betakarózva, és elfogott a bűntudat. Az utóbbi egy hétben olyan keveset foglalkoztam a barátaimmal, de azt persze most elvártam tőle, hogy szó nélkül engedjen itt aludni. Ráadásul elég valószínűtlen, hogy rövid időn belül beavathatnám őt is ebbe az egész zűrös helyzetbe. Peter egy darabig még nem fog észhez térni, de talán az, hogy tegnap este így kiborultam, egy kicsit felébreszti majd őt. Mert abba nem fogok belenyugodni, hogy végignézze, amint teljesen elhidegülnek egymástól Alice-szel, és rövidesen mindenkivel megromlik barátsága. Amióta visszatért ez az Emília, ő folyamatosan vele találkozgat, és bár én ezekről a találkákról tudok, min denki más elől eltitkolja, és ez már sokkal kevésbé tetszik.

Egy mély sóhaj után lefirkantottam pár sort Nikkinek egy kis lapra, amin megköszöntem, hogy nála aludhattam, aztán elhagytam a szobát. Tegnap este még nem tudtam, hogy ilyen hamar megenyhülök majd, így a táskámat teljesen érintetlenül dobtam le, miután becsuktam magam mögött a lakosztályunk ajtaját. Beljebb sétáltam, mert gondoltam, hogy Peter még biztosan alszik, ő azonban nem volt sehol sem. Az utolsó kis pontig végigkutattam a helyiségeket, de nem volt itt. Ettől hirtelen újra mérges lettem rá. Abban biztos voltam, hogy a forgatásra még nem indulhatott el, és miután megláttam, hogy az ágy szinte ugyanúgy van otthagyva, mint amikor átmentem Nikkihez, abban is biztos lettem, hogy nem aludt itt.

Biztosan megint azzal a nővel van – dohogtam magamban, miközben pár rántással megigazítottam kicsit az ágytakarót. – Hogy képzeli, hogy a tegnap este történtek után még elmegy hozzá?

Miután eltettem a tegnap előhagyott ruhákat a szekrénybe, a mobilomért nyúltam, hogy felhívjam őt. Nem telt bele pár csörgésbe, mire felvette, és a hangja szinte teljesen nyugodt volt.

- Szia! – köszönt halkan.

- Mégis hol a fenébe vagy? – kérdeztem köszönés nélkül. – Ugye tisztában vagy vele, hogy egy óra múlva forgatásra kell menned?

- Igen, tudom – felelt nyugodtan.

- Hol vagy? – kérdeztem újra, már előre rosszat sejtve.

- A Central Parkban – válaszolt egyszerűen.

- Kivel? – szűrtem a fogaim között a kérdést, de a választ hallva a lélegzetem egyszerűen a tüdőmben akadt.

- Ginny-vel.

- Hogy… Mi… Ezt nem értem – dadogtam össze-vissza.

- Majd később elmagyarázom, de most le kell tennem – bújt ki a válaszadás alól. – A forgatáson találkozunk. Szia! – azzal a vonal meg is szakadt, én pedig csak néztem magam elé, az ágy szélén ülve.

A kapcsolatunk folyamán most az egyszer fordult meg a fejemben, hogy Peter esetleg hazudott nekem. Hogy igazából nem is Ginny-vel van, hanem Emíliával, csak nem akarta, hogy megtudjam. De hát csak van annyi esze, hogy nem ezt hazudja, amikor fel tudnám hívni Ginny-t és könnyen lenyomozhatnám, hogy igazat mond-e. Hiszen mit keresne New York-ban a másod unokatestvére?

Bíznom kell benne! – hajtogattam magamban. – Akármennyire is nehéz lesz megállnom, de nem hívhatom fel Ginny-t. Ha kiderül, hogy tényleg Peterrel van, azzal fog vádolni, hogy ne bízom meg benne eléggé, és igaza is lenne. Ha pedig nem vele van… nos, hát akkor pedig jobb is, ha nem tudom egyelőre.

Reménykedtem benne, hogy ha Peter most hazudott is, később elmondja majd az igazat. Hiszen, tényleg nem hazudott még nekem sohasem, miért most kezdené el?

Kétségek között telt el az az egy óra, ami a forgatás kezdetéig még hátra volt. Nem tudtam, hogy hogyan fogok majd úgy tenni a forgatás közben, mintha semmi sem történt volna.

Mivel már viszonylag korán ébren voltam, a forgatásra is előbb odaértem. Legnagyobb meglepetésemre Peter is ott volt már, és éppen Chris-szel beszélgetett valamiről.

- Sziasztok! – köszöntem oda nekik, mielőtt eltűntem az öltözőben. – Jó reggelt, Stella – mosolyogtam rá a bent lévő stylist-ra.

- Szia, Liz! – fordult felém a ruhák sűrűjéből. – Rendbejöttek már a dolgok? – kérdezte kedvesen.

- Nem egészen, de talán most már kicsit jobb a helyzet – sóhajtottam, majd szinte rögtön ezután kopogtattak az ajtón. – Gyere be! – szóltam ki az ajtó másik felén álló személynek.

- Nem zavarok? – kérdezte Peter, félig belépve a helyiségbe. – Csak Lisat szeretném elrabolni pár percre.

- Kimenjek, vagy…? – állt arrébb rögtön Stella.

- Nem, dehogyis! – tiltakoztam. – Majd én megyek.

Peter kézen fogott engem és átvezetett egy másik, üres szobába. Aztán szembe fordult velem, és csak ennyit mondott:

- Sajnálom! – nézett rám bocsánatkérően.

- Emiatt rángattál át ide? – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon, de már nem sok hiányzott ahhoz, hogy beadjam a derekam és a nyakába boruljak. Nem szerettem vele ilyen távolságtartó lenni.

- Liz, megígérem, hogy nagyon rövid idő alatt változtatni fogok a jelenlegi helyzeten – fogta a kezeibe az enyémeket. – Nekem sem jó, hogy mindenkitől így eltávolodtam és most már veled is sikerült összevesznem, pedig ezt akartam a legkevésbé. Bocsánatot kérek a viselkedésemért. Beszélni fogok Emíliával és Alice-szel is. Csak kérlek, ne legyél továbbra is ilyen távolságtartó velem!

- Jaj, Peter! – öleltem őt át hirtelen. Képtelen voltam tovább haragudni rá. – Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem tőled. Túlreagáltam a dolgokat, de meg kell értened, hogy egyszerűen fájt, amit tettél – néztem mélyen a szemeibe.

Nem válaszolt, csak még jobban magához húzott és belecsókolt a hajamba. Hosszú percek után váltunk csak el egymástól. Gyorsan megtörölgettem a szemeimet, mielőtt Peter észrevette volna, hogy könnyesek, de így sem kerülte el a figyelmét. Finom puszit nyomott az arcomra, majd halványan mosolyogva kézen fogott.

- Holnap este beszélek mindkettejükkel – ígérte, amivel sikerült az én arcomra is mosolyt csalnia. Ugyan azt nem értettem, hogy miért húzza ezt holnapig, de már nem is érdekelt. Megbíztam benne és az ígéreteiben és tudtam, hogy meg is fogja őket tartani.

A forgatás ezután már sokkal nyugodtabban telt, mégsem tudtunk kellően koncentrálni a karaktereinkre. Így hát jó időbe beletelt, mire felvettük a jelenetet, aztán pedig visszamehettünk a szállodába.

- Tényleg Ginny-vel voltál reggel? – jutott eszembe hirtelen, és óvatosan rákérdeztem.

- Igen – nézett rám meglepetten. – Mi… Ó… Biztosan azt hitted, hogy Emivel találkoztam – sóhajtotta.

- Ne haragudj, hogy nem hittem neked, csak azt hittem, hogy a tegnapi veszekedésünk után az első utad hozzá vezet majd… - magyarázkodtam.

- Hát, ami azt illeti, fel is hívtam őt rögtön – vallotta be. – Ő is nagyon sajnálja, ami történt, de úgy gondolja, korai lenne neki is újra beszélnie Alice-szel. Még abban sem vagyok biztos, hogy engem meg fog hallgatni.

- Biztosan meg fog, csak mondd el neki ugyan azt, amit nekem is – bíztattam őt. – Én most átmegyek Nikkihez, mert reggel még aludt, amikor eljöttem tőle. Szegény nem nagyon érti, hogy mi ez a nagy veszekedés, úgyhogy jó lenne, ha minél előbb rendbe jönnének a dolgok.

- Oké, vettem a célzást – tartotta fel a kezeit. – Holnap beszélek velük – ismételte meg ugyan azt, amit a forgatáson is.

Mosolyogva bólintottam, majd elhagytam a szobát és átmentem Nikkihez.

- Szia! – köszöntött mosolyogva.

- Szia! Bocsi, hogy reggel csak úgy eltűntem – kezdtem bele azonnal.

- Ugyan – legyintett, miközben beljebb húzott engem a karomnál fogva. – Hallottam róla, hogy a forgatáson már semmi bajotok nem volt, szóval mesélhetsz – ültetett le engem a kanapéra, majd ő is helyet foglalt mellettem.

- Khm… nem a mi veszekedésünk volt a legnagyobb probléma mostanság – jegyeztem meg óvatosan.

- Tudom, Rob mindent elmondott – bólintott rá, mire nekem leesett az állam és csak néztem rá. – Mi az? – lepődött meg őszintén.

- Mit mondott neked pontosan Rob? – kérdeztem rá, mielőtt még valami fontos információt ejtettem volna el neki.

- Hogy Peter Alice apja, és hogy most előkerült az anyja is, és ezért derült fény mindenre. – A hangjában némi izgatottságot véltem felfedezni.

- És ezt te ilyen könnyen veszed? – döbbentem meg. Más kérdés nem nagyon jutott az eszembe egyelőre.

- Nem. Igazából csak megerősítésre várok tőled, hogy mindez igaz-e, mert elég nehéz elhinni – magyarázta. – Jó, persze ott van a hasonlóság kettejük között, de ez akkor is sok. Viszont sok mindent meg is magyarázna.

- Miért mondta ezt el neked Rob? – kérdeztem halkan.

- Csak megkérdeztem tőle és ő elmesélte. Azt mondta, úgyis megtudnám egyszer, teljesen mindegy, hogy ez mikor következik be. Azt is mondta, hogy úgy tűnik, még egy darabig nem is fog helyreállni a rend közöttük.

Mélyet sóhajtottam erre a mondatra. Tehát Alice nem nagyon tervezi egyelőre, hogy megbocsát Peternek. Így egy kicsit nehezebb dolga lesz holnap, de talán megváltozik a véleménye, ha Peter végre elé áll és elmagyarázza nyugodtabban is a dolgokat.

- Szóval akkor tényleg igaz? – kérdezett rá óvatosan Nikki. – Peter Alice apja, és ezt húsz évig nem mondta el neki? Hogyan tudta nem elszólni magát?

- Úgy, hogy ő sem tudott róla – feleltem nyugodtan. – Peter akkori szerelme viszont most újra felbukkant, hogy tönkretegyen mindent – bosszankodtam.

- Hogyhogy nem tudott róla? Nem mondta el neki a csaj, amikor teherbe esett? – döbbent meg őszintén.

- Nem, kicsivel azután tudta meg ezt, hogy szakítottak, és nem akarta, hogy Peter csak ezért feladja a karrierjét – magyaráztam bosszúsan. Ahányszor csak szóba került ez Peter és köztem, vagy akár csak elkalandoztak errefelé a gondolataim, mindig felbosszantottam magam rajta. Hogyan volt képes ennyi éven át egy szót sem szólni arról, hogy született egy lánya. Talán még a mostani férje sem tudja… A szemeim elkerekedtek, ahogy ez eszembe jutott. Erre eddig még nem is gondoltam. Vajon az ő férje mit szól ahhoz, hogy Peterrel ennyit találkoznak. Vagy ő nem is tud Alice létezéséről? És talán Peterről sem.

- Mi az, hogy csak ezért? – horkantott fel Nikki. – Azért ez egy elég lényeges dolog.

- Ne nekem mondd, Nikki, én ezt nagyon jól tudom – forgattam meg a szemeimet.

- És Peterrel ezen vesztetek össze? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Nem egészen ezen… Peter már korábban mesélt nekem Emíliáról és arról is, hogy mennyire hasonlít rá Alice, és bár nem mondtuk ezt ki hangosan, azért ez a lehetőség is megfordult szerintem az ő fejében is.

- De akkor tegnap mi volt a baj?

- Az, hogy amióta ez a nő megjelent, Peter többet van vele, mint a szállodában. Pedig én nem voltam vele ellenséges, mindig meghallgattam és mellette voltam. Erre ő, amikor visszajön New Yorkból és én itt várnám őt a szobában egy kis meglepetéssel, Alice-t és ezt a nőt választja, mert hogy itt volt az ideje, hogy Alice is megtudja az igazat. Az egész estét végigaggódtam, utána pedig meghallgattam őt és vigasztalgattam. De tegnap elegem lett abból, hogy mindig ezzel a nővel találkozgat, és Alice-szel meg sem próbálja rendbehozni a kapcsolatát, és összevesztünk.

- De ha jól hallottam, akkor ma már ki is békültek a forgatáson – jegyezte meg.

- Igen – sóhajtottam kicsit nyugodtabban. – Megígérte, hogy holnap beszélni fog erről mind a kettejükkel. És én amúgy sem tudnék rá tovább haragudni.

- Akkor gondolom ma este mindenért ki fog engesztelni téged – kacsintott rám.

- Azt egyáltalán nem bánnám – nevettem fel jóízűen. – De azért lehet, hogy húzom majd egy kicsit a dolgot – vigyorodtam el gonoszul. - Azért éreznie kell, hogy nem felejtek egykönnyen.

- Vigyázz, nehogy a lelkébe taposs – csóválta meg a fejét komoly arccal, de szinte azonnal ki is tört belőle a nevetés. – De azért ne legyél túl engedékeny se, hogy tudja, hol a helye – nevetgélt.

- Majd igyekszem – mosolyogtam rá. – Most viszont én megyek. Még egyszer, köszi, hogy itt aludhattam.

- Szívesen máskor is, de azért remélem, nem gyakran kerül majd sor rá.

- Azt én is nagyon remélem – sóhajtottam.

Miután elköszöntem a barátnőmtől, elindultam vissza a lakosztályomba, amikor azonban Alice-szel futottam össze a folyosón. Már messziről észrevettük egymást, és ahogy egyre közelebb értünk egymáshoz, láttam, hogy egyre nagyobb zavarban van.

- Szia! – köszöntünk szinte egyszerre, amikor már elkerülhetetlen volt az, hogy megszólaljunk. A tekintetünket azonnal elkaptuk a másikról és szó nélkül haladtunk tovább, amikor egyszer csak meghallottam még a hangját mögülem.

- Betty…

Azonnal megfordultam, mintha csak erre vártam volna.

- Igen? – kérdeztem kissé idegesen remegő hanggal.

- Én… - remegett meg az ő hangja is. – Szóval… ugye… ugye tudod, hogy… ez az egész nem feléd irányul? – kérdezte halkan.

- Én csak azt tudom, hogy jelen helyzetben kinek van szüksége a támogatásomra és kinek vagyok köteles segíteni – feleltem őszintén. – Nekem Peter mellett a helyem, és ha ezzel azt érem el, hogy amíg ti ki nem békültök, addig mi is ilyen viszonyban leszünk, akkor vállalnom kell ezt. – A szavakat gondolkodás nélkül ejtettem ki a számon. Jól tudtam, hogy látja rajtam, amikor igazat mondok, ezért határozottan néztem bele csillogó, zöld szemeibe. Mintha csak Peter tekintetét láttam volna.

Alice nem válaszolt, csak bólintott, majd megszakította a szemkontaktust és a szobájuk felé indult.

- Holnap… - szóltam utána fennhangon – kérlek, hallgasd végig őt!

A tekintete újra találkozott az enyémmel, de csak pár másodperce, majd ismét bólintott, és befordult a lakosztályának az ajtaján.

Mélyet sóhajtottam, mielőtt én is így tettem volna. Hosszan időzött a kezem a kilincsen, de nem tudtam, miért vagyok bizonytalan. Peternek úgyis el kell mondanom, hogy miről beszéltem Nikki-vel, és azt is, hogy Alice-szel találkoztam.

Amikor azonban beléptem az ajtón, minden eddigi gondolatom kiszállt a fejemből. Döbbenten néztem végig a kis előtéren, ahol egy keskeny folyosóban rózsaszirmok voltak elszórva a földön, egészen a csukott ajtóig, ami mellett halvány fény szűrődött át a másik helyiségből. Lassan sétáltam el egészen addig, majd halkan kinyitottam az ajtót. Egy széles mosoly terült el azonnal az arcomon, amint megláttam őt. Ott ült az ágy szélén és ő is engem nézett.

- Azt hittem, már sosem jössz – állt fel lassan, azzal a féloldalas mosolyával az arcán, amit úgy imádok.

- Hosszúra nyúlt a beszélgetés – vontam meg a vállamat. – Ezt mind azalatt csináltad? – néztem körbe, miközben ő elindult felém.

- Ami azt illeti, igen – bólintott, majd egy méterre tőlem megállt.

- És úgy gondolod, hogy ennyivel kiengesztelhetsz? – vontam fel a szemöldökömet, miközben a karjaimat összefontam a melleim előtt.

Peter arcán egy pillanatig meglepettség futott át, majd a szemeit összehúzva még hátrébb lépett.

- Szóval nem foglak tudni meggyőzni – sóhajtotta lehajtott fejjel és már fordult is el tőlem.

Döbbenten pislogtam rá, miközben ő elindult körben a szobában és elkezdte egyesével elfújni a gyertyákat.

- Peter, ne! – ragadtam meg a karját, hogy magam felé fordítsam őt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan fog venni. Amikor azonban megláttam a széles vigyort az arcán, bosszúsan csaptam rá a vállára. – Te… szemét… - sziszegtem és ezúttal én fordultam el tőle, ám ő szinte azonnal visszarántott magához.

- Na, ne legyél ilyen kis morci – tűrte félre a nyakamból a hajamat és az orrát leheletfinoman végighúzta a bőrömön. A lehelete szinte perzselte a bőrömet, miközben a gerincem mentén végigfutott a már jól ismert áramosság, libabőrösség téve ezzel az egész testemet. – Úgy látom, nem csak én játszadoztam – húzta végig a kezeit a karjaimon.

- Szerintem nekem több jogom volt… ehhez – hunytam le lassan a szemeimet. – Most viszont… ezután a kis játékod után már tényleg nem lesz könnyű dolgod – vigyorodtam el most én.

- Biztos vagyok benne, hogy meg tudlak győzni – fogadta el a kihívást, majd az ajkaival lecsapott a nyakamra. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne nyögjek fel az érzésre, amit ezzel okozott. Olyan régóta kellett már nélkülöznöm a közelségét, hogy szinte kínszenvedésnek tűnt most visszafognom magam. Pedig legszívesebben olyan hévvel csókoltam volna meg őt, hogy az éjszaka folyamán az ágy valószínűleg érintetlen maradt volna… - Ugyan, édesem, érzem, hogy te is akarod – mormolta vágytól fűtött hangon a fülembe, de én továbbra is tartottam magam. – Bepótolunk minden eddigi elmaradt éjszakát és garantáltan nem fogsz aludni az éjjel.

- Az nem lenne szerencsés… - sóhajtottam. – Holnap fotózásra kell mennünk – emlékeztettem, megpróbálva ezzel kizökkenteni őt az eredeti terveiből.

- Akkor különösen jól fognak jönni a karikák a szemed alatt – kuncogott fel halkan. – De te még úgy is gyönyörű leszel – érintette hozzá a fogait a bőrömhöz.

- Még mindig nem vagy eléggé meggyőző – szívtam be szaggatottan a tüdőmbe a levegőt.

- Én nem úgy hallom…

Az ujjaival lágyan kezdte cirógatni a karjaimat, majd onnan tovább haladt és a tenyereit a hasamra csúsztatta. Az egyik keze betévedt a blúzom alá, miközben a másikkal a gombokat kezdte egyesével kiszabadítani a helyükről. Aztán, ahogy az utolsóval is végzett, a kezei elengedtek, de csak arra az időre, amíg a tenyereit áthelyezte a vállaimra és a vékony anyagot lassan elkezdte lefelé húzni. Egyszer csak félbehagyta a blúzomtól való megszabadításomat és határozottan maga felé fordított. A hirtelen mozdulat annyira meglepett, hogy pár másodpercre kiestem a szerepemből és amint Peter ajkai lecsaptak az enyémekre, mélyről jövő nyögés tört fel belőlem, a karjaim pedig automatikusan fonódtak a nyaka köré. Olyan hévvel csókoltuk egymást, hogy amikor az ajkaink elváltak, mindketten úgy ziháltunk, mintha hosszú percek után a víz alól törtünk volna fel. Ő azonban nem állt meg. Miközben én próbáltam a lézésemre koncentrálni, ő tovább haladt, ismét a nyakamra, majd onnan le a mellkasomra, amit ezúttal már nem fedett a blúz. Hogy mikor került végleg le rólam, arról fogalmam sem volt, egyszerűen képtelen voltam visszaidézni rá. De jelen pillanatban nem is nagyon érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy Petert akarom, méghozzá mindennél jobban. Az érintéseit, a csókjait… mindent, ami Ő volt.

A következő pillanatban azonban Peter eltolt magától, és egy kisebb vigyorral az arcán nézett rám.

- Nem megyünk most ebbe bele – ráztam meg a fejemet, miközben határozottan léptem felé, amivel őt hátrálásra késztettem. Egészen addig így tettem, amíg ő az ágy szélének nem ütközött.

- Pedig egyszer be kell majd látnod, hogy én nyertem – ragadta meg a derekamat és magához rántott, aminek következtében mind a ketten az ágyra dőltünk. Néhány rózsaszirom, ami az ágyra volt szórva a levegőbe szállt, majd visszahullott.

- De nem ma este – csaptam le azonnal az ajkaira, elhallgattatva őt ezzel.

Peter egy pillanat alatt fordított a helyzeten, így én kerültem alulra, ő pedig a combjaim mellett térdelt. Végighúzva az ujjait az oldalamon, megfogta a csuklómat és a fejem fölé fogta őket az egyik kezével. Ezután az ajkai ismét lecsaptak a nyakamra, de ezúttal már tényleg nem időzött ott sokáig. Helyette tovább haladt a mellkasomra és a melltartóm mentén kezdte csókokkal behinteni a bőrömet.

A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, de jelen pillanatban egyetlen értelmes mondat sem fogalmazódott meg bennem arra, amit éreztem. Szerelem, vágy, odaadás… és mindezt láttam az ő izzó tekintetében is. Mintha az én szemeimnek a tükörképe lett volna.

Ekkor Peter olyan hirtelen engedett el, hogy felnyögtem a veszteségtől, de nem távolodott tőlem el túlságosan. Csak határozott mozdulatokkal kioldotta az övcsatomat, majd lehúzta rólam a farmert, vele együtt a zoknikat is, és a háta mögé ejtette. Így már csak egy szál fehérneműben feküdtem az ágyon, miközben Peter fölém magasodott. Ezután ő is lassan vetkőzni kezdett, mire én azonnal felültem és segíteni akartam neki benne.

- Maradj! – nyomott vissza az ágyra gyengéden. – Csak élvezd a látványt – kacsintott rám, majd miután kigombolta az ingjét, lecsúsztatta azt a vállairól és a földre ejtette.

Ahogy elém tárult a tökéletes mellkasának a képe, nagyot nyeltem. Őrületesen kívántam már őt és legszívesebb azonnal rávetettem volna magam, de mégis ott maradtam az ágyon. Peter azonban olyan lassan mozgott, hogy az már kezdett az őrületbe kergetni, holott tudtam, hogy direkt csinálja ezt.

- Ne játssz velem! – néztem rá izzó tekintettel, miközben felültem, majd kicsúszva egészen az ágy szélére, megragadtam az övét és egy határozott rántással kikapcsoltam. Ugyanilyen határozottam toltam le a nadrágját is, így nem maradt más rajta, mint az alsónadrágja.

Ezután feltérdeltem és magamhoz húztam őt egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókra. Eldöntött az ágyon, majd ő is mellém helyezkedett, de az ajkai közben egy pillanatra sem váltak el a bőrömtől, én pedig ott simogattam őt ahol csak értem, miközben mindkettőnkből hangos sóhajok és nyögések szakadtak fel. Pillanatokon belül lekerült rólunk a töbi felesleges ruhadarab is és teljesen meztelenül feküdtünk egymás mellett. A vágyaink egy pár pillanatra lecsillapodtak, ahogy egymás szemeibe néztünk.

- Gyönyörű vagy – nézett végig rajtam teljesen megigézve. – El sem hiszem, hogy az enyém vagy… hogy hozzám tartozol – hajolt ismételten közelebb és újra megcsókolt.

- Szeretlek – sóhajtottam -, mindennél jobban.

Rám nézett, a lábaival szétfeszítette az enyémeket, és úgy helyezkedett, hogy fölöttem legyen. Anélkül, hogy a tekintete elszakadt volna az enyémtől, ingerlően lassú tempóban egyé olvasztotta a testünket.

Egy hangos nyögés kíséretében lehunytam a szemeimet és csak élveztem a teljességet, ezt a finom érzést, hogy birtoklom, és ösztönösen megmozdítottam csípőmet. Ismét felnyögtem, belőle pedig egy halk morgás tört fel. Az ujjaim megtalálták az utat selymes tincsei közé, miközben ő kínzóan lassú mozdulattal visszahúzódott, majd újra teljesen elmerült bennem.

- Gyorsabban, Peter, gyorsabban… kérlek – lihegtem.

Vad vággyal a szemeiben tekintett le rám, mielőtt megcsókolt volna, aztán fokozatosan gyorsítani kezdett a tempón. A sóhajaink és nyögéseink egyre szaporábbak lettek. Mindkettőnkről folyt a veríték, ahogy a beteljesülésünket hajszoltuk. Éreztem, hogy egyre közelebb érek hozzá.

- Peter… - nyögtem sürgetően.

Ő a nyakamba fúrta az arcát és éreztem, amint megremegnek az izmai. Ekkor adtam át magam én is az érzésnek. Olyan volt, mintha az összes sejtem milliónyi darabkára hullott volna. A szemeim előtt fények táncoltak, és csak szerelmem testét éreztem az enyémen, ahogyan még egy utolsót lökött a csípőjével, majd rám hanyatlott.

Mintha el is ájultam volna pár másodpercre, csak akkor eszméltem fel, amikor Peter le akart gördülni rólam. Ezúttal hagytam neki, mert tényleg kezdtem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt, de nem az ő súlyától, csak szimplán az előbb átéltektől. Még mindig hangosan ziháltam és lehunyt szemmel próbáltam nyugtatgatni magam.

Ekkor megéreztem szerelmem gyengéd ujjait az arcomon, amint finoman cirógatni kezdte a bőrömet, majd így haladt egyre lejjebb. Felnéztem rá. A szemei gyönyörűen csillogtak a halvány gyertyafényben. És még ő mondta rám azt, hogy gyönyörű vagyok…

- Mire gondolsz? – kérdezte halkan.

- Arra, hogy nem vagy tisztában az adottságaiddal, ha engem hívsz gyönyörűnek… - feleltem szinte hallhatatlanul.

Peter az arcomra simította a tenyerét és maga felé fordított.

- Kételkedsz a szavaimban? – vonta fel a szemöldökét. Na, most ezzel megfogott, és ezt ő is jól tudta. Ha igen mondok, akkor azzal megbántom, ha pedig nemet, akkor a kételyeim alaptalanok. – Na, ugye! – mosolyodott el, miután egy hosszú percig sem válaszoltam. – Nem szeretnék többet ilyet hallani, oké? Számomra te vagy a leggyönyörűbb nő a világon – mondta határozottan a szemeimbe nézve. – Fogadd el! – vonta meg a vállát halkan felnevetve.

Én csak megcsóváltam a fejemet, majd inkább közelebb húzódtam hozzá.

- Te pedig számomra a legtökéletesebb férfi – öleltem át szorosan, ő pedig ránk húzta a takarót és egy puszit nyomott a hajamba.

Egész éjszaka egymással foglalkoztunk. Órákig beszélgettünk, közben apró csókokat váltottunk és simogattuk egymást. Így aludtunk el, valamikor a hajnali órákban, összekulcsolt ujjakkal, szorosan ölelve a másikat.

Az álmok valóra válhatnak

Sziasztok!

Tudom, régen volt már friss, de nem magyarázkodom és úgyis nagyon késő van már, úgyhogy inkább nem fűzök hozzá semmit sem. Az esetleges hibákért elnézést kérek, de a végén eléggé siettem is vele, átnézni meg már pláne nincsen erőm, sem időm. Amit tudni kell a novelláról, az annyi, hogy még akkor kezdtem el írni, amikor azt hittem, Liz profilja igazi, ezért el is hittem a dolgokat rajta. Mindezt valósítja meg ez a novella, amolyan "mi lett volna, ha mégis igazi a profil"-formájában. Jó szórakozást hozzá! Ez most extra hosszú lett! ;)

Puszi, Juliet

Amikor az ember szerelmes, nem veszi észre a másik fél hibáit. Pontosabban, észreveszi, de azokkal együtt szereti őt. Kitart mellette annak ellenére is, amilyen.

És akkor az ember rögtön fel is teszi magának a kérdést: Tényleg szerelmes vagyok?

Az én válaszom erre határozott igen volt. De akkor hol a hiba?

Gavin az ágyon feküdt mellettem, egy könyvet olvasva, miközben én a laptoppal az ölemben az interneten böngészgettem. Egy mély sóhaj kíséretében léptem be a Facebook-omba, mire nem sokkal később fel is villantak a tömérdek ismerősnek jelölés, üzenet és értesítés menük. Nap mint nap egyre több üzenetet kaptam, legtöbbjüket a rajongóimtól, de voltak olyanok is közöttük, akik a Gavin-nel való kapcsolatomat kritizálták. De ezek az emberek nem csak üzenetben, hanem nyíltan az adatalapomon is kifejtették a véleményüket, ami engem kezdett egyre jobban feldühíteni. Már ott tartottam, hogy törlöm magam az oldalról, de végül mindig meggondoltam magam. A sok rajongó számít rám. Mind tudni szeretnék, hogy mi van velem, és én is imádom őket. Pár ilyen bunkó miatt nem okozok szomorúságot a többi embernek.

- Min idegeskedsz már megint? – támasztotta Gavin az állát a vállamra, miközben a kezemet elhúzta a billentyűzetről, hogy ne kopogjak tovább a körmeimmel.

- Annyira nem értem a rajongókat. Az ember kedves akar lenni velük, erre az a hála, hogy nyíltan ócsárolják a pasidat? Azért, ez már több a soknál! – bosszankodtam továbbra is.

- Jaj, számtalanszor megbeszéltük már ezt, nem? – dőlt vissza a helyére.  – Engem nem zavar, gondoljanak csak, amit akarnak, mi akkor is együtt maradunk – vonta meg nemtörődöm módon a vállát.

- Komolyan ennyire nem érdekel az emberek véleménye? – csaptam le a laptop tetejét. – Gavin… – szörnyülködtem. – Oké, bocs, ha idegesítelek már megint – álltam fel a szemeimet forgatva, ahogy megláttam a reakcióját.

- Liz, várj… - kapott utánam azonnal. – Ne haragudj, csak… nem értem, hogy minek ekkora felhajtást csapni ezért – húzott le maga mellé.

- Te mégis hogyan reagálnál, ha engem illetnének ilyen szavakkal nyilvánosan? Csöndben tűrnéd? – vontam fel a szemöldököm.

- Természetesen nem – adott nekem igazat egy bólintás kíséretében. – De ne rontsuk el ezt a szép napot egy ilyen veszekedéssel. Holnap elutazol, inkább feküdj ide mellém és aludjunk – mosolygott rám megnyugtatóan.

- Előbb még elintézek valamit – vettem vissza az ölembe a laptopot és gépelni kezdtem.

Másnap reggel fáradtan ébredtem. Gavin még mélyen aludt, és nem is akartam felébreszteni őt, ezért óvatosan bújtam ki mellőle, majd a fürdőbe siettem. Nem sok időt szántam a készülődésre, mert már így is késésben voltam a reptérről. Semmi kedvem nem volt most elutazni, de muszáj volt megtennem. Ezeket a munkaügyeket nem halaszthattam el, mert az elkövetkezendő időszak elég sűrű lesz. Éppen csak vége lesz a nyárnak, és kezdődik majd a BD2 promózása. Mi tagadás, eléggé vártam már azért azt az időszakot. Főleg amiatt, hogy újra találkozhatok a barátokkal. Az utóbbi hetekben csak keveset beszéltünk, és akkor is csak neten keresztül vagy telefonon. Hiányoltam már az együtt töltött, hosszan beszélgetős estéket, amikben felidézzük a legszebb emlékeinket a forgatás idejéből.

A gondolataimból a telefonom csörgése szakított ki. Gyorsan ugrottam oda érte, nehogy Gavin felébredjen, aminek következtében majdnem el is estem a vizes kövön, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyomat.

- Szia Justin – köszöntem neki kicsit halkan szuszogva.

- Szia… talán zavarok? – kérdezte kissé meglepetten.

- Ó, nem, egyáltalán nem, csak az előbb majdnem sikerült hanyatt vágódnom a kövön – kuncogtam.

- Így mindjárt más – nevetett ő is.

- És, miért hívtál? – tudakoltam.

- Ja, csak azért, hogy ha netán még aludnál, felébresszelek, mert még a végén lekésed a géped.

- Oh, ez igazán kedves tőled – forgattam a szemeimet. – Viszont rabolod az értékes időmet, mert tényleg késésben vagyok, szóval…

- Oké-oké – mentegetőzött nevetve. – Készülődj csak. A reptéren várlak, szépség! – búcsúzott el, majd azonnal meg is szakította a hívást.

- Ki volt az? – lépett be a helyiségbe Gav. A tekintete túlontúl érdeklődő volt, amit nem tudtam hova tenni.

- Csak Justin – feleltem, miközben magamra kaptam még a maradék ruhámat is, a hajamat pedig laza lófarokba kötöttem a fogmosás idejére.

- Miért hívott ilyen korán? – vonta össze a szemöldökét.

- Csak ébreszteni akart, hátha elaludtam – vontam meg a vállam.

- Milyen figyelmes… - morogta az orra alatt, miközben visszafordult a szobába.

- Most meg mi a bajod? – motyogtam már a fogkefével a számban. – Justin a legjobb barátom…

- Ja, azt látom – azzal eltűnt az ajtóban, én pedig idegesen szusszantottam egyet.

A kapcsolatunk kezdete óta rossz szemekkel nézett Justinra, amiért korábban mi együtt jártunk. Az viszont, hogy ezt még hónapok elteltével sem nőtte ki, már kezdett egyre jobban idegesíteni.

- Mi a franc bajod van már megint? – trappoltam át a másik szobába, bár már egy kicsit nyugodtabb voltam.

- Ez a pasi folyamatosan rajtad lóg és hívogat téged, ez a bajom! – szusszantotta mérgesen.

Mély levegőt vettem, majd lassan kilélegeztem.

- Még egyszer elmondom, hogy megértsd: Justin a legjobb barátom. Igen, régen együtt voltunk, de nem működött köztünk ez a dolog, ezért szakítottunk. De ő mindenkinél többet tud rólam és jobban ismer engem még nálad is. Éppen ezért kérlek, ne legyél rá féltékeny, mert ezzel csak azt éred el, hogy több időt fogok vele tölteni és panaszkodni neki rólad.

- Oké-oké, befejeztem – tartotta fel védekezően a kezeit. – Csak rossz, hogy megint el kell utaznod és egyébként is annyit lógtok együtt, most pedig szinte vele fogsz lakni napokig. Hiányozni fogsz… - húzott magához közelebb.

- Jaj, Gav, te is nekem, tudod jól, de muszáj elmennem – fontam a nyaka köré a karjaimat. – És hamar el fog menni ez a pár nap – mosolyogtam biztatóan, majd hosszan megcsókoltam.

Ezután viszont kénytelen voltam elszakadni tőle, ha tényleg nem akartam lekésni a gépemet. Segített levinni a cuccaimat, miután hívtam egy taxit, majd lent a bejáratnál vártunk, hogy megérkezzen az autó.

- Na, és Benjamin mikor jön vissza? – bukott ki egyszer csak belőle a kérdés, mire én egy kissé megfeszültem.

- Majd velem együtt. Amíg én a megbeszélésekre járok, ő még Emily-vel lesz – feleltem nyugodtságot erőltetve a hangomra. Nem akartam még egyszer belemenni ebbe a vitába Bennel kapcsolatosan. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy magamhoz kell vennem őt, hiszen az unokaöcsém. Gavin viszont nagyon is ellene volt ennek a dolognak. Nem igazán örült neki, hogy egy, az ő szavaival élve „kolonc” kerül a nyakamba, pedig én egyáltalán nem éreztem Benjamint tehernek, sőt! Emiatt volt is egy elég nagy vitánk, de egészen mostanáig úgy tűnt, Gav kezdett megbékélni a gondolattal, hogy Ben pár napon belül már hivatalosan is hozzám fog tartozni. Ez a kérdése most viszont nagyon felzaklatott.

- Rendben, akkor kimegyek majd a reptérre – bólintott rá.

- Oké – sóhajtottam, érezve az egyre növekvő feszültséget kettőnk között. Szerencsére másodperceken belül megérkezett a taxi, így gyorsan elbúcsúzva tőle, az autó felé vettem az irányt. A sofőr készségesen segített nekem a csomagokat bepakolni, majd még az ajtót is kinyitotta nekem.

- Hová vihetem, hölgyem? – kérdezte udvariasan, miután ő is beszállt.

- A reptérre, kérem!

Az út beletelt egy jó fél órába, de ezt most egyáltalán nem bántam. Szükségem volt egy kis csöndre magam körül és szerencsére a taxis sem tűnt olyan nagy beszédesnek, így nyugodtam belemerülhettem a gondolataimba. Csak a telefonom rezgése szakított ki merengésemből. Gyorsan előkaptam, de amint megláttam a kijelzőn Gavin nevét, egy pillanatra lefagytam, és elgondolkodtam rajta, hogy csak később nézem meg az üzenetét. Úgyis nagyon jól tudtam, hogy mi áll benne. Bocsánatot kér a veszekedésért ismét és kéri, hogy ne haragudjak rá, nem úgy gondolta.

A kíváncsiság és a remény, hogy talán ezúttal mégsem ilyen sablon szöveget írt, végül erősebb volt az akaratomnál, ezért végül megnyitottam az üzenetet. Abban viszont pontosan az állt, amire számítottam.

Idegesen töröltem ki az üzenetet, mint ahogyan azt a többi ilyennel is megtettem. Gavin, minden egyes veszekedésünk után, szinte percek múltán megenyhült és bocsánatot kért. Még akkor is, ha éppen nem ő volt a hibás. A gond még nem is itt kezdődött, hanem ott, hogy mindezt szinte mindig üzenetben intézte.

A repülőn ülve elővettem az iPod-omat, hogy azzal kössem le a gondolataimat. A zene meg is tette rövidesen a hatását. Sikerült kikapcsolnom és elaludnom, majd csak akkor ébredtem fel, amikor bemondták, hogy megkezdjük a leszállást. Ekkor egy kicsit izgatott lettem. Hosszú ideje nem láttam már Justint, és felvidított a tudat, hogy most ismét vele tölthetek pár napot. Még ha ezek a napok inkább a munkáról fognak is szólni.

Ahogy a nagy tömegben őt kerestem, egyszer csak megakadt a szemem egy táblán. A nevetés azonnal kitört belőlem, majd elindultam felé, átfurakodva a tömegen.

- Justin – ugrottam a nyakába, félre tolva az arcából a „Princess Reaser” táblát. – Tedd már le, még a végén valaki kiszúrja! – vettem el tőle nevetve.

- Azt hittem, örülni fogsz az ilyen fogadtatásnak – biggyesztette le az ajkait egy pillanatra, majd ő is elnevette magát. – Mi újság veled? Milyen Franciaország? – érdeklődött.

- Jaj, valami csodálatos! – vágtam rá azonnal. – Annyival jobb, hogy az emberek nem másznak annyira a képembe. Nincsen bajom a rajongókkal, de a fotósokat már egy kissé túlzásnak tartom.

- Nem értem, mi a bajod velük… én imádom, amikor az arcomba nyomják a kamerájukat – kuncogott.

- Na, és Gavin? Megbékélt már a gyerek-ötlettel? – kérdezte, ezúttal már sokkal komolyabban, amikor már az autóban ültünk, és a háza felé hajtottunk.

- Hát, próbálja elhitetni velem, de látom rajta, hogy még mindig ellene van – sóhajtottam szomorúan.

- Akkor mire vársz? – szólalt meg hirtelen. – Amióta csak ismerlek téged, Liz, férjet és gyerekeket akartál – magyarázta értetlenül. – Mondd meg neki, hogy Ben márpedig veled marad, és ő meg döntse el, hogy hajlandó-e a fiaként tekinteni rá, vagy sem! Ha nem beszélitek ezt meg, akkor később nagyot fogsz koppanni.

- Nem igazán volt még alkalmunk erről jobban elbeszélgetni – vallottam be. – Mindig nagy veszekedésbe torkollott, ezért az utóbbi napokban inkább fel sem hoztam a témát. Talán, miután még jobban megismeri Bent, és egy kicsit több időt tölt el vele, akkor megváltozik majd a véleménye – magyarázkodtam.

- Ezt te sem gondolod komolyan – csóválta meg a fejét. – Szerinted Gavin úgy viselkedik a gyerekekkel, mint ahogyan egy jó apának való férfi szokott? Emlékszel még, mit művelt, amikor Benjaminnal és velem voltatok a vidámparkban? Borzalmas volt – szörnyülködött. – Aztán nézz csak rá Peterre! Bár a házassága tönkre ment, a lányaival sok időt tölt el. Hányszor hallottad te mondjuk Lucát panaszkodni az apukája miatt? – vonta fel a szemöldökét.

- Peter a kezdetektől fogva családcentrikus férfi volt – ellenkeztem. – Gavinnek még nem volt még csak ilyen hosszú kapcsolata sem, mint velem. Nem hinném, hogy bárkivel is elgondolkodott volna még csak a házasságon is, nem hogy a gyerekvállaláson. Nem vonhatom őt felelősségre azért, mert nem ért a gyerekek nyelvén. Másrészről pedig… nagyon is tisztában van vele, hogy mit szeretnék a későbbiekben, és ennek ellenére még velem van, szóval…

- Jól van, te tudod – vonta meg a vállát. – Csak ne hozzál elhamarkodott döntéseket! Ne hagyd, hogy az orrodnál fogva vezessen téged, mert akkor nem leszel boldog!

- Köszönöm, hogy ennyire törődsz velem, Justin, de igazán nem kell fáradnod. Tudom, hogy mit csinálok. És… amint hazaértem Benjaminnal, az első dolgom lesz leülni Gavinnel beszélgetni.

- Helyes! – bólintott rá.

Az út hátralévő része kissé feszült csendben telt el. Úgy vettem észre rajta, hogy egy kicsit haragudott rám a viselkedésem és a makacsságom miatt, de nem foglalkoztam ezzel. Szerettem Gavint, és nem voltam hajlandó felrúgni ezt a kapcsolatot egy kisebb probléma miatt.

Ugyanakkor viszont ez a nem is olyan kicsi probléma elvette mindentől a kedvemet. A három napot, amit Los Angeles-ben töltöttem, egyáltalán nem élveztem. Megbeszélésről megbeszélésre mentem és találkozók tömkelege várt rám. Éppen csak, hogy volt néha öt perc szünetem egy kávéra, és már jött is a következő értekezlet. Mind emiatt pedig Justinnal is kevés időt töltöttem. Csak reggelenként és esténként találkoztunk, de én akkor is olyan fáradt voltam, hogy csak pár szóban elmeséltem neki az adott napomat, majd már be is dőltem az ágyba. Gavinnel viszont elég sokat beszélgettem, bár legfőképpen telefonon. A mérgem másnapra teljesen elszállt, és kezdtem hiányolni őt. Hozzászoktam a nyáron, hogy a nap nagy részét vele töltöm, így most meglehetősen hiányzott a közelsége.

A visszautazásom előtti napon egy vacsorára voltam hivatalos, ami meglehetősen lassan telt el, hiszen tudtam, hogy nemsokára velem lehet legalább Benjamin. És ez a tény teljesen felvillanyozott. Aznap ment el ugyanis érte Justin Emily-hez, úgyhogy mire hazaérek, ő már ott fog rám várni.

- Lizzy! – ugrott a nyakamba azonnal, amint beléptem az ajtón.

- Szia, drágám – pusziltam meg az arcát, miután szorosan magamhoz húztam őt.

- Képzeld, Justin mutatott nekem egy csomó régi repülőgépet az alagsorban. Tele van velük az egész és… nem fogod elhinni, de mindet ő készítette. Azt mondta, talán megkaphatom az egyiket, ha jó leszek – újságolta a hírt boldogan.

- Hm… úgy hallom, nagyon adakozó kedvedben voltál ma – nevettem fel a legjobb barátomra.

- Jaj, szegénynek olyan rossz kedve volt egész délután, hogy valamivel muszáj volt felvidítanom – kuncogott. – Nagyon hiányoztál neki – mondta lágyan.

- Ő is nekem – borzoltam össze Ben barna fürtjeit. – Milyen volt Emily-nél? – kérdeztem tőle, miközben elindultam vele a nappali felé.

- Ó, nagyon jó – ujjongott. – Nem kellett bemennie dolgozni a héten, ezért egész nap velem volt és elvitt egy csomó helyre, amit még nem láttam. Ugye te is elviszel majd valahová Franciaországban, mint legutóbb? – lelkesedett fel, az én figyelmemet azonban nem kerülte el az egyes szám, amit használt. És ami minden bizonnyal teljesen tudattalan volt. Mélyet sóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna.

- Hát persze! Gavin és én nagyon szívesen mutatjuk meg neked a várost – mosolyogtam rá halványan.

- Gavin most is ott lesz? – érdeklődött gyermeki kíváncsisággal.

- Igen, ott lesz ő is. Sőt, ezentúl mindig velünk lesz.

Ben arca pár másodpercre elgondolkodóvá vált, majd hirtelen egy hatalmas vigyor terült el rajta.

- Oké! Akkor most mehetek tévézni?

- Persze – nevettem.

- Nem igazán vagy a helyzet magaslatán – vonta fel az egyik szemöldökét Justin, miután átmentünk a konyhába.

- Valahogy beszélnem kell majd Bennel is. Most úgy látszik, hogy elfogadta Gavint, de ha ő továbbra is ilyen távolságtartó lesz vele, akkor… Jaj, ez olyan nehéz! – szörnyülködtem.

- Tudom – fogta meg a kezemet együtt érzően -, de én melletted vagyok. Szóval, ha kell egy kis segítség, mondjuk Benre kell vigyázni, vagy bármi zűr van, nyugodtan hívhatsz.

- Ugyan! – legyintettem. – Csak nem fogsz azért elrepülni Franciaországba, hogy bébi csőszködj!

- Liz! – szólt rám szigorúan. Nem szerette, amikor a komoly témákat el akartam viccelni.

- Justin – szusszantottam -, itt vagyok, harminchat évesen, házasság, gyerek nélkül. Az egyetlen, aminek Gavin előtt éltem, az a munkám volt. Aztán jött ő és most már nem akarom elhalasztani a lehetőséget, hogy végre boldog legyek valakivel. Szeretem őt! Nem számítanak a hibái, hogy egyelőre még nem akar gyereket. A lényeg, hogy velem van, és együtt tervezzük a jövőnket.

- És mi van, ha valaki más mellett boldogabb lehetnél? Nem is lennél hajlandó feláldozni a majdnem boldog életet egy teljesen boldog és lehetséges jövő reményében?

- Elmúlt már az az időszak, hogy érdemes legyen várnom. Gavin előtt nem volt olyan pasim, akivel el tudtam volna képzelni a jövőmet.

- Akkor is azt mondom, hogy várnod kéne még – csóválta meg a fejét. – Nem azt mondom, hogy ok nélkül dobd ki őt, de ha nem akar gyereket veled, akkor hagyd menni.

Fáradtan rogytam le a konyhapult melletti székre, az arcomat a kezeimbe temetve.

- Szükségem van rá… - motyogtam alig hallhatóan.

- Csak azért mondod most ezt, mert félsz, hogy egyedül maradsz – tette a vállamra a kezét. – Liz, te egy intelligens, okos, vicces és gyönyörű nő vagy. Ne keresd olyan görcsösen az igazit, és akkor ő magától talál majd rád. Talán itt is van éppen az orrod előtt, csak Gavin miatt nem veszed észre. Adj még egy kis időt magadnak! Lazulj el, élvezd az életet!

- Szerinted hol találkozom még egy olyan férfival, aki nem sokkal idősebb nálam, nem nős, tetszem is neki és ő is nekem, hajlandó elviselni a körülöttem levő felhajtást és tényleg szeret, nem csak a hírnév miatt van velem? – néztem fel rá, már a sírás határán állva.

- Megértelek, Liz, hidd el! De akkor sem ebbe az egyetlen lehetőségbe kellene kapaszkodnod!

- Hagyjuk most inkább ezt a témát, jó? – álltam fel hirtelen, majd a konyhaszekrényhez léptem és elővettem belőle három tányért. Aztán valamilyen étel után kezdtem kutatni a hűtőben.

- Rendben, ha ezt akarod, legyen – egyezett bele végül komoran, majd kisietett a konyhából.

Egy mély sóhaj után nekiláttam elkészíteni pár szendvicset, vacsora gyanánt. Az étvágyam azonban teljesen elszállt. Amilyen boldogon értem ide Justin lakására, annyira el is szomorodtam most ettől a beszélgetésünktől. Mérges voltam rá, amiért ennyire a saját igazát bizonygatta nekem. Hiszen én mégis csak jobban tudom, hogy mit érzek Gavin iránt. Azt azonban be kellett ismernem, hogy féltem. Méghozzá attól, hogy tényleg egyedül maradok, hogy már itt vagyok harminchat évesen, és nem vagyok férjnél. Ezeket a gondolatokat azonban inkább elhessegettem a fejemből.

Megfogtam a tálcát, amire a szendvicseket készítettem, majd elindultam vele át a nappaliba. Ben még mindig a tévé előtt ült és izgatottan nézte a képernyőt. Éppen valamilyen mesefilm ment egy gyerek csatornán. Leültem mellé, mire ő azonnal rám nézett, és ahogyan meglátta a szendvicseket, rögtön felcsillantak a szemei és már el is tűnt egy a tálcáról.

- Nocsak, ennyire éhes vagy? – lepődtem meg.

- Igen – motyogta teli szájjal. – Délután vásárolni voltunk Emily-vel és mire hazaértünk, Justin ott volt értem.

Hosszú percekig nem szólaltunk meg. Ő érdeklődve nézte a tévében a mesét, miközben én azon gondolkodtam, hogyan kérdezhetnék rá nála erre az apa dologra.

- Mondd csak, Ben… mit szólsz ahhoz, hogy ezentúl velem és Gavinnel fogsz lakni? – kérdeztem végül.

- Örülök neki – felelte azonnal őszintén, de mielőtt még megnyugodhattam volna, még tovább folytatta. – Bár Gavin néha olyan furcsán viselkedik velem – húzta el a száját. – Justinnal sokkal jobban el tudok játszani.

A tekintete ezután visszavándorolt a képernyőre, mire az arckifejezésem egyből megváltozott. Tudtam, hogy amit mondott, azt teljesen őszintén mondta. És ami a legrosszabb, igaza volt. Pedig annyira reménykedtem benne, annyira akartam, hogy megszeressék egymást, de ezek szerint nem sikerült. Még csak Ben sem kedvelte meg Gavint, pedig annyi időt töltöttek el együtt.

Szomorúan dőltem hátra a kanapén és még mindig azon gondolkodtam, hogyan változtathatnék ezen a helyzeten. Csak akkor eszméltem fel, amikor Justin leült mellém és a karját feldobta mögém a támlára.

- Ne haragudj, amiért annyira bunkó voltam veled – szólalt meg halkan. – Én csak a legjobbat akarom neked és úgy gondolom, amit tenni készülsz, az messze a legrosszabb cselekedeted lenne. De a te döntésed… a te életed.

Nem válaszoltam neki, csak egy mély sóhaj kíséretében a vállára döntöttem a fejemet. Nem is értem, hogy érdemelhetek meg egy olyan jó barátot, mint Justin. Ő tényleg mindig mellettem áll és csak a legjobbat akarja nekem. Talán hallgatnom kéne rá? Lehet, hogy az lenne a legokosabb döntésem. Viszont szeretem Gavint, és jelen pillanatban nem áll szándékomban szakítani vele azért, mert az első problémák felbukkantak a kapcsolatunkban. Na, jó, nem az elsők… Voltak korábban is veszekedéseink, de azokat mindig megoldottuk és Justin is segített helyre hozni a dolgokat. A legdurvább dolog, ami a kapcsolatunk folyamán előfordult, az a hatalmas utálat volt, amit a rajongóim Gav nyakába zúdítottak magánlevelekben vagy éppen nyíltan. De nem akartam most meghátrálni. Nem fogom most feladni! Megmutatom Justinnak is, hogy Gavin igen is jó ember és készen áll egy olyan kapcsolatra, amilyenre nekem szükségem van!

Másnap reggel már korán útnak indultunk Bennel, hogy a lehető leghamarabb Franciaországban legyünk. Mindketten nagyon izgultunk, hiszen másnap kellett tovább utaznunk a papírok aláírására és ez mégis csak egy fordulópont volt mindkettőnk életében. Számomra nagy örömet jelentett, hogy lesz egy kisfiam, egy álmom vált valóra ezzel, még ha nem is lehettem a vérszerinti anyukája. Ő pedig nagyon szeretett velem lenni, ezért semmi akadálya nem volt annak, hogy ezentúl én legyek az anyukája. Mindez persze csak azért valósulhat meg, mert az utóbbi időszakban és még a továbbiakban is én csak kisebb színházi szerepeket vállaltam és egyelőre tervbe sem volt véve egy nagyobb szabású film, ami miatt nem tudnék vele lenni, vagy folyamatosan utazgatnunk kéne. Most viszont egyelőre csak az számított nekem, hogy végre újra Gavinnel lehetek. Ugyan csak négy napot töltöttem Los Angeles-ben, mégis több hétnek tűnt az idő, amit külön töltöttünk. Főleg azután a hívása után, hogy vacsorázni akar menni hármasban – Bennel együtt -, mert valami fontosat szeretne bejelenteni. Tudtam, hogy nem kéne előre innom a medve bőrére, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán meg akarja kérni a kezemet. Talán rájött végre, hogy ő is ezt szeretné? Vagy csak ezzel akar kiengesztelni Benjamin miatt? Nem tudtam, hogy mi lehet az igazság, de abban sem voltam már igazán biztos, hogy igen lenne-e a válaszom, ha ez a lánykérés tényleg megtörténne. És ez kezdett egyre jobban aggasztani…

Ahogy eljött a másnap este, a gyomrom már szinte görcsben állt az idegességtől. Az agyam folyamatosan azon pörgött, hogy mi lesz, ha Gavin tényleg felteszi a nagy kérdést? Jelenlegi állapotomban csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez meg is történik, akkor is biztosan el fogok ájulni, mielőtt még válaszolhatnék neki.

Így ültem szemben vele, az oldalamon Benjaminnal, és kezdtem egyre jobban szédülni.

- Liz, minden rendben van? Olyan sápadtnak tűnsz – nyúlt át az asztalon és megfogta a kezemet.

- Teljesen jól vagyok, csak érdekelne már az a fontos… bejelentés – nyögtem ki nagy nehezen.

- Ó, hogy az… - derült fel mindjárt az arca. – Csak szeretnék kérdezni tőled valamit. Úgy gondoltam, hogy mivel ez Benre is tartozik, illendő lenne, ha ő is velünk lenne.

Kissé mocorogni kezdett a székén, mire én éreztem, hogy elsápadok. Aztán a szavak robbanásszerűen törtek ki belőlem.

- Gavin, én még nem állok készen a házasságra – hadartam. – Tudom, párszor elmondtam már neked, hogy mennyire szeretném, ha ez megtörténne, de most úgy érzem, hogy jelen pillanatban nem állok rá készen. Ben holnaptól kezdve hivatalosan is a fiam lesz és ez is elég nagy változás lesz az életemben. Nem is beszélve a felelősségről. Én szeretném veled felnevelni őt, de a házasság még nem menne – zúdítottam rá mindent, ami abban a pillanatban a fejemben volt. Zihálva vettem a levegőt, majd csak ezután esett le, hogy Ben elkerekedett szemekkel bámul rám, mint egy őrültre.

- Te meg miről beszélsz? – döbbent meg Gavin és értetlenkedve pislogott rám. – Én csak egy új szerepről akartam kikérni a véleményed. Felajánlottak egy főszerepet egy sorozatban és én ideiglenesen igent mondtam rá. Csak meg akartalak kérdezni, hogy tudod-e vállalni az én utazgatásaim mellett is Ben nevelését. Végtére is, én lennék az apja…

Abban a pillanatban azt sem tudtam, mit mondhatnék. Némán tátogtam, mint egy bugyuta hal és közben éreztem, hogy a szemeimet kezdik égetni a könnyek. Aztán egy szempillantás alatt felálltam az asztaltól.

- Ha ennyire érzed át a helyzetemet, akkor nyugodtan menj csak el… de akkor ne is gyere vissza többé! – sziszegtem, majd kézen fogtam Benjamint és elindultam vele a kijárat felé.

Több kíváncsi szempár is végig követett minket, de nem foglalkoztam velük. Csak kisiettem az utcára és amilyen gyorsan csak tudtam, leintettem egy taxit. Ahogy hátranéztem és láttam, hogy Gavin még csak utánunk sem jött, még dühösebb lettem. Beültem Ben után a taxiba, majd bemondtam a lakásom címét.

Negyed óra múlva már az ajtót nyitottam ki és még mindig idegesen kapkodtam a levegőt.

- Lizzy, miért rohantunk csak úgy el? – szólalt meg Ben. Az egész út alatt meg sem mert mukkanni, így most ez a pár szó kicsit kirángatott a dühömből.

- Csak Gavin és én egy kicsit összevesztünk – próbáltam a lehető leglágyabbra venni a hangomat, hogy megnyugtassam őt. – De ne aggódj, majd mindent megbeszélnünk egymással. Most viszont menj szépen lefeküdni, mert késő van már!

- Nem olvasol nekem mesét, mint ahogyan szoktál? – nézett rám csillogó szemekkel.

- Dehogynem! – mosolyodtam el halványan. – Gyorsan öltözz át, nemsokára megyek én is.

Ő azonnal elszaladt a szobája felé, míg én az ajtónak dőltem és a kulcsot visszadugtam a zárba. Nem akartam, hogy Gavin be tudjon jönni. Majd elalszik, ahol akar, de a házamba ma este nem fogja betenni a lábát!

Miután felvettem én is egy egyszerű itthoni nadrágot és egy ujjatlant, a gyönyörű, csak erre az estére vett ruhám helyett, egy mély sóhaj kíséretében indultam el Ben szobájába. Ő az ágyán ült, átöltözve, és csak arra várva, hogy én végre mesét olvassak neki.

- Mit szeretnél, ha olvasnék? – ültem le mellé, miközben ő elhelyezkedett a takarója alatt, a fejét pedig az ölembe hajtotta.

- Azt, amit legutóbb is olvastál! Emily-nek nem volt meg az a könyv és úgy szeretném még egyszer hallani.

- Rendben – simogattam meg a haját.

Elvettem az éjjeliszekrényéről azt a bizonyos könyvet, amit már előre odakészített, vagy még a legutóbbi alkalommal maradt ott, majd olvasni kezdtem. Ben hamar elaludt. Bizonyára kifárasztotta őt a repülőút és az időeltolódás is, nem is beszélve a ma esti kimerítő veszekedésről. Még felolvastam pár rövid sort a könyvből, hogy meggyőződjek afelől, tényleg alszik már, majd óvatosan felkeltem az ágyról. Lehajoltam még egy puszira hozzá, mielőtt kimentem volna a szobájából, lekapcsolva magam mögött a lámpákat.

Fáradtan dőltem le én is az ágyamra, de képtelen voltam elaludni. A szívem vadul lüktetett a mellkasomban és levegő után kapkodtam. Már kezdtem attól tartani, hogy pánikrohamom lesz, de végül erőt vettem magamon. Gyerünk, Liz, menni fog az! Mély levegő, bent tart, és kifúj! Csak nyugodtan!

Így hát végül elnyomott az álom. Csak másnap a telefonom ébresztőjére tértem magamhoz, de úgy éreztem magam, mintha egy percet sem aludtam volna egész éjjel. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból és átbotorkáltam a fürdőbe, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak. Ezután átmentem Benjaminhoz is, hogy felébresszem, majd miután a maradék teendőnket is elvégeztük, kimentünk a csomagjainkkal a ház elé és vártuk a taxit.

A repülőút LA-ba gyorsan eltelt, mert mind a ketten végigaludtuk szinte az egészet. Így legalább nem gondolkodtam a tegnap este történteken. Gavin azóta sem keresett, és ez még jobban bántott, mint az, amit a vacsoránál mondott. Talán ő vette sértésnek azt, hogy én azt hittem, majd megkéri a kezemet? Ennyire ellenére lenne a dolog, hogy összeházasodjunk?

Leszállva a repülőről nem várt személybe botlottunk. Ahogy a csomagfelvevő felé próbáltuk átverekedni magunkat a tömegben, egyszer csak elkapta a karomat egy másik kéz, ami biztosan nem Benjaminé volt. Még mindig nem láttam semmit sem a sok embertől, főleg nem az én alacsony termetemmel, ezért egy kicsit megijedtem. Az erős kéz magával vont, viszont így pillanatokon belül kijutottunk a tömegből. Csak ekkor fordulhattam szembe az idegennel.

- Peter! – kiáltottam fel boldogan és azonnal a nyakába ugrottam.

- Szia, Liz! – nevetett fel a hevességemen.

- Ne haragudj, csak olyan régen nem láttalak már – nyomtam egy-egy puszit az arcának két oldalára.

- Ugyan, nem is volt az olyan régen – legyintett, de közben már nem rám nézett. – Szia, öcskös, milyen Lizzy nénivel? – kapta fel Benjamint és magához ölelte.

- Nagyon jó! Minden este olvas nekem mesét és megígérte, hogy egy csomó helyet megmutat még nekem, amit nem láttam.

- Még elfogult az első napokban – nevettem fel viccelődve.

- Nem hinném, hogy ez lenne a helyzet… - rázta meg a fejét Peter. – De egyébként mi járatban vagytok erre?

- Ma írjuk alá a papírokat Ben miatt – feleltem egy hatalmas mosollyal az arcomon.

- Nahát, szóval mától hivatalosan is anyuka leszel? – vonta fel a szemöldökét nevetve.

- Ha minden jól megy, igen, bár kissé izgulok miatta. És te mit keresel itt? – jutott hirtelen az eszembe.

- A lányokkal most értünk vissza Hawaii-ról. Ott várnak ránk – biccentett a fejével az egyik nem messze lévő reptéri kávézó felé. A három lány mindegyike lelkesen integettek felénk, mire én kissé meglepetten intettem vissza nekik.

- Akkor ne is várassuk őket tovább – ajánlottam. – Elmegyek a csomagunkért, és jövök, magaddal vinnéd addig Bent?

- Várj csak meg itt, majd én segítek a csomagokkal. Ben pedig addig ellesz a lányokkal – mosolygott, majd kézen fogta Benjamint és odakísérte őt a lányaihoz. Mivel ők már találkoztak, a bemutatással nem kellett foglalkozni. Mind örömmel köszöntötték őt és úgy tűnt, Ben is boldog.

- Minden rendben van veletek? – kérdeztem, amint csatlakozott hozzám.

- Igen, nagyon jó nyarunk volt, egyszerűen… nem is tudom, mit csinálnék Luca nélkül – vallotta be. – Ő kezeli a legjobban ezt az egész válás dolgot, bár tartok tőle, hogy ez sem tesz jót neki, hogy magában tartja. Nem nagyon tudom, hogyan is hozzam fel a témát, ezért elég keveset beszélgettünk ilyen dolgokról az elmúlt időszakban.

- Akarod, hogy beszéljek vele én? – kérdeztem készségesen. – Egy próbát megérne, talán nekem könnyebben nyílna meg, mint egy érintett személynek.

- Nem, ezt nem azért mondtam el, mert elvárom, hogy segíts. Sőt, jobban örülnék annak, ha te ebből az egészből kimaradnál. Te is tudod, mi a véleménye Jennie-nek… - húzta el a száját. – Nem szeretném, ha most meg azt találná ki, hogy esetleg a lányait „is” ellene akarod fordítani.

- De hát ez hülyeség! – forgattam meg a szemeimet.

- Persze, ezt én is tudom – bólintott rá -, de attól még ez a véleménye. Most egész jól megvagyunk egymás mellett, ha a lányok miatt találkoznunk kell, nem szeretnék újabb konfliktust.

- Rendben, akkor nem beszélek vele, de akkor legalább te próbáld meg. Tényleg nem tesz jót neki, ha magában tartja.

- Oké, megígérem, hogy megpróbálok vele beszélni erről. Ne, de most te jössz! – terelt gyorsan témát. – Elég kialvatlannak tűnsz… - jegyezte meg a homlokát ráncolva.

Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy úgyis észre fogja venni, de reménykedtem benne, hogy erre minél később kerül sor, vagy valamikor akkor, amikor a gyerekek is jelen vannak, így elhalaszthatom későbbre. De így, hogy csak ketten voltunk, muszáj volt az igazat mondanom neki, úgyis észrevette volna, ha ferdítek a sztorin.

- Gavinnel tegnap elég csúnyán összevesztünk – mondtam végül egészen halkan, nehogy véletlenül meghallja valaki. – Pontosabban, én kiakadtam, ő is kiakadt, aztán én hazarohantam és azóta még csak nem is hívott. Pedig mindig perceken belül küld egy bocsánatkérő SMS-t, de most még csak ilyen sem jött. Kezdek egyre jobban aggódni – harapdáltam idegesen az alsó ajkamat.

- De mégis min vesztetek ennyire össze? – lepődött meg őszintén.

- Ezt nem itt szeretném elmondani neked – ráztam meg a fejemet, mert közben már ismét a könnyeimmel kellett küszködnöm.

- Mit szólnál hozzá, ha ma együtt vacsoráznánk? – ajánlotta. – Délelőtt úgyis dolgotok van nektek, Jennie pedig csak délután jön a lányokért, szóval kora estétől ráérek. Mit szólnál hozzá, ha összedobnánk valami egyszerű vacsit? Természetesen Ben is hivatalos lenne rá – tette hozzá nevetve.

- Nem is tudom… - motyogtam elgondolkodva.

- Az utazás miatt sem kell aggódnotok, nálam mind a ketten elfértek – győzködött tovább.

- Rendben – bólintottam végül rá vonakodva. Még mindig aggasztott, hogy Gavin nem keresett, de próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy talán nyugodtan ül otthon és vár rám. Talán visszament már a házamba és azt várja, hogy Bennel ma este hazaérkezzünk.

- Még mindig Gavin miatt vonakodsz, igaz? – sóhajtott fel, mikor már csak nem messze voltunk a gyerekektől, akik Lucának hála, egy lépést sem mozdultak a helyükről.

- Nem tehetek róla – nyögtem fel. – Ő nem ilyen! Már régen keresnie kellett volna engem. Nem értem, hogy miért vár vele.

- Talán ő nem is haragszik… - vetette fel az ötletet. – Talán azt gondolja, nem is vagy annyira mérges rá, és ezért nem kért még bocsánatot.

- Na, akkor viszont lesheti, hogy csak úgy elnézem ezt neki… - morogtam az orrom alatt, mert közben megéreztünk a gyerekekhez.

A lányok és Ben érdeklődve pislogtak ránk. Mind észrevették a feszültséget, de nem tették szóvá.

- Szia Liz – ölelt meg elsőként Luca, majd a másik két kislány is.

- Sziasztok – pusziltam meg őket sorban, egy ölelés kíséretében. – Ne haragudjatok, nekünk most indulnunk is kell, mert időpontra megyünk. De akkor este találkozunk – pillantottam fel Peterre. – Hányra menjünk?

- Jennie ötre jön a lányokért, utána bármikor jöhettek, amikor tudtok – mosolygott.

- Rendben, akkor mi indulunk is – bólogattam, majd kézen fogtam Benjamint és magamhoz vettem a bőröndünket is.

- Azt nyugodtan hagyjátok itt, majd én elviszem, és akkor nem kell egész nap magatokkal cipelnetek – állított meg a mozdulatban Peter.

- Jaj, ugyan, ez egyáltalán nem probléma – legyintettem.

- Liz! – szólt rám komolyan, de a szája sarkában mosoly bujkált.

- Jó-jó, nem ellenkezek – adtam át neki a bőröndöt, megadva magamat. Ahogy a lányokra pillantottam, láttam, hogy Luca vigyorogva néz minket. – Mi az? – nevettem fel én is.

- Csak vicces, ahogy egymással viselkedtek – felelt kuncogva.

Érdeklődve néztem továbbra is rá, de ő csak megvonta a vállát, majd odasúgott valamit Lolának, aki erre szintén elvigyorodott, de egy szót sem szólt. Zavarodottan néztem vissza Peterre, aki láthatóan szintén nem értette, hogy mi folyik körülöttünk.

- Akkor este találkozunk – biccentettem, majd elköszöntem tőlük, és Bennel együtt elindultunk kifelé a reptérről, hogy egy taxit fogjunk.

Az utunk azonnal a városközpontba vezetett, ahol a papírokat kellett aláírnunk. Mind a ketten nagyon izgatottak voltunk, de én úgy gondolom, ez normális is ebben az esetben. Hiszen, mégis csak a fiam lesz órákon belül, én pedig az ő anyukája. Beletelik majd egy kis időbe, mire ehhez hozzászokunk, de… boldog voltam… és Ben azt mondta, ő is boldog. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak afelől, nem lesz itt semmi gond a későbbiekben sem.

Két órával később izgatottan léptünk ki mind a ketten az épület ajtaján, majd én egyszer csak felkaptam Benjamint és egyet pörögtem vele. Alig tudtam elhinni, hogy mostantól ő tényleg az én fiam. Ezzel valóra vált az egyik legnagyobb álmom, hogy egyszer anya lehessek. Ugyanakkor elszomorított annak a tudata is, hogy milyen áron kaptam én meg ezt a lehetőséget. Inkább mondtam volna le erről, minthogy Mary-t elveszítsem, de a múltban történteken már nem tudtam változtatni. A tény pedig, hogy a részeg sofőr börtönben ül, egy kicsit sem enyhített a bűntudatomon, amiért most boldognak éreztem magamat.

- Mit csinálunk ötig? – érdeklődött Benjamin.

- Hát, már nincsen olyan sok időnk, de sétálgathatunk a városban, ha van kedved hozzá – ajánlottam mosolyogva.

- Persze, hogy van! – ujjongott. – Még sosem voltam New York-ban – ujjongott.

- Akkor majd egyszer ide is elhozunk téged egy hosszabb városnézésre – ígértem. – Most viszont, induljunk, mert Peter a város szélén lakik. Szóval, taxira is feltétlenül szükségünk lesz, ha még ma oda akarunk érni – nevettem halkan.

Kézen fogtam őt és lassan elindultuk végig a hosszú utcákon. New York-nak ez a része csodálatos volt. Az emberek nyüzsgése egyszerűen elkápráztatott, de a legfurcsább mégis az volt, hogy az emberek nem támadtak csak úgy le az utca közepén. Legalábbis csak egyszer-kétszer esett meg a nap folyamán, hogy autogramot kértek tőlem vagy egy közös képet. Ilyenkor Bent mindig próbáltam távol tartani a kamerák kereszttüzétől, annak ellenére is, hogy tudtam, a lesifotósok elől úgysem takargathatom őt.

Ahogy eljött az öt óra, még sétálgattunk kicsit Bennel, mielőtt leintettünk volna egy taxit. Innen még úgyis beletelt egy kis időbe, amíg kocsival Peterhez értünk volna, de semmiképpen sem akartam összefutni Jennie-vel. Nagyon jól tudtam, hogy mi a véleménye rólam, és nem voltam rá kíváncsi. Így is éppen elég lesz neki azt a tudatot elviselnie, hogy együtt vacsorázom Peterrel.

Aztán, ahogy eljött a negyed hat, lassan nekiláttunk a taxi fogásnak és meglepő módon elég hamar sikerült is leintenem egyet. Aztán csak bemondtam Peter címét és tíz perc múlva meg is érkeztünk a lakása elé.

Mosolyogva szálltam ki a taxiból, miután kifizettem az utat a sofőrnek, majd Bennel elindultunk a bejárat felé. Miután bekopogtam, jó pár percet kellett várnunk, amíg az ajtó ki is nyílt.

- Sziasztok – köszöntött minket mosolyogva.

- Mit csináltál? – nevettem fel, ahogy végignéztem rajta. A pólója és a kezei tiszta piros foltosak voltak.

- Főzni próbáltam – kuncogott ő is. – Csak egy kissé balul sült el.

Félreállt az ajtóból és beengedett minket is.

- Igen, azt látom – mértem végig őt újra és muszáj volt ismét felnevetnem a látványon.

- Ben, menj csak be nyugodtan a nappaliba tévézni, amíg mi Lizzel elkészítjük a vacsorát – mosolygott rá kedvesen.

- Ez a gyerek el lesz kényeztetve. Két napja is egész este a tévé előtt ült – csóváltam meg a fejemet.

- Ez a legjobb módja az altatásnak, higgy nekem – kacsintott. – Na, gyere, segíts nekem egy kicsit, mert a végén még felgyújtom a lakást – nevetett zavartan.

- Pedig én az hittem, tudsz főzni – lepődtem meg őszintén. Közben kibújtam a dzsekimből és a cipőmből is.

- Igen, elvileg tudok is, de most valamit nagyon elszúrtam. Sikerült kiborítanom a fél szószt, úgyhogy eddig takarítottam. Azért nézek ki így, ahogy.

- Így már teljesen világos – álltam meg a konyhaajtóban, ahogy megláttam a felfordulást. – Khm… nem azt mondtad, hogy eddig takarítottál? – pillantottam rá a nevetéssel küszködve.

- De igen… csak hát a lányok nemrég mentek csak el… nem volt rá sok időm.

- Jó, tudod mit, te menj el mosakodni, én pedig addig rendbe teszem a konyhát – ajánlottam nevetgélve.

- Nem hagyhatom rád a piszkos munkát – csóválta meg a fejét rosszallóan.

- Viszont ha itt maradsz, csak még nagyobb galibát okozol, úgyhogy menj csak szépen lezuhanyozni – toltam őt a fürdőszoba felé.

- Jó, oké – hátrált ki a helyiségből, majd pár másodperc múlva hallottam csukódni a fürdőszoba ajtaját.

Én pedig nekiláttam, hogy feltakarítsam a mindenhová kiömlött szószt a konyhában. Nem telt olyan sok időbe, mert szerencsére még nem száradt oda sehova sem. Inkább az tartott tovább, amíg a legapróbb helyeket is átkutattam, mert annyi felé fröccsent, amennyi felé csak tudott és a legkisebb zugokban is találtam egy-egy csöppet. Csak akkor néztem fel, amikor lépteket hallottam. Peter lépett be a konyhába, ezúttal teljesen tisztán… viszont póló nélkül… Éppen akkor bújt bele a felsőjébe, amikor felnéztem rá, így tisztán láthattam, nem is olyan nagy távolságból kirajzolódni a hasán és a karján az izmait. A szemeimet még azután is nehezen vettem le róla, hogy már rajta volt a póló, de Peter szerencsére ezt nem vette észre. Te jó ég, Liz, mi ütött beléd?

- Igen, jól látod, teljesen tiszta vagyok – nevetett. – És ahogy én nézem, a konyha is – bólogatott elismerően. – Gyors és szép munka, köszi – lépett mellém és egy puszit nyomott az arcomra, amitől egy kicsit zavarba jöttem, főleg az előző gondolataim után.

- Semmiség, nem okozott gondot – vontam meg a vállamat, de képtelen voltam közben a szemébe nézni. Mi a franc történik velem?

- Akkor lássunk is neki a főzésnek – ajánlotta. – Arra gondoltam, hogy ehetnénk esetleg bolognai-t. Azt könnyű elkészíteni. Azért kezdtem a szósszal, mert reméltem, hogy mire ideértek, be tudom fejezni.

- Hát, ennyi nem lesz elég hármunknak – nézegettem a megmaradt szószt -, úgyhogy újat kell csinálnunk. Van még a hozzávalókból? – néztem körül.

- Persze, előre látóan többet vettem mindenből – nevetett fel halkan.

- Ügyes… - mosolyogtam a fejemet csóválva.

Nekiláttam a hozzávalók összegyűjtéséhez, miközben Peter csak állt mellettem és figyelt. Már éppen tettem fel a tűhelyre főni a szószt, amikor megszólalt.

- Elmondod akkor, hogy mi volt az a nagy veszekedés közted és Gavin között? – A hangja óvatos volt, de kihallatszódott belőle, hogy tényleg érdekli a dolog.

- Ezzel a kérdéssel azt akartad elérni, hogy én is kiborítsam a már majdnem kész szószt? – kérdeztem vissza.

- Ne tereld a témát! – fogta meg a kezemet, így a tekintetemet rögtön rákaptam.

- Én… nem akarom újra feleleveníteni most – hajtottam le a fejemet. – Még Justinnak sem mondtam el, pedig vele mindent rögtön meg szoktam osztani, ahogy veled is, de…

- Jó, ha nem akarod, nem kell most elmondanod – rázta meg a fejét, majd egy újabb puszit adott az arcomra. – Csináld csak tovább a vacsit, mintha én meg sem szólaltam volna – lépett hátrébb, majd nekilátott a tészta főzéséhez.

Egy kissé kellemetlenül éreztem magam a helyzet miatt, de nem szólaltam meg. Képtelen lettem volna most elmondani neki. Biztosan hülyének nézett volna engem, amiért ilyen álmaim vannak egy olyan férfi mellett, mint amilyen Gavin is. Már én is őrültnek tartottam saját magamat és kezdtem belátni, hogy ennek a kapcsolatnak nem lehet nagy jövője.

A vacsorakészítés ezután is csendben telt. Peter halkan dúdolgatott közben, ami engem mosolygásra késztetett, de megszólalni még ekkor sem tudtam. Aztán a vacsora elkészült, és ő nekilátott a terítésnek. Szóltunk Benjaminnak, hogy jöhet enni, mire ő pillanatokon belül meg is jelent az asztalnál.

- Hm, jól érzem, hogy bolognai spagetti a vacsi? – nyalta meg a száját éhesen.

- Igen, drágám – borzoltam meg a haját, miután leült az egyik székre.

Mindhárman mertünk magunknak az ételből, amit aztán csöndben fogyasztottunk el. Közben éreztem, hogy Peter folyamatosan engem néz, de amikor én is felpillantottam, ő elkapta rólam a tekintetét. Így ment ez egészen a vacsora végéig. Már kezdtem kissé kényelmetlenül is érezni magamat.

- Megyek, elmosogatok – álltam fel hirtelen, majd összeszedve a tányérokat a konyhába siettem.

Szipogva szedtem össze a koszos edényeket is, miközben a könnyeim visszatartásával küszködtem. Az aljas könnycseppek azonban utat törtek maguknak és végigfolytak az arcomon. Nem győztem őket törölgetni.

Aztán egyszer csak éreztem, hogy valaki megfogja a karomat, majd megfordítva engem, magához húz. A kezei egyenletesen kezdték simogatni a hátamat, a karomat és a hajamat, amitől csak még jobban zokogni kezdtem. A két napos feszültség, amit eddig magamban tartottam, egyszerre tört ki belőlem.

- Sírd csak ki magad! Meglátod, jobb lesz tőle – suttogta megnyugtató hangon a fülembe.

- Annyira szerencsétlennek érzem magam – zokogtam fel hangosan. – Olyan ostoba vagyok… Azt hittem… azt hittem Gavin meg tud változni… hogy képes lenne értem megtenni olyat, amit magától nem tenne meg. És én még mertem… azt hinni, hogy megkéri a…  kezemet? Annyiszor hajtogattam neki, hogy mit szeretnék… még azt is mondta rá, hogy… hogy átgondolja. De nem, neki még csak eszébe sem jutott ilyesmi. Helyette… helyette elmenekül egy másik városba… munka ürüggyel. Miért az ilyen pasikat kell nekem kifognom? – kérdeztem tőle sírva, szorosan hozzá bújva.

- Ez nem miattad van, Liz – nyugtatgatott. – A te hibád csak annyi, hogy túlságosan is vágysz egy családra. Ne legyél ilyen görcsös, lazulj el, és meglátod, sokkal jobb lesz! – mormogta.

Lassacskán alább hagyott a sírásom és a görcsösen a pólójába kapaszkodó ujjaim is lazulni látszódtak. Elengedni azonban nem akartam őt. Ahhoz túlságosan is jó volt ennyire a közelében lennem.

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem – motyogtam a mellkasába.

- Ez csak természetes. Ez a dolguk a… barátoknak – mondta ki némi hezitálás után az utolsó szót.

És akkor, mintha beugrott volna valami. A forgatás jó hangulata, Peter mozdulatai, tettei. Az a sok puszi, amit kaptam tőle az utóbbi időben… Az utolsó forgatási nap utáni vacsora és a BD első részének az interjúin és premierjén levő megjegyzései. Az a pillantás, ahogyan mindig rám néz. Ráadásul Justinnal nagyon bírják egymást, és JK folyton azt hajtogatja, hogy az igazi lehet, hogy ott van a szemeim előtt, csak nem veszem észre. Ráadásul tegnap előtt, mielőtt csatlakozott volna hozzánk a vacsinál, beszélt valakivel telefonon és milyen érdekes, Peter is pont ugyanabban az időpontban volt a reptéren a lányaival és teljesen véletlenül még észre is vett engem. Ó, te jó ég!

A fejemet lassan felemeltem, hogy láthassam az arcát. Meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy ez igaz. Annyi évnyi vágyakozás volt már mögöttem, amíg ő nős volt. Persze tudtam már a kezdetektől, amikor válságban volt a kapcsolatuk, de képtelen lettem volna lépni felé. Pedig ezek szerint, ha a feltételezéseim helyesek, valószínűleg nem lett volna hiába a próbálkozásom.

Ahogy a tekintetünk összetalálkozott, nekem a tüdőben akadt a levegő. A zöld szemek mélyen az enyémbe fúródtak és nem engedték el őket.

- Peter – leheltem erőtlenül, de ő csak megrázta a fejét és a mutatóujját a számra tette.

Az arca egyre közelebb került az enyémhez, miközben a légzésünk fokozatosan gyorsabbá vált. Már csak néhány centi választotta el az ajkainkat, amikor egyszer csak Ben hangját hallottam meg.

- Lizzy, Peter, mit csináltok itt? – kérdezte gyermeki érdeklődéssel a hangjában.

A szavai azonnal kitisztították a fejemet, így gyorsan elhúzódtam Petertől, majd Ben mellé lépve megfogtam a vállait és kifelé kormányoztam őt a konyhából.

- Peter csak… megvigasztalt engem, mert szomorú voltam – magyarázkodtam.

- De miért voltál szomorú? – kérdezett újra. – Miattam?

- Jaj, dehogy is miattad! – ellenkeztem azonnal. – Boldog vagyok, hogy velem vagy – emeltem őt a karjaimba, bármennyire is nagy volt már ehhez, majd lefektettem őt a számára kialakított ágyra. – Most viszont aludj, mert holnap korán kell kelnünk ismét.

- Nem akarok visszamenni Franciaországba! Itt akarok maradni Peterrel! – dacoskodott.

- Nem lehet kincsem, tudod jól. Peternek… sok dolga van nap közben, nekünk pedig ott van az otthonunk Franciaországban.

- De én nem szeretem Gavint! – ellenkezett. – Peter sokkal jobb pótapuka nála! Justin is! Nem akarok visszamenni hozzá.

A szavai hatására a szemeimbe ismét könnyek gyűltek, de ezeket most valahogyan sikerült visszatartanom. Ekkor Peter jelent meg. A kezeit a vállamra téve állt meg mögöttem.

- Sajnos nem maradhatsz itt, Ben – rázta meg a fejét. – Nekem nap közben forgatásra kell járnom, ezért nem is tudnék veled lenni. Hidd el, Gavin nagyon jó ember és neked is csak a legjobbat akarja, csak nem tudja hogyan kimutatni. Vissza kell menned neked is.

Ben bánatosan hajtotta le a fejét, de végül beleegyezően bólintott, mire én hálásan néztem fel Peterre. El sem tudtam hinni, hogy tényleg így segíteni akar nekem.

- Szeretnéd, hogy olvassak neked esti mesét? – kérdeztem Benjamintól.

- Nem, most nem. Inkább egyedül lennék – bújt be a takaró alá él a fal felé fordult.

Peter ekkor megfogta a vállaimat és kikormányzott a szobából, becsukva az ajtót utánunk. Átvezetett a saját szobájába, majd ott leültetett az ágyra és ő is helyet foglalt mellettem.

- Mi lesz most? Benjamin egyszerűen képtelen megszeretni Gavint és Gavin is őt. Hogyan élhetnének így egymás mellett?

- Ez ellen semmit sem tudsz tenni – szorította meg a vállamat. – Holnap visszautazol Franciaországba, megbeszéltek mindent Gavinnel és közösen döntötök. Ha veled akar lenni, akkor hajlandó lesz jóban lenni Bennel is.

- És mi lesz… velünk? – Félve néztem fel rá, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. – Nem akarom tönkretenni a barátságunkat – hajtottam a vállára a fejemet.

- Én sem akarom, és nem is kell – biztosított. – Holnap hazarepülsz, megbeszéltek mindent, és utána mi is eldöntjük, hogy hogyan tovább. Addig pedig… mintha semmi nem történt volna.

- Most még ezt is könnyebben viselem el – csúsztam hozzá közelebb. – Nincs nagyon kedvem egyedül aludni… maradhatnék itt veled? Így jobban érzem magam – vallottam be.

- Persze, itt maradhatsz – dőlt el az ágyon, majd a kezét nyújtotta felém. Úgy ahogy voltam, ruhástól, mindenestül lefeküdtem mellé és szorosan hozzá bújtam. A közelsége olyannyira megnyugtató volt, hogy rövidesen a szaggatott légzésem egyenletessé vált. – Jó éjszakát, Liz! – hallottam még a halk suttogását, mielőtt elnyomott volna az álom.

Másnap reggel valami éktelen zajra ébredtem. Kellett jó pár másodperc ahhoz, hogy felfogjam, a telefonom csörög mellettem már egy jó ideje. Álmatagon nyújtóztam ki érte, de a fényes képernyőre képtelen voltam ránézni, így csak találomra nyomkodtam rajta valamit, míg végül el nem hallgatott.

Ugyan úgy feküdtünk, ahogyan az előző este elaludtunk. Peter lassan rázogatni kezdett, hogy magamhoz térjek, ami már egy kicsit hatásosabb módszernek bizonyult.

- Liz, ébredj, le fogjátok késni a gépeteket! – suttogta lágy hangján.

Amikor végre rávettem magam a felkelésre és kibotorkáltam a fürdőbe, a látvány, ami fogadott, teljesen elborzasztott. A szemeim vörösek és duzzadtak voltam a sok sírástól, míg maga az arcom is kipirult volt. Gyorsan fröcsköltem egy kis hideg vizet az arcomba, mielőtt visszamentem volna kérni egy törölközőt Petertől, hogy aztán lefürödhessek.

A repülőút tele szenvedéssel telt. Folyamatosan a tegnap este járt a fejemben és az, hogy Peter majdnem megcsókolt. Mivel azt kérte, hogy tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna, ezért nem kérdeztem utána rá, hogy igazak voltak-e a feltételezéseim. Így amikor megérkeztünk Franciaországba, azon belül is a Saint Tropez-i házunkba, félve léptem be az ajtón, mert biztos voltam benne, hogy Gavin ott lesz és most mindent meg kell beszélnünk.

Halkan csuktam be mögöttünk a bejárati ajtót, majd lassan beljebb lépkedtem. Már a nappaliban összetalálkoztam vele.

- Ben, kicsim, kérlek, menj most fel a szobádba játszani – irányítottam őt a lépcső irányába. – Gavinnek és nekem van pár megbeszélni valónk.

- Eltűntél – jegyezte meg ő, miután Benjamin eltűnt a lépcsőfordulóban.

- Nem, nem tűntem el. Jól tudtad, hogy New York-ba kell repülnöm Benjaminnal.

- De egyszer sem hívtál közben… - rázta meg a fejét.

- Megbántottál, mégis mit vártál? – tártam szét a karjaimat. – Hogy majd ezúttal én küldök neked bocsánatkérő SMS-eket, hogy ne haragudj, amiért annyira hozzád szeretnék menni és gyerekeket szülni neked? De tudod, talán jobb is, hogy nem írtál, így legalább rájöhettem arra, hogy én mindezt nem tőled akarom. Számtalan másik férfi él a világon, aki ennél több szeretetet tudna adni nekem. Már nem vagyok mérges, inkább szánalmasnak találom a viselkedésedet. Menjél csak el forgatni, legyél boldog, de nekem nincsen többé szükségem a folyamatos veszekedéseinkre. Nem szereted Benjamint, nem szereted a barátaimat, családomat… még magukat a gyerekeket sem. Vannak benned egyáltalán érzések? Tudod mi az, hogy szeretni, vagy szeretve lenni? Mert nekem úgy tűnik, hogy te csak birtokolni szerettél engem. Az már mindegy volt neked, hogy én jól érzem-e magam melletted vagy sem.

- Szóval ezt akarod? Hogy vége legyen? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor is, ha én hajlandó lennék átgondolni a házasság és gyerek témát?

Erre a fordulatra nagyon nem számítottam. A repülőút alatt volt elég időm összetenni ezt a kis beszédet, de erre a kérdésre nem volt előre eltervezett válaszom.

- És addig mi lenne? Itt vagyunk egymás mellett és hozzá sem szólunk a másikhoz?

- Én arra gondoltam, hogy az első forgatási hetem egy kis szünet lenne a kapcsolatunkban. És mikor hazajövök, újra leülünk beszélgetni.

- Az a baj, hogy én ezek után képtelen lennék ugyanolyan odaadással szeretni téged, mint eddig. Valami megtört bennem, és ezt nem lehet csak úgy összeragasztani.

- Akkor én most összepakolok és elmegyek – állt fel a kanapéról lassan. – Ha tényleg ezt akarod, hát legyen, de tudnod kell, hogy ha most hagysz kimenni azon az ajtón, akkor többé nem látsz engem.

- Talán jobb is lesz így – bólintottam rá határozottan.

Furcsa mód nem igazán éreztem bánatot vagy fájdalmat ezekre a szavakra. Úgy tűnik, tényleg ez az eljegyzés volt az utolsó csepp a pohárban. Valahol egyszer meg kell húzni a határt.

Amint Gavin elhagyta a házamat, a telefonomért nyúltam és felhívtam Justint. Mivel vele napok óta nem beszéltem, ezért most sokkal több mindent kellett elmesélnem neki. Az egész történetet elmondtam, még a feltételezéseimet is, amikről kiderültek, hogy tényleg helyesek voltak. Ez pedig megdobogtatta a szívemet.

- Azt mondod, Peter már hónapok óta így érez? – lepődtem meg őszintén.

- Ezt tőle kell megkérdezned és vele kell beszélned, nem pedig velem.

- De az még nagyon korai lenne… - húztam el a számat.

- Ezt csak te érzed – felelt halkan Justin.

- Figyelj, nem lenne kedved elutazni hozzám pár napra? Szükségem lenne most a legjobb barátomra.

- Amint tudok, indulok – ígérte.

Ezután elköszöntünk egymástól és megszakítottuk a vonalat. Tudtam, hogy Justin ittléte tényleg segíteni fog majd, és reménykedtem benne, hogy Peterrel kapcsolatban is tudok majd döntést hozni.

JK végül egy hétig maradt nálam, pontosabban kicsit tovább, de akkor én már nem tartózkodtam otthon. Bevállalta ugyanis, hogy amíg én a Peterrel alakuló kapcsolatomat elrendezem New York-ban, addig ő ott marad Franciaországban Bennel. Így nem kell annyit utaznia szegénynek és én is nyugodtabban hagyhatom ott Justinnal, mint bárki mással. Nem tetszett ugyan, hogy az anyaságom első napjait máris utazással töltöm, de Petert sem várathattam örökké.

Megérkezve a háza elé, egy mély levegőt vettem, majd bekopogtam. Ismételten elég sokáig kellett rá várnom, e aztán végül mégis megjelent.

- Liz… - akadt el a lélegzete egy pillanatra.

- Szia, Peter! – mosolyogtam zavartan.

- Hogy kerülsz ide? És miért nem szóltál, hogy jössz? Kimentem volna eléd a reptérre…

- Úgy, mint legutóbb? – vontam fel a szemöldökömet, miközben beljebb léptem és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Mi… honnan? – hüledezett, miközben dadogva próbálta kihúzni magát.

- Rájöttem magamtól, Justin pedig megerősített benne. Tényleg csak miattam jöttetek haza előbb Hawaii-ról? – lágyult el a hangom.

- Hát, ami azt illati… - hajtotta le a fejét. – Csak így találkozhattam veled mindenféle ürügy nélkül – vallotta be.

- Jaj, Peter – öleltem őt magamhoz, majd hevesen az ajkaira tapasztottam az enyémeket.

Először kissé meglepődött, de aztán viszonozni kezdte a csókot. A kezei a derekamra csúsztak, így vonva közelebb magához. Ott simogattuk egymást, ahol csak értük, miközben mind a ketten hangosan ziháltunk.

- Hol van Ben…? – kérdezett közbe, miután kicsit eltolt magától.

- Jó kezekben, Justin vigyáz rá… Egyedül vagy itthon? – villantak meg a szemeim.

- Csak a miénk a lakás – bólintott rá, mire egy szempillantás alatt az ajkaink újra egymásra találtak és ezúttal még szenvedélyesebben csókoltuk meg egymást.

A hátamat a falnak nyomta, így az egész teste az enyémnek préselődött. Már ekkor éreztem a nekem feszülő vágyát, amire muszáj volt felnyögnöm. Kapkodva kezdtük tépkedni egymásról a ruhát, miközben a hálószoba felé araszoltunk. Hallottam és éreztem is néhány gomb pattanását, de nem foglalkoztam velük. Abban a pillanatban csak Petert láttam magam előtt és a gyönyörű szemeit, amik most smaragdként világítottak.

Mielőtt beléptünk volna a hálószobába, beleütköztünk egy ajtóba. Engem egy pillanatra kizökkentett ez az ütközés, de Peter nem igazán zavartatta magát. A fenekem alá nyúlt és kicsit megemelt, mire én automatikusan fontam a dereka köré a lábaimat. Ezután ő kinyitotta a szobaajtót és elindult velem befelé, ahol aztán ledőltünk a hatalmas franciaágyra. Peter a szoknyám cipzárjával bajlódott, miközben én az övcsatjával babráltam. Csak sokadszorra sikerült mind a kettőnknek megtalálni végre a megfelelőm fogást, hogy egy újabb zavaró tényezőtől szabadíthassuk meg a másikat. Mindeközben Peter áttért a nyakamra a csókjaival és egyre lejjebb haladt, kikapcsolva közben hátul a melltartóm csatját. A nyelvével és az ajkaival az egész mellkasomat bebarangolta, ami hangos nyögéseket és sóhajokat váltott ki belőlem, majd megpróbáltam én is hasonló élvezetet nyújtani neki.

Észre sem vettem, hogy mikor kerültek le rólunk az utolsó ruhadarabok is. Peterrel egymás mellett feküdtünk és néztük egymást, miközben ő az egyik kezével az arcomat simogatta, a másikkal pedig az én ujjaim kulcsolódtak össze.

- El sem tudod képzelni, mennyi ideje várok már erre – gördült fölém.

- Ahogyan én is – túrtam a hajába szenvedélyesen.

- Gyönyörű vagy – motyogta az ajkaim közé, mielőtt újra magával ragadott volna a hév minket.

A zihálásunk ismét felerősödött, Peter pedig, végigsimítva a combjaimon, ismét a csípője köré vonta a lábaimat. Aztán, megszakítva a csókot a szemeimbe nézett, mielőtt lassan elmerült volna bennem. Mindkettőnkből hangos, elégedett nyögés szakadt fel, de tartottuk továbbra is a szemkontaktust. Még akkor is, amikor a mozgásunk egyre gyorsabb lett. Látni akartuk a másik szemében lobogó vágy tüzét. A hév egyre inkább magával ragadott minket, mígnem már szinte önkívületi állapotban mozogtunk, miközben az ajkaink újra egymásra találtak. Aztán a beteljesülés, mint ahogy bomba robban fel, ért el minket, szinte teljesen egyszerre. Peter teste az enyémre hanyatlott, mire ő azonnal le is akart gördülni rólam, de én nem hagytam neki. Egyáltalán nem éreztem őt nehéznek.

Ahogy ott feküdtünk egymás karjaiban, még mindig összefonódott testtel és végtagokkal, a vágy újra elkapott minket, de ezúttal sokkal finomabbak voltunk. Kiélveztünk az éjszaka minden egyes hátralévő percét, és csak egymással foglalkoztunk.

(pár hónappalkésőbb)

Reggel vakító napsugarakra ébredtem és arra, hogy őrült módon mozog alattam az ágy. A hangok csak később jutottak el a tudatomig.

- Anya, Apa, keljetek fel! A hasatokra süt a nap. Megígértétek, hogy elvisztek ma az állatkertbe! – Ben hangja izgatott volt és hallatszott rajta, hogy ha kell, órákig itt nyúz minket a felkeléssel.

- Kicsim, menj még vissza kicsit aludni, had pihenjünk még pár percet apával – nyögtem fel.

- Nem, nem, nem! – ragadta meg a kezünket. – Keljetek fel, mert sosem jutunk el így az állatkertbe.

- Peter, segíts, kérlek… - nyögtem fel lemondóan.

- Na, idefigyelj… - kapta el Ben lábát és lerántotta magához, mire ő az egyensúlyát vesztve elterült az ágyon. – Miről volt szó a reggeli keléssel kapcsolatban? – kezdte el csikizni őt.

- Tudom-tudom – nevetett. – Csak akkor… ébreszthetlek… titeket, ha… én is… fel tudok… kelni időben… amikor suli van – kacagott. – Kérlek, hagyd abba! – könyörgött.

Peter lassan csak megkegyelmezett neki, mire Benjamin megnyugodva bújt oda mellénk. Peter mosolyogva karolt át mindkettőnket, majd egy édes csókot lehelt a számra.

Ez volt az én kis családom, az álmaim megvalósítója. Peter és Benjámin. A két férfi a világon, akikért bármit megtennék, akár még az éltemet is adnám értük.