Novella :)

Sziasztok!

Még nem a frissel jelentkeznék, az még sajnos odébb van, mert most elakadtam egy kicsit az írásban :/ Viszont egy kis kiegészítésként hoztam nektek egy novellát. Eredetileg a blogra akartam először feltenni, de aztán jött egy novellaverseny, ami ezt megakadályozta. Most azonban kiteszem ide is, hogy ti is olvashassátok. Nem valami nagy szám, csak tényleg egy rövidke kis szerelmes művecske :) Azért remélem, tetszeni fog nektek :)

U.i.: A friss tényleg nem tudom, hogy mikorra készül el, mert péntektől vasárnapig Pécsen leszek és teljesen távol az internettől, úgyhogy ha holnap estig nem jön meg az ihlet hozzá, akkor csak a hétvége után tudok jelentkezni vele. :(

Puszi: Juliet


"Sok embert szerethetsz a világon, de mindennél jobban csakis egyet."

Tiéd a szívem

Fáradtan kezdtem nyitogatni a szemeimet, ahogy a nap erős fénye vakítóan vetült az arcomra. Lassan a hasamra gördültem, hogy az arcomat a párnába fúrhassam. Semmi kedvem nem volt felkelni, pedig már ideje lett volna. Így, hogy Peter nem volt mellettem, mindentől elment a kedvem. Próbáltam még visszaaludni, de a szobában már csaknem teljes világosság uralkodott, így egy negyed óra elteltével felhagytam az erőlködéssel és „kissé” morcosan ültem fel az ágyban. Tudtam, hogy ha elsétálok az ablakig, hogy behúzzam a sötétítőt, akkor mire visszabattyogok az ágyhoz, még ez a csepp álmosság is kiszökik a szemeimből. Így inkább csak magamban morogva álltam talpra, majd lassan elindultam a fürdőszobaajtó felé. Ahogy beértem a helyiségbe, azonnal a mosdókagylóhoz léptem és megtámaszkodtam a szélén. Elnyúzott arcom fájdalmasan nézett vissza rám a tükörből. Négy nap, csupán ennyit kell kibírnom nélküle és végre újra láthatom – bíztattam magam, majd megnyitottam a hidegvizet és egy keveset az arcomba fröcsköltem belőle. Ez némiképpen azért már észhez térített. Ezután lassan lezuhanyoztam, majd miután végeztem, magamra vettem a köpenyemet és elindultam vissza a szobába. Ezúttal nem vettem arra a fáradtságot, hogy felöltözzek. Csak a fehérneműt vettem föl, majd visszaterítettem magamra a köntösömet. Kilépve a szobából, azonnal elindultam a folyosón, majd le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Ott aztán lehuppantam a kanapéra, és a hasamhoz szorítva egy díszpárnát, bekapcsoltam a tévét. Elkezdtem sorban nézegetni a csatornákat, de jelen pillanatban egyik sem tudta lekötni a figyelmemet. Mindenhol romantikus vígjáték, horrorfilm vagy valami nyálas szappanopera ment. Pontosan ezekre volt most a legkevésbé szükségem. Ha már négy napra itt maradtam egyedül amiatt az ostoba megbeszélés miatt, legalább valami normális műsor mehetne a tévében. Akkor jöttem csak rá, hogy nem az adással van a baj, amikor megtaláltam a kedvenc sorozatomat, de még ahhoz sem volt sok kedvem. Pedig az összes orvos-sorozatból ez volt a kedvencem. Bekapcsolva hagytam a tévét, majd kisétáltam a konyhába és egy kis tálkába tejet melegítettem. Aztán a hónom alá csaptam a kukoricapelyhes dobozt, kezembe vettem a tálat és visszamentem a nappaliba. Unottan ültem vissza a kanapéra és kezdtem bele a reggelimbe. Általában sokkal többet szoktam enni ilyen tájban, főleg amikor Peter készíti nekem a reggelit és esetleg még ágyba is hozza, vagy együtt fogyasszuk el, de most egyáltalán nem éreztem magam éhesnek. Csakis azért ettem, hogy ne legyek megint rosszul. Mert ez előfordult már egyszer. Még így sem sikerült néhány kanálnál többet magamba erőszakolnom, így a maradékot letettem a kis dohányzóasztalkára, majd felhúztam a térdemet és magamra terítettem egy plédet, a kispárnát még mindig magamhoz szorítva.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el még ezután – legtöbbet csak a gondolataimba merülve bámultam magam elé és csak nagyon ritkán fogtam fel, hogy miről is szól az éppen aktuális műsor -, amikor egyszer csak csöngettek. Nyöszörögve tornáztam fel magam, majd indultam el a bejárat felé. Útközben párszor végighúztam az ujjaimat a hajamban, hogy azért ne egy szénaboglyához hasonlító ábrázattal jelenjek meg a nyílt utcán, majd kinyitottam az ajtót. A látvány, ami fogadott, egyszerre ijesztett meg és döbbentett le. Egy hatalmas csokor rózsával találtam szemben magam, aminek még két lába is volt… Aztán a hatalmas rózsahegy fölött feltűnt egy fiatal srác arca is.

- Ön Elizabeth? – kérdezte, miközben lassan végigmért engem.

- Igen – bólintottam meglepetten.

- Akkor ez önnek jött – nyújtotta át nekem a hatalmas csokrot. Először tartottam tőle, hogy a sok tüske majd rögtön az ujjamba mar, de legnagyobb döbbenetemre minden egyes szálnak a tövisei le voltak vágva.  – Pontosan száz darab vörös rózsa – közölte végre elmosolyodva. Ha lehet, ez még jobban meglepett. Kíváncsian pillantottam rá a kártyácskára, ami a virágok között volt, bár pontosan tudtam, hogy ki küldhette. A kis kártya egyik oldalára ez volt írva gyönyörű, vörös betűkkel: „Szerelmemnek!”

- Köszönöm – léptem egyet hátrébb, hogy rendesen meg tudjam fogni azt a hatalmas mennyiségű virágot. Már éppen azon gondolkodtam, hogy megkérdezem tőle, mennyivel is tartozom - bár biztosra tudtam, hogy Peter elrendezte az anyagiakat, hiszen sosem engedi, hogy én fizessek, bárhová is megyünk. Még öt év házasság után sem -, amikor ő is araszolni kezdett hátrafelé.

- További szép napot! – intett még, majd megfordult és elsietett a kocsijához.

A fejemet csóválva csuktam be az ajtót és indultam el a konyhába, hogy előkeressek egy nagyobb méretű vázát. Nem voltam benne biztos, hogy van itthon akkora, amekkorába ez a sok virág beleférhet. Amikor azonban végre megtaláltam, félig megtöltöttem vízzel, majd belehelyeztem a csodálatos csokrot. Mélyen beleszippantottam az illatába és csak ezután nyúltam ismét a kis kártyáért és vizsgáltam meg jobban. Ahogy megfordítottam, a másik oldalára Peter jellegzetes betűivel ez volt írta:

„Mindaddig szeretni foglak, ameddig az utolsó szál rózsa is el nem hervad!”

A jókedv, ami pár percre elzavarta tőlem a borús felhőket, most ugyanilyen gyorsan el is tűnt. A csokor, azt meg kellett hagyni, gyönyörű volt, de egyik levágott rózsa sem virágzik örökké. Vagy ez neki nem jutott eszébe? Akkor viszont nem fogalmazott volna így. Valami biztosan van a háttérben. Szomorkodva vettem a kezembe a vázát és indultam el vele a nappaliba, majd ott leraktam azt a kis asztalkára. Az elázott kukoricapehely a tálkában nagyon elrondította az összképet, így azt inkább elvettem onnan és kiborítottam, majd a tálat beraktam a mosogatóba. Visszatérve a kanapéhoz, kihúztam egy szál rózsát a sok közül, majd azzal és a kártyával együtt feküdtem vissza a díványra. Nem értettem, hogy ezzel mit akart üzenni. Hiszen tudom, hogy szeret engem, annyiszor elmondta már és én meg is bízom benne, de akkor miért akar kétségeket kelteni bennem? Vagy ezt csak arra a pár napra szándékozta adni, amíg ő nincsen itthon? A négy nap akkor is hosszú idő. Annyi idő alatt már kezdenek ráncosodni a szirmok és talán még pár szál el is hervad belőle. Főleg így, hogy még a tüskéjük is le van vágva.

Kétségek között nyomott el az álom, valószínűleg az éjszakai kevés alvás és a reggeli korán kelés miatt, de nagyon kimerültnek éreztem magam. Legalább ilyenkor el tudtam egy kicsit menekülni a világból, hogy élvezhessem a saját magam által gyártott álomképeket. Ez volt az, ami tartotta bennem a lelket, amikor néha pár napot külön kellett töltenünk. Az álmok, ahol képzeletben ő is velem lehetett, bármennyire is butaságnak tűnik ez.

Csak az éjszaka közepén ébredtem fel, ezúttal már egy kicsit jobb kedvvel. Nem fogja egy félreérthető üzenet még jobban lerombolni a felépített bizalmamat felé. A némára állított tévét egy kicsit felhangosítottam, majd felkapcsoltam a kislámpát magam mellett. Sóhajtva emeltem át a tekintetem a rózsacsokron, mielőtt még újra elvette volna a kedvemet, majd felkeltem, hogy egyek valamit. Ezúttal már kicsit valóban éhes voltam.

Így telt el még két nap, amikor végre elhatároztam, hogy nem ülök tovább otthon a tévé előtt, leginkább csak a rózsákra meredve, amiknek időközben már tényleg kezdtek fonnyadni a szirmaik és nem egy már le is potyogott melléjük. Felvettem egy melegítőnadrágot és egy hozzá való felsőt, hogy végre kimozduljak itthonról. Jót fog tenni feszültség levezetésnek egy kis kocogás. A hajamat laza copfba kötöttem, majd a kezembe vettem a mobilomat meg a fülhallgatót hozzá és kisétáltam az előszobába. Előkerestem a futócipőmet és már készen is voltam.

Bármennyire is próbáltam a zenére koncentrálni futás közben, valahogy nem sikerült teljesen kiűzni a gondolatokat a fejemből. Peter mind a két nap felhívott, de egyszer sem említette a rózsákat vagy a kis lapocskát. Már lassan kezdett gyanús lenni ez az egész virágcsokor-ügy. Hirtelen jutott az eszembe, hogy talán azért nem mondta Peter, mert nem is ő küldte. Talán egy titkos személy… Nem, ez lehetetlen! Senki mást nem ismerek, aki így névtelenül virágot küldhetett volna nekem. Viszont, ha mégis beigazolódik ez a gyanúm és Peter hazaérkezésekor a virág ott lesz az asztalon, majd magyarázkodhatok, hogy miért tettem oda, és hogy kitől kaptam. A gondolataim végén mégis mindig ugyan oda lyukadtam ki. Peter kézírása volt azon a cetlin, ebben biztos voltam.

Zihálva álltam meg a házunk előtt, miután csaknem fél órát folyamatosan futottam. Jót tett a friss levegő, ezt nem tagadom, a gondolataim azonban még mindig fékezhetetlenül cikáztak. Reménykedtem benne, hogy holnap délután, amikor Peter hazaérkezik, végre magyarázatot kapok mindenre.

A másnap délelőtt csak nagyon lassan akart eltelni. Próbáltam lekötni a figyelmemet olvasással, és ezúttal sikerrel is jártam. Néha egy érdekes könyv is megoldás lehet az ilyen helyzetekben. A tekintetem ugyan többször rátévedt az egyre hervadozó rózsacsokorra, de most már csak arra vártam, hogy Ő végre itthon legyen.

Amikor eljött a déli tizenkét óra, lassan készülődni kezdtem. Bár Peter taxizni akart hazafelé, én erősködtem, hogy kimegyek elé. Talán út közben még magyarázatot is kapok a történtekre. Miután rendbe szedtem magam, beültem a kocsimba és a repülőtér felé hajtottam. Tíz perc alatt meg is érkeztem, így a maradék negyed órára leültem a váróteremben, majd nem sokkal később idegesen kezdtem el tördelni a kezeimet, amikor megláttam, hogy Peter gépe fél órát késik. Rossz volt látni, ahogy az emberek hirtelen felugranak a közelemből, amikor meghallották, hogy a gépük indul, vagy éppen leszáll az, amire várnak. A romantikusan egymáshoz bújó kis párocskák és a boldog családok nevetgélve, vagy előző esetben apró csókokat váltva - maguk után húzva a bőröndöket – haladtak el előttem. Aztán végre letelt az a fél óra is és én izgatottan toporogva vártam a kapunál, hogy megjelenjenek az utasok. Pontosabban csakis egyvalakit akartam már látni, de őt nagyon. Amikor feltűnt a tömegben, láttam, hogy próbál megtalálni engem a tekintetével. Ez azért neki nehezebb lehetett, hiszen én szinte ki sem látszódtam a sok ember között, még a magassarkúban sem. Én nem akartam elmozdulni onnan, hátha elvesztem őt a sok ember között, így csak vártam. Amikor megtalált, arcára boldog mosoly ült ki és felém kezdett sietni, majd mikor elém ért, szorosan odahúzott magához. Az én karjaim is erősen szorították őt magamhoz, miközben az arcomat a nyakába fúrtam. A karjaiban már nem voltak kétségeim. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy ő küldte-e azokat a rózsákat és direkt fogalmazott-e úgy, ahogy. Boldog voltam, amiért újra mellettem volt és egy cseppnyi kétségem sem volt afelől, hogy ő is annyira szeret engem, mint ahogyan én őt.

Miután felvette a csomagjait, egymást átkarolva indultunk ki a kocsihoz.

- Sokat kellett várnod? Nem gondoltam volna, hogy ennyit fog késni a gép. Ezért akartam taxival hazamenni, hogy ezt elkerülhessük – nézett le rám csillogó, zöld szemeivel.

- Látod, hogy túléltem – kuncogtam halkan. – Ha nem jövök ide, akkor otthon vártalak volna. Így legalább előbb láthattalak. – Kinyitottam a kocsiajtót, de még mielőtt beülhettem volna, Peter visszahúzott. – Mi az? – fordultam felé meglepetten.

- Majd én vezetek – próbált meg ellépni mellettem, de ezúttal én nem engedtem őt.

- Ugyan, biztosan fárasztó volt az utazás – huppantam be előtte a kormány mögé. – Ülj szépen most te az anyósülésre – vigyorogtam fel rá, mire ő csak a fejét csóválta.

Az út közben nem sokat beszélgettünk, csak néhány szót váltottunk egymással. Ő a kezét végig az én, sebváltón levő kezemen pihentette, finoman simogatva a hüvelykujjával a kézfejemet. Éreztem, hogy sokszor huzamosabb ideig is engem nézett, és amikor ránéztem, valóban mindig rajtam volt a tekintete. Nem szóltam semmit, de ő hamarosan megtörte a csöndet.

- Hogyan teltek itthon a napjaid? – kérdezte kíváncsisággal a hangjában.

Megvontam a vállamat.

- Semmi különleges nem történt – feleltem, mire a szemem sarkából láttam, hogy megmerevedett egy kissé és a keze is aprót rándult az enyémen. – Nagyrészt csak a tévét néztem és próbáltam nem arra gondolni, hogy te nem vagy velem – mosolyogtam egy pillanatra rá, majd azonnal vissza is szegeztem az útra a tekintetem. Az ő arca komoly volt és kifürkészhetetlen. – Egy kicsit olvastam is, tegnap pedig elmentem egy fél órára kocogni – folytattam. – Bár semmi sem tudta igazán lekötni a figyelmemet.

Pár perccel később megérkeztünk a házunk elé, ahol én leparkoltam a kocsit a garázs elé. Mire Peter kivette a csomagjait, addigra én már kinyitottam a bejárati ajtót. Letette a bőröndjét az előszobában és érdeklődve lépkedett beljebb a házba.

- Mit csinálsz? – nevettem fel kíváncsian.

- Csak nézem, hogy minden egyben maradt-e – vigyorodott el, miközben elkapva a derekamat, magához rántott. Szenvedélyesen csókolt meg, közben egyre beljebb lépkedve a házban. – Tényleg nem történt semmi érdekes a távollétemben? – szakadt el tőlem hirtelen.

- Ami azt illeti… - haraptam tétován az ajkamba, majd a fejemmel a nappaliban levő asztalka felé böktem. Peter azonnal arra fordult és az arcára hatalmas, megkönnyebbült mosoly ült ki. Zavartan harapdáltam az ajkamat.  Ezek szerint tényleg ő küldte.

- Mi a baj? – simogatta meg az arcomat, tekintetével az enyémet keresve.

- Csak… nem nagyon értem, hogy… miért kaptam a csokrot – feleltem halkan. – Vagyis… egy virág hamar elhervad és… - A kezét a számra téve hallgattatott el engem.

- Reméltem, hogy nem nekem kell majd elmagyaráznom, hanem magadtól is észreveszed, de úgy tűnik, ehhez négy nap nem volt elég – húzódott hátrébb tőlem.

- Hogy érted ezt? Mit nem vettem észre? – lettem még zavartabb.

Finoman megfogta a kezemet és odavezetett engem az asztalkán található hatalmas csokorhoz. A rózsák nagy része már teljesen lekókadt és hullottak a szirmaik is.

- Nézd meg jobban – unszolt kedvesem. Összevont szemöldökkel hajoltam közelebb a virágokhoz, de azt nem tudtam, hogy mit is kéne keresnem. Mivel még pár perc elteltével sem jöttem rá, szerelmem az egyik kezével átkarolta hátulról a derekamat, a másikkal pedig végigsimított a rózsák szirmain. A keze végül egyetlen szálon állapodott meg, amit aztán finoman kihúzott a többi közül. – Látod ezt? – kérdezte a fülembe suttogva. Óvatosan simítottam végig a rózsa szirmain, amik sokkal durvább tapintásúak voltak, mint ahogyan arra számítottam. Művirág volt. – Mindaddig szeretni foglak, ameddig az utolsó szál rózsa is el nem hervad! – ismételte el ugyanazokat a szavakat, amik a papíron is álltak. És ekkor végre megértettem. A művirág soha sem fog elhervadni. Örökké ugyanolyan gyönyörű marad, mint a kezdetekben. Éreztem, ahogy az első könnycseppek utat törnek maguknak és végigfolynak az arcomon. Peter ekkor finoman maga felé fordított és kezeivel lágyan végigsimított az arcomon.

- És én viszont foglak szeretni – motyogtam meghatottan. – Ameddig csak világ a világ! – támasztottam a homlokának az enyémet és így néztem a szemeibe. Ő lassan hajolt közelebb hozzám, hogy megcsókoljon.

Persze már a kapcsolatunk kezdetén is tudtam, hogy számomra ő az igaz - mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy már öt éve a feleségeként élek együtt vele és még mindig ugyanannyira szeretjük egymást -, de ez most még jobban megerősített ebben. Tudtam, hogy mi egymáséi vagyunk, ameddig csak élünk. Mert amit Isten összekötött, azt ember szét nem választja.

52. fejezet - Karácsony

Sziasztok!

Ma este két dologgal is jelentkeznék...
Először is, az elmaradt díjakkal. Sajnos nem volt túl sok időm kirakni őket, azért inkább úgy döntöttem, most nem szánok rá egy egész bejegyzést, hanem a frissel együtt teszem fel őket. Valamint ezúttal, ha nem gond, a szabályokat sem követném, mert van, amit már vagy három hete kaptam, így hát szinte minden blogon végigment már.
Nagyon szépen köszönöm mindhármat Alicebrandon-nak, az elsőt Carly-nak és a második kettőt pedig Winnie-nek is! :)

A második dolog pedig természetesen maga a fejezet :D Egy-két megjegyzés hozzá: Peter ajándékaihoz egy korábbi riportja adta az ötletet, amiben 25 új dolgot tudhattunk meg róla :) Ezt a Cullen Guys oldalán megtekinthetitek :) Talán e nélkül nem is annyira értehtő az egyik :D A másik pedig, hogy az eddigi terveim most egy kicsit felborultak, így hát a fejezet vége most mindenkinek ajándék és kárpótlás egyben ;D Jó olvasást kívánok hozzá! :) Várom a véleményeket :)

Puszi

Liz szemszöge

Karácsony reggelén mosolyogva és jókedvűen ébredtem. Ezt a boldogságot még tovább fokozta a tudat, hogy Peter karjai közt lehetek. Hiszen, a karácsony a szeret ünnepe. Nem is lehetnék jobb helyen, mint a családom és Peter oldalán.

Ahogy a másik oldalamra fordultam, hogy szemben legyek vele, szerelmem álmatagon kezdett pislogni.

- Jó reggelt! – mosolygott rám, közelebb húzva magához a csípőmnél fogva.

- Neked is! – leheltem finom puszit az arcára. Átfonta a derekamat a karjaival és a fejét a mellkasomra hajtotta. – Mit csinálsz? – kuncogtam a haját simogatva.

- Szeretem hallgatni a szívverésed – mosolygott töretlenül. – Olyan megnyugtató…

- Az biztos, pánikba esnék, ha nem hallanám – vicceltem el a dolgot. Furcsa volt tőle ezeket a szavakat hallani, de kétség kívül jól estek. Azelőtt még senki sem bánt így velem, mint ahogyan ő ezalatt az egy hónap alatt. Annyira odaadóan viselkedett és olyan megértő volt… nem is kívánhattam volna nála jobbat. A bökkenő egyedül bennem volt, na meg persze Peter szerencsétlenségében, hogy pont én kellek neki. Megkaphatná nők ezreit, akik boldoggá tudnák tenni őt, ő mégis engem választott. És akármennyire is fájt a tudat, hogy mellettem sosem lehet majd teljesen boldog, ez azért imponált nekem. Kislány koromban annyit álmodoztam az igaz szerelemről, amiket a mesékből hallottam. Sokáig abban reménykedtem, hogy egyszer tényleg eljön értem a szőke királyfi fehér lovon, ami azért majdnem igaz is lett Adam-mel. Ő viszont nem bizonyult annyira hűséges „királyfi”-nak, ami azonnal romba is döntötte a felépített álmaimat. Persze utána voltak rövidebb kapcsolataim, de mind véget értek valami miatt. Aztán jött Peter, de ekkor már koránt sem királylánynak, inkább annak a mostohatestvérének éreztem magamat, aki csak epekedhet a királyfi után, az úgysem őt választja majd. Mint a Hamupipőkében. De ezúttal a mese új fordulatot vett, vagy talán csak tovább írta a szerző… A királyfi a monoton élettől elhidegült a királylánytól és észrevette a mostohatestvért… Remélem, az író csak két kötetesre tervezi a történetet…

- Liz, hallasz? – simogatta meg az arcomat Peter, mire én ráemeltem kótyagos tekintetemet.

- Ne haragudj, elkalandoztam. Mit is mondtál?

- Konkrétan felvázoltam az egész tervünket az Újévig előremenőleg, de ezek szerint te semmit nem hallottál az egészből – csóválta meg a fejét kuncogva.

- Máshol járt az agyam… Elmondod újra? – néztem rá a szempilláimat rebegtetve, mire hangosan felnevetett.

- Már úgyis hallottad, csak tisztázni akartam – vonta meg a vállát. – Engem sokkal jobban érdekel az, hogy mi vonta el ennyire a figyelmedet rólam – könyökölt fel és várakozóan nézett rám.

- Csak az járt a fejemben, hogy mekkora mázlista vagyok – vigyorogtam rá.

- Csak ugyan? – vonta fel kacéran a szemöldökét, majd fölém hajolva folytatta. – Miért is?

- Mert megismertelek… és mert most már hozzám tartozol.

Szélesen elmosolyodott, majd az ujjait hirtelen felcsúsztatva az oldalamra, csiklandozni kezdett.

- A teljes igazságot kérem! – nevetett fel, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a kínzásomat.

- Peter, kérlek – nevettem kissé hangosabban a kelleténél. – Hagyd abba! – próbáltam magamtól eltolni a kezeit. Ő azonban lefogott és csak nem hagyta abba. – Kérleeeek! – néztem fel rá könyörgően, remélve, hogy már kiszórakozta magát. Az ajkaival hirtelen betapasztotta az enyémeket, ami először egy kicsit váratlanul ért. Miután elváltunk egymástól, én még mindig hangosan ziháltam és levegő után kapkodtam. – Halkabban, Liz, gyerek is van a házban – nézett le rám, ahogy kezeivel megtámaszkodott mellettem. Nem bírta sokáig és végül kitört belőle a nevetés, de ezúttal már sokkal hangosabban.

- Ez nem volt fer – csaptam a vállára durcásan.

- Akkor, mi is járt abban az okos kis fejedben pár perccel ezelőtt? – kérdezte, mit sem törődve a tettetett sértődöttségemmel.

- Tényleg csak az, hogy mekkora mázlim van veled, de ezek után lehet, hogy átértékelem a dolgokat – szegtem fel az államat.

Halkan felnevetett, majd visszadőlt mellém és felkönyökölve nézett rám. Már hosszú ideje fürkészte a tekintetével az arcomat, amikor végül megszólalt.

- Lassan talán le kéne mennünk. Ha nem akarjuk az ünnepet átaludni. Már lassan tíz óra lesz…

- Tessék? – ültem fel azonnal az ágyban. – A francba, megígértem anyának, hogy segítek neki a főzésben – bosszankodtam, miközben amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam az ágyból és a szekrényemhez siettem.

- Liz, nyugi, senki nem fog rád haragudni azért, mert végre kipihented magadat – csóválta meg a fejét.

- Hogy én pihentem? Peter, hetek óta nem dolgoztam a lábam miatt, szerinted mennyit feküdtem egy huzamban naponta? – kérdeztem kissé élesen, majd az orrnyergemet dörzsölve nekidöntöttem a hátamat a szekrénynek. – Ne haragudj, csak… végre összejött egy ilyen családi ünnep és te is itt vagy… annyira szeretném, ha minden tökéletes lenne.

- Ugyan, emiatt ne stresszeld magad – kelt ki ő is az ágyból és elém lépkedett, majd finoman megsimogatta az arcomat. – Na, mire vársz még, öltözz fel gyorsan és indulás lefelé – nevetett fel.

Úgy tettem, ahogyan mondta és tíz perc múlva már teljesen készen és frissen siettem le a földszintre, egyenesen be a konyhába.

- Jó reggelt, Anyu! – pusziltam meg az arcát és azonnal mellé álltam a pulthoz. – Miben tudok segíteni?

- Szia, Kicsim! – mosolygott rám oldalra. – Egyelőre a mosogatás jól jönne… tegnap nem volt mindenre időm. De te pihenj nyugodtan, Lucy és Elena majd megcsinálják. Nem kell túlerőltetned magad.

- Most kifejezetten jól fog esni egy kis házimunka. Hiányzott már az itthoni légkör – léptem oda a mosogatóhoz és megnyitottam a vizet.

Nem sokkal később Peter is megjelent a konyhaajtóban. Most csak egy egyszerű nadrág és egy pulóver volt rajta, de még ez is hihetetlenül jól állt neki.

- Jó reggelt! – lépkedett beljebb.

- Neked is – lett még szélesebb anya mosolya.

- Segíthetek? – vett a kezébe egy konyharuhát és felém fordult.

- Igazán nem szükséges – ráztam meg a fejemet, ő azonban mégis mellém állt és elkezdte törölgetni a vizes edényeket.

- Nocsak, ilyet sem láttam még – nevetett fel Anyu. – Gil és Jack általában menekül az ilyen feladatok elől.

- Nem ez az első alkalom, hogy ilyet csinálok, de egyáltalán nem is olyan szörnyű – vonta meg a vállát. Láttam, hogy még hozzá akart tenni valamit, ám végül mégis meggondolta magát. Helyette inkább tovább folytatta a törölgetést.

- Lám-lám, kiket sodortak ki az ágyból? – lépett be a helyiségbe Elena. – Lizzy, legközelebb, ha kérhetnénk, halkabban… kiskorú is van a házban – jegyezte meg figyelmeztetően, de közben végig vigyorgott.

Az arcom azonnal lángokba borult. Régen kerültem már ilyen helyzetbe itthon, de most legalább teljesen oktalan volt.

- Milyen érdekes, én is ugyanezt mondtam neki – vigyorodott el Peter is. Kinyújtottam rá a nyelvemet és tüntetőleg elfordultam felőle. Bár az azért meglepett, hogy Elena mondata őt egyáltalán nem hozta zavarba. Vagy talán csak nem mutatta.

- Ajaj, vigyázz, most engesztelheted egy darabig – kuncogott Elena, majd hirtelen egy teljesen más témába váltott át. – Anya, kell segítenem nekem is?

- Ahogy hallom, te ma már eleget segítettél Beth-nek, úgyhogy keresd meg inkább az unokaöcsédet és foglald le ebédig.

- Oké – indult el kifelé, majd még visszafordult felénk. – Azért a kérésemet tartsd észben! – kacsintott rám, majd eltűnt a konyhából.

Meglepő módon nem sokkal később anya is eltűnt, így ketten maradtunk Peterrel.

- Tényleg haragszol rám? – lépett egyszer csak mögém és átkarolta a derekamat.

- Dehogy is! – nevettem fel. – Csak El annyit tud piszkálni az ilyen dolgokkal és te még adtad is alá a lovat – csóváltam meg a fejemet.

- Ez esetben majd én is észben tartom a kérését…

- Hé! – fordultam meg nevetve és játékosan a vállára csaptam, aminek következtében egy jó adag vizet fröcsköltem a nyakába. – A ma reggeliről is te tehettél – szegeztem a mutatóujjamat a mellkasára.

- Jó reggelt fiatalok! – lépett be John az ajtón, majd leült a pult mellé tett székre. – Karen mondta, hogy kéne a segítségem, de sehol sem találom őt. Nem tudjátok, merre van?

- Nemrég kiment a konyhából és azóta nem láttuk, talán ő meg téged keres. – Visszafordultam a mosogatóhoz, miközben Peter is elengedte a derekamat és újból belekezdett a törölgetésbe.

- Azt hiszem, inkább megvárom itt… már így is régóta kérlelt, hogy jöjjek már.

- Már megint mi rosszat csináltál? – nevettem fel.

- Azt hiszem, a kocsit akarja lemosatni velem – sóhajtotta. – De kérdem én, mi értelme, amikor ez a hó pár nap múlva olvadni kezd majd és a kinti sártól megint piszkos lesz? – sóhajtotta.

- Ha gondolod, én szívesen segítek benne – ajánlotta Peter kedvesen.

- Ugyan, te itt vendég vagy! – legyintett John, majd egy mély sóhajjal felállt a székről.

- Szerintem komolyan gondolta. Neki nem okoz gondot lemosni egyetlen kocsit sem – vigyorodtam el.

- Nevess csak, ezt a jó szokásomat nem fogom elvetni – fonta karba a kezeit a mellkasán.

- Te is tudod, hogy nem azért mondtam – pusziltam meg az arcát.

- Hát persze… - nevetett halkan.

Miután ők ketten is elhagyták a konyhát és kimentek a garázs elé, én egyedül maradtam a konyhában. A mosogató feletti ablakon keresztül néztem őket, ahogyan jókedvűen beszélgetve kezdték el lemosni a kocsit. Figyelmetlenségemből a ruhámra fröccsenő hatalmas adag víz szakított ki. Arról már fogalmam sem volt, hogy miként sikerült ez a mutatvány. A csapot gyorsan elzártam és felszaladtam a szobámba, hogy átöltözzek.

A családi ebéd pontban egykor kezdődött. Mindenki szépen felöltözve ült le az asztalhoz, csak arra várva, hogy az étel az asztalra kerüljön. Peter gyengéden rám mosolygott, miközben az asztal alatt finoman megszorította a kezemet. Képtelen voltam nem visszamosolyogni rá. Hihetetlenül boldog éreztem magamat és biztos voltam benne, hogy ezt már semmi nem tudja beárnyékolni. A mai nap legalábbis biztosan nem. A következő pillanatban azonban megcsörrent Peter telefonja, mire meglepetten nyúlt a zsebéhez. Ahogy elővette és elolvasta a kijelzőn villogó nevet, az arca azonnal elkomorult, majd kinyomta a hívást, a telefonját pedig lenémította.

- Mi a baj? – kérdeztem halkan. – Nyugodtan felvehetted volna.

- Jennie volt az – sóhajtotta. – Ezt a napomat viszont már nem fogja elrontani – nézett a szemeimbe határozottan. – Ha legyen ez a mai csak a mi napunk.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul. – Még visszahívhatod…

- Nem akarom visszahívni, majd az ünnepek után beszélek vele – mormogta az orra alá. Észrevettem, hogy közben egyre több pillantás tévedt felénk, ezért úgy döntöttem, végre pontot teszek ennek a dolognak a végére.

- Ne viselkedj vele így, Peter – csóváltam meg a fejemet. – Bármennyire is megérdemli, a karácsony a szeretet ünnepe – mondtam neki. – Menj ki az előszobába, hívd vissza és kívánj neki kellemes ünnepeket. Ha nem teszed, később rosszul fogod érezni miatta.

- Rendben – szusszantott beletörődően. – Elnézést! – tolta el a székét az asztaltól, majd kiment az előszobába.

- Gond van? – kérdezte anya aggodalmasan.

- Nem… vagyis… igen, de ez bonyolult. Ne ma beszéljük meg.

Ezután jégre tettük ezt a témát és mind élénk beszélgetésbe kezdtünk. Nem sokkal később visszacsatlakozott hozzánk Peter is. Az arca már koránt sem tükrözött annyi bosszúságot, de nem tudtam, hogy ez csak egy álca, vagy tényleg tudtak normális hangnemben beszélni Jennie-vel. Nem kérdeztem tőle semmit. Úgy döntöttem, ezt későbbre hagyom, amikor már csak ketten leszünk. Anyáéknak itthon nem sokat meséltem Jennie-ről. Csak annyit tudtak, hogy Peternek volt egy felesége, de elváltak. Többet egyelőre talán jobb is, ha nem tudnak.

Az egész ebéd alatt Peter különösen szótlannak tűnt, mire elhatároztam, hogy kicsit segítek neki feloldódni, hogy ugyanabban a hangulatban legyen, mint Jennie hívása előtt.

- Peter, mesélj egy kicsit az új filmszerepről, amit kaptál – unszoltam őt mosolyogva. Jól tudtam, mennyire szeret a munkájáról beszélni.

- Hát, ez tulajdonképpen egy sorozatszerep. Nem tudom, mennyire lesz nagy szám… csak egy orvost kell majd játszanom, aki mellesleg eléggé gyerekes. Talán ez a része fog a legjobban menni – húzta féloldalas mosolyra a száját a végén.

- És hol lesz a forgatás? – érdeklődött Anya. – Hiszen neked Vancouber-ben is kell lenned közben.

- New Yorkban lesz és valószínűleg pár naponként utazgatok majd.

- Én nem bírnám ki ezt az ingázást – sóhajtotta Lucy. – Biztos vagy benne, hogy ez menni fog? Na és ami még a lényeg… Lizzy, te is vele tartasz? – nézett rám meglepetten.

- Nem, mivel nem feltétlen ugyanazokon a napokon forgatunk – ráztam meg a fejemet.

- De az biztos, hogy ez emiatt szokatlan is lesz – nézett rám Peter.

Ezután ő még mesélt egy kicsit az általa alakított karakterről – már amennyi engedve volt neki -, majd a beszélgetés ismét elterelődött és úgy tűnt, tényleg sokkal jobb színben van már.

- Köszönöm – súgta a fülembe egészen halkan, amikor a többiek mozgolódni kezdtek az asztalnál. Egy apró puszit lehelt a fülem mögé, majd ő is felállt. Megfogta a kezemet és együtt mentünk át a nappaliba, hogy ezúttal ott foglaljunk helyet.

Aztán jött az ajándékozás…

Mindünk közül nem meglepő, hogy talán Jasen volt a legizgatottabb. Oda-vissza futkározott a karácsonyfa és közöttünk, így hát ő kapta meg először az ajándékait, hogy lefoglalja végre magát. A csomag, amit Anyától és John-tól kaptam, egy páros repülőjegyet rejtett Rióba, ami igencsak meglepett.

- Te jó ég! – hüledeztem. – Hogyan szereztétek be ezt ilyen gyorsan?

- Már megvan egy ideje – néztek össze gyorsan, mire én azonnal megértettem. Ezeket még akkor vették meg, amikor Justinnal voltam együtt. Ez egy kicsit kényelmetlenül érintett.

- Köszönjük! – öleltem meg őket.

A következő ajándék Elenától volt. A hatalmas ajándéktasakban egy nagy plüssmackó bujkált. Amint megláttam, egy széles vigyor terült el az arcomon és nevetve öleltem magamhoz a húgomat is.

- Hát emlékeztél rá! – pusziltam meg az arcát.

- Persze, hogy emlékeztem – nevetett ő is. – Sajnos csak most találtam megfelelő méretben, különben már a születésnapodra megkaptad volna. – Erre csak még jobban nevettem.

Még hónapokkal ezelőtt viccelődtünk azzal, hogy mivel nincsen ki mellett aludnom, bizonyára nagyon magányos lehetek ott a szállodai szobámban egyedül. Nem gondoltam volna, hogy a plüssmacis ötletemet komolyan fogja venni.

- Ha Peter New Yorkban lesz, legalább lesz kivel aludnod – vigyorgott szüntelenül.

Amikor Peter ajándékához értem, egy pillanatra felnéztem rá és csak azután álltam neki kibontani. Amit benne találtam, az viszont igencsak meglepett.

- Alice mondta, igaz? – forgattam meg az ujjaim között óvatosan a kis dobozt. – De hát hogyan sikerült beszerezned?

- Nem igazán… ez most kivételesen az én ötletem volt. Láttam, hogy ilyen parfümöt használsz és még nem igazán tudtam akkor, hogy mit is vegyek neked. Utána néztem, de mivel egyetlen boltban sem találtam, megkérdeztem Alice-t, hogy meg tudja-e mondani, hol tudom ezt beszerezni. Ő mondta, hogy csak Olaszországból tudok rendelni és ott is csak pár darab erejéig tart a készlet, mert eléggé kifutó darab. Mellesleg, először ő is ilyet akart venni neked, csak én gyorsabb voltam – mosolygott.

- El sem hiszem – csóváltam meg a fejemet. Kivettem a kis üvegcsét a dobozból, mire az ölembe esett valami fénylő tárgy. Felemeltem az ölemből és észrevettem, hogy az egy ezüst karkötő. – Te jó ég, Peter! Mit műveltél? – hüledeztem. – Nem elég a parfüm, még ez is…

- Csak egy karkötő – vonta meg a vállát nevetve. – Add csak ide! – nyújtotta ki felém a tenyerét, amibe én óvatosan belecsúsztattam a láncot, amit ő aztán egy óvatos mozdulattal összekapcsolt a csuklómon.

- Nagyon szép, köszönöm! – csókoltam meg őt hosszan, majd szorosan megöleltem.

A nap további része szinte eseménytelenül telt. Beszélgettünk, nevetgéltünk és gyerekkori történeteket hallgattunk a fiúktól.

- Még Ginny mesélte nekem anno, hogy jól kiszúrtam egy kislánnyal, amikor még kisiskolás voltam – kezdett bele Peter is egybe. – Állítólag odamentem egy éppen csendben álldogáló lányhoz az udvaron és megkérdeztem tőle, hogy játszik-e éppen valamit. Természetesen a válasza nem volt és még a szemei is felcsillantak. Így hát letettem elé a focilabdámat azzal a szöveggel, hogy: Akkor légyszi’ vigyázz a labdámra. Aztán visszafutottam Ginny-hez.

- Szegény kislány biztosan nagyon szomorú volt – csóválta meg a fejét Lucy.

- Mit mondjak, nem igen állt szóba velem ezek után – gondolkodott el. – Bár Ginny erre jobban emlékszik, ő szokta otthon elmesélni ezeket.

- Persze, te meg teljesen természetesnek vetted a kérésedet – böktem őt mellkason nevetve.

- Akkor Lucy-ról már ne is beszéljünk… - somolygott Anya mindent tudóan. – Nem volt ám mindig ilyen szűkszavú, mint most. Az óvodában igen jól elvolt a fiúkkal. Igazi pasi faló volt. Az óvónő egyik nap felhívott, hogy beszélgessek el vele, mert szinte az összes fiú azt mondta a csoportban, hogy Lucy-ba szerelmes. Kiderült, hogy mindegyiküket behálózta – nevette el magát a végére.

- Nocsak, ezt nem is tudtam rólad – lepődött meg Gil, de láthatóan őt is szórakoztatta ez a régi történet.

- Későre jár, lassan ideje lenne aludni mennünk, hogy holnap fel tudjunk kelni reggel – mondtam nem sokkal később halkan Peternek. Ő csak bólintott. – Ha nem haragszotok, mi most visszavonulnánk – mondtam ki hangosan is. – Holnap korán indul a gépünk és nem szeretnénk lekésni.

- Persze, menjetek csak – biccentett Anya.

- Aztán jók legyetek ám! Semmi hangoskodás, mint reggel! – állított meg még minket Elena.

Szemeimet forgatva fordultam visszafelé.

- Ne aggódj, titeket nem kiabálunk túl – vágtam vissza neki, vigyorogva nyelvet öltve rá, majd elköszönve tőlük, felmentünk a szobámba.

Beérve azonnal eldőltem az ágyon, Peter pedig mellém heveredett.

- Ezt is túléltük – sóhajtottam fáradtan, lehunyt szemekkel.

- Na, azért ennyire nem volt borzasztó. Én kifejezetten élveztem. Jó, hogy végre megismerhettem a családodat.

- És Jennie? – tettem föl a már egész nap engem foglalkoztató kérdést.

- Jennie-nek sikerült megint belerondítania a szép dolgokba.

- De csak a karácsony miatt hívott, nem? – lepődtem meg.

- Nem egészen… - húzta el a száját. – Azt mondta, szeretné, ha vele is töltenék egy kis időt, amíg Londonban leszek.

- És, mit mondtál rá? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Zavarodottan pislogott rám és úgy tűnt, nem nagyon értette, amit az előbb mondtam.

- Természetesen nemet – mondta magától értetődően. – Mi mást mondhattam volna? Azt hitted, egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy találkozom vele? – ráncolta a szemöldökét.

- Azt csak te tudhatod, hogy mit szeretnél. Én természetesen nem akadályoznám meg. – A fejemet a végén lehajtottam és azon törtem a fejem, mi lesz, ha Peter emiatt mégis beleegyezik Jennie ajánlatába és találkoznak?

- Eszem ágában sincs találkozni vele – emelte fel az ujjaival az államat. – Liz, fog fel, hogy nekem már csak te vagy, te létezel egyedül a számomra, mint nő. Ha nem lennék ebben annyira biztos, akkor nem erőltettem volna ezt a kapcsolatot – csókolt meg lágyan. – Na, gyere – nyújtotta ki felém a karját, hogy aztán magához húzva engem, eldőljön velem együtt az ágyon. Miután mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtünk, ránk húzta a takarót is.

Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy ott feküdtem mellette a sötétben és szorosan egymáshoz simultunk. Pontosan tudtam, hogy mi ez az érzés. Bár a kimerültség egyre inkább erőt vett rajtam, kissé felemelkedtem, hogy fölé hajolva megcsókolhassam őt. Hosszú ideig csak finoman ízlelgettük egymás ajkait, miközben az ő keze a derekamra csúszott és lágyan simogatni kezdett. Aztán lassan elhúzódtam tőle. Ahogy zöld szemeivel rám nézett, egy pillanatig azt hittem, képtelen leszek megállni és újra megcsókolom őt.

- Valami baj van? – simogatta meg gyengéden az arcomat.

- Kissé kimerült vagyok most ehhez – nevettem fel zavartan. – Ne értsd félre, én is akarnám… Ó, hogy a francba ne akarnám! Csak…

Mutatóujját a számra téve hallgattatott el, majd az ujjait felváltották az ajkai és ezúttal ő kezdeményezte a csókot. Szenvedélyesen vette birtokba az ajkaimat, miközben fordított a helyzetünkön. A mellkasának szinte minden egyes négyzetcentimétere az enyémhez simult. Éreztem az egyre gyorsuló szívverését és a légzését is. Aztán hirtelen hátrébb húzódott. A tekintete szinte perzselte a bőrömet, ahogy végignézett rajtam. Ezután ismét közelebb hajolt hozzám, de ezúttal a nyakamat vette célba.

- Holnap… este… már… nem… menekülsz – csókolta meg finoman a szabad bőrfelületet, minden egyes kimondott szava után. Lassan mellém gördült és továbbra is az arcomat fürkészte.

- Eszembe sem jutott – nevettem fel halkan, szorosan hozzá bújva. A karjai automatikusan fonódtak körém. Így aludtunk el, összeölelkezve.

A reggeli felkelés igencsak nehezen ment. Percekig locsoltam a vizet az arcomba, hogy normális állapotba tudjam hozni magam, de még mindig eléggé kimerült voltam és a fejemet is nehéznek éreztem. Ásítozva álltam be a zuhany alá, remélve, hogy az majd kicsit nagyobb hatással lesz rám, de nem sokat segített.

A repülőtérre John vitt ki minket, miután mindenkitől elbúcsúztunk. Nem kellett sokat várnunk, mert rövidesen meg is kezdhettük a beszállást a gépbe. Elbúcsúztunk tőle is, majd elindultunk elfoglalni a helyünket. Fáradtan dőltem neki Peter vállának, ő viszont egészen kipihentnek és jókedvűnek látszott.

- Nagyon nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg, miközben átkarolta a vállamat.

- Kissé kimerültnek érzem magam. Olyan, mintha napok óta nem aludtam volna rendesen… A fejem pedig, mintha ólomból lenne.

- Talán benned is bujkál valami ebből az új influenzavírusból – puszilta meg a homlokomat. – Ne aggódj, anya ért ezekhez, seperc alatt jobban leszel, ha odaértünk. Addig pedig próbáld meg kipihenni magadat, aludj egy kicsit.

Úgy tettem, ahogyan javasolta. Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam magam átadni a tudatlanságnak. Csak akkor ébredtem föl, amikor bemondták, hogy hamarosan megkezdjük a leszállást. A reptéren ezúttal Ginny várt minket, aki kitörő lelkesedéssel fogadta az érkezésünket. Mindkettőnket szorosan ölelt magához. Láttam, hogy közben Peter fülébe is súgott valamit, amit én nem hallhattam, de utána mindkettejük arca felvidult, így hát nem is kérdezősködtem. Ha akarja, Peter úgyis elmondja majd. A kocsiút a házukhoz beszélgetéssel telt. Volt valami furcsa Ginny hangjában, de nem tudtam rájönni, hogy mi volt az. Eltöprengve figyeltem az arcát a visszapillantó tükörből, ami nem sokkal később neki is feltűnt.

- Valami van rajtam? Vagy miért nézel ennyire? – pillantott rám.

- Semmi, csak… olyan furcsán jókedvűnek tűnsz. És azt próbálom megfejteni, hogy miért – feleltem, amire csak egy sejtelmes mosolyt kaptam válaszul.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – csóválta meg a fejét. – De ne aggódj, még a mai nap folyamán megtudod – vigyorgott rá Peterre.

Megérkezve a házuk elé, a családjuk már kint várt ránk. Mind nagy örömmel köszöntöttek minket. Furcsa volt, hogy ezúttal már, mint Peter barátnője lehetek itt, de a családias hangulat, amit legutóbb tapasztaltam közöttük, semmit sem változott azóta.

- Soká jöttetek, már azt hittük, valami baj történt – puszilt meg minket Peter anyukája. Zavartan álltam az előbbi mondata előtt, hiszen nekem nem tűnt olyan hosszúnak az utazás és Peter vagy Ginny sem említette egy szóval sem, hogy sietnünk kellene. A gép pontosan érkezett be a reptérre és mi is azonnal elindultunk. Nem tudtam, mire gondolhatott. Peter alig észrevehetően megrázta a fejét, ahogy látta, mennyire összezavarodtam.

- Később mindent megmagyarázok – suttogta a fülembe egészen halkan, majd kézen fogott és elindultunk befelé a házba.

Az ebéd már készen várt minket az asztalon és mi helyet is foglaltunk, amint megszabadultunk a felesleges kabátoktól és sálaktól. Az étkezés itt sem telt másképpen, mint nálunk. Az egyetlen különbség az volt, hogy kicsit kevesebben voltunk, de ez sem volt annyira szembe tűnő, mivel a hangzavar így is ugyanolyan nagy volt.

- Édesem, ne sérts meg azzal, hogy csak ennyit eszel – csóválta meg a fejét Bruna. – Rád fér még egy-két plusz kiló, így is olyan soványka vagy.

- Sajnálom, de képtelen vagyok többet enni. Nem érzem valami jól magamat – néztem rá bűnbánóan.

- Csak nem elkaptad te is ezt a nyavalyás influenzát? Na, majd én szépen kikúrállak, mielőtt elfogysz itt nekem. Az én házamban senki nem fog éhezni – pattant fel, majd elsietett a konyhába.

- Inkább ne próbáld meg leállítani, mert akkor csak még rosszabb lesz – kuncogott Ginny. – Hagyd, hogy főzzön neked egy teát. Szerinte az gyógyír mindenre, ha még nem vagy benne a betegségben.

Miután elfogyasztottuk az ebédet és az én teám is megérkezett, ugyanúgy, mint nálunk, most is átültünk a nappaliba. Az ajándékok kibontása előtt azonban egy újdonság is betársult az eddig megszokott napirendbe. Ginny lekapott a polcról egy CD-t, amit aztán gyorsan betett a lejátszóba és nem sokkal később fel is hangzott egy karácsonyi ének. Meglepetten néztem végig rajtuk, ahogy közösen énekelték a dalokat, és néhányba, amelyikeket én is ismertem, betársultam. Le sem tudtam volna tagadni, mennyire jókedvem lett az énekléstől és csak ezután következtek az ajándékok. Sorban kapta kézbe mindenki a sajátjait. Peter kíváncsian forgatta a kezében a dobozt, amit adtam neki. Ahogy aztán kinyitotta, hangos nevetés tört fel belőle, mire mindenki ránk kapta a tekintetét. Kivett egy Hupikék Törpikék figurát a sok közül és felmutatta a többieknek.

- Ez is a te műved, igaz? – nevetett rá Ginny-re, aki képtelen volt elrejteni a gúnyos mosolyát. – Nem hiszem el, hogy mindet beszerezted – rázta meg a fejét hitetlenül.

- Na, jó, tegyük félre a viccet – vettem elő a rendes ajándékot a hátam mögül, ezúttal már én is hangosan nevetve. – Komolyan azt hitted, hogy azt kapod tőlem? – kérdeztem csodálkozó arcát látva. – A közeli sarki boltban is beszerezhettem volna… - legyintettem.

Átvette tőlem az igazi ajándékát és érdeklődve bontogatni kezdte. Tátott szájjal emelte a lámpa fényébe a két kis papírlapot, hogy megvizsgálja, tényleg valódiak-e.

- Ezt nem hiszem el! Hol?

- Vancouver-ben évente tartanak egy afféle nosztalgianapot egy moziban. Emlékeztem rá, hogy mondtad, mennyit kerested ezt a filmet és sehol sem találtad. Hát, két hét múlva pont ezt fogja adni a mozi – magyaráztam.

- Te jó ég! Köszönöm! – ölelt szorosan magához, majd egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra.

- Boldog karácsonyt! – simítottam végig az arcán, mielőtt távolabb húzódtunk volna egymástól.

Ezt az idilli pillanatot Dan kiáltása törte meg. Rögtön felé kaptuk a fejünket. Peter arca azonnal felvilágosult, de én döbbenten pislogtam a röntgenfelvételre. Aztán amikor leesett nekem is, hirtelen minden értelmet nyert. Az egész napos jókedve és a titkolózás. Mind emiatt volt.

Az első öröm után egy kis bánat is átsuhant rajtam, amitől azonnal elszégyelltem magam. Miért nem tudok örülni egy ilyen jó hírnek? Ahelyett, hogy sajnáltatnám magam, inkább gratulálnom kellene. Nem lehetek olyan önző, hogy mindig csak a saját gondjaimat lássam. Peter elől azonban semmit nem tudtam elrejteni. Bizonyára fel volt készülve a reakciómra, így hát meglepte, amikor szélesen elmosolyodtam végül. Talán azt hitte, megint csak el akarom rejteni az érzéseimet, de ezúttal inkább csak jót akartam. Az én rosszkedvem később is elő fog jönni, de ezt a hírt csak egyszer hallják.

Mindannyian gratuláltunk nekik, Dan arcáról pedig ezek után levakarhatatlan volt a vigyor. Ginny-t egy percre sem engedte el maga mellől, végig átkarolta a derekát vagy a kezét fogta.

Ahogy a hangzavar csitulni kezdett, mindenki visszatért az eredeti beszélgetéshez. Már igencsak későre járt, de úgy tűnt, Bruna teája tényleg jót tett, mert már egyáltalán nem éreztem rosszul magamat. Egyszer csak Peter jelent meg mögöttem, amint éppen Ginny-vel beszélgettem. Átkarolta a derekamat, miközben a mellkasa szorosan a hátamhoz simult. Az unokatestvére csak a fejét csóválta.

- Emlékszel, mit ígértél tegnap este? – suttogta olyan halkan a fülembe, hogy még én is alig hallottam meg, mégis szinte azonnal fülig pirultam. Nem voltam hozzászokva, hogy társaságban így viselkedik velem. Lassan és kissé kábultan bólintottam.

- Szobára fiatalok – forgatta meg a szemeit Ginny vigyorogva. – Ezt ne előttünk csináljátok.

Nem sokkal később ott is hagyott minket.

- Legközelebb próbáld meg ezt úgy csinálni, hogy ne kelljen fülig pirulnom – fordultam meg, még mindig kissé kipirult arccal.

- Semmi okod nem lett volna az elpirulásra – emlékeztetett. – Pont ezzel buktattál le engem – vigyorgott szélesen.

- Ismerhetnél már ennyire – szegeztem a mellkasának a mutatóujjamat.

- Hát, benne volt az is a tervemben, hogy Ginny magunkra hagy minket – hajolt kicsit közelebb, majd finoman megcsókolt. – Szólok anyáéknak, hogy felmegyünk, addig várj meg itt – engedte el a derekamat, majd elsietett.

Kissé révedező pillantással meredtem utána. Feltörtek bennem a tegnap este emlékei is és kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat. Legszívesebben azonnal kézen ragadtam volna őt, hogy felhúzzam a szobájába, de visszafogtam magam. Ebben az is közrejátszott, hogy megleptek ezek a gondolataim. Talán még sosem vágytam úgy férfira, mint most őrá. Amikor visszatért hozzám, szó nélkül kézen fogott és felvezetett a szobájába. Ez is ugyanolyan furcsa volt, mint belépni a házba, hiszen a legutóbbi alkalommal, amikor itt jártam, még csak barátként voltam bent. Peter becsukta utánunk az ajtót, majd lassan szembe fordult velem. Egy lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot és a derekamnál fogva magához húzott. Mielőtt azonban megcsókolt volna, halkan beszélni kezdett.

- Nem akarom, hogy ezt most kötelességnek vedd. Ha tegnap óta meggondoltad magad, akkor semmit nem erőltetek. – Az arcomat közben mindvégig gyengéden simogatta. – Még most szólj…

- Egyáltalán nincsen ellenemre – ráztam meg a fejem. – Csak kicsit furcsa most nem barátként itt lenni – pillantottam újra körbe. – A te szobádban, veled együtt, ilyen helyzetben…

- Ha akarod, átmehetünk a vendégszobába – nevetett fel halkan viccelődve.

- Nem szükséges – karoltam át a nyakát, közelebb húzva magamhoz az arcát. – Itt is tökéletes lesz…

Az ajkai pillanatokon belül az enyémeken voltak, hogy lágyan kényeztessék őket. Alig hallható nyögés szakadt fel a mellkasomból, ahogy a nyelveink találkoztak. Az egész testemet átjárta az a szenvedély, amivel csókoltuk egymást. A térdeim megremegtek, így kénytelen voltam még jobban a nyakába kapaszkodni. A karajai erősen tartottak, miközben pár lépést hátrált, mígnem a hátam az ajtónak ütközött. Ekkor az ujjai elindultak az oldalamon, az ajkai pedig tovább haladtak az államra, majd onnan le a nyakamra. Az ujjaimmal a hajába túrtam és már-már fájdalmasan markoltam bele a barna tincsekbe. Az ő keze közben a felsőm szélével babrált, amit aztán, egy kissé elhúzódva tőlem, lesegített rólam. Izzó tekintettel nézett végig rajtam, majd fel a szemeimbe. A kezeit a végighúzta az oldalamon, majd a combomhoz érve lassan a dereka köré kulcsolta a lábaimat, ezzel még inkább magához láncolva engem. A pólóját mindeközben nagy nehezen lerángattam róla, így mindkettőnk mellkasa szabadon simult a másikéhoz. Észveszejtő lassúsággal haladt végig a csókjaival a nyakamon és a vállamon, áttérve aztán a kulcscsontomra, miközben az ujjaim a hátán és a karjain kalandoztak, feltérképezve a szabad területet. Aztán ellökte magát kissé az ajtótól és szorosan magához ölelve és tovább csókolva sétált el velem az ágyig. Lassan eldőltünk a puha ágyneműn és hagytuk, hogy a szenvedélyünk teljesen eluralkodjon felettünk. Ezúttal már nekem sem kellett tartanom semmitől sem, mert az ő karjaiban biztonságban érezhettem magamat.