Sziasztok!
Először is:)
Boldog születésnapot kívánok, (és azt hiszem mondhatom igy:D) kínánunk Peter Facinellinek, aki (javítsatok ki ha nem igy van:)) ma ünnepli a 37. születésnapját:))
Azt hiszem, nem kell őt bemutatnom senkinek sem, aki erre az oldalra téved:DD
Másodszor...
Bocsánat, de valószínüleg késni fog az új feji:(( Még bele sem kezdtem az irásába és most hétvégén sopronban leszek:(( Ráadásul a másik blogon is el vagyok maradva egy fejivel, így valószinüleg csak az kerül föl mielőtt elmennék:(( Nem akarok mindig csak magyarázkodni, de azért remélem megértitek ha azt mondoim h tegnap hajnali 4kor keltem mert mentem Horvátországba és ma hajnali 3kor értem haza:S És persze mentem iskolába is:S A buszon meg persze nem lehetett aludni:(
Megpróbálom még hét közben összehozni a fejit, így talán jövő hétvégére behozom a lemaradást... Esetleg dupla fejit rakok föl vagy valami:)
Még egyszer bocsánat!!
Puszi:CC&EC
2010. november 26., péntek
2010. november 20., szombat
3. fejezet - A lift
Sziasztok!
Tudomtudomtudom... és bocsibocsibocsi... Péntekre ígértem a fejit és csak most hozom...:( Tudom, h ez nem szép tőlem, de valahogy nem tudtam befejezni.... Nem akartam röpke 2 oldalt felrakni pénteken... Ha már egy hetet vártatok a frissre, akkor legalább rendes feji legyen.
Eddig mindig azt irtam, h rövidebb lett mint akartam... Hát ez most hosszabb lett egy kicsit:))
Remélem tetszeni fog:)
Ha ezek után még kérhetek ilyet, akk lécci irjatok komikat:))
Puszi
Elizabeth szemszöge
Fáradtan indultam el reggelizni. A gondolataim nem hagytak aludni az éjjel. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha… Miért pont nekem kellett benne lennem abban az egy százalékban? Ráadásul hiába elleneztem Adam javaslatát utána. Teljesen fölösleges volt. És aztán a vizsgálatok eredményei…
Még most is megborzongok, mikor visszagondolok arra a 3 hónapra. Alig mozdultam ki a szobámból. Sőt, az első héten egyáltalán. És utána is csak iskolába jártam. A szüleim pszichológushoz akartak küldeni, de én nem voltam hajlandó elmenni. Aztán kezdett javulni az állapotom. Megváltoztam, de sajnos nem jó értelemben. Szégyenkezve gondolok vissza arra a másfél hónapra. Senki sem tudott a titkomról csak én és később a szüleim.
-Elizabeth, hallasz? – csak egy kezet láttam magam előtt, majd bekúszott a látóterembe Peter arca is.
-Igen, bocsi, csak elgondolkodtam – válaszoltam zavartan. – Mit mondtál?
-Csak köszöntem – mosolygott. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz – húzta össze a szemöldökét.
-Szia! – erőltettem magamra egy mosolyt én is, bár nem sikerült valami jól. – Nincs semmi gond, csak nem aludtam valami sokat az éjjel – mondtam el a féligazságot. – Kérlek, megtennéd, hogy nem a teljes nevemen szólítasz? – néztem föl rá most már egy igazi, bár halvány mosollyal az arcomon.
-Persze! – nevetett. – Akkor hogy szólíthatlak? – nézett rám kérdőn.
-Ahogy akarsz – csúszott ki a számon. Egyetlen becenevemet utáltam. Csak remélni tudtam, hogy nem pont azt találja ki. – Csak ne Beth – grimaszoltam.
-Mi bajod a Bethtel?
-Egyszerűen csak nem szeretem – hazudtam a cipőmet nézve.
-Lisa, Lizy, megfelel?
-Tökéletesen – bólintottam rá. – Gondolom te is reggelizni mész – tereltem el a témát.
-Igen. Mehetünk? – kérdezte, mikor kinyitódott a lift ajtaja.
-Persze – léptem be a liftbe, majd ő is beszállt és megnyomta a földszint gombját.
-Biztos minden rendben van? Nagyon sápadt vagy és a szemeid is karikásak – fürkészte az arcomat.
-Biztos – mosolyogtam rá halványan. – Minden rendben. A szerephez még jól is jön – nevettem halkan.
-Az biztos – kuncogott.
Közben kinyílt a lift ajtaja, mire mindketten kiléptünk az előtérbe, majd az étterem felé vettük az irányt.
-Hogy hogy már ilyen korán fölébredtél? – fordultam felé kíváncsian. – Te sem aludhattál valami jól.
-Luca, a lányom megbetegedett és kórházba került. Valamikor hajnalban hívott a feleségem – ingatta szomorúan a fejét. – Az óta nem aludtam.
-Te jó ég! Mi baja? – kérdeztem együtt érzően. Legalábbis próbáltam. Nem értettem, miért nem tudtam őszintén aggódni a kislányáért.
-Tüdőgyulladás – ült le az egyik székre, én pedig mellé. Még senki nem ült az asztalnál. – De szerencsére Mark ott van nekik. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Nagyon sokat segít Jennienek, mikor én a forgatásokon vagyok. Ő az egyetlen, akire rá merem bízni őket – mosolyodott el halványan.
-Igazi jó barát – helyeseltem.
-Az bizony! – bólogatott.
Alice szemszöge
Halk motoszkálásra ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Robot, aki éppen a ruháit szedegette össze. Ránéztem az órára, ami 8:10-et mutatott.
-Jó reggelt! – ásítottam nagyot. – Máris szöksz? – kuncogtam.
Hangomra azonnal fölkapta a fejét.
-Jó reggelt! – hajolt fölém, majd lágyan megcsókolt. – Nem szökök, csak lezuhanyozok – mosolygott. – Jössz te is? – húzta csibészesen félmosolyra ajkait.
-Most nem – csuktam be a szemem. – Túl fáradt vagyok – hazudtam. Alig tudtam elrejteni a mosolyomat. Arcomat inkább a párnába temettem.
-Hát jó, akkor egyedül megyek – a francba! Észrevette, hogy csak vicceltem.
Már éppen emeltem volna föl a fejem, hogy megnézzem, tényleg elment-e, ugyanis lépteket nem hallottam. Ahogy kinyitottam a szemem, hátrahőköltem és halkan felsikkantottam.
Arca csak pár centire volt az enyémtől. Reakcióm láttán szélesen elvigyorodott.
-Csak nem megijesztettelek? – kuncogott gonoszan.
-Csak de! Ez nem volt vicces! – mondtam álmorcosan, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
-Ugyan, te nem tudsz rám haragudni – nevetett, majd hirtelen megcsókolt. – Gyere fürdeni – ragadta meg a kezem, majd a fürdő felé kezdett húzni. Most már nem ellenkeztem.
Viszonylag hamar végeztünk a fürdéssel, ahhoz képest, hogy ketten voltunk a zuhanykabinban. Fölöltöztünk, és 9 óra előtt pár perccel elindultunk, hogy lemenjünk reggelizni. Bár a tegnap esti buli után azt hiszem, nem sokan lesznek még lenn.
Mikor beértünk a helyiségbe, szinte rögtön kiszúrtam Bettyt. Peterrel beszélgetett az egyik asztalnál.
-Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Robbal.
-Jó reggelt! – mosolyogtak.
-Úgy tűnik, senki sem aludt valami jól az éjjel – mért minket végig Peter.
-Mozgalmas éjszaka volt – válaszolta Rob, miközben a vigyorát próbálta elrejteni. Egy kisebb mozdulattal oldalba böktem, mire gyorsan elhallgatott.
-Mi a mai programotok? – nézett ránk Betty.
-Körülnézünk Vancouverben – válaszoltam. – Lenne kedvetek velünk tartani?
-Nem akarunk zavarni – tiltakozott Peter.
-Nem zavarnátok, igaz Rob? – néztem páromra jelentőség teljesen. – Sétálgatnánk, vásárolgatnánk, beszélgetnénk…
-Jól hallottam, hogy valaki vásárlást emlegetett? – jelent meg az asztal mellett egy alacsony, hosszú, fekete hajú lány, hatalmas vigyorral az arcán.
-Nyugi Ash, mindennek eljön az ideje – jelent meg Nikki is. – Sziasztok! – köszönt nekünk mosolyogva.
-Jó reggelt! – köszöntünk kórusban, mire felnevettünk.
-Alice, ő itt szintén az egyik kollégám, Ashley – mutatott az alacsony lány felé. – Ash, ő a barátnőm, Alice – a végére hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Szólíts csak Ash-nek – nyomott két puszit az arcomra, majd leült a másik oldalamra.
-Szintén. Rendben – mosolyogtam közvetlen viselkedésén. Ritka az ilyen ember.
-Mehetnék én is veletek? – nézett rám könyörgő szemekkel. Hát lehet ezeknek ellenállni?
-Persze! – szeretném minél jobban megismerni Rob kollégáit és ez remek alkalom célom eléréséhez. – Te is jössz, Nikki?
-Ha nem gond, akkor szívesen veletek tartanék – válaszolt, majd leült Ash mellé, így már meg is telt a 6 személyes asztal.
-Akkor én szólok egy pincérnek – állt föl Peter, majd eltűnt a szomszédos fal mögött.
-És van valami konkrét program, vagy csak sétálgatunk? – kérdezte Betty.
-Hát, keresgéltem kicsit a neten és találtam néhány érdekes helyet. Például a Robson Street, ami Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája márkás divatüzletekkel – pillantottam Ashre, aki a nemrég hallottakból ítélve, odalehet a vásárlásért -, zeneboltokkal – mosolyogtam Robra -, kozmetikai üzletekkel – néztem Nikkire -, könyváruházakkal – ez inkább nekem kedvezett. Bár azt nem tudom, hogy Peter mi iránt érdeklődik, de egy ilyen helyen biztosan megtalálja a neki való boltokat. – Aztán ott van még a Granville Street, ami a belvárosban található. Tele van éttermekkel, úgyhogy kedvünkre ebédelhetünk bárhol. Ráadásul a Pacific Centre bevásárlóközpont üzletei a legújabb divatárukat és egyedi vancouveri termékeket kínálnak – fejeztem be az adott hely ismertetését. – Aztán ott van még a Yaletown, ami szintén ruhaboltok sokaságát rejti, és a Canada Place. Itt van a CN IMAX mozi is, aminek kivetítője 5 emelet magas – fejeztem be végül a mondandómat.
A többiek szinte tátott szájjal néztek rám.
-Te aztán felkészültél – bólintott elismerően Peter, miközben visszaült a helyére. – Azt hiszem, nem fogunk ma unatkozni – nevetett. Mintha ez visszahozta volna a többieket is a valóságba, egyszerre kezdtek el egymással beszélgetni.
-Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel Vancouver – nézett rám Rob csodálkozva.
-Csak tudni akartam, hogy hova jövünk – mosolyogtam. – Nagyon sok mindent találtam a városról. Hihetetlen, hogy mennyi minden van itt.
-És mikor akarsz menni? – fordult felém Ash.
-Szerintem induljunk el már reggeli után, különben nem tudunk mindent megnézni – kuncogott Peter.
-Igen, szerintem is – helyeseltem.
Ezek után megrendeltük a reggelinket, majd miután meg is ettük azt és megbeszéltük, hogy hánykor találkozunk, mind fölmentünk a saját szobánkba, hogy készülődjünk a városi sétára. Fogat mostam, majd fölvettem egy farmert, egy pólót, rá a kedvenc pulóveremet, és végül a csizmám. A hajamat kibontva hagytam, a frufrumat pedig oldalra tűztem. Fölvettem a kabátomat, nyakam köré tekertem a sálamat, majd a sapka következett.
-Indulhatunk – álltam meg Rob előtt, aki elismerően nézett végig rajtam.
-Gyönyörű vagy – húzott magához – mint mindig – csókolt meg lágyan.
-Köszönöm. De azért te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam. A következő pillanatban megcsörrent a telefonja.
-Ki lehet az? – vette elő a zsebéből a készüléket. Csodálkozva nézett a kijelzőre.
Peter szemszöge
Amint elkészültem, elindultam, hogy lemenjek a portához. Beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a földszint gombját. Még épp időben vettem észre Lisat, aki a lift felé sietett, így az utolsó pillanatban még beraktam a lábam az összecsukódó liftajtók közé.
-Köszi – zihált kissé, ahogy belépett mellém.
-Nincs mit – mosolyogtam.
A lift közben újra elindult.
-Úgy tűnik, nekünk a lift a törzshelyünk – kuncogott.
-Igen, nagyon úgy tűnik – nevettem én is.
Aztán a mosoly egy pillanat alatt lefagyott mindkettőnk arcáról, mikor egy hatalmasat rázkódott a lift. Láttam, hogy Lisa elveszti az egyensúlyát, de már nem tudtam elkapni. Én megkapaszkodtam a liftben lévő korlátban. Hatalmas csattanás, aztán a rázkódás abbamaradt, mire lassan kinyitottam eddig összeszorított szemeimet. Egy pillanatig már azt hittem, hogy le fogunk zuhanni. Teljes sötétség volt a liftben.
-Lisa, jól vagy? – próbáltam megkeresni szememmel körvonalát, de nem sikerült. – Lisa? – kezdtem kétségbe esni.
-Igen… - suttogta halkan. – Jól vagyok, csak azt hiszem, megvágtam magam meg beütöttem a fejem.
Hát persze, a hatalmas csattanás biztos a tükör volt.
-Hol vágott meg a tükör?
-Tulajdonképpen szinte mindenhol, de nagyrészük inkább csak karcolás – válaszolta.
Elővettem a mobilomat a zsebemből.
-Ez megteszi világításnak – kezdtem keresni őt a fénnyel. A lift egyik sarkában ült, hátát a falnak támasztva. Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam az arcát. – Te jó ég! – nyögtem ki.
-Ennyire szörnyű? – emelte kezét az arcához.
-Tele vagy vágásokkal – guggoltam le mellé gyorsan. – De szerencsére nem tűnnek mélynek.
Halkan fölsóhajtott.
-Inkább hívj föl valakit, mielőtt még az én szerencsémmel lemerül a telefonod – nézett föl rám. – Vagy rosszabb esetben tönkremegy – fintorgott. – Én az enyémet a szobámban hagytam.
-Ha áramszünet van, még a vészjelzőgomb sem működik. Fölhívom Robot – döntöttem el rövid tétovázás után. – Biztos tud segítséget hívni.
Csak bólintott.
1 kicsöngés… 2 kicsöngés…
-Igen? Mondjad Peter! – szólt bele Rob.
-Szia Rob. Tudnál segíteni? Lisaval beragadtunk a liftbe. Én jól vagyok, de őt több helyen is megvágta az üveg. Valószínűleg áramszünet van, mert korom sötét van – magyaráztam el a helyzetet.
-Máris hívok segítséget. Ne idegeskedjetek. Hamar kihoznak titeket. Hívj, ha valami nagyobb baj is van – hadarta.
-Rendben – válaszoltam.
-A mobilodat, pedig lehetőleg ne merítsd le, hogy el tudjunk érni titeket.
-Oké. Légyszi siess, mert Lisa egyre sápadtabb lesz.
-Már lefelé tartok. Majd hívlak. Szia – azzal letette a telefont.
Újra letérdeltem Lizy mellé.
-Biztosan jól vagy? Nagyon elsápadtál – emeltem föl az arcát.
-Ha klausztrofóbiás lennél, a te arcod is falfehér lenne – suttogta.
-Hé hé, nyugi – ültem le mellé, majd átkaroltam. – Ne pánikolj, nemsokára kivisznek minket innen. Nem kell aggódnod – húztam magamhoz, majd a karját és a hátát kezdtem simogatni. Nem érdekelt, hogy véres lesz a ruhám. – Tudok valamivel segíteni a helyzeteden? – kérdeztem, mikor még percek múlva is zihálva dőlt a mellkasomnak.
-Csak beszélj hozzám. Mindegy, miről, csak beszélj.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Azonnal fölkaptam, majd amint megláttam a kijelzőn villogó nevet, fölvettem.
-Mondjad! – szóltam bele köszönés nélkül.
-Már úton van a segítség. Bár kicsit nehezebb dolguk lesz így, hogy még mindig nincs áram, de azért kihoznak titeket. Tudod, hogy körülbelül melyik emeletnél vagytok?
-Talán a második környékén lehetünk.
-Oké. És minden rendben?
-Velem igen, de Lisa klausztrofóbiás. Egyelőre kézben tartjuk a helyzetet, de nagyon kell már a segítség – hadartam.
-Rendben, megmondom a tűzoltóknak. Hívlak, ha bármi új van – ígérte, majd letette a telefont.
-Nyugi, mindjárt kivisznek minket innen. Már úton van a segítség – simogattam meg a haját.
Percekig ültünk csendben egymás mellett – Lisa közben persze zihált, de szerencsére nagyobb gond eddig nem volt. Nagyon jól kezelte a helyzetet. -, mikor halk neszezést hallottunk meg magunk fölül. Reménykedve kaptuk föl a fejünk és csillant meg a szemünk. Nemsokára kijutunk innen.
Tudomtudomtudom... és bocsibocsibocsi... Péntekre ígértem a fejit és csak most hozom...:( Tudom, h ez nem szép tőlem, de valahogy nem tudtam befejezni.... Nem akartam röpke 2 oldalt felrakni pénteken... Ha már egy hetet vártatok a frissre, akkor legalább rendes feji legyen.
Eddig mindig azt irtam, h rövidebb lett mint akartam... Hát ez most hosszabb lett egy kicsit:))
Remélem tetszeni fog:)
Ha ezek után még kérhetek ilyet, akk lécci irjatok komikat:))
Puszi
Elizabeth szemszöge
Fáradtan indultam el reggelizni. A gondolataim nem hagytak aludni az éjjel. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha… Miért pont nekem kellett benne lennem abban az egy százalékban? Ráadásul hiába elleneztem Adam javaslatát utána. Teljesen fölösleges volt. És aztán a vizsgálatok eredményei…
Még most is megborzongok, mikor visszagondolok arra a 3 hónapra. Alig mozdultam ki a szobámból. Sőt, az első héten egyáltalán. És utána is csak iskolába jártam. A szüleim pszichológushoz akartak küldeni, de én nem voltam hajlandó elmenni. Aztán kezdett javulni az állapotom. Megváltoztam, de sajnos nem jó értelemben. Szégyenkezve gondolok vissza arra a másfél hónapra. Senki sem tudott a titkomról csak én és később a szüleim.
-Elizabeth, hallasz? – csak egy kezet láttam magam előtt, majd bekúszott a látóterembe Peter arca is.
-Igen, bocsi, csak elgondolkodtam – válaszoltam zavartan. – Mit mondtál?
-Csak köszöntem – mosolygott. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz – húzta össze a szemöldökét.
-Szia! – erőltettem magamra egy mosolyt én is, bár nem sikerült valami jól. – Nincs semmi gond, csak nem aludtam valami sokat az éjjel – mondtam el a féligazságot. – Kérlek, megtennéd, hogy nem a teljes nevemen szólítasz? – néztem föl rá most már egy igazi, bár halvány mosollyal az arcomon.
-Persze! – nevetett. – Akkor hogy szólíthatlak? – nézett rám kérdőn.
-Ahogy akarsz – csúszott ki a számon. Egyetlen becenevemet utáltam. Csak remélni tudtam, hogy nem pont azt találja ki. – Csak ne Beth – grimaszoltam.
-Mi bajod a Bethtel?
-Egyszerűen csak nem szeretem – hazudtam a cipőmet nézve.
-Lisa, Lizy, megfelel?
-Tökéletesen – bólintottam rá. – Gondolom te is reggelizni mész – tereltem el a témát.
-Igen. Mehetünk? – kérdezte, mikor kinyitódott a lift ajtaja.
-Persze – léptem be a liftbe, majd ő is beszállt és megnyomta a földszint gombját.
-Biztos minden rendben van? Nagyon sápadt vagy és a szemeid is karikásak – fürkészte az arcomat.
-Biztos – mosolyogtam rá halványan. – Minden rendben. A szerephez még jól is jön – nevettem halkan.
-Az biztos – kuncogott.
Közben kinyílt a lift ajtaja, mire mindketten kiléptünk az előtérbe, majd az étterem felé vettük az irányt.
-Hogy hogy már ilyen korán fölébredtél? – fordultam felé kíváncsian. – Te sem aludhattál valami jól.
-Luca, a lányom megbetegedett és kórházba került. Valamikor hajnalban hívott a feleségem – ingatta szomorúan a fejét. – Az óta nem aludtam.
-Te jó ég! Mi baja? – kérdeztem együtt érzően. Legalábbis próbáltam. Nem értettem, miért nem tudtam őszintén aggódni a kislányáért.
-Tüdőgyulladás – ült le az egyik székre, én pedig mellé. Még senki nem ült az asztalnál. – De szerencsére Mark ott van nekik. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Nagyon sokat segít Jennienek, mikor én a forgatásokon vagyok. Ő az egyetlen, akire rá merem bízni őket – mosolyodott el halványan.
-Igazi jó barát – helyeseltem.
-Az bizony! – bólogatott.
Alice szemszöge
Halk motoszkálásra ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Robot, aki éppen a ruháit szedegette össze. Ránéztem az órára, ami 8:10-et mutatott.
-Jó reggelt! – ásítottam nagyot. – Máris szöksz? – kuncogtam.
Hangomra azonnal fölkapta a fejét.
-Jó reggelt! – hajolt fölém, majd lágyan megcsókolt. – Nem szökök, csak lezuhanyozok – mosolygott. – Jössz te is? – húzta csibészesen félmosolyra ajkait.
-Most nem – csuktam be a szemem. – Túl fáradt vagyok – hazudtam. Alig tudtam elrejteni a mosolyomat. Arcomat inkább a párnába temettem.
-Hát jó, akkor egyedül megyek – a francba! Észrevette, hogy csak vicceltem.
Már éppen emeltem volna föl a fejem, hogy megnézzem, tényleg elment-e, ugyanis lépteket nem hallottam. Ahogy kinyitottam a szemem, hátrahőköltem és halkan felsikkantottam.
Arca csak pár centire volt az enyémtől. Reakcióm láttán szélesen elvigyorodott.
-Csak nem megijesztettelek? – kuncogott gonoszan.
-Csak de! Ez nem volt vicces! – mondtam álmorcosan, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
-Ugyan, te nem tudsz rám haragudni – nevetett, majd hirtelen megcsókolt. – Gyere fürdeni – ragadta meg a kezem, majd a fürdő felé kezdett húzni. Most már nem ellenkeztem.
Viszonylag hamar végeztünk a fürdéssel, ahhoz képest, hogy ketten voltunk a zuhanykabinban. Fölöltöztünk, és 9 óra előtt pár perccel elindultunk, hogy lemenjünk reggelizni. Bár a tegnap esti buli után azt hiszem, nem sokan lesznek még lenn.
Mikor beértünk a helyiségbe, szinte rögtön kiszúrtam Bettyt. Peterrel beszélgetett az egyik asztalnál.
-Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Robbal.
-Jó reggelt! – mosolyogtak.
-Úgy tűnik, senki sem aludt valami jól az éjjel – mért minket végig Peter.
-Mozgalmas éjszaka volt – válaszolta Rob, miközben a vigyorát próbálta elrejteni. Egy kisebb mozdulattal oldalba böktem, mire gyorsan elhallgatott.
-Mi a mai programotok? – nézett ránk Betty.
-Körülnézünk Vancouverben – válaszoltam. – Lenne kedvetek velünk tartani?
-Nem akarunk zavarni – tiltakozott Peter.
-Nem zavarnátok, igaz Rob? – néztem páromra jelentőség teljesen. – Sétálgatnánk, vásárolgatnánk, beszélgetnénk…
-Jól hallottam, hogy valaki vásárlást emlegetett? – jelent meg az asztal mellett egy alacsony, hosszú, fekete hajú lány, hatalmas vigyorral az arcán.
-Nyugi Ash, mindennek eljön az ideje – jelent meg Nikki is. – Sziasztok! – köszönt nekünk mosolyogva.
-Jó reggelt! – köszöntünk kórusban, mire felnevettünk.
-Alice, ő itt szintén az egyik kollégám, Ashley – mutatott az alacsony lány felé. – Ash, ő a barátnőm, Alice – a végére hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Szólíts csak Ash-nek – nyomott két puszit az arcomra, majd leült a másik oldalamra.
-Szintén. Rendben – mosolyogtam közvetlen viselkedésén. Ritka az ilyen ember.
-Mehetnék én is veletek? – nézett rám könyörgő szemekkel. Hát lehet ezeknek ellenállni?
-Persze! – szeretném minél jobban megismerni Rob kollégáit és ez remek alkalom célom eléréséhez. – Te is jössz, Nikki?
-Ha nem gond, akkor szívesen veletek tartanék – válaszolt, majd leült Ash mellé, így már meg is telt a 6 személyes asztal.
-Akkor én szólok egy pincérnek – állt föl Peter, majd eltűnt a szomszédos fal mögött.
-És van valami konkrét program, vagy csak sétálgatunk? – kérdezte Betty.
-Hát, keresgéltem kicsit a neten és találtam néhány érdekes helyet. Például a Robson Street, ami Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája márkás divatüzletekkel – pillantottam Ashre, aki a nemrég hallottakból ítélve, odalehet a vásárlásért -, zeneboltokkal – mosolyogtam Robra -, kozmetikai üzletekkel – néztem Nikkire -, könyváruházakkal – ez inkább nekem kedvezett. Bár azt nem tudom, hogy Peter mi iránt érdeklődik, de egy ilyen helyen biztosan megtalálja a neki való boltokat. – Aztán ott van még a Granville Street, ami a belvárosban található. Tele van éttermekkel, úgyhogy kedvünkre ebédelhetünk bárhol. Ráadásul a Pacific Centre bevásárlóközpont üzletei a legújabb divatárukat és egyedi vancouveri termékeket kínálnak – fejeztem be az adott hely ismertetését. – Aztán ott van még a Yaletown, ami szintén ruhaboltok sokaságát rejti, és a Canada Place. Itt van a CN IMAX mozi is, aminek kivetítője 5 emelet magas – fejeztem be végül a mondandómat.
A többiek szinte tátott szájjal néztek rám.
-Te aztán felkészültél – bólintott elismerően Peter, miközben visszaült a helyére. – Azt hiszem, nem fogunk ma unatkozni – nevetett. Mintha ez visszahozta volna a többieket is a valóságba, egyszerre kezdtek el egymással beszélgetni.
-Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel Vancouver – nézett rám Rob csodálkozva.
-Csak tudni akartam, hogy hova jövünk – mosolyogtam. – Nagyon sok mindent találtam a városról. Hihetetlen, hogy mennyi minden van itt.
-És mikor akarsz menni? – fordult felém Ash.
-Szerintem induljunk el már reggeli után, különben nem tudunk mindent megnézni – kuncogott Peter.
-Igen, szerintem is – helyeseltem.
Ezek után megrendeltük a reggelinket, majd miután meg is ettük azt és megbeszéltük, hogy hánykor találkozunk, mind fölmentünk a saját szobánkba, hogy készülődjünk a városi sétára. Fogat mostam, majd fölvettem egy farmert, egy pólót, rá a kedvenc pulóveremet, és végül a csizmám. A hajamat kibontva hagytam, a frufrumat pedig oldalra tűztem. Fölvettem a kabátomat, nyakam köré tekertem a sálamat, majd a sapka következett.
-Indulhatunk – álltam meg Rob előtt, aki elismerően nézett végig rajtam.
-Gyönyörű vagy – húzott magához – mint mindig – csókolt meg lágyan.
-Köszönöm. De azért te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam. A következő pillanatban megcsörrent a telefonja.
-Ki lehet az? – vette elő a zsebéből a készüléket. Csodálkozva nézett a kijelzőre.
Peter szemszöge
Amint elkészültem, elindultam, hogy lemenjek a portához. Beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a földszint gombját. Még épp időben vettem észre Lisat, aki a lift felé sietett, így az utolsó pillanatban még beraktam a lábam az összecsukódó liftajtók közé.
-Köszi – zihált kissé, ahogy belépett mellém.
-Nincs mit – mosolyogtam.
A lift közben újra elindult.
-Úgy tűnik, nekünk a lift a törzshelyünk – kuncogott.
-Igen, nagyon úgy tűnik – nevettem én is.
Aztán a mosoly egy pillanat alatt lefagyott mindkettőnk arcáról, mikor egy hatalmasat rázkódott a lift. Láttam, hogy Lisa elveszti az egyensúlyát, de már nem tudtam elkapni. Én megkapaszkodtam a liftben lévő korlátban. Hatalmas csattanás, aztán a rázkódás abbamaradt, mire lassan kinyitottam eddig összeszorított szemeimet. Egy pillanatig már azt hittem, hogy le fogunk zuhanni. Teljes sötétség volt a liftben.
-Lisa, jól vagy? – próbáltam megkeresni szememmel körvonalát, de nem sikerült. – Lisa? – kezdtem kétségbe esni.
-Igen… - suttogta halkan. – Jól vagyok, csak azt hiszem, megvágtam magam meg beütöttem a fejem.
Hát persze, a hatalmas csattanás biztos a tükör volt.
-Hol vágott meg a tükör?
-Tulajdonképpen szinte mindenhol, de nagyrészük inkább csak karcolás – válaszolta.
Elővettem a mobilomat a zsebemből.
-Ez megteszi világításnak – kezdtem keresni őt a fénnyel. A lift egyik sarkában ült, hátát a falnak támasztva. Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam az arcát. – Te jó ég! – nyögtem ki.
-Ennyire szörnyű? – emelte kezét az arcához.
-Tele vagy vágásokkal – guggoltam le mellé gyorsan. – De szerencsére nem tűnnek mélynek.
Halkan fölsóhajtott.
-Inkább hívj föl valakit, mielőtt még az én szerencsémmel lemerül a telefonod – nézett föl rám. – Vagy rosszabb esetben tönkremegy – fintorgott. – Én az enyémet a szobámban hagytam.
-Ha áramszünet van, még a vészjelzőgomb sem működik. Fölhívom Robot – döntöttem el rövid tétovázás után. – Biztos tud segítséget hívni.
Csak bólintott.
1 kicsöngés… 2 kicsöngés…
-Igen? Mondjad Peter! – szólt bele Rob.
-Szia Rob. Tudnál segíteni? Lisaval beragadtunk a liftbe. Én jól vagyok, de őt több helyen is megvágta az üveg. Valószínűleg áramszünet van, mert korom sötét van – magyaráztam el a helyzetet.
-Máris hívok segítséget. Ne idegeskedjetek. Hamar kihoznak titeket. Hívj, ha valami nagyobb baj is van – hadarta.
-Rendben – válaszoltam.
-A mobilodat, pedig lehetőleg ne merítsd le, hogy el tudjunk érni titeket.
-Oké. Légyszi siess, mert Lisa egyre sápadtabb lesz.
-Már lefelé tartok. Majd hívlak. Szia – azzal letette a telefont.
Újra letérdeltem Lizy mellé.
-Biztosan jól vagy? Nagyon elsápadtál – emeltem föl az arcát.
-Ha klausztrofóbiás lennél, a te arcod is falfehér lenne – suttogta.
-Hé hé, nyugi – ültem le mellé, majd átkaroltam. – Ne pánikolj, nemsokára kivisznek minket innen. Nem kell aggódnod – húztam magamhoz, majd a karját és a hátát kezdtem simogatni. Nem érdekelt, hogy véres lesz a ruhám. – Tudok valamivel segíteni a helyzeteden? – kérdeztem, mikor még percek múlva is zihálva dőlt a mellkasomnak.
-Csak beszélj hozzám. Mindegy, miről, csak beszélj.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Azonnal fölkaptam, majd amint megláttam a kijelzőn villogó nevet, fölvettem.
-Mondjad! – szóltam bele köszönés nélkül.
-Már úton van a segítség. Bár kicsit nehezebb dolguk lesz így, hogy még mindig nincs áram, de azért kihoznak titeket. Tudod, hogy körülbelül melyik emeletnél vagytok?
-Talán a második környékén lehetünk.
-Oké. És minden rendben?
-Velem igen, de Lisa klausztrofóbiás. Egyelőre kézben tartjuk a helyzetet, de nagyon kell már a segítség – hadartam.
-Rendben, megmondom a tűzoltóknak. Hívlak, ha bármi új van – ígérte, majd letette a telefont.
-Nyugi, mindjárt kivisznek minket innen. Már úton van a segítség – simogattam meg a haját.
Percekig ültünk csendben egymás mellett – Lisa közben persze zihált, de szerencsére nagyobb gond eddig nem volt. Nagyon jól kezelte a helyzetet. -, mikor halk neszezést hallottunk meg magunk fölül. Reménykedve kaptuk föl a fejünk és csillant meg a szemünk. Nemsokára kijutunk innen.
2010. november 12., péntek
2. fejezet - Múlt és jelen
Sziasztok!
És itt a második fejezet:D kicsit érdekesebbre sikerült szerintem, mint amilyenre terveztem:D Tudom, h úgy ígértem, h legkésőbb pénteken este fölrakom, de végül ha úgy vesszük szombat hajnal lett belőle xd ... Legalábbis a gépi óra szerint:D:P a bejegyzésnél valamiért nem jól mutatja... Ha valaki tudja rá a megoldást az szóljon lécci:))
Jó olvasást hozzá!:D És persze KOMIKAT!!!:D:D
Puszi:CC&EC
Alice szemszöge
-Mesélnél még nekem erről a család dologról? Hogyan kerültél kórházba? Milyen sérüléssel? – kérdezte Betty. Még mindig a kávézóban ültünk és beszélgettünk.
-Nem nagyon van róla mit mesélni – sóhajtottam. – Elütött egy autó. Elég súlyosan megsérültem és sok vért vesztettem. Elütött és ott hagyott. Még csak nem is találták meg a tettest – mondtam bosszúsan.
-Micsoda? Az hogy lehet? – kérdezte döbbenten.
-Mire rám találtak, nem volt már az országban – válaszoltam könnyedén. – Ne akadj ki ennyire – mosolyogtam. – Én már rég túltettem magam ezen a dolgon. Ahogy a családon is. Még most is rendszeresen beszélek velük. E-mailezünk, telefonálunk. És mikor hazamegyek Magyarországra, találkozunk is.
-Azt nem tudod, hogy miért fogadtak örökbe téged? Hisz már volt egy fiúk és két lányuk is – csodálkozott.
-Leraktak engem a házuk elé – sóhajtottam. – Az anyám kimondottan rájuk hagyott engem. Egy levelet is írt, amibe leírta a nevem, és hogy gyerekükként szeressenek engem.
-Ezek szerint valaki olyan, akit ismertetek – állapította meg.
-Nem feltétlen. Bár kétlem, hogy bárki is ráhagyná egy vadidegen családra a lányát. Viszont ha az ismerősük volt, akkor akár el is mondhatta volna nekik.
-Mi oka… - kezdett bele, de félbeszakították.
-Sziasztok! – fölnéztem. Két lány állt az asztalunk mellett. – Csatlakozhatunk?
Csodálkozva néztem rájuk. Nem is ismerem őket. Lehet, hogy Betty…
-Oh, persze, bocsánat. Én Nikki vagyok, ő pedig Kristen – nyújtotta a kezét a magasabbik, barna hajú lány. A másik csak biccentett. – Robert és Lisa kollégái vagyunk. Te pedig Alice vagy, Robert barátnője, igaz? – bólintottam. – Leülhetünk?
-Persze! – biztos ismerik Bettyt. Legalábbis ez a lány igen.
-Azt hittem, ti is a bárban vagytok – nézett rájuk Betty csodálkozva.
-Kezdett oldódni a hangulat és már nem épp a beszélgetés volt előtérben – nevetett Nikki.
-Ashleyt is el akartuk hívni, de már késő volt – szólalt meg most először Kristen. – Nagyon jól összemelegedtek Kellannal. Bár ők már régebb óta ismerik egymást, nem most találkoztak először.
-És Rachelle? – kérdezte Betty körülnézve, hátha meglátja valahol.
-Taylorral – nevetett Nikki. – Nagyon jól kijönnek egymással.
-Engem is beavatnátok? – szóltam közbe mosolyogva. – Csak mert még nem nagyon ismerem a szereplőket.
Fogalmam sincs még arról sem, hogy Betty kit fog játszani, nem hogy a többieket, akiket szinte még nem is láttam.
-Ó, persze! – kezdett bele Nikki, majd egymás után sorba fölsorolta a színészeket és a hozzájuk tartozó karaktereket. Közben ők is hozattak maguknak egy-egy cappuccinot.
-Hú… hát nem gondoltam volna, hogy te fogod játszani Rosaliet – mondtam csodálkozva.
-Miért? – kérdezte mosolyogva.
-Csak már így elsőre is olyan kedves vagy – magyaráztam. A másik párosítás, ami kissé meglepett, hogy Betty kapta Esme szerepét. Ő lesz Carlisle felesége, azaz Peterrel alakítanak egy párt.
Akin viszont egyáltalán nem lepődtem meg, az Kristen volt. Ugyanígy képzeltem el Bellát a könyv alapján is. Legalábbis kinézetre.
Megcsörrent a telefonom. Előkaptam a zsebemből, majd rögtön a kijelzőre néztem, amin ez állt: Rob.
-Megbocsátotok egy percre? – néztem a lányokra. Bólintottak, mire megnyomtam a hívás fogadása gombot. – Szia Rob! – szóltam bele a telefonba.
-Szia édes, merre vagytok?
-Egy közeli kávézóba, miért? – kérdeztem mosolyogva.
-Csak aggódtam, mert már rég elmentetek. Azt hittem, eltévedtetek – kuncogott.
-Nagyon vicces – forgattam meg a szemem a gúnyolódására. – Nem tévedtünk el, csak beszélgetünk.
-És nem szeretnél visszajönni? Már fent vagyok a szobában – mondta pajkosan.
-Csak ha nem ittad full részegre magad.
-Akkor gyere. Várlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Szeretlek. Szia!
-Én is. Szia! – azzal letettem a telefont.
-Ne is mond – mosolygott Betty. – Robert visszahívott a szállodába - jelentette ki egyértelműen.
-Igen – sóhajtottam. – Remélem tényleg nem ivott olyan sokat. Semmi kedvem ilyen fáradtan a részegen elsütött poénjait hallgatni – nevettem. -Jöttök ti is, vagy még maradtok? – bújtam bele a kabátomba, majd feléjük fordultam, de már mind a hárman álltak. – Szóval jöttök – kuncogtam.
Nevetve bólintottak, majd ők is fölvették a kabátjukat.
-Addig én fizetek – mondtam, majd elindultam a pult felé, de valaki megfogta a kezem, visszatartva ezzel. Csodálkozva fordultam hátra.
-Én fizetek – mondta Betty határozottan.
-Fogjátok le – kacsintottam Nikkire, majd újra elindultam a pult felé. Most már senki nem tartott vissza. – Fizetni szeretnék – szóltam a pincérnek.
-4 cappuccino volt, igaz? – kérdezte, miközben a gépével már számolta is az összeget.
-Igen – raktam le a pultra a pénzt. – A visszajárót tartsa meg – mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Köszönöm – hallottam meg a hangját, miután megszámolta a pénzt.
-Mehetünk – néztem a lányokra, majd kinyitottam az ajtót.
Ahogy kiléptünk az utcára, összerezzentünk.
-Miért kell itt ilyen hidegnek lennie? – vette elő a kesztyűjét Kristen.
-Azt hiszem, hozzá kell szoknunk ehhez.
Egyszerre lélegeztünk fel, mikor beléptünk a szállodába. Elköszöntem a lányoktól, majd elindultam föl a szobába, ők pedig a bár felé vették az irányt. A folyosón összefutottam Peterrel is, aki láthatóan nagyon jó kedvében volt.
Mikor beléptem a szobába, rögtön Robot kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Aztán meghallottam, hogy a fürdőben folyik a víz. Elmosolyodtam, majd halkan benyitottam. A zuhany alatt állt és dúdolgatott. Hihetetlen, milyen szép hangja van.
Elkezdtem levenni a ruháimat, majd elcsúsztattam a zuhanykabin ajtaját. Rob azonnal fölkapta rá a fejét.
-Szia – mosolyodott el, majd a derekamnál fogva magához húzott. – Hogy telt az estéd? – csókolt meg.
-Nagyon jól. Képzeld, találkoztunk még két kollégáddal is.
-Kikkel? – kérdezte kissé döbbenten. – Á, persze! Kris és Nikki, igaz? Ők is előbb elmentek a buliról.
-Igen – bólintottam rá. – Nagyon kedvesek voltak. Jót beszélgettünk velük.
-Hm… ezek szerint megszakítottam a hívásommal egy jó kis beszélgetést? – hangja egyáltalán nem volt bűnbánó.
-Pontosan – néztem rá álmorcosan.
-Akkor ezek szerint kénytelen leszek téged kiengesztelni – húzta föl a szemöldökét vigyorogva.
-Sok sikert hozzá – léptem ki én is vigyorogva a zuhanyfülkéből, majd felkaptam egy törölközőt, és jól megtörölköztem. Ahhoz már nem vettem a fáradságot, hogy fel is öltözzek, így teljesen meztelenül sétáltam ki a fürdőből. Először kissé csalódott voltam, de aztán megéreztem karjait a derekamon, így rögtön elpárolgott minden kétségem.
-Gyönyörű vagy – búgta a fülembe.
-Ezzel még nem veszel le a lábamról – suttogtam. Ha hangosabban mondtam volna, rögtön feltűnt volna neki, mennyire a hatása alatt vagyok már most is.
-Én ezt nem így látom – csókolt bele a nyakamba, mire akaratom ellenére is elégedett nyögés hagyta el a számat.
-Pedig tényleg nem – szinte fizikai fájdalommal járt elszakadnom tőle, mégis tettem egy lépést előre. Mégiscsak hatékonyabb volt, ha nem éreztem magamon az érintését.
Aztán már csak arra eszméltem föl, hogy fölkapott az ölébe, majd az ágyra fektetett.
Elizabeth szemszöge
Miután Alice fölment a szobájukba, én Nikkivel és Kristennel a bár felé vettem az irányt, de félúton megtorpantam.
-Azt hiszem, inkább én is fölmegyek a szobámba – magyaráztam kérdő tekintetüket látva. – Eléggé fáradt vagyok már.
-Rendben – bólintottak. – Szia! – köszöntek el mindketten, majd folytatták az útjukat a bár felé. Megnyomtam a lift hívó gombját, majd fáradtan a falnak dőltem. Hallottam, hogy megérkezik a lift, így ellöktem magam a faltól. Kinyitódott az ajtaja, én pedig már létem volna is be, de összeütköztem valakivel. Fölnéztem, és csodálkozva meredtem a zöld szempárba.
-Azt hittem, te is a bárban vagy a többiekkel.
-Igen, ott vagyok – bólintott –, csak fölmentem átöltözni, mert sikeresen leborítottak az itallal – húzta mosolyra a száját.
Milyen szép ívűek az ajkai… és milyen gyönyörű a mosolya… - sóhajtottam magamban. Kissé megráztam a fejem, hogy elfelejtsem ezeket a gondolatokat. Azóta nem gondoltam ilyenekre mióta… Nem! Erre nem szabad gondolnom! Megfogadtam, hogy soha többé nem fogom miatta rosszul érezni magam, úgyhogy…
-Én most megyek, mert fáradt vagyok – néztem rá álmos tekintettel. Még mindig a lift ajtajában álltunk, ami közben vagy ötször be akart már csukódni, de miattunk nem tudott.
-Rendben – mosolygott még mindig. Majd egyszerre akartunk félreállni, így ismét egymás útjában voltunk. Egyszerre nevettünk fel. – Bocsi – fogta meg a vállamat, hogy fordítson a helyzetünkön, így én kerültem a liftbe. Automatikusan nyomtam meg a 3-as számot. – Aludj jól! – intett mielőtt még becsukódott volna az ajtó.
-Jó szórakozást!
-Meglesz! – hallottam még nevetős hangját, majd az is elhalt. Egyedül maradtam a liftben a gondolataimmal.
18 éve nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá és arra az éjszakára, ami mindent megváltoztatott. Ha akkor nem így alakulnak a dolgok, talán most boldog feleség lennék. De talán jobb is így. Ha ez lett volna később is a reakciója bizonyos dolgokra, nagyon megbántam volna, hogy vele maradtam. De még akkor is. Képtelen voltam megtenni csak az ő kedvéért. Ebbe nekem is ugyanúgy volt beleszólásom.
Újra meg újra visszakúsztak a fejembe azok az emlékképek.
„Boldogan nyitottam ki neki az ajtót. Amint megláttam, elmosolyodtam, majd megcsókoltam.
-Gyere beljebb – invitáltam a nappali felé. Nem voltak otthon a szüleim, így most nem kellett elrejtenem őt. – Kérsz valamit?
-Nem, köszi – rázta a fejét zavartan. Mindketten tudtuk, hogy csak időhúzásként kérdeztem meg. – Fölmegyünk a szobádba? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.
Bólintottam, majd kézen fogtam, és az emelet felé kezdtem húzni őt. Szorosan jött mögöttem, átkarolva út közben a derekamat. Kinyitottam előttünk a szobám ajtaját, majd őt is magammal húzva beléptem és becsuktam magunk mögött az ajtót.
Nem szólaltunk meg, nem kérdeztünk a másiktól semmit. Minden jött magától. Szinte nem is emlékeztem, hogy mikor kerültek le rólunk a ruhák, de már szerencsére egyáltalán nem voltam zavarban, ahogy szerelmem se. Mennyi ideje készültünk már erre és mennyit izgultunk emiatt. Pedig fölösleges volt. Egyszerűen csodálatos volt minden. Megvolt a kellő hangulat és semmi sem zavart meg minket.”
Föl sem tűnt, hogy közben automatikusan kiszálltam a liftből és már a szobámban vagyok. A gondolatok még most is ezresével cikáztak a fejemben. Nem bántam meg, hogy vele veszítettem el a szüzességem, de jobb lett volna, ha nem ilyen árat kell fizetnem érte. Ha tényleg minden tökéletes lett volna, mint ahogy azt akkor gondoltam, akkor nem lett volna semmi baj. Talán még most is együtt lennénk. De kár is már ezen gondolkodni. Azóta már eltelt 18 év. Azt hittem, már túlléptem rajta, de úgy tűnik, tévedtem.
És itt a második fejezet:D kicsit érdekesebbre sikerült szerintem, mint amilyenre terveztem:D Tudom, h úgy ígértem, h legkésőbb pénteken este fölrakom, de végül ha úgy vesszük szombat hajnal lett belőle xd ... Legalábbis a gépi óra szerint:D:P a bejegyzésnél valamiért nem jól mutatja... Ha valaki tudja rá a megoldást az szóljon lécci:))
Jó olvasást hozzá!:D És persze KOMIKAT!!!:D:D
Puszi:CC&EC
Alice szemszöge
-Mesélnél még nekem erről a család dologról? Hogyan kerültél kórházba? Milyen sérüléssel? – kérdezte Betty. Még mindig a kávézóban ültünk és beszélgettünk.
-Nem nagyon van róla mit mesélni – sóhajtottam. – Elütött egy autó. Elég súlyosan megsérültem és sok vért vesztettem. Elütött és ott hagyott. Még csak nem is találták meg a tettest – mondtam bosszúsan.
-Micsoda? Az hogy lehet? – kérdezte döbbenten.
-Mire rám találtak, nem volt már az országban – válaszoltam könnyedén. – Ne akadj ki ennyire – mosolyogtam. – Én már rég túltettem magam ezen a dolgon. Ahogy a családon is. Még most is rendszeresen beszélek velük. E-mailezünk, telefonálunk. És mikor hazamegyek Magyarországra, találkozunk is.
-Azt nem tudod, hogy miért fogadtak örökbe téged? Hisz már volt egy fiúk és két lányuk is – csodálkozott.
-Leraktak engem a házuk elé – sóhajtottam. – Az anyám kimondottan rájuk hagyott engem. Egy levelet is írt, amibe leírta a nevem, és hogy gyerekükként szeressenek engem.
-Ezek szerint valaki olyan, akit ismertetek – állapította meg.
-Nem feltétlen. Bár kétlem, hogy bárki is ráhagyná egy vadidegen családra a lányát. Viszont ha az ismerősük volt, akkor akár el is mondhatta volna nekik.
-Mi oka… - kezdett bele, de félbeszakították.
-Sziasztok! – fölnéztem. Két lány állt az asztalunk mellett. – Csatlakozhatunk?
Csodálkozva néztem rájuk. Nem is ismerem őket. Lehet, hogy Betty…
-Oh, persze, bocsánat. Én Nikki vagyok, ő pedig Kristen – nyújtotta a kezét a magasabbik, barna hajú lány. A másik csak biccentett. – Robert és Lisa kollégái vagyunk. Te pedig Alice vagy, Robert barátnője, igaz? – bólintottam. – Leülhetünk?
-Persze! – biztos ismerik Bettyt. Legalábbis ez a lány igen.
-Azt hittem, ti is a bárban vagytok – nézett rájuk Betty csodálkozva.
-Kezdett oldódni a hangulat és már nem épp a beszélgetés volt előtérben – nevetett Nikki.
-Ashleyt is el akartuk hívni, de már késő volt – szólalt meg most először Kristen. – Nagyon jól összemelegedtek Kellannal. Bár ők már régebb óta ismerik egymást, nem most találkoztak először.
-És Rachelle? – kérdezte Betty körülnézve, hátha meglátja valahol.
-Taylorral – nevetett Nikki. – Nagyon jól kijönnek egymással.
-Engem is beavatnátok? – szóltam közbe mosolyogva. – Csak mert még nem nagyon ismerem a szereplőket.
Fogalmam sincs még arról sem, hogy Betty kit fog játszani, nem hogy a többieket, akiket szinte még nem is láttam.
-Ó, persze! – kezdett bele Nikki, majd egymás után sorba fölsorolta a színészeket és a hozzájuk tartozó karaktereket. Közben ők is hozattak maguknak egy-egy cappuccinot.
-Hú… hát nem gondoltam volna, hogy te fogod játszani Rosaliet – mondtam csodálkozva.
-Miért? – kérdezte mosolyogva.
-Csak már így elsőre is olyan kedves vagy – magyaráztam. A másik párosítás, ami kissé meglepett, hogy Betty kapta Esme szerepét. Ő lesz Carlisle felesége, azaz Peterrel alakítanak egy párt.
Akin viszont egyáltalán nem lepődtem meg, az Kristen volt. Ugyanígy képzeltem el Bellát a könyv alapján is. Legalábbis kinézetre.
Megcsörrent a telefonom. Előkaptam a zsebemből, majd rögtön a kijelzőre néztem, amin ez állt: Rob.
-Megbocsátotok egy percre? – néztem a lányokra. Bólintottak, mire megnyomtam a hívás fogadása gombot. – Szia Rob! – szóltam bele a telefonba.
-Szia édes, merre vagytok?
-Egy közeli kávézóba, miért? – kérdeztem mosolyogva.
-Csak aggódtam, mert már rég elmentetek. Azt hittem, eltévedtetek – kuncogott.
-Nagyon vicces – forgattam meg a szemem a gúnyolódására. – Nem tévedtünk el, csak beszélgetünk.
-És nem szeretnél visszajönni? Már fent vagyok a szobában – mondta pajkosan.
-Csak ha nem ittad full részegre magad.
-Akkor gyere. Várlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Szeretlek. Szia!
-Én is. Szia! – azzal letettem a telefont.
-Ne is mond – mosolygott Betty. – Robert visszahívott a szállodába - jelentette ki egyértelműen.
-Igen – sóhajtottam. – Remélem tényleg nem ivott olyan sokat. Semmi kedvem ilyen fáradtan a részegen elsütött poénjait hallgatni – nevettem. -Jöttök ti is, vagy még maradtok? – bújtam bele a kabátomba, majd feléjük fordultam, de már mind a hárman álltak. – Szóval jöttök – kuncogtam.
Nevetve bólintottak, majd ők is fölvették a kabátjukat.
-Addig én fizetek – mondtam, majd elindultam a pult felé, de valaki megfogta a kezem, visszatartva ezzel. Csodálkozva fordultam hátra.
-Én fizetek – mondta Betty határozottan.
-Fogjátok le – kacsintottam Nikkire, majd újra elindultam a pult felé. Most már senki nem tartott vissza. – Fizetni szeretnék – szóltam a pincérnek.
-4 cappuccino volt, igaz? – kérdezte, miközben a gépével már számolta is az összeget.
-Igen – raktam le a pultra a pénzt. – A visszajárót tartsa meg – mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Köszönöm – hallottam meg a hangját, miután megszámolta a pénzt.
-Mehetünk – néztem a lányokra, majd kinyitottam az ajtót.
Ahogy kiléptünk az utcára, összerezzentünk.
-Miért kell itt ilyen hidegnek lennie? – vette elő a kesztyűjét Kristen.
-Azt hiszem, hozzá kell szoknunk ehhez.
Egyszerre lélegeztünk fel, mikor beléptünk a szállodába. Elköszöntem a lányoktól, majd elindultam föl a szobába, ők pedig a bár felé vették az irányt. A folyosón összefutottam Peterrel is, aki láthatóan nagyon jó kedvében volt.
Mikor beléptem a szobába, rögtön Robot kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Aztán meghallottam, hogy a fürdőben folyik a víz. Elmosolyodtam, majd halkan benyitottam. A zuhany alatt állt és dúdolgatott. Hihetetlen, milyen szép hangja van.
Elkezdtem levenni a ruháimat, majd elcsúsztattam a zuhanykabin ajtaját. Rob azonnal fölkapta rá a fejét.
-Szia – mosolyodott el, majd a derekamnál fogva magához húzott. – Hogy telt az estéd? – csókolt meg.
-Nagyon jól. Képzeld, találkoztunk még két kollégáddal is.
-Kikkel? – kérdezte kissé döbbenten. – Á, persze! Kris és Nikki, igaz? Ők is előbb elmentek a buliról.
-Igen – bólintottam rá. – Nagyon kedvesek voltak. Jót beszélgettünk velük.
-Hm… ezek szerint megszakítottam a hívásommal egy jó kis beszélgetést? – hangja egyáltalán nem volt bűnbánó.
-Pontosan – néztem rá álmorcosan.
-Akkor ezek szerint kénytelen leszek téged kiengesztelni – húzta föl a szemöldökét vigyorogva.
-Sok sikert hozzá – léptem ki én is vigyorogva a zuhanyfülkéből, majd felkaptam egy törölközőt, és jól megtörölköztem. Ahhoz már nem vettem a fáradságot, hogy fel is öltözzek, így teljesen meztelenül sétáltam ki a fürdőből. Először kissé csalódott voltam, de aztán megéreztem karjait a derekamon, így rögtön elpárolgott minden kétségem.
-Gyönyörű vagy – búgta a fülembe.
-Ezzel még nem veszel le a lábamról – suttogtam. Ha hangosabban mondtam volna, rögtön feltűnt volna neki, mennyire a hatása alatt vagyok már most is.
-Én ezt nem így látom – csókolt bele a nyakamba, mire akaratom ellenére is elégedett nyögés hagyta el a számat.
-Pedig tényleg nem – szinte fizikai fájdalommal járt elszakadnom tőle, mégis tettem egy lépést előre. Mégiscsak hatékonyabb volt, ha nem éreztem magamon az érintését.
Aztán már csak arra eszméltem föl, hogy fölkapott az ölébe, majd az ágyra fektetett.
Elizabeth szemszöge
Miután Alice fölment a szobájukba, én Nikkivel és Kristennel a bár felé vettem az irányt, de félúton megtorpantam.
-Azt hiszem, inkább én is fölmegyek a szobámba – magyaráztam kérdő tekintetüket látva. – Eléggé fáradt vagyok már.
-Rendben – bólintottak. – Szia! – köszöntek el mindketten, majd folytatták az útjukat a bár felé. Megnyomtam a lift hívó gombját, majd fáradtan a falnak dőltem. Hallottam, hogy megérkezik a lift, így ellöktem magam a faltól. Kinyitódott az ajtaja, én pedig már létem volna is be, de összeütköztem valakivel. Fölnéztem, és csodálkozva meredtem a zöld szempárba.
-Azt hittem, te is a bárban vagy a többiekkel.
-Igen, ott vagyok – bólintott –, csak fölmentem átöltözni, mert sikeresen leborítottak az itallal – húzta mosolyra a száját.
Milyen szép ívűek az ajkai… és milyen gyönyörű a mosolya… - sóhajtottam magamban. Kissé megráztam a fejem, hogy elfelejtsem ezeket a gondolatokat. Azóta nem gondoltam ilyenekre mióta… Nem! Erre nem szabad gondolnom! Megfogadtam, hogy soha többé nem fogom miatta rosszul érezni magam, úgyhogy…
-Én most megyek, mert fáradt vagyok – néztem rá álmos tekintettel. Még mindig a lift ajtajában álltunk, ami közben vagy ötször be akart már csukódni, de miattunk nem tudott.
-Rendben – mosolygott még mindig. Majd egyszerre akartunk félreállni, így ismét egymás útjában voltunk. Egyszerre nevettünk fel. – Bocsi – fogta meg a vállamat, hogy fordítson a helyzetünkön, így én kerültem a liftbe. Automatikusan nyomtam meg a 3-as számot. – Aludj jól! – intett mielőtt még becsukódott volna az ajtó.
-Jó szórakozást!
-Meglesz! – hallottam még nevetős hangját, majd az is elhalt. Egyedül maradtam a liftben a gondolataimmal.
18 éve nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá és arra az éjszakára, ami mindent megváltoztatott. Ha akkor nem így alakulnak a dolgok, talán most boldog feleség lennék. De talán jobb is így. Ha ez lett volna később is a reakciója bizonyos dolgokra, nagyon megbántam volna, hogy vele maradtam. De még akkor is. Képtelen voltam megtenni csak az ő kedvéért. Ebbe nekem is ugyanúgy volt beleszólásom.
Újra meg újra visszakúsztak a fejembe azok az emlékképek.
„Boldogan nyitottam ki neki az ajtót. Amint megláttam, elmosolyodtam, majd megcsókoltam.
-Gyere beljebb – invitáltam a nappali felé. Nem voltak otthon a szüleim, így most nem kellett elrejtenem őt. – Kérsz valamit?
-Nem, köszi – rázta a fejét zavartan. Mindketten tudtuk, hogy csak időhúzásként kérdeztem meg. – Fölmegyünk a szobádba? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.
Bólintottam, majd kézen fogtam, és az emelet felé kezdtem húzni őt. Szorosan jött mögöttem, átkarolva út közben a derekamat. Kinyitottam előttünk a szobám ajtaját, majd őt is magammal húzva beléptem és becsuktam magunk mögött az ajtót.
Nem szólaltunk meg, nem kérdeztünk a másiktól semmit. Minden jött magától. Szinte nem is emlékeztem, hogy mikor kerültek le rólunk a ruhák, de már szerencsére egyáltalán nem voltam zavarban, ahogy szerelmem se. Mennyi ideje készültünk már erre és mennyit izgultunk emiatt. Pedig fölösleges volt. Egyszerűen csodálatos volt minden. Megvolt a kellő hangulat és semmi sem zavart meg minket.”
Föl sem tűnt, hogy közben automatikusan kiszálltam a liftből és már a szobámban vagyok. A gondolatok még most is ezresével cikáztak a fejemben. Nem bántam meg, hogy vele veszítettem el a szüzességem, de jobb lett volna, ha nem ilyen árat kell fizetnem érte. Ha tényleg minden tökéletes lett volna, mint ahogy azt akkor gondoltam, akkor nem lett volna semmi baj. Talán még most is együtt lennénk. De kár is már ezen gondolkodni. Azóta már eltelt 18 év. Azt hittem, már túlléptem rajta, de úgy tűnik, tévedtem.
2010. november 11., csütörtök
Díj:D
Sziasztok!
Amint látjátok a blog megkapta a második díját:D:D
Köszönet érte Mosi-nak
Huhh... 3 dolog rólam:
-Imádok sportolni:D főleg kosarazni:D <3<3
-Őrülten keresgélem a neten a carlisle/esme-s blogokat xd (szóval ha valaki tud még olyat ami nincs ott a bloglistában az irjon:D:D)
-Április 1-jén beadtam a barátnőmnek h a tesóm találkozott pesten robert pattinsonnal... szóval vigyázzatok xdxd:P
Akinek továbbküldöm:
Drusilla (Történet szerelemről és családról)
Carly
Winnie
Még egyszer köszönöm^^
Puszi:CC&EC
Sorry!
Sziasztok!
Először is millió bocsánat, h ennyit késik a feji:( Ma vagy legkésőbb holnap este fölrakom:) Írérem!!:)
Másodszor pedig tájékoztatnálak titeket, h átirtam egy kicsit az első fejezetet... Pontosabban Elizabeth szemszögét, mert elcsúsztam a korokkal:S:S A történetben nincs változás csak alice nem 10 éves volt hanem 1:D
Sietek a frissel mind a két blogon:D:D
Puszi:CC&EC
Először is millió bocsánat, h ennyit késik a feji:( Ma vagy legkésőbb holnap este fölrakom:) Írérem!!:)
Másodszor pedig tájékoztatnálak titeket, h átirtam egy kicsit az első fejezetet... Pontosabban Elizabeth szemszögét, mert elcsúsztam a korokkal:S:S A történetben nincs változás csak alice nem 10 éves volt hanem 1:D
Sietek a frissel mind a két blogon:D:D
Puszi:CC&EC
2010. november 5., péntek
1. fejezet - Kezdetek kezdete
Sziasztok!
És igen!!!! Itt az első fejezet a Csillagok boldogságából:D:D Bocsi, h ilyen későn, de ma egész nap nagyon keveset voltam otthon:S:S De kész lett és még ma föl akartam rakni mindenképpen:D Nem akarlak titeket tovább váratni:D
Három szemszögből írtam meg. Ahogy a cím is mutatja... itt kezdődik minden:D:D
Jó olvasást hozzá:D
Puszi:CC&EC
Alice / Aliz szemszöge
-Akkor költözünk Vancouverbe? – kérdeztem szomorúan. Imádtam Londonban lakni. Annyira megszoktam már az itteni folytonos nyüzsgést.
-Neked nem feltétlen kell jönnöd, kicsim. Hazajönnék mikor nincs ott dolgom – simított végig az arcomon.
-De akkor olyan keveset látnálak – bújtam közelebb hozzá.
-Figyelj, nem akarok ott maradni. Ha vége a film forgatásának, hazajönnénk. Sőt, közben bármikor hazajöhetünk, amikor csak időnk és kedvünk van hozzá.
-És akkor vennénk egy lakást ott Vancouverben? – csodálkoztam. Nem hinném, hogy megengedhetünk magunknak ilyen költséget. Nem akarom, hogy Rob családjától kérjünk kölcsön erre.
-Nem – ingatta a fejét. – Szállodában laknánk. Ez benne van a film költségében.
-Rendben – adtam meg magam. – De csak ha megígéred, hogy tényleg visszajövünk – emeltem fel a mutató ujjamat.
-Megígérem – mosolyodott el.
* * *
-Nyugi, szívem, biztosan mindent elraktál – fogta le a kezemet Rob, mikor már harmadszorra akartam kihúzni a bőröndök cipzárját.
-Bocsi, csak nagyon ideges vagyok – haraptam be az alsó ajkam. – Nem szoktam olyan gyakran „költözködni”.
-Indulhatunk? – kérdezte, mire ismét őrülten zakatolni kezdett az agyam. Biztosan mindent elraktam? Végül is valamikor biztosan vissza tudunk jönni, ha itt hagynánk valamit. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott.
Bólintottam, majd vállamra kaptam a táskámat és fölemeltem a bőröndömet.
-Hagyd csak, azt majd én viszem – vette át tőlem a nehéz csomagot.
A ház előtt Rob szülei vártak minket a kocsijuk mellett. Richard Robbal bepakolta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mind a négyen beszálltunk a kocsiba.
Peter szemszöge
-Remek, már ezen is összeveszünk – dörmögtem az orrom alá. Miért nem tudunk bármit is veszekedés nélkül megbeszélni?
-Nem fogom kivenni a lányomat az itteni óvodából, és nem fogom itt hagyni az otthonomat – dühöngött.
-Én nem is ezt kértem. Én megadtam a választást: Maradsz Lucaval, vagy jössz vele együtt.
-Ugyan Peter, hogyan akarsz így fölnevelni egy gyereket? Alig fogsz így vele találkozni.
-Már aláírtam a szerződést. És eszem ágában sincs felbontani.
-Remek! Úgy tűnik, neked fontosabb a színészkedés, mint a családod – köpte oda nekem.
-Hányszor mondtam már le a szerepekről, mert te ezt kérted tőlem? – kérdeztem felháborodva. – Ez most az én döntésem.
-A férjem vagy! Együtt kéne döntenünk ezekről a dolgokról!
Elfordultam tőle, majd kezembe vettem a bőröndömet.
-Le fogom késni a gépet – vettem semmibe előző mondatát, majd az ajtó felé indultam.
-Ha most kimész azon az ajtón, akkor soha ne is gyere vissza – suttogta szipogva. Nem! Bármennyire is bánt, hogy így kell látnom őt, nem nekem kell bocsánatot kérnem.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem így működik. Majd hívlak. Szia Jennie! – azzal kiléptem az ajtón.
-Szia Peter – hallottam még halkan a hangját, majd beszálltam a taxiba.
Egész úton csak bámultam magam elé. Nem akartam megint összeveszni Jennievel, de mégis sikerült. Szuper!
-Uram, megérkeztünk – szólt hátra a sofőr. Észre sem vettem, hogy közben már a reptérnél vagyunk.
-Köszönöm – adtam át neki a pénzt, egy kis borravalóval megfűszerezve.
Biccentett. Kiszálltam a kocsiból, majd kivettem a csomagjaimat is.
A repülőgépen nem volt semmi különleges, leszámítva azt, hogy összefutottam az egyik leendő kollégámmal és a barátnőjével. Egymás mellé szólt a jegyünk. A lány egy kicsit furcsa volt. Persze nem külsőre és nem is a tulajdonságai miatt, hanem mert nagyon hasonlított valakire. Valakire, akit 20 év alatt sem tudtam elfelejteni. Emíliára. Az arca szinte egy az egyben ugyan olyan volt. A szemei viszont zöldek voltak, a haja pedig barna.
Megráztam a fejem, hogy kizárjam belőle ezeket a gondolatokat. El kell már őt felejtenem. Hisz most feleségem van és egy gyönyörű kislányom. Nem szabad ilyeneken gondolkodnom.
Próbáltam minél többet megtudni róluk. Hisz mégiscsak együtt fogok dolgozni Roberttel, méghozzá jó hosszú ideig.
Így, hogy volt társaságom, hamar elment az a pár óra repülőút. A reptéren már vártak ránk, hogy elvigyenek a szállodába. Amint lepakoltam a cuccaimat, rögtön előkaptam a mobilom és bekapcsoltam. 3 nem fogadott hívás és 1 sms. Jentől. Mélyet sóhajtottam, majd megnyitottam az elsőt.
„Peter, kérlek, ne haragudj rám. Nem akartam, hogy elmenj. Nélküled teljesen üres vagyok. Nekem London az otthonom. Itt nőttem fel, nem várhatod el tőlem, hogy egy munka miatt itt hagyjam. Nagyon sajnálom, amiket mondtam. Már most nagyon hiányzol. Hívj, ha van rá időd, kérlek, hogy megbeszéljük. Luca puszil Szeretlek! Jen”
Azonnal tárcsáztam is a számát. Csak a hangposta szólalt meg. Ezek szerint annyira mégsem várta, hogy felhívjam. Még egyszer megpróbáltam. 1 csörgés… 2 csörgés… 3 csörgés… 8 csörgés…
-Szia Peter! – vette fel végre a mobilját. – Bocsi, csak Lucanak olvastam mesét és nem hallottam, hogy hívtál – zihálta. – Minden rendben? Ott vagy már? – zúdította rám kérdésözönét, mire elmosolyodtam. Ez már Jennie.
-Minden rendben van. Igen, már itt vagyok.
-Peter, tényleg ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Én csak… - kezdett magyarázkodni, de közbe vágtam.
-Nem kell megmagyaráznod. Megértem. Csak olyan sokat veszekszünk mostanában – sóhajtottam fel. Talán jót fog tenni egy kis magány. – Lehet, hogy ez az átmeneti távolság még javítani is fog a kapcsolatunkon.
-Lehet – sóhajtott fel ő is.
Fél órán keresztül beszélgettünk. Hallatszott a hangján, hogy nagyon fáradt, így elbúcsúztunk egymástól. Ránéztem az órámra. Fél 7. Remek, akkor kicsit felfrissítem magam, mielőtt elmennénk a megbeszélésre. Úgy beszéltük meg Roberttel, hogy háromnegyed 7-kor találkozunk a portánál, így volt még egy negyed órám. Megmostam az arcomat, majd lementem a portához. Mivel Robert még nem volt ott, így csak leültem az egyik fotelbe.
-Szia – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem. – Lehet, hogy már nem emlékszel rám – mosolygott. – Elizabeth vagyok.
Rögtön leesett, hogy ki áll előttem.
-Szia – mosolyodtam el én is. – Gondolom, a megbeszélésre jöttél le.
-Igen – bólintott rá. – Kire vársz? – nézett körül.
-Robertre – válaszoltam. – Már itt kéne lennie – néztem rá az órámra.
-Sziasztok – fékezett le előttünk az említett. – Huh… még időben leértem – zihálta. – Mehetünk?
-Persze – álltam föl, majd mindhárman a megbeszélt tárgyaló felé indultunk. – Hol hagytad Alicet? – fordultam felé.
-Fönnmaradt a szobában. Nem hinném, hogy bármi érdekes is lenne számára ezen a megbeszélésen – nevetett.
-Ebben van valami.
A megbeszélés unalmasan telt. Lesz rendezve nekünk egy úgynevezett ismerkedési parti. Persze vannak közöttünk olyanok, akik már ismerik egymást, de nagyrészünk senkit sem ismer - csak látásból - a leendő kollégái közül. Közös programokat rendeznek nekünk, hogy minél jobban összeismerkedjünk egymással.
Elizabeth szemszöge
-Hát ez nem volt valami izgalmas – nyújtózkodott egyet Kellan a megbeszélés végén. – Elég, ha szerveznek nekünk hétvégére egy bulit, és máris összejön a csapat – vigyorgott.
Szememet forgatva megráztam a fejem, majd kiléptem a tárgyalóból.
-Betty? – hallottam meg egy döbbent hangot nem messze tőlem. Azonnal fölkaptam a fejem. Nem sokan szólítanak már Bettynek, csak akik még fiatalabb koromból ismernek. Megfordultam. Zavartan néztem az előttem álló lányra.
-Bocsi, de ismerlek? – kérdeztem kétkedve.
-Ó, persze, biztos nem ismersz fel – nevetett. – Alice vagyok. Alice Wade – mosolygott. Wade, hát persze! Hogyisne emlékeznék arra a tüneményes kislányra!
-Nahát, Alice – öleltem meg. – Mennyit változtál azóta – kuncogtam. Utoljára másfél éves korában láttam őt. – Hogyan ismertél fel?
-Sok képen láttalak téged – nevetett.
-Milyen régen volt – emlékeztem vissza arra a másfél évre. Akkor vettek föl a szülei, mikor ő megszületett és kiköltöztek Bloomfieldbe.
-Alice! – jelent meg az ajtóban Robert is. – Látom, máris barátkozol a kollégáimmal – jött oda hozzánk.
-Nem éppen – kuncogott Alice. – Bettyt már régóta „ismerem”. Ő volt a bébszitterem kiskoromban – magyarázta.
-Akkor azt hiszem, nem fogsz unatkozni nélkülem – látszott Roberten, hogy kérni akar valamit.
-Ki hívott és hova? – úgy tűnik, Alice figyelmét sem kerülte el a mézes-mázos hanglejtés.
-Kollégák – vigyorgott. – Csak ide le a bárba. Beszélgetni.
-Menjél csak – sóhajtott lemondóan, majd adott egy csókot Robnak, aki rögtön el is viharzott. -Ráérsz? Vagy van valami programod estére? Robbal úgy terveztük, hogy sétálunk egyet a városban, de úgy tűnik, ennek a tervnek lőttek.
-Ráérek – mosolyogtam. – Megyünk?
-Persze! – kapta föl gyorsan a kabátját.
Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, rögtön megcsapta az arcunkat a hideg szél.
-Mit szólnál, ha sétálnánk egy kicsit, majd beülnénk valahová? Szét fogunk fagyni ebben a hidegben – koccantak össze a fogaim. Szorosan összefontam magam előtt a karjaimat.
-A legközelebbi kávézóba beülünk – lehelte meg kicsit a kezeit. – Menjünk, mert tényleg meg fogunk fagyni.
Amint beléptünk a kávézó ajtaján, jólesően fölsóhajtottunk. Bent kellemes meleg volt.
-Szerintem ez jó lesz – nézett körbe.
-Szerintem is. Keressünk egy szabad asztalt valahol távol az ajtótól – dörzsöltem meg a karomat.
-Visszafele taxival megyünk – ült le egy üres székre. Követtem a példáját és leültem vele szemben.
-Hozhatok valamit? – termett mellettünk pillanatokon belül egy pincér.
-Mit kérsz? – fordult felém Alice.
-Egy cappuccinot – válaszoltam.
-Akkor két cappuccino lesz – mosolygott a pincérre, mire az bólintott, majd távozott.
-Mesélj, mi történt veled azóta? – kérdeztem kíváncsian. - Miután Bloomfieldből visszaköltöztetek Magyarországra, semmit sem hallottam felőletek.
-Nem történt semmi különös – fordította el a fejét. Látszott rajta, hogy valami bántja.
-Mond el, kérlek – fogtam meg a kezét, mire fölnézett rám.
-Kiderült, hogy akiket a családomnak hittem, nem is a családom – suttogta. – Csak örökbe fogadtak engem.
Nem tudtam megszólalni. Én voltam az egyetlen a családján kívül, aki tudott erről a dologról. Én is csak azért, mert véletlenül meghallottam, amikor erről beszéltek otthon a szülei.
-Alice én… - haboztam. Nem mertem elmondani neki. Féltem, hogy megutálna ezért. Aztán végül rávettem magam és megszólaltam. Végül is, egy másfél éves gyereknek még nem lehet egy ilyen dolgot elmagyarázni úgy, hogy megértse - … én tudtam erről – hajtottam le a fejem.
-Tudom? – nézett föl rám. – Mikor kiderült, meg akartalak keresni, hátha veled maradhatok. Nagyon haragudtam a szüleimre.
Mély levegőt vett. Úgy láttam, már sokkal nyugodtabb, mint az elején.
-Mesélj inkább te – váltott témát. – Mi van Adammel? – mosolyodott el végre, én viszont nem tudtam viszonozni a gesztust. – Mi történt? – kérdezte elkomoruló arcomat látva.
-Parancsoljanak – tette le elénk a két cappuccinot a pincér. – Hozhatok még valamit? – kérdezte udvariasan.
-Nem, köszönjük – válaszolta Alice sürgetve, mire a fiú biccentett, majd távozott. – Mesélj! – utasított az asztalra könyökölve.
-Honnan tudsz róla? – kérdeztem terelésképp.
-Nagyon sokat meséltek rólad otthon. De ne tereld el a témát – utasított.
Én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Mindent! Azt is, amit még az anyámnak sem mondtam el. Ahogy meséltem, arca úgy változott egyik pillanatról a másikra vörösre. Keze megfeszült, mikor a történet lényegébe belekezdtem. Mikor már a végénél tartottam, nem bírtam visszafogni a könnyeimet. Akadálytalanul folytak végig az arcomon.
-Sajnálom – suttogta, miközben megszorította a kezemet.
És igen!!!! Itt az első fejezet a Csillagok boldogságából:D:D Bocsi, h ilyen későn, de ma egész nap nagyon keveset voltam otthon:S:S De kész lett és még ma föl akartam rakni mindenképpen:D Nem akarlak titeket tovább váratni:D
Három szemszögből írtam meg. Ahogy a cím is mutatja... itt kezdődik minden:D:D
Jó olvasást hozzá:D
Puszi:CC&EC
Alice / Aliz szemszöge
-Akkor költözünk Vancouverbe? – kérdeztem szomorúan. Imádtam Londonban lakni. Annyira megszoktam már az itteni folytonos nyüzsgést.
-Neked nem feltétlen kell jönnöd, kicsim. Hazajönnék mikor nincs ott dolgom – simított végig az arcomon.
-De akkor olyan keveset látnálak – bújtam közelebb hozzá.
-Figyelj, nem akarok ott maradni. Ha vége a film forgatásának, hazajönnénk. Sőt, közben bármikor hazajöhetünk, amikor csak időnk és kedvünk van hozzá.
-És akkor vennénk egy lakást ott Vancouverben? – csodálkoztam. Nem hinném, hogy megengedhetünk magunknak ilyen költséget. Nem akarom, hogy Rob családjától kérjünk kölcsön erre.
-Nem – ingatta a fejét. – Szállodában laknánk. Ez benne van a film költségében.
-Rendben – adtam meg magam. – De csak ha megígéred, hogy tényleg visszajövünk – emeltem fel a mutató ujjamat.
-Megígérem – mosolyodott el.
* * *
-Nyugi, szívem, biztosan mindent elraktál – fogta le a kezemet Rob, mikor már harmadszorra akartam kihúzni a bőröndök cipzárját.
-Bocsi, csak nagyon ideges vagyok – haraptam be az alsó ajkam. – Nem szoktam olyan gyakran „költözködni”.
-Indulhatunk? – kérdezte, mire ismét őrülten zakatolni kezdett az agyam. Biztosan mindent elraktam? Végül is valamikor biztosan vissza tudunk jönni, ha itt hagynánk valamit. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott.
Bólintottam, majd vállamra kaptam a táskámat és fölemeltem a bőröndömet.
-Hagyd csak, azt majd én viszem – vette át tőlem a nehéz csomagot.
A ház előtt Rob szülei vártak minket a kocsijuk mellett. Richard Robbal bepakolta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mind a négyen beszálltunk a kocsiba.
Peter szemszöge
-Remek, már ezen is összeveszünk – dörmögtem az orrom alá. Miért nem tudunk bármit is veszekedés nélkül megbeszélni?
-Nem fogom kivenni a lányomat az itteni óvodából, és nem fogom itt hagyni az otthonomat – dühöngött.
-Én nem is ezt kértem. Én megadtam a választást: Maradsz Lucaval, vagy jössz vele együtt.
-Ugyan Peter, hogyan akarsz így fölnevelni egy gyereket? Alig fogsz így vele találkozni.
-Már aláírtam a szerződést. És eszem ágában sincs felbontani.
-Remek! Úgy tűnik, neked fontosabb a színészkedés, mint a családod – köpte oda nekem.
-Hányszor mondtam már le a szerepekről, mert te ezt kérted tőlem? – kérdeztem felháborodva. – Ez most az én döntésem.
-A férjem vagy! Együtt kéne döntenünk ezekről a dolgokról!
Elfordultam tőle, majd kezembe vettem a bőröndömet.
-Le fogom késni a gépet – vettem semmibe előző mondatát, majd az ajtó felé indultam.
-Ha most kimész azon az ajtón, akkor soha ne is gyere vissza – suttogta szipogva. Nem! Bármennyire is bánt, hogy így kell látnom őt, nem nekem kell bocsánatot kérnem.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem így működik. Majd hívlak. Szia Jennie! – azzal kiléptem az ajtón.
-Szia Peter – hallottam még halkan a hangját, majd beszálltam a taxiba.
Egész úton csak bámultam magam elé. Nem akartam megint összeveszni Jennievel, de mégis sikerült. Szuper!
-Uram, megérkeztünk – szólt hátra a sofőr. Észre sem vettem, hogy közben már a reptérnél vagyunk.
-Köszönöm – adtam át neki a pénzt, egy kis borravalóval megfűszerezve.
Biccentett. Kiszálltam a kocsiból, majd kivettem a csomagjaimat is.
A repülőgépen nem volt semmi különleges, leszámítva azt, hogy összefutottam az egyik leendő kollégámmal és a barátnőjével. Egymás mellé szólt a jegyünk. A lány egy kicsit furcsa volt. Persze nem külsőre és nem is a tulajdonságai miatt, hanem mert nagyon hasonlított valakire. Valakire, akit 20 év alatt sem tudtam elfelejteni. Emíliára. Az arca szinte egy az egyben ugyan olyan volt. A szemei viszont zöldek voltak, a haja pedig barna.
Megráztam a fejem, hogy kizárjam belőle ezeket a gondolatokat. El kell már őt felejtenem. Hisz most feleségem van és egy gyönyörű kislányom. Nem szabad ilyeneken gondolkodnom.
Próbáltam minél többet megtudni róluk. Hisz mégiscsak együtt fogok dolgozni Roberttel, méghozzá jó hosszú ideig.
Így, hogy volt társaságom, hamar elment az a pár óra repülőút. A reptéren már vártak ránk, hogy elvigyenek a szállodába. Amint lepakoltam a cuccaimat, rögtön előkaptam a mobilom és bekapcsoltam. 3 nem fogadott hívás és 1 sms. Jentől. Mélyet sóhajtottam, majd megnyitottam az elsőt.
„Peter, kérlek, ne haragudj rám. Nem akartam, hogy elmenj. Nélküled teljesen üres vagyok. Nekem London az otthonom. Itt nőttem fel, nem várhatod el tőlem, hogy egy munka miatt itt hagyjam. Nagyon sajnálom, amiket mondtam. Már most nagyon hiányzol. Hívj, ha van rá időd, kérlek, hogy megbeszéljük. Luca puszil Szeretlek! Jen”
Azonnal tárcsáztam is a számát. Csak a hangposta szólalt meg. Ezek szerint annyira mégsem várta, hogy felhívjam. Még egyszer megpróbáltam. 1 csörgés… 2 csörgés… 3 csörgés… 8 csörgés…
-Szia Peter! – vette fel végre a mobilját. – Bocsi, csak Lucanak olvastam mesét és nem hallottam, hogy hívtál – zihálta. – Minden rendben? Ott vagy már? – zúdította rám kérdésözönét, mire elmosolyodtam. Ez már Jennie.
-Minden rendben van. Igen, már itt vagyok.
-Peter, tényleg ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Én csak… - kezdett magyarázkodni, de közbe vágtam.
-Nem kell megmagyaráznod. Megértem. Csak olyan sokat veszekszünk mostanában – sóhajtottam fel. Talán jót fog tenni egy kis magány. – Lehet, hogy ez az átmeneti távolság még javítani is fog a kapcsolatunkon.
-Lehet – sóhajtott fel ő is.
Fél órán keresztül beszélgettünk. Hallatszott a hangján, hogy nagyon fáradt, így elbúcsúztunk egymástól. Ránéztem az órámra. Fél 7. Remek, akkor kicsit felfrissítem magam, mielőtt elmennénk a megbeszélésre. Úgy beszéltük meg Roberttel, hogy háromnegyed 7-kor találkozunk a portánál, így volt még egy negyed órám. Megmostam az arcomat, majd lementem a portához. Mivel Robert még nem volt ott, így csak leültem az egyik fotelbe.
-Szia – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem. – Lehet, hogy már nem emlékszel rám – mosolygott. – Elizabeth vagyok.
Rögtön leesett, hogy ki áll előttem.
-Szia – mosolyodtam el én is. – Gondolom, a megbeszélésre jöttél le.
-Igen – bólintott rá. – Kire vársz? – nézett körül.
-Robertre – válaszoltam. – Már itt kéne lennie – néztem rá az órámra.
-Sziasztok – fékezett le előttünk az említett. – Huh… még időben leértem – zihálta. – Mehetünk?
-Persze – álltam föl, majd mindhárman a megbeszélt tárgyaló felé indultunk. – Hol hagytad Alicet? – fordultam felé.
-Fönnmaradt a szobában. Nem hinném, hogy bármi érdekes is lenne számára ezen a megbeszélésen – nevetett.
-Ebben van valami.
A megbeszélés unalmasan telt. Lesz rendezve nekünk egy úgynevezett ismerkedési parti. Persze vannak közöttünk olyanok, akik már ismerik egymást, de nagyrészünk senkit sem ismer - csak látásból - a leendő kollégái közül. Közös programokat rendeznek nekünk, hogy minél jobban összeismerkedjünk egymással.
Elizabeth szemszöge
-Hát ez nem volt valami izgalmas – nyújtózkodott egyet Kellan a megbeszélés végén. – Elég, ha szerveznek nekünk hétvégére egy bulit, és máris összejön a csapat – vigyorgott.
Szememet forgatva megráztam a fejem, majd kiléptem a tárgyalóból.
-Betty? – hallottam meg egy döbbent hangot nem messze tőlem. Azonnal fölkaptam a fejem. Nem sokan szólítanak már Bettynek, csak akik még fiatalabb koromból ismernek. Megfordultam. Zavartan néztem az előttem álló lányra.
-Bocsi, de ismerlek? – kérdeztem kétkedve.
-Ó, persze, biztos nem ismersz fel – nevetett. – Alice vagyok. Alice Wade – mosolygott. Wade, hát persze! Hogyisne emlékeznék arra a tüneményes kislányra!
-Nahát, Alice – öleltem meg. – Mennyit változtál azóta – kuncogtam. Utoljára másfél éves korában láttam őt. – Hogyan ismertél fel?
-Sok képen láttalak téged – nevetett.
-Milyen régen volt – emlékeztem vissza arra a másfél évre. Akkor vettek föl a szülei, mikor ő megszületett és kiköltöztek Bloomfieldbe.
-Alice! – jelent meg az ajtóban Robert is. – Látom, máris barátkozol a kollégáimmal – jött oda hozzánk.
-Nem éppen – kuncogott Alice. – Bettyt már régóta „ismerem”. Ő volt a bébszitterem kiskoromban – magyarázta.
-Akkor azt hiszem, nem fogsz unatkozni nélkülem – látszott Roberten, hogy kérni akar valamit.
-Ki hívott és hova? – úgy tűnik, Alice figyelmét sem kerülte el a mézes-mázos hanglejtés.
-Kollégák – vigyorgott. – Csak ide le a bárba. Beszélgetni.
-Menjél csak – sóhajtott lemondóan, majd adott egy csókot Robnak, aki rögtön el is viharzott. -Ráérsz? Vagy van valami programod estére? Robbal úgy terveztük, hogy sétálunk egyet a városban, de úgy tűnik, ennek a tervnek lőttek.
-Ráérek – mosolyogtam. – Megyünk?
-Persze! – kapta föl gyorsan a kabátját.
Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, rögtön megcsapta az arcunkat a hideg szél.
-Mit szólnál, ha sétálnánk egy kicsit, majd beülnénk valahová? Szét fogunk fagyni ebben a hidegben – koccantak össze a fogaim. Szorosan összefontam magam előtt a karjaimat.
-A legközelebbi kávézóba beülünk – lehelte meg kicsit a kezeit. – Menjünk, mert tényleg meg fogunk fagyni.
Amint beléptünk a kávézó ajtaján, jólesően fölsóhajtottunk. Bent kellemes meleg volt.
-Szerintem ez jó lesz – nézett körbe.
-Szerintem is. Keressünk egy szabad asztalt valahol távol az ajtótól – dörzsöltem meg a karomat.
-Visszafele taxival megyünk – ült le egy üres székre. Követtem a példáját és leültem vele szemben.
-Hozhatok valamit? – termett mellettünk pillanatokon belül egy pincér.
-Mit kérsz? – fordult felém Alice.
-Egy cappuccinot – válaszoltam.
-Akkor két cappuccino lesz – mosolygott a pincérre, mire az bólintott, majd távozott.
-Mesélj, mi történt veled azóta? – kérdeztem kíváncsian. - Miután Bloomfieldből visszaköltöztetek Magyarországra, semmit sem hallottam felőletek.
-Nem történt semmi különös – fordította el a fejét. Látszott rajta, hogy valami bántja.
-Mond el, kérlek – fogtam meg a kezét, mire fölnézett rám.
-Kiderült, hogy akiket a családomnak hittem, nem is a családom – suttogta. – Csak örökbe fogadtak engem.
Nem tudtam megszólalni. Én voltam az egyetlen a családján kívül, aki tudott erről a dologról. Én is csak azért, mert véletlenül meghallottam, amikor erről beszéltek otthon a szülei.
-Alice én… - haboztam. Nem mertem elmondani neki. Féltem, hogy megutálna ezért. Aztán végül rávettem magam és megszólaltam. Végül is, egy másfél éves gyereknek még nem lehet egy ilyen dolgot elmagyarázni úgy, hogy megértse - … én tudtam erről – hajtottam le a fejem.
-Tudom? – nézett föl rám. – Mikor kiderült, meg akartalak keresni, hátha veled maradhatok. Nagyon haragudtam a szüleimre.
Mély levegőt vett. Úgy láttam, már sokkal nyugodtabb, mint az elején.
-Mesélj inkább te – váltott témát. – Mi van Adammel? – mosolyodott el végre, én viszont nem tudtam viszonozni a gesztust. – Mi történt? – kérdezte elkomoruló arcomat látva.
-Parancsoljanak – tette le elénk a két cappuccinot a pincér. – Hozhatok még valamit? – kérdezte udvariasan.
-Nem, köszönjük – válaszolta Alice sürgetve, mire a fiú biccentett, majd távozott. – Mesélj! – utasított az asztalra könyökölve.
-Honnan tudsz róla? – kérdeztem terelésképp.
-Nagyon sokat meséltek rólad otthon. De ne tereld el a témát – utasított.
Én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Mindent! Azt is, amit még az anyámnak sem mondtam el. Ahogy meséltem, arca úgy változott egyik pillanatról a másikra vörösre. Keze megfeszült, mikor a történet lényegébe belekezdtem. Mikor már a végénél tartottam, nem bírtam visszafogni a könnyeimet. Akadálytalanul folytak végig az arcomon.
-Sajnálom – suttogta, miközben megszorította a kezemet.
2010. november 3., szerda
Egy kis díj:)
Sziasztok!
Még csak most nyílt a blog, de máris kap egy díjat:D:D Nagyon szépen köszönöm Cherrynek/Libricicának :D
Hát elvileg most a főszereplőről kellene 3 dolgot irnom:O:O Vegyétek izelítőnek:P (a három twilightos főszereplőről írok egyet-egyet:D az már a ti gondolatotok, hogy melyik ki)
-érdekes kapcsolata lesz Elizabeth-tel
-üldözi a múltja...és utol is éri:S
-lenyugtatja Alicet/Alizt miután az lekever egyet Peternek:O:O
Azt hiszem ennyi elég is ízelítőnek:D Jó figyelemfelkeltő:D:D
És akiknek küldöm:
-Mosi: http://mosialomvilaga.blogspot.com/
főszereplő: Carlisle és Esme :D
-Winnie: http://wincsee.blogspot.com/
főszereplő: Carlisle (természetesen:D)
Még egyszer KÖSZÖNÖM!!!:DD
Puszi:CC&EC
Még csak most nyílt a blog, de máris kap egy díjat:D:D Nagyon szépen köszönöm Cherrynek/Libricicának :D
Hát elvileg most a főszereplőről kellene 3 dolgot irnom:O:O Vegyétek izelítőnek:P (a három twilightos főszereplőről írok egyet-egyet:D az már a ti gondolatotok, hogy melyik ki)
-érdekes kapcsolata lesz Elizabeth-tel
-üldözi a múltja...és utol is éri:S
-lenyugtatja Alicet/Alizt miután az lekever egyet Peternek:O:O
Azt hiszem ennyi elég is ízelítőnek:D Jó figyelemfelkeltő:D:D
És akiknek küldöm:
-Mosi: http://mosialomvilaga.blogspot.com/
főszereplő: Carlisle és Esme :D
-Winnie: http://wincsee.blogspot.com/
főszereplő: Carlisle (természetesen:D)
Még egyszer KÖSZÖNÖM!!!:DD
Puszi:CC&EC
"Prológus2"
Sziasztok!
Mint gondolom már a cimből is rájöttetek, ez a második prológus... A történetnek, mint már mondtam, két szála lesz, amit majd összeforrasztok idővel:D:D:P Így ez a másik cselekményszál bevezetője... Nem egészen olyan, mint az első prológus:D Ez inkább csak arra van, h felkeltse az érdeklődéseteket:D:D
Puszi:CC&EC
Tekintetemet az övébe fúrtam. Sohasem akartam elereszteni. Azok a zöld szemek… gyönyörű mosolya… Megráztam a fejem, hátha csak képzelődöm. Nem létezhet ilyen tökéletes ember. Ő azonban még mindig ott volt. Egyszerűen megbabonázott. De nekem ezt nem szabad! Hogy gondolhatok egyáltalán ilyenre?
Elfordítottam róla a tekintetem, bár ez felért egy kínzással is.
Idővel a vágy, hogy visszaforduljak felé, csökkent, de még mindig ott volt. És feltörni készült. Csak egy határozott lökés kellett neki. És boldogabb lettem, mint valaha is voltam...
Mint gondolom már a cimből is rájöttetek, ez a második prológus... A történetnek, mint már mondtam, két szála lesz, amit majd összeforrasztok idővel:D:D:P Így ez a másik cselekményszál bevezetője... Nem egészen olyan, mint az első prológus:D Ez inkább csak arra van, h felkeltse az érdeklődéseteket:D:D
Puszi:CC&EC
Tekintetemet az övébe fúrtam. Sohasem akartam elereszteni. Azok a zöld szemek… gyönyörű mosolya… Megráztam a fejem, hátha csak képzelődöm. Nem létezhet ilyen tökéletes ember. Ő azonban még mindig ott volt. Egyszerűen megbabonázott. De nekem ezt nem szabad! Hogy gondolhatok egyáltalán ilyenre?
Elfordítottam róla a tekintetem, bár ez felért egy kínzással is.
Idővel a vágy, hogy visszaforduljak felé, csökkent, de még mindig ott volt. És feltörni készült. Csak egy határozott lökés kellett neki. És boldogabb lettem, mint valaha is voltam...
2010. november 2., kedd
Prológus
Sziasztok!:D
Meghoztam a prológust:) Remélem tetszeni fog:D Az elején még nem Peter Facinelli lesz a föszerepben, de rövid időn belül belekerül;) Összesen 4 fontosabb szereplő lesz, úgyh rendesen meg lesz bonyolítva;)
jó olvasást!!:D
Puszi:CC&EC
Sziasztok! Alice Wade vagyok. Születési nevem: Kocsis Aliz. Magyarországon születtem, de mikor egyetemre mentem, kiköltöztem Angliába. Itt ismerkedtem meg Roberttel is. Ő a legnagyszerűbb ember, akivel valaha találkoztam. Jóképű, szenvedélyes, odaadó, hűséges és még hosszasan sorolhatnám. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer megtalálom az igaz szerelmet, de mikor megláttam Robot… A könyvtárban találkoztunk másfél évvel ezelőtt. Nagyon jól elbeszélgettünk. Utána találkozgattunk és nem sokkal később össze is jöttünk. A családja nagyon kedves. Főleg az anyukája. A nővéreire, pedig úgy tekintek, mintha az én testvéreim is lennének.
-Szia kicsim, megjöttem – hallottam meg a hangját az előszobából. 4 hónapja költöztünk össze, de eddig szerencsére még nem volt komolyabb vitánk. – Merre vagy?
-Szia! A konyhában. Épp vacsorát csinálok – válaszoltam.
-Hiányoztál – nyomott csókot a nyakamra, miután hátulról átkarolta a derekamat.
-Te is nekem – fordultam hátra egy csókért. – Milyen napod volt?
-Nagyon jó. Képzeld – mosolyodott el -, megkaptam egy szerepet az egyik filmben.
-Tényleg? Ez csodálatos, Rob! – ujjongtam. – És miben fogsz játszani?
-A Twilightban – jelent meg arcán egy féloldalas mosoly.
Tátott szájjal bámultam rá. Én olvastam azt a könyvet, de egyik szerepbe sem tudtam beleképzelni őt. Na jó, talán még Edwardéba. Lehet, hogy főszerepet kapott?
-És kit fogsz alakítani? – kérdeztem kíváncsian.
-Edwardot – vigyorgott. Tudta, mennyire szeretem azt a könyvet és tisztában volt vele, hogy kicsoda Edward. – Először még nem mondták biztosra, mert állandó barátnőm van, de végül belementek.
-Gratulálok – csókoltam meg mosolyogva. Csak egy dolog nem tetszett a szerepben. Egy számomra vadidegen csajjal fog csókolózni. Még a gondolatra is feláll a szőr a hátamon. – És ki játssza Bellát?
-Kristen Stewart, azt hiszem. Csak a válogatáson találkoztam vele egyszer-kétszer. Nem nagyon ismerem még.
-Nem ismerős a neve – gondolkodtam el. – Játszott már valamilyen nézettebb filmben?
-Nem tudom. Nem beszélgettünk sokat. Csak bemutatkoztunk egymásnak, eljátszottunk egy kiválasztott jelenetet, és ennyi volt.
-Értem – talán nem az a bomba nő típus. Bár a könyvben szépnek írja le, de ha Rob érdeklődését eddig nem keltette fel, akkor talán nincs okom az aggodalomra.
-Nem kell féltékenynek lenned. Én csak téged szeretlek – húzott magához egy újabb csókra.
-Tudom, csak olyan rossz belegondolni… - sóhajtottam. – De bízom benned. Nem leszek féltékeny… amíg nem adsz rá okot – tettem hozzá mosolyogva.
-Köszönöm – mosolyodott el ő is.
Meghoztam a prológust:) Remélem tetszeni fog:D Az elején még nem Peter Facinelli lesz a föszerepben, de rövid időn belül belekerül;) Összesen 4 fontosabb szereplő lesz, úgyh rendesen meg lesz bonyolítva;)
jó olvasást!!:D
Puszi:CC&EC
Sziasztok! Alice Wade vagyok. Születési nevem: Kocsis Aliz. Magyarországon születtem, de mikor egyetemre mentem, kiköltöztem Angliába. Itt ismerkedtem meg Roberttel is. Ő a legnagyszerűbb ember, akivel valaha találkoztam. Jóképű, szenvedélyes, odaadó, hűséges és még hosszasan sorolhatnám. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer megtalálom az igaz szerelmet, de mikor megláttam Robot… A könyvtárban találkoztunk másfél évvel ezelőtt. Nagyon jól elbeszélgettünk. Utána találkozgattunk és nem sokkal később össze is jöttünk. A családja nagyon kedves. Főleg az anyukája. A nővéreire, pedig úgy tekintek, mintha az én testvéreim is lennének.
-Szia kicsim, megjöttem – hallottam meg a hangját az előszobából. 4 hónapja költöztünk össze, de eddig szerencsére még nem volt komolyabb vitánk. – Merre vagy?
-Szia! A konyhában. Épp vacsorát csinálok – válaszoltam.
-Hiányoztál – nyomott csókot a nyakamra, miután hátulról átkarolta a derekamat.
-Te is nekem – fordultam hátra egy csókért. – Milyen napod volt?
-Nagyon jó. Képzeld – mosolyodott el -, megkaptam egy szerepet az egyik filmben.
-Tényleg? Ez csodálatos, Rob! – ujjongtam. – És miben fogsz játszani?
-A Twilightban – jelent meg arcán egy féloldalas mosoly.
Tátott szájjal bámultam rá. Én olvastam azt a könyvet, de egyik szerepbe sem tudtam beleképzelni őt. Na jó, talán még Edwardéba. Lehet, hogy főszerepet kapott?
-És kit fogsz alakítani? – kérdeztem kíváncsian.
-Edwardot – vigyorgott. Tudta, mennyire szeretem azt a könyvet és tisztában volt vele, hogy kicsoda Edward. – Először még nem mondták biztosra, mert állandó barátnőm van, de végül belementek.
-Gratulálok – csókoltam meg mosolyogva. Csak egy dolog nem tetszett a szerepben. Egy számomra vadidegen csajjal fog csókolózni. Még a gondolatra is feláll a szőr a hátamon. – És ki játssza Bellát?
-Kristen Stewart, azt hiszem. Csak a válogatáson találkoztam vele egyszer-kétszer. Nem nagyon ismerem még.
-Nem ismerős a neve – gondolkodtam el. – Játszott már valamilyen nézettebb filmben?
-Nem tudom. Nem beszélgettünk sokat. Csak bemutatkoztunk egymásnak, eljátszottunk egy kiválasztott jelenetet, és ennyi volt.
-Értem – talán nem az a bomba nő típus. Bár a könyvben szépnek írja le, de ha Rob érdeklődését eddig nem keltette fel, akkor talán nincs okom az aggodalomra.
-Nem kell féltékenynek lenned. Én csak téged szeretlek – húzott magához egy újabb csókra.
-Tudom, csak olyan rossz belegondolni… - sóhajtottam. – De bízom benned. Nem leszek féltékeny… amíg nem adsz rá okot – tettem hozzá mosolyogva.
-Köszönöm – mosolyodott el ő is.
Sziasztok!
És igen!!! Megnyitottam az új blogomat:D Remélem ez is tetszeni fog majd nektek:D:P Még ma föl is rakom a prológust:D Nem tudom még h milyen rendszerességgel fognak jönni a frissek de majd tájékoztatlak titeket erről:D
Puszi:CC&EC
Puszi:CC&EC
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)