44. fejezet - Kísért a múlt

Sziasztok!


Ismételten ezen a blogon jelentkezem, mert az ihlet erős támadást intézett ellenem xD Bár ennek ellenére sem tudtam olyan hamar feltenni a fejezetet, mint ahogyan azt szerettem volna, ez a "jó kis" számítógépemnek köszönhető, ami sikeresen felmondta a szolgálatot :S Na, de a lényeg, hogy itt vagyok és elkészültem a fejezettel :) Ismét kicsit hosszabb lett és most végre megtudhatjátok, hogy mi is történt a parti után ;) Előre szólnom kell, hogy a fejezetben trágár kifejezés is elhangzik! Jó olvasást kívánok és várom a komikat hozzá! :)


Puszi

Liz szemszöge

- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem, miközben kezdett egyre jobban elönteni a gyűlölet és ezzel együtt a félelem is.

Bár már húsz éve nem láttam őt, mégis elsőre felismertem. Szinte semmit sem változott ez idő alatt. Bár a haja most rövidebb volt és kissé sötétebb is, a szemei ugyanolyan kéken csillantak meg, mint akkoriban.

- Hozzád jöttem - vonta meg a vállát egyszerűen, miközben egy lépést tett felém. Automatikusan hátráltam el tőle. Eszembe jutott, hogy talán gyorsan megfordulva elszaladhatnék, át Peter-höz, mégsem mozdultam. Ahhoz túlságosan is érdekelt, hogy miért is jelent meg éppen most.

- Nem gondolod, hogy húsz év elteltével ez már kicsit késő? - kérdeztem ingerülten.

- Nem mondtam, hogy kérem a véleményed - nevetett fel gúnyosan, miközben határozottan elindult felém. A lábam a földbe gyökerezett. Egyszerűen képtelen voltam még csak levegőt venni is.

- Mit akarsz tőlem? - A viselkedése kezdett egyre jobban megijeszteni.

- Azt, hogy újra az enyém legyél. - Már csak két méter volt közöttünk. Még most kellene elfutnom. Talán még lenne esélyem a menekülésre. - Régen láttalak - mért végig -, de semmit sem változtál azóta - mondta elismerően. - Ugyanaz a formás alak, fiatal arc... - próbált megérinteni, de elfordítottam a fejemet tőle.

- Tűnj innen! - sziszegtem.

- Miért, különben mi lesz? - nevetett. - Nekem ugrasz? - lépett egészen közel hozzám. - Félnem kéne? - gúnyolódott.

- Miért csinálod ezt? Már nem szeretlek! Fogd fel! Sőt, utállak! Gyűlöllek! - ziháltam határozottan a szemeibe nézve. A hangom inkább az idegességtől akadt meg, mint a félelemtől. A bosszúvágy sokkal erősebb volt nála.

- Hm... nagyon harcias valaki - nyomott neki a falnak. Tudtam, hogy nekem annyi. Innen már nincs menekvés. - Hiába próbálkozol, te ma az enyém leszel. Nem tudsz megszökni - csúsztatta a kezét a fenekemre. Undorító volt.

- Gondolod? - fordítottam el még jobban a fejemet, majd a térdemet fellendítettem és pont ott találtam el, ahol akartam.

Fájdalmasan nyögött fel és görnyedt össze előttem, majd hátrál néhány lépést, miközben a kezeit a fájó testrészére szorította. A lábaim automatikusan indultak el az ajtó felé. Bár a magassarkúban igencsak nehezen tudtam sietni.

- Hogy merészeled, te kis csitri? - indult el utánam lassan és mielőtt még elérhettem volna az ajtóig, elkapta hátulról a karomat és visszarántott. Újra a falnak lökött, majd ezúttal meglendítette a kezét és egy hatalmas csattanás kíséretében a tenyere elérte az arcomat. Felszisszentem a fájdalomra, de többet nem engedhettem meg magamnak. A szemeim előtt újra végigperegtek azoknak az óráknak az eseményei, amikor Adam nekem esett. Szinte most is magamon éreztem az ütéseket és rúgásokat, amivel engem büntetett. A lábaim felmondták a szolgálatot és én gyengén csúsztam le a padlóra a fal mentén. Ő lassan leguggolt elém és megragadta az egyik karomat.

- Úgy tűnik, a személyiséged nagyon is változott az évek alatt - morogta az arcomba. - Ez az arc - húzta végig az ujjbegyeit leheletnyire az arccsontomon - és ez a test - markolt bele a combomba - még ugyanaz, de belül megváltoztál.

- Mégis mire számítottál? - suttogtam, küzdve a remegő hangommal. - Hogy megjelensz itt húsz év elteltével és ráadásul még azok után, hogy úgy elbántál velem, én majd a nyakadba ugrok örömömben?

A keze hirtelen kapta el a nyakamat, minek következtében a fejem halkan koppant a falon. Egy pillanatra meg is szédültem, de mindez csak addig tartott, amíg újra beszélni nem kezdett.

- Nem tűröm el, hogy így beszélj velem! - morogta, majd felpattantan mellőlem. Megragadta a hajamat és annál fogva állított talpra engem is. Az éles fájdalmat már nem bírtam tovább és egy halk sikoly hagyta el a számat, amit rögtön meg is bántam, mert Adam másik keze azonnal csattant rajtam. A karomnál fogva vonszolt el engem az ágyig, majd durván lelökött rá. - Most jobb lesz, ha csöndben maradsz és élvezed, hogy újra az enyém lehetsz.

Az övcsatjáért nyúlt, amit aztán egy mozdulattal ki is kapcsolt.

- Undorító vagy - próbáltam hátrébb mászni az ágyon, de ő a bokámnál fogva határozottan visszarántott.

- Nem érdemes próbálkoznod, mert úgysem szabadulsz - hajolt fölém. - Így csak a saját helyzetedet nehezíted meg - vigyorodott el. - Bár nekem egyáltalán nincsenek ellenemre ezek a durva dolgok.

A keze eközben már a felgyűrődött ruhám alatt simogatott, de ez inkább fájdalmat okozott, semmint élvezetet.

- Ne... hagyj... - próbáltam tőle elszakadni, de nem engedett.

- Talán jobb lesz, ha előbb még egy kicsit betörlek - ragadta meg a karomat, majd lerántott az ágyról. A térdem hatalmasat koppant a padlón és talán még ki is fordult, de a fejem ezúttal megúszta. A fájdalom azonban még így is görcsbe rándította a testemet és az egyik kezem önkéntelenül is a térdemre tévedt. Adam a hátamra fordított és ahogyan meglátta könnyektől csillogó szemeimet, elvigyorodott. - Talán ebből majd rájössz, hogyan is kéne viselkedned velem.

- Ne merészelj hozzáérni! - jött a határozott utasítás az ajtó felől.

A fejemet próbáltam arra fordítani, de a könnyek elhomályosították a szemeimet, így azt már nem láttam, hogy ki is áll ott. Mégis biztos voltam benne, hogy Peter az.

- Mert akkor mi lesz? - kérdezte Adam gúnyosan, majd éreztem, hogy belém rúg, mintha csak az útjában lennék. A hasamba éles fájdalom hasított egy kisebb reccsenést követően. Ezután megfogta ismét a karomat és magához rántott. Éreztem, ahogy az ujjai mélyen a bőrömbe marnak, de képtelen voltam most ezzel foglalkozni. Görnyedten próbáltam levegő után kapkodni, de a tüdőmbe sehogy sem akart levegő áramlani. Már csak egy éles tárgyat láttam megcsillanni magam előtt, majd apró, szúró fájdalmat éreztem a nyakamon. - Én a helyedben nem jönnék közelebb, hanem gyorsan futnék, mielőtt még Liz látja kárát az ittlétednek.

- Van fogalmad róla, hány ember van odalent? - kérdezte látszólag nyugodt hangon Peter. Talán ezzel akart hatni Adam-re.

- Szarok én rá! Mire azok az emberek rájönnek, hogy mi zajlik itt fönt, addigra én már régen megkaptam, amit akartam és már nyomom sem lesz. Téged eltüntetlek, Liz pedig kétlem, hogy ezek után mer majd szólni a zsaruknak - húzta végig az orrát az arccsontomon. - Igaz, drágám? - mormolta a fülembe. A gondolat, hogy Peternek miattam baja eshet, még jobban kiborított. Ez a dolog csak rám és Adam-re tartozott. Semmi szükség rá, hogy harmadikként még ő is belekeveredjen.

- Peter - hörögtem fájdalmasan. - Menj innen... amíg még megteheted - ziháltam. - Kérlek! - próbáltam felemelni a fejem, hogy felnézzek rá, de a fájdalomtól képtelen voltam.

- Csak nem gondolod, hogy itt hagylak ezzel az őrülttel? - csattant fel mérgesen.

- Ne közeledj! - vágott közbe Adam. - Tudod, nekem elég a teste is... az már nem szükséges, hogy még éljen. Bár kétség kívül vonzóbb a gondolat, hogy sikítozik közben. - A fogai élesen martak a nyakamba, majd lazán ellökött magától, minek következtében én újra a földre estem. - Csak az a gond, hogy amíg te itt vagy, sajnos semmit sem tehetek...

Próbáltam a lehető legtöbbet kivenni az elmosódott foltokból, amiket még láttam. A fejem zúgott és már az ájulás határán voltam, de ébren akartam maradni, hogy ha kell, tudjak segíteni Peternek. Nem engedhetem, hogy baja legyen. A szemeimet azonban nem sokáig volt már erőm nyitva tartani és kezdtem egyre mélyebbre merülni az öntudatlanságban. Csak akkor rázkódtam össze, amikor egy kéz a vállamhoz ért. A félelem újult erővel csapott le rám. Bevillant a fejembe Peter véres arca, amint üveges szemei a plafon felé merednek, majd újabb ütések és rúgások Adam-től. A legrosszabbra számítottam.

- Liz - suttogta Peter. A hangja kissé megnyugtatott, de a félelmem még mindig nem múlt el. - Ne aggódj, itt vagyok... most már biztonságban vagy - próbált magához ölelni, de én nem engedtem. Az érintéseire újra meg újra megremegtem és fogalmam sem volt róla, hogy miért. - Liz, ne félj, csak én vagyok az, Peter.

Mielőtt még arra kérhettem volna, hogy engedjen el, mert most erre van szükségem, a világ hirtelen elsötétült és én ájultan estem össze.

Kissé kómásan tértem magamhoz legközelebb. Az orromat azonnal elárasztotta valami furcsa fertőtlenítőnek a szaga, amitől erős hányinger kerülgetett. Az első, ami feltűnt, az az egyenletes, halk pittyogás volt mellettem. Emellett zsibbadt a bal karom és csak nehézkesen tudtam levegőt venni. A klóros fertőtlenítő mellett azonban még más szagok is eljutottak a tudatomig.

Lassan kezdtem nyitogatni a szemeimet és egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy kórházban vagyok. Az események újra leperegtek előttem és rájöttem, hogy még azt sem tudom, mi lett Adammel, vagy Peternek lett-e valami komolyabb baja. Ahogy azonban oldalra fordítottam a fejemet és a látásom is kitisztult kissé, megláttam őt a kórteremben, nem messze az ágyamtól egy széken, félig az asztalra dőlve aludni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, látva, hogy nincsen semmi baja, de az éles fájdalom a mellkasomban azonnal görcsösen összerántotta az izmaimat, ami fájdalmak sorozatát indította el végig a testemen. Felnyögtem, mire Peter szemei azonnal felpattantak. Mint aki hosszú ideje csak arra várt, hogy magamhoz térjek. Vajon mennyi ideig lehettem eszméletlen?

- Liz! - állt fel azonnal. A mozgása nehézkes volt és akadozó, mint aki sántít. - Hogy érzed magad? - érintette meg óvatosan a kézfejemet, amikor mellém ért. Csak ekkor tűnt fel, hogy a bal karomnál a könyökhajlatomba egy infúziós tű volt beszúrva. Ettől zsibbadhatott a kezem.

- Egész... tűrhetően - suttogtam kiszáradt torokkal. - Csak iszonyatosan fáj minden egyes porcikám... Mi történt?

- Mire emlékszel?

- Nem tudom pontosan. Arra még igen, hogy Adam neked esett, aztán onnantól minden elsötétült - motyogtam.

- Adam... tehát tényleg ő volt az - fürkészte áthatóan az arcomat.

- Igen, de... fogalmam... sem volt róla... hogy ott lesz... engem is... meglepett – krákogtam erőtlenül.

- Ezt sejtettem. Még most sem tudjuk, hogyan juthatott be észrevétlenül a szobádba, vagy egyáltalán fel az emeletre. Valószínűleg a sok vendég miatt...

- Ó, a francba - nyögtem fel lemondóan.

- Mi a baj? Fáj valamid? - kérdezett rá azonnal aggódóan.

- Nem erről van szó... hanem a parti... rendesen elrontotta...

- Most ez legyen a legnagyobb gondod - forgatta meg a szemeit. - Az első az egészséged és most sok pihenésre van szükséged. Ne gondolj most kivételesen másokra - nézett rám szigorúan.

- Mit mondtak... az orvosok?

- Azt majd ők elmondják pontosan. Kérték, hogy hívjam őket, amint magadhoz tértél.

Azonnal nyúlt is a nővérhívó gomb felé, majd megnyomta azt. Nem sokkal később meg is jelent egy nővér, aki azonnal odasietett hozzám.

- Hogy érzi magát, Miss Reaser? - kérdezte kedvesen.

- Gyengén... és mindenem fáj - próbáltam ellazulni.

- Ez nem meglepő. Ilyen sérülések után még szerencse, hogy műtétre nem volt szüksége, pedig nagyon közel állt hozzá.

- Mi bajom van pontosan? - kérdeztem már valamivel erősebb hangon.

- Enyhe agyrázkódása volt, bár ennek hatásait sok pihenéssel kiküszöbölheti. Némi belső vérzése is volt, de az nem szorult műtétre, ahogyan szerencsére a térde sem. A szalagjai csak meghúzódtak, így nem műthető, valamint hosszadalmas gyógytornára lesz majd szüksége a tökéletes felépülés érdekében. Emellett megrepedt még az egyik bordája, de ez egy-két hét alatt rendbe fog jönni.

- Szóval konkrétan semmimet sem tudom mozgatni - húztam el a számat. - Mennyi ideig voltam eszméletlen? - jutott hirtelen az eszembe.

- Négy napig - felelt Peter a nővér helyett.

Tátva maradt a szám a választ hallva.

- Négy... napig? - kérdeztem vissza, hogy biztosan jól hallottam-e. - És te… azóta itt vagy? - hüledeztem.

Rövid hezitálás után bólintott.

- Nem egészen, mert tulajdonképpen én is betegként vagyok itt, de a lehető legtöbb időmet itt töltöttem melletted.

- Mi lesz így a forgatással? - kérdeztem, kevésbé kínos témát véve elő. Zavarba hozott a tudat, hogy Peter tényleg ennyire aggódott értem. Másfelől viszont az is nagyon érdekelt, hogy vele mi történhetett.

- Nekünk úgysincsen sok szerepünk - vonta meg a vállát.

- A doktor úr pillanatnyilag nem ér rá, mert sürgős műtétje van, de amint lesz rá ideje, benéz önhöz - mosolygott rám a nővér, majd távozott a kórteremből.

Ezután hosszú csend állt be közénk, amit végül Peter tört meg.

- Miért nem mondtad el, hogy ennyire komoly a helyzet? - kérdezte halkan. - Nagyobb bajod is lehetett volna. Még szerencse, hogy ennyivel megúsztad.

- Adam mindig is a múltam egyik fájó pontja volt. Miután meséltem róla neked, reméltem, hogy sohasem kell hallanod az egész történetet.

- Pedig én kíváncsi lennék rá. Tudni szeretném, hogy miért utasítottál vissza. Mert biztos vagyok benne, hogy a két dolog összefügg - mondta komolyan.

- Megígérem, hogy amint erőre kapok egy kicsit, mindent elmondok neked. Most viszont még annyi erőt sem érzek magamban, mint amennyit mindezek előtt.

- Megértem, ha Adam felszakította a régi sebeket, és nem is akarlak kényszeríteni rá, hogy elmondd nekem - nyugtatott meg. Láthatta rajtam, mennyire felzaklatott ismét ez a téma.

- Köszönöm - suttogtam lehunyt szemmel.

- Próbálj meg még aludni... Sok pihenésre van szükséged – cirógatta meg finoman az arcomat, mire egy kissé megremegtem. – Ne haragudj – kapta el azonnal a kezét és a fejét bűnbánóan hajtotta le. – Az orvos figyelmeztetett engem előre, hogy most másként fogsz viszonyulni az efféle érintésekhez.

- Én… csak… - próbáltam meg zavaromban mondani valamit, de semmi értelmes nem jutott az eszembe.

- Semmi baj, én teljesen megértelek – mosolyodott el halványan. – A történtek után ez természetes.

- Nem… nem az – buggyant ki egy könnycsepp a szemem sarkából. – Ez nem feléd irányul és tudom, hogy már nem kéne félnem, de…

- Csssh – rázta meg a fejét, egyik kezét a vállamra téve nyugtatóan. – Ez nem ilyen egyszerű. És ne félj, tudom, hogy nem engem akarsz elűzni ezzel – mosolygott halványan.

- Peter – szólaltam meg hirtelen, ismét bágyadt hangon, mielőtt még újra elaludtam volna. Tudtam, hogy nem lenne szabad kimondanom ezeket a szavakat, mert így a későbbiekben csak még nagyobb fájdalmat okoznék neki a múltammal, de nem bírtam tovább magamban tartani őket. – Nem tudom, miért tiltakoztam ilyen sokáig ez ellen, de igazad volt… én sem csak barátként tekintek rád – sóhajtottam. Még egy utolsó, fáradt pillantást vetettem az arcára és láttam, hogy a szemei felcsillannak, de a következő pillanatban elnyomott engem az álom. Mintha félálomban még éreztem volna, ahogy finoman megcsókol, de ebben az állapotomban már eszemben sem volt félni az érintésektől.

Peter szemszöge

Amint beléptem a szobámba, gyorsan hozzáláttam az öltözködéshez. Minél hamarabb vissza akartam menni Lizhez. Úgy éreztem, ma talán végre megtört a jég kettőnk között és most már meg tud bennem annyira bízni, hogy megossza velem a múltját.
A szekrényem előtt állva azonban egy kissé elbizonytalanodtam...
Na nem, nem fog egy ruhaprobléma visszatartani! Gyorsan átvettem egy másik inget, majd futólag a tükörbe pillantva kisiettem a szobából. Egy kicsit sem lepett meg, hogy Liz még nem volt a folyosón. Leültem az egyik fotelbe és vártam, hogy megjelenjen. Ahogy teltek a percek, kezdett egyre jobban elgondolkodtatni, hogy vajon miért nem jön még. Bentről halk neszek és egy-két beszélgetésfoszlány szűrődött ki, amiből arra következtettem, hogy talán telefonál, így inkább nem kopogtam be. A másodpercek szinte óráknak tűntek. Aztán a kihallatszó halk sikoly megdermesztett. Teljesen lefagytam és nem tudtam mire vélni a dolgot. Miért sikítana, ha egyedül van a szobában... Aztán bevillant egy emlék, nem is olyan régről... Amikor lementünk a partira, ő nem zárta be maga mögött az ajtót, erre tisztán emlékeztem. De miért ment volna be bárki is a szobájába és különben is... miért akarná bántani őt? A gondolat, hogy Liznek bármi baja is eshet úgy hatott rám, mintha áramot vezettek volna belém. Azonnal felpattantam a fotelből, de csak lassú léptekkel mentem el az ajtóig. Lélegzetvisszafojtva nyomtam le a kilincset, majd beléptem a szobába. Halkan csuktam be magam után az ajtót, miközben elképedten szemléltem körbe a kis előszobában. Nem sokkal az ajtó mellett a falon kisebb vérfolt virított, amitől a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Nem, nem lehet, hogy Liz... Élesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt, miközben próbáltam megnyugodni. Akárki is tette ezt, még mindig itt van. Észnél kell maradnom, ha biztonságban akarom tudni Lisa-t.
- Ne... hagyj... - szűrődött át a szobából Liz erőtlen hangja.
- Talán jobb lesz, ha előbb még egy kicsit betörlek - szólt egy egy számomra ismeretlen, mély férfihang. Aztán egy hatalmas puffanás és koppanás hallatszott, vegyülve Liz fájdalmas nyögésével. Félve közelítettem meg a szoba ajtaját. Nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve a látványra. Végül megálltam az ajtóban, de a látványtól a földbe gyökerezett a lábam. - Talán ebből majd rájössz, hogyan is kéne viselkedned velem. - Az idegen férfi vigyorogva hajolt egyre közelebb Lizhez, aki viszont már alig volt magánál. És ekkor rájöttem. Ez a vigyor és a szőke haj... Nem ok nélkül van itt ez a férfi. Talán már jó ideje leskelődik Liz után és ez a parti megfelelő volt arra, hogy észrevétlenül besurranjon a szállodába.
- Ne merészelj hozzáérni! - Magam is meglepődtem a hangom határozottságán, hát még Adam, aki azonnal felém kapta a fejét.
- Mert akkor mi lesz? - kérdezte gúnyosan, miközben felállt, majd Liz hasába rúgva, szinte arrébb gördítette őt az útjából. Dühösen szorítottam ökölbe a kezeimet. Még ő volt előnyben. Addig nem mozdulhatok, amíg Liz nincsen közelebb hozzám. Adam megragadta a karját, majd felhúzta magához, de ő képtelen volt rendesen kiegyenesedni. Ismét megdermedtem, amikor a férfi egy kés kapott elő a zsebéből, amit aztán Liz torkának nyomott. Az éles penge mentén élénk vér szivárgott le a nyakán, de szerencsére még nem olyan nagy mértékben, hogy abból egyenlőre baja lehetett volna. - Én a helyedben nem jönnék közelebb, hanem gyorsan futnék, mielőtt még Liz látja kárát az ittlétednek.
Megpróbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra és csak azután szólaltam meg.

- Van fogalmad róla, hány ember van odalent?

- Szarok én rá! Mire azok az emberek rájönnek, hogy mi zajlik itt fönt, addigra én már régen megkaptam, amit akartam és már nyomom sem lesz. Téged eltüntetlek, Liz pedig kétlem, hogy ezek után mer majd szólni a zsaruknak - az orrát végighúzta Liz arcán. - Igaz, drágám? - hajolt a füléhez negédesen.
- Peter - szólalt meg halkan Liz. -  Menj innen... amíg még megteheted - zihálta. - Kérlek! - próbálta meg felemelni a fejét, de képtelen volt rá a fájdalomtól.
- Csak nem gondolod, hogy itt hagylak ezzel az őrülttel? - csattantam fel mérgesen. Hogy gondolhatja, hogy ezek után még elmegyek innen, csak azért, hogy nekem ne legyen bajom?
Ingerülten léptem egyet feléjük, mire Adam gyorsan hátrébb rántotta őt.
- Ne közeledj! - fenyegetőzött. - Tudod, nekem elég a teste is... az már nem szükséges, hogy még éljen. Bár kétség kívül vonzóbb a gondolat, hogy sikítozik közben - hajolt oda Liz nyakához, majd élesen beleharapott. Aztán, mintha csak egy tárgy lenne, lazán ellökte magától, minek következtében Liz ernyedten esett a földre. Csak az a gond, hogy amíg te itt vagy, sajnos semmit sem tehetek...
A késsel a kezében most ő indult el felém, arcán vészjósló, őrül vigyorral. Egy pillanatra lefagytam, ma már sokadszorra, de amint észbe kaptam, gyorsan kitértem az ütése elől. Aztán a kés csak pár centire suhant el az arcomtól. Nem sokon múlott, hogy nem vágott meg. Még mielőtt azonban ő újra támadásba lendülhetett volna, gyorsan elkaptam a karját és a háta mögé csavarva a földre kényszerítettem őt. De ez az állapot sem tartott sokáig, mert mielőtt még a kezeit összefoghattam volna, ő egy rántással kiszabadította magát és megfordulva, a kést egy határozott mozdulattal belém döfte. Kikerekedett szemekkel néztem a bal karomba fúródott tárgyra és láthatóan Adam is meglepődött, hogy célt talált. Magamhoz térve az erős fájdalom és meglepettség miatt sokkból, olyat húztam be neki, amitől azonnal elterült. Még pislogott párat, kezével az orrát és arccsontját tapogatva, de miután a másik oldalról is megismerte az öklömet, inkább összehúzta magát.
- Gyáva féreg! - álltam fel róla morogva, majd miután kirántottam a karomból a kést, azonnal odasiettem Lizhez. Még mindig a földön feküdt, mozdulatlanul, csak a mellkasa emelkedett rendszertelenül, amiből azonnal tudtam, hogy még nincs késő.
- Liz - guggoltam le mellé azonnal. - Ne aggódj, itt vagyok... most már biztonságban vagy. - Magamhoz akartam ölelni remegő testét, de ő erőtlenül megpróbált eltolni magától. - Liz, ne félj, csak én vagyok az, Peter - próbáltam őt megnyugtatni, de nem tudtam hatni rá. Aztán a teste hirtelen elernyedt és ő ájultan csuklott össze a karjaimban. - Ne! Liz, térj magadhoz! - hajoltam közel az arcához, de nem válaszolt. - Nem teheted ezt velem, hallod? - döntöttem kétségbeesetten a homlokának az enyémet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az ajkaimat hozzáérintettem az övéihez.
Nem is tudom, mire számítottam. Talán arra, hogy mint a mesében, amikor a királyfi megcsókolja Csipkerózsikát ő felébred, és életük végéig boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Én is ezt vártam a szívem mélyén, de Liz csak mozdulatlanul feküdt tovább a karjaim között.
Amikor pár másodperccel később észbe kaptam, elővettem gyorsan a mobilomat és azonnal tárcsáztam a mentők, majd a rendőrök számát. Miután kihívtam őket, újabb számot kezdtem tárcsázni.
- Szia Peter - szólt bele Nikki vidám hangja. - Hol vagytok? Lemaradtok a buli legjobb részéről - nevetett önfeledten.
- Nikki, most figyelj rám! - szóltam rá határozottan. - Most azonnal gyere föl Kellan-nel együtt Liz szobájába és szólj Ashley-nek, hogy küldje haza a vendégeket! - utasítottam őt.
- Mi... de hát miért? - lepődött meg.
- Csak tedd, amit mondtam! Aztán pedig Ashley maradjon lent és várja meg a mentőket és a rendőröket, aztán hozza fel őket ide!
- Te jó ég! Mi történt? - esett kétségbe.
- Csak csináld! - azzal letettem a telefont.
- Úgy látom, a kis barátaid nem nagyon hallgatnak rád - jött a gúnyos hang a hátam mögül. Adam betört orral és vérző szájjal közeledett felém.
- Hagyj már békén minket! - kiáltottam oda neki. - Liz sosem lesz a tiéd, fogadd el! És életed végéig ülhetsz majd a sitten emiatt a húzásod miatt.
A fenyegetés azonban nem hatott. A kést - amit én csak úgy felelőtlenül elhajítottam miután megszabadultam tőle - a kezében tartva jött egyre közelebb.
- Ideje véget vetni ennek az estének - ugrott felém hirtelen. Lizt automatikusan próbáltam megvédeni az ütközéstől, de így én már nem tudtam időben reagálni. Fájdalmasan nyögtem fel, ahogy a kés ezúttal a combomba fúródott.
Őrült nevetésbe kezdett, amiért sikerült újra megsebeznie, de a következő pillanatban a nehéz test hirtelen eltűnt rólam. Kellan jelent meg a látóteremben, Adam-et szorosan maga előtt tartva, hátra feszített kezekkel.
- Minden rendben? - kérdezte komolyan.
Csak bólintottam, majd azonnal Liz felé fordultam. Most már mindketten biztonságban voltunk.
- Peter - szaladt be a szobába Nikki, de amint meglátott minket, elfehéredő arccal torpant meg. - Itt meg... mi történt? - nézett körbe remegve.
- Majd később mindent elmondok... most még én sem egészen értem a miérteket - néztem Liz arcára szomorúan. Ha tényleg Adam volt ez a fickó, bár efelől kétségem sem volt, akkor miért nem szólt, hogy ennyire súlyos a helyzet? - A mentők már úton vannak... Ashley elküldte a vendégeket?
- Igen, bár elég nehéz volt így, hogy nem tudta, miért kell ezt tennie. Alice azt mondta, feljön utánam, csak előbb elküldik ők is a szülőket és rokonokat. Mindenki halálra van rémülve és magyarázatot akarnak.
- A kurva életbe! Legalább a mentőket várják meg a kérdezősködéseikkel. Liz nincsen eszméleténél. Most az az első, hogy ő rendben legyen - keltem ki magamból.
- Nyugi, Peter! - guggolt le mellém azonnal, majd aggódva kezdte fürkészni Liz sápadt arcát. - Mi történt vele?
- Beütötte a fejét és talán egy-két bordája is eltörött, de ebben nem vagyok biztos - suttogtam halkan. Én magam sem tudtam elhinni, ami történt.
- És... te? - kérdezte tétován, félve, hogy ismét kiabálni kezdek vele.
- A karomat és a combomat szúrta meg - legyintettem.
Megcsóválta a fejét, miközben pár könnycsepp gördült végig az arcán. Aztán megfogta a ruháját és olyat tett, amit róla elképzelni sem tudtam volna. Az aljából leszakított egy keskeny csíkot, majd azt szorosan a sérült kezemen levő seb fölé kötözte, ezzel valamennyire csillapítva a vérzést.
- Mi történt itt? - szaladt be most Alice, a nyomában Ashley-vel, de aztán mindketten megtorpantak. - Liz! - rohant hozzánk azonnal Alice és lerogyott mellénk. - Mi van vele? Miért nincsen eszméleténél? - esett azonnal kétségbe.
Ash csak szótlanul állt az ajtóban, meredten nézve minket. Az intésemre azonban odalépett mellénk, majd gyengéden felhúzta Alicet a földről és magához vonta. Az arca közben szinte pillanatok alatt nedves lett a könnyektől.
- Ugye nem... - kérdezte elcsukló hangon.
Megráztam a fejem, majd Nikki-vel együtt további sérülések után kutattunk Liz testén.
Aztán egyszer csak befutottak a mentők, akik nyomban odasiettek hozzánk, majd nem sokkal később a rendőrök is. Miután mindkettőnket megvizsgáltak, majd ráfektettek minket egy-egy hordágyra és kifelé kezdtek tolni a szobából. Bármennyire is ellenkeztem ez ellen, lábra állni nem igen tudtam, így csak ez a megoldás maradt.
Ahogy leértünk a földszintre és a lift ajtaja kinyitódott, észrevettem, hogy már valóban üres az egész szálloda.
- Elnézést, nem lehetne, hogy engem is ugyanazzal a mentőautóval vigyenek be a kórházba, mint őt? - fordultam az egyik mentős felé.
- Sajnálom, uram, de ez nem lehetséges. Még nem tudjuk, mennyire komolyak a sérüléseik. Mindkettejüket gyorsan beszállítjuk, aztán teljesen különböző vizsgálatokon kell majd részt venniük.
Minden további nélkül betoltak engem is egy másik mentőautóba, majd felhangzott a sziréna és elindultunk a kórház felé. Egész úton csak Liz körül forogtak a gondolataim. Nem veszíthetem el őt pont most. Most, mikor már tisztában vagyok az érzéseimmel és talán sikerült volna őt is továbblépésre ösztönöznöm.
A két mentő szinte egyszerre érkezett meg a hatalmas fehér épület elé. Nagyon is ismerős volt már ez a hely. Tavaly volt alkalmam látni egyszer-kétszer.
Miután az orvos ellátta a sérüléseimet, egy tolószékbe ültetett, majd egy nővért hívott, hogy segítsen nekem eljutni a kórteremig, ahová helyeztek. Próbáltam meggyőzni mindkettőjüket, hogy semmi bajom sincsen, de az orvos legalább egy nap intenzív pihenésre utalt engem, így csak akkor hagyhattam el a szobámat, amikor a mosdóba kellett kimennem. Persze ilyenkor is csak tolószékkel és egy nővér segítségével. Az éjszaka semmit sem aludtam, annyira aggódtam Liz miatt és hiába hívtam egy nővért, hogy kérdezzen meg egy orvost a hogyléte felől, mindnek kötelező volt a számára kijelölt osztályon maradni, hogy egy beteg se szenvedhessen hiányt semmiben sem.
Az az egy nap nagyon lassan akart eltelni mindaddig, amíg Alice és a többiek meg nem jelentek a kórterem ajtajában.
- Ti meg hogy kerültök ide? - kérdeztem meglepetten.
- Szerinted? - forgatta meg a szemeit Nikki, majd odasietett hozzám és szorosan megölelt. - Csak nem gondoltad, hogy hagyunk egész nap egyedül kuksolni itt.
- Semmi bajom nem lenne, ha tudnám, hogy Liz jól van, de egyetlen nővér sem volt hajlandó segíteni nekem - morogtam az orrom alá. - De örülök, hogy ti itt vagytok.
- Elmegyek, megkeresem az orvosát és megkérdezem - ajánlotta Rob, majd már el is tűnt az ajtóban.
- Ne haragudjatok, amiért így elromlott a parti - sóhajtottam bűntudatosan, bár egyáltalán nem az én hibám volt.
- Már készültünk visszavonulni és elküldeni a vendégeket. - Megfogta a kezemet és kedvesen rám mosolygott. - Pihenned kéne. Az éjszaka nem engedtek be minket, de a nővérek azt mondták, hogy nem vagy hajlandó aludni és egyfolytában zaklatod őket - rótt meg a fejét csóválva.
- Mégis hogyan tudnék aludni, amikor semmit sem tudok Liz-ről?
- Ne aggódj, ha valami nagy baja lenne, szerintem neked szóltak volna. A rendőrök nem jártak még nálad? - váltott hirtelen témát.
- Nem, még nem - sóhajtottam. Reméltem, hogy még sokáig el is kerülik a kórtermemet, mert semmi kedvem nem volt felidézni az éjszaka történteket.
Nem sokkal később visszatért Rob, de sajnos ő sem szolgálhatott jó hírekkel.
- Az orvos nem volt hajlandó semmit sem mondani nekem, mert csak Liz hozzátartozóinak adhat ki információt a hogyléte felől - morgolódott. - Sajnálom, Peter.
- Akkor majd este én átmegyek hozzá... Azt azért megmondták, hogy melyik kórteremben van?
Rob segélykérően Alicere pillantott, aki azonban szintén kíváncsian várta a válaszát.
- Liz még az intenzíven van - közölte halkan.
Vissza kellett dőlnöm a párnára. Képtelen voltam felfogni, hogy Liznek ilyen súlyos az állapota. Ha előbb bemegyek, akkor talán még időben érkezem ahhoz, hogy ne sérüljön meg ilyen súlyosan.
- Az én hibám - motyogta Alice bűntudatosan, mire mind értetlenül kaptuk rá a tekintetünket. - Én ismerem Liz múltját és tudnom kellett volna, hogy Adam egyszer fel fog tűnni.
- Kicsim, akkor sem figyelhettél volna oda minden egyes pillanatban - próbálta őt megnyugtatni Rob, finoman átkarolva a derekát.
- A francba, hogy nem mondtam el én neked - emelte rám a tekintetét mérgesen. - Akkor fele ennyit sem kellett volna szenvednetek. - Ismét csak értetlenül néztünk rá. - Kezdettől fogva ismertem Liz érzéseit, ahogyan nálad is felismertem a vonzódást iránta. Ismertem a múltját, ami miatt ő nem mert lépni feléd, de ha én elmondtam volna, számtalan kíntól megóvtam volna őt és téged is.
- Most már nem tudsz rajta változtatni - ráztam meg a fejem. - És ezúttal én kérlek arra, hogy ne mondd el nekem... Azt szeretném, ha akkor osztaná meg velem, ha már kellően megbízik bennem.
- Rendben - sóhajtott Alice, majd az ajtó felé pillantva az arca elszomorodott. - Most mennünk kell, mert itt a rendőrség, de délután visszajövünk - ígérte.
- Elleszek én egyedül is - legyintettem, holott tudtam, hogy ez egyáltalán nincsen így. Meg fogok őrülni a tehetetlenségtől, ha nem mehetek be Liz-hez.
Miután ők távoztak, a rendőrök egy orvos kíséretével bejöttek a kórterembe. A látogatásuk nem tartott sokáig és nem is tartalmazott semmi érdekeset, de még mielőtt távoztak volna, én az orvos után szóltam.
- Elnézést, doktor...
- Igen? - fordult vissza az ajtóból.
- Ismeri ön Eliazbeth Reasert? - kérdeztem, remélve, hogy a válasz igen lesz.
- Az egyik betegem - bólintott összevont szemöldökkel. - Ha jól tudom, magával együtt hozták be. Miért kérdezi?
A lehető legjobb orvost fogtam ki! Ő biztosan tudja, hogy mi van vele.
- Meg tudná mondani, hogy van?
- Ön a kollégája, igaz? - lépett vissza a szobába, behajtva maga mögött az ajtót.
Izgatottan bólintottam.
- Az állapotát már sikerült stabilizálnunk, éppen az imént szállították át őt egy kórterembe. Műteni szerencsére nem kellett, bár elég közel volt hozzá. Megrepedt egy bordája, valamint egy kis belső vérzése is volt, de ez magától meggyógyul, ha a beteg megfelelő ideig pihen. Ezen kívül még a térde sérült meg, meghúzódtak a szalagjai, de rendszeres tornával újra megerősítjük majd. Valamint enyhe agyrázkódást szenvedett, de ebből fel is gyógyul majd, mire felébred.
- Ezt hogy érti? - csodálkoztam el. Azért egy agyrázkódáshoz nem elég pár óra alvás.
- Erős nyugtatókat és altatókat adtunk be neki. Ha a mostani állapotában magához térne, a sok fájdalmat és egy helyben ülést nem bírná elviselni. Pár napig altatásban tartjuk, rendszeresen megmozgatva az ép testrészeket.
- Tehát még egy-két napig egyáltalán nem is fog magához térni?
- Nem - felelt egyszerűen.
- És meg szabad őt látogatni? - kérdeztem azonnal.
- Mármint önnek? - vonta fel a szemöldökét.
- Csak ma estig vagyok szigorúan ágyhoz kötve. Ha már tolószékbe ülhetek, meglátogathatom?
- Természetesen, de ne várjon túl sokat. Mély álomban van. Nem fog felébredni.
Hevesen bólogatni kezdtem, hogy értem, amit mond, majd elégedetten dőltem vissza a párnámra.
- Megmondaná akkor nekem, hogy melyik kórteremben találom majd meg? - A gondolat megőrjített, hogy itt van tőlem nem messze az egyik szobában és én nem láthatom őt.
- Három szobával arrébb, de a nővérek biztosan szívesen segítenek majd.
Na erre azért nem vettem volna mérget, de azért hálásan bólintottam.
- Köszönöm.
- Viszlát - biccentett, majd végleg távozott a szobából.
Ezután alig tudtam egy helyben maradni az esti vizitig. Alice, Nikki, Ashley és Jackson, ahogyan azt ígérték, visszajöttek hozzám délután és megígérték, hogy majd velem együtt mennek csak át Lizhez. Amikor az orvos belépett a szobába, én azonnal megszólaltam.
- Elhagyhatom végre a szobát, Doktor Úr?
- Nocsak, milyen sürgős - kuncogott.
- Szeretnék átmenni látogatóba pár szobával arrébb - feleltem.
- Ez esetben, felkelhet, de az éjszakát kötelező ágyban töltenie - nézett rám szigorúan miután megvizsgált. - Aztán, holnapután, ha az állapota így javul tovább, akár lábra is állhat majd.
- Ez remek! - csúsztam följebb azonnal az ágyban.
Miután az orvos távozott, a többiek visszajöttek és segítettek átülni a tolószékbe, majd együtt indultunk át Liz szobájába.

43. fejezet - A parti

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejezetet, ami ezúttal talán sokkal mozgalmasabbra is sikerült :D Ehhez tartozik egy függővég is, de mint az előző fejezetnél már említettem talán egy komiban, ezt már a történet eleje óta így terveztem :D Éppen ezért jó hosszú fejezet lett :D Azt nem tudom, hány oldal, mert kivételesen nem Word-ben írtam (az én gépem elromlott), de hosszabb lett, mint az előző :D Emellett még megemlíteném, hogy a kialakulóban levő kapcsolatuk szempontjából viszonylag pozitív fejezet lesz, bár a vége miatt a folytatás takar egy nagy bonyodalmat :/ Kíváncsi leszek a véleményetekre a végével kapcsolatban ;) Találgatni nem tilos :P :D Remélem, tetszeni fog :)

Puszi

Ui.: Az esetleges elírások miatt elnézést kérek! Szóljatok, ha valami nagy baromságot írtam, mert már egy kicsit későn fejeztem be :D

Liz szemszöge

Nagyon élveztem ezt az estét Peterrel és nem is akartam, hogy ilyen hamar vége legyen. Éppen ezért nem szóltam neki, hogy már szinte fagyás közeli állapotba kerültem. Csak sétáltam mellette és élveztem az együtt töltött perceket. Csak az komorított el egy kissé, amikor Jutinról kérdezett. Próbáltam a lehető legfinomabban a tudtára adni, hogy jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelne, ha egy lesifotós meglátna minket.

Amikor ismét le akart inteni egy taxit, megnyugtattam, hogy azt a maradék pár percet már kibírom, amit ő eléggé kétkedve fogadott.

- Akkor gyere ide – nyújtotta ki felém a karját. Először kissé megdöbbentem rajta és egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. Még egyszer nem követhetünk el hibát. Végül megadtam magam és szorosan hozzá simultam. A kabátja hidegétől először csak összeborzongtam, de ahogy átkarolt, kezdtem egyre inkább felmelegedni, ami talán a közelségének is betudható volt.

- Köszi – leheltem egészen halkan.

Amikor pár perc elteltével visszaérkeztünk a szállodához, felkísért engem a szobámhoz.

- Nincs kedved még egy kicsit maradni beszélgetni? – fordultam felé hirtelen. Még mindig nem akartam, hogy elmenjen. Úgy éreztem, hogy főleg most, amikor Justin nincsen itt, szükségem van a társaságára.

Miután ő beleegyezett, bementünk a szobámba. Én azonnal, úgy ahogy voltam, kabátostul, csizmástul leültem a kanapéra, és dörzsölgetni kezdtem a karomat.

Ő csak a fejét csóválta és, miután megszabadult a kabátjától, a karfára dobta azt.

- Miért nem engedted, hogy taxit hívjak? Teljesen átfagytál. – Leült mellém és minden további kérdés nélkül magához húzott.

- Mindjárt jól leszek – húzódtam még közelebb hozzá, miközben az ajkaim remegtek.

- Én nem úgy látom – csóválta meg a fejét. – A végén még megfázol itt nekem.

Hosszú ideig élveztem a közelségét, fejemet a vállára hajtva, miközben ő két karjával ölelt át engem. Aztán ez a közelség kezdett egyre inkább nyomasztó lenni számomra. Nem kellett volna nagyon megmozdulnom ahhoz, hogy megcsókoljam őt. Elég lett volna csak fölemelni a fejemet… és ezek a gondolatok megrémisztettek. Lassan elhúzódtam tőle, miközben egy pillanatra sem mertem ránézni.

- Azt hiszem, most már teljesen átmelegedtem.

Levettem a kabátomat, majd én is a karfára terítettem. Ezután csak szótlanul, magam elé nézve ültem mellette, miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Egy kérdés sem jutott az eszembe, amit feltehettem volna neki és a csönd már kissé kezdett idegtépő lenni. Főleg, hogy közben éreztem, és a szemem sarkából láttam is, hogy Peter folyamatosan engem nézett.

Végül egy mély lélegzetvétel után rászántam magam és felé fordítottam a fejemet. Ahogy a tekintetünk találkozott, képtelen voltam megszólalni. Láttam, hogy ő is szólásra akarta nyitni a száját, de végül nem mondott semmit sem. A szemei különösen csillogtak, ami teljesen összezavart. Még sosem láttam őt ennyire… felszabadultnak és egyben gondterheltnek… mindemellett mégis boldognak.

Lassan fölemelte az egyik kezét és pár hajtincset a fülem mögé tűrt, közben ujjai finom érintették az arcomat. A lélegzetem elakadt, de nem állítottam meg. Éreztem, hogy mire készül, de ezúttal nem tettem semmit sem annak érdekében, hogy megakadályozzam. Halk, szakadozó sóhaj t9ört fel a mellkasomból, ahogy az ujjai végigszaladtak a nyakam vonalán. Az arca egyre közelebb került az enyémhez és tudtam, hogy ha most nem állítom meg, ismételten hatalmas hülyeséget követünk el. Mégis átadtam magam az érzésnek, és a szemeim fokozatosan csukódtak le. Számomra hosszú óráknak tűnt az a pár másodperc, amíg végül az ajkai elérték az enyémeket és akkor is csak egy röpke pillanatra csókolt meg. Aztán elszakadt tőlem, de a lélegzetét még az arcomon éreztem, így a szemeimet nem nyitottam ki. Zihálva vártam, hogy visszahajoljon hozzám. Hogy újra érezhessem azt a csodálatos érzést, ahogy a világ megszűnik körülöttünk. Aztán ismét megcsókolt. Az ujjai beletúrtak a hajamba és még közelebb vont magához. A másik kezét eközben a hátamra csúsztatta. Szenvedélyesen viszonoztam a csókjait, és amikor éreztem, hogy el akar húzódni, az ujjaimmal beletúrtam a hajába, hogy visszahúzzam őt magamhoz. Fogalmam sem volt, mi ütött belém. Meg kellett volna állnom, hagynom, hogy elhúzódjon, ehelyett az én kezeim is megindultak. A hevességemet bátorításnak vehette, mert az egyik kezét a combomra simította, míg a másikkal a hátamat támasztotta meg és lassan eldöntött a kanapén. A karjaim automatikusan fonódtak a nyaka köré és közben egy pillanatra sem váltunk el egymás ajkaitól. Aztán csókjaival áttért az arcomra, majd az államra és végül le a nyakamra, ami egy hangos sóhajtásra késztetett engem. Aztán hirtelen észbe kaptam. Megjelent előttem Adam arca azzal a fenyegető pillantással a szemeiben. Azt a napot azóta sem sikerült teljesen kivernem a fejemből, pedig nagyon szívesen megtettem volna, minden egyes következményével együtt. Szinte éreztem az akkor átélt fájdalmakat. Az ütéseit, a pofonjait… És emellett éreztem, hogy Peter sem ugyanúgy tekint rám, mint korábban, ami újabb akadályt jelentett. Pedig mennyire akartam, hogy ez így legyen és most, amikor végre teljesült a kívánságom, mégsem tartom annyira jó ötletnek. Nem tehetném őt boldoggá és erről neki is tudnia kell, mielőtt még bármi komolyabb is lesz közöttünk.

Peter keze eközben becsúszott a blúzom alá, ami végleg magamhoz térített. Zihálva markoltam a vállába, hogy megpróbáljam hátrébb tolni őt magamtól.

- Peter… Peter, várj! Állj meg! – nyögtem két újabb csókja között. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek gyűltek, miközben ő hátrébb húzódott tőlem. Nem voltam még készen rá. Nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy most beavassam őt a múltamba. – Mi ezt nem tehetjük – próbáltam még inkább eltolni magamtól, mert a teste még mindig jórészt az enyémhez simult.

- Már miért ne tehetnénk? Liz, olyan régen próbálom már elmondani ezt neked. Talán az a két csók nem volt elég bizonyíték neked, hiszen mind a kettőt letagadtam, hogy szívből jött volna. De valóságos volt. Nem csak holmi vonzalom, amit irántad érzek - nézett rám komolyan. Pontosan ettől féltem. Hogy ő is hasonlóan érez irántam, mint ahogyan én őiránta. - Ha nem vagy mellettem, őrületesen hiányzol, ezt a nyáron volt alkalmam megtapasztalni. Ha pedig mellettem vagy, úgy érzem, mégsem vagy elég közel hozzám.

- Ne mondd ezt – szorítottam össze a szemeimet. Képtelen voltam tovább hallgatni a vallomását. Ha tovább folytatja, elgyengülök. – Ne folytasd! – utasítottam őt zokogva.

- Ki kell mondanom, mert így van, és képtelen vagyok tovább magamban tartani. Csak mond ki, hogy te nem érzel még csak egy csöppnyi hasonlót sem irántam, és én eltűnök innen. Akkor soha többé nem zaklatlak téged az érzéseimmel, csak mond ki nyíltan a szemembe – erősködött tovább.

Képtelen voltam megtenni, amit kért. Egyszer el kell neki mondanom mindent… az érzéseimet is… és emiatt most nem fogom megbántani őt.

- Ne csináld ezt! Köztünk nem lehet több barátságnál. Nem szabad! – toltam magamtól el éppen annyira, hogy fel tudjak mellette ülni a kanapén. Idegesen igazítottam a helyére a blúzomat, miközben a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. - Nekem ott van Justin! Én ezt nem tehetem veled. Mellettem te nem lehetnél boldog.

- Ha csak Justinról van szó… én várok. Várok rád, nem sürgetlek. De én csak melletted lehetek boldog. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor először megcsókoltalak ott az erkélyen. Mert igaz, hogy nem voltam éppen teljesen magamnál, de az alkohol csak felerősített ahhoz, hogy meg merjem tenni.

Alig bírtam elhinni, amiket mondott. Képtelen voltam felfogni, hogy ez most valóban megtörténik.

- Nem, nem csak ezekről van szó. Ez nem működhet – ellenkeztem keservesen zokogva.

- Liz… - próbálkozott még, de én megállítottam, mielőtt még olyat mondott volna, ami után képtelen lennék tovább magamban tartani az érzéseimet. Most nem fog menni. Semmiképpen sem. Gondolkodnom kell. És miután mindent elmondtam neki, valószínűleg ő is ezt kéri majd tőlem.

- Kérlek, Peter, csak menj el! Hagyj most egyedül. Csak menj el! – zokogtam kissé hangosabban, ahogy újra szólásra nyitotta a száját.

Lassan felállt mellőlem, felvéve a kanapé karfájáról a kabátját. Aztán egy ideig nem mozdult. Talán arra várt, hogy mégis marasztalom és nem is voltam ettől olyan messze. Végül mégis elindult az ajtó felé és lassú léptekkel elhagyta a szobát. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a zokogás újult erővel tört rám. Sokkal erőteljesebben, mint eddig.

Az idő csak egy összemosódott folt volt előttem ezután. Még félig emlékeztem rá, hogy Alicet elküldtem. Most úgysem tudott volna segíteni nekem. Aztán csak zokogva ültem, lecsúszva a földre a kanapéról. Össze kell szednem magam. Beszélnem kell Peterrel, mielőtt még nem késő. De előbb még Justinnal kell megbeszélnem a dolgokat. Ez így nem mehet tovább. A gondolatra, hogy még egy ember életét tönkreteszem ezzel, újra felsírtam. Én ezt nem így akartam. Senkinek sem akartam fájdalmat okozni. Talán, ha sosem találkozom Peterrel, Justinba bele tudtam volna szeretni.

Nem is emlékszem már rá, hogy mikor aludhattam el. Csak a telefonom csörgése ébresztett fel. A kijelzőre néztem, amin megláttam Jackson nevét. Ha valaki a lányok közül lett volna, biztosan nem veszem föl, de ő nem fog annyit faggatózni, vagy talán nem is tud semmit sem…

- Szia – szóltam bele rekedten.

- Liz, hol vagytok? Chris már teljesen kivan, mert nélkületek nem tudjuk elkezdeni a forgatást. Liz! Hahó, ott vagy? Mi van veletek? – kérdezte, miután hosszú ideig nem mondtam semmit sem.

- Nem hinném, hogy most oda tudnék menni… - suttogtam erőtlenül.

- Miért mi történt? Mi van veled? Olyan furcsa a hangod – értetlenkedett.

- Csak mondd meg Chris-nek, hogy nem érzem jól magam – hárítottam el a kérdéseit.

- De ugye nincs bajod? És mi van Peterrel? Róla tudsz valamit? Mert nem veszi föl a telefonját.

- Nem, nem tudok róla semmit sem. – A torkomat ismét fojtogatni kezdték a könnyek. – És ne aggódjatok, nincsen semmi olyan bajom, amit ne tudnék kezelni.

- Rendben, majd elmondod, ha visszamentünk – hagyta rám végül. – Vigyázz magadra! Szia.

Köszönés nélkül nyomtam meg a hívás megszakítása gombot, majd visszadőltem a kanapé szélének. Ezek szerint Peter sem ment el a forgatásra. Tényleg, hány óra lehet? – kaptam észbe hirtelen, és a telefonomra néztem.

- Te jó ég! – nyögtem fel fájdalmasan. – Már fél kilenc… nem csoda, hogy a többiek már kerestek. Remek, már magamban is beszélek! Tényleg megőrültem.

Komótosan feltápászkodtam a földről, majd a fürdőbe mentem lezuhanyozni. Miután felöltöztem, egy mély sóhajjal dőltem el az ágyon és a gondolataimba merültem.

Vajon készen állok már arra, hogy mindent megosszak Peterrel, ami a múltammal kapcsolatos? És vajon ő készen áll-e rá? Nem akarom, hogy emiatt romoljon meg köztünk minden. Mert én úgy érzem, joga van tudni rólam mindent, hiszen ő is megosztotta velem az életének sötét időszakát is. Én miért ne bízhatnék meg benne ennyire? Mégis félek, hogy ez mindent elront.

Hirtelen ötlettől vezérelve vettem el a mobilomat az éjjeliszekrényről. Egy kis ideig még gondolkodva meredtem a kijelzőre, majd végül megnyomtam a hívás gombot. Reméltem, hogy a kapcsolatunk végre helyre állt és nem fog veszekedésbe átmenni a beszélgetés.

- Szia kincsem – szólt bele anya pár csörgés után a telefonba.

- Szia anyu – motyogtam halkan.

- Valami gond van, igaz? – tért rögtön a lényegre. Valószínűleg kihallotta már a hangomból, hogy nincs minden rendben.

- Ami azt illeti… - haraptam az ajkamba.

- Justin tett valamit? – kérdezte hirtelen.

- Nem… tulajdonképpen én voltam az, aki hibát követett el – suttogtam szégyenkezve.

- Mesélj! – utasított anyai szigorral, de mégis kedvességgel és együttérzéssel a hangjában.

- Emlékszel, hogy meséltem neked Peterről…

- Igen, mi van vele? – kérdezte kissé izgatottan, amit nem is nagyon értettem. – Ő csinált valamit? – lepődött meg.

- Nem – vágtam rá. – Vagyis tulajdonképpen igen – javítottam ki magam halkan. – Tegnap elhívott vacsorázni, mert az utóbbi időben nagyon keveset beszélgettünk. Aztán… felkísért engem a szobámhoz, én pedig behívtam őt.

- Ne folytasd! – szakított félbe. – Szereted őt? – kérdezte komoly hangon.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Szereted Petert?

- Én… te… ezt… honnan? – makogtam zihálva.

- Női megérzés – felelt egyszerűen. – Valamint hajlamos vagy néha elfelejteni, hogy az anyád vagyok. Néha azt is látom, amit te nem. Főleg, ha olyan odaadással beszélsz valakiről, mint erről a Peterről. Komolyan, le kellett volna videózni.

- És szerinted mit kellene most tennem? – kérdeztem kétségbeesetten, beletörődve, hogy az anyám teljesen átlát rajtam.

- Mi történt pontosan?

- Csak megcsókolt… de úgy igazából… tovább viszont nem mentünk.

- Akkor mi a gond? – értetlenkedett.

- Anyu, nekem még ott van Justin és…

- Ezt most értsem úgy, hogy már nem sokáig? Nehogy pont ő legyen a kifogás.

Megleptek anya szavai. A nyáron még ő próbált rábeszélni, hogy adjak egy esélyt Justinnak. Vagy talán félreértettem volna őt?

- Peter nem tud a múltamról – mondtam ki végül. – Félek, hogy ha elmondok neki mindent, akkor megbánja mindazt, amit tegnap este bevallott nekem – szipogtam a telefonba.

- Jaj, édesem, miért gondolod azt, hogy egy férfi csak akkor lehet boldog, ha hatalmas család veszi körül? – sóhajtott. – Azt hittem, ezt a témát akkor rendesen átrágtuk. Attól még, hogy nem lehet gyereked, Peter nem fog másként nézni rád.

- Talán most még nem, de mi lesz később? Ha ez a dolog elmélyül közöttünk?

- Fel sem fog neki tűnni. Hidd el, a munkája éppen eléggé leköti majd ahhoz, hogy még rád se legyen majd elég ideje. És ha később már nem kap nagy szerepeket? Otthon fog ülni és egy idő után majd megun engem…

- Hogy mondhatsz ekkora butaságokat? – háborodott föl.

- Én tizennyolc éven át éltem együtt mind a három lányommal és egyiket sem untam meg. Ha tényleg szeret téged, akkor ez csak egy kis veled járó kellemetlenség lesz számára.

- De én nem akarok neki kellemetlenséget okozni! Éppen eleget szenvedett már az életben. Miért kéne még nekem is rátennem erre egy lapáttal. A kislányáról akkor tudta meg, hogy nem is az övé, amikor már minden mást elveszített. Évekig élt abban a tudatban, hogy van egy lánya, aztán egyszer csak kiderült, hogy ez mégsem így van.

- Azt hiszem, így telefonon keresztül nem tudlak meggyőzni. Beszélj az egyik barátnőddel és, ha egy kicsit már lenyugodtál és átgondoltad a dolgokat, hívj fel újra. Bármikor is lesz ez, én meghallgatlak.

- Rendben – bólintottam rá, bár ő ezt nem láthatta.

- Szia kincsem.

- Szia anyu – suttogtam még bele a telefonba, majd kinyomtam a hívást.

Nem éreztem úgy, hogy ez a beszélgetés olyan sokat segített volna rajtam. Úgy tűnt, anya nem igazán fogta fel, mennyire érzékenyen is érint engem ez a téma. Talán azért, mert nem tudja a helyembe képzelni magát. Ő még sosem volt hasonló helyzetben.

Az egész délelőttöt és még a délután nagy részét is csak magam elé bámulva, a gondolataimba merülve töltöttem el. Aztán egyszer csak kinyitódott a szobám ajtaja. Hirtelen nem is az jutott eszembe, hogy mit keres ő itt, hanem hogy a legjobbkor jött. Muszáj lesz beszélnem vele.

- Szia Liz, hogy-hogy te már itt vagy? Csak most kellene nemsoká végezned a… - ahogy meglátta az arcomat, elakadt. – Mi történt? – sietett oda mellém, és a kezét az arcomra simította. – Jól vagy?

- Beszélnünk kell – jelentettem ki határozottan.

- Mégis miről? Talán valami baj van? Történt valami? – ült le az ágy szélére a lábamhoz.

- Ami azt illeti, igen – hajtottam le a fejemet, miközben ismét fojtogatni kezdtek a könnyeim. Ezt az érzést már régi ismerősként köszöntöttem. – Tegnap együtt vacsoráztunk Peterrel – kezdtem bele lassan. – Nagyon jól elbeszélgettünk, és jókat nevettünk. Régen éreztem már ilyen jól magam… Justin, én kezdem úgy érezni, hogy megfulladok a közeledben – néztem fel rá nagyot nyelve. – Ez nem a te hibád, sokkal inkább az enyém, amiért képtelen vagyok beléd szeretni. Te tudtál rólam mindent, és mégis elfogadtál. De a rajongást kezded egy kicsit túlzásba vinni. Nekem ez így nem fog menni.

- Most te… szakítani akarsz velem? – kérdezte döbbenten.

- Igen… valahogy úgy – hunytam le a szemem, összehúzva magam az ágyon.

- Gondolom, tegnap este Peterrel jót szórakoztatok. Legalább elmondhatnád az igazat – emelte fel kissé a hangját.

- Tényleg ezt akarod hallani? Hát, tessék! Megcsókolt és én hagytam. Majdnem több is történt, de… én képtelen voltam rá.

- Engem bezzeg rögtön elutasítottál – állt föl mellőlem.

- Miért vádolsz meg olyannal, amiről nem tehetek? – néztem fel rá könnyes szemekkel.

- Igazán? Nem tehetsz róla? Mire gondoltál, amikor nyáron végül engedtél nekem? Hogy jó leszek majd egy pótléknak? Lesz kivel játszanod? Hát, köszönöm, de ebből én sem kérek tovább. Úgy jöttem vissza, hogy azt hittem, ez a kevés külön töltött idő jó hatással lesz a kapcsolatunkra. Hogy talán te is rájössz végre, fontos vagyok a számodra. Ehelyett máris más karjaiba sietsz. Ehhez csak gratulálni tudok! – horkantott fel ingerülten.

- Nem játszani akartam veled! Tényleg azt hittem, hogy idővel beléd tudok majd szeretni, de egyszerűen képtelen voltam rá – zokogtam fel.

- És vajon miért? Talán, mert minden nap láttad azt, akit mindeddig szerettél. Ne akard letagadni! Láttam, hogyan néztek egymásra. Az arcodra volt írva, mennyire fontos neked. Csak azon lepődtem meg, hogy eddig hagyta húzódni a dolgokat közöttünk. De azt hiszem, jobb lesz ezen minél hamarabb túlesni. Most jobb lesz, ha én megyek – indult el az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, még egyszer visszafordult. – Te egy csodálatos nő vagy, Elizabeth, még annak ellenére is, hogy most igencsak sikerült elásnod magad a szememben. Sok boldogságot kívánok neked, bárkivel is teljesüljenek majd az álmaid.

Majd kilépett az ajtón és ezzel együtt az életemből is. Elsietett a lépcső felé. Csak pár másodperccel később tudatosult bennem, hogy mit is mondott nem sokkal ezelőtt. Azonnal utána siettem és reméltem, hogy nem kések el. Ahogy azonban Peter szobája felé pillantottam, nem láttam senkit sem, így rögtön a lépcsőn indultam el lefelé. Már csak az utolsó lépcsőforduló volt vissza, amikor halk sikkantás hallatszott. Mihelyt kiléptem és megláttam őket, rögtön tudtam, hogy én ehhez kevés leszek.

A fiatal portás lány a kezeit a szája elé kapva, ijedten nézte a két férfi verekedését.

- Mire vár még? Hívjon segítséget! – kiáltottam oda neki, miközben határozottan indultam el Justin és Peter felé.

- Miért teszed tönkre az életét? Mellettem boldog lehetett volna.

Justin láthatóan fölényben volt. Peter arca sápadt volt és teljesen gyengének tűnt. Őt is megviselhették az események, hiszen tulajdonképpen elküldtem őt, miután bevallotta nekem, hogy többet érez irántam barátságnál. Justin ökle egyenesen az arcába csapódott, amire fájdalmasan nyögött fel.

- Ő nem a tiéd, és szabad akarata van. Én nem kényszeríttettem őt semmire sem.

Ahogy Peter vissza akarta adni az előző ütést, Justin előbb reagált és még egyszer megismertette vele az öklét. Peter ujjai erre automatikusan a nyakára fonódtak.

- Elég! – kiáltottam el magam és próbáltam ketté választani őket. – Elég legyen! Hagyjátok abba! – Az éjszaka miatti kialvatlanság azonban nálam is megtette a hatását. Justin szinte önkívületi állapotban a dühtől lökött engem félre. Megtántorodtam az erős lökéstől, de még idejében sikerült visszanyernem az egyensúlyomat és nem esetnem hanyatt.

- Héhéhé! – jelent meg egyszer csak Kellan és lefogta Justin ismét előre lendülő karját, majd arrébb vonszolta őt.

Én azonnal Peterhez ugrottam, mielőtt még ő indult volna meg az immáron védtelen Justin felé.

- Nyugi – fogtam meg a vállait. – Peter – szóltam erélyesen, hogy végre tényleg megnyugodjon.

A szemeit végül rám szegezte és fürkésző pillantással mért végig engem. Mielőtt azonban még bármit is mondhatott volna, kézen ragadtam őt és elvezettem a portáig. Elkértem a még mindig remegő portástól az elsősegélydobozt, majd visszasiettem Peterhez.

- Kérlek, mond, hogy nem te kezdted a verekedést – néztem fel rá könyörgő szemekkel.

Megrázta a fejét, ami azonnal megkönnyebbüléssel töltött el engem.

- Ő ugrott nekem, teljesen meglepett engem is – sóhajtotta. – Csak akkor döbbentem rá, hogy mi a baja, amikor elkezdett velem ordibálni – fürkészte még mindig az arcomat.

- Teljesen magán kívül van, szegény – hajtottam le a fejem, miközben kutatni kezdtem a táskában. Elővettem egy darab gézt, majd óvatosan törölgetni kezdtem a szája sarkából a vért.

- Sikerült gondolkodnod? – kérdezte hirtelen.

A kezem megállt a mozdulat közben, de mindez csak egy pillanatig tartott.

- Előbb beszélnem kell Alice-szel – feleltem halkan.

- Miért nem bízol meg bennem? Tudom, hogy képes lennék kezelni a múltadban történteket. – A keze megfogta az enyémet, hogy végre csak rá figyeljek.

- Ez nem ilyen könnyű – sóhajtottam, de nem néztem fel rá. Nem gyengülhettem el, amíg nem voltam biztos magamban. – Inkább saját magamban nem bízom.

- Legalább valamilyen támpontot adj, hogy egyáltalán érdemes-e ennyit szenvednem... - suttogta halkan.

- Nem tudom, Peter - motyogtam magam elé. - Időre van szükségem, hogy mindent átgondoljak. Számomra te fontosabb vagy annál, minthogy egy hirtelen döntés miatt felboruljon a kapcsolatunk - néztem végül fel az arcára.

A szavaimra szemeiben remény csillant. A kezemet ismét felemeltem és újra a sebeit vettem kezelésbe. Egyik sem volt mély, mégis fájt, hogy miattam történt ez vele. Közölhettem volna egy kicsit finomabban is Justinnal, hogy szakítani akarok vele...

Nem tudtam elkerülni a pillantását, ami végig az arcomat fürkészte áthatóan.

- Miért nem voltál a forgatáson? - kérdeztem, elterelve egy kicsit a gondolatait.

- Képtelen voltam kimozdulni - felelt egyszerűen, de a hangja teljesen elhalkult a végére.

- De akkor mit kerestél itt lent?

- Téged vártalak. Bár ezek szerint, te sem mentél ma el...

- Nem... nem bírtam aludni az éjszaka - vallottam be. Úgy gondoltam, most már fölösleges lenne kertelnem. Tudja, hogy ő sem közömbös számomra, ezt érezhette tegnap este is. - Aztán csak későn ébredtem és... én sem bírtam elindulni. A lehető legtovább akartam halogatni a többiek kérdésözönjét.

- Nem ment át hozzád Alice tegnap este? - vonta össze a szemöldökét.

- De igen... viszont én elküldtem. Akkor rögtön képtelen voltam összehozni egy értelmes mondatot is.

- Ezt értsem úgy, hogy az kevert össze, amit mondtam és hogy megcsókoltalak, vagy az, hogy Justint megbántottad ezzel? Mert az, hogy ő most ilyen feldúltan jött le és utána te hozzám rohantál, nem pedig hozzá... én inkább az elsőre gondolnék.

- Mindkettő - mondtam ki egy mély levegő után, majd gyorsan felpattantam előle. - Készen is vagy - léptem egyet hátrébb.

- Nem gondolod, hogy ha egy kicsit többet beszélgetnénk erről, akkor képes lennél egy idő után őszintén beszélni a gondjaidról?

- Most csak Alice-re van szükségem és arra, hogy egy kicsit egyedül legyek. A többi majd kialakul.

Mivel ezután ő már nem mondott semmit sem, hátat fordítottam neki és elindultam Alice felé. Csak ő maradt lent, hogy megvárjon engem. Tudta, hogy szükségem lesz rá.

- Mindent el kell mondanod! - nézett rám szigorúan. - Az elejétől a végéig és nincs apelláta!

Lassan bólintottam, majd egy utolsó pillantást vetve Peterre, aki még mindig a portánál ücsörgött, egyfolytában minket nézve, elindultam fel a szobámba, Alice-szel az oldalamon.

Ahogy beléptem a szobába és megállt a kanapé előtt, egy pillanatra ledermedtem, de aztán észbe kapva gyorsan leültem.

- Nos? - helyezkedett el mellettem kíváncsian Alice.

- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha Jsutinnal kezdem a mesélést - sóhajtottam, mire ő csak bólintott. - Azt hittem, hogy idővel képes leszek beleszeretni. Viszont erre egyszerűen képtelen voltam. Egyik alkalommal vacsora után megkérdezte, hogy maradhat-e éjszakára, de én visszautasítottam őt. Nem akartam kihasználni a helyzetet. És talán legbelül azt is tudtam, hogy ez kettőnk között nem működhet. Aztán tegnap reggel összefutottunk Peterrel... Csak beszélgettünk, de rájöttem, hogy mennyire elhanyagoltam őt és titeket is az elmúlt időszakban. Annyira arra koncentráltam, hogy minél boldogabb legyek Justin mellett, hogy rólatok szinte el is feledkeztem. Elmondtam neki, hogy Justin rendszeresen elutazik Tacomába és, hogy mennyire bizonytalannak érzem ezt a kapcsolatot, erre ő elhívott vacsorázni engem. - Alice fölkapta a fejét és meglepetten pislogott rám. Innentől talán már ő is sejtette, hogy mi történhetett. - Nagyon jól elbeszélgettünk és tényleg, régen éreztem magam ilyen jól férfi társaságában - hajtottam le a fejemet bűnbánóan. - Justinnal is jól elvoltunk, de olyankor inkább ő beszélt, én pedig csak hallgattam őt. Aztán, gyalog jöttünk vissza a szállodába és én... még nem akartam, hogy el kelljen válnunk, ezért behívtam a szobámba még egy kicsit beszélgetni - vallottam be. Ahogy felnéztem Alice arcára, értetlenül konstatáltam, hogy azon egy széles mosoly húzódott a szavaim hallatán.

- Szerintem a folytatást már tudom, de tőled szeretném hallani - hajolt kicsit közelebb hozzám. - Minden egyes részletét hallani akarom!

- Alice - nyögtem fel lemondóan. - Peter megcsókolt és én nem ellenkeztem... először. Már majdnem tovább is léptünk, amikor észbe kaptam. Nem tehetem meg vele, hogy anélkül engedem komolyabbá válni a kapcsolatunkat, hogy ő nem tudja, mire vállalkozik. Viszont képtelen vagyok beszélni neki a múltamról - szorult el a torkom.

- De hát miért? - tárta szét a karját. - Biztos vagyok benne, hogy teljes mértékben megértené.

- Igen? Miből gondolod? És ha még most el is fogadná, később meggondolhatja magát...

- Kétlem, hogy Peter csak azért lemondana rólad, mert nem lehet gyereked - forgatta meg a szemeit. - Annál ő sokkal jobban szeret téged, minthogy egy ilyen megrendítse az elhatározásaiban. - Kérdőn néztem rá. Vajon erről beszélt volna még korábban? Ez a kölcsönös vonzalom tényleg ennyire látszott volna? Vagy talán Peter neki már korábban elmondta? Ő viszont csak megvonta a vállát és szó nélkül hagyta a csodálkozásomat. - Egyébként is, gondolj csak bele... Pont te alakítasz egy olyan nőt egy filmben, akinek nem lehet gyereke... Carlisle mégis szereti Esmét és ez az apróság nem állhat a szerelmük útjába. Valamint ugyanez a helyzet Bella és Edward kapcsolatában is.

- Alice, ez csak egy kitalált történet, ami Steph fejéből pattant ki - ellenkeztem. - A valóságban nem létezik ilyen szerelem - világosítottam fel őt.

- Tényleg? - horkantott föl. - Pedig én pontosan ilyen boldognak érzem magam Rob mellett. Ez csak egy apró kis probléma. Nehogy emiatt mondj le a boldogságról! Peter szeret téged és csak ez a fontos. Azt pedig had döntse el ő, hogy azok után is veled szeretne-e lenni, hogy elmondtad neki a múltadat. - Mély levegőt vett, hogy kicsit lenyugodjon, és csak ezután szólalt meg ismét, most már valamivel együtt érzőbb hangon. - Szerintem ülj le vele, és mondj el neki mindent. Biztos vagyok benne, hogy végig fog hallgatni és veszteni valód nincsen.

- Igazad van - sóhajtottam.

- Remek, akkor ezt meg is beszéltük - csapta össze vidáman a tenyerét. - Most pedig, eljössz velem és Ashley-vel vásárolni, mert egyedül csak neked nincsen meg holnapra a ruhád. Ha már tegnap Peter miatt lemondtad, most muszáj eljönnöd velünk.

- Nem hinném, hogy vagyok abban a hangulatban, hogy most kibírjak egy Ash-féle vásárlást - borzongtam meg.

- Ne aggódj, nem hagyom, hogy még jobban kikészítsen téged, de nekem fontos ez a születésnapi parti. Érzem, hogy Rob tervez valamit, mert nagyon titokzatos mostanában és olyan kevés vendéget hívott meg - húzta el a száját.

Csak megcsóváltam a fejemet.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik - kuncogtam fel. A pörgése engem is észhez térített egy kissé.

- Szóval te tudod? - döbbent meg. - Légyszi mondd el! - nézett rám könyörgő szemekkel. Egy pillanatra megzavarodtam, de aztán gyorsan megráztam a fejemet.

- Nem, megígértem Robnak, hogy nem mondom el senkinek sem. Ne akard elrontani a meglepetését. Hidd egy, így sokkal jobb lesz neked is.

- Oké - húzta el a száját. - Akkor viszont öltözz, mert nemsokára indulunk! És légyszi, csak holnap beszélj Peterrel, mert szeretném, ha az este megjelennétek a bulin - viccelődött halkan felnevetve.

- Őrült vagy - csóváltam meg a fejemet. - Ugye nem gondolod, hogy AZ lesz az első dolgunk?

- Hát, ha már tegnap majdnem megtörtént? - vonta meg a vállát. - Na, nyomás a fürdőbe készülődni! - kezdett el a helyiség ajtaja felé tolni engem.

Fél órával, egy kávéval és némi sminkkel később már úgy gondoltam, elfogadható állapotban vagyok ahhoz, hogy megjelenjek az utcán. Ettől függetlenül a pulóverem kapucniját az arcomba húztam, a sálat pedig a szám elé. Na nem mintha Asht nem ismerték volna föl, azért a kimerültségemet ez is takarta némiképp.

Már a boltban válogattunk a megfelelő ruha után - pontosabban Ashley szaladgált a sorok között -, amikor Alice újra szóba hozta Petert.

- Mennyit tud rólad meg Justinról? - kérdezte, fel sem nézve a ruhákról.

- Minden kétségemet elmondtam neki - feleltem sóhajtva. - Én képtelen vagyok őt egy barátnál többnek tartani.

- Liz! - kiáltott oda nekem két sorral messzebb Ashley, mire én azonnal felé pillantottam. - Ezt nézd! - mutatta fel a ruhát, amit a kezében tartott.

- Nem szeretnék feketét - ráztam meg a fejemet határozottan. - Az olyan gyászos, főleg, ha ilyen egyszerű a ruha.

Mivel én már tudtam a meglepetésről, ahhoz illően is akartam öltözni. A holnapi minden szempontból vidám nap lesz, főleg, ha végre Peterrel is le tudunk ülni beszélgetni.

- Hát jó, akkor keresek másikat - szontyolodott el, majd az orra alá motyogva visszafordult a ruhákhoz.

- Mit szólnátok ehhez? - emelt ki egy másik ruház nem sokkal arrébb Alice. - Erre már nem mondhatod, hogy gyászos, és azt sem, hogy nem hozzád való. Szerintem próbáld föl - nyújtotta felém.

Pár másodpercig gondolkodva néztem az elém tartott kék ruhára, majd végül elvettem azt Alice kezéből és a próbafülkék felé indultam.

Mielőtt azonban felvettem volna, először csak magam elé tartottam a tükör előtt. Igaza volt Alice-nek és ráadásul még nem is volt annyira kirívó darab.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy Ashley nem kérdezett rá arra, miért nem mentem el a forgatásra. Talán Alice szólhatott neki, hogy jobb, ha most nem zaklat a kérdéseivel.

Óvatosan belebújtam a ruhába, majd félve a tükör felé fordultam, de a látvány megnyugtatott. A ruha tényleg pontosan illett rám. Ahogy a mellrésztől és dekoltázstól egyre feljebb keskenyedett az anyag, végül egy vékony, elől kövekkel kirakott részbe futott, ami aztán a nyakamat is körbeölelte és végül hátul újra összekapcsolódott a ruhával.

- Na, hogy tetszik? - kukkantottak be a lányok, résnyire elhúzva a függönyt.

- Ez csodásan áll rajtad - lelkendezett rögtön Ashley, ahogy meglátott. - És nem is túl kihívó. térdig és és nem túl feszes. Pontosan ilyet akartál - emlékeztetett, mielőtt még elmondhattam volna az én véleményemet is. Bár valóban nem sokban különbözött.

- Tényleg tetszik - mosolyodtam el. - Azt hiszem, nem is kell tovább keresgélnünk - jelentettem ki.

A ruhabolton kívül a lányok még berángattak engem egy cipőboltba is, ahol kiválasztották a megfelelő magassarkú cipőt a ruhához. Amikor pedig mindennel elkészültünk, visszaindultunk a szállodába, de ezúttal taxival.

Fáradtan ejtettem le a szatyrot, amiben az újonnan vett ruhám és cipőm volt, az ágy mellé, majd az erkélyajtóhoz léptem. Halkan léptem ki az éjszakába és ezt nem is bántam meg, amikor megláttam, hogy a szomszéd erkélyen pedig Peter áll. Az egyik kezében a telefonja volt, amin éppen hevesen magyarázott valamit a vonal túlsó végén levő személynek. A mondatokra azonban nem nagyon figyeltem, de nem is értettem volna őket, olyan halkan beszélt. Sokkal inkább lekötött a másik kezében levő cigi, amit újra meg újra a szájához emelt, amikor kis időkre elhallgatott. Legszívesebben betartottam volna az ígéretemet, hogy eltöröm a kezét, ha újra cigizni látom, de tudtam, hogy jelen esetben miattam teszi ezt és azzal tudnám csak ebben megakadályozni, ha most azonnal beszélnék vele. Erra viszont még képtelen voltam.

Egy halk sóhaj után inkább visszamentem a szobámba és gondosan becsuktam magam mögött az ajtót. Ledőltem az ágyamra és vártam. Vártam, hogy elnyeljen a sötétség és reméltem, hogy a rémálmok elkerülnek engem legalább erre az éjszakára.

Ahogy a másnap esti parti egyre közeledett, úgy lettem egyre izgatottabb. Petert egész nap nem láttam, pedig reggel nagy nehezen sikerült rávennem magam, hogy lemenjek reggelizni, pedig még nem akartam szembekerülni vele. Valószínűleg ő is attól tartott, hogy összefutunk, ezért nem volt ott. Érdekes módon ezúttal a tudat, hogy másként érez irántam, halvány mosolyt csalt az arcomra és ez nagyon meglepett. Az egész délelőttöt mosolygós hangulatban töltöttem. Talán ez volt a jele annak, hogy most már készen állok tovább lépni.

Mivel Robnak egész nap a partit kellett szerveznie, engem kért meg, hogy menjek el Alice szüleiért és testvéreiért a repülőtérre. Egyrészt, mert engem azért jobban ismertek, mint a többieket, másrészt, mert ő is tudta, hogy ez majd leköti a figyelmemet. Miután leszállt a gépük, mindüket szorosan átöleltem.

- Sokkal jobb színben vagy, mint amikor legutóbb láttunk - simított végig az arcomon Martha. - Egészségesebb az arcszíned.

- Köszi - mosolyogtam én is. - Gyertek, Rob már nagyon izgatott. Minél előbb el akarja kezdeni a bulit.

- Ezt meg is értem - nevetett Thomas, Alice apukája. - És hogy van Alice?

- Ezt majd tőle kérdezzétek - vigyorodtam el. - Tudja, hogy lesz valami meglepetés számára, de azt nem, hogy pontosan micsoda. Talán majd meg is nyugszik kicsit, ha majd azt hiszi, Rob-nak csak ti szerepeltek a terveiben.

Mivel Nikki és Rachelle elvitték jó messzire, a város másik végébe Alice-t, amíg készülődtünk, a családtagok és régi barátok nyugodtan mászkálhattak szabadon a szállodában. Engedélyt kértünk rá, hogy a lenti étteremben rendezhessük meg a partit, így sokkal egyszerűbb volt megoldani, csak ki kellett bérelni a helyet.

Már a hajamat készítettem a tükör előtt, amikor kopogtattak a szobám ajtaján. Nem tudtam, ki lehet az, így teljesen meglepett az ajtó másik oldalán álló személy.

- Szia - köszönt halkan.

- Szia - nyeltem nagyot. Ő már teljesen elkészült és öltönyben, alatta világoskék inggel és csillogó szemekkel állt előttem.

- Csak... gondoltam, megnézem... hogy állsz - dadogta tétován.

- Már csak a hajamat fejezem be és felveszem a ruhámat...

- Akkor mit szólnál hozzá, ha megvárnálak?

Képtelen voltam ellenállni annak a gyönyörű zöld szempárnak. Teljesen megbabonázott.

- Persze... rendben - bólintottam rá végül kissé zavarodottan.

- Akkor itt kint megvárlak - ajánlotta, mire én egy újabb bólintás kíséretében behajtottam az ajtót. Azt egy kicsit szemét dolognak tartottam volna, ha teljesen becsukom előtte. Nem akartam őt kizárni a szobából.

Ezután már szinte kapkodva folytattam a készülődést, aminek meg is lett az eredménye. A kezeim remegtek, amit nem nagyon értettem. A hajamat viszont háromszor próbáltam meg elcsatolni, mindannyiszor sikertelenül. Végül feladtam és hagytam, hogy csak lazán a vállamra hulljanak a tincseim. Ezután gyorsan, de vigyázva belebújtam a ruhába, majd a tükör elé sétáltam. A szemeim alatt már nyoma sem volt a karikáknak, ami jórészt a sminknek is köszönhető volt. A szemeim ezúttal boldogan csillogtak, ami megnyugtatott. Csak maradjon így egész este...

Egy mély levegőt vettem, mielőtt kiléptem volna Peterhöz a folyosóra. Amint meglátott, többször is végigjáratta rajtam a tekintetét, majd meghallottam a már jól megszokott mondatot.

- Gyönyörű vagy - mondta elismerően, ám ezúttal ezek a szavak nem csupán egy sablonszöveget takartak előttem. Sokkal inkább éreztem úgy, hogy komolyan gondolja és ez örömmel töltött el.

- Köszönöm - mosolyodtam el halványan. - Menjünk, mert a végén még lekéssük a partit - intettem a fejemmel a lift felé.

Az étterembe belépve még engem is ámulatba ejtett a díszítés. Nem is gondoltam volna, hogy Rob ennyire a közepébe vág. A "Boldog születésnapot!" felirat mögött ugyanis ott volt egy másik is, amit gondolom az ajándékozás közben világítanak majd meg. Ashley és Rob csodálatos munkát végzett.

Az ünnepeltnek, vagyis Alice-nek kilencre kellett megérkeznie és már majdnem háromnegyed volt, így mindenki egyre izgatottabb lett, ahogy teltek a percek.

- Szerinted mit fog szólni hozzá? - suttogta a fülembe Peter. Amióta lejöttünk, egyetlen szót sem váltottunk egymással, így most ez és a közelsége is megdermesztett egy pillanatra.

- Bizonyára örülni fog - mosolyodtam el szélesen. - Rob nagyon jól kitalálta. Így Alice még csak nem is sejti, hogy mire készül.

- Valóban - hümmögött a fülembe. - A szülei egyébként tudják? - kuncogott.

- Persze - nevettem el magam. - Szép lenne, ha még számukra is meglepetés lenne. Bár azt nem tudom, hogy Rob szülei tudják-e - gondolkodtam el. - Velük nem nagyon beszélgettem.

- Figyelem emberek! Még pár perc és itt van Alice! - kiáltotta el magát Ash.

És valóban, amikor az óra elütötte a kilencet, kinyitódott az étterem ajtaja és megjelent az ünnepelt. Ekkor mindenki egyszerre kiáltotta el magát: Boldog születésnapot!

Hatalmas mosollyal az arcán lépett beljebb és végignézett a hatalmas tömegen, ami várt rá. Amikor a tekintete a szüleire és a testvéreire tévedt, a szemeibe könnyek gyűltek. A régi barátait szintén könnyek közepette ölelte át, majd miután mindenkit üdvözölt, zokogva Rob nyakába borult.

Mindenki hangosan tapsolni kezdett, majd a tömeg folyamatosan részekre oszlott. A zenészek, vagyis Jackson zenekara belekezdett a zenélésbe, ami csak tovább fokozta a hangulatot.

Már csaknem két és fél órája táncoltunk, amikor én észbe kapva intettem oda Robnak.

- Igen? - sietett oda hozzám egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Szerintem jobb, ha nem vársz már túl sokáig - néztem körbe. - Lassan úgy kell mindenkit felkaparni a földről és Alice nem örülne, ha egyetlen ember is aludna a leánykérés közben - kacsintottam rá.

- Körülbelül éjfélre terveztem - vigyorodott el. - Az már csak fél óra.

- Rendben, te tudod - nevettem el magam, majd hagytam, hogy visszamenjen a táncolók közé.

- Szabad egy táncra? - lépett mellém Peter, amikor a zenekar egy lassúbb számra váltott át. Az egész este folyamán alig táncoltam és egyik alkalommal sem vele. Nem is értettem, miért akart velem lejönni, ha utána felém sem néz, és ez kezdett kissé megijeszteni is. Talán közben meggondolta magát... Most viszont minden kétségem elmúlott vele kapcsolatban.

- Örömmel - fogadtam el a felkínált kezet, mire ő behúzott a táncolók közé, majd az egyik kezével megfogta az enyémet, a másikat a derekamra simította. Az én szabad kezem a vállán pihent.

- Ashley és Rob nagyon jól megszervezték a partit, nem gondolod? - kérdezte halkan.

- Igen, szerintem is csodálatos. Alice pedig nagyon boldog, ahogy látom - fordítottam a tekintetemet a párosuk felé.

- Holnap lenne kedved kijönni velem a parkba? - hajolt kissé közelebb. - Megbeszélhetnénk mindent... Nem baj, ha még nem döntöttél, de szükségem valamilyen támaszpontra, hogy egyáltalán jó úton haladok-e - magyarázkodott azonnal.

- Szívesen - bólintottam rá. - Talán már készen állok elmondani neked - mondtam őszintén.

Ezután már nem beszéltünk többet. A dal után újra egy lassú szám következett, aminek a végére már észrevétlenül is közelebb kerültem Peterhöz. A karjaim a nyaka köré fontam, a fejemet pedig a vállára hajtottam, míg ő a kezeit a derekamon pihentette. A következő azonban egy pörgősebb szám volt, így el kellett távolodnunk egymástól. Nem sokáig élvezhettük már ezt a felhőtlen szórakozást, mert Rob nem sokkal később leállította a zenekart és a mikrofonnal a kezében állt ki a színpadra.

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni! - szólalt meg. - Alice, megtennéd, hogy idefáradsz a színpad elé? - mosolygott rendületlenül. A meglepett ünnepelt megszeppenve sétált oda Robhoz, aki leugorva a színpadról, elé lépett, majd kézen fogta. - Ez a születésnapi buli és a hatalmas felhozatal nem véletlenül lett ennyire megtervezve. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen erre az alkalomra és azt hiszem, ezt a vágyamat sikerült is megvalósítanom. Már csak egyetlen álmom van, ami beteljesedésre vár. - Letérdelt Alice elé, még mindig fogva a kezét, majd a mikrofont letette maga mellé a földre. Alice szemei elkerekedtek és a teremben hatalmas csönd uralkodott mindaddig, amíg Rob újra meg nem szólalt. - Alice, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - kérdezte, majd gondolom ugyanezt a kérdést feltette neki magyarul is. Alice szemeit azonnal elborították a könnyek, amint felfogta, hogy mi is történt.

- Igen - zokogta a szemeit törölgetve, mire Rob előhúzott a zsebéből egy kis dobozkát, majd felpattintotta annak tetejét és a benne levő gyönyörű, gyémántos gyűrűt felhúzta Alice bal kezének a gyűrűsujjára, aki ezután boldogan vetette magát immáron vőlegénye nyakába.

A buli ezután még jobb hangulatban folytatódott. Aki eddig nem ivott sokat, az a hír örömére most mégis legurított pár pohárral, aminek meg is lett az eredménye. Lassan az egész helyiség tele volt  vidáman kacarászó és táncoló emberekkel. Peter ezután már végig a közelemben volt. Most is csak egy pohár pezsgőért ment el, de pár percen belül vissza is tért.

- Kezd fogyni az ital - vigyorodott el. - Lassan be fog zárni a bárpult, ha ilyen mennyiségben fogyasszák továbbra is.

Átnyújtotta nekem a pezsgőspoharat, majd mosolyogva a falnak támaszkodott.

- Annak senki sem örülne - kuncogtam.

Apró lökést éreztem a hátamon, amire picit meginogtam és a kezemben levő pohár tartalmának nagy része a ruhámra borult, de egy kicsi még Peter kék ingére is jutott. Bosszankodva fordultam hátra, de amikor láttam, hogy csak David az, inkább visszanyeltem a csípős megjegyzést.

- Hé, figyelj egy kicsit jobban! - szólt rá Peter.

- Semmi baj, csak jól érzi magát - legyintettem. - Felmegyek és felveszek egy másik ruhát - mosolyogtam rá.

- Azt hiszem, nekem sem ártana - nézett végig magán. - Veled tartok - indult el utánam.

Szótlanul tettük meg az utat a liftig és azután sem szólalt meg egyikünk sem. Belépve a szobámba meglepetten tapasztaltam, hogy az ajtó nem volt bezárva, de hagytam a dolgot. Előfordult már, hogy elfelejtettem kulcsra zárni magam után. Besétáltam a szobába, majd az ajtót becsukva mögöttem keresgélni kezdtem a kapcsolót a falon. Amikor végre megtaláltam, a szobát elöntötte a fény. A szemeimet először zavarta az erős fény, de még így is láttam, hogy valaki van még a szobában rajtam kívül. Nem voltam egyedül. Párat pislogtam, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez, majd döbbenten néztem a velem szemben álló férfira

- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem, miközben kezdett egyre jobban elönteni a gyűlölet és ezzel együtt a félelem is.

Na, várom a tippeket :D És még megjegyezném, hogy Liz ruhája, amit megvett a partira ugyanaz, amelyiket Liz, azaz Tamara viselt a The Good Wife-ban :D Egész alakos képet nem találtam olyat, amelyiken látszott volna rendesen a ruha, ezért nem tettem be képet, de a második évad 4. (végén) és 5. részében megnézhetitek :)


Puszi