33. fejezet - Idő

Sziasztok!

Meghoztam a 33. fejezetet, ugyan kicsit később, de kárpótlásul hosszabb is lett;) Itt ismét meg fog jelenni egy új szereplő, valamint végre megérkezik Liz is Londonba:) Remélem, tetszeni fog nektek:) A végén egy aprócska kis függővéget hagytam, de nem vészes:) Csak az eddigi kíváncsiságotok maradhat meg;) A képet a találkozásuk miatt tettem be ide (és ezen még egy csók is elcsattanhatott volna akár...:P) Jó olvasást!

Puszi





Még ma is sokszor eszembe jutnak az évekkel ezelőtt történtek. Szomorúan gondolok vissza Emire, aki abban az időszakban a világot jelentette számomra. Pedig még csak tizenhat éves voltam… Mennyire meg tudja változtatni egy fiú életét a szerelem… De most elhatároztam, hogy többé nem fogok magamba roskadni az emlékek hatására. Nem fognak elnyomni a múltból előtörő emlékképek.
A napjaim rohamosan teltek, mióta otthon voltam. Anya minden nap elhalmozott mindenféle jóval, mondván: olyan régen voltam otthon és nagyon lesoványodtam az elmúlt hónapokban. Persze ezt csak ő látta így egyedül, de hagytam magam. Többször is próbáltam őt leállítani, de hajthatatlan volt. Mindig a kedvenceimet főzte, emellett pedig minden napra kitalált valamilyen közös programot, aminek viszont nagyon is örültem. Olyan régen láttam őket és Ginnyt is, hogy ezek a programok nagyrészt inkább beszélgetéssel teltek, mint sem nézelődéssel, de nem bántam. Az első hétvége gyorsan közeledett, ami egyet jelentett Daniel látogatásával is. Ő az a fiú, aki még a gyerekkori csínytevések ellenére is belepofátlankodott Ginny életébe. Kíváncsi leszek, mennyit változott azóta.
Mikor eljött a „várva várt” péntek délután, én vittem ki Ginny-t a reptérre a barátja elé. Nem volt nagyon ínyemre ez a dolog, de úgysem menekülhettem el a megismerése elől, így inkább csak védelmezően sétáltam a húgom mellett. Na igen, ez is egy olyan dolog az életemben, amit nem sokan tudnak. Ginny nem a húgom, hanem csak a másod unokatestvérem, de annyi mindent vészeltünk már át mi ketten, hogy testvéremként tekintek rá, ahogy anyáék is lányukként szeretik őt. Magamban már most lefolytattam azt a párbeszédet, amivel majd Daniel lelkére kötöm, hogy ha csak egy szóval is bántja Ginny-t, akkor közelebbről is megismerheti majd az öklömet, pedig tudtam, hogy igazából nem leszek ennyire fenyegető. Biztos voltam benne, hogy Ginny nem szeretett volna bele, ha még mindig olyan tuskó lenne, mint régebben.
Nyugodtan ültem a váróteremben, míg Ginny ideges mászkált előttem föl-alá.
-Jaj, úgy várom már, hogy megismerd őt végre. Biztos vagyok benne, hogy bírni fogjátok egymást – vigyorgott egyfolytában. – Ó, hol késik már az a gép? – bosszankodott.
-Ginny! Nyugi! – szóltam rá. – Kezdesz megint felpörögni – figyelmeztettem.
Lehunyta a szemét, majd egy mély sóhaj után leült a mellettem levő üres székre.
-Ne haragudj, de annyira várom már, hogy találkozzatok. Tudom, hogy azt hiszed, még mindig olyan bunkó, mint sok-sok évvel ezelőtt, de hidd el, hogy már megváltozott – nézett rám komolyan.
-Én hiszek neked, csak elég nehéz ezt elképzelni, amíg nem láttam a saját szememmel. És még most elmondom, hogy ha bármi baj lenne, hozzám fordulhatsz, de tényleg. Nem érdekel, ha az éjszaka közepén hívsz fel.
-Peter, túlságosan aggódsz miattam – forgatta meg a szemeit.
-Ahogy te is miattam, úgyhogy kvittek vagyunk. De te is tudod, hogy komolyan gondoltam.
-Azért nekem elég nyomós okom van rá.
-Ebbe most ne menjünk bele – sóhajtottam. – Úgysem tudnánk kiegyezni.
A következő pillanatban megszólalt a hangosbemondó és a női hang közölte velünk, hogy a párizsi járat nemsokára megérkezik. Ginny azonnal felugrott mellőlem, majd megragadta a kezemet és felrántott magával.
-Gyere! – kezdett el maga után húzni. – Menjünk elé! – rántott át engem két ember között.
Sűrű bocsánatkérések közepette próbáltam tartani vele a tempót, ami kisebb-nagyobb sikerrel még ment is. Az emberek szitkozódva álltak félre az utunkból, ha éppen nem Ginny lökte félre őket.
-Hé-hé, állj meg! – próbáltam visszahúzni. – Még le sem szállt a gépe.
-Tudom – forgatta meg a szemeit. – Viszont azt szeretném, ha minket látna meg először.
-Komolyan mondom, izgatottabb vagy amiatt, hogy megismerem Dan-t, mint hogy újra láthatod őt.
-Na, ez már haladás – vigyorodott el, miközben lefékezett egy szűk helyen, majd belém karolt, nehogy elsodorjon minket egymástól a tömeg. Kérdőn néztem rá. – Ha már nem a teljes nevükön szólítod az embereket, az azt jelenti, hogy valamilyen szinten bírod őket. Amióta itthon vagy, mindig a teljes nevén említetted Jennie-t is. Egyébként pedig, mostantól egy teljes hónapot együtt fogunk tölteni, ami kárpótolni fog az eddigi hiányáért, szóval persze, hogy izgatottabb vagyok a megismerkedésetek miatt.
-Jó-jó értem, csak nyugi! – nevettem el magam.
Szinte ugyanebben a másodpercben Ginny izgatottan felsikkantott mellettem és elkezdte magát ismét átverekedni a tömegen. Aztán megláttam Dan-t. Hát, meg kell hagyni, tényleg sokat változott ez elmúlt évek alatt. A haja szokásához híven a szemébe lógott és az arca is ugyanolyan kisfiús volt, mint régen. Az alakja azonban megnyúlt és talán nálam is magasabb lehetett. Az egykor szőkés haja most gesztenyebarna volt.
Ginny, amint pár méterrel közelebb értünk hozzá, elengedte a karomat és odarohant hozzá, a nyakába vetve magát. Egy csók után kézen fogta a barátját, és felém kezdte húzni.
-Szerintem már nem kell bemutatnom titeket egymásnak.
-Szia Peter! – biccentett Dan, miközben a kezét nyújtotta felém.
-Szia Dan! – ráztam vele kezet, majd Ginny-re néztem.
Ő csak megforgatta a szemeit és egy sóhaj után megszólalt.
-Na jó, nem kell, hogy rögtön puszipajtások legyetek – karolt bele mindkettőnkbe. – Gondoljatok arra, hogy ezt miattam kell végigcsinálnotok.
-Elhiheted, hogy már egy ideje ezt mondogatom magamban. Pontosabban az egész repülőút alatt csak ez járt a fejemben – morogta maga elé Daniel.
-Na jól van! – torpant meg Ginny az autó mellett. – Akkor kössünk kompromisszumot – ajánlotta, miközben bevágódott a hátsó ülésre. Daniel egy szúrós pillantást vetett felém, majd ő is beült a kocsiba.
Szemeimet forgatva követtem őket.
-Mire gondolsz? – néztem húgomra a visszapillantó tükörben.
-Ha nem tesztek semmiféle szarkasztikus és burkolt megjegyzést egymásra, akkor te, Dan, kapsz egy meglepetést este, de csak, ha betartod – kacsintott rá, nekem viszont csak egy fintorra tellett. – És te, Peter, ha egész nap jól viselkedsz, akkor egy szót sem fogok többet szólni Liz vagy a nyaralásotok miatt – mosolyodott el győzelemittasan.
-Majd meglátom, mennyit ér ez nekem – indítottam be a motort, majd kihajtottam a parkolóból. – Rajtam nem fog múlni.
Daniel csúfosan elmosolyodott a hátsó ülésen, majd inkább visszafordult Ginny-hez, félve az esti „büntitől”.
Te jó ég! Hogy fogom én ezt a maradék egy hetet kibírni ezzel a mitugrásszal a lakásunkban? Nagy erőfeszítésbe fog telni, hogy neki ne ugorjak, vagy ki ne dobjam „véletlenül” az utcára.
Iszonyatos erővel szorítottam a kormányt, így inkább bekapcsoltam a rádiót, hátha az majd lenyugtat kicsit. Hangosan fellélegeztem, mikor végre leparkoltam a házunk előtt. Talán, ha én a szobámba zárkózok erre a napra, megúszom a kompromisszum rám eső felét. Remélem, mára nem terveztek semmiféle közös programot anyáék.
-Végre megjöttetek! – szaladt ki anya a házból. – Isten hozott, drága fiam! – ölelte meg szorosan Dan-t. Összevont szemöldökkel figyeltem a jelenetet. Tényleg ennyire kétszínű lenne? Vagy csak én látom rosszul a dolgokat? – Gyertek be gyorsan! Már készen van az ebéd – intett nekünk, hogy kövessük, majd beszaladt a házba.
-Daniel! – tettem a vállára a kezemet, mire meglepetten fordult felém.
-Igen? – nézett rám kíváncsian.
-Beszélhetnék veled? Négyszemközt? – néztem jelentőségteljesen Ginny-re.
-Felőlem nyugodtan – vonta meg a vállát. – Csak ne ugorjatok egymás nyakának – indult el ő is a ház felé, majd pillanatokon belül el is tűnt az ajtó mögött.
-Figyelj, Peter, tudom, hogy most jönne a kioktatás meg a fenyegetés, hogy ha egy szóval is megbántom Ginny-t, akkor veled gyűlik meg a bajom, de nem kell aggódnod. Én szeretem őt, nagyon is, és eszem ágában sincs bántani őt.
-Hát, pedig az eddigi viselkedésed nem éppen azt mutatta, hogy olyan sokat változtál volna.
-Már az arcodról le lehetett olvasni, mennyire nem kívánnád még a hátad közepére se azt a bemutatkozást a reptéren. Még jó, hogy ez kicsit kiakasztott. Tudom, hogy Ginny a rokonod és mivel együtt nőttetek fel, kötelességednek érzed, hogy megvédd őt mindentől és mindenkitől, de fogd fel, hogy számára már nem csak az apja, a bátya és te vagytok az egyedüli férfiak az életben.
-Úgy gondolod, hogy túlzásba viszem az aggódást? – vontam fel a szemöldököm.
-Nézd, Peter… még ha nem is leszünk ez alatt az egy hét alatt puszi pajtások, azért próbáljuk meg eltűrni egymást és ne csak Ginny kedvéért. Senkivel sem szeretnék haragban lenni, aki családon belül van.
-Rendben, ebben megegyezhetünk – bólintottam. – És be kell, hogy valljam, mégis nagyon sokat változtál – mosolyodtam el, miközben egy gombnyomással lezártam a kocsit.
-Örülök, hogy ezt is sikerült tisztáznunk – indult el a ház felé.
-Na végre, hogy beértetek! Mi tartott ennyi ideig? – rótt meg minket anya, még csak egy cseppnyi komolysággal sem a hangjában.
-Csak beszélgettünk – vontam meg a vállam, majd leültem az asztalhoz.
Az ebéd ezután már teljesen zökkenőmentesen telt. Rájöttem, hogy tényleg csak én festettem az ördögöt a falra és igazából semmi baj nincs Dan-nel. Talán igaza van abban, hogy túlságosan is aggódok Ginny-ért, de azt hiszem, ez elnézhető nekem.
A napok, miután már minden programból kifogytunk, csigalassúsággal teltek. Az időnk nagy részét azzal töltöttük el, hogy régi fényképeket nézegettünk, de még ez sem vette igénybe az egész napot. Anya egyre izgatottabb volt Liz érkezése miatt, ami engem csak megmosolyogtatott. Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rá az, hogy Liz idejön. Mikor ezt megemlítettem Ginny-nek, ő csak kinevetett.
-Peter, nem igaz, hogy nem látsz a saját szemedtől! – kuncogott tovább. – Ő is látja, mennyire odavagy azért a nőért – csóválta meg a fejét. – Ha hallottad volna, ahogyan beszéltél róla. Komolyan… legközelebb fölveszem, és majd visszajátszom neked.
-Emlékszel még, hogy mi volt az alku rád eső része? – néztem rá szúrósan.
-Persze – vonta meg a vállát -, de te csodálkoztál azon, hogy a szüleid ennyire meg szeretnék már ismerni őt, én meg csak válaszoltam.
-Jó-jó, ebbe most ne menjünk bele – sóhajtottam. – Én most megyek, lefekszem, mert holnap rajtam van a sor a bevásárlásra.
-Persze, menj csak. Jó éjt! – nyomott puszit az arcomra, majd mindketten elmentünk a saját szobánkba.
Másnap reggel nagy nyújtózásokkal keltem ki az ágyamból. Egészen kipihentnek éreztem magam ahhoz képest, hogy még csak fél hét volt. Az utóbbi napokban hozzászoktam a hosszú alvásokhoz, ma mégsem jelentett problémát a felkelés. Kimentem a fürdőbe egy törölköző társaságában, majd gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Egy gyors fogmosás után még ellenőriztem a hajamat, ami immáron kezdte visszavenni az eredeti színét. Az biztos, hogy ezentúl nem fogom festetni a hajamat a forgatások kedvéért. Majd megoldjuk parókával vagy valamivel, de ezek a szőke tincsek annyira nem voltak szimpatikusak nekem. Bár már egészen hozzászoktam, de a barnát akkor is jobban szeretem.
Miután elkészültem, kimentem a kocsihoz, majd elhajtottam a bolt felé.
A vásárlással hamar végeztem. Nem kellett sok minden a reggeli elkészítéséhez. Újra átnéztem mindent a listán, de semmi sem maradt ki, így indultam is hazafelé. Anya izgatottan fogadott otthon. Hamar végezni akart a reggelivel, hogy minél előbb belekezdhessen az ebédbe. Nem akart semmit sem a véletlenre bízni és az ételnek készen kell lennie, mire Liz megérkezik. Erre én csak a szemeimet forgattam, de nem tettem rá megjegyzést. Ha ennyire fontos neki Liz fogadása, nem fogom megakadályozni benne.
Reggeli után felmentem készülődni a szobámba. Bár még egy csomó időm volt, nem tudtam magam semmivel sem elfoglalni, így már háromnegyed órával előbb készen voltam és még így is mindent nagyon lessen csináltam. Az utolsó tíz percet már türelmetlen fel-alá járkálással töltöttem a nappaliban. Ginny csak vigyorogva követett engem a tekintetével, de nem szólalt meg és Dan is tartotta a száját. Végül húsz perccel Liz gépének az érkezése előtt beültem a kocsimba és elhajtottam a reptérre. Az út körülbelül tíz percet vett igénybe, így a maradék időt már a reptéren töltöttem. Lizzel még a hét folyamán megbeszéltük, hogy majd kijövök elé, hogy ne taxival kelljen eljönnie hozzánk, mert hát mégis csak ő lesz a vendég és még nem is ismeri a családomat.
Mélyet sóhajtottam, mikor bemondták a hangosbemondóba, hogy az ochioi járat fél órát késik, és a párizsi járat nemsokára landol. Remek, így még többet kell várnom! Miért nem tudnak időben megérkezni a járatok? Végül úgy döntöttem, hogy amíg várakozom, beülök egy kávézóba, hogy elüssem valamivel az időt. Arra viszont nem számítottam, hogy ismerősökbe botlok út közben. Alice és Rob vigyorogva integettek nekem pár méter távolságról, mire én feléjük vettem az irányt.
-Sziasztok! – köszöntem meglepetten, miközben megpusziltam Alicet, majd kezet ráztam Robbal. – Hova készültök? – kíváncsiskodtam.
-Hazafelé – mosolygott Rob. – Most jöttünk haza Párizsból – karolta át Alicet. – És te?
-Én Liz gépére várok. Holnap Muse koncertre megyünk, és már ma ideutazik.
-Hol lesz ez a koncert?
-Phoenix-ben. De csak este, és majd együtt megyünk oda. Tényleg, nem lenne kedvetek nektek is eljönni? Talán még valahogy meg tudnánk szerezni a jegyeket Catherine-től.
-Nem, köszi – rázta meg a fejét Alice. – Így is olyan keveset vagyunk otthon, ugye Rob? – nézett az említettre, miközben egészen kicsit oldalba bökte. Szóval ezért nem akar jönni.
-Persze, szívem – nézett rá zavarodottan.
-Ha nem haragszol, Peter, mi most mennénk, mert vendégek jönnek hozzánk délután és nekem még ki kéne takarítani a lakást – tétovázott Alice.
-Menjetek csak. Liz gépe is nemsokára megérkezik, így hogy már nem kell sokat várnom.
-Miért jöttél ennyivel hamarabb? – csodálkoztak.
-Tíz perccel voltam csak itt előbb, de a gép fél órát késik… Viszont nekem is sietnem kell, hogy ne kerüljük el egymást Liz-zel – mondtam, miután a hangosbemondón közölték, a gépe nemsokára leszáll.
-Oké – mosolyogtak. – Az utazásról majd még beszélünk telefonon. Majd hívlak – tette hozzá Alice. – Szia!
-Sziasztok!
Miután ők eltűntek a tömegben, én visszatértem az eredeti helyemre, hogy a maradék pár percet még végigvárjam. Nem sokkal később végre elkezdtek kiözönleni az emberek a kapu mögül, és a csoport végén végre megláttam Lisát is. Intettem neki, hogy észrevegyen, miközben én is elindultam felé. Amint meglátott, az arcán a kíváncsiságot egy széles mosoly váltotta fel.
-Szia Liz! – öleltem meg, miközben két puszit nyomtam az arcára.
-Szia! – mosolygott még mindig. – Sokat kellett várnod?
-Nem annyira – ráztam meg a fejem. – És közben még Alicék-kel is összefutottam.
-Tényleg? – csodálkozott. – Hogyhogy?
-Párizsban voltak nyaralni és ma jöttek haza. Hívtam őket a koncertre is, de Alice elutasította, mert hogy keveset vannak otthon.
-Ó, persze, még említette is, hogy majd mennek Rob-bal Párizsba, de teljesen kiment a fejemből.
-Gyere, anyáék már várnak minket. Teljesen be vannak pörögve, hogy megismerhetnek téged – kuncogtam. Meglepetten nézett rám. – Kíváncsiak a kollégáimra. Na, meg ott van Ginny is. Ő is nagyon szeretne már végre látni téged.
-Hát, én is kíváncsi vagyok a családodra – mondta, miközben a földet fixírozta maga előtt.
-Ennek örülök. Viszont ne hagyd, hogy nagyon kiakasszanak – kuncogtam. – Ginny-nek szokása, hogy minden nőt elüldöz, aki nem a család tagja. Ösztönös reakció és ez sajnos velem is így van, mikor egy férfi más szemmel néz rá – vontam meg a vállam. Zavartan hajtotta le a fejét és kerülte a pillantásomat.
-Nem akartalak zavarba hozni – nyitottam ki neki a kocsiajtót kuncogva.
-Csak elég furcsa ilyeneket hallani tőled. Még nem nagyon történt ilyesmi – magyarázkodott, miközben beült.
-Hát, pedig nálunk eléggé nyíltan szokás beszélni, úgyhogy hozzá kell szoknod ezen az egy napon. De ne aggódj, neked nem muszáj mindenről beszámolnod, csak felelgess a kérdéseikre. Azt hiszem, Ginny-től meg kell majd párszor mentenem téged, mert brutális, amit művelni szokott.
Először egy kicsit értetlenül nézett rám, majd végül bólintott. Már majdnem ott voltunk a házunknál, és mivel még mindig nem szólalt meg, így én törtem meg a csöndet.
-Valami baj van? Olyan hallgatag vagy – pillantottam rá oldalra.
-Nem, semmi gond, csak elgondolkoztam – rázta meg a fejét.
-Szabad tudom, hogy min? – mosolyodtam el.
-Csak… á, nem érdekes – legyintett.
-Mondd csak nyugodtan – biztattam.
-Csak, még sosem hallottam Ginny-ről. A szüleidről már meséltél nekem, de róla még nem. Biztos vagyok benne, hogy a sétán sem említetted, mikor a parkban voltunk – nézett végre a szemembe.
Egy-két másodpercig álltam a tekintetét, majd szemeimet visszaszegeztem az útra.
-Dehogynem, meséltem neked róla is – nevettem. – Csak nem említettem meg név szerint. Ginny a másod unokatestvérem, aki egyben a szomszédunk is volt, mikor kicsik voltunk. Csak azért ilyen szoros a kapcsolatunk, mert elég sok mindenen együtt mentünk keresztül.
-Ó, így már értem – motyogta maga elé, majd zavartan harapott bele az alsó ajkába. Arcán a megkönnyebbülés jelei látszódtak, amit nem nagyon értettem, de már nem gondolkodtam ezen tovább.
-Megérkeztünk – parkoltam le a házunk elé, majd leállítottam a motort.

Díj:))

Sziasztok!

Sajnálom, hogy olyan sokáig nem jelentkeztem, de sajnos a tanárok szeretik keverni a dolgokat :S Inkább nem is magyarázkodom, mert ezt már annyiszor hallhattátok:) A frissel kapcsolatban annyit, hogy egyenlőre még csak a másik blog fejezetének a felénél tartok (:S), úgyhogy az itteni friss egy kicsit odébb van:( Viszont jó hír, hogy ehhez egy kicsit több ihletem lesz az eddigi terveim szerint, úgyhogy gyorsabban elkészül majd:) A hétvége folyamán biztosan fel fog kerülni:)





A másik dolog, amiért most is itt vagyok, hogy a blog egy újabb díjjal gazdagodott, amit ismételten Winnie-nek és Carly-nak köszönhetek:)

1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg akitől kaptad!(linkelve)
3. Add tovább 7 embernek!
4. Hagyj náluk megjegyzést, hogy tudjanak róla!
5. Írj 7 dolgot magadról!

Akiknek tovább adnám (bár nem lesznek heten):
Mosi
Beus

Hú, hát már annyi mindent tudtok rólam, hogy lassan jobban ismertek ti, mint a körülöttem élők:D Na, de lássunk neki:D
-Bármilyen filmet megnézek, aminek a címe megfog:D Ez persze hangulattól függ (Így sikerült egyszer horrorfilm helyett megnéznem az Ollókezű Edward-ot:D)
-Új kedvencem - persze csak a Twilight után - a romantikus filmekből a Lake house (A ház a tónál), amit naponta többször is képes vagyok megnézni és egyszerűen nem tudom megunni:D
-Nagyon rossz szokásom, hogy rágom a körmöm, úgyhogy képes vagyok rikító színűre is kifesteni, csak hogy ne rágjam le :$ :D
-A szerencse- és egyben mezszámom a 21-es, ami érdekes módon semmihez sem köthető, csak egyszerűen így alakult és már évek óta így is van:D

Azt hiszem, ennyit tudok így hirtelen magamról:)

Még egyszer, nagyon szépen köszönöm!:)

Puszi

32. fejezet - Álmok, amik néha valóra válhatnak…

A kép, amit ígértem:) Ugye nem csak szerintem hasonlít Peterre?^^ Mondjuk, lehet, hogy csak egy nagyon szerencsés fiú, akinek "véletlenül" pont ugyanolyanok a vonásai:D




Sziasztok!:)

Meg is hoztam a friss fejezetet:) Most készültem el vele, mert a végére még jött egy kis ihlet, úgyhogy gyorsan átolvastam és most fölrakom:) Holnap valószínűleg még ki fogom egészíteni a fejezetet egy plusz képpel is, ami egyenlőre meglepetés, de érdemes lesz visszalátogatni legkésőbb olyan holnap este kilenc óra tájban:D A fejezethez még annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy itt is lesz egy új szereplő, akiről eddig még nem hallhattunk, de fontos szerepet töltött be Peter életében:) Először ugyan úgy terveztem, hogy itt már a koncert lesz, de közben eszembe jutott egy másik dolog is, így ezt még beszúrtam ide:D A következőben pedig lehet, hogy még mindig húzom egy kicsit a dolgokat, de ez majd még kialakul:) Na, de nem is fecsegek itt tovább:D Íme, a fejezet:D





Liz szemszöge

Érdekes „látomások” az álmok. Néha valóra válnak, néha nem, de egy biztos, mindig megtanítanak minket valami újra. Megmutatják, kik azok, akikben feltétel nélkül bízhatunk. Képesek tudomásunkra hozni azokat a dolgokat is, amiket azelőtt észre sem vettünk, csak egyszerűen átsiklottunk felettük. Valami olyat, amit nem fogtunk fel igazán, és csak akkor válik világossá számunkra, amikor megálmodjuk rá a választ. Néha a legegyszerűbb dolgok válnak valóra, amik ott történnek az orrunk előtt, mégsem vesszük észre őket. Igen, az álom tanít. De sajnos nem mindig ez a legjobb nekünk…
Csonttörések, repedt szervek, hússzakadás. A húst összevarrják, a kárt helyrehozzák, a fájdalom enyhül. De ha az élet omlik össze, ha mi omlunk össze, a tudomány megáll. Nincsenek írott szabályok, csak rá kell éreznünk, hogy mit tegyünk. De mi van akkor, ha már nem tudom, hogyan tovább? Nem tudom, mi legyen a következő lépés, mert minden, amit eddig tettem a felépülés érdekében, egyszer csak összeomlott. Semmi sem volt elég jó és erős ahhoz, hogy helyrehozzon. Ki az, akire még támaszkodhatnék Alice-en kívül? Ki az, akinek még feltűnne, ha én egyszer csak eltűnnék? Mert nem zúdíthatom az összes gondomat egyetlen ember nyakába. Mégis… egyedül benne bízom meg annyira, hogy ki tudjam önteni a lelkem. Csak benne, senki másban.
Csak állok a szikla peremén és dülöngélek… előre… hátra… előre… hátra… Mintha csak egy hintán ülnék. Képtelen vagyok megmozdulni. Két fal közé zárva érzem magam. Se előre, se hátra. Összeszorított szemekkel tűröm a fájdalmat, ami újra meg újra belehasít a szívembe. Miért nem tudom elfelejteni a múltat? Miért omlottam így össze? Remegő lábakkal próbálom megtartani magam, de érzem, hogy már nem sokáig bírom. Döntenem kell. Képes vagyok megtenni a következő lépést, bármi is legyen az? Ha most hátra lépnék, mellém állna valaki, aki utána vissza tudna tartani egy újabb, de akkor már végzetes elhatározástól? Valahol mélyen elrejtve tudtam, hogy a kérdésemre a válasz „igen”, de bárhogy is próbáltam rájönni, nem tudtam, ki lehet az.
Hirtelen inogtam meg, mintha megszédültem volna. Mintha a fal eltűnt volna előlem. Elvesztettem az egyensúlyomat és csak dőltem. Dőltem előre, a semmiség felé. A szemhéjaim felpattantak és kitágult szemekkel meredtem magam elé. A lélegzetem elakadt, ahogy egyre közelítettem sötétséghez. Egészen addig, amíg valaki el nem kapta a blúzomat és vissza nem húzott. Körülöttem minden halványulni kezdett. Csak most jöttem rá, hogy ez egy álom és én mindjárt felébredek. De nem akartam úgy magamhoz térni, hogy nem tudom meg, ki volt az, aki megmentett engem. Ahogy megfordultam, szembe találtam magamat a világ leggyönyörűbb zöld szempárjával, de még mielőtt megköszönhettem volna neki, az álom szerteoszlott és helyette a szobámban levő bútorok körvonalai rajzolódtak ki körülöttem.


Peter szemszöge

Hosszú hónapok óta most először ébredtem úgy, hogy kipihentnek éreztem magam. Mosolyogva nyújtóztam egyet az ágyamban, mielőtt kinyitottam volna a szemeimet. Milyen régen is voltam itthon… Mióta rajtakaptam Jenniet Markkal, nem nagyon jártam vissza Londonba, csak néhány személyes dolgomért, hogy elvigyem magammal. Az ilyen alkalmak pedig rendszerint veszekedésbe torkollottak, így egy látogatás a szüleimhez már kissé sok lett volna. Furcsa így, egyre közelebb a negyvenhez, hogy még mindig ugyanazt jelenti nekem ez a ház, mint kiskoromban. Mintha újra az a tizenéves fiú lennék, mint mikor az egyetem előtti utolsó napon itt jártam. A szobám csak annyiban változott, hogy most nagyrészt üresek voltak a polcok. Csak pár régi kép árválkodott az asztalomon.
Felültem az ágyamban, majd kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját. Nem tudom, mi vezérelt erre, talán csak az, hogy nem akartam még egy olyan emlékrohamot átélni, mint legutóbb. Végleg el kell őt felejtenem. Hiszen, azóta ő már biztosan férjhez ment és gyereke született. Valószínűleg az ő élete sokkal szerencsésebben alakult, mint az enyém. Hét évig azt hinni, hogy apa vagyok, aztán kiderül, hogy mégsem… eléggé borzasztó érzés.
Hogyan is mondta anno az anyukám, mikor meghoztam a végleges döntést?
„A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ… többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogyan kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.”
Lassan nyitottam fel a doboz tetejét, majd a tartalmát kipakoltam az ágyra. Mennyi időt pazaroltam arra az életemből, hogy megtaláljam a gyógymódot. És most itt van… milyen egyszerű megoldás… Kezembe vettem a legfelső kis lapot, majd megfordítottam. Halványan elmosolyodtam az emlékre. Mennyiszer próbáltam megírni ezt a levelet, de sosem sikerült igazán jóra. Mindig találtam benne kisebb-nagyobb hibákat, így végül oda sem tudtam adni neki. Pedig mennyi mindent leírtam erre az aprócska kis fecnire… A következő az egyik közös képünk volt. Nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig az arcán. Furcsa volt újra látni őt, még ha csak ilyen formában is. Főleg, hogy azóta már ő is biztosan sokat változott. Meglepetten vettem kezembe a következő emléktárgyat. A naplóm volt az. Akkor kezdtem el írni bele, mikor lesérültem. Ez volt az egyetlen támaszom akkoriban, amíg nem találkoztam Emivel. Egészen addig írtam ezt a naplómat, amíg Magyarországon éltünk, de mikor visszaköltöztünk ide Londonba, abbahagytam. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam az összes kis papírt, képet és füzetet, ami a dobozban volt és visszatettem őket a helyükre. Már nem bántam, hogy el kellett válnunk egymástól. Volt egy olyan érzésem, hogy még nekem is lehet szerencsém, csak először rossz helyen kerestem a boldogságot.
Ahogy visszatettem a dobozt a fiókba, kopogtattak az ajtón.
-Gyere csak – szóltam ki mosolyogva.
-Jó reggelt, kisfiam! – nézett be anya a folyosóról. – Látom, már ébren vagy. Gyere le, készen van a reggeli.
-Egy perc és megyek – válaszoltam, majd felkeltem az ágyból és öltözködni kezdtem.
-Egyébként, itt van Ginny is – kacsintott rám, majd becsukta az ajtót.
Egy másodpercre lefagytam a döbbenettől, de a következő pillanatban már kaptam is magamra egy melegítőnadrágot, és a pólóval nem törődve kivágtattam a folyosóra. Az utolsó pár lépcsőfoknak már nem szenteltem akkora figyelmet, hanem csak egyszerűen átugrottam őket. Ahogy leértem a konyhába, azonnal megláttam a vörös hajzuhatagot, ahogy tulajdonosa a pultnak dőlve állt.
-Ginny! – kiáltottam, majd pár hosszú lépéssel mellette is termettem és átölelve őt, párszor megforgattam a levegőben.
-Szia Peter! – nevetett fel vidáman. – Régen láttalak – nyomott két puszit az arcomra, miután a lábaira állítottam őt.
-Valóban – gondolkodtam el. – Hány éve is?
-Körülbelül hét… utoljára az esküvőtökön találkoztunk – válaszolta óvatosan.
-Ne aggódj, már túltettem magam rajta – nyugtattam meg.
-Ejha! Ez gyorsan ment – csodálkozott el.
-A történtek után azt hiszem, ez nem annyira érdekes – vontam meg a vállam.
-Hát, én nem tudok mindent pontosan, de amit igen, az azt hiszem, elég is. Sajnálom, ami történt – tette a vállamra a kezét.
-Nyugodtan mondd csak ki a véleményed. Hogy te megmondtad, hogy Jennie valamiért furcsa neked – forgattam meg a szemeimet.
-Arra azért még én sem számítottam, hogy ilyet fog tenni – rázta meg a fejét.
-Nem térhetnénk át valami vidámabb témára? – szólt közbe apa, miközben leült az újsággal a kezében az egyik székre az asztalhoz.
-De… persze – nézett rám Ginny tétován.
-Nyugi húgi, tényleg megvagyok – mosolyogtam határozottan, majd én is leültem az asztalhoz. – Inkább mesélj te… Mi történt veled az elmúlt pár évben?
-Jól megvoltam – vonta meg a vállát. – És persze közben megtaláltam végre a boldogságot – terült el egy sugárzó mosoly az arcán.
-Valóban? És, ki a szerencsés? – vontam fel a szemöldököm.
-Emlékszel Dan-re? – harapott az ajkába.
-A fiúra, aki egyfolytában piszkált téged? – kuncogtam. – Húzogatta a hajadat és mindig kigúnyolt? Ugye ez csak vicc?
-Hát… Dan sokat változott azóta… - tördelte az ujjait válaszadás közben.
-Valóban? – nevettem fel. – Látszik még az öklöm nyoma az arcán?
-Peter! – lökte meg a vállam sértődötten.
-Na, ezt most miért kaptam? Megérdemelte, nem? Még ki is nevetted utána a monokliját.
-Ezt most fejezzétek be! – szólt ránk anya, mire Ginny felhúzta az orrát. – Olyanok vagytok, mint az óvodások – csóválta meg a fejét mosolyogva. – Na de mondd csak, fiam… - tette le elém az egyik tányért – mi ez a koncert dolog? – kíváncsiskodott.
-Miféle koncert? – csodálkozott Ginny.
-Még nem beszéltünk meg mindent Liz-zel, de én arra gondoltam, hogy esetleg ide utazhatna egy nappal előtte, és innen mennénk Phoenix-be – válaszoltam anyának, majd Ginny felé fordultam. – A Muse adott pár ingyen jegyet a koncertjükre a film rendezőjének.
-Liz? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
-Igen – bólintottam. – Ő az egyik kollégám.
-Előbb gondolsz az egyik kollégádra, mint rám egy koncertjegy ügyében? – fonta karba a kezeit mellkasa előtt.
-Ne haragudj, de nem tudtam, hogy te is itthon leszel.
-Jó, ez most nem érdekes – legyintett. Kicsit előrébb hajolt az asztal fölött és könyökével rátámaszkodott. – Mesélj inkább erről a Liz-ről – kérte kíváncsian.
Csodálkozva néztem rá. Nem értettem, miért akarja, hogy meséljek róla. Mi érdekes van ebben?
-Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem nevetve.
-Mindenre! – vágta rá azonnal.
-Pontosabban? – sóhajtottam a szemeimet forgatva. Láttam, hogy anya is érdeklődve figyel engem, de apa továbbra is csak az újságjával foglalkozott és néha hümmögött párat.
-Hány éves?
-Harminchat.
-Milyen színű a szeme?
-Kékeszöld.
-Milyen színű a haja? – jött az újabb kérdés, mire végre megértettem, hogy miért kíváncsiskodik ennyire.
-Ginny, Liz csak a barátom. Nincs köztünk semmi.
-Milyen színű a haja? – erősködött tovább.
-Vöröses – sóhajtottam. – De ez nem jelent semmit sem. Jennie is szőke volt. Az, hogy kiskorunkban sok időt töltöttünk együtt, természetes, hogy hatással volt az ízlésemre – csavartam az ujjam köré egy tincset a hajából. – De ez nem marad meg örökre. Egyébként, a bátyáidnak is vörös hajuk van – nevettem.
-Hé, mi lett azzal a Peter-rel, akit én ismertem? – bökött mellkason. – Máskor szívesen beszélgettél velem ilyen témákról, most pedig csak úgy lerázol – vádolt meg.
-Egyáltalán nem rázlak le. Tényleg nincsen köztünk semmi sem – bizonygattam.
Tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de anya előtt nem akartam erről beszélni. Hiszen, ott volt az a csók is, ami az erkélyen történt. Ekkora baklövést nem véletlenül követ el az ember. Talán beszélnem kéne erről valamikor Ginny-vel. Ő ismer engem a legjobban. Biztosan tudni fogja rá a választ.
-Oké, leszállok a témáról – sóhajtott. – Pedig már kezdtem remélni, hogy nem kínzod magad minden nap a válás miatt.
-Nem is kínzom – vontam meg a vállam. – Teljesen jól érzem magam.
-Megtennétek, hogy végre a reggelivel foglalkoztok? – tette a vállunkra a kezét anya. – A magánéleteteket még lesz időtök megbeszélni máskor is.
Ginny csak megvonta a vállát, míg én anyához fordultam.
-Akkor nem lenne gond, ha Liz már csütörtökön ide utazna?
-Dehogy – mosolyodott el. – Sőt, szívesen megismernénk egyszer a többi kollégádat is – célozgatott.
-Majd egyszer bemutatom őket, ígérem – nevettem fel.
-Rendben – lépett oda a konyhapulthoz. – Egyébként, mikor is utaztok el? – pillantott hátra a válla fölött.
-Július első hétvégéjén – válaszoltam, miközben nekiláttam a reggelimnek. – Miért?
-Csak gondoltam, ha már úgyis szinte mindenki megy a kollégáid közül, esetleg meghívhatnád őket ide is egy napra… - vetette fel tétován.
-Hát, anya, nem ígérhetek semmit sem. Talán annyit, hogy azokat elhívom, akik itt élnek Londonban – ajánlottam. – A többiek nevében inkább nem beszélnék.
-Hova mentek nyaralni? – nézett rám Ginny érdeklődve.
-Magyarország – válaszoltam, miközben próbáltam a lehető legáthatóbb pillantással nézni rá. Tudtam, hogy meg fog ezen akadni és igazam is lett.
-Te… te… tessék? – kezdett el köhögni a félrenyelt falat miatt. – Hogy hova mész?
-Nem értem, Ginny, miért kell ezen úgy fenn akadnod.
-Á, én sem értem… végül is, csak hónapokig voltál mély depresszióba, amiért el kellett hagynod Emíliát a színészet miatt – akadt ki. – Peter, mondd csak, egyáltalán normális vagy te? Minek háborgatod egyfolytában a múltat?
Meglepetten pislogtam rá. Talán még sosem láttam őt ennyire mérgesnek.
-Már túltettem magam Emílián – mondtam halk, nyugodt hangon. Ez volt az egyik előnye ennek a Carlisle szerepnek, hogy egy bizonyos szinten átvettem az ő tulajdonságait is. Ebben a helyzetben ez pont jól jött. – Nem kell értem aggódnod. Az életemet pedig úgy alakítom, ahogyan én akarom. Ebbe nincsen beleszólásod, bármennyire is szeretlek, és legtöbbször megfogadom a tanácsaidat.
-Jó, Peter, akkor tedd tönkre magad! De ha visszajössz a nyaralásból és rossz kedved lesz, ne engem hívj majd fel – állt föl az asztaltól, majd elsietett a nappali irányába.
-Miért nem érted meg az ő nézőpontjából is dolgokat? – ült le anya is az asztalhoz. Eddig csak némán figyelte a veszekedésünket.
-Azért, mert én tudom, mi a jó nekem. Ha a barátaimmal akarok eltölteni pár hetet valahol, akkor az az én döntésem. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások irányítják az életemet.
-Igen, kisfiam, tudom – mosolyodott el halványan, miközben végigsimított a hajamon. – De próbáld megérteni őt. Amikor annyira magad alatt voltál, ő vakart fel téged a padlóról. Tudja, hogy ha megint így magad alá kerülnél, annak nem lenne jó vége – fogta meg a kezem. – Én csak annyit kérek – folytatta hosszú hallgatás után -, hogy beszélj vele és hallgasd őt végig, még akkor is, ha a véleményed nem változik.
-Rendben – sóhajtottam beleegyezően.
-Na, menj! – kezdett el a nappali felé tolni.
Mikor beléptem a helyiségbe, először megtorpantam. Mindenképpen beszélnem kell vele, de lehet, hogy még egy kicsit hagynom kéne ülepedni a dolgot. Hátha ő is belátja, hogy nekem is igazam van. A megoldást végül ő találta meg, mert nem sokkal ezután megszólalt.
-Ne haragudj, hogy olyan undok voltam, de te nem tudod, milyen érzés volt annyira összetörtnek látni téged – mondta halkan. Csak ekkor vettem észre, hogy sír. – Nem akartalak megbántani, és természetesen eszem ágában sincs megmondani neked, hogy mit csinálj, vagy mit ne csinálj – szipogott.
-Ginny, én nem haragszom rád, csak tudod, ők fontosak nekem. Hónapokig, ha úgy vesszük, együtt éltem velük. Természetes, hogy már családként tekintek rájuk. Egy ilyen utazást nem mondanék vissza egy ilyen, számomra már lényegtelen dolog miatt.
-Tényleg túltetted már magad rajta? Egyáltalán nem zavar?
-Azt nem mondom, hogy nem zavar és hogy nem fog eszembe jutni, mikor ott leszünk, de nem fogok megint összetörni – ültem le mellé, majd átkaroltam a vállát. - Ha láttál volna azokban a napokban, amikor Jenniet rajta kaptam Markkal, vagy mikor bejelentette, hogy Luca nem is az én lányom… na akkor össze voltam törve, de ők már nagyon jól tudják, hogyan rángassanak ki engem a depresszióból – mosolyodtam el a végére, ahogy eszembe jutott Alice tenyérnyoma az arcomon.
-Adhatnának pár tippet – sóhajtott. – Tényleg ne haragudj, hogy kiabáltam veled – hajtotta le ismét a fejét.
-Én is sajnálom, amiket mondtam – húztam magamhoz. – Nem is tudom, hol lennék én nélküled – motyogtam a hajába.
-Valószínűleg itthon élnél a szüleiddel – kuncogott. – Ha én nem ösztönözlek minden nap a suliban, főleg, mikor a lányok sorban visszautasítottak téged, nem lett volna akkora önbizalmad, hogy jelentkezz a színdarabokra.
-Hihetetlen, hogy a pattanások, és egy fogszabályzó mennyire tönkre tudja tenni egy fiatal srác életét – mosolyodtam el.
-Nekem úgy is tetszettél – vigyorgott rám teli szájjal.
-Legalább volt egy lány, aki nem került el engem az udvaron – nevettem.
-Nehéz visszaemlékezni azokra az időkre, mikor most itt ülsz előttem, ráadásul nem is akárhogyan nézel ki – kuncogott. – Ilyen felsőtestet… apám… Ráadásul póló nélkül mászkálni a lakásban… ez sem volt a szokásod. Sokat változtál ezalatt a hét év alatt.
-Ezt most bóknak veszem – morogtam játékosan, mielőtt csiklandozni kezdtem volna.

31. fejezet/II. - A film

Sziasztok!

Meghoztam a fejezet folytatását, ami egyben a befejezés is:) Sikerült összehoznom egyben a végét, úgyhogy már nem akartam részekre bontani, ezért hosszabb is lett, mint az előző:) A végén van egy kis meglepi számotokra, de NEM SZABAD ELŐRE LAPOZNI!!!;) Hát akkor, jöjjön a fejezet:) Jó olvasást hozzá!:)


Meglepő volt végignézni, ahogy a szerepünket játszottuk. Annyival másabb volt így látni magunkat. Mikor forgattuk a jeleneteket, mindig körül voltunk véve operatőrökkel meg kamerákkal. A filmen viszont ezekből semmi sem látszott, mi pedig akaratlanul is odaképzeltük a hadonászó kezeket és a tátogásokat. Bár néhány helyen feltűnt egy-két hiba, mint például, hogy a mikrofon becsúszott a képbe, de ezek mind olyanok voltak, amikről csak maguk a színészek és a stábtagok tudtak, mert szinte alig voltak észrevehetők.
Ahogy oldalra pillantottam, nem tudtam megállni, hogy fel ne kuncogjak. Nancy, aki összevágta a jeleneteket, lecsúszva a székében, mélyen aludt. Számára már eléggé unalmas lehetett megnézni ugyanazt a filmet, amit előtte már kismilliószor látott. A nevetésemre Peter felém kapta a fejét. Követve a pillantásomat ő is elmosolyodott, aztán mindketten visszafordultunk a filmhez.
Ahogy néztem a képsorokat, eszembe jutott, hogy mi van, hogyha ennek most itt vége szakad. Ha a filmet annyira váró rajongóknak nem fogja elnyerni a tetszését. Stephenie megírhatja a folytatást könyvben, de a film nem fogja érdekelni az embereket. Akkor a nyaralásunk lesz az utolsó hosszabban együtt töltött idő a többiekkel és… Peterrel.
Zavartan oldalra pillantottam Peterre és nagyot nyeltem. Lehetséges lenne, hogy így vége legyen? Mit vége? Minek lenne vége, hiszen még csak el sem kezdődött semmi sem. Mégis úgy érzem, hogy azért valamiféle kapcsolat kialakult közöttünk. Hirtelen kaptam el róla a pillantásomat, amikor ő is rám nézett, pedig ezt nem kellett volna. Gondolatban jól fejbe is vágtam magam emiatt. Ha megtudja, hogyan érzek iránta, biztosan megijedne és eltávolodna tőlem. És ezt én nem akartam.
-Liz – érintette meg a karomat -, minden rendben? Annyira elsápadtál az előbb.
Mély levegőt vettem, hogy egy kicsit helyre tegyem magam, és csak azután néztem vissza rá.
-Persze – erőltettem magamra egy mosolyt, ami szerencsére egész jóra sikerült. Aztán visszafordultam a filmhez.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem azt a pár másodpercet, amikor Carlisle úgymond „átváltoztatott” engem. Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam a látványtól. Carlisle még úgy, ahogy hasonlított önmagára, de én magamra sem ismertem. Ez valahogy egy kis megnyugvással töltött el. Így legalább nem látszott annyira a reakcióm.
Aztán lassan elérkezett Bella és Edward látogatása a Cullenékhez. Egyáltalán nem tartottam valami átütőnek a szereplésemet, ami csalódottsággal töltött el. Nem a szereppel vagy a szereplővel volt gondom, hanem sokkal inkább saját magammal. Annyira látszott rajtam, hogy feszélyezve érzem magam Peter mellett, hogy csodáltam, a többiek nem vették észre. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire látszik kívülről is. Eddig azt hittem, mindezt csak én érzem.
És a legnagyobb megdöbbenés még csak azután következett. Miután Edward megmutatta Bellának a szobáját, majd kiugrott vele együtt az ablakon, nem éppen az következett, amire számítottam. Rögtön áttértek a zongorás jelenetre. Meglepettem pislogtam magam elé. Nem kevés pénzt kapott Peter azért a csókért, ahogy én sem. És ezek után még ki is veszik a filmből?
A film további részében már nem nagyon figyeltem a történésekre. Valahol mélyen még örültem is annak, hogy a csókjelenetet kivágták belőle, de egyben bosszantott is kissé. Ennyire rosszul sikerült volna?
Amikor végül az utolsó képkockák is eltűntek és félhomály lett a szobában, Catherine megszólalt.
-Gondolom, észrevettétek, hogy egy-két leforgatott jelenet kimaradt a filmből… - kezdett bele, mire azonnal fölkaptam a fejem. – Ez azért van, mert számos olyan jelenetet leforgattunk, amiről a könyvben még csak szó sem volt. De ezek persze nem vesznek azért kárba… Kimaradt jelenetekként megtalálhatóak lesznek majd, mint egy kisfilm – mosolygott. – Emellett még olyan részeket is besoroltunk ezek mellé, amik ugyan benne voltak a könyvben, de a filmben egyáltalán nem volt… hogy is mondjam… lényeges.
-Ezalatt például Bella álmát érti, mikor Edwardról álmodik. Egy kicsit lerövidítettük azt a részt és Catherine őrült ötletét kivettük belőle. Valamint ide tartozik még a réten játszódó jelenet, ami egyébként ominózus része volt a történetnek, hiszen ez ihlette az egészet, de végül lemondtam róla, mert túlságosan elnyújtotta a cselekményeket – magyarázta Stephenie kissé szúrósan pillantva Catherinre.
Tehát így „tűnt el” a filmből a csókjelenet. Ezek szerint ezt nem tartották annyira lényegesnek, hogy benne hagyják, aminek talán még kicsit örülök is.
-Mint mondtam az elején – vette vissza a szót Catherine -, a ti segítségetekkel fogjuk lerövidíteni a filmet. Szóval, várjuk az ötleteket.
Innentől kezdve már nem figyeltem túlságosan oda. Az agyam kikapcsolt és én csak néztem magam elé. Eléggé furcsa látványt nyújthattam.
-Liz – lengette meg előttem valaki a kezét. – Nem jössz? – Felnéztem Peterre, aki összevont szemöldökkel állt előttem.
-De, persze… csak elgondolkodtam – álltam föl hirtelen, aminek a következményeként el is szédültem.
Peter azonnal elkapta a karom, amint meglátta, hogy nem vagyok éppen a helyzet magaslatán.
-Liz, mi van mostanában veled? – ültetett vissza a székre, majd leguggolt elém. – Olyan furcsán viselkedtél az utóbbi napokban – fogta meg a kezem, és gyengéden megszorította. – Kérlek, mondd el, hátha tudok segíteni – győzködött.
-Nem, nem tudsz – ráztam meg a fejem határozottan. – Ebben nem…
-Azért megpróbálnám…
Egy mély sóhaj után kissé felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Olyan dolog történt velem a múltban, amin már nem lehet változtatni – mondtam, végig tartva vele a szemkontaktust. – Nem tudja egyikünk sem megváltoztatni – ráztam meg a fejem keserűen. – És bármennyire is szeretném, nem tudom elfelejteni.
-Alice tud róla, igaz? – kérdezte óvatosan.
-Igen… de ezt honnan tudod? – csodálkoztam.
-Amikor ilyen furcsán viselkedsz, és ő is ott van, mindig látom rajta, hogy megérti és átérzi a helyzeted. Pont olyan, mint aki tudja, hogy min mész keresztül. Még ha nem is tapasztalatból, de tudja.
Szomorúan néztem Peter szemeibe. Annyira szerettem volna elmondani neki… mindent, mégsem tehettem. Nem tudott volna rajtam segíteni. Hiszen mit is tehetne? Maximum megsajnál, és együtt érez velem.
-Beszélj vele! – szólalt meg hirtelen. – Mond el neki, hogy mi a baj. Öntsd ki neki a szíved. Ő biztosan meghallgat – simított végig az arcomon. – Nagyon rossz így szenvedni látni téged.
-Rendben – sóhajtottam. – Majd beszélek vele – álltam föl ismét a székről és szerencsére most nem szédültem meg.
Csöndben indultunk el a többiek után. Pontosabban fel a saját szobáinkba. Ez volt az utolsó nap együtt. Holnap mindenki hazautazik, úgyhogy most pakolással töltjük el az időnket. Bár arról még fogalmam sincs, hogy én hova fogok menni. Egyelőre csak haza, aztán majd még meglátom.
Mielőtt még kettéváltunk volna, Peter hirtelen felém fordult.
-Lenne kedved eljönni velem jövő héten Muse koncertre? – hadarta el alig érthetően. – Csak mert… Matthew Bellamy, az énekesük, adott öt jegyet Catherine-nek a koncertjükre… - magyarázkodott gyorsan.
Meglepetten pislogtam rá. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy Peter majd külön elhív engem valahova.
-Persze, ha nincs kedved hozzá, nem kötelező, csak gondoltam, felvetem az ötletet – mentegetőzött, félreértve a hallgatásomat.
-Nem, szó sincs erről, szívesen elmegyek, csak megleptél vele – mosolyodtam el. – Mikor lesz pontosan? – vontam fel a szemöldököm.
-Pénteken, és este hétkor kezdődik. Úgy két és fél, három órás lesz körülbelül.
-Rendben – bólintottam. – És hol lesz?
-Oh, persze… Phoenix-ben lesz – válaszolt. – Akkor még holnapig átgondolom, hogy mikor találkozzunk, mert én hazautazom addig Londonba a szüleimhez – magyarázta.
-Rendben – mosolyogtam. – Akkor holnap. Jó éjt! – köszöntem el tőle.
-Igen, holnap. Jó éjt, Liz! – intett utánam.
Én pedig sarkon fordultam és elsiettem a szobám felé. Te jó ég Liz! Nem lehetsz ennyire izgatott! Hiszen ez csak egy koncert. Peter teljesen baráti okokból meghívott egy koncertre, semmi több.
Ahogy beértem a szobámba, azonnal a fürdő felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozzak. Hosszú volt ez a mai nap és alig vártam már, hogy végre lefeküdhessek aludni, ám miután kiléptem a fürdőből, két papír fecnit találtam az ágyamon. Kíváncsian vettem a kezembe a papírokat és olvastam el rajtuk a szöveget.

A jegyet majdnem elfelejtettem:) Oda akartam adni, hátha holnap már nem találkozunk:) Jó éjt!
Peter
Ui.: Legközelebb zárd be az ajtód! :D

A másik papírra nézve elmosolyodtam, de egy kicsit szomorú is lettem. Lehet, hogy holnap már nem találkozom Peterrel, és még csak elköszönni sem tudtam tőle rendesen. Bár, nem is tudom, mit mondhattam volna neki. A „hiányozni fogsz” egy kissé furcsán hangzott volna a számomra. Talán még jobb is így. Az viszont mindenképpen örömmel töltött el, hogy Peter így aggódik értem.
A jegyet és a kis papírdarabot elraktam a táskámba, amit utána odatettem a bőröndjeim mellé. Már mindenem össze volt pakolva, hogy holnap ne kelljen korábban kelnem a pakolás miatt.
Lekapcsoltam a lámpát, majd eldőltem az ágyon, és félig magamra húztam a takarót. Nem akartam már a mai napra gondolni. Túl sok minden történt és nem szerettem volna, ha emiatt elkerül az álom, így a legjobb és egyben már bevált módszert választottam. Lehunytam a szemeimet és magam elé képzeltem Peter arcát. Ez mindig sikeresen megnyugtatott és az esetek nagy százalékában álomtalanul aludtam. Szerencsére ez most is így történt.



És végül, a megígért meglepi:) Az első kép egy esküvői képnek készült:) A második ma lett készen:) (És az az egyik kedvencem is, bár kicsit érdekes lett, azért a lényeg Liz-en és Peter-n van:)) A harmadikat pedig vegyétek egy amolyan nászutas képnek:P







Nos, ennyi lenne:) Remélem, tetszettek:)

Puszi