Sziasztok! :D
Hát, chat-ben már írtam, hogy most egy extra hosszú fejezetet kaptok tőlem, emiatt is volt ez a késés... Az extra hosszú most kétszer annyit jelent, mint a megszokott, azaz az eddigi 4-4 és fél oldal helyett most 9 oldalt írtam nektek ^^ Úgyhogy tessék szépen megbecsülni!! ;D Ezzel most kicsit több munkám volt, nem csak amiatt, hogy hosszabb, hanem kellett kicsit keresgélnem is a neten, na meg vissza is az előző fejezetekbe :) A végén - előre szólok, hogy nem ér odalapozni! - lesz egy "kis" meglepi, aminek örülni is fogtok, meg nem is, de ezt majd úgyis észreveszitek, ha odaértek az olvasásban ;) Remélem, tetszeni fog nektek a fejezet :D Jó olvasást hozzá! :)
Puszi
Liz szemszöge
Halk kopogtatásra ébredtem fel másnap reggel. Lassan kezdtem nyitogatni a szemeimet, de először nem nagyon esett le, hogy tulajdonképpen hol is vagyok.
-Jó reggelt, Liz – nyitott be Ginny az ajtón.
-Jó reggelt – nyújtózkodtam egyet álmosan. – Hány óra van? – dörzsöltem meg a szemeimet.
-Már majdnem dél – mosolygott elnézően.
-Micsoda? – pattantak fel azonnal a szemeim. – Ennyit aludtam? – csodálkoztam.
-Hát, a tegnapi nap után ez nem nagy csoda – kuncogott.
-Felébreszthettetek volna – húztam le magamról a takarót.
-Hát, Peter próbálkozott, de olyan mélyen aludtál, kiráncigálni pedig nem akart téged az ágyból – nevetett fel. – Most viszont már ideje volt felkelned, mert a gépetek háromkor indul Phoenix-be.
-Ó, rendben, gyorsan összekészülök akkor – keltem fel, majd a bőröndömhöz léptem.
-Magadra is hagylak. Ha készen vagy, gyere le, mert ma kicsit előbb ebédelünk.
-Rendben – bólintottam, mire ő becsukta az ajtót.
A tegnapi hangulatnak ma már nyoma sem volt a házban. Mindenkinek az arcán mosoly bujkált, amit nem nagyon értettem. Egyedül Peter látszott kissé bosszankodónak rajtam kívül.
Miután elkészültem, mind már csak rám vártak az asztalnál, hogy ehessünk végre. Mindenki szokatlanul csendes volt. Mármint a tegnapi naphoz képest mindenképpen. Amikor felnéztem egy pillanatra a tányéromról, mindig elkaptam valakinek a pillantását, ahogy engem nézett. Kezdett eléggé frusztráló lenni, de próbáltam ezt nem kimutatni. Talán csak bemagyarázom magamnak az egészet és igazából nincsen semmi érdekes. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán elfelejtettem valamelyik ruhámat felvenni, vagy esetleg a hajam áll hülyén, de biztosra vettem, hogy akkor szóltak volna, vagy legalábbis szóvá tette volna valamelyikük.
-Na jó! – tettem le a kanalat a kezemből teljesen nyugodtan. – Van rajtam valami érdekes, amit nézni kell, vagy csak megőrültem? – néztem végig rajtuk. Ők csak mind tovább mosolyogtak, Peter pedig megforgatta a szemeit.
-Nincs semmi, Liz, ne aggódj – mondta Peter kissé csodálkozva. Talán tényleg alaptalan volt ez a kérdésem.
-Hát jó – sóhajtottam, majd visszatértem az evéshez.
Miután befejeztük az ebédet, mi Peter-rel felmentünk a szobáinkba, hogy összepakoljuk a maradék holminkat. Úgy terveztük ugyanis, hogy nem egy éjszakai járattal jövünk vissza, hanem ott alszunk Phoenix-ben egy szállodában. Peter foglalt is egy kétágyas szobát, nem messze a stadiontól, ahol a koncert is lesz.
Miután mindenkitől elbúcsúztunk, Peter apja vitt ki minket a reptérre. Az út sokkal rövidebbnek tűnt most, mint idefelé. Talán akkor csak a zavartságom és az idegességem miatt éreztem őrületesen hosszúnak azt a 10-15 percet.
-Nem tudom, nem szólok-e túl későn – szólalt meg egyszer csak Peter, mikor már a váróteremben ültünk -, de anya arra gondolt, hogy a magyarországi nyaralásunk előtt páran még eljöhetnétek hozzánk. Szeretné megismerni a kollégáimat és gondoltam, ha megint szívesen eljönnél te is… - nézett rám várakozóan.
-Pontosan mikor is? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Két-három nappal előtte. Alice-szel és Rob-bal már beszéltem, de mivel ők akkor már ott lesznek Alice családjánál, ezért nem tudnak ideutazni. A többieket majd még megkérdezem, csak gondoltam, ha már így alkalmam van rá, megkérdezem tőled is – mosolygott.
-Hát, nekem nincs más programom a nyárra – vontam meg a vállam.
-Akkor ezt igennek veszem – vigyorgott. – Egyébként, ne haragudj a kérdésért, nem muszáj válaszolnod, de…
-Bökd ki nyugodtan.
-Hogyhogy nem meséltél nekem sosem a barátaidról? Úgy értem, biztosan nem voltál egyedül, mielőtt találkoztál volna Nikkiék-kel. Mi lett a barátaiddal? Miért nem velük töltöd a nyarat?
-Hát, nem mondanám, hogy a barátaim voltak… - húztam el a számat. – Miután eljöttem otthonról, egyre kevesebbet beszélgettünk. Először még mindennaposak voltak az e-mail-ek és az sms-ek, de aztán egyre ritkábban kerestük egymást. Nem is tudom, mikor beszéltem velük utoljára – gondolkodtam el. – Nyugodtan szóld le őket – pillantottam fel rá. – Én már beletörődtem, hogy ilyen barátaim voltak – sóhajtottam.
-Nem állt szándékomban bármi megjegyzést is tenni akár rájuk, akár rád, de igazad van – csóválta meg a fejét.
-Nem beszélhetnénk inkább másról? A forgatás kezdete előtti dolgokat hónapok óta próbálom már kiverni a fejemből. Egyébként is… mi értelme van a volt barátaim után sírni, ha találtam náluk sokkal jobbakat – mosolyogtam fel rá.
Ez után már szerencsére nem nagyon jöttek szóba a volt barátaim. Sőt, a hátra levő időt nagyrészt csendben töltöttük el. Ez még azután is így maradt, hogy felszálltunk a gépre és elfoglaltuk a helyünket.
-Képzeld – szólalt meg hirtelen -, Rob azt mondta, hogy meg szeretné majd kérni Alice kezét.
-Tényleg? – derült fel az arcom. – És mikor?
-Eddig a szülinapjára tervezi.
-De hát az még soká lesz. Miért halogatja addig?
-Hm… a partit már most elkezdte szervezni – kuncogott. – Alice szüleit is meg akarja hívni, úgyhogy a jegyfoglalás is egy indok. És persze ők sem érnek rá mindig csak úgy eljönni Vancouver-be. Rob azt szeretné, ha mindenki ott lenne, aki fontos Alice-nek. Meghívja a magyarországi barátait, pontosabban a fél országot – nevetett fel.
-Akkor miért nem kéri meg most nyáron? Hiszen mindenki ott lesz, nem?
-Na ennek az okát én sem tudom… erről inkább őt kérdezd. Talán csak szeretné, ha egy különleges alkalomra esne – vonta meg a vállát. – De kérlek, megtennéd, hogy bizalmasan kezeled ezt az információt?
-Persze, ez csak természetes – nevettem fel. – El nem árulnám ezt Alice-nek, bármivel is fenyegetőzne. Úgyis még soká lesz az a szülinap. November 3-a… addigra még én is elfelejtem.
-Remélem is, mert Rob a fejemet veszi, ha Alice rájön a tervére.
-Majd megmondom, hogy én voltam – vontam meg a vállam egyszerűen.
-Attól még én elmondtam neked – rázta meg a fejét.
-Na jó, ebben úgysem tudunk egyező véleményre jutni. Az út hátralevő óráit pedig nem ezzel szeretném eltölteni.
Fejét csóválva elmosolyodott, miközben hátradőlt az ülésén. Mindketten újra csendbe burkolóztunk. Úgy tűnik, hosszú lesz így ez az utazás. A csöndet végül én törtem meg.
-Nem gondolod, hogy az újabb paparazzi képek megjelenése rólunk csak olaj lesz a tűzre? – néztem rá félénken. Nem akartam, hogy emiatt felidegesítse magát, de nem voltam benne biztos, hogy tudja, mire vállalkozott azzal, hogy most velem mutatkozik ismét.
-Nem nagyon érdekel, hogy megjelenik-e újabb cikk rólunk – vonta meg a vállát, semleges arckifejezéssel. – Ha bármelyik újságba is beleraknak rólunk akár egy képet is, gondoskodni fogok róla, hogy megtudják az igazságot.
-Általában nem az szokta vonzani az újságírókat – húztam el a számat.
-Szerintem meg tudnám oldani – nézett rám jelentőség teljesen.
És tényleg, valóban így volt. Ha pénzről van szó, az emberek bármit megtesznek.
Bólintottam, majd ismét csendbe burkolóztam. Ez a hosszú, beszélgetés nélkül eltelt idő kezdett egyre kellemetlenebb lenni. Peter csak nézett kifelé az ablakon, az alattunk elhaladó óceánt figyelve, vagy éppen maga elé nézett és a gondolataiba merült.
-Peter… - szólaltam meg tétován.
-Hm? – Még mindig az ablakon kifelé bámulva ült, mintha meg sem hallotta volna, hogy szóltam neki, csak automatikusan reagált rá.
-Kérdezhetnék tőled valamit? – próbáltam magamra vonni a figyelmét, ami sikerült is, mert ezúttal már felém fordult.
-Persze, csak nyugodtan – bólintott kíváncsian.
-Hát, öhm… megértem, ha nem akarsz róla beszélni… - kezdtem bele tétován. – Ginny említett egy nevet, mikor nálatok voltam, és nagyon felkeltette vele az érdeklődésemet – magyaráztam. Kérdőn nézett rám. – Ki az az Emília? – haraptam bele az alsó ajkamba, miközben végig a szemébe néztem.
Láttam felcsillanni bennük a megértést, és szinte ezzel egy időben az arca teljesen komollyá vált.
-Mit mondott neked róla? – kérdezte visszafojtott lélegzettel.
-Akkor említette, mikor te telefonáltál Jennie-vel a cikk megjelenése után… Azt mondta, azért nem tudtak meggyőzni róla, hogy Jennie nem a legmegfelelőbb feleség számodra, mert nem láttál a saját szemedtől, és mindenkiben csak Emíliát kerested – motyogtam halkan.
-És nem mondták el, hogy ki volt ő? - horkantott fel. – Na igen, a nehezét rám hagyták.
-Ginny azt mondta, ha akarod, te majd elmondod nekem. Ő nem akart ebbe belekeveredni. És egyáltalán nem kötelező elmondanod. Én tiszteletben tartom, hogy ő egy… szemmel láthatóan ütő téma nálad. Nem foglak kérdezgetni róla, ha nem szeretnéd elmondani – hadartam.
-Igazából nincsen ebben semmi titok – vontam meg a vállam. – Csak nem szeretek róla beszélni, ezért nem mondtam el senkinek sem. De benned megbízok… Tudom, hogy képes vagy tartani a szádat, ha megkérlek rá – nézett a szemembe, biztosítást várva a feltevésére. Csak bólintottam, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy belekezdjen. – Még fiatal voltam, ha jól emlékszem, tizenhét éves. Az utolsó évemet jártam a suliban és minden vágyam volt, hogy a középsuli után színésznek tanuljak valami neves egyetemen. De minden vágyamat elfújta a szél, miután megsérültem egy atlétika versenyen. Rúdugrásban indultam, de rosszul érkeztem. A fél oldalam lebénult, de nem kimondottan az eséstől, hanem a sokk játszott nagy szerepet ebben. Hónapokig szenvedtem magamba fordulva. Senkivel sem voltam hajlandó beszélni, pedig kellett volna. Kellett volna valaki, akinek elmondhatom, mennyire tönkrevághatja ez a sérülés az egész életemet. Hogy ha nem gyógyulok meg, és örökre béna maradok, minden álmomnak lőttek. Ehelyett viszont csak feküdtem a szobámban, és bámultam a plafont. Hónapokba tellett, míg sikerült túltennem magam a baleseten. Akkor viszont már késő volt… Egy hónapba telt, mire olyan szinten rendbe jöttem, hogy meg tudtam mozdítani akár csak az egyik ujjamat is. Ezért hallgatott rám Alice. Ezért tudtam meggyőzni őt, hogy ne bánkódjon tovább. A pszichikai bénulások nagy százalékban végződnek gyógyulással. A hatalmas remény, ami az első mozdulatomat követte, erőt adott ahhoz, hogy higgyek benne, képes leszek újra járni. A szüleim a lehető legjobb ellátást akarták biztosítani nekem, így elvittek Magyarországra, a világ legjobb orvosához, aki a hozzám hasonló betegeket kezelte. Ott találkoztam Vele. – Egy pillanatra megállt, hogy mély levegőt vegyen, majd egy sóhaj után folytatta. – Csaknem fél évig jártunk ehhez az orvoshoz. Szinte egyszerre kerültünk oda, így tudtuk segíteni egymást a felépülésben. – Itt elmosolyodott. - Együtt elhatározva mozdítottuk meg először a lábunkat, együtt tettük meg az első sétánkat… egyszóval, mindent egyszerre csináltunk. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, mennyire közel kerültünk egymáshoz ez alatt a fél év alatt. Mindketten fülig szerelmesek voltunk, de sajnos eljött az az idő, hogy nekünk vissza kellett költöznünk Londonba. Az álmaimat teljesen elfeledtem Mellette, így csak ekkor döbbentem rá, hogy mindezt miért is kezdtem el. Az elhatározás, hogy felépüljek, a színészkedésem miatt volt. Tudtam, hogy a szüleim nem akarnak beleszólni az életembe, de az anyukám világosan elmagyarázta nekem, hogy ez csak egy diákszerelem, aminek egyszer vége is szakadna. Nem érdemes ezért feladni az álmaimat. És igaza volt. Ezt már akkor beláttam. Tudtam, hogy mi lenne a helyes és e szerint is döntöttem. Persze mindkettőnknek fájt a szakítás. Talán még senki sem ismert engem annyira, mint Ő. Még Ginny sem – mosolygott keserűen. - Pedig utána ő volt az, aki lelket öntött belém. Ő próbálta betölteni azt az űrt, amit… - lehunyta a szemét és nagyot nyelt – Emília hagyott maga után. Azóta nem találkoztunk egymással, de még most sem vagyok képes kiverni a fejemből az arcát.
A szája megremegett, ahogy próbálta rendezni a vonásait. Szemeit összeszorította, ajkait összepréselte. Már bántam, hogy felhoztam ezt a témát. Kibírtam volna e nélkül is, főleg ezután az arc után.
-Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni – érintettem meg a karját.
-Te ne haragudj – nézett mélyen a szemembe. – Csak olyan régen beszéltem már erről bárkinek is, hogy most kitört belőlem ez az egész – rázta meg a fejét.
-Semmi baj, megértem – szorítottam meg a kezét. Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Nem kezdhetek el itt beszélni neki a múltamról. – Figyelj, ha ez után inkább nem jönnél el a nyaralásra…
-Nem – vágott közbe határozottan. – Elmegyek. Egyszer úgyis meg kell tennem ezt a lépést. Így legalább lesznek mellettem, és nem egyedül kell szembenéznem mindennel.
-Rám számíthatsz – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Igen, tudom, és ezért nagyon hálás vagyok neked.
-Ugyan már, erre valók a barátok – terült el széles mosoly az arcomon, holott legbelül azt kívántam, bár több is lehetne. Ezzel a vallomással már biztos lehettem benne, ha mással nem is, hogy Peter, bármennyire is bizonygatja, még egyáltalán nem lépett túl az első nagy szerelmén. Talán Jennie-vel is ezért veszekedtek annyit. Talán Ginny-nek igaza volt, és benne is csak Emíliát kereste. – Peter, természetes, hogy még mindig…
-Természetes? Szerinted az természetes, hogy még mindig ilyen szinten kiborít az emléke? – nézett rám hitetlenkedve.
-Nem, én azt akartam mondani, természetes, hogy még mindig hiányzik. Az első szerelem a legerősebb. Azt sosem felejtjük el. – Ebben legalább már járatos voltam. Ha tudná, mennyire átérzem a helyzetét. Nekem csak annyival volt könnyebb dolgom, hogy Adam nem szeretett már engem, mikor elhagyott.
Az út további része ezúttal már tényleg teljes csendben telt. Sikeresen elrontottam a napunkat azzal, hogy rákérdeztem Emíliára. Kell nekem mindig ilyen kíváncsinak lennem. Abban persze profi vagyok, hogy lerontsam a hangulatot.
Miután megérkeztünk, Peter megfogta a karomat, és elkezdett maga után húzni.
-Gyere, a taxi már vár ránk – magyarázta értetlen arcom láttán.
Miután beszálltunk a taxiba, ő bemondta a szálloda címét, a sofőr pedig már indított is. Beletelt egy húsz percbe, míg megérkeztünk a szálloda elé, pedig nem vezetett valami lassan a taxis. Viszont az feltűnt, hogy Peternek igaza volt abban, a stadion, ahol a koncert lesz, egyáltalán nincsen messze a szállodától, ahol szobát béreltünk. Épp, hogy elhagytuk a stadiont, egy perc elteltével már meg is érkeztünk.
Peter átvette a kulcsot a portán, aláírta a kellő papírokat, majd fölmentünk a szobánkba.
-Nincs sok időnk – nézett az órájára összeráncolt szemöldökkel. – És gondolom, te is le szeretnél fürdeni még előtte. Van egy óránk elkészülni – nézett fel rám.
-Oké – bólintottam. – Akkor kezdem én, ha nem gond – kaptam elő gyorsan a fürdéshez szükséges dolgaimat.
-Persze, menj csak – intett a fürdő felé.
Már a zuhany alatt álltam, mikor eszembe jutott, hogy nem hoztam be magammal ruhát. Remek! – sóhajtottam magamban. Gyorsan lezuhanyoztam, majd kiszállva a tus alól, magam köré csavartam a törölközőt.
-Készen vagy? – pillantott fel Peter az előtte levő újságból. Ahogy meglátott, végig nézett rajtam, majd elnevette magát. – Miért felejted el mindig a ruhát is bevinni magaddal? – kuncogott még mindig, miközben felállt az ágyáról, ahol eddig ült, és kezébe véve az előre elkészített ruhakupacot, elindult a fürdő felé.
-Siettem, hogy még te is el tudj készülni időben. Egyébként, fogsz még ennél kevesebb ruhában is látni a nyáron – vontam meg a vállam. – Úgy értem, a strandon – tettem hozzá gyorsan, mikor rájöttem, mennyire kétértelműen fogalmaztam. Elfordítottam a fejemet és úgy tettem, mintha a bőröndömben keresgélnék, hogy ne láthassa az arcomat elöntő pírt.
-Aha – nevetett fel. Biztos voltam benne, hogy neki is feltűnt a válaszom kétértelműsége. – Azért ott remélem, nem csak egy szál törölközőben leszel – vigyorgott rám, majd becsukta a fürdőajtót.
Kifújtam az eddig bent tartott lélegzetemet. Ha ez a két nap ilyen elszólásokkal lesz tele, akkor Peter többet fog elvörösödve látni engem, mint a rendes arcszínemben. De most már nem tudok mit tenni. Ha sikerül túlélnem a koncertet, akkor már semmi gond nem lehet…
Sokáig gondolkodtam rajta, mit is vegyek fel. Nem akartam nagyon feltűnőt, de nagyon egyszerűt sem. Valahol a kettő között keresgéltem. Nem akartam világítani a közönségben.
Végül egy lila, csíkos, térd fölé érő, pántnélküli, egyrészes szoknya mellett döntöttem, amihez egy háromnegyedes leggings-et társítottam. Fel akartam öltözni még azelőtt, hogy Peter kijönne a fürdőből, így gyorsan fel is kapkodtam a ruhákat. Már a szoknya is rajtam volt, de a cipzárral az oldalán elakadtam. Becsípte az anyagot, és nem tudtam tovább húzni.
-Mit csinálsz? – hallatszott Peter meglepett, nevetős hangja a hátam mögül. Észre sem vettem, hogy mikor lépett oda, pedig szemben álltam a tükörrel. Túlságosan is el voltam foglalva a ruhámmal.
-Csak becsípte az anyagot, és nem bírom felhúzni – bosszankodtam zavaromban, ugyanis nem volt rajta még póló. Úgy tűnik, ő meg azt felejtette el bevinni magával.
-Helyette inkább magadat húzod fel - kuncogott, miközben megfogta a kezemet és elhúzta a cipzárról. Láthatóan őt egyáltalán nem zavarta a helyzet. Bár miért is zavarta volna. Hiszen én is látni fogom őt a nyáron. – Hadd segítsek – hajolt lejjebb.
-Nagyon vicces – nyújtottam ki rá a nyelvem.
-Igen, ezt a jelzőt sokszor hallom – nevetett még mindig. – Készen is van – jelentette ki, miután egy könnyed mozdulattal felhúzta a cipzárt.
-Köszi – mosolyogtam rá a tükrön keresztül.
-Nincs mit – nevetett ismét, majd elfordult és a bőröndjéhez lépett. – Nem értem, miért kell ennyire bonyolult ruhákat tervezniük a nőknek.
-Ezt hogy érted? – lepődtem meg.
-Úgy, hogy egy csomó olyan ruhát látok, ami hátul cipzáras. Megmondanád nekem, hogy ezekkel te hogyan boldogulsz egyedül? Mit csináltál volna nélkülem?
-Nagyon vicces kedvedben vagy – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Egy koncertre nem lehet rossz hangulatban menni. – Előhúzott egy zöld pólót, majd felvette. – Egyébként is… elhatároztam magamban, hogy jó lesz ez a koncert, még ha össze is futunk pár paparazzival vagy Jennie-rajongóval.
-Ó, így már érthető.
Elővettem a magassarkúmat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább visszatettem. Nem gondoltam át jól, hogy ezt veszem fel. Magassarkúban végigállni az egész koncertet… egy élmény lett volna. Végül a sarum mellett döntöttem.
-Indulhatunk? – mosolyodott el Peter, mikor végre felé fordultam a tükörtől.
-Persze – nevettem. – De még van időnk, nem?
-Még pontosan tizenöt percünk. De az nem baj, ha előbb odaérünk. Legalább jobb helyünk lesz.
-Akkor menjünk – indultam el az ajtó felé.
A stadionhoz ismét taxival mentünk. Bármennyire is közel volt, nem akartunk eltévedni. Túlságosan is élt bennem Peter legutóbbi ijesztő akciója a hajléktalanokkal. Még most is beleborzongtam, ha eszembe jutott, ahogy azok megbámultak minket.
Mikor végre odaértünk, kis híján összeestem a látványtól. Hosszú sorok kacskaringóztak a bejáratoknál, tolakodó és türelmes emberekkel egyaránt. Persze voltam már koncerteken, és tudtam, hogy mivel jár ez, de nem számítottam ekkora tömegre.
-Hánykor nyitnak a kapuk? – hajoltam közelebb hozzá, hogy a nagy hangzavarban is meghallja, amit kérdezek.
-Hétkor – felelt, miközben odahúzott az egyik remélhetőleg, rövidebb sorba.
-Te jó ég! Akkor ezek az emberek mióta lehetnek itt? – néztem végig a hatalmas tömegen elképedve.
-Szerintem még olyan is akadt, aki itt éjszakázott – nevetett. – A helyiek pedig egyébként is nagyobb előnyben vannak.
A maradék fél óra alatt egy „kisebb” tömeg halmozódott fel mögöttünk is és a sorok kezdtek egybefolyni egymással. Már értettem, miért számított az a negyed óra is. Mikor aztán kinyitották a kapukat, a sok ember egyszerre, tolakodva indult el a bejárat felé. Láttam, ahogy többen is elestek, vagy a szerencsésebbek csak megbotlottak, ahogy hátulról taszigálták őket. Petert már sehol sem láttam, ami kezdett megijeszteni. Csak sodródtam a tömeggel együtt és közben reméltem, hogy őt nem taposták el az emberek. Ide-oda kapkodtam a fejemet, hátha meglátom őt, de az én magasságommal lehetetlen volt átnézni a tömeg fölött. Aztán éreztem, ahogy egy kéz megragadja a karomat, és szorosan magához húz.
-Maradj szorosan mellettem, különben eltaposnak téged – magyarázta a fülembe Peter, miközben a derekamat átkarolva tartott szorosan maga mellett.
Ahogy közeledtünk a kapuhoz, a tömeg egyre sűrűbb lett. Éreztem, hogy többen is megtaposnak. Még szerencse, hogy tűsarok nem volt köztük. Mikor végre elértünk a biztonsági őrökig, felszabadultam lélegeztem fel. Peter átnyújtotta a jegyeket, az ellenőr megnézte, beletépett, majd visszanyújtotta.
-A maguk helye arra van – mutatott a színpad melletti elkerített részre, ami tele volt székekkel. – Mutassák be ott is a jegyüket. A tömeg mellett van egy rész elkerítve, arra menjenek – hadarta el az utasításokat, majd már nyúlt is a következő jegyért.
-Gyere gyorsan, mielőtt megint elsodornak minket – húzott magával arra, amerre az ellenőr mutatta.
-Nem is tudtam, hogy VIP jegyünk van.
-Gondolom, Matt nem akarta, hogy nekünk is a tömegben kelljen nyomorogni – mosolygott rám, miközben átnyújtotta ismét a jegyet.
Ahogy elhaladtunk a tolakodó emberek mellett, néhányan irigykedve néztek utánunk. Egy-két arcon látszott a felismerés, hogy kit is látnak mellettem, de legtöbben olyan extázisban voltak a koncert miatt, hogy eszükbe sem jutott azon gondolkodni, honnan is ismerős nekik Peter.
Mikor végre elértük a helyünket, leültünk a székünkre és vártunk.
-Á, Liz, Peter! Hát itt vagytok! – hallottuk pár perc múlva a nevünket a hátunk mögül, mire mindketten megfordultunk.
Matt és Dominic intettek nekünk mosolyogva, miközben közelebb jöttek hozzánk. A rajongók sikítozni és kiabálni kezdtek, ahogy meglátták őket, de Matt és Dominic mintha meg sem hallotta volna a hatalmas hangzavart. Bizonyára már hozzá vannak szokva az ilyesfajta fogadáshoz.
-Sziasztok – köszöntünk mosolyogva. Peter kezet fogott velük, míg én két-két puszit kaptam. –Remélem, jöttök utána a bulira is – veregette meg Matt vigyorogva Peter vállát.
-Milyen buli? – érdeklődött.
-Hát, tizenöt szerencsés rajongó, a producer, a kamerások, a fényképészek, meg persze mi hárman is ott leszünk. Valamint még az általunk meghívott személyek is. Ha kivárjátok az autogramosztást a koncert végén, akkor jöhettek velünk a limóval – kacsintott.
-Hát, én benne vagyok – pillantott rám. – Liz?
-Felőlem mehetünk – mosolyodtam el.
-Akkor feliratlak titeket is a listára, bár ha velem jöttök, akkor ez nem is szükséges – legyintett. – Most viszont megyünk, mert még hangpróba van az öltözőben. Milyen buták ezek a nézők… Ha nem sikítoznának, akkor már előbb is hallanának minket énekelni – viccelődött, majd mindketten elsiettek.
Ezután már csak egy fél óra volt vissza a koncert kezdetéig, ami hamar el is telt. Vigyorogva futottak el mellettünk az együttes tagjai. Elől Matt, utána Chris, és végül Dominic.
-Jó estét Phoenix! – kiabált bele a mikrofonba Matthew, miután mindhárman elhelyezkedtek a színpadon. – Készen álltok a bulizásra?
-Igen! – ordította egyhangúan a közönség, és ismét sikítozni kezdtek.
-Nem értem, én sosem voltam ez a tomboló típus – ráztam meg a fejem nevetve, Peter füléhez hajolva.
-Hát én sem, de ha kell, azért tudok – kacsintott rám.
-Az első számunk címe az új albumunk címe is egyben… – folytatta Matt.
-The Resistance! – kiabálták a rajongók.
-Hát akkor, kezdődjék a buli!
A zene elindult, a közönség pedig ismét ujjongani kezdett. Nem telt bele öt perce, és hangulat máris a tetőfokára hágott. Rajongók próbáltak meg átmászni a kordonokon. Ezeket az őrjöngő lányokat egy-egy biztonsági őr tuszkolta vissza a többi ember közé. A levegő már most fullasztó lehetett. Igaz, hogy Phoenix-ben amúgy is meleg van, de esténként azért hűvösebb az idő. A nagy tömeg miatt mégis olyan hőség lett pillanatok alatt, hogy örültem, amiért nem kell ott állnom közöttük. Ahogy telt az idő, lehetett látni, hogy az első sorban ketten is elájultak. Ez volt az egyik nagy hátránya az ilyen koncerteknek. Sokan nem bírják a tömeget és a hőséget. Ezeket a fiatalokat is a biztonsági őrök menekítették ki, mielőtt még összetaposták volna őket, majd rögtön az orvoshoz vitték. Egy lányt pont mellettünk vitt el az egyik őr.
Ahogy a koncert a végéhez közeledett, a rajongók egyre nagyobb hangzavart csináltak. Ez alatt az idő alatt vagy egy féltucatnyi embert kellett kimenekíteni a tömegből, mert rosszul lett vagy fellökték. Az utolsó szám végeztével az együttes elköszönt, további jó bulizós éjszakát kívánva a hatalmas rajongótáboruknak, majd elvonultak az öltözőjükbe. Pár perc múlva azonban visszatértek, hogy autogramot osztogassanak. Miután ezzel is végeztek, Christopher odaintett nekünk, hogy tartsunk velük.
-Itt várjatok meg minket – szólt az öltözőjük előtt. – Ide sajnos senki nem mehet be rajtunk és a tagokon kívül. – Gyorsan átöltözünk, és már mehetünk is.
Peterrel csak bólintottunk.
-Ne haragudj – kaptam elő a mobilomat a táskámból. – Ash az – néztem rá bocsánatkérően, majd egy kicsit félrehúzódtam. – Szia, mondjad! – szóltam bele azonnal.
-Neked meg miért van telefonod, ha nem használod? – rótt meg köszönés nélkül. – Írtam, hogy hívj fel, ha van egy kis időd.
-Jaj, Ash, ne haragudj – jutott eszembe hirtelen, hogy miről is beszél. – Csak annyira felzaklatott az a cikk… utána még megmutattam Peternek is és hát… teljesen kiment a fejemből, hogy te is írtál. Ne haragudj! – kértem bocsánatot.
-Jó-jó, semmi gond, csak nem tudtam, hogy nincs-e valami gond – sóhajtott. – Egyébként hol vagy most? Mi ez a hangzavar?
-Ja, csak Peterrel most vagyunk a Muse koncerten – feleltem. – Most lett vége.
-Ó, akkor én nem is zavarok – kuncogott. – További jó szórakozást. Majd hívj, hogy milyen volt. Szia! – köszönt el gyorsan.
-Szia!
Pont ebben a pillanatban léptek ki az öltözőből a Muse tagjai, így elindultunk kifelé a limuzinhoz.
-Itt még lesz egy kisebb akadály, de perceken belül indulunk – fordultak hátra. Egy kicsivel mögöttünk jöjjetek, ha nem akarjátok, hogy letámadjanak titeket is – nevettek, majd kiléptek a hátsó kijáraton. Rögtön felhallatszott pár kiáltás, de ez már közel sem volt olyan hangos, mint az eddigiek. Csak páran nyüzsögték körül őket. Mikor Chris intett nekünk, hogy mehetünk, mi is kiléptünk az épületből, és azonnal a kocsihoz siettünk. Egy vaku pont a szemembe villant, mire a tekintetem azonnal a fotósra ugrott. Őt mi érdekeltük, nem pedig az együttes. Szemeimet forgatva, mosolyogva hajoltam egy pillanatra Peter füléhez, de csak annyira, hogy ne legyen félre érthető a helyzet, és belesúgtam.
-Mosolyogj.
Azonnal vette a lapot, ahogy ő is észrevette a fotóst.
-Lehet, hogy annyira mégsem jó ötlet csak úgy elmenni erre a bulira – mondtam tétován. – Nem fognak hinni neked, ha ilyen képek készülnek rólunk – ráztam a fejemet.
-Lehet, hogy igazad van. Amúgy sincs most nagy kedvem éjszakába nyúlóan bulizni – sóhajtott.
Miután utolértük a fiúkat, szóltunk nekik, hogy mégsem megyünk el a bulira, hanem visszamegyünk a szállodába.
-Akkor gyertek, szálljatok be. Elviszünk titeket – mosolyogtak.
A szállodához érve elköszöntünk tőlük.
-További jó nyarat! Talán jövőre is találkozunk – kacsintott Dominic. Értetlen arcunk láttán még hozzá tette. – Steph-nek tetszett a zenénk – vigyorgott teli szájból. – Szóval, ha lesz második rész, akkor ahhoz is ajánlani fog minket.
-Ez nagyszerű. Hát akkor, remélhetőleg jövőre – bólintottunk nevetve.
Bementünk a szállodába, majd elindultunk fel a szobánkba.
-Tetszett? – nézett rám Peter, mikor megálltunk a lift előtt.
-Nagyon jó volt. Jól éreztem magam – feleltem felmosolyogva rá.
-Ennek örülök. Először nem voltam még abban sem biztos, hogy egyáltalán szereted-e az ilyenfajta zenét – vallotta be. – De ezek szerint tényleg jó ötlet volt.
A szobánkba beérve szinte egyszerre dőltünk le az ágyunkra, amin mindketten felnevettünk. Az oldalamra fordultam, hogy ránézhessek. Ő a plafont bámulta.
-És te? – kérdeztem.
-Hm? Mi van velem? – nézett rám.
-Te jól érezted magad? – vontam fel a szemöldököm.
-Hát persze – nevetett. – Én adtam az ötletet. Ha nem akartam volna elmenni, akkor el sem hívtalak volna. Készültem más programmal is… arra az esetre, ha esetleg valamiért a koncertről lemaradnánk, vagy esetleg valami gond lenne.
Felült az ágyán, majd feláll és mellém sétált. Kíváncsian tornáztam fel magam ülő helyzetbe, majd intettem neki, hogy nyugodtan üljön le.
-Tényleg?
-Aha – mondta szórakozottan. – Városi séta meg ilyesmik.
-Köszönöm – néztem a szemébe hálásan. – Még sosem kezdődött ilyen jól az egyik nyaram sem – viccelődtem.
-Ezt örömmel hallom.- nevetett fel velem együtt.
A nevetésünk pár másodperc múlva elhalt, mi pedig ott ültünk egymás mellett, mélyen a másik szemébe nézve. Éreztem, ahogy elönt belülről a forróság és a gyomrom görcsbe rándult a helyzetre. Peter arca komoly volt, ahogy elkezdett közelíteni felém. Mikor arca már csak egy arasznyira volt az enyémtől, nagyot nyeltem. Lehetetlen, hogy ez igaz legyen. Ez nem történhet most meg. Pedig Peter most teljesen magánál van. Csak az a kevéske alkohol van benne, amit a limuzinban erősködtek ránk. A szemhéjaim automatikusan lecsukódtak, amint Peter az ujjaival végigsimított az arcomon, kitűrve pár kósza hajszálat a szememből. Aztán végre megcsókolt. Olyan mohón tapadt az ajkaimra, hogy majdnem belenyögtem a csókunkba. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de képtelen voltam irányítani a mozdulataimat. Ujjaimmal beletúrtam a hajába, hogy még közelebb húzhassam őt magamhoz. És egyszer csak hirtelen észhez tértem. Petert ma annyi sérelem érte. A múltjából Emília emléke, Jennie cselekedete… Nem lenne szabad kihasználnom a helyzetét.
A tenyeremet határozottan a vállára csúsztattam, majd finoman eltoltam őt magamtól. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy ne legyen annyira feltűnő a zihálásom.
-Liz, én… - motyogta bűntudatosan.
-Sssh – tettem a szájára a mutatóujjam. – Nem kell bocsánatot kérned. Természetes, hogy az emlékek, meg minden kiborított…
-De ezt akkor sem lett volna szabad – húzódott még hátrébb, ami már csak egy újabb döfés volt a szívembe az élettől. – Ez… ezt… mi barátok vagyunk… ne tegyük ezt tönkre – nézett rám elhomályosult tekintettel.
-Menj, zuhanyozz le – szólaltam meg kis idő múlva. – Az majd segíteni fog. De ne aggódj… a barátságunk ettől függetlenül megmarad – biztosítottam.
Ő csak bólintott, majd felkapva a törölközőjét és pár ruhát, a fürdőbe sietett. És ekkor tört ki belőlem a csendes zokogás. Nem lett volna szabad ezt megengednem magamnak. Most még rosszabb lesz. Főleg így, hogy Peter ezek szerint tényleg csak a ma történtek miatt csókolt meg. Nem tart engem többnek, mint egy nagyon jó barát. De miért velem történik mindez? Mit vétettem az életben, hogy ezt érdemlem? Próbáltam visszafojtani a sírásomat, nehogy Peter véletlenül meghallja. Csak akkor engedtem el magam, mikor meghallottam a csobogó víz hangját a fürdőből. A kimerültség és a zokogás együttes erővel nehezedett rá a szemhéjaimra, amik szép lassan lecsukódtak, én pedig nyugtalan, rémálmokkal teli álomba merültem.
2011. június 22., szerda
2011. június 15., szerda
Happy Birthday, Liz! :D
Sziasztok!
Hú, hát, mit is mondhatnék... eléggé szégyellem magam :$ Reggel ránézek a naptáramra, június 15-e... semmi... Délután hazajövök, felnézek a blogra, és eszembe jut, hogy hoppá, ez mégsem olyan átlagos nap, mint a többi. Pedig még sosem fordult elő velem ilyesmi. Na, de térjünk is a lényegre:)
Elizabeth Reaser, aki a mi kedvenc vámpír-anyukánkat alakítja a Twilight-ban, ma ünnepli a születésnapját! :) Úgyhogy ezúton is boldog szülinapot kívánnék neki, habár ezt ő biztosan nem fogja olvasni:)
Ennek az ünnepnek az alkalmából készítettem ezt a képet is :) Nem valami nagy szám, de sajnos nem volt időm többet dolgozni rajta, amiért kiment a fejemből ez a dátum :(
Emellett még készültem volna nektek egy rövidke novellával is, de azt még nem tudom, hogy abból mi lesz :/ Egyelőre tekintsétek a tegnap esti frisst az ő ajándékának :D Azért próbálok összehozni abból a novellából is majd valamit :)
Még egyszer, BOLDOG SZÜLINAPOT, LIZ! :)
További jó estét ^^
Puszi
Hú, hát, mit is mondhatnék... eléggé szégyellem magam :$ Reggel ránézek a naptáramra, június 15-e... semmi... Délután hazajövök, felnézek a blogra, és eszembe jut, hogy hoppá, ez mégsem olyan átlagos nap, mint a többi. Pedig még sosem fordult elő velem ilyesmi. Na, de térjünk is a lényegre:)
Elizabeth Reaser, aki a mi kedvenc vámpír-anyukánkat alakítja a Twilight-ban, ma ünnepli a születésnapját! :) Úgyhogy ezúton is boldog szülinapot kívánnék neki, habár ezt ő biztosan nem fogja olvasni:)
Ennek az ünnepnek az alkalmából készítettem ezt a képet is :) Nem valami nagy szám, de sajnos nem volt időm többet dolgozni rajta, amiért kiment a fejemből ez a dátum :(
Emellett még készültem volna nektek egy rövidke novellával is, de azt még nem tudom, hogy abból mi lesz :/ Egyelőre tekintsétek a tegnap esti frisst az ő ajándékának :D Azért próbálok összehozni abból a novellából is majd valamit :)
Még egyszer, BOLDOG SZÜLINAPOT, LIZ! :)
További jó estét ^^
Puszi
2011. június 14., kedd
35. fejezet - A cikk
Sziasztok!
Hú, hát, kíváncsi leszek, mit szóltok ehhez a fejezethez :D Nem mondom, hogy sok munkám volt vele, mert tulajdonképpen ma írtam meg az egészet úgy, hogy közben még edzésen is voltam és a suliban is nyolc óránk volt :D Na de ez nem is érdekes :D A lényeg, hogy az ihlet nagy erővel támadott meg engem és ennek köszönhetően olvashatjátok a friss (ropogós) fejezetet :D Úgy tűnik, az év vége jó hatással van a gondolkodásomra is :P Egy-két újabb fordulat lesz benne és egy kis célzás is már, de még semmi komoly ;) :D Jó olvasást hozzá! :) Remélem, tetszeni fog nektek :) És most még ide írom azt is, hogy: Komikat légyszi!! :) (csak mert már régen volt :D)
Puszi
Liz szemszöge
-Liz! Hahó, ott vagy még? – kérdezte Nikki a vonal másik végéről.
-I… igen – motyogtam döbbenten.
-Igaz?
-Mi? Micsoda? – értetlenkedtem.
-Hát, amit a cikkben írnak. Mármint rólad és Peter-ről. Mondd, hogy igaz! Kérlek!
-Még nem olvastam végig, csak a címet meg a képeket láttam – ráztam meg a fejem, holott tudtam, hogy ezt ő úgysem látja.
-Akkor olvasd el gyorsan! – utasított türelmetlenül.
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd egy mély levegő után újra a laptopomra emeltem a tekintetem.
Szalagcímként ez állt: Jennie Garth ex-férje könnyedén túljutott a váláson
Mint minden rajongója, úgy mi is tudjuk, hogy Jennie Garth nemrégiben szakított a szintén színész férjével, Peter Facinelli-vel. A színésznővel annak idején interjút készítettünk, aminek egy részét most ide is betettük.
-Mi volt az oka ennek a döntésnek? Hiszen olyan szép párt alkottatok ketten, ráadásul ott volt a lányuk is, Luca.
-Kellett hét év házasság ahhoz, hogy rájöjjek, ez nem megy nekünk – válaszolja Garth. – Az elmúlt jó pár évben én csak kisebb szerepeket vállaltam, azokat is Londonban, hogy tudjak vigyázni Lucára is közben. Ez alatt az időszak alatt azonban Peter ugyan úgy dolgozott. Most éppen Stephenie Meyer egyik nagysikerű könyvének megfilmesítésén, a Twilight forgatásán van Vancouver-ben. Kiderült, hogy ő nem tartja olyan fontosnak a házasságunkat. Persze közre játszott a sok veszekedés is, de személyes forrásokból tudom, hogy gyakran találkozgat a stáb egyik női tagjával a forgatásokon kívül is. Szemtanúk állították, hogy látták őket együtt sétálni az utcán és a parkokban, sokszor összebújva.
-De mégis, mi vezetett végül ehhez a döntéshez? Az a nő lehetne csak egy nagyon jó barátja is, nem?
-Peter egyre kevesebbszer járt haza. Eleinte az összes szabadidejét otthon töltötte velünk, de aztán ezek az esetek egyre ritkábbak lettek – mondja szomorúan. – Már az sem érdekelte őt, mikor Luca beteg lett. Ehelyett folyamatosan jöttek a hírek és a képek róluk Vancouver-ből.
-Tehát a te javaslatod volt a válás. Ő csak úgy simán belement? Nem is próbált meggyőzni? Nem tagadott semmit?
-Nem. Először csak azt vártam, hogy vallja be nekem, amit tett, de mivel ez nem történt meg, elmondtam neki, hogy mindenről tudok és, hogy válni akarok. Ezután már nem ellenkezett. Beadtam a válásról szóló papírt, elmentünk mind a ketten egy ügyvédhez, és aláírtuk. Azóta nem láttam őt.
-Ahhoz képest, mekkora változás ez számodra, elég jól bírod. Nem látszik rajtad, hogy annyira megviselt lennél.
-Megszokás. Luca miatt muszáj erősnek mutatnom magam. Előtte nem gyengülhetek el. Ez már a mindennapjaim részévé vált.
-És a kislánynak mit mondtál, miért nem látja az apukáját?
-Kicsi még ahhoz, hogy le tudja vonni a helyes következtetést. Ő még mindig úgy tudja, az apja valahol messze, egy másik városban forgat, és nincs ideje meglátogatni minket. Általában megelégszik ezzel a válasszal. Persze tisztában vagyok vele, hogy rövidesen, ha fölfogja, hogy tulajdonképpen mi is történt körülötte, muszáj lesz elmondanom neki többet is, de egyelőre még kicsi ahhoz, hogy ezt megértse, vagy egyáltalán feldolgozza.
-Jók az információink arról, hogy te most kapcsolatot folytatsz a volt férjed legjobb barátjával?
-Mark csak a barátom. Peter rábízott minket, hogy amikor ő forgatáson van, akkor is legyen, aki gondoskodik rólunk. Sok időt töltünk együtt, szinte már nálunk is él. Segít feldolgozni nekem a történteket és megpróbálja Luca életében valamiképpen betölteni az apa szerepét, hogy ne kelljen csak az anyjával felnőnie.
Ezek után a válaszok után talán már nem is kéne csodálkoznunk azon, hogy Peter és az a bizonyos kollégája még a nyáron, a forgatás befejezte után is találkozgatnak. Szemtanúk állítják, hogy a nő a Facinelli családhoz érkezett Londonba. Arról, hogy lennének további terveik a nyárra vonatkozóan, még nem tudunk, de most már világos, hogy Garth félelmei egyáltalán nem voltak alaptalanok a házasságuk ideje alatt. Facinelli-t láthatóan nem zavarja, hogy lencsevégre kaphatják az újdonsült (?) barátnőjével. Vajon ez a kapcsolat meddig fog tartani? Facinelli csak Garth-tal bánt el ilyen kegyetlenül?
Ismét a képekre nézve, elszorult a torkom. Miattam gondolják most azt Peter-ről, hogy megcsalta a feleségét. Talán nem is annyira alaptalanul. Abban tényleg van valami, hogy sokat találkozgattunk, de Peter ugyan úgy sok időt töltött el Alice-el vagy Nikki-vel is, mint velem. Vajon miért csinálja ezt Jennie? Talán azt akarja elkerülni ezzel, hogy a hírneve semmibe menjen? Hiszen, ha a rajongói megtudnák, mit művelt a férjével, rohamosan leomlana a karrierje, amit felépített. De ha már megcsalta Petert, legalább ne akarja tönkretenni teljesen az életét.
-Ezt Peter nem tudhatja meg – szólaltam meg hirtelen, fojtott hangon.
-Miért? – döbbent meg Nikki. – Joga van hozzá.
-Megint összeomlana és kiborulna – ráztam a fejem hevesen.
-Tényleg sokkal jobb, ha az utcán letámadja Jennie egyik rajongója, hogy elmondhassa neki, mekkora egy faszfej – morgolódott rosszallóan.
-Beszélek Ginny-vel – döntöttem el.
-Hogy kivel? – csodálkozott. – Ki az a Ginny?
-Peter másod unokatestvére. Ő is itt van, és sok mindenen átsegítette már Petert korábban is. Majd tőle kérek tanácsot.
-Rendben, de egyébként elmondanád nekem, hogy miért vagy te Londonban? Ráadásul Peternél? – Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy felvonja a szemöldökét, és egy harminckét fogas vigyort küld felém.
-Holnap koncertre megyünk Phoenix-be – válaszoltam egyszerűen. – Tudod, a Muse adott pár ingyen jegyet.
-Ó, persze, emlékszem. El is felejtettem, hogy az most van.
-Azért hihetetlen, hogy milyen hamar összehozták ezt a cikket – csóváltam meg a fejemet. – Csak ma délelőtt érkeztem, de már képek és egy oldalas cikk is megjelent rólunk.
-A paparazzik mindenhol ott vannak.
-Valóban. Azt hiszem, én le is teszem, hogy anélkül beszélhessek Ginny-vel, hogy Peter észrevenné. Éppen meccset néznek, úgyhogy vacsoráig van még időm.
-Persze, menj csak. Aztán majd hívj, hogy milyen volt a koncert – kuncogott. – Szia! – köszönt el gyorsan, mielőtt még megérthettem volna, miért is mondta ezt.
-Szia! – nevettem el magam, de a vonal addigra már megszakadt.
Fejemet csóválva álltam föl az ágyamról, majd a laptopomat felvéve, kiléptem a folyosóra. Csak most döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én nem is tudom, hogy melyik Ginny szobája. Próbáltam visszaemlékezni rá, hátha szóba került már korábban, de semmire nem emlékeztem, ami segített volna. Úgy tűnik, kénytelen leszek minden szobába benyitni. Bruna úgyis a vacsorát készíti, a fiúk pedig lent nézik a meccset, úgyhogy csak Ginny lehet itt fönt.
Lassan elindultam a folyosón. Peter szobáját már tudtam, hogy melyik, ahogy a fürdőt is, így azt a kettőt rögtön ki is hagytam. A másik folyosóra befordulva, ugyanaz az elrendezés állt fenn, mint a másikon. Mintha a tükörképe lett volna egymásnak a két folyosó. Már majdnem benyitottam ez első szobába, mikor eszembe jutott, hogy talán illendőbb lenne először bekopogni. Az első szobánál nem jártam sikerrel, és az elrendezést tekintve a következő ajtó a fürdő lehetett, így a harmadikhoz léptem.
-Szabad! – szólt ki Ginny, miután bekopogtam.
-Szia! Nem zavarlak? – nyitottam be.
-Nem, egyáltalán – nézett fel rám. Eddig az ágyán feküdt, de most felült törökülésbe. – Segítség kell valamiben? – érdeklődött.
-Öhm… nem igazán – tétováztam. Hirtelen nem is tartottam ezt olyan jó ötletnek. Hiszen mi van, ha azt hiszi, hogy igazak a pletykák? Nem, biztosan nem. Peter tuti elmondta neki az igazat. Kíváncsian nézett rám, miközben megpaskolta maga mellett az ágyat. – Mutatni szeretnék valamit – ültem le mellé.
-Micsodát? – húzódott hozzám közelebb.
-A barátnőim küldték el ezt nekem e-mail-ben. Eléggé meglepődtem, mikor elolvastam. Fogalmam sincs, mit kezdhetnék ezzel a helyzettel és, hogy Peternek hogyan mondjam el, vagy egyáltalán tudnia kell-e róla.
-Mutasd! – húzta az ölébe a laptopomat. A címen már neki is megakadt a szeme és hangosan fölhorkantott. – Ezt a szutykot! – sziszegte mérgesen, ahogy elolvasta az első sorokat. – Hogy merészeli? Hogy lehet valaki ennyire… Erre nem is tudok mit mondani… - rázta a fejét dühösen, majd tovább olvasta. – Gyere, ezt meg kell mutatnunk nekik – állt fel hirtelen a laptoppal együtt.
-Mi? Mindenkinek? – csodálkoztam.
-Persze – bólintott. – Gondolom, Peter is mondta már, hogy mi eléggé közvetlen és nyitott család vagyunk. A legapróbb dolgokat is megbeszéljük, ráadásul ebből nagy balhé lesz – indult el kifelé.
-Várj! – siettem utána. – Ugye Peter semmi őrültséget sem fog csinálni? – estem kétségbe. Ha miattam bajba kerülne emiatt, nem is tudom, mit csinálnék magammal.
-Nyugi, maximum egy kicsit helyre teszi.
-Ezzel most nagyon megnyugtattál.
-Figyelj, Liz – állt meg hirtelen, majd szembe fordult velem. – A legjobb, amit tehettél ebben a helyzetben, hogy szóltál nekem – nézett mélyen a szemembe. – Te is ismered már annyira Petert, hogy tudd, emiatt nem lenne képes bármi olyat tenni.
-Igen, tudom, csak nem ezt érdemelné. Rossz, hogy pont tőlem kell ezt megtudnia – hajtottam le a fejem.
-Nem fog téged hibáztatni. Te még csak nem is szerepelsz név szerint a cikkben. Na, gyere! – indult el ismét lefelé.
Ahogy leértünk a nappaliba, mindenki meglepetten nézett ránk. Bruna éppen akkor jött ki a konyhából.
-Nocsak, mégis éhesek vagytok? – mosolyodott el viccelődve.
Hát, nekem ettől a cikktől konkrétan elment az étvágyam, de ezt most nem mondhattam ki hangosan.
-Nem egészen – ült le Ginny az egyik szabad helyre. – Ezt meg kell néznetek – tolta a fiúk elé a laptopot.
Bruna odasietett a kanapé mögé, hogy ő is láthassa, így négyen olvasták azt a hatalmas hazugságot, amit Jennie jóvoltából írtak le. Láttam, hogy Peter keze ökölbe szorul pár másodperc után. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megöleljem és megnyugtassam, hogy minden rendben lesz, de nem tettem. Nem lett volna ildomos. Nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszembe. Úgy tűnik, ha rajtam múlt volna, nem sok hazugság lenne ebben a cikkben…
Nem sokkal később már mind maguk elé meredve ültek a kanapén, pontosabban Bruna mögöttük állt, de neki is meg kellett kapaszkodnia a támlában.
-Hogy merészel ekkora hazugságokat összehordani? – kelt ki magából ő elsőként.
-Nem tudom, de az biztos, hogy ezt nem fogom szó nélkül hagyni – morogta Peter mérgesen. – Most azonnal fölhívom – állt fel, majd kitrappolt az előszobába.
Ijedten néztem utána. Nem nagyon láttam még őt ennyire idegesnek. Bár az kétség kívül igaz, hogy mióta kiderült, hogy Jennie megcsalta őt, a volt feleségével kapcsolatos dolgokon mindig jobban felhúzta magát, mint általában, de az összes ilyen kitörése jogos volt.
-Ezért beperelhetnénk – mérgelődött Peter apja.
-Peter nem engedné – sóhajtotta Ginny. – Bármennyire is tagadja, látszik rajta, hogy még fontos neki Jennie, még ha nem is úgy, mint régen. Ráadásul Lucát is úgy nevelte öt évig, hogy azt hitte, a saját lánya. Ha Peter nem tudja meggyőzni őt, hogy vonassa vissza ezt a cikket, akkor nem sokat tehetünk.
-Egyáltalán miért csinálja ezt? – ültem le a kanapéra fáradtan.
-Jennie sosem volt számunkra szimpatikus – vonta meg a vállát Bruna, miközben leült mellém, majd megfogta a kezemet. – Mégis, Peter miatt muszáj volt elfogadnunk. Már az első perctől fogva próbáltuk meggyőzni Petert, hogy rosszul választott.
-Persze, csak nem látott a saját szemétől. Ő mindenkiben Emíliát kereste – bosszankodott Ginny, majd hirtelen elhallgatott és lopva rám pillantott. – Bocsi, de ennél többet nem mondhatok. Majd ha Peter szeretné, egyszer elmondja neked – nézett rám bocsánatkérően.
-Biztosan elmondja majd neked. Benned megbízik, úgy látom – mosolygott rám Peter apja.
Zavartan viszonoztam a gesztust, mire halkan felnevetett, de aztán el is komorult, mikor meghallottuk Peter kiabálását az előszobából.
-És ennek ez a módja? Muszáj még jobban megaláznod engem? Nem elég neked, hogy hét évig megcsaltál, pontosabban konkrétan végig az egész házasságunk alatt, még az egész világ előtt is hülyét kell csinálnod belőlem? – kiabált magából kikelve. – Nem érdekel a magyarázkodásod, Jennie! Ha nem tisztázod ezt az egészet a sajtó előtt, akkor majd én lépek a dolog érdekében. Nekem is van befolyásom az ilyen ügyekben.
Önkéntelenül álltam föl a kanapéról és indultam el az előszoba felé. Láttam, hogy Ginny utánam akar nyúlni, de Bruna visszafogta. Nem tudom, miért indultam el Peter felé, de a lábaim egyszerűen csak vittek előre. Amikor megláttam őt, éppen háttal állt nekem. Lassan odalépkedtem mögé, majd a tenyeremet a vállára simítottam. Hátrapillantott a válla fölött és mikor meglátott engem, megfordult. Mutatóujját a számra tette, nehogy megszólaljak, de nekem eszem ágában sem volt ezt tenni.
-Jennie – szólalt meg halk, nyugodt hangon. Egy pillanatra megdermedtem. Azt hittem, nekem mondja, de csak folytatta a beszélgetést. – Én csak azt kérem, hogy vond vissza azt a cikket, amíg még meg nem jelenik az újságokban is. Jaj, ne gyere ezzel már megint! Az ő neve még csak benne sincs! Nem ő kért erre. Ezt most fejezzük be! Ha az a cikk megjelenik akár egyetlen újságban is, számíthatsz rá, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni az eredeti verzió is – morogta, majd kinyomta a hívást.
Zsebre tette a mobilját, majd szó nélkül magához húzott és szorosan átölelt.
-Sajnálom, hogy neked is bele kellett ebbe keveredned – motyogta a hajamba bűnbánóan. – Körültekintőbbnek kellett volna lennem.
-Ugyan Peter, pont te mondtad az előbb, hogy az én nevem nincs is benne a cikkben. Engem amiatt bosszant ez annyira, hogy nem képes végre leszállni rólad. Úgy értem, miért akarja tönkretenni az életedet? – suttogtam a mellkasába.
-Nem tudom – rázta meg a fejét, miközben kicsit hátrébb húzódott tőlem. Apró borzongás futott végig a gerincemen, ahogy a szemembe nézett. Nagyon kellett koncentrálnom, nehogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Istenem, azok a zöld szemek…
Aprót ráztam a fejemen, miközben még hátrébb húzódtam tőle. Reméltem, hogy érti a célzást, és nem húz vissza magához. Semmi kedvem a fölösleges magyarázkodáshoz akár előtte, akár a szülei vagy Ginny előtt.
-Gyere, a szüleid már kíváncsiak lehetnek, hogy mit beszéltetek. – Végigsimítottam a karján, miközben elléptem mellette, de ő még utánam kapott.
-Köszönöm, hogy itt voltál velem – nézett a szemembe ismét, hálásan.
-Gondoltam, szükséged lehet valakire, nehogy túlságosan felidegesítsd magad – mosolyodtam el zavartan.
-Hát, ez bejött – mosolygott ő is. Hihetetlen, hogyan változik a hangulat egyik percről a másikra. Mintha csak szabályoznák valamivel távolról. – Egyébként kétlem, hogy anyáék ne hallották volna – csóválta meg a fejét, majd visszaindult a nappaliba.
Hú, hát, kíváncsi leszek, mit szóltok ehhez a fejezethez :D Nem mondom, hogy sok munkám volt vele, mert tulajdonképpen ma írtam meg az egészet úgy, hogy közben még edzésen is voltam és a suliban is nyolc óránk volt :D Na de ez nem is érdekes :D A lényeg, hogy az ihlet nagy erővel támadott meg engem és ennek köszönhetően olvashatjátok a friss (ropogós) fejezetet :D Úgy tűnik, az év vége jó hatással van a gondolkodásomra is :P Egy-két újabb fordulat lesz benne és egy kis célzás is már, de még semmi komoly ;) :D Jó olvasást hozzá! :) Remélem, tetszeni fog nektek :) És most még ide írom azt is, hogy: Komikat légyszi!! :) (csak mert már régen volt :D)
Puszi
Liz szemszöge
-Liz! Hahó, ott vagy még? – kérdezte Nikki a vonal másik végéről.
-I… igen – motyogtam döbbenten.
-Igaz?
-Mi? Micsoda? – értetlenkedtem.
-Hát, amit a cikkben írnak. Mármint rólad és Peter-ről. Mondd, hogy igaz! Kérlek!
-Még nem olvastam végig, csak a címet meg a képeket láttam – ráztam meg a fejem, holott tudtam, hogy ezt ő úgysem látja.
-Akkor olvasd el gyorsan! – utasított türelmetlenül.
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd egy mély levegő után újra a laptopomra emeltem a tekintetem.
Szalagcímként ez állt: Jennie Garth ex-férje könnyedén túljutott a váláson
Mint minden rajongója, úgy mi is tudjuk, hogy Jennie Garth nemrégiben szakított a szintén színész férjével, Peter Facinelli-vel. A színésznővel annak idején interjút készítettünk, aminek egy részét most ide is betettük.
-Mi volt az oka ennek a döntésnek? Hiszen olyan szép párt alkottatok ketten, ráadásul ott volt a lányuk is, Luca.
-Kellett hét év házasság ahhoz, hogy rájöjjek, ez nem megy nekünk – válaszolja Garth. – Az elmúlt jó pár évben én csak kisebb szerepeket vállaltam, azokat is Londonban, hogy tudjak vigyázni Lucára is közben. Ez alatt az időszak alatt azonban Peter ugyan úgy dolgozott. Most éppen Stephenie Meyer egyik nagysikerű könyvének megfilmesítésén, a Twilight forgatásán van Vancouver-ben. Kiderült, hogy ő nem tartja olyan fontosnak a házasságunkat. Persze közre játszott a sok veszekedés is, de személyes forrásokból tudom, hogy gyakran találkozgat a stáb egyik női tagjával a forgatásokon kívül is. Szemtanúk állították, hogy látták őket együtt sétálni az utcán és a parkokban, sokszor összebújva.
-De mégis, mi vezetett végül ehhez a döntéshez? Az a nő lehetne csak egy nagyon jó barátja is, nem?
-Peter egyre kevesebbszer járt haza. Eleinte az összes szabadidejét otthon töltötte velünk, de aztán ezek az esetek egyre ritkábbak lettek – mondja szomorúan. – Már az sem érdekelte őt, mikor Luca beteg lett. Ehelyett folyamatosan jöttek a hírek és a képek róluk Vancouver-ből.
-Tehát a te javaslatod volt a válás. Ő csak úgy simán belement? Nem is próbált meggyőzni? Nem tagadott semmit?
-Nem. Először csak azt vártam, hogy vallja be nekem, amit tett, de mivel ez nem történt meg, elmondtam neki, hogy mindenről tudok és, hogy válni akarok. Ezután már nem ellenkezett. Beadtam a válásról szóló papírt, elmentünk mind a ketten egy ügyvédhez, és aláírtuk. Azóta nem láttam őt.
-Ahhoz képest, mekkora változás ez számodra, elég jól bírod. Nem látszik rajtad, hogy annyira megviselt lennél.
-Megszokás. Luca miatt muszáj erősnek mutatnom magam. Előtte nem gyengülhetek el. Ez már a mindennapjaim részévé vált.
-És a kislánynak mit mondtál, miért nem látja az apukáját?
-Kicsi még ahhoz, hogy le tudja vonni a helyes következtetést. Ő még mindig úgy tudja, az apja valahol messze, egy másik városban forgat, és nincs ideje meglátogatni minket. Általában megelégszik ezzel a válasszal. Persze tisztában vagyok vele, hogy rövidesen, ha fölfogja, hogy tulajdonképpen mi is történt körülötte, muszáj lesz elmondanom neki többet is, de egyelőre még kicsi ahhoz, hogy ezt megértse, vagy egyáltalán feldolgozza.
-Jók az információink arról, hogy te most kapcsolatot folytatsz a volt férjed legjobb barátjával?
-Mark csak a barátom. Peter rábízott minket, hogy amikor ő forgatáson van, akkor is legyen, aki gondoskodik rólunk. Sok időt töltünk együtt, szinte már nálunk is él. Segít feldolgozni nekem a történteket és megpróbálja Luca életében valamiképpen betölteni az apa szerepét, hogy ne kelljen csak az anyjával felnőnie.
Ezek után a válaszok után talán már nem is kéne csodálkoznunk azon, hogy Peter és az a bizonyos kollégája még a nyáron, a forgatás befejezte után is találkozgatnak. Szemtanúk állítják, hogy a nő a Facinelli családhoz érkezett Londonba. Arról, hogy lennének további terveik a nyárra vonatkozóan, még nem tudunk, de most már világos, hogy Garth félelmei egyáltalán nem voltak alaptalanok a házasságuk ideje alatt. Facinelli-t láthatóan nem zavarja, hogy lencsevégre kaphatják az újdonsült (?) barátnőjével. Vajon ez a kapcsolat meddig fog tartani? Facinelli csak Garth-tal bánt el ilyen kegyetlenül?
Ismét a képekre nézve, elszorult a torkom. Miattam gondolják most azt Peter-ről, hogy megcsalta a feleségét. Talán nem is annyira alaptalanul. Abban tényleg van valami, hogy sokat találkozgattunk, de Peter ugyan úgy sok időt töltött el Alice-el vagy Nikki-vel is, mint velem. Vajon miért csinálja ezt Jennie? Talán azt akarja elkerülni ezzel, hogy a hírneve semmibe menjen? Hiszen, ha a rajongói megtudnák, mit művelt a férjével, rohamosan leomlana a karrierje, amit felépített. De ha már megcsalta Petert, legalább ne akarja tönkretenni teljesen az életét.
-Ezt Peter nem tudhatja meg – szólaltam meg hirtelen, fojtott hangon.
-Miért? – döbbent meg Nikki. – Joga van hozzá.
-Megint összeomlana és kiborulna – ráztam a fejem hevesen.
-Tényleg sokkal jobb, ha az utcán letámadja Jennie egyik rajongója, hogy elmondhassa neki, mekkora egy faszfej – morgolódott rosszallóan.
-Beszélek Ginny-vel – döntöttem el.
-Hogy kivel? – csodálkozott. – Ki az a Ginny?
-Peter másod unokatestvére. Ő is itt van, és sok mindenen átsegítette már Petert korábban is. Majd tőle kérek tanácsot.
-Rendben, de egyébként elmondanád nekem, hogy miért vagy te Londonban? Ráadásul Peternél? – Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy felvonja a szemöldökét, és egy harminckét fogas vigyort küld felém.
-Holnap koncertre megyünk Phoenix-be – válaszoltam egyszerűen. – Tudod, a Muse adott pár ingyen jegyet.
-Ó, persze, emlékszem. El is felejtettem, hogy az most van.
-Azért hihetetlen, hogy milyen hamar összehozták ezt a cikket – csóváltam meg a fejemet. – Csak ma délelőtt érkeztem, de már képek és egy oldalas cikk is megjelent rólunk.
-A paparazzik mindenhol ott vannak.
-Valóban. Azt hiszem, én le is teszem, hogy anélkül beszélhessek Ginny-vel, hogy Peter észrevenné. Éppen meccset néznek, úgyhogy vacsoráig van még időm.
-Persze, menj csak. Aztán majd hívj, hogy milyen volt a koncert – kuncogott. – Szia! – köszönt el gyorsan, mielőtt még megérthettem volna, miért is mondta ezt.
-Szia! – nevettem el magam, de a vonal addigra már megszakadt.
Fejemet csóválva álltam föl az ágyamról, majd a laptopomat felvéve, kiléptem a folyosóra. Csak most döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én nem is tudom, hogy melyik Ginny szobája. Próbáltam visszaemlékezni rá, hátha szóba került már korábban, de semmire nem emlékeztem, ami segített volna. Úgy tűnik, kénytelen leszek minden szobába benyitni. Bruna úgyis a vacsorát készíti, a fiúk pedig lent nézik a meccset, úgyhogy csak Ginny lehet itt fönt.
Lassan elindultam a folyosón. Peter szobáját már tudtam, hogy melyik, ahogy a fürdőt is, így azt a kettőt rögtön ki is hagytam. A másik folyosóra befordulva, ugyanaz az elrendezés állt fenn, mint a másikon. Mintha a tükörképe lett volna egymásnak a két folyosó. Már majdnem benyitottam ez első szobába, mikor eszembe jutott, hogy talán illendőbb lenne először bekopogni. Az első szobánál nem jártam sikerrel, és az elrendezést tekintve a következő ajtó a fürdő lehetett, így a harmadikhoz léptem.
-Szabad! – szólt ki Ginny, miután bekopogtam.
-Szia! Nem zavarlak? – nyitottam be.
-Nem, egyáltalán – nézett fel rám. Eddig az ágyán feküdt, de most felült törökülésbe. – Segítség kell valamiben? – érdeklődött.
-Öhm… nem igazán – tétováztam. Hirtelen nem is tartottam ezt olyan jó ötletnek. Hiszen mi van, ha azt hiszi, hogy igazak a pletykák? Nem, biztosan nem. Peter tuti elmondta neki az igazat. Kíváncsian nézett rám, miközben megpaskolta maga mellett az ágyat. – Mutatni szeretnék valamit – ültem le mellé.
-Micsodát? – húzódott hozzám közelebb.
-A barátnőim küldték el ezt nekem e-mail-ben. Eléggé meglepődtem, mikor elolvastam. Fogalmam sincs, mit kezdhetnék ezzel a helyzettel és, hogy Peternek hogyan mondjam el, vagy egyáltalán tudnia kell-e róla.
-Mutasd! – húzta az ölébe a laptopomat. A címen már neki is megakadt a szeme és hangosan fölhorkantott. – Ezt a szutykot! – sziszegte mérgesen, ahogy elolvasta az első sorokat. – Hogy merészeli? Hogy lehet valaki ennyire… Erre nem is tudok mit mondani… - rázta a fejét dühösen, majd tovább olvasta. – Gyere, ezt meg kell mutatnunk nekik – állt fel hirtelen a laptoppal együtt.
-Mi? Mindenkinek? – csodálkoztam.
-Persze – bólintott. – Gondolom, Peter is mondta már, hogy mi eléggé közvetlen és nyitott család vagyunk. A legapróbb dolgokat is megbeszéljük, ráadásul ebből nagy balhé lesz – indult el kifelé.
-Várj! – siettem utána. – Ugye Peter semmi őrültséget sem fog csinálni? – estem kétségbe. Ha miattam bajba kerülne emiatt, nem is tudom, mit csinálnék magammal.
-Nyugi, maximum egy kicsit helyre teszi.
-Ezzel most nagyon megnyugtattál.
-Figyelj, Liz – állt meg hirtelen, majd szembe fordult velem. – A legjobb, amit tehettél ebben a helyzetben, hogy szóltál nekem – nézett mélyen a szemembe. – Te is ismered már annyira Petert, hogy tudd, emiatt nem lenne képes bármi olyat tenni.
-Igen, tudom, csak nem ezt érdemelné. Rossz, hogy pont tőlem kell ezt megtudnia – hajtottam le a fejem.
-Nem fog téged hibáztatni. Te még csak nem is szerepelsz név szerint a cikkben. Na, gyere! – indult el ismét lefelé.
Ahogy leértünk a nappaliba, mindenki meglepetten nézett ránk. Bruna éppen akkor jött ki a konyhából.
-Nocsak, mégis éhesek vagytok? – mosolyodott el viccelődve.
Hát, nekem ettől a cikktől konkrétan elment az étvágyam, de ezt most nem mondhattam ki hangosan.
-Nem egészen – ült le Ginny az egyik szabad helyre. – Ezt meg kell néznetek – tolta a fiúk elé a laptopot.
Bruna odasietett a kanapé mögé, hogy ő is láthassa, így négyen olvasták azt a hatalmas hazugságot, amit Jennie jóvoltából írtak le. Láttam, hogy Peter keze ökölbe szorul pár másodperc után. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megöleljem és megnyugtassam, hogy minden rendben lesz, de nem tettem. Nem lett volna ildomos. Nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszembe. Úgy tűnik, ha rajtam múlt volna, nem sok hazugság lenne ebben a cikkben…
Nem sokkal később már mind maguk elé meredve ültek a kanapén, pontosabban Bruna mögöttük állt, de neki is meg kellett kapaszkodnia a támlában.
-Hogy merészel ekkora hazugságokat összehordani? – kelt ki magából ő elsőként.
-Nem tudom, de az biztos, hogy ezt nem fogom szó nélkül hagyni – morogta Peter mérgesen. – Most azonnal fölhívom – állt fel, majd kitrappolt az előszobába.
Ijedten néztem utána. Nem nagyon láttam még őt ennyire idegesnek. Bár az kétség kívül igaz, hogy mióta kiderült, hogy Jennie megcsalta őt, a volt feleségével kapcsolatos dolgokon mindig jobban felhúzta magát, mint általában, de az összes ilyen kitörése jogos volt.
-Ezért beperelhetnénk – mérgelődött Peter apja.
-Peter nem engedné – sóhajtotta Ginny. – Bármennyire is tagadja, látszik rajta, hogy még fontos neki Jennie, még ha nem is úgy, mint régen. Ráadásul Lucát is úgy nevelte öt évig, hogy azt hitte, a saját lánya. Ha Peter nem tudja meggyőzni őt, hogy vonassa vissza ezt a cikket, akkor nem sokat tehetünk.
-Egyáltalán miért csinálja ezt? – ültem le a kanapéra fáradtan.
-Jennie sosem volt számunkra szimpatikus – vonta meg a vállát Bruna, miközben leült mellém, majd megfogta a kezemet. – Mégis, Peter miatt muszáj volt elfogadnunk. Már az első perctől fogva próbáltuk meggyőzni Petert, hogy rosszul választott.
-Persze, csak nem látott a saját szemétől. Ő mindenkiben Emíliát kereste – bosszankodott Ginny, majd hirtelen elhallgatott és lopva rám pillantott. – Bocsi, de ennél többet nem mondhatok. Majd ha Peter szeretné, egyszer elmondja neked – nézett rám bocsánatkérően.
-Biztosan elmondja majd neked. Benned megbízik, úgy látom – mosolygott rám Peter apja.
Zavartan viszonoztam a gesztust, mire halkan felnevetett, de aztán el is komorult, mikor meghallottuk Peter kiabálását az előszobából.
-És ennek ez a módja? Muszáj még jobban megaláznod engem? Nem elég neked, hogy hét évig megcsaltál, pontosabban konkrétan végig az egész házasságunk alatt, még az egész világ előtt is hülyét kell csinálnod belőlem? – kiabált magából kikelve. – Nem érdekel a magyarázkodásod, Jennie! Ha nem tisztázod ezt az egészet a sajtó előtt, akkor majd én lépek a dolog érdekében. Nekem is van befolyásom az ilyen ügyekben.
Önkéntelenül álltam föl a kanapéról és indultam el az előszoba felé. Láttam, hogy Ginny utánam akar nyúlni, de Bruna visszafogta. Nem tudom, miért indultam el Peter felé, de a lábaim egyszerűen csak vittek előre. Amikor megláttam őt, éppen háttal állt nekem. Lassan odalépkedtem mögé, majd a tenyeremet a vállára simítottam. Hátrapillantott a válla fölött és mikor meglátott engem, megfordult. Mutatóujját a számra tette, nehogy megszólaljak, de nekem eszem ágában sem volt ezt tenni.
-Jennie – szólalt meg halk, nyugodt hangon. Egy pillanatra megdermedtem. Azt hittem, nekem mondja, de csak folytatta a beszélgetést. – Én csak azt kérem, hogy vond vissza azt a cikket, amíg még meg nem jelenik az újságokban is. Jaj, ne gyere ezzel már megint! Az ő neve még csak benne sincs! Nem ő kért erre. Ezt most fejezzük be! Ha az a cikk megjelenik akár egyetlen újságban is, számíthatsz rá, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni az eredeti verzió is – morogta, majd kinyomta a hívást.
Zsebre tette a mobilját, majd szó nélkül magához húzott és szorosan átölelt.
-Sajnálom, hogy neked is bele kellett ebbe keveredned – motyogta a hajamba bűnbánóan. – Körültekintőbbnek kellett volna lennem.
-Ugyan Peter, pont te mondtad az előbb, hogy az én nevem nincs is benne a cikkben. Engem amiatt bosszant ez annyira, hogy nem képes végre leszállni rólad. Úgy értem, miért akarja tönkretenni az életedet? – suttogtam a mellkasába.
-Nem tudom – rázta meg a fejét, miközben kicsit hátrébb húzódott tőlem. Apró borzongás futott végig a gerincemen, ahogy a szemembe nézett. Nagyon kellett koncentrálnom, nehogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Istenem, azok a zöld szemek…
Aprót ráztam a fejemen, miközben még hátrébb húzódtam tőle. Reméltem, hogy érti a célzást, és nem húz vissza magához. Semmi kedvem a fölösleges magyarázkodáshoz akár előtte, akár a szülei vagy Ginny előtt.
-Gyere, a szüleid már kíváncsiak lehetnek, hogy mit beszéltetek. – Végigsimítottam a karján, miközben elléptem mellette, de ő még utánam kapott.
-Köszönöm, hogy itt voltál velem – nézett a szemembe ismét, hálásan.
-Gondoltam, szükséged lehet valakire, nehogy túlságosan felidegesítsd magad – mosolyodtam el zavartan.
-Hát, ez bejött – mosolygott ő is. Hihetetlen, hogyan változik a hangulat egyik percről a másikra. Mintha csak szabályoznák valamivel távolról. – Egyébként kétlem, hogy anyáék ne hallották volna – csóválta meg a fejét, majd visszaindult a nappaliba.
2011. június 8., szerda
Friss időpontja
Sziasztok!
Sajnálom, hogy ismét ilyen sokáig nem jelentkeztem, de csak nagyon keveset voltam gépközelben az elmúlt napokban és ez előreláthatóan így is lesz még egy-két napig. A hétvégén ugyanis Sopronban, ma pedig kirándulni voltam és holnap ismét kirándulásra megyek, de ezúttal két naposra. A következő hétvégére pedig kaptam egy "házi dolgozat" félét az edzőnktől, amit keddig meg kell írnom, pontosabban saját magamat kell jellemeznem bizonyos szempontok szerint, ami ismét csak el fog venni tőlem pár órát. Szóval a helyzet előreláthatóan a következő: a hétvégén megírom a Szerelem első látásra 72. fejezetét, a Csillagok boldogságá-val pedig valamikor a jövő hét folyamán jelentkezem, legkésőbb talán csütörtökön, de erről majd még tájékoztatlak titeket. Tényleg nagyon sajnálom, hogy az elmúlt időszakban kissé elhanyagoltam a blogokat, de sajnos nem volt több szabadidőm az írásra:( A nyári szünet kezdetével már csak a suli befejezése miatt is sokkal több szabadidőm lesz, úgyhogy akkor megpróbálok majd egy kicsit többször frisselni. A nyáron viszont be szeretném fejezni a novellát, amit a másik blogon ígértem, mert azzal sem sokat haladtam mostanában és a végén még elszáll a fejemből az ihlet hozzá.
Remélem megértetek engem és türelmesen kivárjátok a frisseket:) Sietek, ahogyan csak tudok:)
Puszi
Sajnálom, hogy ismét ilyen sokáig nem jelentkeztem, de csak nagyon keveset voltam gépközelben az elmúlt napokban és ez előreláthatóan így is lesz még egy-két napig. A hétvégén ugyanis Sopronban, ma pedig kirándulni voltam és holnap ismét kirándulásra megyek, de ezúttal két naposra. A következő hétvégére pedig kaptam egy "házi dolgozat" félét az edzőnktől, amit keddig meg kell írnom, pontosabban saját magamat kell jellemeznem bizonyos szempontok szerint, ami ismét csak el fog venni tőlem pár órát. Szóval a helyzet előreláthatóan a következő: a hétvégén megírom a Szerelem első látásra 72. fejezetét, a Csillagok boldogságá-val pedig valamikor a jövő hét folyamán jelentkezem, legkésőbb talán csütörtökön, de erről majd még tájékoztatlak titeket. Tényleg nagyon sajnálom, hogy az elmúlt időszakban kissé elhanyagoltam a blogokat, de sajnos nem volt több szabadidőm az írásra:( A nyári szünet kezdetével már csak a suli befejezése miatt is sokkal több szabadidőm lesz, úgyhogy akkor megpróbálok majd egy kicsit többször frisselni. A nyáron viszont be szeretném fejezni a novellát, amit a másik blogon ígértem, mert azzal sem sokat haladtam mostanában és a végén még elszáll a fejemből az ihlet hozzá.
Remélem megértetek engem és türelmesen kivárjátok a frisseket:) Sietek, ahogyan csak tudok:)
Puszi
2011. június 1., szerda
34. fejezet - A család
Sziasztok!
Amint tegnap írtam chat-be, felrakom most a friss fejezetet. Ugyan javítatlanul, mert most már nincsen időm átnézni és valószínűleg csak három után érek haza, szóval majd utána felteszem a kijavítottat:) Jó olvasást hozzá:) Ó, és a végére most egy kis függővéget írtam, úgyhogy csak találgassatok, mert nem tudom, mennyire egyértelmű:)
Puszi
Liz szemszöge
Megkönnyebbültem Peter válaszától. Pedig nem lenne szabad ilyen érzelmeket táplálnom iránta, mégis örömmel töltött el a tudat, hogy ez a bizonyos Ginny nem Peter egyik volt barátnője, vagy amilyen szerencsés vagyok esetleg a mostani. Bár, arról talán tudtam volna.
Nem volt több időm gondolkodni ezen, mert Peter pár másodperccel később megszólalt.
-Megérkeztünk – mondta, miközben lassított és bekanyarodtunk az egyik ház garázsa elé, majd leállította a motort.
-Hű, nagyon szép ház – mosolyogtam elámulva és a kocsi ablakán keresztül próbáltam szemügyre venni az egész épületet.
-Örülök, hogy tetszik – szállt ki a kocsiból. Én is követtem őt. – Ne aggódj, imádni fognak – nevetett fel, ahogy meglátta, hogy aggódva pillantgatok a bejárati ajtó felé.
-Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam. Olyan furcsa volt ez az egész szituáció. Mintha az, hogy Peter most bemutat a szüleinek, nem éppen baráti gesztus lenne tőle. Nem lenne szabad izgulnom emiatt, hiszen ezúttal tényleg csak egy ilyen látogatásról van szó, ráadásul holnap utazunk is Phoenix-be, úgyhogy nem sok időt fogok eltölteni ebben a házban.
-Biztosan – intett, hogy követtem őt, majd elindult a bejárat felé. Még egy gyors mozdulattal egy gombnyomásra bezárta a kocsit, majd benyitott az ajtón. – Megjöttünk! – kiáltotta el magát.
Az emeletről gyors léptek zaja hallatszott, majd halk dübörgés a lépcsőn. Ha jól vélem, a konyhában valaki sietős mozdulatokkal még a fezék tetejére helyezte a fedelét, majd onnan is gyors léptek szűrődtek át az előszobába. Az első, aki megjelent, gondolom Peter apukája lehetett. Erre abból jöttem rá, hogy az ő haja teljesen ősz volt és nagyon sok vonásuk is egyezett Peterrel. Ő a nappaliból jött elénk. Pár másodperccel később a lépcsőfordulóban egy nő jelent meg, szorosan mögötte pedig egy férfi. A nőnek hosszú, vörös haja volt, ami lágy hullámokban omlott a vállára, egészen le a háta közepéig. A szemei vidám zölden csillogtak, és én rögtön rájöttem, hogy honnan ismerős nekem ez a nézés. Peter-nek pont ugyanilyenek a szemei. A bőre szinte hófehér volt, de ez fel sem tűnt volna, ha nem keresek rajtuk újabb hasonlóságokat. Talán csak Peteré-hez képest látszik annyira világosnak. A férfi fekete haja a csillogó kék szemeibe hullott és a keskeny ajkai barátságos mosolyra húzódtak. Az utolsó érkező Peter anyukája volt.
-Hát végre itt vagytok! – sietett oda rögtön hozzánk. – Szóval te lennél az a bizonyos Elizabeth, akiről már annyit hallottunk – mosolygott vidáman, miközben még közelebb lépett hozzánk. – Engem Bruná-nak hívnak. Én lennék Peter anyukája – nyújtotta barátságosan felém a kezét. – És persze nyugodtan tegezhetsz engem.
Ahogy kinyújtottam én is a karomat, hogy kezet rázzak vele, ő megragadta a csuklómat és szorosan magához húzott.
-Örülök, hogy végre megismerhetlek.
-Én is nagyon örülök – válaszoltam megszeppenve. – Te pedig nyugodtan szólíts csak Liz-nek.
-Jól van, anya, ennyi elég lesz – próbálta meg Peter lehámozni rólam az anyukája karjait. – Liz még csak most érkezett meg és te rögtön le is rohanod szegényt. Hagyd egy kicsit levegőhöz jutni. Hosszú volt neki az utazás.
-Akkor én jövök – vigyorodott el a vörös hajú nő. – Én Ginny vagyok, Peter másod unokatestvére – ölelt meg gyengéden. – Örülök, hogy megismerhetlek.
-Szintén – mosolyogtam kissé szégyenkezve, ami szerencsére nem tűnt fel senkinek sem. És én ezt a nőt nem tartottam szimpatikusnak csak azért, mert azt hittem, hogy Peter barátnője. Szép, mondhatom!
-Ő a barátom, Daniel – húzta maga mellé a férfit, aki megrázta kinyújtott kezét.
-Örülök. És nyugodtan szólíts csak Dan-nek.
-Rendben, Dan – mosolyodtam el megkönnyebbülten. Eddig minden simán ment. Már csak egy valaki van vissza Peter családjából.
Az apja viselkedése nagyban különbözött a család női tagjaiétól. Bár, ezen nem kéne meglepődnie, mégis egyre kisebbnek érezte a gyomrát, ahogy Peter apja lassan lépkedett felé, fürkésző arckifejezéssel. Próbáltam végig tartani vele a szemkontaktust. Mikor végre elém ért, barátságosan elmosolyodott és kezet rázott velem.
-Én Peter vagyok, és engem is nyugodtan tegezhetsz – biztosított.
-Köszönöm – mosolyodtam el hálásan.
-Na, ha már mindenki kellőképpen üdvözölte Liz-t, azt hiszem, itt az ideje az ebédnek is – szólalt meg mellőlem az ifjabbik Peter. – Már biztosan nagyon éhes vagy – mosolygott rám. – A repülőn nem szokott valami ehető kaja lenni, anya viszont irtó jól főz – kacsintott rám, majd intett, hogy kövessem. Átvezetett engem a nappalin, ahonnan egy újabb ajtó nyílt az étkezőbe. – Ülj csak le nyugodtan – húzott ki nekem egy széket, amihez tétován léptem oda.
-Nem tudok segíteni valamiben? – kérdeztem Peter anyukáját, hátha tud nekem mondani valami feladatot, amit elvégezhetnék az ebédig, de ő tiltakozva rázta meg a fejét.
-Arról szó sem lehet! Te itt most vendég vagy – nyomott le a vállamnál fogva, a Peter által kihúzott székre. – Mindjárt tálalom is az ebédet – sietett ki a konyhába.
Ezt követően Peter leült a mellettem levő helyre, majd finoman megfogta az asztalon fekvő kezemet. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat.
-Tetszel nekik – mosolyodott el bátorítóan. – Most már ne görcsölj, mert minden rendben lesz.
-Oké – motyogtam magam elé, miközben ő visszahúzta a kezét az enyémről.
Ezt a kis akciót senki sem látta. Ginny a konyhában segédkezett Bruná-nak, Peter apja és Dan pedig a nappaliban beszélgettek. Csak ketten voltunk Peter-rel az étkezőben, egészen a következő pillanatig, mikor Bruna megjelent a konyhaajtóban a levesestállal, mögötte Ginny egy tál tésztával.
-Apa! Dan! Gyertek ebédelni! – szólt be Ginny a nappaliba.
Kissé furcsállottam ezt a megnevezést. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szoros kapcsolat fűzi őket egymáshoz, hogy Ginny már az apjaként tekint rá.
-Ez nálunk így természetes – mosolyodott el Peter csodálkozó arcom láttán, amivel az unokatestvérét bámultam. – Az lenne a furcsa, ha nem így szólítaná. Születésünk óta szinte mindig együtt voltunk és legtöbbször ő jött át hozzánk, mert az ő testvérei sosem hagytak minket játszani – nevetett, majd az arca komolyabb lett és úgy folytatta. – Miután még egészen kicsi korában meghalt az apukájuk, csak még több időt töltött el nálunk és lassan már úgy tekintett apára, mintha ő a lánya lenne.
Csak bólintottam egyet, mert a következő pillanatban Ginny elért az asztalhoz és leült a Peter-rel szemben levő székre. Peter apukája ült az asztalfőre, az anyukája pedig a mellette levő székre.
-És mondd csak, Liz, csinálsz még valamit a színészkedésen kívül? – fordult felém Bruna.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Már egészen kicsi koromban elhatároztam, hogy színésznő szeretnék lenni, és mivel ez sikerült is, nem gondoltam, hogy mást is tanulnom kéne.
-Pont, mint Peter – mosolygott Ginny. – Ő nem egyszer megtorpant egy-két nagyobb akadály miatt.
-Ez persze velem is előfordult – mondtam gyorsan. Peter eléggé szúrós pillantással mérte végig az unokatestvérét, így jobbnak láttam, ha nem engedem tovább kibontakozni ezt a dolgot. – Mindig kell valaki, aki támogat, mint például engem a testvéreim és az anyukám.
-Az apukádnak nem tetszett talán, hogy színésznő szeretnél lenni? – csodálkozott Ginny.
Láttam, amint Peter ismét egy szúrós pillantást vetett rá és már meg is akart szólalni, de én közbe vágtam.
-Semmi gond, Peter, hagyd csak – érintettem meg egy pillanatra a kezét, majd a családja felé fordultam. – A szüleim elváltak, mikor öt éves voltam, és mikor az anyám újra férjhez ment, a mostohaapám nem nagyon tudott megszeretni minket – mondtam ki egy szuszra. – Neki nem tetszett ez a választásom, mert szerinte az összes színész drogosként és alkoholistaként végzi előbb-utóbb. Legalábbis az anyámnak ezt mondta, akit viszont nem lehetett olyan könnyen meggyőzni. A mostohaapámnak inkább az volt a baja, hogy nem akarta rám költeni a pénzét. A színészeti egyetem elég drága, de ő nem volt hajlandó kifizetni.
Lopva oldalra pillantottam Peter-re. Tudtam, hogy neki ezt nem mondtam el ilyen részletesen, de nem látszott emiatt különösebben dühösnek.
-De akkor végül hogyan végezted el az egyetemet? – csodálkozott Bruna.
-Az anyukám egész életében arra gyűjtött, hogy majd megfelelő egyetemre tudjunk járni a testvéreimmel – válaszoltam egyszerűen. – Félretett mindhármunknak egy bizonyos összeget, amivel nekem sikerült egy évet elvégeznem, a többire pedig kisebb munkákból szereztem meg a kellő pénzt.
-Akkor tényleg volt egy-két jó nagy akadály előtted – bólogatott Bruna.
Az ebéd végeztével, Peter felkísért engem az ideiglenes szobámba, vagyis a vendégszobába. Felvette a bőröndömet a lépcső mellől, majd elindult fölfelé az emeletre. A folyosó végén levő utolsó szobához vezetett, majd kinyitotta előttem az ajtót.
-Remélem, megfelel – tette le mosolyogva a bőröndömet a nagy franciaágy mellé.
-Tökéletesen – bólintottam, szintén mosolyra húzva az ajkaimat.
-Ha bármire szükséged van, szólj bátran. Bárki szívesen a segítségedre lesz. Az én szobám a tied mellett van. Ha gondolod, nyugodtan gyere majd le. Mostanában a délutánjaink activityzés-sel szoktak eltelni – nevetett. – Veled pont hatan lennénk.
-Rendben, szívesen beszállok, ha nem gond, csak előbb lefürdenék – haraptam az ajkamba. – Hosszú volt a délelőttöm.
-Oh persze, a fürdő a szobámmal szemben van – tájékoztatott. – Aztán majd megvárunk a játékkal. Ginny még úgyis segít anyának a mosogatásban.
-Rendben – bólintottam, mire ő egy mosollyal az arcán kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet. Miért kellett nekem annyira aggódnom Peter családja miatt? Annyira közvetlenek voltak és egy rossz szavuk sem volt rám. Bár ki tudja, talán most is éppen rólam beszélnek. Viszont akkor Peter biztosan nem hívott volna a családi társasjátékra.
Lassan odasétáltam a bőröndömhöz, majd elővettem a törölközőmet és valami tiszta ruhát. Miután meggyőződtem róla, hogy semmit sem felejtettem el, felkaptam a neszesszeremet az ágyról, majd kiléptem a szobából, hogy megkeressem a fürdőszobát. Nem volt nehéz megtalálnom. Pontosan ott volt, ahol azt Peter is mondta. Magamra zártam az ajtót, majd levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. A mosakodással gyorsan végeztem. Nem akartam hosszú időt eltölteni a fürdőben. Felkapkodtam magamra a ruhákat, megráztam a hajamat, majd visszamentem a szobámba.
Megnéztem a telefonomat, hogy nem hívott-e valaki, amíg fürödtem, de nem volt nem fogadott hívásom, így elindultam lefelé a nappaliba.
-Á, jó, hogy te is csatlakozol hozzánk – vigyorgott Ginny. – Két színésszel sokkal érdekesebb lesz a játék.
-Azt elfelejtetted, hogy te tegnap kikönyörögted, hogy mindig Dan-nel lehess és, mivel anyáék is együtt vannak, akkor Liz velem van – vigyorgott Peter.
-Rendben, mi így is jobbak leszünk – öltötte ki rá a nyelvét.
-Na, azt majd meglátjuk – vigyorgott gonoszul, miközben Dan-nel együtt odaléptek a kanapéhoz és együttes erővel arrébb tolták. Meglepett arcom láttán, nevetve fordult felém. – Így nagyobb a hely és élvezetesebb a játék – magyarázta, majd leült a szőnyegre törökülésben és megütögette maga mellett helyet. – Gyere!
Leültem mellé, miközben a többiek is helyet foglaltak, így egy kisebb kört alakítottunk.
-Ma mi kezdünk – jelentette ki Ginny és már nyúlt is a 3-as kártyapakli felé. Peter csak vállat vont, míg Bruna mosolyogva bólintott egyet. – Én rajzolok. – Maga elé húzott egy papírt és egy tollat, majd megnézte a kártyáját. – Mehet? – nézett Dan-re, aki egy bólintással jelezte, hogy felkészült. Ginny megfordította a homokórát, majd neki is esett a rajzolásnak.
Először két kis vízszintes vonalat, ami gondolom, a szavak számát jelenthette. Először rajzolt sok pici pálcika-embert a papírra. Közben Dan folyamatosan találgatott, de még mindig nem sikerült eltalálnia, és a homokórában már lassan alig volt homok.
-Sorban áll! – kiáltotta még utolsó próbálkozásként, mire Ginny nevetve ugrott a nyakába.
-Igen! – mutatta fel a kártyát, amin tényleg ez állt. – Most ti jöttök. – vigyorgott, miközben lépett hárommezőnyit a bábujával.
-Szeretnél kezdeni? – kérdezte Peter.
-Nekem teljesen mindegy – vontam meg a vállam. – Te talán jobban rajzolsz.
-Gondolod? – kuncogott, miközben elvett ő is egy 3-as kártyát, majd ránézett. Elmosolyodott, majd lefordította a kártyalapot és megfordította a homokórát. Ő is két kis vonalat húzott a papírra, ami azt jelentette, hogy két szóból áll a megfejtés. Először rajzolt egy fát, amit rögtön fel is ismertem, majd mellé egy házat, csupa deszkából. Eddig nem tűnt nehéznek, de ez még csak egy szó volt: faház. Ezután rajzolt egy kis emberkét, kalapáccsal a kezében. Pár másodpercig még gondolkodtam rajta, de aztán leesett. Faházat épít.
Peter vidáman dobta el a tollat és emelte föl a kihúzott kártyát. Eltaláltam.
A következő páros Peter szülei voltak, aki mily meglepő, szintén kitalálták a megoldást. A következő körökben, szinte sosem volt olyan, hogy valaki ne találta volna el a helyes megfejtést. A mi bábunkat már csak négy mező választotta el a céltól, és mivel a táblán is ez állt, kihúztam egy 4-es kártyát.
-Akkor mondjuk… - gondolkodott el Ginny, ugyanis most ő adhatta ki az utasítást – rajzolj!
Megnéztem a papíron az elsőt, és máris tudtam, hogy ezt a partit most mi nyertük. Esőben sétál. Túl egyszerű.
És mint azt gondoltam, Peter rövid időn belül ki is találta a megfejtést. Vigyorogva ölelt át és adott egy gyors puszit az arcomra, amitől kicsit zavarba is jöttem, de ezt az érzést rögtön el is múlt, ahogy nyelvet öltött Ginny-re. Furcsa volt őt ennyire kisfiúsnak látni. Talán még senkivel sem viselkedett így, amióta ismerem őt. Legalábbis a jelenlétemben nem.
-Hú, jól elszaladt az idő – nézett a falon lógó órára Bruna. – Ma hidegtál lesz a vacsora. Az megfelel? – nézett rám kedvesen mosolyogva.
-Persze – bólogattam. Bár még nem voltam éhes, nem akartam visszautasítani és ezzel megbántani őt.
-Anya, szerintem még várhatnánk egy kicsit a vacsorával, ha Liz sem bánja – ajánlotta Peter. – Én még nem vagyok éhes a mai ebéd után – mosolygott hízelgően.
-Hát, ha tényleg nem bánod… - tétovázott Bruna, felém fordulva.
-Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem.
-Akkor, kinek van kedve meccset nézni? – kérdezte vigyorogva Peter édesapja. Persze rögtön tudta, hogy erre a kérdésre az összes fiúnak igen lesz a válasza és nem is tévedett. Dan és Peter csatlakoztak hozzá, és együtt tolták vissza a helyére a kanapét, hogy aztán leülhessenek rá.
-Én pedig fölmennék a szobámba, ha nem gond… Eléggé fárasztó napom volt.
-Persze, menj csak – mosolygott rám Ginny.
Amint fölértem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, majd eldőltem az ágyon, és magam elé húztam a laptopomat. Bekapcsoltam, és miközben vártam, előkotortam a mobilomat is a táskámból. Hat nem fogadott hívásom volt és három sms-em. Érdekes, miért kerestek ennyiszer? Alice háromszor, Nikki kétszer, míg Ashley egyszer, és mindhármuktól kaptam egy-egy sms-t.
Alice: „Nézd meg az e-mail-jeidet!”
Nikki: „Hívj, amint ráérsz! Fontos!”
Ash: „Beszélnünk kell! Amint tudsz, hívj fel!”
Kíváncsian léptem be az E-mail-embe, miközben benyomtam Nikki számát a gyorshívón. Megkerestem a beérkezett üzeneteknél Alice levelét és megnyitottam. Egy linket küldött, amire azonnal rákattintottam. Pont abban a pillanatban vette föl Nikki a telefont, ahogy én megláttam az első képet a cikkben.
-Szia! – szólt bele azonnal. – Láttad? – tért rögtön a lényegre, mindenféle kertelés nélkül.
Egy szót sem bírtam kinyögni. Egyszerűen csak bámultam a laptopomra, miközben a mobilom majdnem kiesett a kezemből. Megdermedve néztem magam elé, de képtelen voltam válaszolni Nikkinek. Amint beleolvastam az első pár sorba, csak még jobban ledöbbentem.
Amint tegnap írtam chat-be, felrakom most a friss fejezetet. Ugyan javítatlanul, mert most már nincsen időm átnézni és valószínűleg csak három után érek haza, szóval majd utána felteszem a kijavítottat:) Jó olvasást hozzá:) Ó, és a végére most egy kis függővéget írtam, úgyhogy csak találgassatok, mert nem tudom, mennyire egyértelmű:)
Puszi
Liz szemszöge
Megkönnyebbültem Peter válaszától. Pedig nem lenne szabad ilyen érzelmeket táplálnom iránta, mégis örömmel töltött el a tudat, hogy ez a bizonyos Ginny nem Peter egyik volt barátnője, vagy amilyen szerencsés vagyok esetleg a mostani. Bár, arról talán tudtam volna.
Nem volt több időm gondolkodni ezen, mert Peter pár másodperccel később megszólalt.
-Megérkeztünk – mondta, miközben lassított és bekanyarodtunk az egyik ház garázsa elé, majd leállította a motort.
-Hű, nagyon szép ház – mosolyogtam elámulva és a kocsi ablakán keresztül próbáltam szemügyre venni az egész épületet.
-Örülök, hogy tetszik – szállt ki a kocsiból. Én is követtem őt. – Ne aggódj, imádni fognak – nevetett fel, ahogy meglátta, hogy aggódva pillantgatok a bejárati ajtó felé.
-Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam. Olyan furcsa volt ez az egész szituáció. Mintha az, hogy Peter most bemutat a szüleinek, nem éppen baráti gesztus lenne tőle. Nem lenne szabad izgulnom emiatt, hiszen ezúttal tényleg csak egy ilyen látogatásról van szó, ráadásul holnap utazunk is Phoenix-be, úgyhogy nem sok időt fogok eltölteni ebben a házban.
-Biztosan – intett, hogy követtem őt, majd elindult a bejárat felé. Még egy gyors mozdulattal egy gombnyomásra bezárta a kocsit, majd benyitott az ajtón. – Megjöttünk! – kiáltotta el magát.
Az emeletről gyors léptek zaja hallatszott, majd halk dübörgés a lépcsőn. Ha jól vélem, a konyhában valaki sietős mozdulatokkal még a fezék tetejére helyezte a fedelét, majd onnan is gyors léptek szűrődtek át az előszobába. Az első, aki megjelent, gondolom Peter apukája lehetett. Erre abból jöttem rá, hogy az ő haja teljesen ősz volt és nagyon sok vonásuk is egyezett Peterrel. Ő a nappaliból jött elénk. Pár másodperccel később a lépcsőfordulóban egy nő jelent meg, szorosan mögötte pedig egy férfi. A nőnek hosszú, vörös haja volt, ami lágy hullámokban omlott a vállára, egészen le a háta közepéig. A szemei vidám zölden csillogtak, és én rögtön rájöttem, hogy honnan ismerős nekem ez a nézés. Peter-nek pont ugyanilyenek a szemei. A bőre szinte hófehér volt, de ez fel sem tűnt volna, ha nem keresek rajtuk újabb hasonlóságokat. Talán csak Peteré-hez képest látszik annyira világosnak. A férfi fekete haja a csillogó kék szemeibe hullott és a keskeny ajkai barátságos mosolyra húzódtak. Az utolsó érkező Peter anyukája volt.
-Hát végre itt vagytok! – sietett oda rögtön hozzánk. – Szóval te lennél az a bizonyos Elizabeth, akiről már annyit hallottunk – mosolygott vidáman, miközben még közelebb lépett hozzánk. – Engem Bruná-nak hívnak. Én lennék Peter anyukája – nyújtotta barátságosan felém a kezét. – És persze nyugodtan tegezhetsz engem.
Ahogy kinyújtottam én is a karomat, hogy kezet rázzak vele, ő megragadta a csuklómat és szorosan magához húzott.
-Örülök, hogy végre megismerhetlek.
-Én is nagyon örülök – válaszoltam megszeppenve. – Te pedig nyugodtan szólíts csak Liz-nek.
-Jól van, anya, ennyi elég lesz – próbálta meg Peter lehámozni rólam az anyukája karjait. – Liz még csak most érkezett meg és te rögtön le is rohanod szegényt. Hagyd egy kicsit levegőhöz jutni. Hosszú volt neki az utazás.
-Akkor én jövök – vigyorodott el a vörös hajú nő. – Én Ginny vagyok, Peter másod unokatestvére – ölelt meg gyengéden. – Örülök, hogy megismerhetlek.
-Szintén – mosolyogtam kissé szégyenkezve, ami szerencsére nem tűnt fel senkinek sem. És én ezt a nőt nem tartottam szimpatikusnak csak azért, mert azt hittem, hogy Peter barátnője. Szép, mondhatom!
-Ő a barátom, Daniel – húzta maga mellé a férfit, aki megrázta kinyújtott kezét.
-Örülök. És nyugodtan szólíts csak Dan-nek.
-Rendben, Dan – mosolyodtam el megkönnyebbülten. Eddig minden simán ment. Már csak egy valaki van vissza Peter családjából.
Az apja viselkedése nagyban különbözött a család női tagjaiétól. Bár, ezen nem kéne meglepődnie, mégis egyre kisebbnek érezte a gyomrát, ahogy Peter apja lassan lépkedett felé, fürkésző arckifejezéssel. Próbáltam végig tartani vele a szemkontaktust. Mikor végre elém ért, barátságosan elmosolyodott és kezet rázott velem.
-Én Peter vagyok, és engem is nyugodtan tegezhetsz – biztosított.
-Köszönöm – mosolyodtam el hálásan.
-Na, ha már mindenki kellőképpen üdvözölte Liz-t, azt hiszem, itt az ideje az ebédnek is – szólalt meg mellőlem az ifjabbik Peter. – Már biztosan nagyon éhes vagy – mosolygott rám. – A repülőn nem szokott valami ehető kaja lenni, anya viszont irtó jól főz – kacsintott rám, majd intett, hogy kövessem. Átvezetett engem a nappalin, ahonnan egy újabb ajtó nyílt az étkezőbe. – Ülj csak le nyugodtan – húzott ki nekem egy széket, amihez tétován léptem oda.
-Nem tudok segíteni valamiben? – kérdeztem Peter anyukáját, hátha tud nekem mondani valami feladatot, amit elvégezhetnék az ebédig, de ő tiltakozva rázta meg a fejét.
-Arról szó sem lehet! Te itt most vendég vagy – nyomott le a vállamnál fogva, a Peter által kihúzott székre. – Mindjárt tálalom is az ebédet – sietett ki a konyhába.
Ezt követően Peter leült a mellettem levő helyre, majd finoman megfogta az asztalon fekvő kezemet. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat.
-Tetszel nekik – mosolyodott el bátorítóan. – Most már ne görcsölj, mert minden rendben lesz.
-Oké – motyogtam magam elé, miközben ő visszahúzta a kezét az enyémről.
Ezt a kis akciót senki sem látta. Ginny a konyhában segédkezett Bruná-nak, Peter apja és Dan pedig a nappaliban beszélgettek. Csak ketten voltunk Peter-rel az étkezőben, egészen a következő pillanatig, mikor Bruna megjelent a konyhaajtóban a levesestállal, mögötte Ginny egy tál tésztával.
-Apa! Dan! Gyertek ebédelni! – szólt be Ginny a nappaliba.
Kissé furcsállottam ezt a megnevezést. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szoros kapcsolat fűzi őket egymáshoz, hogy Ginny már az apjaként tekint rá.
-Ez nálunk így természetes – mosolyodott el Peter csodálkozó arcom láttán, amivel az unokatestvérét bámultam. – Az lenne a furcsa, ha nem így szólítaná. Születésünk óta szinte mindig együtt voltunk és legtöbbször ő jött át hozzánk, mert az ő testvérei sosem hagytak minket játszani – nevetett, majd az arca komolyabb lett és úgy folytatta. – Miután még egészen kicsi korában meghalt az apukájuk, csak még több időt töltött el nálunk és lassan már úgy tekintett apára, mintha ő a lánya lenne.
Csak bólintottam egyet, mert a következő pillanatban Ginny elért az asztalhoz és leült a Peter-rel szemben levő székre. Peter apukája ült az asztalfőre, az anyukája pedig a mellette levő székre.
-És mondd csak, Liz, csinálsz még valamit a színészkedésen kívül? – fordult felém Bruna.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Már egészen kicsi koromban elhatároztam, hogy színésznő szeretnék lenni, és mivel ez sikerült is, nem gondoltam, hogy mást is tanulnom kéne.
-Pont, mint Peter – mosolygott Ginny. – Ő nem egyszer megtorpant egy-két nagyobb akadály miatt.
-Ez persze velem is előfordult – mondtam gyorsan. Peter eléggé szúrós pillantással mérte végig az unokatestvérét, így jobbnak láttam, ha nem engedem tovább kibontakozni ezt a dolgot. – Mindig kell valaki, aki támogat, mint például engem a testvéreim és az anyukám.
-Az apukádnak nem tetszett talán, hogy színésznő szeretnél lenni? – csodálkozott Ginny.
Láttam, amint Peter ismét egy szúrós pillantást vetett rá és már meg is akart szólalni, de én közbe vágtam.
-Semmi gond, Peter, hagyd csak – érintettem meg egy pillanatra a kezét, majd a családja felé fordultam. – A szüleim elváltak, mikor öt éves voltam, és mikor az anyám újra férjhez ment, a mostohaapám nem nagyon tudott megszeretni minket – mondtam ki egy szuszra. – Neki nem tetszett ez a választásom, mert szerinte az összes színész drogosként és alkoholistaként végzi előbb-utóbb. Legalábbis az anyámnak ezt mondta, akit viszont nem lehetett olyan könnyen meggyőzni. A mostohaapámnak inkább az volt a baja, hogy nem akarta rám költeni a pénzét. A színészeti egyetem elég drága, de ő nem volt hajlandó kifizetni.
Lopva oldalra pillantottam Peter-re. Tudtam, hogy neki ezt nem mondtam el ilyen részletesen, de nem látszott emiatt különösebben dühösnek.
-De akkor végül hogyan végezted el az egyetemet? – csodálkozott Bruna.
-Az anyukám egész életében arra gyűjtött, hogy majd megfelelő egyetemre tudjunk járni a testvéreimmel – válaszoltam egyszerűen. – Félretett mindhármunknak egy bizonyos összeget, amivel nekem sikerült egy évet elvégeznem, a többire pedig kisebb munkákból szereztem meg a kellő pénzt.
-Akkor tényleg volt egy-két jó nagy akadály előtted – bólogatott Bruna.
Az ebéd végeztével, Peter felkísért engem az ideiglenes szobámba, vagyis a vendégszobába. Felvette a bőröndömet a lépcső mellől, majd elindult fölfelé az emeletre. A folyosó végén levő utolsó szobához vezetett, majd kinyitotta előttem az ajtót.
-Remélem, megfelel – tette le mosolyogva a bőröndömet a nagy franciaágy mellé.
-Tökéletesen – bólintottam, szintén mosolyra húzva az ajkaimat.
-Ha bármire szükséged van, szólj bátran. Bárki szívesen a segítségedre lesz. Az én szobám a tied mellett van. Ha gondolod, nyugodtan gyere majd le. Mostanában a délutánjaink activityzés-sel szoktak eltelni – nevetett. – Veled pont hatan lennénk.
-Rendben, szívesen beszállok, ha nem gond, csak előbb lefürdenék – haraptam az ajkamba. – Hosszú volt a délelőttöm.
-Oh persze, a fürdő a szobámmal szemben van – tájékoztatott. – Aztán majd megvárunk a játékkal. Ginny még úgyis segít anyának a mosogatásban.
-Rendben – bólintottam, mire ő egy mosollyal az arcán kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet. Miért kellett nekem annyira aggódnom Peter családja miatt? Annyira közvetlenek voltak és egy rossz szavuk sem volt rám. Bár ki tudja, talán most is éppen rólam beszélnek. Viszont akkor Peter biztosan nem hívott volna a családi társasjátékra.
Lassan odasétáltam a bőröndömhöz, majd elővettem a törölközőmet és valami tiszta ruhát. Miután meggyőződtem róla, hogy semmit sem felejtettem el, felkaptam a neszesszeremet az ágyról, majd kiléptem a szobából, hogy megkeressem a fürdőszobát. Nem volt nehéz megtalálnom. Pontosan ott volt, ahol azt Peter is mondta. Magamra zártam az ajtót, majd levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. A mosakodással gyorsan végeztem. Nem akartam hosszú időt eltölteni a fürdőben. Felkapkodtam magamra a ruhákat, megráztam a hajamat, majd visszamentem a szobámba.
Megnéztem a telefonomat, hogy nem hívott-e valaki, amíg fürödtem, de nem volt nem fogadott hívásom, így elindultam lefelé a nappaliba.
-Á, jó, hogy te is csatlakozol hozzánk – vigyorgott Ginny. – Két színésszel sokkal érdekesebb lesz a játék.
-Azt elfelejtetted, hogy te tegnap kikönyörögted, hogy mindig Dan-nel lehess és, mivel anyáék is együtt vannak, akkor Liz velem van – vigyorgott Peter.
-Rendben, mi így is jobbak leszünk – öltötte ki rá a nyelvét.
-Na, azt majd meglátjuk – vigyorgott gonoszul, miközben Dan-nel együtt odaléptek a kanapéhoz és együttes erővel arrébb tolták. Meglepett arcom láttán, nevetve fordult felém. – Így nagyobb a hely és élvezetesebb a játék – magyarázta, majd leült a szőnyegre törökülésben és megütögette maga mellett helyet. – Gyere!
Leültem mellé, miközben a többiek is helyet foglaltak, így egy kisebb kört alakítottunk.
-Ma mi kezdünk – jelentette ki Ginny és már nyúlt is a 3-as kártyapakli felé. Peter csak vállat vont, míg Bruna mosolyogva bólintott egyet. – Én rajzolok. – Maga elé húzott egy papírt és egy tollat, majd megnézte a kártyáját. – Mehet? – nézett Dan-re, aki egy bólintással jelezte, hogy felkészült. Ginny megfordította a homokórát, majd neki is esett a rajzolásnak.
Először két kis vízszintes vonalat, ami gondolom, a szavak számát jelenthette. Először rajzolt sok pici pálcika-embert a papírra. Közben Dan folyamatosan találgatott, de még mindig nem sikerült eltalálnia, és a homokórában már lassan alig volt homok.
-Sorban áll! – kiáltotta még utolsó próbálkozásként, mire Ginny nevetve ugrott a nyakába.
-Igen! – mutatta fel a kártyát, amin tényleg ez állt. – Most ti jöttök. – vigyorgott, miközben lépett hárommezőnyit a bábujával.
-Szeretnél kezdeni? – kérdezte Peter.
-Nekem teljesen mindegy – vontam meg a vállam. – Te talán jobban rajzolsz.
-Gondolod? – kuncogott, miközben elvett ő is egy 3-as kártyát, majd ránézett. Elmosolyodott, majd lefordította a kártyalapot és megfordította a homokórát. Ő is két kis vonalat húzott a papírra, ami azt jelentette, hogy két szóból áll a megfejtés. Először rajzolt egy fát, amit rögtön fel is ismertem, majd mellé egy házat, csupa deszkából. Eddig nem tűnt nehéznek, de ez még csak egy szó volt: faház. Ezután rajzolt egy kis emberkét, kalapáccsal a kezében. Pár másodpercig még gondolkodtam rajta, de aztán leesett. Faházat épít.
Peter vidáman dobta el a tollat és emelte föl a kihúzott kártyát. Eltaláltam.
A következő páros Peter szülei voltak, aki mily meglepő, szintén kitalálták a megoldást. A következő körökben, szinte sosem volt olyan, hogy valaki ne találta volna el a helyes megfejtést. A mi bábunkat már csak négy mező választotta el a céltól, és mivel a táblán is ez állt, kihúztam egy 4-es kártyát.
-Akkor mondjuk… - gondolkodott el Ginny, ugyanis most ő adhatta ki az utasítást – rajzolj!
Megnéztem a papíron az elsőt, és máris tudtam, hogy ezt a partit most mi nyertük. Esőben sétál. Túl egyszerű.
És mint azt gondoltam, Peter rövid időn belül ki is találta a megfejtést. Vigyorogva ölelt át és adott egy gyors puszit az arcomra, amitől kicsit zavarba is jöttem, de ezt az érzést rögtön el is múlt, ahogy nyelvet öltött Ginny-re. Furcsa volt őt ennyire kisfiúsnak látni. Talán még senkivel sem viselkedett így, amióta ismerem őt. Legalábbis a jelenlétemben nem.
-Hú, jól elszaladt az idő – nézett a falon lógó órára Bruna. – Ma hidegtál lesz a vacsora. Az megfelel? – nézett rám kedvesen mosolyogva.
-Persze – bólogattam. Bár még nem voltam éhes, nem akartam visszautasítani és ezzel megbántani őt.
-Anya, szerintem még várhatnánk egy kicsit a vacsorával, ha Liz sem bánja – ajánlotta Peter. – Én még nem vagyok éhes a mai ebéd után – mosolygott hízelgően.
-Hát, ha tényleg nem bánod… - tétovázott Bruna, felém fordulva.
-Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem.
-Akkor, kinek van kedve meccset nézni? – kérdezte vigyorogva Peter édesapja. Persze rögtön tudta, hogy erre a kérdésre az összes fiúnak igen lesz a válasza és nem is tévedett. Dan és Peter csatlakoztak hozzá, és együtt tolták vissza a helyére a kanapét, hogy aztán leülhessenek rá.
-Én pedig fölmennék a szobámba, ha nem gond… Eléggé fárasztó napom volt.
-Persze, menj csak – mosolygott rám Ginny.
Amint fölértem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, majd eldőltem az ágyon, és magam elé húztam a laptopomat. Bekapcsoltam, és miközben vártam, előkotortam a mobilomat is a táskámból. Hat nem fogadott hívásom volt és három sms-em. Érdekes, miért kerestek ennyiszer? Alice háromszor, Nikki kétszer, míg Ashley egyszer, és mindhármuktól kaptam egy-egy sms-t.
Alice: „Nézd meg az e-mail-jeidet!”
Nikki: „Hívj, amint ráérsz! Fontos!”
Ash: „Beszélnünk kell! Amint tudsz, hívj fel!”
Kíváncsian léptem be az E-mail-embe, miközben benyomtam Nikki számát a gyorshívón. Megkerestem a beérkezett üzeneteknél Alice levelét és megnyitottam. Egy linket küldött, amire azonnal rákattintottam. Pont abban a pillanatban vette föl Nikki a telefont, ahogy én megláttam az első képet a cikkben.
-Szia! – szólt bele azonnal. – Láttad? – tért rögtön a lényegre, mindenféle kertelés nélkül.
Egy szót sem bírtam kinyögni. Egyszerűen csak bámultam a laptopomra, miközben a mobilom majdnem kiesett a kezemből. Megdermedve néztem magam elé, de képtelen voltam válaszolni Nikkinek. Amint beleolvastam az első pár sorba, csak még jobban ledöbbentem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)