55. fejezet - Kétségek és érzések + Születésnap! :)

Sziasztok!

Nos, tegnap vettem csak észre, hogy születésnapja volt a blognak, és azonnal gyorsabb fokozatra kapcsoltam az írással, hogy elkészüljek egy újabb fejezettel. Ami mellesleg tartalmaz "némi" korhatáros részt a végén, úgyhogy csak saját felelősségre tessék olvasni.
Szeretnék hozni majd egy képet is, erre a becses alkalomra :D Viszont ez csak maximum este fog elkészülni, így majd kiegészítem vele akkor ezt a fejezetet :) Szóval később lehet, hogy érdemes lesz visszalátogatni ;)
Egyelőre ennyi lenne :) Jó olvasást a fejezethez, és várom a visszajelzéseket ;)

U.i.: Bocsánat az esetleges hibákért a szövegben, de átnézni most már nem volt időm, mert sietnem kell :/ Viszont, ha lesz rá időm, akkor a képpel együtt kijavítom ezeket is :)

Puszi, Juliet

Liz szemszöge

Hosszúak voltak az elkövetkezendő napok. Legfőképpen azért, mert ahová csak mentünk, mindenhol Alice-szel találkoztunk össze. Nem tehettük meg, hogy nem megyünk le egyetlen közös reggelire, ebédre és vacsorára sem. A legrosszabb viszont az volt, hogy Alice ahelyett, hogy szúrós pillantással méregetett volna minket, szinte átnézett rajtunk. Iszonyú mérges voltam Emíliára, amiért tönkretette azt a családi hangulatot, ami a stábban kialakult közöttünk. Egy csapásra minden megváltozott. Rob persze Alice mellett állt, ami azt jelentette, hogy naphosszat bocsánatkérő pillantásokat vetett rám, a többiek pedig inkább pártatlanok voltak. Főleg amiatt, mert azt sem tudták, hogy min vesztünk ennyire össze. Sem Peter, sem pedig Alice nem akarta még őket beavatni.

- Sajnálom, amiért a ti kapcsolatotok is ilyen rossz irányba halad miattam – motyogta Peter egyik este, amikor már az ágyban feküdtünk és a tévét néztük.

- Erről nem te tehetsz, hanem Emília – vontam meg a vállam, de nem néztem rá.

- Kérlek, ne csak őt hibáztasd ezért! – fordította maga felé az arcomat.

- Miért, mégis kit lehetne még? – háborodtam fel. – Ő volt az, aki húsz évig titkolta, hogy született egy lányotok! Nehogy még őt akard megvédeni!

- Liz, tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Szerettem őt, és most egyszer csak visszatért a mindennapjaimba… efelett nem tudok csak úgy eltekinteni.

- Azt mondtad, már nem érzel iránta semmit sem. – Kezdtem érezni, hogy a könnyek szúrják a szemeimet. – Akkor mégis mit jelentsen ez? Te nem bánod, hogy az utóbbi egy hétben Alice még csak hozzád sem szólt? Téged nem zavar, hogy levegőnek néz minket? Csak mert engem eléggé megvisel, hogy az egyik legjobb barátnőmet elveszítettem! – ültem fel az ágyban.

- Liz, kérlek, nem akarok erről beszélni… - próbált meg visszahúzni maga mellé, én azonban hajthatatlan voltam.

- Ó, tényleg? Hát pedig nekem szükségem van a barátnőmre és nem fogom hagyni, hogy emiatt a nő miatt romoljon meg nekem is vele a kapcsolatom! Ha nem akarsz beszélni, akkor nem kell, tessék!

- Liz, ez a nő fontos még nekem! – ült fel erre ő is. – Értsd meg, hogy hozzá kell szoknom ehhez az új helyzethez!

- Akkor szólj, ha sikerült és végre mehet minden tovább úgy, mint azelőtt – morogtam, miközben felálltam és magamhoz vettem egy kisebb táskát.

- Most meg mi a fenét csinálsz? – húzta össze a szemeit.

- Mégis minek látszik? Átmegyek Nikkihez, hátha ő jobban megért engem.

- Csak egy kis időt szánj arra, hogy megpróbáld magad beleképzelni az én helyembe! – lépett elém bosszúsan.

- Hidd el, eleinte próbáltam ezt tenni, de most már nem megy. Megváltoztál… Én nem ezt a Petert ismertem meg. Az a Peter, aki mellettem volt és bíztatott engem a legrosszabb napjaimon, nem adná fel ilyen könnyen, hanem próbálná visszaszerezni Alice bizalmát. De te most csak meghúzod magad és abba kapaszkodsz, hogy úgyis rendbe jön majd minden. Nem, Peter, nyisd ki a szemed és láss végre tisztán! Amióta csak visszajött ez a nő az életedbe, mással sem foglalkozol, csak hogy vele rendbe hozd a dolgaidat. De mi lesz Alice-szel? A lányod nem érdekel? Fogadni mernék, hogy ő is ugyanilyen szarul érzi magát, mint te, és csak azt várja, hogy végre átmenj hozzá bocsánatot kérni!

Peter csak meglepetten pislogott a kirohanásomon. Láttam rajta, ahogy szépen lassan kezdi felfogni a szavaim értelmét, és a szemeibe fokozatosan költözött be a félelem.

- Szóval, most átmész Nikkihez? Te is megfutamodsz a gondok elől, mint ahogy állítólag én is teszem?

- Ez teljesen más, Peter! Próbálj meg most te egy kicsit az én szememmel nézni a dolgokat. Szerinted nekem hogyan esett, amikor egy hétig nem láthattalak, mert te New York-ban voltál, és felejthetetlen estét terveztem nekünk, de te rögtön Emíliához rohantál, amint leszállt a géped? Oké, ezt még el is fogadtam, hiszen Alice-szel minél hamarabb beszélnetek kellett… De hogy mindezek után még több időt töltsél vele, mint azzal, hogy a lányoddal kibékülj… Ez nem te vagy!

Peter nem szólt egy szót sem, ami csak még inkább felbosszantott. Ha ezt a viselkedést gondolja természetesnek, akkor nagyon téved. Kapkodva összedobáltam a cuccaimat a táskába, majd az ajtó felé indultam. Még visszanéztem rá, de ő csak nézett maga elé a földre. Még csak meg sem próbált meggyőzni, vagy megállítani. Ez egy újabb fájdalmas észrevétel volt.

- Liz… - pislogott rám álmosan Nikki, miután ajtót nyitott. – Mit keresel itt ilyen későn? – nézett értetlenül a táskámra.

- Tudom, hogy az utóbbi hét után pofátlanság ilyet kérnem tőled, de… megengednéd, hogy ma este a kanapédon aludjak? – kérdeztem reménykedve.

- Ő… persze – lepődött meg. – De ugye nincsen nagy baj? – állt félre az ajtóból, hogy utat engedjen nekem.

- Nem szeretnék róla beszélni – ráztam meg a fejemet.

- Peter csinált már megint valamit? Komolyan mondom, nem tudom, ki lesz a következő, akivel összeveszik majd. Először Alice és Rob, most pedig te… Mi a fene folyik itt?

- Nem vesztünk össze, csak… Kicsit jegeljük a kapcsolatunkat, amíg ő észhez nem tér.

- Miért nem mondjátok el, hogy mi történt? – húzta össze a szemeit. – Barátok vagyunk, nem tudnátok olyat mondani, ami miatt ez megváltozna.

- Komolyan? Én azt hittem, Alice és Peter is barátok voltak… - feleletem szkeptikusan.

- Ah, még mindig azok! – forgatta a szemeit Nikki. – Látszik Alice-en, hogy valamiért nagyon haragszik rátok, de egyben az is, hogy nehéz nem hozzátok szólnia. És ezt most nem abban az értelemben mondom, hogy kiabálni akarna veletek. Csak beszélgetni, úgy mint azelőtt, hogy ez az őrület elkezdődött.

- Hidd el, ez az egész nem rajtam múlik…

- Valóban? Beszéltél azóta velük? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem, de… - hirtelen elhallgattam. Nap mint nap azt hajtogattam Peternek, hogy beszéljen már Alice-szel, miközben én is ugyanolyan gyáva voltam elé állni. Lehajtottam a fejemet és a kezeimbe temettem az arcomat.

- Na, látod! - karolta át a vállamat Nikki szelíden. – Gyere, feküdj le aludni, majd holnap megbeszélitek ezt a kis félreértést köztetek, de előbb aludj rá egyet.

Másnap reggel nyúzottan és kialvatlanul ébredtem. Csak nehezen tudtam rávenni magam a felkelésre, de végül sikeresen kikászálódtam az ágyból. Egy pillanatra még visszapillantottam Nikkire, aki még békésen szuszogott, nyakig betakarózva, és elfogott a bűntudat. Az utóbbi egy hétben olyan keveset foglalkoztam a barátaimmal, de azt persze most elvártam tőle, hogy szó nélkül engedjen itt aludni. Ráadásul elég valószínűtlen, hogy rövid időn belül beavathatnám őt is ebbe az egész zűrös helyzetbe. Peter egy darabig még nem fog észhez térni, de talán az, hogy tegnap este így kiborultam, egy kicsit felébreszti majd őt. Mert abba nem fogok belenyugodni, hogy végignézze, amint teljesen elhidegülnek egymástól Alice-szel, és rövidesen mindenkivel megromlik barátsága. Amióta visszatért ez az Emília, ő folyamatosan vele találkozgat, és bár én ezekről a találkákról tudok, min denki más elől eltitkolja, és ez már sokkal kevésbé tetszik.

Egy mély sóhaj után lefirkantottam pár sort Nikkinek egy kis lapra, amin megköszöntem, hogy nála aludhattam, aztán elhagytam a szobát. Tegnap este még nem tudtam, hogy ilyen hamar megenyhülök majd, így a táskámat teljesen érintetlenül dobtam le, miután becsuktam magam mögött a lakosztályunk ajtaját. Beljebb sétáltam, mert gondoltam, hogy Peter még biztosan alszik, ő azonban nem volt sehol sem. Az utolsó kis pontig végigkutattam a helyiségeket, de nem volt itt. Ettől hirtelen újra mérges lettem rá. Abban biztos voltam, hogy a forgatásra még nem indulhatott el, és miután megláttam, hogy az ágy szinte ugyanúgy van otthagyva, mint amikor átmentem Nikkihez, abban is biztos lettem, hogy nem aludt itt.

Biztosan megint azzal a nővel van – dohogtam magamban, miközben pár rántással megigazítottam kicsit az ágytakarót. – Hogy képzeli, hogy a tegnap este történtek után még elmegy hozzá?

Miután eltettem a tegnap előhagyott ruhákat a szekrénybe, a mobilomért nyúltam, hogy felhívjam őt. Nem telt bele pár csörgésbe, mire felvette, és a hangja szinte teljesen nyugodt volt.

- Szia! – köszönt halkan.

- Mégis hol a fenébe vagy? – kérdeztem köszönés nélkül. – Ugye tisztában vagy vele, hogy egy óra múlva forgatásra kell menned?

- Igen, tudom – felelt nyugodtan.

- Hol vagy? – kérdeztem újra, már előre rosszat sejtve.

- A Central Parkban – válaszolt egyszerűen.

- Kivel? – szűrtem a fogaim között a kérdést, de a választ hallva a lélegzetem egyszerűen a tüdőmben akadt.

- Ginny-vel.

- Hogy… Mi… Ezt nem értem – dadogtam össze-vissza.

- Majd később elmagyarázom, de most le kell tennem – bújt ki a válaszadás alól. – A forgatáson találkozunk. Szia! – azzal a vonal meg is szakadt, én pedig csak néztem magam elé, az ágy szélén ülve.

A kapcsolatunk folyamán most az egyszer fordult meg a fejemben, hogy Peter esetleg hazudott nekem. Hogy igazából nem is Ginny-vel van, hanem Emíliával, csak nem akarta, hogy megtudjam. De hát csak van annyi esze, hogy nem ezt hazudja, amikor fel tudnám hívni Ginny-t és könnyen lenyomozhatnám, hogy igazat mond-e. Hiszen mit keresne New York-ban a másod unokatestvére?

Bíznom kell benne! – hajtogattam magamban. – Akármennyire is nehéz lesz megállnom, de nem hívhatom fel Ginny-t. Ha kiderül, hogy tényleg Peterrel van, azzal fog vádolni, hogy ne bízom meg benne eléggé, és igaza is lenne. Ha pedig nem vele van… nos, hát akkor pedig jobb is, ha nem tudom egyelőre.

Reménykedtem benne, hogy ha Peter most hazudott is, később elmondja majd az igazat. Hiszen, tényleg nem hazudott még nekem sohasem, miért most kezdené el?

Kétségek között telt el az az egy óra, ami a forgatás kezdetéig még hátra volt. Nem tudtam, hogy hogyan fogok majd úgy tenni a forgatás közben, mintha semmi sem történt volna.

Mivel már viszonylag korán ébren voltam, a forgatásra is előbb odaértem. Legnagyobb meglepetésemre Peter is ott volt már, és éppen Chris-szel beszélgetett valamiről.

- Sziasztok! – köszöntem oda nekik, mielőtt eltűntem az öltözőben. – Jó reggelt, Stella – mosolyogtam rá a bent lévő stylist-ra.

- Szia, Liz! – fordult felém a ruhák sűrűjéből. – Rendbejöttek már a dolgok? – kérdezte kedvesen.

- Nem egészen, de talán most már kicsit jobb a helyzet – sóhajtottam, majd szinte rögtön ezután kopogtattak az ajtón. – Gyere be! – szóltam ki az ajtó másik felén álló személynek.

- Nem zavarok? – kérdezte Peter, félig belépve a helyiségbe. – Csak Lisat szeretném elrabolni pár percre.

- Kimenjek, vagy…? – állt arrébb rögtön Stella.

- Nem, dehogyis! – tiltakoztam. – Majd én megyek.

Peter kézen fogott engem és átvezetett egy másik, üres szobába. Aztán szembe fordult velem, és csak ennyit mondott:

- Sajnálom! – nézett rám bocsánatkérően.

- Emiatt rángattál át ide? – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon, de már nem sok hiányzott ahhoz, hogy beadjam a derekam és a nyakába boruljak. Nem szerettem vele ilyen távolságtartó lenni.

- Liz, megígérem, hogy nagyon rövid idő alatt változtatni fogok a jelenlegi helyzeten – fogta a kezeibe az enyémeket. – Nekem sem jó, hogy mindenkitől így eltávolodtam és most már veled is sikerült összevesznem, pedig ezt akartam a legkevésbé. Bocsánatot kérek a viselkedésemért. Beszélni fogok Emíliával és Alice-szel is. Csak kérlek, ne legyél továbbra is ilyen távolságtartó velem!

- Jaj, Peter! – öleltem őt át hirtelen. Képtelen voltam tovább haragudni rá. – Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem tőled. Túlreagáltam a dolgokat, de meg kell értened, hogy egyszerűen fájt, amit tettél – néztem mélyen a szemeibe.

Nem válaszolt, csak még jobban magához húzott és belecsókolt a hajamba. Hosszú percek után váltunk csak el egymástól. Gyorsan megtörölgettem a szemeimet, mielőtt Peter észrevette volna, hogy könnyesek, de így sem kerülte el a figyelmét. Finom puszit nyomott az arcomra, majd halványan mosolyogva kézen fogott.

- Holnap este beszélek mindkettejükkel – ígérte, amivel sikerült az én arcomra is mosolyt csalnia. Ugyan azt nem értettem, hogy miért húzza ezt holnapig, de már nem is érdekelt. Megbíztam benne és az ígéreteiben és tudtam, hogy meg is fogja őket tartani.

A forgatás ezután már sokkal nyugodtabban telt, mégsem tudtunk kellően koncentrálni a karaktereinkre. Így hát jó időbe beletelt, mire felvettük a jelenetet, aztán pedig visszamehettünk a szállodába.

- Tényleg Ginny-vel voltál reggel? – jutott eszembe hirtelen, és óvatosan rákérdeztem.

- Igen – nézett rám meglepetten. – Mi… Ó… Biztosan azt hitted, hogy Emivel találkoztam – sóhajtotta.

- Ne haragudj, hogy nem hittem neked, csak azt hittem, hogy a tegnapi veszekedésünk után az első utad hozzá vezet majd… - magyarázkodtam.

- Hát, ami azt illeti, fel is hívtam őt rögtön – vallotta be. – Ő is nagyon sajnálja, ami történt, de úgy gondolja, korai lenne neki is újra beszélnie Alice-szel. Még abban sem vagyok biztos, hogy engem meg fog hallgatni.

- Biztosan meg fog, csak mondd el neki ugyan azt, amit nekem is – bíztattam őt. – Én most átmegyek Nikkihez, mert reggel még aludt, amikor eljöttem tőle. Szegény nem nagyon érti, hogy mi ez a nagy veszekedés, úgyhogy jó lenne, ha minél előbb rendbe jönnének a dolgok.

- Oké, vettem a célzást – tartotta fel a kezeit. – Holnap beszélek velük – ismételte meg ugyan azt, amit a forgatáson is.

Mosolyogva bólintottam, majd elhagytam a szobát és átmentem Nikkihez.

- Szia! – köszöntött mosolyogva.

- Szia! Bocsi, hogy reggel csak úgy eltűntem – kezdtem bele azonnal.

- Ugyan – legyintett, miközben beljebb húzott engem a karomnál fogva. – Hallottam róla, hogy a forgatáson már semmi bajotok nem volt, szóval mesélhetsz – ültetett le engem a kanapéra, majd ő is helyet foglalt mellettem.

- Khm… nem a mi veszekedésünk volt a legnagyobb probléma mostanság – jegyeztem meg óvatosan.

- Tudom, Rob mindent elmondott – bólintott rá, mire nekem leesett az állam és csak néztem rá. – Mi az? – lepődött meg őszintén.

- Mit mondott neked pontosan Rob? – kérdeztem rá, mielőtt még valami fontos információt ejtettem volna el neki.

- Hogy Peter Alice apja, és hogy most előkerült az anyja is, és ezért derült fény mindenre. – A hangjában némi izgatottságot véltem felfedezni.

- És ezt te ilyen könnyen veszed? – döbbentem meg. Más kérdés nem nagyon jutott az eszembe egyelőre.

- Nem. Igazából csak megerősítésre várok tőled, hogy mindez igaz-e, mert elég nehéz elhinni – magyarázta. – Jó, persze ott van a hasonlóság kettejük között, de ez akkor is sok. Viszont sok mindent meg is magyarázna.

- Miért mondta ezt el neked Rob? – kérdeztem halkan.

- Csak megkérdeztem tőle és ő elmesélte. Azt mondta, úgyis megtudnám egyszer, teljesen mindegy, hogy ez mikor következik be. Azt is mondta, hogy úgy tűnik, még egy darabig nem is fog helyreállni a rend közöttük.

Mélyet sóhajtottam erre a mondatra. Tehát Alice nem nagyon tervezi egyelőre, hogy megbocsát Peternek. Így egy kicsit nehezebb dolga lesz holnap, de talán megváltozik a véleménye, ha Peter végre elé áll és elmagyarázza nyugodtabban is a dolgokat.

- Szóval akkor tényleg igaz? – kérdezett rá óvatosan Nikki. – Peter Alice apja, és ezt húsz évig nem mondta el neki? Hogyan tudta nem elszólni magát?

- Úgy, hogy ő sem tudott róla – feleltem nyugodtan. – Peter akkori szerelme viszont most újra felbukkant, hogy tönkretegyen mindent – bosszankodtam.

- Hogyhogy nem tudott róla? Nem mondta el neki a csaj, amikor teherbe esett? – döbbent meg őszintén.

- Nem, kicsivel azután tudta meg ezt, hogy szakítottak, és nem akarta, hogy Peter csak ezért feladja a karrierjét – magyaráztam bosszúsan. Ahányszor csak szóba került ez Peter és köztem, vagy akár csak elkalandoztak errefelé a gondolataim, mindig felbosszantottam magam rajta. Hogyan volt képes ennyi éven át egy szót sem szólni arról, hogy született egy lánya. Talán még a mostani férje sem tudja… A szemeim elkerekedtek, ahogy ez eszembe jutott. Erre eddig még nem is gondoltam. Vajon az ő férje mit szól ahhoz, hogy Peterrel ennyit találkoznak. Vagy ő nem is tud Alice létezéséről? És talán Peterről sem.

- Mi az, hogy csak ezért? – horkantott fel Nikki. – Azért ez egy elég lényeges dolog.

- Ne nekem mondd, Nikki, én ezt nagyon jól tudom – forgattam meg a szemeimet.

- És Peterrel ezen vesztetek össze? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Nem egészen ezen… Peter már korábban mesélt nekem Emíliáról és arról is, hogy mennyire hasonlít rá Alice, és bár nem mondtuk ezt ki hangosan, azért ez a lehetőség is megfordult szerintem az ő fejében is.

- De akkor tegnap mi volt a baj?

- Az, hogy amióta ez a nő megjelent, Peter többet van vele, mint a szállodában. Pedig én nem voltam vele ellenséges, mindig meghallgattam és mellette voltam. Erre ő, amikor visszajön New Yorkból és én itt várnám őt a szobában egy kis meglepetéssel, Alice-t és ezt a nőt választja, mert hogy itt volt az ideje, hogy Alice is megtudja az igazat. Az egész estét végigaggódtam, utána pedig meghallgattam őt és vigasztalgattam. De tegnap elegem lett abból, hogy mindig ezzel a nővel találkozgat, és Alice-szel meg sem próbálja rendbehozni a kapcsolatát, és összevesztünk.

- De ha jól hallottam, akkor ma már ki is békültek a forgatáson – jegyezte meg.

- Igen – sóhajtottam kicsit nyugodtabban. – Megígérte, hogy holnap beszélni fog erről mind a kettejükkel. És én amúgy sem tudnék rá tovább haragudni.

- Akkor gondolom ma este mindenért ki fog engesztelni téged – kacsintott rám.

- Azt egyáltalán nem bánnám – nevettem fel jóízűen. – De azért lehet, hogy húzom majd egy kicsit a dolgot – vigyorodtam el gonoszul. - Azért éreznie kell, hogy nem felejtek egykönnyen.

- Vigyázz, nehogy a lelkébe taposs – csóválta meg a fejét komoly arccal, de szinte azonnal ki is tört belőle a nevetés. – De azért ne legyél túl engedékeny se, hogy tudja, hol a helye – nevetgélt.

- Majd igyekszem – mosolyogtam rá. – Most viszont én megyek. Még egyszer, köszi, hogy itt aludhattam.

- Szívesen máskor is, de azért remélem, nem gyakran kerül majd sor rá.

- Azt én is nagyon remélem – sóhajtottam.

Miután elköszöntem a barátnőmtől, elindultam vissza a lakosztályomba, amikor azonban Alice-szel futottam össze a folyosón. Már messziről észrevettük egymást, és ahogy egyre közelebb értünk egymáshoz, láttam, hogy egyre nagyobb zavarban van.

- Szia! – köszöntünk szinte egyszerre, amikor már elkerülhetetlen volt az, hogy megszólaljunk. A tekintetünket azonnal elkaptuk a másikról és szó nélkül haladtunk tovább, amikor egyszer csak meghallottam még a hangját mögülem.

- Betty…

Azonnal megfordultam, mintha csak erre vártam volna.

- Igen? – kérdeztem kissé idegesen remegő hanggal.

- Én… - remegett meg az ő hangja is. – Szóval… ugye… ugye tudod, hogy… ez az egész nem feléd irányul? – kérdezte halkan.

- Én csak azt tudom, hogy jelen helyzetben kinek van szüksége a támogatásomra és kinek vagyok köteles segíteni – feleltem őszintén. – Nekem Peter mellett a helyem, és ha ezzel azt érem el, hogy amíg ti ki nem békültök, addig mi is ilyen viszonyban leszünk, akkor vállalnom kell ezt. – A szavakat gondolkodás nélkül ejtettem ki a számon. Jól tudtam, hogy látja rajtam, amikor igazat mondok, ezért határozottan néztem bele csillogó, zöld szemeibe. Mintha csak Peter tekintetét láttam volna.

Alice nem válaszolt, csak bólintott, majd megszakította a szemkontaktust és a szobájuk felé indult.

- Holnap… - szóltam utána fennhangon – kérlek, hallgasd végig őt!

A tekintete újra találkozott az enyémmel, de csak pár másodperce, majd ismét bólintott, és befordult a lakosztályának az ajtaján.

Mélyet sóhajtottam, mielőtt én is így tettem volna. Hosszan időzött a kezem a kilincsen, de nem tudtam, miért vagyok bizonytalan. Peternek úgyis el kell mondanom, hogy miről beszéltem Nikki-vel, és azt is, hogy Alice-szel találkoztam.

Amikor azonban beléptem az ajtón, minden eddigi gondolatom kiszállt a fejemből. Döbbenten néztem végig a kis előtéren, ahol egy keskeny folyosóban rózsaszirmok voltak elszórva a földön, egészen a csukott ajtóig, ami mellett halvány fény szűrődött át a másik helyiségből. Lassan sétáltam el egészen addig, majd halkan kinyitottam az ajtót. Egy széles mosoly terült el azonnal az arcomon, amint megláttam őt. Ott ült az ágy szélén és ő is engem nézett.

- Azt hittem, már sosem jössz – állt fel lassan, azzal a féloldalas mosolyával az arcán, amit úgy imádok.

- Hosszúra nyúlt a beszélgetés – vontam meg a vállamat. – Ezt mind azalatt csináltad? – néztem körbe, miközben ő elindult felém.

- Ami azt illeti, igen – bólintott, majd egy méterre tőlem megállt.

- És úgy gondolod, hogy ennyivel kiengesztelhetsz? – vontam fel a szemöldökömet, miközben a karjaimat összefontam a melleim előtt.

Peter arcán egy pillanatig meglepettség futott át, majd a szemeit összehúzva még hátrébb lépett.

- Szóval nem foglak tudni meggyőzni – sóhajtotta lehajtott fejjel és már fordult is el tőlem.

Döbbenten pislogtam rá, miközben ő elindult körben a szobában és elkezdte egyesével elfújni a gyertyákat.

- Peter, ne! – ragadtam meg a karját, hogy magam felé fordítsam őt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan fog venni. Amikor azonban megláttam a széles vigyort az arcán, bosszúsan csaptam rá a vállára. – Te… szemét… - sziszegtem és ezúttal én fordultam el tőle, ám ő szinte azonnal visszarántott magához.

- Na, ne legyél ilyen kis morci – tűrte félre a nyakamból a hajamat és az orrát leheletfinoman végighúzta a bőrömön. A lehelete szinte perzselte a bőrömet, miközben a gerincem mentén végigfutott a már jól ismert áramosság, libabőrösség téve ezzel az egész testemet. – Úgy látom, nem csak én játszadoztam – húzta végig a kezeit a karjaimon.

- Szerintem nekem több jogom volt… ehhez – hunytam le lassan a szemeimet. – Most viszont… ezután a kis játékod után már tényleg nem lesz könnyű dolgod – vigyorodtam el most én.

- Biztos vagyok benne, hogy meg tudlak győzni – fogadta el a kihívást, majd az ajkaival lecsapott a nyakamra. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne nyögjek fel az érzésre, amit ezzel okozott. Olyan régóta kellett már nélkülöznöm a közelségét, hogy szinte kínszenvedésnek tűnt most visszafognom magam. Pedig legszívesebben olyan hévvel csókoltam volna meg őt, hogy az éjszaka folyamán az ágy valószínűleg érintetlen maradt volna… - Ugyan, édesem, érzem, hogy te is akarod – mormolta vágytól fűtött hangon a fülembe, de én továbbra is tartottam magam. – Bepótolunk minden eddigi elmaradt éjszakát és garantáltan nem fogsz aludni az éjjel.

- Az nem lenne szerencsés… - sóhajtottam. – Holnap fotózásra kell mennünk – emlékeztettem, megpróbálva ezzel kizökkenteni őt az eredeti terveiből.

- Akkor különösen jól fognak jönni a karikák a szemed alatt – kuncogott fel halkan. – De te még úgy is gyönyörű leszel – érintette hozzá a fogait a bőrömhöz.

- Még mindig nem vagy eléggé meggyőző – szívtam be szaggatottan a tüdőmbe a levegőt.

- Én nem úgy hallom…

Az ujjaival lágyan kezdte cirógatni a karjaimat, majd onnan tovább haladt és a tenyereit a hasamra csúsztatta. Az egyik keze betévedt a blúzom alá, miközben a másikkal a gombokat kezdte egyesével kiszabadítani a helyükről. Aztán, ahogy az utolsóval is végzett, a kezei elengedtek, de csak arra az időre, amíg a tenyereit áthelyezte a vállaimra és a vékony anyagot lassan elkezdte lefelé húzni. Egyszer csak félbehagyta a blúzomtól való megszabadításomat és határozottan maga felé fordított. A hirtelen mozdulat annyira meglepett, hogy pár másodpercre kiestem a szerepemből és amint Peter ajkai lecsaptak az enyémekre, mélyről jövő nyögés tört fel belőlem, a karjaim pedig automatikusan fonódtak a nyaka köré. Olyan hévvel csókoltuk egymást, hogy amikor az ajkaink elváltak, mindketten úgy ziháltunk, mintha hosszú percek után a víz alól törtünk volna fel. Ő azonban nem állt meg. Miközben én próbáltam a lézésemre koncentrálni, ő tovább haladt, ismét a nyakamra, majd onnan le a mellkasomra, amit ezúttal már nem fedett a blúz. Hogy mikor került végleg le rólam, arról fogalmam sem volt, egyszerűen képtelen voltam visszaidézni rá. De jelen pillanatban nem is nagyon érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy Petert akarom, méghozzá mindennél jobban. Az érintéseit, a csókjait… mindent, ami Ő volt.

A következő pillanatban azonban Peter eltolt magától, és egy kisebb vigyorral az arcán nézett rám.

- Nem megyünk most ebbe bele – ráztam meg a fejemet, miközben határozottan léptem felé, amivel őt hátrálásra késztettem. Egészen addig így tettem, amíg ő az ágy szélének nem ütközött.

- Pedig egyszer be kell majd látnod, hogy én nyertem – ragadta meg a derekamat és magához rántott, aminek következtében mind a ketten az ágyra dőltünk. Néhány rózsaszirom, ami az ágyra volt szórva a levegőbe szállt, majd visszahullott.

- De nem ma este – csaptam le azonnal az ajkaira, elhallgattatva őt ezzel.

Peter egy pillanat alatt fordított a helyzeten, így én kerültem alulra, ő pedig a combjaim mellett térdelt. Végighúzva az ujjait az oldalamon, megfogta a csuklómat és a fejem fölé fogta őket az egyik kezével. Ezután az ajkai ismét lecsaptak a nyakamra, de ezúttal már tényleg nem időzött ott sokáig. Helyette tovább haladt a mellkasomra és a melltartóm mentén kezdte csókokkal behinteni a bőrömet.

A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, de jelen pillanatban egyetlen értelmes mondat sem fogalmazódott meg bennem arra, amit éreztem. Szerelem, vágy, odaadás… és mindezt láttam az ő izzó tekintetében is. Mintha az én szemeimnek a tükörképe lett volna.

Ekkor Peter olyan hirtelen engedett el, hogy felnyögtem a veszteségtől, de nem távolodott tőlem el túlságosan. Csak határozott mozdulatokkal kioldotta az övcsatomat, majd lehúzta rólam a farmert, vele együtt a zoknikat is, és a háta mögé ejtette. Így már csak egy szál fehérneműben feküdtem az ágyon, miközben Peter fölém magasodott. Ezután ő is lassan vetkőzni kezdett, mire én azonnal felültem és segíteni akartam neki benne.

- Maradj! – nyomott vissza az ágyra gyengéden. – Csak élvezd a látványt – kacsintott rám, majd miután kigombolta az ingjét, lecsúsztatta azt a vállairól és a földre ejtette.

Ahogy elém tárult a tökéletes mellkasának a képe, nagyot nyeltem. Őrületesen kívántam már őt és legszívesebb azonnal rávetettem volna magam, de mégis ott maradtam az ágyon. Peter azonban olyan lassan mozgott, hogy az már kezdett az őrületbe kergetni, holott tudtam, hogy direkt csinálja ezt.

- Ne játssz velem! – néztem rá izzó tekintettel, miközben felültem, majd kicsúszva egészen az ágy szélére, megragadtam az övét és egy határozott rántással kikapcsoltam. Ugyanilyen határozottam toltam le a nadrágját is, így nem maradt más rajta, mint az alsónadrágja.

Ezután feltérdeltem és magamhoz húztam őt egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókra. Eldöntött az ágyon, majd ő is mellém helyezkedett, de az ajkai közben egy pillanatra sem váltak el a bőrömtől, én pedig ott simogattam őt ahol csak értem, miközben mindkettőnkből hangos sóhajok és nyögések szakadtak fel. Pillanatokon belül lekerült rólunk a töbi felesleges ruhadarab is és teljesen meztelenül feküdtünk egymás mellett. A vágyaink egy pár pillanatra lecsillapodtak, ahogy egymás szemeibe néztünk.

- Gyönyörű vagy – nézett végig rajtam teljesen megigézve. – El sem hiszem, hogy az enyém vagy… hogy hozzám tartozol – hajolt ismételten közelebb és újra megcsókolt.

- Szeretlek – sóhajtottam -, mindennél jobban.

Rám nézett, a lábaival szétfeszítette az enyémeket, és úgy helyezkedett, hogy fölöttem legyen. Anélkül, hogy a tekintete elszakadt volna az enyémtől, ingerlően lassú tempóban egyé olvasztotta a testünket.

Egy hangos nyögés kíséretében lehunytam a szemeimet és csak élveztem a teljességet, ezt a finom érzést, hogy birtoklom, és ösztönösen megmozdítottam csípőmet. Ismét felnyögtem, belőle pedig egy halk morgás tört fel. Az ujjaim megtalálták az utat selymes tincsei közé, miközben ő kínzóan lassú mozdulattal visszahúzódott, majd újra teljesen elmerült bennem.

- Gyorsabban, Peter, gyorsabban… kérlek – lihegtem.

Vad vággyal a szemeiben tekintett le rám, mielőtt megcsókolt volna, aztán fokozatosan gyorsítani kezdett a tempón. A sóhajaink és nyögéseink egyre szaporábbak lettek. Mindkettőnkről folyt a veríték, ahogy a beteljesülésünket hajszoltuk. Éreztem, hogy egyre közelebb érek hozzá.

- Peter… - nyögtem sürgetően.

Ő a nyakamba fúrta az arcát és éreztem, amint megremegnek az izmai. Ekkor adtam át magam én is az érzésnek. Olyan volt, mintha az összes sejtem milliónyi darabkára hullott volna. A szemeim előtt fények táncoltak, és csak szerelmem testét éreztem az enyémen, ahogyan még egy utolsót lökött a csípőjével, majd rám hanyatlott.

Mintha el is ájultam volna pár másodpercre, csak akkor eszméltem fel, amikor Peter le akart gördülni rólam. Ezúttal hagytam neki, mert tényleg kezdtem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt, de nem az ő súlyától, csak szimplán az előbb átéltektől. Még mindig hangosan ziháltam és lehunyt szemmel próbáltam nyugtatgatni magam.

Ekkor megéreztem szerelmem gyengéd ujjait az arcomon, amint finoman cirógatni kezdte a bőrömet, majd így haladt egyre lejjebb. Felnéztem rá. A szemei gyönyörűen csillogtak a halvány gyertyafényben. És még ő mondta rám azt, hogy gyönyörű vagyok…

- Mire gondolsz? – kérdezte halkan.

- Arra, hogy nem vagy tisztában az adottságaiddal, ha engem hívsz gyönyörűnek… - feleltem szinte hallhatatlanul.

Peter az arcomra simította a tenyerét és maga felé fordított.

- Kételkedsz a szavaimban? – vonta fel a szemöldökét. Na, most ezzel megfogott, és ezt ő is jól tudta. Ha igen mondok, akkor azzal megbántom, ha pedig nemet, akkor a kételyeim alaptalanok. – Na, ugye! – mosolyodott el, miután egy hosszú percig sem válaszoltam. – Nem szeretnék többet ilyet hallani, oké? Számomra te vagy a leggyönyörűbb nő a világon – mondta határozottan a szemeimbe nézve. – Fogadd el! – vonta meg a vállát halkan felnevetve.

Én csak megcsóváltam a fejemet, majd inkább közelebb húzódtam hozzá.

- Te pedig számomra a legtökéletesebb férfi – öleltem át szorosan, ő pedig ránk húzta a takarót és egy puszit nyomott a hajamba.

Egész éjszaka egymással foglalkoztunk. Órákig beszélgettünk, közben apró csókokat váltottunk és simogattuk egymást. Így aludtunk el, valamikor a hajnali órákban, összekulcsolt ujjakkal, szorosan ölelve a másikat.