56. fejezet - Újabb titkok

Sziasztok!
Igen, tudom, nagyon-nagyon régen nem volt már friss ezen a blogon, amit nagyon sajnálok:( Most viszont visszajött az ihletem, ami a történet szempontjából egyértelműen jót jelent!:) Már csak az a kérdés, hogy mennyi időm lesz a folytatására, mert ugyan nincsen már olyan nagyon sok minden vissza, azért időbe telik megírni a fejezeteket. A nyáron most még két hetem lesz, amikor naponta írhatok pár sort, ez jó, viszont utána két hetet nem nagyon leszek huzamosabb ideig gépközelben. Utána pedig egy hét, és kezdődik az iskola és a tanulásba év elejétől bele kell húznom, mert végzős leszek:( Szóval, azért igyekszem majd, de nézzétek el légyszi nekem továbbra is a késéseket.
Puszi, Juliet

Liz szemszöge

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer rám is rám találhat az a szenvedélyes, igaz szerelem, amiről fiatal lányként álmodozik csak az ember. Abban reménykedünk, hogy eljön a szőke herceg, fehér lovon. Aztán az évek múlásával és némi tapasztalatszerzéssel rájövünk, hogy nincsenek szőke hercegek, sőt már a lovak is kimentek a divatból. Keveseknek adatik csak meg az, hogy rátalálnak az igazira, a lelki társukra. Ugyan még nem vagyunk együtt Peterrel olyan régóta, mégis úgy éreztem, hogy nélküle értelmetlen lenne az életem. Azelőtt azt hittem, ezek csak szavak, amikkel a szerelmes emberek dobálóznak, de ez nem így van. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne velem nélküle.

Csak néztem az arcát, ahogyan békésen aludt, halvány mosollyal az ajkán. Nekem is mosolyognom kellett. Hetek óta nem láttam őt ennyire kisimultnak.

Aztán egyszer csak megszólalt az ébresztő, éles csipogással betöltve a szobát. Peter arcáról azonnal eltűnt a mosoly és egy kis mocorgás után az éjjeliszekrény lapját kezdte maga mellett tapogatni, míg végül egy gomb megnyomásával el nem hallgatott az óra. Csak ezután nyitotta ki a szemeit és álmosan pislogott rám.

- Mióta vagy már fent? – kérdezte rekedten.

- Körülbelül úgy fél órája – feleltem mosolyogva, miközben hozzá bújtam. A karjai azonnal körém fonódtak és egy puszit adott a hajamra.

- Nem bírtál aludni? – mormogta.

- Nem tudom, valahogy kipihentnek érzem magam…

- Tényleg? – nézett le rám meglepetten. – Ezt most azt hiszem, sértésnek kéne vennem…

- Mentálisan napok óta nem éreztem ennyire kipihentnek magam – pusziltam meg az arcát. – Megnyugtat a tudat, hogy mégsem ment el az eszed teljesen…

Mosolyogva vártam, hogy mi lesz erre a reakciója. Ahogy gondoltam, a szemei azonnal felpattantak.

- Miért kell már korán reggel elvenned a kedvemet a mai naptól? – mormogott, miközben felült az ágyban. – Egész éjszaka kerültük ezt a témát, hagyjuk meg estére, jó?

- Ne legyél ennyire feszült – tettem a vállaira a kezeimet, majd hátulról átkaroltam őt. – Alice meg fog téged hallgatni. Tegnap összefutottam vele a folyosón… - jegyeztem meg.

- Tényleg? És ezt csak most mondod? – fordult felém azonnal.

- Hát, amint bejöttem a szobába, te letámadtál. Mégis mikor mondtam volna? Miközben csókolóztunk, vagy amikor…

- Jó, elég lesz – állított meg nevetve. – Beszéltetek is?

- Csak köszöntünk egymásnak. Aztán ő még utánam szólt, hogy nem rám mérges. Én pedig megkértem rá, hogy ma este hallgasson majd végig téged. Rábólintott és… én még mindig úgy gondolom, hogy még ha megbocsátani nem is fog azonnal, enyhülnek majd az érzései, ha bocsánatot kérsz tőle.

- Még most sem tudom, hogy mit mondok majd neki. Csak zavartan hebegni tudok majd és el fog küldeni, szinte biztos vagyok benne – sóhajtott mélyet.

- Ne mondj ilyet! Szépen elmeséled neki, hogy hogyan is volt ez az egész. Hogy miért nem mondtad el neki előbb, hogy miért nem szóltál neki az észrevételeidről. Meg fogja érteni és idővel meg is fog bocsátani, csak győzd kivárni és ne omolj megint össze!

- Így olyan egyszerűnek hangzik – sóhajtott ismét.

Ő lassan összeszedett magának pár ruhát, majd bevonult a fürdőszobába, míg én még maradtam egy kicsit az ágyban. Bárcsak minden újra a régi lenne! Bár sosem jött volna vissza Emília! De ezt nem lehetett elkerülni. Peter egy idő után elmondta volna Alice-nek, hogy mennyire hasonlít a volt barátnőjére. Akkor Alice-nek is lett volna ideje felkészülni a találkozásra és nem lett volna ekkora balhé belőle. Legalábbis Peter és közte nem. Őszintén szólva, az engem már egy cseppet sem érdekel, hogy ezzel a nővel helyre jön-e majd a kapcsolatuk. Nekem csak az a fontos, hogy Peter és ő is újra a régik legyenek.

Amint mind a ketten elkészültünk, elindultunk a fotózás helyszínére. A szálloda előtt beszálltunk a kocsiba, ami odavitt minket. Az egész utat csendben tettük meg. Csak ültünk egymás kezét fogva és vártuk, hogy megérkezzünk. Amikor aztán odaértünk, egy nagyobb meglepetés fogadott minket. A közeli újságos mellett elhaladva saját magunkkal találkoztunk össze.

- Pedig ennyi idő elteltével reménykedtem benne, hogy már nem rágják ezt a témát át – morogtam elkeseredetten. Már előre láttam magam előtt, hogy mi lesz ebből. Tudtam, hogy egyszer eljön ennek is az ideje, de mivel már több hónap is eltelt, reménykedtem benne, hogy csak a premier előtt említenek meg minket.

- Nemsokára vége lesz a forgatásnak. Már csak másfél hónap, ha minden jól halad – szorította meg a kezemet. – És nézd a jó oldalát a dolognak! Mostantól kezdve egy kicsit sem kell visszafognunk magunkat, ha esetleg egy kis közönségünk akad – vigyorodott el. – Hé, jól vagy? – fordított maga felé, az arcára pedig komolyság ült ki.

- Persze – bólintottam. – Csak tudod mi szokott ilyenkor következni. Egy csomó helyre követnek majd minket, akár együtt megyünk valahová, akár egyedül. Minden kis dologból nagy ügyet csinálnak majd és mindenbe megcsalást, hazudozást és még sok szép dolgot belemagyaráznak majd. Nem véletlenül akartam ezzel tovább várni. A legtöbb párnál ez végeláthatatlan veszekedésekhez és bizalomvesztéshez vezet – magyaráztam elkeseredetten.

- De nálunk ez nem így lesz – karolt át megnyugtatóan, miközben tovább indultunk. – Majd együtt jót nevetünk a hülye pletykákon – puszilta meg az arcomat. – Sok mindenen keresztülmentünk már, nem egy ilyen kis semmiség fog közénk állni.

- Hidd el, majd ha a te képeidet fogják boncolgatni Emíliával, és mindenféle hazugságokat kitalálnak, hogy miért találkozgattok, nem így fogod gondolni. Talán még a hasonlóságot is észreveszik Alice és közötte. De bárcsak igazad lenne!

- Nem fognak rólunk képek készülni, ugyanis nem találkozok vele ezentúl ennyit. – Erre a mondatra felkaptam a fejemet. – Vagyis… jó lenne, ha valamelyik nap együtt ebédelnénk. Így hárman… Szeretném, ha jobban megismernéd őt, hogy tudd, nincs mitől tartanod. Neki eszébe sem jutott közénk állni és ezt ő maga is el fogja mondani. Csakis Alice miatt keresett fel.

- Nem is tudom, mit mondjak – motyogtam meglepetten. – Erről vele is beszéltél már?

- Igen, és azt mondta, hogy ő nagyon szívesen megismerkedne veled – mosolygott.

- Tényleg? – lepődtem meg.

- Igen. – Újra elindult. Észre sem vettem, hogy mikor álltunk meg. Kinyitotta előttem az épület ajtaját és előre engedett. – Na, mi a válaszod?

- Hát, tulajdonképpen nincsen ellenemre találkozni vele.

- Akkor miért vagy bizonytalan?

- Kicsit tartok a saját reakciómtól. Azért mégis csak a volt barátnőd. És gondolom, azért neki sem lesz olyan nagyon kellemes velem bájcsevegni.

- Ez nem bájcsevegés lesz – rázta meg a fejét nevetve. – És mint mondtam, nincsen okod aggodalomra. Még csak célzást sem tett arra, hogy esetleg többet akarna ismét tőlem.

- Még jó! – vágtam rá azonnal.

- Hűha, nem nagyon láttalak még féltékenynek – nevetett ismét. – Viszont kifejezetten tetszik, hogy így aggódsz, nagyon imponáló.

Bosszúsan rácsaptam a vállára, de ő csak tovább nevetett.

- Hidd el, este díjazni fogod, amit ezért kapsz – súgta a fülembe kacéran.

- Ahogy tudom, neked más programod lesz este…

Az arcáról azonnal lefagyott a mosoly és morcosan húzódott hátrébb tőlem.

Lebiggyesztette az ajkait. – Pedig most nem mondtam semmi rosszat.

- Tudhatnád, hogy ha egy nő féltékeny, akkor nem tanácsos vele ujjat húzni – néztem rá felvont szemöldökkel.

Ő csak a szemeit forgatta, de nem mondott többet.

Mikor végeztünk a fotózással, szó nélkül indultunk el kifelé. Jó pár órát eltöltöttünk idebent, így már mind a ketten éhesek voltunk, de étterem helyett most egy gyorsétkezdét választottunk.

- Ó, hogy mit kapnék ezért, ha a személyi edzőm megtudná… - harapott bele Peter a hamburgerébe. Halkan felkuncogtam, de kénytelen voltam igazat adni neki.

- Akkor gyorsan egyél, mielőtt még valaki észrevesz… vagy éppen leeszed magad… - csóváltam meg a fejemet, miközben megtöröltem az állát. – Néha komolyan mondom, elgondolkodok, hogy tényleg annyi idős vagy-e, amennyinek mondod magad.

Erre csak nevetett, majd egy hirtelen mozdulattal végighúzta az arcomon a kezét.

- Hééé – ugrottam hátrébb, de szinte azonnal ki is tört belőlem a nevetés. – Ezt most miért csináltad? – löktem meg a vállát.

- Azért, hogy egy kicsit feloldódj, nagyon feszült vagy már reggel óta – nyújtott felém vigyorogva egy szalvétát. – Talán mégis csak túl keveset aludtál – vélekedett.

- Akkor kénytelen leszel legközelebb úgy lefárasztani, hogy felkelni is alig tudjak – súgtam a fülébe. – Kimegyek a mosdóba – álltam fel aztán hirtelen. – Lehetőleg ne csinálj magadból teljesen hülyét, amíg vissza nem jövök – kacsintottam rá.

Ahogy visszapillantottam rá, láttam mennyire meglepetten pislog utánam. Magam sem értettem a viselkedésemet, hogy miért változott meg most ennyire. Talán igaza van azzal kapcsolatban, hogy most már egyáltalán nem kell rejtegetnünk magunkat. Lehet, hogy ez van rám ilyen hatással.

Miután visszaértünk a szállodába, folytatódott a beszélgetésünk Emíliáról.

- Szóval, mikorra is akartad beszervezni ezt a közös ebédet vele? – néztem fel rá a könyvemből. Ezek a gondolatok csak nem hagytak nyugodni. Hogy én találkozzak azzal a nővel, aki egykor olyan sokat jelentett Peternek, még ha most már nincsen közöttük semmi sem… elég furcsa lesz.

- Amikor te szeretnéd. Vagyis, ha nem sikerül továbbra sem megpuhítanunk Alice-t az irányába, két hét múlva hazautazik Magyarországra. Úgyhogy azért addig meg kéne ejteni.

- Mit ne mondjak, azért annyira nem örülnék neki, ha kibékülnének – jegyeztem meg halkan. – Lehet, hogy ez önzőség a részemről, vagyis inkább biztos vagyok benne, hogy az, de a felbukkanása előtt olyan jóban voltunk. Szinte már családtagként tekintettünk egymásra. Így, hogy most felbukkant az anyja… Nem lesz már semmi sem olyan, mint régen.

És volt még egy dolog, amit Peternek sem mertem bevallani. Alice-szel szinte már afféle anya-lánya kapcsolatunk volt, és rettegtem tőle, hogy ez megváltozik és egy újabb gyermekemet kell elveszítenem. Persze tudtam, hogy nap mint nap itt lesz a közelben, de ha megbocsát Emíliának és jobban összeismerkednek, már nem én leszek az, akihez minden gondjával fordulni fog.

- Liz – simította Peter az arcomra a kezét, ezzel kiszakítva a gondolataimból –, gondolj Alice-re… Neki most még nehezebb, mint nekünk, de hidd el, így lesz a legjobb. Mindketten tudtuk, hogy ez elkerülhetetlen lesz egyszer.

- Oké, megpróbálok jó képet vágni ahhoz az ebédhez, de csak is miatta! – sóhajtottam.

- Remek! – puszilta meg az arcomat. – Nekem pedig lassan mennem kellene… - szusszantott mélyet.

- Menni fog – mosolyogtam rá.

- Azt én és nagyon remélem – állt fel nagy nehezen mellőlem. – Azért ha órákkal később sem jövök vissza, gyere át megnézni, mi van velem, hátha megfojtottak.

Nevetve csóváltam meg a fejemet. Tudtam, hogy Alice, még ha nem is azonnal, de meg fog neki bocsátani.

Alice szemszöge

- Akarod, hogy itt maradjak? – karolt át Rob gyengéden.

- Nem, ezt négy szem közt kell megbeszélnünk. Különben is, te szerintem még mérgesebb vagy rá, mint én és nem akarok több balhét.

- Persze, hogy mérges vagyok rá, miatta kerültél ilyen állapotba.

- Ez azért nem teljesen igaz… Emília volt az, aki elrontotta az életünket a felbukkanásával.

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, ami valószínűleg Peter érkezését jelentette.

- Reméltem, hogy még lesz egy kicsit több időm…

- Akarod, hogy elküldjem? – ajánlotta Rob készségesen.

- Dehogyis! Betty-nek megígértem tegnap, hogy végighallgatom.

- Rendben, akkor én eltűnök egy kis időre – csókolt meg, majd mindketten az ajtó felé indultunk.

Miután Rob eltűnt a liftben, Peterrel csak álltunk egymással szemben és nekem újra utat törtek maguknak a vele kapcsolatos gondolatok a fejemben. Még mindig alig tudtam felfogni, hogy ő az apám.

- Bejöhetek? – pillantott rám reménykedve. A szemem az arcára szegeződött és még több hasonlóságot keresett. Végül a szemén és a haján kívül semmi mást nem találtam.

Félre álltam az ajtóból, hogy beléphessen. Beljebb sétáltunk, majd leültünk a kanapéra. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ő sem énrám. Csak ültünk hosszú percekig teljes csöndben.

- Nem igazán tudom, hogy hol is kéne elkezdenem – szólalt meg egyszer csak halkan. – Tudom, hogy tegnap találkoztál Lizzel, de… ha nem akarsz végighallgatni, küldj el nyugodtan, teljesen megérteném.

- Hallgatlak – feleltem komolyan, mire látszott, hogy egy kicsit megkönnyebbülten ellazította az izmait. – Tudni akarok mindent.

- Akkor azt hiszem, az elejéről kezdem…

És akkor elmesélt minden egyes napot és hónapot, amit Emíliával töltött, hogy miért és hogyan kellett elválniuk. Hogy mennyit szenvedett utána.

- Hidd el, ha felhívott volna, hogy mi történt, azonnal visszautaztam volna hozzá, de megegyeztünk, hogy soha többé nem keressük egymást. Vagyis, ha hívott volna, talán fel sem veszem, de ő így döntött és a mai napig helyeslem a döntését. Igen, nem kellett volna ennyi ideig titkolnia, de csak azért tette ezt, hogy nekem kevesebb szenvedés legyen. Ha visszamegyek hozzá, talán mi neveltünk volna fel téged, esetleg még normális körülmények között is, de mindkettőnknek ott kellett volna hagynia az iskolát és hosszú távon nem mehetett volna ez sokáig.

- De az én érdekeimet nem vette figyelembe – vetettem ellen.

- Dehogynem! – szólalt fel azonnal hevesen. – Tudta, hogy engem nem hívhat vissza, mert azzal a karrieremet kockáztatja. Nem tarthatott meg téged, mert a szülei nem támogatták volna kellőképpen. A családot, ahová téged adott, régóta ismerte már. Ugyan nem személyesen, de tudta róluk, hogy mennyire lelkiismeretesek. Nem adott örökbe, mert annak idején ezt csak névvel együtt tehette volna meg, de nem akarta, hogy bármilyen módon visszatalálj hozzá. Sőt, abban reménykedett, hogy azt sem fogják elmondani, örökbe fogadtak.

- Szóval lemondott rólam, eldobott magától, utána pedig még csak fel sem keresett. Évekig kerestem a szüleimet, van fogalmad róla, mennyire el voltam keseredve, amiért semmit sem találtam? És te is tudtad, hogy keresem őket.

- Nem dobott el magától és folyamatosan szemmel tartott téged – rázta meg a fejét. – Egészen addig, amíg el nem költöztetek, minden napja azzal telt, hogy rólad próbált információkat gyűjteni.

- De nem maradtunk sokáig ott, egy évesen már Betty vigyázott rám, ebben biztos vagyok.

- És ő nem is tudta, hogy hová költöztetek. Csak akkor ismert fel, amikor meglátott Rob oldalán az egyik újságban. Boldognak látott, ezért sem keresett fel, de amikor én is feltűntem… akkor már úgy gondolta, ha már minden nap melletted vagyok, jogom van az igazsághoz. Már ha még addig nem jöttem rá. Alice, rettenetesen sajnálom, amiért nem szóltam előbb neked a hasonlóságról kettőtök között. Annyira jóban lettünk és… tudtam, hogy ha kiderül, hogy bármilyen közöd is van hozzá, abból nagy veszekedések lesznek, és te fel akarod majd őt keresni. De én ezt nem akartam. Én nem akartam vele soha többé találkozni, mert így is eléggé fájt még az emlék. Ez nem olyan, amit csak úgy ki tud törölni az ember a fejéből. Ezt még Liznek sem mondtam el, de… Emília mindig is fontos része marad az életemnek, annak ellenére is, amit tett. Ne értsd félre, mindennél jobban szeretem Lizzy-t, de Emília volt az első nagy szerelmem, és ezt sosem fogom tudni elfelejteni, még ha az érzéseim már nem is ugyan azok iránta. Önző voltam, tudom, de megbántam.

- Remélem, hogy tényleg komolyan gondolod azt, hogy nem érzel iránta már szerelmet, mert ha bármilyen módon is megbántod miatta Betty-t, azt soha nem bocsátom meg sem neked, sem pedig annak a nőnek! – morogtam.

Meglepetten pislogott rám, majd egy apró fejrázás után válaszolt.

- Eszem ágában sincs kockáztatni a kapcsolatunkat! A múlt már elmúlt és én nem is akarok többet gondolni rá. Emília két hét múlva visszautazik a családjához Magyarországra… Ha te nem akarod többé látni, akkor mi sem fogjuk idehívni őt.

- A vele való találkozásra még nem igazán vagyok felkészülve, de talán valamennyi idő elteltével felkeresem majd.

Halványan elmosolyodva bólintott egyet.

- Alice… - sóhajtotta kis idő elteltével, mire felpillantottam rá – nem kérem, hogy mostantól legyen minden ugyan úgy, mint régen, de… lehetne, hogy nem nézel minket tovább levegőnek? Nem csak magam miatt kérem ezt. Lizt is nagyon megviselték a történtek, hiszen te vagy a legjobb barátnője. Tudom, hogy ha nem érezte volna úgy, hogy mellettem a helye, talán még ő is megharagszik rám.

- Majd megpróbálok túllépni ezen, de Liz miatt nem kell aggódnod. Rá egy cseppet sem haragszom – feleltem halkan.

- Ennek örülök. Akkor, azt hiszem, én csak ennyit akartam mondani… - kezdett el mocorogni a kanapén. Most, hogy már nem igazán tudott mit mesélni, kezdte kényelmetlenül érezni magát a közelemben és én ezt gonosz módon nagyon élveztem.

- Ha csak ennyit akartál, akkor nyugodtan elmehetsz, úgyis egyedül kell most lennem egy kicsit a gondolataimmal – eresztettem meg egy apró mosolyt felé. – Üzenem Betty-nek, hogy holnap várom ebédre az éttermünkben a szokásos időpontban.

- Átadom neki, örülni fog – nézett rám hálásan. – Szia, Alice!

Liz szemszöge

Amíg Peter Alice-nél volt, én nyugodtan olvasgattam az ágyon. Tudtam, hogy Peternek jókedve lesz, ha visszajön, ezért én sem idegeskedtem tovább. Nem is tartott olyan sokáig a beszélgetésük. Peter körülbelül egy óra elteltével belépett a szobánkba és rám mosolygott.

- Ugye, mondtam én, hogy nem lesz gond – mosolyogtam vissza rá szélesen.

- Igen, te előre megmondtad – feküdt le mellém. Letettem az éjjeliszekrényre a könyvemet és megsimogattam az arcát, mire ő a mellkasomra döntötte a fejét. – Megkönnyebbültem. Bár azt azért nem mondanám, hogy Alice olyan, mintha már nem is haragudna rám, idővel majd visszanyerem a bizalmát. És jut is eszembe, azt üzeni, hogy holnap vár téged az éttermetekben a szokásos időpontban.

A kedvem még jobb lett a hírtől, hogy végre beszélgethetek Alice-szel.

- Köszönöm – suttogtam hálásan.

- Tudom, hogy már hiányzott neked. Sajnálom.

Másnap elmentünk Alice-szel ebédelni, rá két napra pedig Emíliával beszéltünk meg egy vacsorát. Mit mondhatnék, elég nehezen tudtam rávenni magam a készülődésre, ugyanis semmi kedvem nem volt Peter régi szerelmével találkozni, ezért nem is erőltettem annyira meg magam.

- Liz, készen vagy? Nemsokára indulnunk kell – kopogott be Peter a fürdőszoba ajtaján. Én még csak egy szál törölközőben álltam a tükör előtt, felfogott hajjal. Peter benyitott és meglepetten nézett rám. – Hát te még nem vagy készen?

- Nincsen kedvem ehhez a vacsorához. Egy cseppet sincs – vallottam be.

Megdörzsölte az orrnyergét és egy sóhaj után megfordult, majd kiment a fürdőszobából. Hallottam, hogy kinyitja a szekrényt, de fogalmam sem volt, hogy mit akar csinálni. Aztán egy perc elteltével visszajött, a kezembe nyomott egy kupac ruhát és kihúzta a hajamból a hajgumit. Elkerekedett szemekkel pislogtam rá, miközben ő a tincseimet igazgatta.

- Húsz perc múlva ott kell lennünk az étteremben. Indulnunk kell. Így tökéletes leszel.

- Muszáj találkoznom vele?

- Kicsim, szeretném, ha rájönnél, nincs mitől félned. Ehhez pedig az kell, hogy megismerd őt. Nem csak én akarom védeni, tényleg el fog tűnni az életünkből, ha ezt akarjuk.

- Komolyan beszélsz?

- Alice nevében nem beszélhetek, de nekem nem kell vele találkoznom.

- Jól van, de csak ma este. Aztán hallani sem akarok róla többet.

Elindultunk az étterembe és még éppen időben meg is érkeztünk. Emília még nem volt ott. Leültünk az előre lefoglalt asztalhoz és vártunk. Közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ahogy láttam, Peter a gondolataiba merült, én pedig annyira izgultam, hogy csak az járt a fejemben, hogyan fog elsülni ez a találkozó. Aztán egyszer csak kinyílt az étterem ajtaja és megláttam őt. Peternek igaza volt. Mintha csak Alice-t láttam volna.

Ugyan az a nő, aki minket, őt is odavezette az asztalunkhoz. Peter azonnal felállt, én viszont nem siettem annyira.

- Szia – puszilták meg egymást.

- Emília, őt itt Liz. Liz, Emília.

- Nagyon örülök – nyújtotta ki felém azonnal a kezét. – Petertől már rengeteget hallottam rólad – hadart mosolyogva. Azért látszott rajta, hogy ő is ideges.

- Én is sokat hallottam már rólad - bólintottam.

Mindannyian leültünk. A hangulat még sokáig feszült volt, holott Peter és Emília próbálták oldani.

- Szóval, Liz, hallottam Petertől, hogy te voltál egy ideig Alice bébiszittere – kezdett bele.

- Igen – feleltem szűkszavúan.

- Jók voltak vele, ugye?

- A lányukként bántak vele és nevelték. Ahogyan én is – feleltem monoton hangon.

- Drágám, kérlek – nézett rám Peter kérlelve.

- Nem, Peter, jogos a viselkedése – tette fel a kezeit Emília. – Figyelj – nézett rám. – Tudom, milyen véleménnyel vagy rólam. A nő, aki eldobta magától a kislányát, aztán húsz év múlva, mindenki életét felforgatva, vissza akarja kapni. De ez egyáltalán nincsen így. Én csak azt akartam, hogy Peter tudjon róla, hogy van egy lánya. Joga volt tudni.

- Ahogyan joga lett volna hozzá rögtön azután is, hogy te megtudtad, terhes vagy! – vágtam közbe.

- Igen, igazad van, de őszintén, te mit tettél volna. Ha te lettél volna a helyemben, mit csinálsz?

- Vele mentem volna. Még akkor is, amikor még nem tudok a babáról. Ha nem engednek a szüleim, akkor elszökök.

- Tinédzser voltam még, gimibe jártam – vetette ellen.

- Még ha elsőre nem is, miután tudomást szereztél Alice-ről, utána mehettél volna – ellenkeztem vele. – De te gyenge voltál és a mostani felbukkanásoddal két ember életét is fenekestül felforgattad. Nem is beszélve arról, hogy talán soha nem lesz már olyan a viszonyuk, mint régen, pedig Peter semmiről sem tehet.

- Liz... – próbált Peter leállítani, de én leintettem.

- És talán még a mi kapcsolatunkban is idő lesz helyrehozni azt a törést, amit a megjelenésed okozott. Peterrel semmi gondunk nem volt eddig, de mióta felbukkantál… Látom rajta, hogy még szeret téged. Még ha próbálja is titkolni, de így van, ez egyértelműen látszik. Tudom, hogy ezek már nem ugyanolyan érzések, de egy olyan kapcsolatot, amiben akaratlanul mentek szét a felek, nem lehet barátsággal folytatni. Nem lesznek olyan ellenérzések, ami egy idő után elfeledtetné a szerelmet. Csak a jó marad meg és az elvesztéséből adódó fájdalom.

- Nekem már családom van – vágott közbe Emília.

- Mégis kötelességednek érezted, hogy Peter tudtára add a dolgot, amit húsz évig titkoltál – hallgattattam el őt és én is elnémultam, mert megjelent a pincér az ételekkel. Akkor szólaltam meg újra, amikor ismét csak hárman voltunk. – Ne várja el egyikőtök sem tőlem, hogy jó szemmel fogom nézni valaha is ezt az egészet. Csak azért jöttem el erre a vacsorára, hogy megbizonyosodjak róla, békén hagyod Petert. Valamint, hogy ő tényleg ezt akarja-e – pillantottam szerelmemre, aki egy kissé meglepetten pislogott eddig, de most magához tért.

- Veled akarok lenni – mondta őszintén -, de nem várhatod el tőlem, hogy néha ne beszéljek az egyetlen lányom anyjával. Visszamegy a családjához Magyarországra, de ettől függetlenül tartani szeretnénk a kapcsolatot – néztek egymásra. – Igen, talán még szeretem őt valamilyen módon, de az a közelében sincs annak, ahogyan téged szeretlek – fúrta zöld tekintetét az enyémbe, amitől azonnal megenyhültem és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Szeretném, ha ezt el tudnád fogadni.

Lassan bólintottam, majd a tekintetemet Emíliára fordítottam. Ő elgondolkodva nézett vissza rám, majd kis idő elteltével megszólalt.

- Válthatnék veled néhány szót négyszemközt?

Ismét bólintottam, de mielőtt még felálltunk volna, Peterre néztem.

- Menjetek csak – intett ő.

Emíliával a női mosdó felé vettük az irányt, majd miután megbizonyosodtunk róla, hogy nincsen bent senki sem, aki kihallgasson minket, ő felém fordult, én pedig érdeklődve néztem rá.

- Örülök, hogy Peter talált maga mellé egy ilyen erős és független nőt, mint te – kezdte, mire én gúnyosan felnevettem. – Pontosan emlékeztem még rá, hogy milyen voltam, mielőtt összejöttünk Peterrel. Törékeny és sebezhető, nem erős és független.

- Én sem voltam mindig ilyen, de Peter mellett könnyű pozitív irányba változni.

- Igen, annak idején engem is elhalmozott bókokkal – emlékezett vissza, mire nekem egy kis grimasz jelent meg az arcomon.

- Ha azért hívtál félre, hogy összehasonlítsd a ti és a mi kapcsolatunkat, akkor akár most be is fejezheted.

- Nem, eszemben sincs. Ne haragudj, nem gondoltam bele abba, amit mondtam. Azt akartam csak elmondani, hogy… Peter nagyon jó ember, de persze ezt már te is tudod. És igazad volt abban, hogy még szeretem őt. Sosem tudtam igazán elfelejteni, de miután felesége lett, végleg lemondtam róla, hogy egyszer újra találkozunk. Most viszont nem csak Alice miatt jöttem vissza. Látni akartam mindkettőjüket, mielőtt még túl késő lesz.

- Ezt meg hogy érted? – döbbentem meg.

- Az orvosok egy éve egy igencsak előrehaladott állapotú agydaganatot fedeztek fel nálam – jelent meg egy könnycsepp a szemében. – A férjem odavan a kíntól, hogy el fog veszíteni, a gyerekeim szintén – csuklott el a hangja. – Talán már csak két-három hónapom lehet hátra. Maximum. Látni akartam őket, hogy tudjam, Peter boldog és Alice-nek is hiánytalan gyerekkora volt. Csak szeretném kihasználni ezt a pár napot, hogy érezhessem Peter szeretetét – törölgette meg a szemeit zokogva. – Szükségem van rá. Soha életemben nem szerettem úgy senkit sem, mint őt. Viszont eszemben sincs elvenni őt tőled. Boldog, és nekem csak ez a fontos. Úgy tervezem, ha már nagyon rossz állapotban leszek, megszakítom vele a kapcsolatot valami ürüggyel. De kérlek, addig engedd, hogy valamilyen módon mellette maradhassak.

Már szinte én is a sírás határán álltam, ahogyan mesélt. Fájt kimondanom a következő szavakat, mert féltem, hogy Peter érzései is visszatérnek, de tudtam, hogy mi a helyes. Másfelől pedig, ha később jönne rá, hogy tudtam róla, tényleg nagyon megharagudna rám.

- El kell mondanod neki – fogtam meg a kezét.

- Nem – vágta rá azonnal. – Nem a sajnálatára van szükségem.

- Miután velem már megosztottad, rám is haragudni fog.

- Nem, én tiltom meg neked, hogy elmond. Csak azt akartam, hogy tudd, nem a kapcsolatotokat akarom tönkretenni.

- Azzal teszed tönkre, ha most nem mondod el neki. És ha te nem, akkor én fogom. Peternek joga van erről tudni. Ha most újra összeismerkedtek és visszatérsz az életébe, sokkal jobban fog neki fájni a hirtelen elvesztésed. Vagy tűnj el most, vagy mondd el neki és maradhatsz. Ne hagyd őt tudatlanságban.

- De fogod majd tudni kezelni azt a helyzetet, hogy többet foglalkozik esetleg velem, ha megtudja? – nézett rám áthatóan.

- Ha neki jobb így, akkor képes leszek rá – bólintottam.

- Hihetetlen vagy – csodálkozott el. – Hogy tudsz még ebben a helyzetben is ilyen nyugodt és megfontolt maradni?

- Történtek velem is dolgok, amik megerősítettek – feleltem szűkszavúan. – Viszont én azt akarom, hogy Peter számíthasson rám, ha rólad van szó. Azt hiszem, kezdem megérteni, miért jöttél vissza, és ha ezt látni is fogom, egyszer el tudom majd fogadni. Ne haragudj, amiért azt hittem, csak keresztbe akarsz tenni a kapcsolatunknak.

- Teljesen megértettem az érzéseidet, nem kell bocsánatot kérned.

- Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültél – nyújtottam ki felé a kezemet és egy pillanatra magamhoz szorítottam remegő testét. – Belegondolni sem tudok, milyen lehet neked.

- Köszönöm, hogy megértesz – szipogott, majd a szemeit törölgetve tovább beszélt. – Most már ideje lesz visszamennünk. Peter azt fogja hinni, hogy meggyilkoltuk egymást – nevetett zavartan.

- Elmondod neki?

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha igen – bólintott rá. Megigazította a sminkjét, majd az ajtóhoz lépett. Még ma este, ha gondolod. Szeretnék minél hamarabb túlesni rajta.

Visszamentünk Peter-hez, aki már idegesen dobolt a lábaival az asztal alatt. Amikor azonban meglátott minket épségben visszaülni az asztalhoz, kissé nyugodtabb lett, ugyan akkor furcsállóan méregetett minket.

- Elég sokáig elvoltatok – jegyezte meg fürkészően pislogva ránk.

- Viszont mindent megbeszéltünk – feleltem, megfogva a kezét. –De most talán ennünk kéne, mert már kihűlt az étel.

Emília bólintott, Peter viszont még továbbra is döbbenten pislogott ránk. Aztán rázott egy aprót a fején és ő is enni kezdett.

Miután befejeztük a vacsorát, kisétáltunk az étteremből. Peter már intette is le az első taxit, amit meglátott.

- Ha nem gond, Emília is velünk jön a szállodába – mondtam neki.

- Persze, hogy nem gond, de miért? – lepődött meg. –Nem tudok kiigazodni rajtatatok. Miről beszélgettetek ti a mosdóban?

- Majd a szállodában megtudod, csak szállj be – böktem a fejemmel az előttünk lefékező kocsi felé.

Az út visszafelé szótlanul telt. Peter szemei még inkább elkerekedtek, amikor észrevette, hogy megszorítom Emília kezét. Meg akartam nyugtatni, mert annyira remegett, hogy furcsálltam, amiért Peter eddig nem vette észre.

Miután visszaértünk, mind a hárman a Peterrel közös szobánkba mentünk, majd bent leültünk a kanapéra.

Peter még mindig értetlenül pislogott ránk, mire én megszólaltam.

- Emíliának mondania kell neked valamit – néztem az említettre bátorítóan, mire ő felsóhajtott. Érezte, hogy innen már nem hátrálhat ki.