Nyári frissek

Sziasztok!

Sajnos ide nem tudok frisst hozni a nyaralásom előtt, így gondoltam, itt tájékoztatok mindenkit az elkövetkezendő hetekről. A helyzet ugyanis az, hogy most egy hosszabb szünet fog következni a blogokon. Ez most kivételesen nem ihlethiány vagy (bár nyári szünet van) tanulás miatt van, hanem mert péntektől kezdve három hétre Balatonra megyek nyaralni, ahol max csak az első hétben kerülhetek net közelbe, utána pedig egy hetes edzőtáborba megyek. Tehát a helyzet a következő: ezen a blogon friss három hétig biztosan nem lesz, maximum egy helyzetjelentés egy hét múlva, hogy megvagyok, nem tűntem el :D A negyedik hét előtt még nem tudom, hogyan lesz... Ha addigra sikerül összehoznom papíron a fejezetet, és lesz alkalmam begépelni is, akkor feldobom a blogra, mielőtt még elmennék a táborba. De azt még nem tudom, hogy lesz-e időm megírni.
Emellett még azt is elmondanám, hogy a beígért hosszú novella rohamosan készülget és nagy valószínűséggel papíron meg is lesz a nyaralásom végére. Ez azt jelenti, hogy a négy hét leteltével lehet, hogy azzal kezdek, és a 38. fejezet csak utána jön :) De erről is csak maximum egy hét múlva tudok többet mondani.
Összességében a lényeg annyi, hogy most egyenlőre négy hétre búcsúzom tőletek :) Közben lehet, hogy felkerül egy-két helyzetjelentés, de friss nem várható. Úgyhogy jó nyaralást kívánok mindenkinek a másik blogra felkerült fejezettel! :) A biztos jelentkezés pedig legkésőbb augusztus 15-én várható, tehát majdnem egy hónap múlva :) Sajnálom, hogy ennyi ideig kell friss fejezet nélkül hagynom titeket, de elég nehéz úgy megszervezni a családi programokat, hogy mindünknek jó legyen :/
Még megjegyezném, hogy azoknál a blogoknál, ahol kommentezni szoktam, ugyan ezek miatt az okok miatt nem biztos, hogy mindig ott leszek a frisseknél :( De mindent bepótolok, ha hazaértem :)

Puszi, és még egyszer, jó nyaralást minden kedves olvasómnak! :)

37. fejezet - Kavargó érzelmek

Sziasztok!

A mai napom egy kiadós ihletrohammal indult, így el is készültem a fejezettel :D A címből rájöhettek, hogy ez a fejezet nem lesz éppen rózsás hangulatú :/ Viszont ezúttal Peter is elfogadja a helyzetet, de azt nem ígérem, hogy rögtön össze is fognak jönni... Az még kicsit odébb van ;) Másrészt újra elő jön a múltja is, ami megint csak összekavarja a dolgokat. Remélem, tetszeni fog :) Ismételten jó hosszú fejezet, úgyhogy most már talán tényleg megígérhetem, hogy ezentúl ilyen fejezetek lesznek :) Jó olvasást! :)

Puszi


Peter szemszöge

Amint becsukódott mögöttem a fürdőajtó, a hátamat azonnal nekivetettem a kemény fának. Zihálva vettem a levegőt, ahogy újra meg újra idegesen a hajamba túrtam. Hogy lehettem ennyire hülye? Liz a barátom, semmi több. Nem lett volna szabad megcsókolnom őt, mégsem érzem akkora hibának. Talán tényleg csak a „férfi” részem hagytam eluralkodni. Az utóbbi két nap eléggé megrázó volt számomra, de ezt akkor sem lett volna szabad megtennem. Vajon Liz mit gondol most rólam? Mert abban biztos vagyok, hogy ő nem akarta kihasználni a helyzetemet. Talán nem jött rá rögtön, hogy mire készülök, és a meglepettség miatt csókolt vissza. Ráadásul ő tolt el magától, így biztos nem esett neki annyira jól. Hiszen mindketten kimondtuk már nem egyszer, hogy barátok vagyunk. Csak barátok! De akkor miért érzem még mindig azt, hogy legszívesebben visszamennék hozzá?
Egy mély levegő után gyorsan beálltam a zuhany alá, majd megnyitottam a hideg vizet. Felszisszentem, ahogy a víz a felhevült testemre csapódott, de már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy használ. Lassan sikerült megnyugodnom, így megnyitottam a meleg vizet is. Miután befejezetem a zuhanyzást és felöltöztem, félve álltam meg az ajtó előtt. Mi lesz, ha ezzel most mindent elrontottam? Ha a barátságunk emiatt romlik meg…
Összeszorítottam a szemeimet, majd lenyomtam a kilincset. Lassan nyitottam ki az ajtót, de ahogy egy pillanatra Liz ágyára siklott a tekintetem, rögtön láttam, hogy ő már alszik. Mellkasa egyenletesen mozgott fel-le, miközben néha aprókat szipogott. Ahogy közelebb lépkedtem hozzá, láttam megcsillanni az arcán a nemrég lefolyt könnycseppeket. Megbántottam őt…
Szomorúan simítottam végig gondterhelt arcán, hogy letöröljem a cseppeket. A vonásai kissé megenyhültek, de még mindig látszott rajta, hogy nem alszik olyan mélyen. Újra meg újra végig akartam simítani selymes bőrét, hogy érezzem azt a lágyságot, amit a csókunk alatt is, de ezekre a gondolatokra azonnal elhátráltam. Pár lépésre az ágytól figyeltem, ahogy oldalra fordul az ágyban, és magához szorítja a takarót. Furcsa érzés fogott el, de inkább minden gondolatomat elhessegettem most a fejemből, és befeküdtem az ágyamba. Az éjjeli lámpát leoltottam, mire a szoba teljesen elsötétült. Csak néhány apró, a szálloda mögött elterülő parkból jövő fény világította meg a szoba egy-egy zugát. Hallottam Liz légzését, ami perceken belül megnyugtatott, így sikerült elaludnom végre.
Legközelebb az éjszaka kellős közepén ébredtem föl. Nem is fogtam fel rögtön, hogy mi ébreszthetett föl, csak lassan kinyitottam a szemeimet. Aztán eljutottak hozzám az apróbb zajok a szobából. Hallottam a halk zihálást és a szipogást, valamint papír gyűrődését. Felültem az ágyban és hunyorogva próbáltam kivenni a sötétben mozgó alakot. Liz volt az. Feldúltan járkált fel-alá a szobában, egyik kezében egy kisebb papírt szorongatva, a másikban pedig a telefonjával.
-Liz – suttogtam csodálkozva. Nem nézett rám, mintha meg sem hallott volna, így felkeltem, és ahogy közelebb ért hozzám, elkaptam a csuklóját. – Mi a baj? – fordítottam magam felé.
-Semmi – fordult el szipogva, miközben megpróbálta kihúzni a kezemből az övét.
-Liz, mondd el, így nem tudok segíteni – erősködtem.
-Egyébként sem tudsz – vetette oda nekem, miután egy határozott rántással kiszabadította a karját a szorításomból.
-Attól még elmondhatod. Legalább nem nyomna a teher miatta… - próbálkoztam.
-Tényleg tudni akarod, hogy mi a bajom? – kérdezte, feljebb emelve a hangját. Bólintottam. – Csupán az, hogy a tegnap estével lehet, hogy mindent elrontottunk. A… barátom vagy Peter, és én nem akarom, hogy egy csók miatt ez a kapcsolat köztünk tönkre menjen. Mérges vagyok rád, amiért megtetted, de egyben magamra is haragszom, amiért engedtem. Nem lett volna szabad megtörténnie, mégis…
Egy hirtelen mozdulattal a szájára tapasztottam a tenyeremet, hogy elhallgattassam.
-Én sem szeretném, ha ez elromlana – fogtam meg a kezét óvatosan. – Viszont… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem – vallottam be halkan. Szemei elkerekedtek a döbbenettől. – Úgy érzem, bármennyire is hülyeségnek hangzik, hogy van közöttünk egy afféle kötődés a másikhoz, ami több mint barátság. Talán amiatt, hogy annyi időt töltöttünk együtt. Nem tudom, mikén alakult ki, hiszen én sosem tekintettem rád másként. Nem szerelem – ráztam meg gyorsan a fejem, ahogy az arca egyre jobban elsápadt -, csupán természetes vonzalom, ami férfiként előjöhet belőlem. De nem akarok ezzel mindent elrontani és sajnálom, hogy emiatt ment tönkre az esténk.
-Felejtsük el, jó? – nyögte ki végül döbbenten. – Legalábbis próbáljuk meg.
Aprót bólintottam, majd lepillantottam a másik kezére.
-Nem csak emiatt voltál mérges, nemde? – vontam fel a szemöldököm, miközben a kezében tartott fényképért nyúltam. Még mielőtt azonban meg is foghattam volna, elrántotta előlem.
-Nem érdekes – sietett oda a szemeteshez, majd egy utolsó pillantást vetve a fényképre, négy darabra tépte azt, és kidobta.
-Biztos, hogy ez jó öltet volt? – tétováztam.
-Annyi fájdalmat okozott nekem, hogy többé képtelen vagyok szerelemmel ránézni… El nem tudod képzelni, milyen nyomorult volt az életem az elvesztése után. Undorodom tőle – szorította össze a fogait. – Nem szeretnék róla többet beszélni – sóhajtott, mikor már szólásra nyitottam a számat. – Próbáljunk meg még aludni. Jó éjt, Peter! – mosolygott fel rám fáradtan, majd bedőlt az ágyába.
Én is visszafeküdtem, de nem tudtam elaludni. Túlságosan is érdekelt, hogy vajon ki lehetett az a férfi, aki ennyire megbántotta őt, aki miatt ennyire kiborult. Legalábbis rajtam kívül. Hirtelen jutott eszembe az ötlet, mikor meghallottam Liz ismételten egyenletes légvételeit. Amilyen halkan csak tudtam, felkeltem, majd a kukához osontam. Tudtam, hogy nem ez a megfelelő módja annak, hogy kiderítsem, mi történt, de egyszerűen képtelen voltam annyiban hagyni a dolgot. Pár percig kotorásztam a kukában, mígnem a nagy sötétségből egyszer csak előkerült a szétszakított fénykép két darabja. Megfogtam a szemetest, majd azzal együtt átvonultam a fürdőbe, hogy a világosban keressem tovább az eltűnt részeket. Hamarosan meg is találtam őket, és sorban egymáshoz illesztettem a darabokat. Elkerekedtek a szemeim, ahogy megláttam a képen szereplő két alakot. Az egyik Liz volt, de legalább tizenöt évvel ezelőtt. A vonásai még sokkal inkább lányosak voltak. Kékes szemei boldogan csillogtak, ahogy a kamerába nézett, és ajkain boldog mosoly játszott. Vöröses tincsei hosszú loknikban hullottak a vállára. De ez ő volt. Ebben teljesen biztos voltam. A fiút, aki még a képen volt, azonban nem ismertem, de látni lehetett, hogy a barátja. Éppen egy puszit nyomott Liz arcára, ahogy magához húzta.
Nem tudtam felfogni, hogy milyen szörnyűséget követhetett el ez a fiú. Nem úgy nézett ki, mint aki csak kihasználná a lányokat. Bármennyire is nehezemre esett ezt megállapítani, látszott rajtuk, mennyire szerelmesek. Emire és rám emlékeztettek. Talán az ő kapcsolatuknak is olyan szomorú vége lett, mint a miénknek? Biztosan, különben Liz nem tört volna ennyire össze. Viszont azt nem értem, hogy ha ennyire gyűlöli ezt a fiút, akkor miért tartotta meg ennyi éven át a fényképüket. Mi változott meg a mai nap folyamán, amiért így döntött?
Pár perc elteltével feladtam, hogy megfejtsem ezt az ügyet. Ha Liz el akarja majd mondani nekem, megteszi. Nem fogom erőltetni, ahogyan azt kérte is. Visszadobtam a szemetesbe a fénykép darabjait, majd visszamentem a szobába és mindent a helyére tettem.
Még ezután sem aludtam el egykönnyen, így volt már vagy hajnali öt óra, mire sikerült végre álomba merülnöm.
Reggel ismét halk motoszkálásra ébredtem. Fáradtan nyújtózkodtam egyet, majd felültem az ágyban. Már csak Liz pár vörös hajtincsét láttam meglibbenni a fürdőajtónál, és már el is tűnt. Lassan felálltam, majd az egész alakos tükör felé vettem az irányt, hogy megnézzem, mennyire rossz a helyzet. Már az elém képzelt képtől is megborzongtam. Azonban ahogy elhaladtam a szemetes mellett, láttam megcsillanni benne valamit, ami tegnap még nem volt ott. Érdeklődve fordultam vissza, hogy jobban szemügyre vehessem, bármennyire is furának tűnt, hogy éppen a szemét között keresgélek. Rögtön megláttam a csillogó ékszert a sok szemét között. Összeszűkített szemekkel emeltem ki a láncot. Megforgattam a szív alakú medált a kezemben, amibe az egyik oldalon az „L+A”, a másikon pedig az „örökké” felirat volt vésve. Ki lehet az az „A”? Gondolkodva ültem vissza az ágyamra, még mindig a tenyeremen tartva a medált.
Halványan tudatosult bennem, hogy kinyílik a fürdőajtó, de annyira elmerültem az elmélkedésben, hogy csak Liz hangja szakított ki belőle.
-Azt meg miért vetted ki a szemetesből? – állt meg előttem, mellei előtt összefont karokkal.
-Ne haragudj… - kezdtem azonnal mentegetőzni. – Én csak megláttam a csillogást és nem értettem, hogy került bele. Ezek szerint valóban te dobtad ki? – csodálkoztam. Ez a lánc színaranyból van, ráadásul… És akkor leesett. Az „A” betű annak a fiúnak a nevét szimbolizálja, akivel a képen is láttam őt. – Sajnálom, én…
-Semmi baj – rázta meg a fejét, miközben felém nyújtotta a kezét, hogy visszakérje az ékszert. – Talán mégsem kellene kidobnom… Majd egyszer visszaadom neki, ha újra elém meri tolni a képét – vonta meg a vállát, majd semleges arckifejezéssel az ágyára dobta az ékszert.
Rá akartam kérdezni, hogy miért szabadul most meg ilyen hirtelen az emlékeitől, de nem akartam őt még jobban felzaklatni. Helyette inkább csöndben pakolni kezdtem. Liz gépe négykor indul, míg az enyém csak hatkor. Négy órát a repülőtéren várakozhatok majd. Remek!
Miközben a bőröndömbe pakoltam a cuccaimat, eszembe jutott, hogy meghívtam Liz-t magunkhoz a nyaralás előtti pár napra. Vajon a tegnap este után is eljön, vagy inkább kihagyja? Éppen elég lesz az a két hét együtt töltött idő…
A napok lassan teltek a visszautazásunk után. Én egyfolytában a netet lestem, hátha újabb cikk jelenik meg rólunk, de nem történt semmi. Mégis, mindig összeszorult torokkal nyitottam meg a böngészőt és kerestem rá a friss hírekre.
Ginny-nek nem mondtam el, hogy megcsókoltam Liz-t. Még csak az kellene, hogy egyfolytában az érzéseimről beszéljen nekem. Csak egy csók volt, semmi több, és nem is fog többé előfordulni. Nem akarom elveszíteni Liz barátságát egy ilyen őrültség miatt…
Ahogy megjelent a film, az utcán is egyre több ember ismert fel engem. Autogramokat kértek, közös fotókat készítettek. Nehéz volt hozzászokni a hirtelen tömeghez, ami néha körülvett. Sosem gondoltam volna, hogy ez a film ekkora sikert fog aratni. Először még én is azt hittem róla, hogy egy vámpíros horror, aztán meg kiderült, hogy tulajdonképpen egy romantikus film, amiben családapát játszanék. Ezért is fogadtam el végül a szerepet.
Gondolataimból a telefonom csörgése szakított ki. Liz volt az, ami kissé meglepett. Csaknem három napja jöttünk el Phoenix-ből, de azóta egy szót sem beszélgettünk. Talán a meghívás miatt szól. Biztosan le akarja mondani, hiszen legutóbb tulajdonképpen igent mondott rá.
-Szia Liz – szóltam bele, mosolyt erőltetve az arcomra, miközben végigdőltem az ágyon.
-Szia Peter – hangja, őszinte meglepettségemre teljesen nyugodt volt, már majdnem hogy vidám. – Csak azért hívtalak, hogy szóljak, nem tudok menni a nyaralásunk előtt Londonba.
Hát, valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani.
-Ezt sajnálattal hallom.
-Ne haragudj, de a nővéreim hazajönnek a hétvégére, úgyhogy én is a szüleimnél leszek. – Szinte láttam magam előtt, ahogy elhúzza a száját. Nem igazán kedvelte a nevelő apját, amit az elmondottak alapján meg is értettem.
-Persze, semmi gond, akkor majd a nyaraláson találkozunk – feleltem. Tudtam, hogy ha nem lenne kedve eljönni, akkor azt megmondaná, nem pedig egy olyan ürüggyel akarná megúszni, mint hogy a szüleihez megy.
-Peter, lenne egy perced? – nyitott be kopogás nélkül a szobámba Ginny. – Oh, ne haragudj… csak telefonon keresnek – mutatta fel a mobilját, lehalkítva a hangját.
-Ki az? – kérdeztem tátogva.
-Jennie – felelte egyszerűen.
Megforgattam a szemeimet. Az elmúlt napokban Jennie egyre többször hívott fel. Meg akarta velem beszélni a dolgokat. Ki akarta magyarázni magát az ügyből, de persze egy szavát sem hittem el.
-Most leteszem, Liz, mert Jennie keres – sóhajtottam.
-Jennie? – csodálkozott. – Ő, oké… rendben – nevetett zavartan. – Szia!
-Szia! – köszöntem el, majd kinyomtam a hívást.
A kezemet nyújtottam Ginny mobiljáért, aki azonnal átnyújtotta nekem a készüléket.
-Régen beszéltetek – jegyezte meg gúnyosan.
-Nem tehetek róla, hogy ennyire erőszakos – vontam meg a vállam. Nem különösebben érdekelt, hogy Jennie esetleg minden egyes szavunkat hallhatja.
-Mondjad! – sóhajtottam sürgetően.
-Megjelent egy újságban a cikk – kezdett bele félve.
-Hogy mi? – háborodtam föl. – Azt hittem, világosan fogalmaztam – morogtam a telefonba.
-Hidd el, hogy én megkértem őket, hogy ne továbbítsák az anyagot, de ezek szerint nem hallgattak rám. Talán a te növekvő hírneved miatt kaptak rá mégis a témára.
-És ez szerinted rendben van így? – sziszegtem. – Az a cikk, ha nem derül ki az igazság, tönkreteheti az életünket, a karrierünket. És nem csak a miénket, hanem a többi szereplőjét is, mert miattunk leírhatják a filmet is.
-Sajnálom, Peter, én erről már nem tehetek. Én mindent megpróbáltam.
-Lehet, hogy mindent megpróbáltál, de azt ne mond, hogy nem a te hibád. Te indítottad el ezt az egészet, nem más. Minek kellett egyáltalán ilyen dolgokat nyilatkoznod rólunk?
-Ne csináld ezt – kérlelt. – Te is tudod, hogy ez nem így van.
-Dehogynem – nevettem fel keserűen. – Számíthatsz rá, hogy hamarosan meg fog jelenni az eredeti verzió is – közöltem vele, majd kinyomtam a hívást.
-Előbb meg kéne nézni azt az újságcikket. Talán nem került bele minden – ajánlotta Ginny.
-Nem érdekel, mennyit írtak meg belőle. Az egész hazugság. Megkértem, hogy ne kerüljön be az újságba, de mégis megtörtént.
-Ahogy gondolod, de nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás.
-Ginny, ez cikk egy őrültség – hitetlenkedtem.
-Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét.
-Hogy érted ezt? – néztem rá összevont szemöldökkel.
-Tudom, hogy van valami, amit nem mondtál el nekem a Phoenix-ben történtekből. Liz-zel napok óta most beszéltél először. Nem gondoltad ugye komolyan, hogy nem fog feltűnni.
-Nem vagyok köteles minden lépésemről beszámolni neked.
-Igen? Szerinted ki segített át téged a legnagyobb bajokon? Ki volt az, aki mindvégig melletted volt és támogatott? Nagyot csalódtam benned – rázta meg a fejét, majd kiment a szobából.
-Ginny! – szóltam utána kissé lenyugodva. Megállt az ajtó túloldalán, de nem fordult vissza. – Megcsókoltam öt – mondtam halkan, megtörten.
Ginny megperdült a tengelye körül és elkerekedett szemekkel nézett rám. Visszalépett a szobámba és becsukta maga mögött az ajtót.
-Mindenről tudni akarok – ült le mellém azonnal és figyelmesen nézte az arcomat.
-Minden az utazáson kezdődött – sóhajtottam. – Liz szóba hozta Emit, ami engem persze „meglepő” módon mélyen érintett – húztam el a számat. – A kedvem eléggé rossz volt utána, amit megpróbáltam palástolni több-kevesebb sikerrel. Aztán jött a koncert… Hatalmas sorok álltak a bejáratoknál, és majdnem elsodortak minket egymástól, így Liz-t magamhoz húztam. Először teljesen természetes volt, aztán ahogy egyre jobban szorítottam őt magamhoz… Nem is tudom, mi üthetett belém. Utána már csak az alkalmakat kerestem, hogy mellettem legyen. Persze bennem volt az is, hogy ne tapossa el őt a tömeg, de még utána is a lehető legközelebb akartam lenni hozzá. Mindezt észrevétlenül. A koncert után visszamentünk a szállodába, de előtte még egy lesi fotósnak sikerült lekapnia minket, ahogy jövünk ki a kijáraton. Persze akkor semmilyen félreérthető nem történt közöttünk. Ezután visszamentünk a szobánkba és beszélgetni kezdtünk. Mindkettőnk jó hangulatban volt, aztán… nem is tudom, hogyan történhetett, de egyszer csak megcsókoltam őt – hajtottam le a fejem.
-És… ő hogy reagált? – kérdezte óvatosan.
-Először viszonozta, aztán eltolt magától.
-De hát egy csók nem történik csak úgy ok nélkül! Mit mondtál neki? – kérdezte izgatottan.
-Én? Igazából semmit – ráztam meg a fejem. – Liz utána azzal akart megnyugtatni, hogy természetes, hogy az emlékek felkavartak engem – mondtam hitetlenkedve. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad ezt tennem, de akkor, abban a pillanatban nem gondoltam arra, hogy ez a barátságunkat is elronthatja.
-És mit gondolsz, tényleg az emlékek miatt csókoltad meg? – vonta fel a szemöldökét, miközben közelebb húzódott hozzám.
-Nem tudom, én… Várjunk csak… mit akarsz ezzel mondani? – néztem fel rá fürkészően.
-Ugyan, Peter – legyintett. – Még a vak is látja, hogy mennyire vonzódsz hozzá – nevetett fel. – Már akkor észrevettem, amikor Liz itt volt. Ráadásul annyira kiismeritek már egymást. Főleg az Activity-ben tűnt fel nekem, mennyire egy hullámhosszon vagytok.
-De én sosem néztem nőként Liz-re. Mármint… - kezdtem azonnal magyarázkodni. – Sosem gondoltam arra, hogy köztünk több is lehetne, és nem is szeretném, ha lenne.
-De hát miért? – lepődött meg.
-Liz fontosabb nekem annál, mint hogy kapcsolatba kezdjek vele, és ha esetleg nem működne, még a barátságát is elveszíthetném. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is mi egy pár lehetnénk.
-Pedig összeillenétek – mosolygott rendületlenül.
-Jaj, ne gyere már te is ezzel – forgattam meg a szemeimet. – Robék is mindig ezzel piszkáltak és esküdni mernék rá, hogy Alicék-nek is volt egy-két ilyen beszólásuk.
-Talán mert így is van? – vonta fel a szemöldökét nevetve.
-Nézd, Ginny, tudom, hogy te csak jót akarsz nekem, ahogy a többiek is, de meg kell értened, hogy nem akarok mindent elrontani – ismételtem meg már vagy századszorra. – Liz fontosabb nekem annál, hogy aztán elveszítsem.
-Miből gondolod, hogy nem lehetne jövőtök? Hiszen már mindketten jócskán ütitek fentről a harmincat. Aztán meg majd azért fogod magad sanyargatni, hogy nem léptél előbb. Egyikőtök sem lesz örökké fiatal. Ha szeretnél tőle valamit, akkor még most lépj, mert egy-két év múlva már lehet, hogy késő lesz. Vagy, ha Liz talál magának közben valaki mást. Ő sem fog rád évekig várni. És egyébként is… Hova lett az a Peter, aki csak úgy odasétált Jennie-hez még évekkel ezelőtt?
-És nézd meg, mi lett belőle – mondtam gúnyosan.
-Miért, te kinéznéd Liz-ből, hogy megcsalna téged?
-Nem, de Jennie-ből sem néztem ki – vetettem ellen.
-Te is tudod, hogy anyáéknak és nekem is meg volt a véleményünk róla. Mi már a kezdetekkor figyelmeztettünk téged rá, hogy nem ő életed szerelme. Liz viszont mindünknek szimpatikus. Te tényleg csak azért választottad Jennie-t, mert annyira hasonlított külsőre Emíliára.
-Miért jössz nekem mindig vele? Nem tűnik fel, mennyire kínoz még mindig? Annak ellenére is, hogy már nem szeretem és túlléptem rajta, még fáj az, hogy nekem kellett otthagynom őt. Nem volt választása.
-Jó, Peter, akkor higgy, amit akarsz, de én nem jósolok nektek fél évet, és ti együtt lesztek – nézett rám komolyan, majd végleg távozott a szobámból.
Sokáig csak magam elé meredve ültem az ágyamon, miközben a gondolataim megállíthatatlanul kavarogtak a fejemben. Lehet, hogy Ginny-nek igaza van? Tényleg ezért viselkedtem olyan hülyén ott Phoenix-ben? Érzenék valamit Liz iránt? De ez akkor is őrültség. Már csaknem egy éve barátok vagyunk. Miért pont most jöttek volna elő ezek az érzések? És még, ha rajtam ennyire észrevehető is a változás, Liz akkor sem biztos, hogy ugyanígy érez irántam. Amikor részegen megcsókoltam, akkor is ő térített észhez utána. És mikor legutóbb elgyengültem, akkor is ő volt az, aki tudatosan eltolt magától. Ez is egyértelmű jele annak, hogy csak azért csókolt vissza először, mert annyira meglepte a „támadásom”.
Nem tudtam, mit is érzek most pontosan. Ha igaza van Ginny-nek, és valóban úgy vonzódom Lizhez, akkor tényleg megpróbálhatnánk együtt, de ez a barátságunkba kerülhetne. Ha viszont tényleg lenne együtt jövőnk, akkor boldog lehetnék vele, persze csak, ha ő is így érez irántam. A másik lehetőség, hogy továbbra is csak barátok maradunk. Inkább szenvedek az érzéseimmel nélküle, minthogy utána elveszítsem őt. Talán a legjobb lesz, ha várok még egy kicsit. Megbizonyosodom afelől, hogy tényleg valódiak az érzéseim iránta, és utána is csak akkor lépek, ha ő is biztosan ezt akarja. Talán ez a legbiztosabb módja annak, hogy végül ne süljön el rosszul ez az egész.

Az elkövetkezendő két és fél nap még lassabban telt az izgatottságom miatt. A telefonban Liz hangja nem tűnt olyan visszahúzódónak, így biztos voltam benne, hogy már nem él benne olyan élesen a csókunk emléke. Talán viselkedhetünk újra úgy egymással, mint azelőtt. Ugyanolyan közvetlenül.
Ezalatt a két nap alatt elintéztem azt is, hogy az emberek megtudják az igazságot Jennie-ről. Beszéltem egy újságíróval, aki – ugyan elég nagy összeg fejében, de – elfogadta, hogy leközli az eredeti verziót.
Nagy kínszenvedések árán, de végül eljött a csütörtök este. A meghívásunkat végül Alice, Rob, Nikki és Ash fogadta el. Rob és Alice ment ki a lányok elé a reptérre, és utána mind a négyen együtt jöttek el hozzánk. Bár Robék először azt mondták, hogy ekkor már Magyarországon lesznek, Alice apjának elutazása miatt ez mégsem így történt. Sürgős üzleti útra kellett mennie és, mivel az anyja is vele tartott, Alice nem érezte szükségét, hogy hazamenjen egy héttel előbb.
Mosolyogva nyitottam ajtót nekik, míg a szüleim és Ginny-ék mögöttem álltak az előszobában.
-Sziasztok – köszöntem nekik. – Gyertek be nyugodtan – invitáltam őket beljebb. A családom fürkésző pillantással mérte őket végig és gyanúsan sokáig nézték Alice-t, de ez egyelőre nem foglalkoztatott. Mind a négyüket megöleltem, majd a szüleim felé fordultam. – Hadd mutassam be nektek néhány kollégámat… Robert Pattinson és a barátnője, Alice Wade, valamint Nikki Reed és Ashley Greene. Ők pedig a szüleim – fordultam most a vendégeink felé -, Bruna és Peter Facinelli, valamint a másod unokatestvérem, Ginny Bowie és a barátja, Daniel Simson.
Miután mind köszöntötték egymást – anyukám részéről mind a négyen egy ölelést kaptak, míg Ginny-től két-két puszit -, majd átmentünk a nappaliba beszélgetni.
-Peter, válthatnánk néhány szót? – lépett mellém Ginny, pár perc elteltével.
-Persze – feleltem, majd felálltam a kanapéról, ahol eddig ültem és követtem őt fel az emeletre. – Mondjad csak – fordultam felé, mikor elértünk a folyosó végére.
-Nem ismerős neked egy kicsit ez az Alice? – vonta össze a szemöldökét.
Mélyet sóhajtottam. Tehát ez a baja.
-Már nekem is feltűnt a hasonlóság, ne aggódj – feleltem. – De miért annyira lényeges ez?
-Eszedbe jutott egyszer is, hogy megkérdezd tőle, nem rokona e véletlenül Emíliának? – kérdezte hüledezve.
-Nem, nem jutott eszembe, ugyanis Alice-t örökbe fogadták. Rögtön a születése után otthagyta a mostani szüleinél az igazi anyja és azóta nem hallott felőle. Lehet, hogy van közük egymáshoz, de Alice semmit nem tud az igazi családjáról. Még csak a valódi vezetéknevét sem. Úgyhogy legyél szíves, és te se kérdezz rá nála, mert nem akarom ezzel elszomorítani – figyelmeztettem.
-Jó-jó, megértettem – tartotta fel védekezően a kezeit a szóáradatom végén. – Csak nagyon szembetűnő a hasonlóság.
-Igen, azt már én is észrevettem – sóhajtottam. – De nem szeretném, ha reménykedni kezdene. Ráadásul, ha ezt elmondanám neki, lehet, hogy meg akarná keresni Emit… Azt pedig nagyon nem szeretném. Nem akarok vele újra találkozni, mert az mindkettőnknek csak fájdalmat okozna. Különben is… azóta valószínűleg már férjhez ment és gyerekei születtek. Nem kellene ezzel felbolygatni az életét.
-Igazad van – sóhajtott most ő, kissé lenyugodva. – Csak olyan furcsa így ránézni. Mintha magát Emíliát látnám, csak zöld kontaktlencsékkel és barnára festett hajjal.
-Igen, nekem is ez jutott először az eszembe, mikor megláttam.
-De miért nem mondtad el ez előbb? – csodálkozott.
-Pontosan azért, amiket nemrég mondtál. Tudtam, hogy sosem fog fény derülni a valóságra, így értelmetlen is lett volna felzaklatni titeket is vele. A saját, kavargó érzéseim bőven elegek nekem.
-Megértem – bólintott beletörődően. – Hát akkor, tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna – indult el lefelé, én pedig követtem.
-Az nehéz lesz, mert már biztosan feltűnt neki, hogy mindhárman őt bámultátok – suttogtam a fülébe.
-Jól van na – vágott vissza. – Gondolom, te is így reagáltál, mikor először megláttad őt.
-Hát, igen, valahogy így – nevettem halkan, majd visszamentünk a nappaliba.
-Anya és apa kérdőn néztek ránk, de mi csak megráztuk a fejünket. Majd elmondjuk nekik, ha a többiek már a szobájukban lesznek.
-Kimegyek a konyhába, hozok egy kis süteményt – állt fel anya. Már ekkor tudtam, hogy valamelyikünket is magával hívja majd. – Ginny, gyere, segíts nekem – intett az említettnek, majd mindketten átmentek a konyhába.
-És mondjátok csak, milyen volt a párizsi utazásotok? – fordultam Rob és Alice felé.
-Nagyon szuper – lelkendeztek. – Az egész várost megnéztük és a szálloda valami fantasztikus volt – ámuldozott Alice. – Az egész egyszerűen… mesés volt – mosolygott révedezően. – Párizs tényleg a szerelem városa – pillantott oldalra Robra.
Ezzel nem vitatkoztam. Jennie-vel mi is jártunk Párizsban és ő talán pontosan ugyan ezeket a jelzőket használta, mint Alice. Mi is nagyon jól éreztük ott magunkat…
Miután másfél órán keresztül csak beszélgettünk, Ginny-vel megmutattuk nekik a szobájukat. Úgy oldottuk ezt meg végül, hogy én ideiglenesen leköltöztem a kanapéra, Nikki és Ash – még a tiltakozásuk ellenére is – megkapták a szobámat, Rob és Alice pedig a vendégszobát foglalta el.
Már késő este volt, de én még az újonnan „ágynak” elnevezett kanapén feküdtem és néztem a tévét, mikor megcsörrent a mobilom. Meglepetten néztem rá a kijelzőre, amin Liz neve állt.
-Szia, valami baj van? – szóltam bele azonnal.
-Szia, felébresztettelek? – kérdezte félve, halk hangon.
-Nem, még nem aludtam. Miért hívtál? – kérdeztem kíváncsian.
-Elintézted a cikket? – csodálkozott.
-Mi? Ja, őőő… igen, beszéltem egy újságíróval – feleltem. – Bár jól megcsapolta a pénztárcámat, de megérte.
-Nem lehetne, hogy én is… - kezdett bele, de én közbevágtam, ahogy felfogtam, hogy mit akar mondani.
-Nem, Liz, ez az én hibám. Jennie az én feleségem és neked semmi közöd nincs hozzá. És a neved sem volt benne a cikkben, úgyhogy semmi értelme, hogy te is fizess érte.
-Jó, rendben, csak felajánlottam – kuncogott. – Nem kell hadarni.
Még beszélgettünk pár percig, majd elköszöntünk egymástól. Jól esett, hogy hallottam a hangját, és ez kissé megrémített. Még sosem jutott ilyen az eszembe.
Kikapcsoltam a tévét és a fejemre húztam a párnát. Miért ilyen nehéz ez? A végén még teljesen értelmetlen lesz, hogy kijavíttattam Jennie cikkét.
A zavaros gondolatok és érzések végül kezdtek kiürülni a fejemből, de nem eléggé ahhoz, hogy álmomban is elkerüljenek.
Lizzel egy tó partján sétálgattunk beszélgetve és nevetgélve. Egy strandon lehettünk, mert körülöttünk megannyi ember napozott, fürdött vagy éppen a parton játszott. A gyerekek a homokozóban várakat építettek formákból. Pontosan olyan volt, mint egy tengerpart kicsinyített mása. Ismerős volt ez a strand és pontosan tudtam is, hogy honnan. A nyaralásunkkor, mikor még Magyarországon voltunk, ide jöttünk el fürdeni. Felismertem a parton levő fűzfákat, amik hosszú, lelógó ágaikkal adtak nagyobb árnyékot a tikkasztó melegben. A vízparttal párhuzamosan, úgy ötven-hatvan méterre bódék sorakoztak egymás után, néhány mellett jégkrémes ládákkal. Szinte éreztem a kürtöskalács ízét a számban. Pontosan olyan volt, mint amire emlékeztem.
Aztán egyszer csak éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet. Meglepetten fordítottam el a fejemet. Azt hittem, legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy Liz az, aki rászánta magát végül erre a döntésre, de most már nem ő sétált mellettem. Döbbenten néztem a gyönyörű, fiatal arcra. Nem sokat változott az évek alatt, de mindez csak a képzeletem szüleménye volt. Hosszú, szőke haja aranyként csillogott a vakító napfényben. Kék szemei boldogan fürkészték az arcomat, miközben ajka mosolyra húzódott. Lepillantottam összekulcsolt ujjainkra, de mielőtt még újra meglepődhettem volna, hirtelen megtorpant mellettem. Ahogy ránéztem hibátlan arcára és követtem a tekintetét, megláttam Alicet, ahogy felénk siet, majd mikor elénk ért, szorosan megölelte Emit. Meglepetten hátráltam el előlük, mígnem a part legszélére érve beleestem háttal a vízbe. A kövek, amik eredetileg ott voltak a parton, mintha most eltűntek volna, és én nagyot csobbantam, de immáron pár méterre a parttól. A víz csak derékig ért, és ahogy kinéztem a lányokra, mindketten rajtam nevettek, és egymást átkarolva integettek felém. Mire egyet pislogtam, mindketten eltűntek. Meglepetten néztem körül, hogy hová lehettek, mire megakadt a szemem Liz karcsú alakján a vízben. Nevetve futott előlem és én ösztönösen indultam el utána. A jókedve rám is átragadt és nevetve futottam utána. Ő hátra-hátra fordulva igyekezett lehagyni, de ez nem nagyon sikerült neki. Mikor végre utolértem, elkaptam a derekánál fogva és pörögtem vele egyet a vízben, majd magamhoz húztam őt.
-Rossz kislány – suttogtam a fülébe, majd a nyakába csókoltam.
A víz hirtelen eltűnt, ahogy a strand is a fákkal és a bódékkal együtt. Zavartan pillantottam körül és üres kezeimet néztem. Liz immáron az elhomályosuló parton ált mosolyogva, majd ő is eltűnt a környezettel együtt.
Hirtelen pattantak fel a szemhéjaim és zihálva ültem fel a kanapén. A karom elzsibbadt, amiért nagyrészt az oldalamon feküdtem. Levegő után kapkodva meredtem magam elé. Túlságosan is zaklatott voltam ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni, így felkeltem, majd kimentem a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár jéghideg vizet és egy hajtásra megittam az egészet. Ez egy kicsit segített lenyugodni, de még mindig ziháltam kissé. Az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Az utcát csak a lámpák fénye világította meg kissé, ezzel félhomályt adva a környező házaknak. Halkam sóhajtottam egyet, majd a homlokomat a hideg ablaküvegnek döntöttem. Nem lesz ez így jó! Ha továbbra is ilyen álmaim lesznek, rövidesen meg fogok őrülni. Mégis mit jelenthetett ez az egész? Talán mégsem vagyok túl még Emin? Ráadásul ott van Alice is, aki a képzeletem szerint szoros ismeretségben lehetne vele. De utána meg Lizzel kergetőztem a vízben. Miért ilyen zavarosak az érzéseim?
Szégyen, nem szégyen, férfi létemre a következő pillanatban egy könnycsepp buggyant ki a szememből és folyt végig az arcomon. Az emlékek iszonyatos fájdalommal nehezedtek rám, de ezúttal próbáltam nem engedni nekik. El kell felejtenem Emit. Húsz éve nem láttam őt, nem normális már ez a kötődés iránta.
Idegesen ütöttem rá egyet ököllel a konyhapultra. Nem fogom megint elhagyni magam. Ezentúl nem a múltam fog meghatározni. Csak is a jelenre fogok koncentrálni és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Így lesz a legjobb mindenkinek.