53. fejezet - Váratlan fordulat

Sziasztok!

Megérkeztem a friss fejezettel, ami most egy kicsit több bonyodalmat tartalmaz, mint azt előre terveztem. Kicsit felgyorsítottam az eseményeket, mert valahogy most így jött ki a lépés. Azt még nem tudom, hogy ez a történet hosszán mennyit változtat majd, de azt megígérhetem, hogy a Twilight forgatását végigviszi, mert van, ami csak a végén következhet be ;) Most nem is dumálok tovább:) Köszönöm a türelmeteket! Remélem, tetszeni fog a fejezet, várom a visszajelzéseket :)

Puszi, Juliet

Liz szemszöge

Ahogy elteltek az ünnepek és mi visszautaztunk Vancouver-be, mindketten visszakerültünk a szürke hétköznapokba. Ezúttal már én is eljártam a forgatásokra, és bár nem bírtam még olyan jól, örültem, hogy végre ismét a filmmel foglalkozhatok. Chris, az állapotomra való tekintettel minden jelenetet megpróbált hozzám igazítani, ami nekem nem annyira tetszett, de Peter is ragaszkodott ehhez, így nekem már semmi beleszólásom nem volt a dologba. Így hát, lassan teltek a napok, de talán ez nem is volt akkora baj. Közeledett ugyanis Peter elutazásának a napja. Ugyan korábban mindig azt mondogattam neki, hogy nem lesz gond, mindketten megleszünk a magunk kis világában, de most kezdtem csak igazán érezni ennek az egésznek a súlyát. Már most rossz volt belegondolni, hogy egy hétig távol lesz, pedig addig még volt vissza pár nap. A gyomrom mégis összeszorult a tudatra.

- Liz! – hallottam meg ekkor Peter hangját. Meglehetősen vidámnak tűnt, ami másodpercek alatt eltüntette belőlem is a szomorúságot.

- A fürdőben vagyok – szóltam ki neki, mire nem sokkal később nyitódott is az ajtó.

- Szia! Hű, csodálatosan nézel ki – nézett végig rajtam elismerően. – Mész valahová?

- Igen, a lányok elhívtak vacsizni – néztem rá a tükörben. – Ugye nem gond?

- Nem, dehogy is! – lépett mögém, majd a derekamat átkarolva belecsókolt a nyakamba. – Érezd jól magad velük. Már úgyis kezdtem aggódni, hogy elhanyagolod őket, mert az utóbbi napokban leginkább velem voltál – támasztotta az állát a vállamra.

- Éppen ezért hívtak ma el. Pontosabbam, én ajánlottam nekik. Menjetek el valahova ti is a fiúkkal. Úgyis régen voltatok már szórakozni. Eleget ápoltál már engem – fordultam felé kuncogva.

- Szükséged volt rám – nyomott rövid csókot az ajkaimra. – Örülök, hogy végre újra a régi vagy, sőt!

- És ezt csakis neked köszönhetem – fontam a nyaka köré a karjaimat és már csókoltam is volna meg őt, amikor kopogtattak a szobaajtón. – Ó, a francba! – mérgelődtem. – Ezek biztosan a lányok…

- Menj csak nyugodtan – nevetett fel. – Érezzétek jól magatokat, de azért vigyázzatok egymásra.

- Meglesz – búcsúztam el tőle, majd elindultam az ajtó felé. – Ja, és szerintem későig maradunk, úgyhogy nem kell megvárnod, nyugodtan lefekhetsz – néztem még hátra rá, majd még egyszer visszaléptem hozzá. – Szeretlek! – csókoltam meg szenvedélyesen.

- Én is szeretlek – kuncogott, majd kinyitotta nekem az ajtót.

A folyosón már türelmetlenül vártak rám a lányok. Intettem még egyet Peternek, majd beléjük karoltam és el is indultunk a lift felé.

Amint megérkeztünk, Alice felvezetett minket a tetőteraszi részre. Mivel csak ő tudta, hogy hová is jövünk pontosan, nem éppen a kinti levegőhöz öltöztem, de meglepő módon a szabadban sem volt olyan hideg. Leültünk a – vélhetőleg - előre lefoglalt asztalhoz és a következő pillanatban már ott is volt egy pincér.

- Na, mesélj, mi újság veled és Peterrel? – könyökölt rá azonnal az asztalra, amint elment a pincér.

- Azt hittem, lányos estét tartunk – próbáltam meg elterelni a témát.

- Igen, pontosan. És jól tudod, hogy ebbe beletartozik a pasiügyek kibeszélése is – bólintott rá.

- Peter nem csak egy pasiügy – vetettem ellen, mire csak a szemeit forgatta. – Egyébként is. Ti is ismeritek őt már két és fél éve. Mindent tudtok róla, mi újat mondhatnék?

- Tudod, ilyenkor szokott az jönni, hogy elmeséljük, milyen fantasztikusan csókol a pasi és milyen az ágyban – vigyorodott el. – Na, mi történt veled? Eddig annyival felszabadultabb voltál az ilyen „pizsipartikon”.

- Hagyd, Alice, ha nem akar, nem beszél róla – nyugtatta meg őt Nikki.

- Oké, rendben, akkor te leszel a következő, hogy Liz is belejöjjön a végére – vonta meg a vállát.

- Semmi akadálya – vigyorodott el. – Nem fogjátok elhinni, kivel vacsoráztam a héten.

- Ez nem is kezdődik olyan rosszul – hajolt előre Ash is. – Ki volt a szerencsés?

- A neve Paul – harapott az ajkába Nikki. – Paul McDonald.

Erre a névre mindenki felkapta a nevét. Még én is.

- Te komolyan Paul McDonalddal randiztál? Mármint, azzal a Paul McDonalddal? – ámult el Ashley. – Mikor találkoztatok először?

- Még újévkor, amikor pár régi barátnőmmel elmentünk szórakozni. Teljesen véletlenül pont ő énekelt a bárban, ahová mentünk. Találkoztunk, a többi meg már jött magától.

- Ezt nem hiszem el – rázta meg a fejét Alice. – Hogy a francba vagy te ilyen mázlista? Gratulálok! Paul egy főnyeremény!

- Ezt úgy mondod, mintha te már ismernéd – vonta fel a szemöldökét Nikki.

- Ilyenről szó sincs – mosolygott. – Csak Paul hozzád illő… mármint, jól mutatnátok egymás mellett.

- Vigyázz, Nikki, kezdődik – sóhajtottam halkan felnevetve. – Te jössz.

- Ő nem olyan vak, mint te, ha egy férfiről van szó. És szerintem Paul sem olyan, aki megtántorodik – vélekedett Ash.

- Én csak figyelmeztettem őt – vontam meg a vállam. – De ha végre abbahagytátok a piszkálásomat, visszatérhetnénk az eredeti témához.

És innen folytatódott az, ami a legelején abbamaradt. Nikki elmondott mindent a randiról, majd sorban tovább a lányok, míg legvégül ismét rám került a sor. Ekkor már régen túl voltunk a vacsorán és bort iszogattunk, ami kezdett feloldani engem. Furcsának találtam ezt a szorongást, hiszen a lányok között sosem éreztem ilyet. Annyira viszont most sem éreztem becsípve magam, hogy ilyen témákról beszélgessek velük.

- Ha nem haragszotok, kimegyek a mosdóba – álltam fel hirtelen elhatározásból, mire mind a hárman rám kapták a tekintetüket.

- Menj csak – mosolygott rám Nikki.

Sietve távoztam az asztaltól, majd szinte berontottam a női mosdóba. A csap szélére támaszkodva néztem farkasszemet a tükörképemmel, miközben próbáltam rendbe jönni. A falak elkezdtek mozogni és úgy éreztem, nem sokáig bírok megállni a lábaimon. A következő pillanatban azonban kinyitódott az ajtó és Nikki lépett be rajta.

- Liz, jól vagy? – sietett oda hozzám aggódva. – Olyan furcsa voltál egész este.

- Kicsit furcsán érzem magam – túrtam bele a hajamba. – Menj csak vissza nyugodtan. Megmosom az arcomat, és én is megyek – biztosítottam.

- Nem akarsz inkább visszamenni a szállodába? Talán jót tenne, ha kicsit lepihennél.

- Nem – mondtam határozottan. – Semmi szükség Peter idegeskedésére. Így is éppen eleget aggódik miattam. Úgyhogy kérlek, te se szólj neki erről.

- Emellett nem mehetek el csak úgy szó nélkül – rázta meg a fejét rosszallóan. – Visszaviszlek.

- Tényleg nem kell – néztem magabiztosan a szemeibe. – Csak menjünk vissza az asztalhoz.

- Rendben, de ha bármi baj van, csak szólj, és azonnal hazamegyünk.

- Ne aggódj, már jobban vagyok. Csak kérlek, ezt a Peter témát próbáljuk elkerülni az este folyamán. Nem igazán tudok erről beszélni még veletek sem.

- Oké, majd segítek elterelni rólad a figyelmet – mosolygott rám, majd kézen fogott és együtt mentünk vissza az asztalhoz.

Az este ezután egészen kellemesen telt. Nem éreztem kényelmetlenül magamat és a rosszullét sem fogott el újra. Bár láttam, hogy Nikki folyamatosan rajtam tartotta a szemét. Rosszul éreztem magam a viselkedésem miatt, de nem tudtam mit tenni. Igaza volt Alice-nek, ezek a csajos esték mindig az ilyen témákról szóltak, most mégis úgy értem magam, mintha egyszerre kinőttem volna ebből.

Visszaérve a szállodai szobába, próbáltam a lehető leghalkabban bejutni a fürdőbe, hogy aztán lezuhanyozzak. Már fél három is elmúlt, mire kiléptem a zuhany alól, így biztos voltam benne, hogy Peter már aludni fog. Éppen ezért meg is lepett, amikor az ágyat üresen találtam. Gyorsan elővettem a mobilomat, de nem láttam rajta nem fogadott hívást, ezért rögtön hívtam is őt. Peter telefonja azonban ki volt kapcsolva. Értetlenül fordultam körbe a szobában, hátha mégis meglátom őt valahol, de sehol nem volt. Kezdtem egyre idegesebb lenni és a mobilomat szorongatva kezdtem el fel-alá járkálni a szobában, azon gondolkodva, mit is kéne most csinálnom. Végül amellett maradtam, hogy felhívom Robot. Talán még mindig vele van, ha elmentek ők is azt este.

Rob is csak a sokadik csörgés után vette fel, de már akkor tudtam, hogy valami nincsen rendben, amikor beleszólt a telefonba.

- Liz… mi olyan fontos ebben az időben? – kérdezte álmos hangon.

- Én… - elcsuklott a hangom, amint rájöttem, hogy Peter bizonyára nincsen ott. – Csak reméltem, hogy Peter veled van – suttogtam.

- Mi? – döbbent meg. – Nincsen a szobájában? – A hangja azonnal éberebb lett.

- Nem, nincsen itt. Veled volt az este?

- Igen, de olyan fél egy körül együtt jöttünk haza. Láttam, hogy bement a szobátokba – értetlenkedett. - Nem tudom, hol lehet. Próbáltad már hívni?

- Persze! Az volt az első, de ki van kapcsolva.

- Uh… egy perc és átmegyek, rendben?

- Köszi – motyogtam, majd kinyomtam a hívást.

Szörnyű volt az az egy-két perc, amit még teljes tétlenségben kellett eltöltenem. Azután viszont megérkezett Rob és Alice, és gondolkodni kezdtünk, hogy mit is csináljunk.

- Talán elindulhatnánk megkeresni őt – vetette fel az ötletet Alice.

- Azt sem tudjuk, hogy hol kereshetnénk. Ha csak nincsen valamilyen hely, ahová elmehetett – nézett rám.

- Fogalmam sincs. Csak az a tippem volt, hogy veletek lehet… - túrtam bele idegesen a hajamba.

- Hé – fogta meg a vállaimat erőteljesen. – Elő fog kerülni – nézett mélyen a szemeimbe. – De ehhez az kell, hogy megnyugodj. Biztosan nincsen más ötleted, ahol lehet?

- Nincsen – feleltem rövid gondolkodás után. – Talán tényleg csak el kéne indulnunk megkeresni őt.

- Előbb kerül vissza ide a hotelszobába, mint hogy mi megtaláljuk. Ha semmilyen ötlet nincsen, akkor csak várhatunk.

- Ez most komoly? – fakadtam ki. – Rob, ha azt hiszed, hogy képes vagyok most lefeküdni aludni és arra várni tétlenül, hogy Peter betoppanjon, akkor nagyon tévedsz.

- Betty, nincsen más választásunk – tárta szét a kezeit Alice.

Idegesen kezdtem újra járkálni a szobában.

- Biztosan nem futott össze ismerőssel az este folyamán? – kérdeztem a kezeimet tördelve.

- Nem, nem emlékszem… Bár a hazafele úton kicsit furcsán viselkedett. Kapott valamilyen SMS-t, ami egy kicsit felzaklatta, de úgy tűnt, aztán túltette magát rajta. És a szobájába is visszajött. Nem gondoltam volna, hogy aztán újra elmegy.

- Még csak egy üzenetet sem hagyott – rogytam le az ágyra, mire Alice azonnal átkarolt. – Mi lehetett az, ami annyira felzaklatta, hogy az éjszaka közepén eltűnik és még csak nem is szól senkinek? – temettem a kezeimbe az arcomat.

- Talán csak nem akart zavarni, amíg a lányokkal vagy és nemsokára hívni fog – próbált megnyugtatni Rob.

- Nem hinném – ráztam meg a fejemet csüggedten.

Így teltek el hosszú órák. Csak ültünk a szobában, várva valamire, ami kizökkent minket ebből az állapotból. Legyen az Peter betoppanása, vagy esetleg a hívása… de semmi nem történt.

- Próbáld meg megint felhívni… talán most már be lesz kapcsolva – ajánlotta Alice.

- Félek, hogy ha megint nem érem el, akkor rosszabbul fogom érezni magam – sóhajtottam.

- Ezért inkább megvárod, amíg ő hív? Talán ő is pont azt várja, hogy keresd.

- Ő tűnt el szó nélkül, nem én. Neki kellene hívnia. Már ha eszébe jutok még…

- Jaj, Betty, ilyen eszedbe se jusson. Gondolj csak bele, mennyi mindent átvészeltetek és Peter mindvégig melletted volt. Neki is megvoltak a maga sérelmei és neked is, mégis egymásra találtatok végül. Ez nem véletlen. És még csak most kezdett igazán alakulni a kapcsolatotok.

- Ó, Istenem, hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?! – egyenesedtem ki azonnal, majd már tárcsáztam is Peter számát. Még mindig ki volt kapcsolva, de mielőtt még bekapcsolhatott volna a hangposta, már ki is nyomtam a hívást és egy másik számot írtam be.

- Igen? – szólt bele meglehetősen élénk hangon.

- Szia! Ugye nem ébresztettelek?

- Nem, már egy jó ideje fent vagyok… - felelt Ginny halkan.

- Nem tudsz valamit Peterről? Nem hívott esetleg téged az éjszaka? – tértem rögtön a tárgyra.

- Ami azt illeti, egyszer hívott, de nem vettem fel, mert éppen… khm… mással voltam elfoglalva. Aztán próbáltam visszahívni, de már ki volt kapcsolva. Miért? Valami baj van?

- Igen, eléggé nagy… Peter eltűnt és senki nem tud róla semmit. Egész éjszaka vártuk, hogy jelentkezzen, de semmi. Nincsen ötleted, hogy hol lehet?

- Nincsen, de mi az, hogy eltűnt? Hogy lehetséges ez? Egy szállodából nem lehet csak úgy eltűnni.

- Fél egy körül értek vissza a fiúkkal, látták is őt bemenni a szobába, de amikor én fél háromkor le akartam feküdni, nem volt ott.

- Akkor valamikor közben ment el… És tényleg nem hagyott semmilyen üzenetet? Ez nem vall rá.

- Még csak egy SMS-t sem küldött, hogy tudjam, jól van egyáltalán.

- Oké, megpróbálom elérni a barátait, akikkel lehet, de nem ígérhetek sokat. Peter nem sokukkal tartja már a kapcsolatot.

- Azért köszi – sóhajtottam. – Hívlak, ha megjelenik.

- Rendben, én is, ha megtudok róla valamit.

Egy köszönés után kinyomtam a hívást, majd Alice-ék felé fordultam.

- Kivel beszéltél? – kérdezték kíváncsian.

- Ginny-vel. Peter hívta őt egyszer az éjjel, de amikor visszahívta őt, már ki volt kapcsolva – feleltem. A következő pillanatban megcsörrent a mobilom, de csak egy SMS-em jött. Amikor viszont megláttam a nevet a kijelzőn, a szívem nagyot dobbant. – Peter írt!

„Szia! Ne haragudj, amiért nem hívtalak, de sürgős dolgom volt az éjjel. Csak délután tudok visszamenni, de mindent el fogok mondani, ígérem! Szeretlek!”

- Na, mi az? – kérdezték kórusban.

- Azt írja, hogy csak délután jön vissza. Csak valami fontos dolgot említ, és hogy majd itt elmondja.

- Akkor ezek szerint jól van – állapította meg Rob.

- Nem tudom, ezt egy szóval sem írta…

Újra tárcsáztam Ginny számát, aki már az első csörgésre felvette. Elmondtam neki az SMS-t, mire egy mély sóhajjal reagált.

- Ha Peter ideges, hajlamos megfeledkezni a fontos dolgokról… Szerintem igazat ír. Remélem, te sem gondolod azt, hogy mással van.

- Nem, ez most meg sem fordult a fejemben. Csak olyan… zavaros ez az egész. Fel is hívhatott volna.

- Talán felébreszteni sem akart – vélekedett. – Most viszont le kell tennem, dolgoznom kell. Ha visszament és beszéltetek, hívj fel!

- Mindenképpen – bólintottam rá, habár ezt ő nem láthatta.

Rob és Alice kis idő elteltével, pontosabban miután megbizonyosodtak afelől, hogy jól leszek, visszamentek a szobájukba, de ők is az orromra kötötték, hogy szóljak, ha új hír van Peterről.

A délután ezután csak nagyon lassan akart eltelni, de közben nekem végig pörgött az agyam. Kora délután már ott tartottam, hogy azt tervezgettem, milyen szép jelzőkkel fogom illetni őt, ha megjelenik. Kezdtem mérges lenni rá, amiért csak annyit számítok neki, hogy egy máshol töltött éjszaka után kora reggel ír csak egy SMS-t, hogy délután jön haza.

De bármennyire is mérges voltam, a dühöm azonnal elszállt, amint kinyitódott a szobaajtó és megláttam őt. Felpattantam a kanapéról és odaszaladtam hozzá, szinte a nyakába vetve magamat. Ő automatikusan ölelte körbe a derekamat, de az érintése most egyáltalán nem olyan volt, mint a megszokott.

- Peter! Annyira aggódtam érted! – néztem rá zihálva. – Soha többé ne tűnj el csak így egy szó nélkül, rendben?

- Sajnálom – motyogta lehajtott fejjel.

Megfogtam a kezét, majd beljebb húztam őt, becsukva mögötte az ajtót. A vállainál fogva lenyomtam őt a kanapéra, majd azonnal mellé helyezkedtem.

- Elmondod, mi történt, amiért csak úgy eltűntél az éjszaka közepén?

- Elég hosszú és nem biztos, hogy tetszeni fog – ingatta a fejét.

- Azt hiszem, tudom kezelni – fürkésztem áthatóan az arcát, hátha így előbb megtudok valamit. – Időnk pedig rengeteg van.

- Gondolom, azt már tudod, hogy a fiúkkal elmentünk egy kicsit mi is az este. Az egész nem sokkal azelőtt kezdődött, hogy visszaindultunk volna. Kaptam egy SMS-t egy ismeretlen számról…

Peter szemszöge

Nem sokkal azután, hogy Liz elrohant a többi lánnyal, Rob átjött, hogy beülünk-e valahova egy kicsit dumálni meg iszogatni, úgyis olyan régen voltunk. Velünk jött Jackson és Kellan is, így négyen vágtunk neki az estének. Miután megérkeztünk a kedvenc helyünkre, ami pont az ilyen estékre volt nekünk kitalálva, nem sok időbe telt, hogy mindenki jó hangulatba kerüljön. Pedig én tényleg nem voltam az a típus, aki eljár a haverokkal sörözni és holt részegen megy haza. Most viszont jó volt egy kicsit kikapcsolni. Tudtam, hogy úgyis előbb visszaérek, mint Liz, így lesz még időm rendbe szedni magam.

Sorra rendeltük az italokat és hangosan nevetgélve meséltünk egymásnak. Jackson volt az egyetlen közülünk, akinek nem volt barátnője, és ezt ki is használta. Egyszerre három lánnyal beszélgetett a pultnál, mi pedig nem győztük kapkodni a fejünket, ahogyan váltogatta őket.

Már javában benne voltunk az estében, és már éreztem, hogy nekem itt a határ, nem ihatok többet, de Rob rendelt még egy utolsó kört, amit nem utasítottam vissza. Nem sokkal később éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Először azt hittem, hogy már túl későre jár és Liz keres, vagy esetleg előbb visszaért és engem nem talált ott, így igencsak meglepett, amikor egy ismeretlen számot jelzett ki a telefon, és csak egy SMS jött.

„Gyere a Stanley Parkba! Beszélnünk kell! Emília.”

Megdöbbenve olvastam el újra és újra ezt a pár szót, majd a végén a nevet. Nem, ez nem lehet. Ez biztosan valami félre értés. Egyébként is, honnan lenne meg neki a számom? Biztosan téves szám.

- Minden oké? – vágódott le mellém Rob. – Liz írt?

- Nem, de nem érdekes – ráztam meg a fejem.

Ez az SMS most egy kicsit kijózanított. Azon kattogott az agyam, hogy vajon tényleg ő írta-e, és ha igen, akkor vajon mit akarhat. Már húsz éve nem láttam őt, mi lehet az a fontos dolog, amit meg kéne beszélnünk? Arról nem is beszélve, hogy nem tűnhetek csak úgy el innen.

Pár perccel később az agyam újra kikapcsolt és ismét kezdtem jól érezni magam a fiúkkal. Az üzenetet szinte el is felejtettem. Csak akkor jutott az eszembe, amikor visszaértünk a szállodába és én bementem a szobába. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy vajon mit is kéne most csinálnom. Menjek el a találkozóra, vagy inkább hagyjam a fenébe?

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Ginny-t, ő viszont nem vette fel a telefonját. Így már csak magamra számíthattam, én viszont nem tudtam, mi lenne a helyes. Nem értettem, miért akarok most meghátrálni, hiszen lenne pár kérdésem hozzá Alice-szel kapcsolatban. Talán leginkább attól félek, hogy el sem jön, vagy nem ő lesz ott. Így végül magamba szívva egy kis bátorságot, felálltam az ágyról és elindultam a Stanley Parkba.

Odafelé taxival mentem, ami a park szélén rakott ki. Azt viszont már nem tudtam, hogy innen merre tovább. Kifizettem a tayit, majd elővettem a mobilomat.

 „És most?”

Elküldtem az SMS-t arra a számra, amiről az előzőt kaptam, majd vártam. Az eszembe sem jutott, hogy ő esetleg már alszik. Nem hinném, hogy megvár hajnalok hajnalán csak azért, hogy beszéljünk. Pár perccel később viszont egy hangot hallottam meg nem messze tőlem, ami megcáfolta ezt.

- Elég sokat kellett gondolkoznod rajta, hogy el gyere-e. – A lágy női hang olyan ismerős, mégis ismeretlen volt. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer hallani fogom az életben, de nem is azt váltotta ki belőlem, amire számítottam. Teljesen közömbös volt rám ezúttal.

- Nem mindenkinek szabad a péntek estéje – vontam meg a vállam, a hang irányába fordulva.

- Igen, azt látom – vonta össze a szemöldökét. – Talán előbb aludnod kéne egyet. Részegen nem tudok veled beszélni. Komoly témáról lenne szó.

- Semmi szükség erre, tudok komoly lenni.

- Ebben nem kételkedem, de abban már sokkal inkább, hogy nem úgy fogadnád a hírt, mint józanul.

Ebben a pillanatban kilépett a sötétségből. A lámpa fénye az arcára vetült és én megláttam őt. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. Szinte teljesen ugyan olyan volt, mint húsz évvel ezelőtt, amikor elköltöztem Magyarországról. Kék szemei szomorúan csillantak meg, ahogy a tekintetünk összetalálkozott.

- Húsz éve nem láttalak, és te egyszer csak küldesz nekem egy sms-t az este közepén, hogy találkozzunk? – kérdeztem végül.

- Te mégis eljöttél… - állapította meg.

- Talán rossz ötlet volt – léptem egyet hátrébb. – Ha úgysem vagy hajlandó elmondani nekem, hogy miért hívtál ide, akkor nekem itt nincsen keresni valóm.

Már fordultam volna meg, hogy elmenjek, de végül mégsem indultam el. Nem hiába döntöttem végül úgy, hogy eljövök. Igaza van, beszélnünk kell. Talán nem lesz több alkalmam megtudni tőle az igazságot.

- Kérlek, Peter, nem messze innen kivettem egy hotelszobát. Csak gyere el velem oda…

Lassan megfordultam és a tekintetünk ismét összetalálkozott. Semmilyen hátsó szándékot nem véltem felfedezni bennük.

- Rendben – adtam meg végül magamat.

Ezután ő leintett egy taxit, ami elvitt minket a hotelhez. Csak ezután jutott eszembe, hogy egyszerűbb lett volna a mi szállodánkba hívni őt. Mert így utólag belegondolva, ha ezt egy lesifotós megörökíti, akkor magyarázkodhatok majd a rendezőknek és a rajongóknak is. Most viszont már késő volt. Mindketten kiszálltunk a taxiból, majd ő felkísért a szobájába.

- Tudom, hogy nem egy öt csillagos szálloda, mint amilyenhez te hozzászoktál, de azért remélem, ez nem okoz gondot.

- Csak beszélgetünk, ahhoz pedig bőven elég ennyi. Egyébként is, komolyan azt hiszed, hogy nekem számítanak az efféle külsőségek? – nevettem fel gúnyosan. – Akkor nem igazán ismertél engem.

- Az emberek sokat változnak az évek során, ezt te is tudod. Fogalmam sincs, ki is vagy te most, a harmincas éveidben.

- Szerintem térjünk inkább a tárgyra. Miről akartál beszélni velem? – tudakoltam.

- Peter, tényleg jobban örülnék neki, ha most inkább lefeküdnél egy kicsit aludni. Nem gondoltam volna, hogy amikor viszontlátlak téged, te részeg leszel.

- Remélem, azt azért tudod, hogy nem folytatódhat minden ott, ahol abbamaradt – szűkítettem össze a szemeimet.

- Persze, eszembe sem jutott ezt feltételezni. Megígérem, hogy reggel mindent elmesélek, csak aludj egy kicsit – kérlelt tovább.

- Oké, addig úgysem fogsz beszélni – dőltem le a kanapéra, majd lehunytam a szemeimet. A fáradtság nem sokkal később végül erőt is vett rajtam, attól függetlenül, hogy az agyam még mindig a beszélgetés miértjén pörgött.

Ott ültem Emília mellett a padon és beszéltem hozzá. Olyan volt, mintha távolról figyelném az eseményeket, és ahogy közeledtem feléjük, a beszélgetés egyre inkább kivehető volt. Ez volt az utolsó nap, amikor láttam őt. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, amikor véglegesen kimondtuk a szakítást.

Az ő arca már nedves volt a könnyektől és nekem összeszorult a torkom a látványra, amit nyújtott. Legszívesebben ottmaradtam volna vele, de nem tehettem meg. Muszáj volt magamhoz ölelnem őt abban a pillanatban, de ő ekkor már elhúzódott. Nem engedte, hogy hozzáérjek. Lehajtott fejjel álltam fel mellőle, majd egy utolsó köszönés után indulni készültem, amikor ő mégis utánam kapott. Hevesen rántott magához és ölelt meg, én pedig képtelen voltam elengedni őt. Ott zokogott a karjaimban és én nem tudtam, mit mondhatnék, vagy mit tehetnék, amivel megnyugtathatnám. Vele akartam maradni, de közben mennem kellett volna.

- Maradj velem – suttogta az arcomat simogatva. – Ne menj el, maradj velem! – csuklott el a hangja a végére.

- Itt maradok! – ígértem neki a szemeibe nézve, majd közelebb vonva magamhoz az arcát, megcsókoltam őt.

Zihálva ültem fel a kanapén. Ugyan nem volt rémálom, mégis felzaklatott. Mi lett volna, ha mindez tényleg így történik? Talán sosem lesz belőlem színész, nem tudom valóra váltani az álmaimat, de vele lettem volna. Az akkori énem biztosan nagyon örült volna neki, de így utólag belegondolva, talán jobb is, hogy nem így történt. Akkor sohasem ismertem volna meg Lizt, vagy ha mégis, sosem szerettem volna belé. Sosem voltam az a félrelépős típus. Az viszont biztos, hogy így sok bonyodalomtól és kíntól megkímélhettem volna magamat. Köztük Jennie-től is.

- Peter… jó reggelt! – szólalt meg halkan Emília.

- Ó, a francba, mennyi az idő? Fel kéne hívnom Lizt, hogy merre vagyok – dörzsöltem meg a halántékomat. A fejem lüktetett a tegnap elfogyasztott alkoholtól, miközben a telefonomat kerestem a zsebeimben.

- Khm… a telefonod ott van az asztalon. Volt bátorságom kikapcsolni, miután elaludtál - harapott zavartan az ajkába. – Nem tudtam, hogy nem szóltál, amikor eljöttél. Csak nem akartam, hogy bárki is zavarjon.

- Oké, mindegy! – ráztam meg a fejemet sóhajtva, majd bekapcsoltam a mobilomat és gyorsan elküldtem egy SMS-t Liznek. Talán még alszik, nem szeretném felébreszteni. Egyébként sem tudnék neki sok mindent mondani, hazudni pedig nem fogok. Viszont ha felhívnám, biztosan lenne jó pár kérdése, hogy hol vagyok és kivel. Biztos voltam benne, hogy jó néhányszor próbált hívni az éjszaka folyamán és mostanra már nagyon ideges.

- Tessék, ezt vedd be! – tett le elém egy pohár vizet és egy pirulát. – Fejfájás csillapító – közölte, mikor értetlenül pislogtam rá.

- Akkor most már elmondod, hogy miért ráncigáltál el ide? – néztem rá kérdő tekintettel.

- Talán előbb enned kéne valamit… - motyogta bizonytalanul.

- Emília, ne húzd tovább az időt! – álltam fel határozottan a kanapéról.

- Én… csak nem tudom, hogyan kezdhetnék bele – hajtotta le a fejét. – Minden olyan bonyolult és nem akarom, hogy kiakadj.

- Azért vártál ma reggelig, hogy jobban fogadjam. Tessék, ennél jobb állapotban már nem lehetek. Szóval, mit keresel itt Vancouver-ben?

- Konkrétan… hozzád jöttem. Mert úgy gondoltam, nem húzhatjuk ezt a beszélgetést tovább. Biztos vagyok benne, hogy neked is nem egyszer megfordult már a fejedben, főleg az elmúlt másfél évben, hogy felkeressél engem, jól gondolom?

- Miért vagy ebben olyan biztos? Még ha nagy nehezen is, de túlléptem rajtad. És ha jól hallottam, te is rajtam.

- Ki beszélt neked rólam? – döbbent meg őszintén.

- Blaise, a csoportunkból. Elmondta, hogy már férjhez mentél és egy kislányod is van, de most nem ez a lényeg – ráztam meg a fejem.

- Először is tudnod kell, hogy csak azért nem szóltam erről eddig, mert nem akartam felforgatni az életedet. És mert… nem gondoltam volna, hogy valaha szükség lesz rá, hogy ezt tudd – vallotta be, és úgy láttam, hogy teljesen őszinte volt.

- Rendben, halljuk, mi az a nagy dolog?

- Miután elmentél… az első napokban még próbáltam elfojtani a bánatomat. A barátnőimmel voltam, vagy a csoporttársakkal. Nevetgéltünk, jól éreztük magunkat, de te újra meg újra eszembe jutottál és… és egyik nap végül eltörött nálam a mécses – vett mély levegőt.

- Emília, én nagyon sajnálom, hogy akkor csak úgy ott hagytalak – ráztam meg a fejemet szomorúan. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem és annak ellenére, hogy nehezteltem rá a hirtelen felbukkanása miatt, valamiért mégis örültem, hogy újra láthatom őt. – Annyit gondoltam rá, hogy milyen jövőnk lehetett volna együtt, de nem volt más választásom.

- Tudom, és már nem is hibáztatlak téged emiatt. Én döntöttem úgy, hogy azt a kapcsolatot nem lehet majd folytatni a távolság miatt. Te megpróbáltad volna, de én… én túl gyáva voltam hozzá. Féltem, hogy kudarcot vallunk és… és valahol mélyen abban reménykedtem, hogy idővel talán mégis visszajössz hozzám, vagy hogy hívni fogsz, annak ellenére, ahogyan döntöttem. De mivel nem így lett, még jobban elszomorodtam. Akkor borultam ki teljesen, amikor tudatosult bennem: köztünk mindennek örökre vége – szipogott. – Én… még a mai napig sem tudtam teljesen túltenni magamat rajtad. Annak ellenére sem, hogy már férjhez mentem, túlságosan is gyakran az eszembe jutsz. Nem… nem kell megijedned, eszembe sem jutott visszacsábítani téged. Hogyan is tehetném, amikor húsz év eltelt azóta, hogy utoljára találkoztunk. Biztos vagyok benne, mert érzem még, itt bent – tette a mellkasára a kezét -, hogy szeretlek téged, de ez már nem ugyan az, mint akkor. De még mindig fontos vagy nekem. – Nem válaszoltam neki. Egyszerűen lefagytam ettől a vallomásától. És mégis, mit mondhattam volna erre? Hogy én is ugyanígy érzek? Mert ez így volt. Még ha nem is voltam már belé szerelmes, az első szerelem emléke örökre megmarad az emberben. – Éppen ezért – folytatta a mesélést -, eléggé kiborultam, amikor felfogtam, hogy ennyi volt. Napokig csak sírtam és senki sem tudott megvigasztalni. Annyiszor a kezembe vettem a telefonomat, hogy felhívjalak, hogy legalább halljam a hangodat, de végül nem tettem meg. Megígértük, hogy soha többé nem keressük egymást. És hidd el, ha ez most nem lett volna olyan fontos, ezt be is tartom, de… nem tehettem mást. Amikor már egy hete nem ettem szinte semmit sem, az állapotom egyre rosszabb lett. Folyamatosan szédültem és rövidesen már azt a keveset is kiadtam magamból, amit nagy nehezen belém erőltettek. A szüleim egyre jobban aggódtak értem, és ekkor jött el az a pillanat, hogy nem vártak tovább, hanem bevittek a kórházba. Ott infúzióra kötöttek, de mivel a szédülésem továbbra sem múlt el, kivizsgálásra küldtek. Ami pedig az eredményekből kiderült… az számomra abban a pillanatban és helyzetben egyszerűen… borzasztó volt.

- Mi történt? – vontam össze a szemöldökömet.

- Kiderült, hogy terhes vagyok – mondta ki végül hadarva, bennem pedig azonnal megfagyott a vér. Mereven bámultam magam elé, miközben próbáltam felfogni, mit is jelentett ez valójában. Végül ő volt az, aki kimondta helyettem. – Gyereket vártam tőled.

Sziasztok!

Nem, nem nem tűntem el, nem hagytam abba az írást, semmi ilyesmi nem történt! Inkább úgy mondanám, hogy most kicsit szünetel a blog, de nem a saját akaratomból, hanem mert nincsen annyi időm írni. Most kezdődött csak el a nyári szünet de én az utóbbi három napot nem is itthon töltöttem és most is éppen indulásban vagyunk... A lényeg, hogy a hétvégétől kezdve a júniusom elvileg szabad lesz az edzéseket leszámítva, úgyhogy akkor gőzerővel nekilátok az írásnak :) Addig még egy kicsi türelmet kérnék. Tudom, gyakran kérek ilyet, de sajnos tényleg nincsen időm az írásra :/ Remélem, megértitek. Igyekszem a folytatással!

Puszi, Juliet