52. fejezet - Azok a bizonyos pillangók

Sziasztok!

Mint azt tegnap ígértem, itt a friss fejezet, amit végül nem is kellett összecsapnom :) Bár azt még nem tudom, hogy mikor érkezik a folytatás... Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy ne kelljen ilyen hosszú ideig várnotok a frissre. A következő hetem kicsit még húzós lesz, aztán pedig még nem tudom, hogyan alakul. Úgyhogy, majd tájékoztatlak titeket a frissről, ha máshol nem, oldalt létrehozok neki egy kis részt, hogy mindig tisztában legyetek vele :) Most jó olvasást kívánnék ehhez! :) És figyelem, felnőtt tartalom is van benne, tehát mindenki saját felelősségre olvassa :) Ezt afféle vigaszdíjnak szánom a hosszú kihagyásért ;)

Puszi: Juliet

U.i: Köszönöm szépen Winnie-nek a díjat, amit a blogom kapott! :)

Liz szemszöge

Amikor másnap reggel felébredtem, egy hatalmas mosoly terült el az arcomon, mielőtt még kinyitottam volna a szemeimet. A tegnap este történtek még mindig élénken éltek bennem és szinte még most is magamon éreztem szerelmem finom érintéseit. Halk sóhaj szakadt fel a torkomból az emlékek hatására.

Az álmodozásomból csak az szakított ki, amikor az emlékeim egyszerre valóra váltak és megéreztem Peter ajkát a nyakamon.

- Jó reggelt, Szépségem! – súgta a fülembe. – Jól aludtál?

- Az nem kifejezés – kuncogtam fel. – Valaki nagyon lefárasztott az éjszaka.

Erre ő is halkan felnevetett, miközben finoman végigsimított az oldalamon.

- Képtelen vagyok másra gondolni – mormolta a bőrömbe. – A sóhajaid, és amikor a nevemet nyögted…

- Peter… - nyeltem nagyot.

- Hm?

- A többiek még biztosan alszanak… Nem én szeretném felébreszteni őket – sóhajtottam halkan.

- Ők már órák óta ébren vannak – kuncogott. – Apa és Dan megint a havat lapátolják, Anya pedig Ginny-vel főz a konyhában, szokás szerint rádiót hallgatva. – Fogai érintették az érzékeny bőrfelületet a nyakamon, majd a derekamnál fogva maga felé fordított és úgy folytatta tovább.

- Akkor… segítenünk kéne… nekik… - mondtam szaggatottan.

A fejét hirtelen emelte fel és a szemeit érdeklődve fúrta a tekintetembe.

- Valami baj van? – kérdezte komolyan. – Ha valami nem esett jól tegnap éjjel…

A mutatóujjamat a szája elé tettem, hogy elhallgattassam. Mosolyogva simítottam végig az arcán, majd álmodozva hunytam le a szemeimet. Amikor ismét felnéztem rá, csak ennyit mondtam:

- Az éjszaka tökéletes volt.

- Akkor? – nézett rám érdeklődve, miközben az alkarjára támaszkodva feküdt még mindig mellettem.

- Én… - haraptam bele az ajkamba. – Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy nekünk csak a szexből áll a kapcsolatunk – vallottam be. – Éppen eleget hallottam arról, mennyire nem szívlelték Jennie-t.

- Ne aggódj, ettől nem kell félned – nevetett fel megkönnyebbülten. – Nem árulkodok, mert nem szokásom, de azért Ginny-t sem kell félteni ilyen téren. Anyáék pedig… hát, szerintem ők is megértik, különben én nem lennék itt – vonta meg a vállát.

Halkan nevetgélve támaszkodtam fel én is, hogy egy vonalban legyen az arcunk.

- Azért én mégis jobban örülnék neki, ha ezt az időt a szüleiddel töltenéd – simogattam meg az arcát. – Ne értsd félre, egyáltalán nem lenne ellenemre, ha még egy jó darabig az ágyban maradnánk, de olyan ritkán találkozol velük. Ha visszautazunk Vancouverbe és neked nem kell New Yorkba repülnöd, sok időt tölthetünk majd még együtt, de velük csak ritkán találkozol.

Mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer ennyire szeretni tudok majd valakit – csókolt meg lágyan. Már éppen kezdtünk volna belefeledkezni a csókba, amikor halk kopogtatás hallatszott az ajtón. – A francba! Pedig már majdnem sikerült meggyőznöm néked – sóhajtott fel, majd vigyorogva szólt ki az ajtó másik felén álló személynek.

- Sziasztok! – dugta be a fejét Ginny egy kis résen. – Bocs a zavarásért… csak Bruna küldött, hogy szóljak, nemsokára készen lesz az ebéd, úgyhogy lassan ideje lenne lejönnötök.

- Te jó ég, már ennyi az idő? – kaptam a tekintetem az éjjeliszekrényen levő órára.

- Persze, nemsokára lemegyünk – simította nyugtatóan a vállamra a kezét Peter.

Ginny elmosolyodott, majd becsukta az ajtót.

- Miért nem szóltál, hogy már ilyen késő van? – ültem fel azonnal és a takarót félig magam elé tartva a ruháim után kezdtem kutatni.

- Hé-hé, nyugi! – kuncogott fel, amint közelebb vont magához. – Szerettem volna, ha kipihened magad – felelt. – A bőröndöd pedig ott van a szekrény mellett – mutatott az említett tárgy felé.

- Ne haragudj, csak nem szokásom ilyen későig ágyban lenni – néztem hátra rá, majd felvettem az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabot, ami történetesen az ingje volt. Elsétáltam a bőröndömhöz, majd keresgélni kezdtem benne.

- Semmi gond, amíg így az ingemben mászkálsz körülöttem – hallottam meg a kissé rekedtes hangját az ágy felől.

Egy mély sóhaj kíséretében álltam fel egy kupac ruhával a kezemben.

- Megígérem, hogy este csak a tiéd leszek – hajoltam oda hozzá egy hosszú és szenvedélyes csókra.

- Ez jól hangzik – vigyorodott el.

- Csak akkor, ha addig jól viselkedsz – emeltem fel szigorúan a mutató ujjamat, de nem tudtam megállni nevetés nélkül.

A fejét csóválva állt neki ő is az öltözködésnek. Magára kapott gyorsan egy alsógatyát, majd egy nadrágot és végül egy póló után kezdett kutatni a szekrényében.

- Jut eszembe – nézett hátra rám egy pillanatra -, holnap olyan délfelé átjönnek hozzánk Ginny testvérei is – közölte.

- Ó, és meddig maradnak? – kérdezősködtem.

- Csak vacsorára. Nem lenne elég hely ahhoz, hogy itt is aludjanak. Nem kell aggódnod, mind jó fejek – nézett hátra rám mindent tudóan. – De az ikrekkel azért vigyázz, nehogy elcsavarják a fejed – nevetgélt halkan.

- Észben fogom tartani – léptem elé egy rövid csókra, majd egymás kezét fogva indultunk le az étkezőbe.

Ott már mindenki az ebédre várva ült az asztalnál, csak Bruna tevékenykedett még a konyhában.

- Csak hogy végre kidugtátok a fejeteket a szobából – mosolygott ránk Ginny. – Jól aludtatok?

- Tökéletesen – mondtam egy olyan mosollyal az arcomon, mintha fogalmam sem lett volna a szavainak igazi jelentéséről.

Peter csak kuncogott mellettem, miközben kicsit megszorította az asztal alatt a kezemet, majd elengedve azt, a karját feltette mögém a szék háttámlájára és a hüvelyk ujjával a vállamat kezdte finoman simogatni.

- Mikor jönnek pontosan a bátyádék? – fordult felé aztán.

- Valamikor a déli rákban, többet én sem tudok – vonta meg a vállát. – Nem nagyon fogják elsietni, szerintem – sóhajtotta.

Amikor aztán Bruna megérkezett a levessel, mind nekiláttunk elfogyasztani az ebédet. Én már a leves végeztével úgy éreztem, hogy nem fér belém több, de ezt ezúttal sem hagyták szó nélkül.

- Liz, olyan keveset ettél – csóválta meg a fejét az anyukája. – Pedig szörnyen vékony vagy – mondta rosszallóan.

- Drágám, ne pesztráld őt folyton ezzel – szólalt meg ezúttal az idősebbik Peter. – Ne értsd félre, kedvesem, de szerintem egyáltalán nem vagy annyira vékony.

- Köszönöm – mosolyodtam el zavartan. Ismét a középpontban éreztem magam.

Amikor a többiek visszatértek az evéshez, Peter odahajolt a fülemhez és belesuttogott.

- Nyugodtan egyél, én este gondoskodom a kalóriaégetésről – motyogta olyan halkan, hogy a többiek biztosan nem hallhatták meg, engem azonban egy kicsit zavarba hozott.

- Nem éppen emiatt nincsen étvágyam – csóváltam meg a fejemet. Sokkal inkább úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki először szerelmes és pillangók repkednek a gyomrában. Minden annyira új volt és izgalmas, pedig átéltem már ezeket az érzéseket.

Már javában benne voltunk a desszertben, amikor hirtelen felhangzott a csengő.

- Vársz még valakit? – nézett Bruna kérdőn Peterre, aki azonban megrázta a fejét.

- Majd én kinyitom – állt föl Ginny és elindult ki az előszobába.

- Ki lehet az ilyenkor? – töprengett tovább az anyukája. Nem sokkal később aztán meg is kaptuk a kérdésére a választ.

- Te meg mi a fenét keresel itt? – hallottuk meg egyszer csak Ginny éles hangját, amire azonnal jött is a válasz.

- Peterhez jöttem – felelt teljesen nyugodtan, mire én azonnal megdermedtem ültömben.

- Mindjárt jövök – állt fel egy mély sóhajjal Peter is, majd elindult Ginny után. Képtelen voltam nem utána menni. – Liz, te maradj itt, semmi szükség rá, hogy elszabaduljon a pokol – fordult hátra az étkező ajtajából. – Kérlek, ülj vissza az asztalhoz – nézett rám féltőn.

- Ugyan, mi bajom lehetne? – tártam szét a karjaimat.

Ő csak mélyet szusszantott, amikor rájött, hogy nem tud meggyőzni, majd összekulcsolta az ujjainkat és így mentünk tovább.

- Á, látom te is megjöttél, Peter – mosolygott szélesen Jennie, majd amikor engem is meglátott, gyilkos pillantást lövellt felém. – Na, meg az a ribanc is…

Peter kezei ökölbe szorultak a dühtől, de visszafogta magát.

- Mit keresel itt? – kérdezte, nyugalmat erőltetve a hangjára.

- Téged, ki mást?

- Azt hittem, világosan megmondtam, hogy nem akarlak többé látni téged – húzta össze a szemöldökét.

- Engem lehet, hogy nem, de Luca látni akart téged, ezért gondoltam, őt elhozom, hogy veled ünnepelhessen.

- Te mégis mi a francokat képzelsz magadról? – Peter kezdett egyre mérgesebb lenni. – Nem elég, hogy ideállítasz a nap kellős közepén, de még őt is bele akarod ebbe keverni? Gondolkodj már el rajta, hogy ő kinek a lánya is valójában. Nekem. Semmi. Közöm. Hozzá. – ejtett ki minden egyes szót nyomatékosítva.

- De neki szüksége van rád – ellenkezett.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor a távollétemben összefeküdtél Markkal. Jut is eszembe, miért nem őt kéred meg, hogy ünnepeljen veletek? Hiszen olyan jól összemelegedtetek. – Már szinte kiabált és lehetett látni rajta, hogy nagyon ideges.

- Peter – tettem halkan a vállára a kezemet.

- Legalább azt mondd meg: Volt-e más is, vagy csak a legjobb barátom? – kérdezte sziszegve Peter.

Jennie arcán fellobbant a düh, ahogy Peter kimondta ezeket a szavakat és betrappolt a lakásba. Fogalmunk sem volt róla, mire készülhet, ezért teljesen váratlanul ért minket, ahogy lendületből egy hatalmas pofont kevert le Peternek. Automatikusan indultam meg, hogy megtoroljam ezt rajta, de szerelmem elkapta a csuklómat és visszarántott maga mellé.

- Nem éri meg – mondta halkan, én azonban még mindig dühödten meredtem Jennie-re.

- Jobb lesz, ha mész – szólalt meg mögüle Ginny. – Elég kárt okoztál már így is a családunkban. – Azzal megragadta a karját és az ajtó felé húzta őt. – Be ne merd tenni többé ide a lábadat! – fenyegette meg, majd rácsukta az ajtót.

- Peter, jól vagy? – emeltem fel az ujjaimmal az állát, hogy szemügyre vehessem az arcát. Egy csíkban már folyt le a szájából a vér, ahogy az felrepedt. – Jaj… - törölgettem le a vért az arcáról.

- Ugyan ez semmiség – legyintett. – Megérdemeltem, nem kellett volna provokálnom őt.

- Ettől függetlenül még nem volt joga ehhez. Neked viszont teljesen jogos volt a kérdésed. Egyébként is, mindenkinek az fáj a legjobban, aminek van egy kis igazság alapja – vélekedett Ginny.

- Azért azt meg kell hagyni, hogy nem volt semmi az a pofon – hümmögött Dan, mire Ginny vállon csapta őt.

- Most akkor kinek a pártján is állsz? – fonta karba mérgesen a kezeit a melle előtt.

- Természetesen a tiéteken – vonta meg a vállát. – De azért azt ne felejtsd el, hogy én nem éltem át veletek mindazt, amit ő művelt.

- Peter, mit keresett egyáltalán ő itt? – szólalt meg hirtelen az apukája.

- Amikor még Lizéknél voltunk, felhívott telefonon, hogy nem akarnék-e vele is ünnepelni, amíg Londonban vagyok. Azt hittem, felfogta az egyértelmű nemet, amit mondtam neki, de ezek szerint mégsem – szusszantotta bosszúsan, majd felszisszent, ahogy Bruna egy fertőtlenítős vattával kezdte törölgetni a sebét.

- Te magad mondtad, hogy megérdemelted, akkor viseld is a következményeit és légy férfi! – mormogta maga elé.

Amint minden a helyére került és megnyugodtak a kedélyek, visszamentünk az étkezőbe, hogy befejezzük az ebédet.

- Nem is ő lett volna, ha nem rontja el ezt a szép ünnepet – morogta Ginny bosszúsan.

- Szerintem nem érdemes szavakat pazarolni rá – mondta Peter nemtörődöm módon. – Inkább ne hozzuk fel többet ezt a témát.

Ezek után már nem igen szólalt meg egyikünk sem. Mind döbbentek voltunk még a történtek miatt, én pedig képtelen voltam kiverni a fejemből ezt az egészet. Bár Peter már sokszor kiabált Jennie-vel a válásuk óta, még ha nem is személyesen, de az még egyszer sem fordult elő, hogy ennyire eldurvult volna a helyzet kettejük között. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz ennek jó vége. Jennie Petert akarja visszaszerezni, Mark pedig bármikor feltűnhet újra. Pedig már annyira reménykedtem benne, hogy minden a helyére kerülhet az életemben. Végre kialakult egy kiegyensúlyozott kapcsolat kettőnk között, erre újra feltűnik Jennie és elront mindent. Hogyan lehetek tényleg ennyire szerencsétlen? Miért pont velem történnek meg ezek?

- Mit szólnátok egy délutáni activity party-hoz? – vetette fel hirtelen az ötletet Ginny, kiszakítva ezzel a gondolataimból. – Azzal talán fel tudnánk oldani a hangulatot.

Miután mind beleegyeztünk ebbe, a fiúk átültek a nappaliba beszélgetni, míg mi lányok a piszkos edényeket távolítottuk el.

- Örülök, hogy így egymásra találtatok a fiammal – szólalt meg hirtelen Bruna. – Amióta elváltak Jennie-vel, nem láttam ennyit mosolyogni őt. És talán még a házasságuk alatt sem. Mindig képesek voltak összeveszni valami butaságon. Előtte pedig… te is tudod, milyen állapotban lehetett – nézett rám szomorkásan. – Jó hatással vagy rá, ez biztos – mondta őszintén.

- Ahogyan ő is rám – mosolyodtam el. – Sokkal inkább felszabadult vagyok.

- Tényleg? Pedig amikor nyáron eljöttél hozzánk, ez nem igen látszott rajtad.

- Persze, mert már akkor is bele volt zúgva Peterbe – vigyorodott el Ginny, beszállva ezzel a beszélgetésbe.

- Ginny! – szólt rá Bruna szigorúan, én azonban csak a fejemet ráztam.

- Ezúttal igaza van – pirultam el kissé és különös figyelmet szenteltem a kezemben levő tányér gondos eltörölgetésének. – Elég sokáig tartott, amíg végül egymásra találtunk – sóhajtottam fel halkan.

- Az biztos, hogy Peter elég vak ilyen téren – nevetett fel jóízűen. – Valahogy az idő múlásával egyre inkább rosszabbodott a helyzet, ezek szerint.

- Szerintem inkább csak bizonytalan volt – vélekedtem. – Sok csalódás érte őt már régebben is, aztán még Jennie is…

- Mi a beszéd tárgya? – lépett be akkor az ajtón az említett és azonnal hozzám sétált.

- Te – felelt szűkszavúan Ginny. – Na, meg persze a sorozatos bénázásaid – tette hozzá gúnyosan.

- Hé, miről beszélsz? – lepődött meg, miközben mögém lépve átkarolta a derekamat.

- Csak arról, hogy sorozatosan balszerencsés lépéseket hoztál nőügyekben – válaszolt kíméletlenül.

- Nem hinném, hogy az utóbbi egy-két hónapom olyan szerencsétlen lett volna ilyen téren – húzta fel a szemöldökét. – Mi a baj már megint? – sóhajtotta csalódottan.

- A választásoddal? Semmi. Csak már korábban is felnyithatták volna a szemedet. Én próbáltam a nyáron, de nem sok sikerrel. Nem tudom, végül mi változott meg – csóválta a fejét Ginny.

Peter csak vállat vont, majd egy finom puszit nyomott az arcomra. Ezután csak mosolyogva kivette a kezemből a konyharuhát.

- Nyugodtan pihenj le kicsit. Apáék biztosan szívesen látnak téged is a nappaliban – mondta lágyan.

- Ugyan, teljesen jól érzem magam – legyintettem, bár kezdtem úgy érezni, hogy nem hiába mondta ezt. – Oké, erre semmi szükség – tartottam fel aztán a kezeimet, ahogy megbizonyosodtam az igazam felől. – Ha beszélgetni akartok, csak egy szavatokba kerül. Már itt sem vagyok. Fent leszek a szobában – mondtam egy szuszra, majd elindultam fel az emeletre.

Peter szemszöge

- Eszes lány, az már biztos – hümmögött Anya, amint hármasban maradtunk. Ő újból nekilátott a mosogatásnak, én azonban letettem a konyharuhát és a csap mellett a pultnak támaszkodtam. – Remélem, tényleg komolyan tervezed a kapcsolatotokat.

- Nagyon is komolyan – bólogattam. – Éppen ezért szeretnélek megkérni titeket egy-két dologra.

Anya érdeklődve fordult felém, Ginny azonban csak a körmét piszkálgatta, ami jelen esetben eléggé bosszantott. Reméltem, hogy idefigyel rám eléggé.

- Mondjad, Kisfiam, mit szeretnél? – kérdezte Anya és ő is letett mindent, ami a kezében volt.

- Más esetben még nem szólnék erről, de annyi időt töltötök Lizzel, hogy félek, megint kiborul valami miatt. Csak szeretném, ha tudnátok, vannak kényes témák, amiket nem nagyon kellene felhoznotok a jelenlétében. Éppen elég nekem is megbirkóznom azzal a nézésével, ahogyan néha téged és Dant néz – sóhajtottam Ginny felé fordulva.

- Nem értelek – ráncolta a szemöldökét és láttam rajta, hogy most már tényleg rám figyel.

- Liznek egy régi… balesete… miatt nem lehet már gyereke. Úgyhogy szeretném, ha te sem hoznád fel a jelenlétében az ezzel kapcsolatos dolgokat. Nem igazán tudja még most sem elfogadni, hogy nem születhet saját gyermeke.

- De hát mi történt? – döbbent meg Anya azonnal. – Hogy történt ez a szörnyűség?

- Ez már egy másik téma – dörzsöltem meg a halántékomat. – Nem akarom kitálalni nektek az egész életét, csak azt akartam, hogy ezt tudjátok.

- Van még valami más is, amivel nem árt, ha tisztában vagyunk? – kérdezte Ginny halkan. – De hát te is tudhatnád, hogy amit az orvosok mondanak ezzel kapcsolatban, még változhat! – szólt hirtelen éles hangon.

- Ez más, Ginny! Egy sérülést nem tudnak semmissé tenni. Sem ők, sem pedig az idő. Mondhatni nulla az esélye annak, hogy ő újra anya lehessen – csúszott ki a számon, mire dühösen csaptam rá a konyhapultra.

- Hogy? – döbbentek meg mindketten.

Az arcomat a tenyereimbe temettem, majd egy mély sóhaj után felrohantam az emeletre. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Mielőtt beléptem volna, még nyugalmat erőltettem az arcomra.

- Szia – köszöntem neki, miután becsuktam magam mögött az ajtót.

- Valami gond van? Olyan mérgesnek tűnsz… - állt fel azonnal az ágyról és elém lépett.

- Nem – ingattam a fejemet, majd minden további nélkül magamhoz húztam karcsú testét, az arcomat pedig a hajába temettem.

- Hé, nyugi – simított végig a hátamon gyengéden. Még ő próbált vigasztalni engem…

- Sajnálom – motyogtam egészen halkan.

- De hát mit? – pillantott fel rám.

- Én… - dörzsöltem meg az arcomat, mielőtt belekezdtem volna – Figyelmeztetni akartam őket, hogy vannak dolgok, amik téged rosszul érintenek. – Összevont szemöldökkel várta, hogy folytassam. – És véletlenül elszóltam magam előttük, ne haragudj. Én tényleg nagyon sajnálom.

Nem szólt egy szót sem, csak fürkésző pillantását végigfuttatta az arcomon. A tenyerét a mellkasomról feljebb csúsztatta.

- Semmi gond – suttogta halkan, mielőtt az ajkait az enyémekhez érintette volna. Most úgy éreztem, mindennél jobban szükségem van rá. Az érintéseire és csókjaira... Szorosan hoztam még jobban magamhoz őt. – Peter – sóhajtotta két csók között. – Várj… - Anélkül, hogy elszakadtam volna édes bőrétől, tovább haladtam az álla vonalán, majd le a nyakára. A nyelvem végigsiklott az ütőerén, ami most hihetetlenül gyorsan pulzált. – Peter… az activity… ne felejtsd… mit ígértél – motyogta zihálva.

- Szerintem nem fognak megharagudni érte, ha egy kicsit később megyünk le. – Félrehúztam a válláról a blúzt, hogy hozzáférhessek még jobban. Az ajkaim már a kulcscsontján voltak, amikor ismét megszólalt.

- Nem… tartod be… a szabályokat – nyögte. – Meg fognak… hallani minket – próbált meg kicsit távolabb tolni magától, de én hajthatatlan voltam. – Peter… kérlek… este… - próbálkozott, de az akarata már szinte sehol sem volt. Aztán egy határozott mozdulattal, minden erejét összegyűjtve mégis hátrébb lépett. A karját maga elé tartotta, hogy ne húzhassam vissza magamhoz.

Elégedetlenül mordultam fel a hirtelen jött veszteségtől, mire ő halkan felkuncogott, de még mindig szaporán kapkodta a levegőt.

- Megígértem, hogy este mindent bepótolunk, de most le kell mennünk – indult el az ajtó irányába.

- Liz… - nyúltam utána, hogy visszafordítsam őt magam felé. Kérdőn nézett rám. Látszott rajta, hogy nem igazán érti a viselkedésemet. – Én… szóval… nem nagyon magyaráztam el nekik a dolgokat, mert rögtön felrohantam – vallottam be. – Úgyhogy, talán előbb ezt kellene megbeszélnünk velük.

- Ezt csak bízd rám – mosolygott gyengéden.

- Nem akarom, hogy újra fel kelljen idézned a történteket – ráztam meg a fejem.

- Ehhez már kicsit késő van…

- Hagyd, hogy én beszéljek velük!

- Ezt nekem kell elmondanom nekik – felelt határozottan, majd elindult lefelé.

Egy mély sóhaj után indultam csak el utána, de mire leértem én is a földszintre, őt már sehol sem láttam. Apa és Dan a nappaliban beszélgettek és amikor beléptem, szinte fel sem figyeltek rám. Leültem melléjük, de nem nagyon tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe. A szememet folyamatosan a konyha ajtaján tartottam, de a tévé és a beszélgetés zaja semmi mást nem engedett hallani. Aztán az ajtó egyszer csak kinyílt és legnagyobb meglepetésemre mindhármuk arca vidámságot tükrözött. Liz leült mellém, míg Ginny Dan ölébe helyezkedett el.

- Hozok egy kis rágcsálni valót, addig ti készítsétek elő a helyet a játékhoz – szólt oda nekünk Anya, majd visszament a konyhába.

Dan-nel azonnal nekiláttunk a kanapék elrendezésének, hogy a nappali közepén egy kicsit nagyobb szabad hely maradjon.

A játék már sokkal felszabadultabb hangulatban telt. Örültem, hogy Lizt egyáltalán nem láttam feszengeni Anya és Ginny közelében, így hát arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára mindent sikerült tisztázniuk és megbeszélniük. Amikor aztán befejeztük a társasjátékot, ő fáradtan dőlt nekem, fejét a vállamra hajtva, és mélyet sóhajtott. Bár már igencsak későre járt, a többiek ragaszkodtak hozzá, hogy maradjunk még lent egy kicsit beszélgetni. Csak később vettem észre, hogy Liz félig az ölembe dőlve már alszik. Kuncogva csóváltam meg a fejemet.

- Azt hiszem, ideje lenne ágyba bújnunk – nevettem halkan, majd figyelve rá, nehogy felébresszem őt, lassan felálltam a kanapéról.

- Menjetek csak – mosolygott Apa.

- De azért holnap reggel időben gyertek le! – tette hozzá Anya.

- Majd megpróbálunk – nevettem. Ezután óvatosan a karjaimba emeltem Lisa-t és elindultam vele felfelé az emeletre. – Jó éjszakát! – köszöntem még el tőlük, mielőtt eltűntem volna a nappali ajtajában. Felérve a szobába, gyengéden lefektettem őt az ágyra, mire halkan nyöszörögve kezdte el nyitogatni a szemeit. – Aludj csak nyugodtan – simogattam meg az arcát.

- Mennyi az idő? – motyogta az oldalára fordulva.

- Egy óra – feleltem, miközben levettem a pulcsimat és a pólómat, hogy csak a melegítőalsó maradjon rajtam.

- Remélem, nem délután… - sóhajtotta.

- Nem – nevettem fel. – Nyugodtan aludhatsz még – pusziltam meg az arcát.

- Segítenél levenni? – gombolta ki a nadrágját. – Eléggé kényelmetlen ebben aludni…

Nevetve csóváltam meg a fejemet, miközben lehúztam a lábairól a farmert, majd a pulóvert is lesegítettem róla. Mélyet sóhajtva néztem végig rajta, hiszen azonnal eszembe jutott az ígérete, de minden további nélkül feküdtem mellé, hogy hozzám bújhasson.

- Jó éjszakát, Édesem – pusziltam meg a haját.

- Jó éjt… - motyogta, majd szinte a következő pillanatban már aludt is.

Mivel már én is fáradt voltam, nem telt bele sok időbe, hogy engem is elnyomjon az álom.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Liz apró csókokkal borítja be a nyakamat. Csak kicsivel később tudatosult bennem, hogy a lábait átvetve felettem ül a combjaimon. Amikor a nyelvét végighúzta az ütőeremen, halk nyögés szakadt fel a mellkasomból.

- Minek köszönhetem ezt a fantasztikus ébresztőt? – kérdeztem még mindig lehunyt szemekkel.

- Semmi különösnek – csókolta meg ezúttal az államat. Nem tudtam megállni, hogy fel ne emeljem a kezem és meg ne érintsem őt. – Csak tudod… tegnap estére ígértem neked valamit.

- Ne aggódj, nem felejtettem el – nyögtem fel simét, amikor megmozdította a csípőjét. Felültem, hogy jobban elérjem őt. – Mit szólnál egy közös zuhanyhoz? – néztem rá vággyal teli tekintettel.

- Mintha csak olvasnál a gondolataimban – kuncogott fel, majd egy hosszú csók után felállt, én pedig követtem őt. Már éppen indult volna el kifelé, kézen fogva velem, amikor én elkaptam a derekát és visszarántottam magamhoz. Ezután benyúltam a térdei alá és a másik kezemmel a hátát megtámasztva a karjaimba emeltem őt. – Peter… - kerekedtek el a szemei. Többet azonban nem tudott mondani, mert az ajkaim az övére tapadtak. – Valaki meg fog látni minket – motyogta bele a csókba.

- Annak elég kicsi a valószínűsége – nyitottam ki fél kézzel az ajtót, majd röviden körül néztem a folyosón. – Tiszta a levegő – mosolyogtam rá, majd pár lépéssel már a fürdőben is voltam, vele a karjaimban.

Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, bezártam azt, majd szerelmemet a lábaira állítottam. Odaléptem a zuhanykabinhoz, majd megnyitottam a meleg vizet. Ahogy visszafordultam felé, ő már levette a pólóját, így már csak a fehérnemű takarta kívánatos testét. Nagyot nyeltem, miközben elé léptem és a kezeimet a csípőjére simítottam.

- Gyönyörű vagy – búgtam a fülébe, majd csókokkal kezdtem elhalmozni a nyakát. Fokozatosan haladtam egyre lejjebb, elérve a kulcscsontját, majd onnan tovább a vállára. Közben az ujjaimmal lecsúsztattam a melltartójának a pántjait. Egy pillanat alatt találták meg az ujjaim a hátán a kapcsot, amit aztán könnyen ki is oldottak, így rövid időn belül teljesen szabaddá válhatott a mellkasa. Az ajkaimmal azonnal a melleit vettem célba, mire belőle egy hangos nyögés tört fel, az ujjai pedig a hajamba markoltak. Az egyik kezem a mellét simogatta, miközben a másik a hátát és az oldalát térképezte fel. Már csak egyetlen apró ruhadarab fedte a testét, amitől egy könnyed mozdulattal meg is szabadítottam őt. Ezután már rólam is gyorsan lekerült az utolsó ruhadarab és magammal vonva őt is, behátráltam a zuhany alá és behúztam a fülke ajtaját.

Szinte azonnal egymásnak estünk és szenvedélyes csókcsatába kezdtünk. A ránk zúduló vízcseppek lassan teljesen eláztattak minket. Lizt a zuhanyzó falának döntöttem, mire kissé megborzongott a hirtelen jött hidegtől, de egy pillanatig sem panaszkodott. A karjait a nyakam köré fonva húzott még közelebb magához, mire én ott folytattam a kényeztetését, ahol pár másodperccel ezelőtt abbahagytam. Az ajkaim visszavándoroltak a mellkasára, a kezeim pedig tovább simogatták az oldalát. Elégedett sóhajait elnyomta a zuhanyból ömlő vízcseppek hangja, így nem kellett attól félnünk, hogy valaki meghall minket. Az ajkaim továbbra is a melleit kényeztették, míg a kezem egy még annál is érzékenyebb helyre vándorolt. Szinte már fájdalmasan markolt bele a hajamba, ahogyan megmozdítottam az ujjaimat és ezzel egy időben egy hangos nyögés hagyta el a száját. Másik kezének ujjai a vállamba martak, hogy felhúzzon magához. Szenvedélyesen húzott még közelebb és vadul csókolt meg.

- Peter… kérlek… szükségem van… rád – suttogta zihálva.

Csak egy pillanatra engedtem el, éppen csak addig, amíg a feneke alá nyúlva megemeltem őt, hogy a lábait a derekam köré fonhassa. Ahogy a testünk összeforrt, mindkettőnkből hangos nyögés szakadt fel. Először még csak lassan mozdítottam meg a csípőmet, de ahogy egyre inkább magával ragadott a vágy, a mozgásunk gyorsabbá vált. Liz a két keze közé fogta az arcomat és olyan hévvel csókolt meg, mint ezelőtt még soha. Rövid időn belül rá is jöttem, hogy miért, de ez foglalkoztatott most a legkevésbé. A csók némiképpen elnyomta a nyögéseinket. Képtelen voltam megállni, hogy ne simogassam végig újra és újra minden egyes négyzetcentiméterét.

A szám nem sokkal később elengedte az övét és áttért a nyakára. Finoman harapdáltam az érzékeny bőrfelületet, miközben éreztem, hogy mindketten egyre közelebb kerülünk a gyönyör kapujához. Egészen addig folytattam ezt, amíg szerelmem újra meg nem ragadta az arcomat, hogy felhúzza magához. Amint találkoztak az ajkaink, a teste megremegett és egy hangosabb nyögés tört fel a mellkasából. Ez éppen elég volt nekem is. A nevét suttogva ért el engem is beteljesülés.

Egymást szorítva álltunk még mindig a zuhany falának támaszkodva. Mindketten mélyeket lélegezve próbáltuk meg rendezni a légzésünket, de ez még percek elteltével is csak nehezen sikerült.

- Ez… ez valami fantasztikus volt – zihálta.

- Ezzel nem vitatkozom – kuncogtam. – Nagyon szeretlek! – néztem a szemeibe őszintén.

- Én is szeretlek! – simított végig az arcomon. – Mindennél jobban. Neked köszönhetően sikerült újra magamra találnom – hajolt egyre közelebb hozzám, majd megcsókolt.

Miután elhatároztuk magunkat, hogy most már tényleg lefürdünk rendesen, Lizt a lábaira állítottam, majd a tusfürdő után nyúltam. Alaposan megmosdattuk egymást, aminek a vége az lett, hogy majdnem sikerült ismét egymásnak esnünk.

- Lehet, hogy ideje lenne megtörölköznünk, mert anyáéknak tegnap azt ígértem, hogy ma velük reggelizünk – mondtam kissé csalódottan.

- Ne aggódj, annyira nem kell sietnünk, én mindenre gondoltam. Csak hét óra volt, amikor felébresztettelek – kacsintott rám.

- Miért keltél fel olyan korán? – lepődtem meg őszintén.

- Nem tudtam már visszaaludni – vonta meg a vállát.

- És neked rögtön ez jutott eszedbe? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben ismét magamhoz húztam őt.

- Valahogy úgy – nevetett jóízűen.

Nem sokkal később rászántuk magunkat a zuhanykabin elhagyására. Elővettem a szekrényből két tiszta törölközőt, majd az egyiket Liz köré csavartam, mert láttam rajta, hogy kezd libabőrös lenni, a másikkal pedig én törölköztem meg.

- Kár, hogy neked nem a szobádból nyílik a fürdő – harapott kissé elpirulva az ajkába.

- Ne félj, senki nem lát meg minket – nevettem, majd kinyitottam az ajtót. Valóban nem volt senki sem a folyosón, így nyugodtan átsétáltunk a szobámba.

Lassan öltözködni kezdtünk, de közben néha-néha egymásra pillantottunk. Nem tudtam nem rá nézni.

Képtelenség, hogy miért nem tűnt föl már előbb a vonzalmam felé. Már majdnem másfél éve együtt dolgoztunk és mindeddig teljesen vak voltam. Felfoghatatlan.

- Mi az? – kérdezte zavartan, miután hosszú másodpercekig csak őt néztem. Már teljesen fel volt öltözve és felvont szemöldökkel állt előttem.

- Semmi – ráztam meg a fejem, kizárva belőle az előbbi gondolatokat. – Csak nem tudom rólad levenni a szemeimet – néztem végig rajta ismét.

- Eddig is sikerült – mosolygott.

- Igen, de eddig nem tudtam, hogy mit rejtenek a ruhák – nyeltem nagyot.

Felkuncogott, majd félig a fejemre dobta a pólómat és elindult kifelé.

- Gyere le, ha lenyugodtál – nevetett hátra rám, majd eltűnt az ajtó mögött.

Én csak a fejemet csóváltam, majd gyorsan magamra kaptam a pólómat és elindultam utána a földszintre.

Egy kis info...

Sziasztok!

Azért jelentkezem most, hogy adjak egy kis életjelet magamról. Nem tűntem el! Naponta fellátogattam a blogokra, de egyszerűen képtelen voltam írni... Nem tudom, mi ennek az oka, talán a folytonos rosszkedv vagy a kimerültség, de ezúttal semmi sem akar segíteni rajta :/ A friss fejezetből már csak két oldal van hátra, amit talán legkésőbb holnapra össze tudok hozni, ha végre összeszedem magam. Megpróbálom nem összecsapni.
A komikat pedig mindenhol be fogom pótolni! Ezt megígérem! Csak az elmúlt napokban nem voltam éppen olyan formában, hogy össze tudtam volna szedni épkézláb mondatokat.
Tudom, hogy nagyon ritkán frissítem a blogokat, de képtelen vagyok több időt fordítani az írásra és ezt nagyon sajnálom. Nem csak azért, mert nekem is hiányzik ez a fajta kikapcsolódás, hanem azért is, mert tudom, hogy milyen rossz heteket vagy akár egy hónapot várni egy-egy fejezetre, nem hogy ez még rendszeres is legyen :/ Eléggé szégyellem is magam emiatt. Azért remélem, megértitek.
Holnap, ha minden jól megy, jelentkezem a fejezettel, aztán pedig megpróbálok egy kicsit belehúzni!

Puszi: Juliet