Sziasztok!
Örömmel közlöm, h sikerült megírnom a 8. fejezetet még 2011 előtt:DDD, amit most föl is rakok, amint látjátok:D Remélem tetszeni fog:) Nem tudom, mennyit tudok majd holnap írni, de reménykedem benne, h valamelyik blogra még sikerül majd frisselni egyszer:) De szerintem az a másik lesz:)
Jó olvasást a fejezethez:)
Puszi
Alice szemszöge
Határozottan indultam el Peter szobája felé. Velem aztán nem fog kiabálni és mindenféle ostobaságokat vágni a fejemhez. Nem támadhatja le csak úgy az első vele szembe kerülő embert, ha valami gondja van. Ráadásul nagyon közel áll a kollégáihoz, ez tudom róla. Már így, két és fél hónap után is. Persze volt, akit már ismert előtte.
Közben elértem az ajtaja elé, ahol már Kel és Rob várakozott.
-Nem hajlandó kinyitni az ajtót – magyarázta Rob, kérdő tekintetemre válaszolva. – De még csak annyit sem mond, hogy jól vagyok, vagy valami – mérgelődött.
-Ja, csak nem omlott rá a szekrény, mikor belecsapott egyet – mondta szórakozottan Kellan.
-Ez most nem vicces, Kel – toltam arrébb az ajtóból, majd dörömbölni kezdtem.
-Peter, azonnal nyisd ki! – kiáltottam. – Rád fogjuk törni az ajtót – fenyegetőztem. – Így is, úgy is bejutunk.
Vártam, de semmi.
-Rob, megtennéd, hogy lemész a portára a pótkulcsért. Mond meg, hogy a szálloda berendezése függ tőle, úgyhogy adja oda neked – néztem föl rá.
Bólintott, majd elsietett a lift felé.
Amíg Robra vártunk, Ash és Nikki is csatlakozott hozzánk. Elmondtuk nekik is, hogy mi történt. Ők sem értették Peter viselkedését.
-Itt van – nyomta a kezembe Rob a kulcsot.
Azonnal a zárhoz nyúltam, majd elfordítottam benne a kulcsot. Benyitottam. Rögtön a szoba felé indultam el és amint beléptem, megláttam őt. Ott ült, hátát a szekrényajtónak támasztva. Szánalmas látványt nyújtott.
-Miért nem nyitottad ki az ajtót? – tettem egy lépést felé.
-Hagyatok egyedül – motyogta maga elé fel sem nézve.
-Ha azt hiszed, hogy ezek után megtesszük, nagyon tévedsz. Nem ugorhatsz neki az első veled szembe jövőnek – álltam meg egy méterre tőle.
Nem válaszolt. Ugyanúgy ült tovább a földön, még csak meg sem mozdult.
-Szerinted ez normális? – kérdeztem, miközben megfogtam a vállánál a ruháját és fölhúztam a földről. Persze hagyta magát.
Még mindig nem nézett rám. Egyfolytában csak a földet bámulta.
-Ez az fater, térj észhez – veregette vállba Kellan, amire egy szúrós pillantással válaszoltam. -Jól van na, csak segíteni akartam – emelte föl védekezően a kezét.
-Peter, térj észhez, ez így nincs rendben – jött közelebb Rob. Hálás voltam neki, hogy ő próbál hatásosan segíteni. – Minden rendbe fog jönni. Eddig is sikerült minden nehéz helyzetben megoldást találnotok.
Peter végre megmozdult. Fölemelte a fejét és Robra nézett.
-Éveken keresztül csalt engem – mondta halkan. Hangja ideges volt. – Szerinted ez megbocsátható egy házasságban? Ráadásul a legjobb barátommal.
-Annyiféle megoldás létezik ilyen helyzetekre. Járhatnátok párterápiára, hogy kiderüljön, mit csináltatok rosszul. Vagy beszélhetnél nyugodt körülmények között is Jennievel – mondta szerelmem nyugodt hangon, de ez sem hatott.
-Ezek után én már nem tudnék megbízni benne – rázta meg a fejét Peter. – Ez nem egyszeri alaklom volt. Amíg én dolgoztam, ő folyamatosan csalt engem.
-Ez akkor sem megoldás, Peter – háborodtam föl. – Nem támadhatod le csak úgy Bettyt a folyosón, mikor ő csak aggódott érted. Ráadásul, ha ő nem adja az ötletet, hogy menj haza, akkor ki tudja, mikor derült volna ki ez az egész. Ő csak jót akart neked és te őt hibáztatod?
-Ezt ti nem érthetitek! – fakadt ki. – Téged még sohasem csalt meg Rob – nézett rám. – És téged se Alice – nézett át páromra. – Neked meg még nem is volt komoly kapcsolatod – nézett Kelre hisztérikusan felnevetve.
-Hé, ezt kikérem magamnak… - egyetlen pillantással elhallgattattam Kellant.
-Látod? Mindenkit csak sértegetsz – vágtam oda Peternek. – Undorító ez a viselkedés!
A következő pillanatban már lendítettem a kezemet és egy hatalmas pofont lekevertem neki. Nagyot csattant a tenyerem az arcán.
-Alice… - suttogta Rob elhűlve.
Ash és Nikki szótlanul, elképedve meredtek rám.
-Talán ez észhez térített kicsit – morogtam, majd hátat fordítottam Peternek és elindultam az ajtó felé.
Hallottam, hogy valaki követ. Feltételezem. Rob volt az. Idegesen mentem át a szobánkba és dőltem el az ágyon. Rob ledőlt mellém, majd magához ölelt.
-Ne húzd fel magad rajta. Majd észhez tér – simogatta a karomat.
-Te is tudod, milyen jóba vagyok Bettyvel. Mégsem veszekedhet mindenkivel, amikor szar napja van.
Fejemet a mellkasára döntöttem és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy hamarabb megnyugodjak.
Peter szemszöge
Tudtam, hogy Alicenek igaza van, mégis elhűlve néztem utána. Nem gondoltam volna, hogy felpofoz. Persze elfogadhatatlanul viselkedtem, de erre akkor sem számítottam. Megtörten pillantottam föl. Kellan ugyanolyan döbbent képpel nézett rám, mint amilyet én is vághattam pár másodperccel ezelőtt. Ash és Nikki szintén.
-Hát haver, bocs, de ezt most megérdemelted – tette kezét a vállamra.
-Nincs szükségem most a beszólásaidra – fordultam el, majd elindultam az ágyam felé.
-Akkor én azt hiszem, megyek is – kezdett el az ajtó felé járkálni. Eldőltem az ágyon. – Nem semmi ez a csaj. Ilyen pofont… - valami ilyesmit hallottam még tőle, majd eltűnt a szobából a lányokkal együtt.
Hasra gördültem, majd az arcomat egy párnába temettem. Hogy lehettem ekkora barom? Hogy nem vettem észre, hogy mit csinál a hátam mögött? Ráadásul Mark a legjobb barátom. Hogy volt képes ilyet tenni velem?
Nem voltam hajlandó továbbra is Jennien járatni az agyam. Próbáltam másra gondolni, de így csak újabb kellemetlen érzés kerített hatalmába. Ahogy eszembe jutott Lisa, talán még rosszabbul lettem. Szörnyen éreztem magam a viselkedésem miatt. Nem akartam neki támadni a folyosón, csak annyira ki voltam bukva.
Megpróbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből, de nem nagyon akart sikerülni. Egyfolytában bevillant Lisa értetlen arca, mikor a folyosón a falnak szorítottam.
Megráztam a fejem, majd átmentem a fürdőbe, hogy kicsit észhez térítsem magam. Az arcom most még duzzadtabb volt, mint előtte. Alice szinte pont ugyan oda ütött, mint Mark. Az ujjainak a vonala még mindig meglátszott az arcomon.
Mikor már kissé lenyugodtam, visszamentem a szobámba, majd ledobtam a földre a véres párnát. Majd a takarítók elviszik.
Megráztam a fejem. Jó nagy bunkó lett belőlem az elmúlt napok alatt.
Nagyot sóhajtva feküdtem vissza az ágyba, majd lerúgtam a cipőmet a lábamról.
Tudom, hogy bocsánatot kell kérnem majd mindenkitől, de egyelőre nem tudom, mit is mondhatnék nekik. Hisz azt tudják, hogy miért borultam ki ennyire. Nem lenne sok újdonság számukra.
Megpróbáltam fölkészíteni magam a legrosszabbra. A további hangos veszekedésekre, talán még egy-két pofonra is, amit persze meg is érdemlek majd.
Fél óra múlva fölkeltem az ágyból, majd elindultam kifelé a szobából. Nem tudtam, kihez menjek először. Azt hiszem, jobb lesz, ha Lisaval kezdem. Mindenki közül őt bántottam meg a legjobban, pedig nem akartam.
Mikor elértem az ajtaja elé, hosszabb hezitálás után bekopogtam. Aztán vártam. Vártam, hogy végre kinyissa az ajtót, de nem történt semmi. Pár perc elteltével újra bekopogtam. Aztán léptek zaja hallatszott és engem újra elfogott a pánik. Biztos akarom én tudni, hogy éppen mi a véleménye rólam? De már mindegy is. Már késő. Mindjárt kinyitja az ajtót és…
-Peter – suttogta csodálkozva, ahogy meglátott engem.
Nem jutottam szóhoz. Lisa szemei vörösek voltak, gondolom a sírástól. Arca gondterhelt volt. Én tettem ezt vele? Teljesen elhűltem a látványtól. Ennyire megbántottam a szavaimmal?
-Lisa, én… - nem tudtam, mit mondhatnék. A sajnálom már csak egy sablonszöveg. – Bemehetnék? – kérdeztem tétován. – Beszélnünk kéne…
Hosszú ideig csak nézett a szemembe. Kék szemei szomorúan csillogtak. Aztán végül szó nélkül félre állt az ajtóból, hogy beengedjen.
Tétován álltam meg a szoba közepén.
-Nem ülsz le? – kérdezte halkan Lisa, miközben ő helyet foglalt a kanapén.
Leültem a kanapé másik végébe. Nem akartam nagyon közel lenni hozzá. Az ő tenyerét inkább nem szeretném közelebbről megismerni.
-Mi történt már megint az arcoddal? Még dagadtabb, mint volt.
-Kaptam egy pofont Alicetől – válaszoltam, majd elképedt arcát látva még hozzátettem -, de megérdemeltem.
Szó nélkül, kérdő tekintettel nézett rám. Megvárta, amíg magamtól elkezdem.
-Lisa, tudom, hogy ez már nagyon sablonos, de én tényleg sajnálom – néztem rá bocsánatkérően. – Tudom, hogy ez nem mentség a viselkedésemre, de nem tudom, mi ütött belém. Kiborultam és nem gondoltam komolyan, amiket a fejedhez vágtam. Nem… – kínomban már hadarni kezdtem, amit észre sem vettem volna, ha Lisa nem állít le.
-Lehetne egy kicsit lassabban? – tartotta föl a kezét.
Mély levegőt vettem.
-Nem érdemelted meg, hogy így beszéljek veled. Nagyon sajnálom – miközben beszéltem, végig a szemébe néztem, de a mondandóm végén lehajtottam a fejemet és a cipőmet kezdtem bámulni.
Nem mondott semmit. Már gondolatban újra végigvezettem, hogy mit akartam neki mondani és már azt fontolgattam, hogy felállok és elmegyek, mikor apró tenyerét a kézfejemre simította.
-Peter, én nem haragszom rád. Csak nagyon bántottak a szavaid. Rosszul esett, hogy engem okoltál a dolog miatt – mondta halkan. – Ráadásul ott van még a múltkori eset is. Akkor is én voltam a baj – hajtotta le a fejét. Nehogy már ő érezze rosszul magát emiatt.
-De nem te voltál a baj akkor sem. Ugyan a barátnője tényleg itt volt Vancouverben, de csókot nem látott. Azt csak Jennie találta ki ürügyként. Évek óta viszonya van Markkal.
-Évek óta? – nézett rám elképedve.
Bólintottam.
-Én tényleg nagyon sajnálom, hogy megbántottalak – fogtam meg a kezét. És akkor föltűnt valami. – Ez én voltam? – kérdeztem suttogva, miközben magam felé fordítottam a csuklóját. El akarta húzni a kezét, de én nem engedtem. A csuklóján halványan ugyan, de látszódtak az ujjaim nyomai. – Én voltam? – kérdeztem hangosabban, mikor még mindig nem válaszolt.
Szó nélkül bólintott. Szemeiben félelmet láttam.
Tessék! Jenniet még csak meg sem ütöttem, pedig megérdemelte volna. Lisanak meg fájdalmat okozok, mikor ő semmit sem csinált.
-Peter… - kezdte, de megakadt.
-Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom – húztam végig az ujjaim hegyét a csíkokon.
Láttam, hogy egy könnycsepp lehullik a földre. Fölnéztem az arcára. Halvány mosoly ült ajkain. Letöröltem az arcáról a könnycseppeket, ugyanolyan mosollyal az arcomon.
Hosszan néztünk egymás szemébe, mikor egyszer csak valaki kopogtatott az ajtón.
Lisa lassan fölállt mellőlem, majd elsétált az ajtóig és kinyitotta azt.
-Látom, már… - kezdte Alice, de amint meglátott engem a kanapén, elhallgatott. Szúrós pillantást vetett rám. –… jobban vagy – fejezte be végül megkezdett mondatát. – Beszélhetnék Bettyvel? – nézett rám. Mintha lenne más választásom…
Fölálltam a kanapéról, majd elindultam feléjük. Lisa mellé érve végigsimítottam a karján, majd kiléptem a szobából. Alice szeme ide-oda járt kettőnk között.
-Vacsoránál találkozunk – intettem nekik, majd elindultam vissza a szobám felé.
2010. december 30., csütörtök
2010. december 22., szerda
Novella
Sziasztok!
Amint a másik blogon már mondtam, kicsit előbb hozom a novellát:) Jönnek rokonok, meg mi is utazunk és nem tudom, mennyit leszek gépközelben:)
Ugyan semmi köze sincs az ünnephez, de azért remélem tetszeni fog;) Jason Derulo – What if című száma (klipje) ihlette meg. Ugyan nem teljesen ugyan az a történet, de nagyon hasonlít rá. Egy rövid kis novella, Peter és Elizabeth esetleges találkozásáról:D A szereplőkön kívül semmi köze nincs a Twilight-hoz:D Ajánlom megnézni hozzá a klipet, amit itt megtaláltok;)
Remélem tetszeni fog:D
BOLDOG KARÁCSONYT!!!
Puszi
Mi lesz, ha...
-Oh, a francba – mérgelődtem. – Elnézést! – emeltem föl a tekintetem, hogy megnézzem, kivel ütköztem össze. – Nem esett baja?
Egy lány volt az. Hosszú vöröses barna haja az arcába hullott. Így, első ránézésre tizenévesnek mondtam volna, de amikor kisöpörte az arcából a haját és megláttam a szemeit és az arcát… Körülbelül velem egy idős lehet. És milyen gyönyörű.
-Semmi gond. Én nem figyeltem – szabadkozott, de amint összeakadt a tekintete az enyémmel, elhallgatott.
Lassan fölálltam a földről, majd felé nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Fölvettem a földről a táskáját, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm – porolta le a szoknyáját. – Magának sem esett baja? – kérdezte kipirulva. Milyen aranyos.
-Nem, semmi bajom. Még egyszer elnézést kérek. Oh… én Peter vagyok. Peter Facinelli – nyújtottam kezet.
-Elizabeth Reaser – fogadta el a kézfogást egy mosollyal. Milyen gyönyörű a mosolya.
-Meghívhatom egy kávéra? – kérdeztem udvariasan.
-Elfogadom a meghívást. Feltéve, ha tegeződhetünk – nevetett.
-Rendben – nevettem én is. – Ismerek egy nagyon jó kávézót a közelben, az jó lesz? – ajánlottam.
-Igen – bólintott rá.
Elindultunk lassan a kávézó felé. Nem siettünk sehova. Lassú léptekkel haladtunk végig az utcákon, míg el nem értünk a kávézóig. Bent leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.
-Szia Peter! Jó napot! – jött oda azonnal az asztalunkhoz Lara, a pincérlány. – Rég láttalak errefelé – vette elő a kis noteszét.
-Sok dolgom volt mostanában – magyaráztam.
-Mit hozhatok? – kérdezte Lara.
Kérdőn néztem Elizabethre, aki rövid gondolkodás után egy cappuccinot kért.
-Akkor két cappuccino lesz – adtam le a rendelést Laranak, aki gyorsan el is sietett.
Nagyon jól el tudtunk beszélgetni Lisaval a kávézóban. Sok mindent megtudtam róla. Nem gondoltam volna, hogy valaha is találok valakit, akinek a személyisége és külseje ennyire megfog majd.
Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom és nekem eszembe jutott, hogy éppen egy megbeszélésen kellene lennem a munkahelyemen.
-Ne haragudj, munka – tettem el a telefonom egy hosszadalmas „beszélgetés” után. Már ha az 5 perces letolást annak lehet nevezni.
-Semmi gond – mosolygott.
-Lenne kedved holnap velem vacsorázni? – vetettem fel hirtelen az ötletet, mintha most jutott volna eszembe, pedig már egy jó ideje azon gondolkodtam, mikor találkozhatnék vele újra.
-Ez most egy randi meghívás volt? – kérdezte felvont szemöldökkel, vigyorral az arcán.
-Igen, annak szántam – mondtam zavartan.
-Igen, jó lenne – bólintott rá.
-Akkor holnap este… - gondolkodtam el, hogy hova vihetném vacsizni.
-Mit szólnál, ha én főznék? – vetette fel.
Csodálkozva néztem rá.
-Már, ha nem gond, persze – sütötte le zavartan a szemét.
-Nem – ingattam a fejem. – Nekem jó úgy.
-Akkor… - vett elő egy papírt és egy tollat, majd gyorsan ráfirkantott pár sort – ez a címem. 7 óra megfelel?
-Igen – egyeztem bele azonnal. Szeretem, ha a nő irányít.
Másfél év. Ennyi ideje vagyunk együtt Lisaval. És most döntöttem el: Megkérem a kezét! Már meg is van a jegygyűrű. Úgy döntöttem, egy romantikus vacsora után elviszem a London Eye-hoz és mikor a kerék a legmagasabban lesz, letérdelek elé és megkérem a kezét. Na jó, ez így most kicsit nyálasnak hangzik, de én ilyen romantikus ember vagyok, ahogy Lisa is.
Éppen kocsival tartunk a kedvenc éttermünk felé. Egyelőre nem sejt semmit, legalábbis szerintem. Oldalra fordulok, rámosolygok, ő visszamosolyog. És akkor megakad a szemem valamin. Egy páros fényszórón. De már késő megállni. Én mégis lefékezek. És pont ez okozza a bajt. A kocsi belénk ütközött, mi pedig pörögve sodródunk le az útról. Hatalmas csörömpölés, egy fájdalmas nyögés, mindez szinte egy időben. Kinyitom a szemem. Kicsit homályosan látok, így pislogok még párat. Nem! Az nem lehet! Ő nem!
-Lisa! – fogom meg a kezét kétségbeesetten, de nem válaszol. A máskor vidáman csillogó szeme most üvegesen bámul a semmibe. Blúza véres lett a halálos seb körül. Egy rúd. Az okozta a halálát. Remegő kezekkel simítottam végig arcán, lecsukva ezzel semmibe meredő szemeit, amik soha többé nem fognak már úgy csillogni, mint régen.
Aztán tekintetemet elborította a köd, és én ájultan ejtettem magam mellé a kezemet.
Mint egy kis film, úgy kezdett visszafelé pörögni az idő. Az elmúlt másfél év eseményei. Mikor a találkozásunkhoz ért, vörös köd jelent meg a kép szélén, mintegy jelezve: ez minden baj forrása! Ha nem találkozunk, akkor nem történik meg a baleset.
Zihálva ébredtem föl az ágyamban. Az ágyamban és nem egy kórházban. Az órára néztem. Fél 7. De aztán megakadt a szemem még valamin. A dátumon! Csak egy álom volt! Az egész csak egy álom volt! Nem is találkoztunk. Az egész meg sem történt. Zavartan ültem fel az ágyban. Ez csak valami tévedés lehet. Lehetetlen, hogy mindezt csak álmodtam volna. Felkaptam a mobilom az éjjeliszekrényről. A dátum ugyanaz! Kirohantam a fürdőbe, majd hideg vizet fröcsköltem az arcomba, hogy felébredjek. Hihetetlen, hogyan lett egy gyönyörű álomból hirtelen rémálom. Fölöltöztem, majd fogat mostam. Indulnom kéne a megbeszélésre, de semmi kedvem nincs hozzá. Ez után az álom után nincs. De nem tudok mást tenni. Muszáj lesz elindulnom.
Út közben rápillantottam az órámra. Negyed 8. Akkor még időben vagyok.
Kisebb lökés a mellkasomnál, és én hanyatt esek a földre.
-Oh, a francba – mérgelődtem. – Elnézést! – emeltem föl a tekintetem, hogy megnézzem, kivel ütköztem össze. – Nem esett baja?
Egy lány volt az. Hosszú vöröses barna haja az arcába hullott. Így, első ránézésre tizenévesnek mondtam volna, de amikor kisöpörte az arcából a haját és megláttam a szemeit és az arcát… És most jöttem rá, hogy ki ő. Nem, ez nem lehet! Ez nem velem történik! Ez megint csak valami rossz álom. Egészen eddig alig gondoltam a rémálomra és most beteljesül.
-Semmi gond. Én nem figyeltem – szabadkozott, de amint összeakadt a tekintete az enyémmel, elhallgatott.
Lassan fölálltam a földről, majd felé nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Fölvettem a földről a táskáját, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm – porolta le a szoknyáját. – Magának sem esett baja? – kérdezte kipirulva. Milyen aranyos. Nem Peter! Ezt most hagyd abba!
-Nem, semmi bajom. Még egyszer elnézést kérek – mosolyodtam el halványan.
-Semmi gond – rázta meg a fejét.
-Ha nem haragszik, nekem sietnem kell – szabadkoztam. Nem akartam megbántani, de nagyon kedves sem lehetek vele. Így nagyon nehéz.
-Oh, persze. Viszlát!
-Viszlát! – intettem egy utolsót, majd elsiettem.
A sarkon befordulva, zihálva nekidőltem a falnak. Össze kell szednem magam! Nem eshetek szét! Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek utána. De egyfolytában az álom végére gondoltam, és ez segített megőrizni a józan eszemet. Nem kockáztathatok – ismételtem magamban.
Azóta eltelt másfél év, de én még mindig nem tudtam kiverni a fejemből az álmot. Éppen vacsorázni tartok. Nem volt kedvem otthon főzni magamnak, és „egy kis séta sosem árt” alapon úgy döntöttem, hogy elmegyek egy étterembe.
Csak a szerencsén múlott, hogy nem gázolt halálra engem a piroson átszáguldó autó. Elhűlve néztem utána, mikor rájöttem, hogy melyik kereszteződésnél vagyok és, hogy milyen nap van. Ez volt az a kocsi, ami Elizabeth halálát okozta volna. Összeszorított fogakkal bámultam az időközben eltűnt kocsi hűlt helyét.
-Hihetetlen, milyen hülye emberek vannak – hallottam meg magam mellől egy női hangot. Túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. A hangok azt súgták a fejemben, hogy hozzám beszélt. Persze azért nem vagyok skizofrén.
Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam Őt. Ott állt mellettem, érdeklődve nézve elképedt arcom.
-Minden rendben? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
-Igen, minden a legnagyobb rendben – bólintottam mosolyogva. – Az ilyen embereknek nem lenne szabad jogosítványt adni – mérgelődtem.
Hogy csak a baleset miatt gondoltam-e ezt, vagy amúgy is ez volt a véleményem, azt nem tudom, de nem is érdekelt. Lisa él! És számomra ez mindennél fontosabb.
-Peter vagyok – nyújtottam felé a kezem. Képtelen voltam nem megtenni. – Peter Facinelli.
-Elizabeth Reaser – fogta el csodálkozva a kezem. Hát igen, nem sokan szoktak csak úgy ismeretlenül kezet nyújtani az embereknek. Bár én már ismerem, csak ő ezt még nem tudja.
-Valahonnan nagyon ismerős az arca – gondolkodtam el. Persze pontosan tudtam, hogy honnan, de furcsa lett volna, ha rögtön rávágom. – Meg is van! Nem magával ütköztem össze úgy… - morfondíroztam pár másodpercig – másfél éve? – kérdeztem kíváncsian, holott pontosan tudtam, hogy ő volt az.
Szemöldökét összeráncolva gondolkodni kezdett.
-Oh, az maga volt? Hogyan ismert fel?
-Csak nagyon ismerős volt. Jó az arcmemóriám. És amúgy is – tettem hozzá – ki felejtene el egy ilyen arcot? – tettem fel a költői kérdést, mire elpirult. – Lenne kedve velem vacsorázni? Éppen oda tartok.
-Igen, az jó lenne – bólintott rá, még mindig zavartan az előbbi mondatomtól.
Így együtt indultunk el az étterem felé. Remélem ez most már a valóság és nem csak egy buta álom, amiből ismét rémálom lesz. Szeretem őt, mindennél jobban. Nem bírnám ki, ha újra elveszíteném.
bocsi h a párbeszéd ugyanaz, de azért irtam igy, h lássátok, tényleg ugyanaz történik, mint előtte;):D
Amint a másik blogon már mondtam, kicsit előbb hozom a novellát:) Jönnek rokonok, meg mi is utazunk és nem tudom, mennyit leszek gépközelben:)
Ugyan semmi köze sincs az ünnephez, de azért remélem tetszeni fog;) Jason Derulo – What if című száma (klipje) ihlette meg. Ugyan nem teljesen ugyan az a történet, de nagyon hasonlít rá. Egy rövid kis novella, Peter és Elizabeth esetleges találkozásáról:D A szereplőkön kívül semmi köze nincs a Twilight-hoz:D Ajánlom megnézni hozzá a klipet, amit itt megtaláltok;)
Remélem tetszeni fog:D
BOLDOG KARÁCSONYT!!!
Puszi
Mi lesz, ha...
-Oh, a francba – mérgelődtem. – Elnézést! – emeltem föl a tekintetem, hogy megnézzem, kivel ütköztem össze. – Nem esett baja?
Egy lány volt az. Hosszú vöröses barna haja az arcába hullott. Így, első ránézésre tizenévesnek mondtam volna, de amikor kisöpörte az arcából a haját és megláttam a szemeit és az arcát… Körülbelül velem egy idős lehet. És milyen gyönyörű.
-Semmi gond. Én nem figyeltem – szabadkozott, de amint összeakadt a tekintete az enyémmel, elhallgatott.
Lassan fölálltam a földről, majd felé nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Fölvettem a földről a táskáját, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm – porolta le a szoknyáját. – Magának sem esett baja? – kérdezte kipirulva. Milyen aranyos.
-Nem, semmi bajom. Még egyszer elnézést kérek. Oh… én Peter vagyok. Peter Facinelli – nyújtottam kezet.
-Elizabeth Reaser – fogadta el a kézfogást egy mosollyal. Milyen gyönyörű a mosolya.
-Meghívhatom egy kávéra? – kérdeztem udvariasan.
-Elfogadom a meghívást. Feltéve, ha tegeződhetünk – nevetett.
-Rendben – nevettem én is. – Ismerek egy nagyon jó kávézót a közelben, az jó lesz? – ajánlottam.
-Igen – bólintott rá.
Elindultunk lassan a kávézó felé. Nem siettünk sehova. Lassú léptekkel haladtunk végig az utcákon, míg el nem értünk a kávézóig. Bent leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.
-Szia Peter! Jó napot! – jött oda azonnal az asztalunkhoz Lara, a pincérlány. – Rég láttalak errefelé – vette elő a kis noteszét.
-Sok dolgom volt mostanában – magyaráztam.
-Mit hozhatok? – kérdezte Lara.
Kérdőn néztem Elizabethre, aki rövid gondolkodás után egy cappuccinot kért.
-Akkor két cappuccino lesz – adtam le a rendelést Laranak, aki gyorsan el is sietett.
Nagyon jól el tudtunk beszélgetni Lisaval a kávézóban. Sok mindent megtudtam róla. Nem gondoltam volna, hogy valaha is találok valakit, akinek a személyisége és külseje ennyire megfog majd.
Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom és nekem eszembe jutott, hogy éppen egy megbeszélésen kellene lennem a munkahelyemen.
-Ne haragudj, munka – tettem el a telefonom egy hosszadalmas „beszélgetés” után. Már ha az 5 perces letolást annak lehet nevezni.
-Semmi gond – mosolygott.
-Lenne kedved holnap velem vacsorázni? – vetettem fel hirtelen az ötletet, mintha most jutott volna eszembe, pedig már egy jó ideje azon gondolkodtam, mikor találkozhatnék vele újra.
-Ez most egy randi meghívás volt? – kérdezte felvont szemöldökkel, vigyorral az arcán.
-Igen, annak szántam – mondtam zavartan.
-Igen, jó lenne – bólintott rá.
-Akkor holnap este… - gondolkodtam el, hogy hova vihetném vacsizni.
-Mit szólnál, ha én főznék? – vetette fel.
Csodálkozva néztem rá.
-Már, ha nem gond, persze – sütötte le zavartan a szemét.
-Nem – ingattam a fejem. – Nekem jó úgy.
-Akkor… - vett elő egy papírt és egy tollat, majd gyorsan ráfirkantott pár sort – ez a címem. 7 óra megfelel?
-Igen – egyeztem bele azonnal. Szeretem, ha a nő irányít.
Másfél év. Ennyi ideje vagyunk együtt Lisaval. És most döntöttem el: Megkérem a kezét! Már meg is van a jegygyűrű. Úgy döntöttem, egy romantikus vacsora után elviszem a London Eye-hoz és mikor a kerék a legmagasabban lesz, letérdelek elé és megkérem a kezét. Na jó, ez így most kicsit nyálasnak hangzik, de én ilyen romantikus ember vagyok, ahogy Lisa is.
Éppen kocsival tartunk a kedvenc éttermünk felé. Egyelőre nem sejt semmit, legalábbis szerintem. Oldalra fordulok, rámosolygok, ő visszamosolyog. És akkor megakad a szemem valamin. Egy páros fényszórón. De már késő megállni. Én mégis lefékezek. És pont ez okozza a bajt. A kocsi belénk ütközött, mi pedig pörögve sodródunk le az útról. Hatalmas csörömpölés, egy fájdalmas nyögés, mindez szinte egy időben. Kinyitom a szemem. Kicsit homályosan látok, így pislogok még párat. Nem! Az nem lehet! Ő nem!
-Lisa! – fogom meg a kezét kétségbeesetten, de nem válaszol. A máskor vidáman csillogó szeme most üvegesen bámul a semmibe. Blúza véres lett a halálos seb körül. Egy rúd. Az okozta a halálát. Remegő kezekkel simítottam végig arcán, lecsukva ezzel semmibe meredő szemeit, amik soha többé nem fognak már úgy csillogni, mint régen.
Aztán tekintetemet elborította a köd, és én ájultan ejtettem magam mellé a kezemet.
Mint egy kis film, úgy kezdett visszafelé pörögni az idő. Az elmúlt másfél év eseményei. Mikor a találkozásunkhoz ért, vörös köd jelent meg a kép szélén, mintegy jelezve: ez minden baj forrása! Ha nem találkozunk, akkor nem történik meg a baleset.
Zihálva ébredtem föl az ágyamban. Az ágyamban és nem egy kórházban. Az órára néztem. Fél 7. De aztán megakadt a szemem még valamin. A dátumon! Csak egy álom volt! Az egész csak egy álom volt! Nem is találkoztunk. Az egész meg sem történt. Zavartan ültem fel az ágyban. Ez csak valami tévedés lehet. Lehetetlen, hogy mindezt csak álmodtam volna. Felkaptam a mobilom az éjjeliszekrényről. A dátum ugyanaz! Kirohantam a fürdőbe, majd hideg vizet fröcsköltem az arcomba, hogy felébredjek. Hihetetlen, hogyan lett egy gyönyörű álomból hirtelen rémálom. Fölöltöztem, majd fogat mostam. Indulnom kéne a megbeszélésre, de semmi kedvem nincs hozzá. Ez után az álom után nincs. De nem tudok mást tenni. Muszáj lesz elindulnom.
Út közben rápillantottam az órámra. Negyed 8. Akkor még időben vagyok.
Kisebb lökés a mellkasomnál, és én hanyatt esek a földre.
-Oh, a francba – mérgelődtem. – Elnézést! – emeltem föl a tekintetem, hogy megnézzem, kivel ütköztem össze. – Nem esett baja?
Egy lány volt az. Hosszú vöröses barna haja az arcába hullott. Így, első ránézésre tizenévesnek mondtam volna, de amikor kisöpörte az arcából a haját és megláttam a szemeit és az arcát… És most jöttem rá, hogy ki ő. Nem, ez nem lehet! Ez nem velem történik! Ez megint csak valami rossz álom. Egészen eddig alig gondoltam a rémálomra és most beteljesül.
-Semmi gond. Én nem figyeltem – szabadkozott, de amint összeakadt a tekintete az enyémmel, elhallgatott.
Lassan fölálltam a földről, majd felé nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Fölvettem a földről a táskáját, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm – porolta le a szoknyáját. – Magának sem esett baja? – kérdezte kipirulva. Milyen aranyos. Nem Peter! Ezt most hagyd abba!
-Nem, semmi bajom. Még egyszer elnézést kérek – mosolyodtam el halványan.
-Semmi gond – rázta meg a fejét.
-Ha nem haragszik, nekem sietnem kell – szabadkoztam. Nem akartam megbántani, de nagyon kedves sem lehetek vele. Így nagyon nehéz.
-Oh, persze. Viszlát!
-Viszlát! – intettem egy utolsót, majd elsiettem.
A sarkon befordulva, zihálva nekidőltem a falnak. Össze kell szednem magam! Nem eshetek szét! Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek utána. De egyfolytában az álom végére gondoltam, és ez segített megőrizni a józan eszemet. Nem kockáztathatok – ismételtem magamban.
Azóta eltelt másfél év, de én még mindig nem tudtam kiverni a fejemből az álmot. Éppen vacsorázni tartok. Nem volt kedvem otthon főzni magamnak, és „egy kis séta sosem árt” alapon úgy döntöttem, hogy elmegyek egy étterembe.
Csak a szerencsén múlott, hogy nem gázolt halálra engem a piroson átszáguldó autó. Elhűlve néztem utána, mikor rájöttem, hogy melyik kereszteződésnél vagyok és, hogy milyen nap van. Ez volt az a kocsi, ami Elizabeth halálát okozta volna. Összeszorított fogakkal bámultam az időközben eltűnt kocsi hűlt helyét.
-Hihetetlen, milyen hülye emberek vannak – hallottam meg magam mellől egy női hangot. Túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. A hangok azt súgták a fejemben, hogy hozzám beszélt. Persze azért nem vagyok skizofrén.
Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam Őt. Ott állt mellettem, érdeklődve nézve elképedt arcom.
-Minden rendben? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
-Igen, minden a legnagyobb rendben – bólintottam mosolyogva. – Az ilyen embereknek nem lenne szabad jogosítványt adni – mérgelődtem.
Hogy csak a baleset miatt gondoltam-e ezt, vagy amúgy is ez volt a véleményem, azt nem tudom, de nem is érdekelt. Lisa él! És számomra ez mindennél fontosabb.
-Peter vagyok – nyújtottam felé a kezem. Képtelen voltam nem megtenni. – Peter Facinelli.
-Elizabeth Reaser – fogta el csodálkozva a kezem. Hát igen, nem sokan szoktak csak úgy ismeretlenül kezet nyújtani az embereknek. Bár én már ismerem, csak ő ezt még nem tudja.
-Valahonnan nagyon ismerős az arca – gondolkodtam el. Persze pontosan tudtam, hogy honnan, de furcsa lett volna, ha rögtön rávágom. – Meg is van! Nem magával ütköztem össze úgy… - morfondíroztam pár másodpercig – másfél éve? – kérdeztem kíváncsian, holott pontosan tudtam, hogy ő volt az.
Szemöldökét összeráncolva gondolkodni kezdett.
-Oh, az maga volt? Hogyan ismert fel?
-Csak nagyon ismerős volt. Jó az arcmemóriám. És amúgy is – tettem hozzá – ki felejtene el egy ilyen arcot? – tettem fel a költői kérdést, mire elpirult. – Lenne kedve velem vacsorázni? Éppen oda tartok.
-Igen, az jó lenne – bólintott rá, még mindig zavartan az előbbi mondatomtól.
Így együtt indultunk el az étterem felé. Remélem ez most már a valóság és nem csak egy buta álom, amiből ismét rémálom lesz. Szeretem őt, mindennél jobban. Nem bírnám ki, ha újra elveszíteném.
bocsi h a párbeszéd ugyanaz, de azért irtam igy, h lássátok, tényleg ugyanaz történik, mint előtte;):D
2010. december 18., szombat
7. fejezet - A megcsalás
Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt is a 7. fejezet. Most készültem el vele, úgyh gondoltam nem várom meg a feltevésével a holnapot:D Csak annyit fűznék hozzá, hogy nehogy megutáljátok Petert azért, amit csinál;):) Szóval ne tántorítson el titeket a történet a Team Peter-tőlxd Bár én inkább Jenniet utálom most:@
Jó olvasást!;)
Plusszba még annyit, hogy karácsonykor fogtok kapni egy kis meglepit:P Egy rövidke kis novellát:)
Puszi
Peter szemszöge
Legszívesebben ordítottam volna dühömben a látványtól. A feleségem itt hempereg az ágyunkban a legjobb barátommal. És még csak észre sem vettek engem. Hangosan megköszörültem a torkomat, közben egy mozdulattal felkapcsoltam a lámpát. Ijedten rebbentek szét és kapták rám a szemüket. Jennie arca rémült volt.
-Peter – nyögte halkan, de én nem foglalkoztam vele.
Elindultam Mark felé, majd kiráncigáltam őt az ágyból. Mikor már talpon volt, meglendítettem a kezem és egy hatalmasat behúztam neki. Elégedetten megráztam utána a csuklómat. Pár másodperc múlva jött is a válasz az előző ütésemre. Éreztem, ahogy folyik le a vérem az államon, de nem törődtem vele. A következő ütés elől már sikerült elhajolnom.
Jennie felsikított, mikor egy határozott mozdulattal nekilöktem Markot a falnak, majd megragadtam a nyakát.
-Hagyjátok abba! – sikította.
-Hogy merészelted? – morogtam Mark arcába.
-Te is csaltad őt – morogta vissza. – Azt hiszed, elhittük azt a sok baromságot, amit arról az Elizabethről összehordtál? Támaszra volt szüksége és én itt voltam.
-Támaszra? Ilyen támaszra? – szorítottam meg erősebben a nyakát. – Lisa csak egy nagyon jó barátom. Én sem feküdtem le vele, mikor támaszra volt szükségem! – ordítottam a képébe.
-Peter, állj le! – próbálta meg sírva elhúzni a kezem Jennie.
Hirtelen elengedtem Mark nyakát, aki a fal mellett a földre csúszott, és a feleségem felé fordultam.
-Miért pont vele? A legjobb barátommal! Miért? – ordítottam az arcába csalódottan.
Nem válaszolt. Kinyúlt felém, hogy megfogja a kezemet, de én leráztam. Már lendítettem a másikat, hogy fölpofozzam, de végül meggondoltam magam. Nem fogok lesüllyedni arra a szintre, hogy megütök egy nőt. Még soha életemben nem csináltam ilyet, és nem most fogom elkezdeni.
-Gyerünk! Üss meg! Üsd meg a saját feleséged! – kiabálta.
-Neked ebben a helyzetben nincs jogod kiabálni velem – morogtam az arcába. – Elválok! – jelentettem ki határozottan.
-Micsoda? – kérdezte elhűlve. – Peter, beszéljük meg! – vált síróssá a hangja, de én elindultam a szekrény felé.
-Ezen nincs mit megbeszélni! Ezek után már nem tudok megbízni benned – nyitottam ki a szekrényt, majd Markkal nem törődve az ágyra dobáltam a ruháim egy részét. Elővettem még egy bőröndöt, majd beledobáltam a ruhákat. Közben előkaptam a mobilom, hogy hívjak egy taxit.
Végigjártam az egész lakást, mindenhonnan összeszedtem a fontosabb dolgaimat, majd elindultam az ajtó felé.
-Peter, hol fogsz aludni? – próbált meg visszatartani. Gondolja, hogy ennyivel itt marasztalhat?
-Azt még nem tudom, de hogy itt nem, az is biztos – morogtam rá sem nézve.
-Peter – zokogta. Hát megint így válunk el. Sohasem tudunk meglenni veszekedés nélkül?
-Egy valami árulj még el nekem – néztem a szemébe. – Mióta tart? Ne aggódj, ez már semmit sem változtat a helyzeten, úgyhogy nyugodtan megmondhatod az igazat – hangom gúnyos volt, ahogy megláttam szemeiben a félelmet.
-Már évek óta – hajtotta le a fejét.
Nem kellett sok hozzá, hogy ne vágjam mégis pofon, vagy ne rohanjak vissza az emeletre, hogy megfojtsam Markot.
-Remek! Akkor már értem, miért nem akartál költözni – léptem ki az ajtón. – A maradék cuccomért majd valamikor visszajövök.
-Peter, kérlek! – zokogta az ajtóban.
Nem néztem hátra. Beszálltam a taxiba.
-Hova vihetem? – fordult hátra a sofőr, alaposan végigmérve engem. Nem csodálom, szép látvány lehettem a felrepedt számmal és a felduzzadt arcommal.
-A legközelebbi szállodába – hangom rekedt volt.
Egész úton szótlanul ültem, kibámulva az ablakon.
-Megérkeztünk – szólt hátra a sofőr pár perc múlva.
-Köszönöm – nyomtam a kezébe a pénzt. – A többit tartsa meg – azzal kiszálltam a kocsiból.
Mivel a gépem csak vasárnap délelőtt megy, ezért kivettem egy szobát két éjszakára.
Ma persze már nem tudtam aludni. Egész éjszaka csak forgolódtam és szégyen, nem szégyen, még sírtam is.
Reggel, mikor belenéztem a tükörbe, alig ismertem magamra. Az arcom falfehér volt. Talán még fehérebb, mint mikor kifestenek a forgatásra. A szemeim vörösek voltak, és alattuk sötét karikák díszelegtek. A hajam ezerfelé állt. Beletúrtam, hogy kicsit igazítsak rajta. Aztán hideg vizet locsoltam az arcomba, majd fogat mostam és visszadőltem az ágyra. Forgolódtam még egy ideig, majd a kimerültség miatt végül elnyomott az álom. Kevesen tudhatják, mekkora megváltás volt ez most számomra.
Mikor fölébredtem, már korom sötét volt. Az órára néztem. Hajnali fél 3. Ezek szerint az egész napot átaludtam. Még van hét óra a gép indulásáig. Mit csinálok én addig? Arcomat a párnába temettem és hangosan felsóhajtottam. Aztán felkeltem és elindultam a fürdőbe. Legalább ezzel is telik az idő.
Hosszan áztattam magam a kádban, bár egy negyed óra után már legszívesebben befejeztem volna. Megmostam a hajamat is, mondjuk ez nálam nem tartott tovább 5 percnél.
Egy törölközőt a derekam köré csavarva kiléptem a fürdőből. Hajam a homlokomhoz tapadt, így megráztam a fejem. Apró vízcseppek repültek szerte-szét a szobában két méteres körzetben.
Felöltöztem, majd a törölközővel átdörgöltem a hajam. Szinte már száraz is volt.
Aztán ismét elterültem az ágyon és vártam. Vártam, hogy végre 7 óra legyen és hozathassam a reggelit. Bár egyáltalán nem vagyok éhes, azért ezzel is telik az idő.
Hamar kiértem a reptérre. Még volt másfél óra a gép indulásáig. Leadtam a csomagomat, majd leültem a váróteremben. Szerencsére most nem találtak meg a paparazzik és a rajongók. Vagy csak nem ismertek föl ilyen állapotban. De jobb is volt így. Most nem tudnék mosolyogni meg autogramokat osztogatni.
-Végre! – sóhajtottam föl magamban, mikor a taxi megállt a szálloda előtt. Most jöttem csak rá, hogy Jennien kívül senki sem próbált meg hívni a hétvégén. Biztosan nem akartak zavarni. De milyen jól is tették. Ha fölvettem volna, akkor is csak dühömben ordítok velük.
Kifizettem az utat a sofőrnek, majd kiszálltam a taxiból és elindultam a szálloda bejárata felé.
Elkértem a portáról a szobakulcsomat. A lány érdeklődően méregetett, de szerencséjére nem kérdezett semmit. Valamit - nem is tudom, hogy mit - láthatott az arcomon, ami miatt visszafogta magát…
Elindultam a lift felé.
-Peter! – hallottam meg Lisa hangját. – Várj!
Remek! Pont ő hiányzott. Mi a szarért kellett itt ötleteket osztogatnia, hogy menjek haza hétvégére?
Nem álltam meg csak a lift előtt.
-Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét, mikor meglátta az arcomat. – Mi történt? – Kérdezte döbbenten.
Meg akarta fogni a kezem, de én elléptem mellőle, amint kinyílt a liftajtó. Követett engem. Nem akarok vele kiabálni, de az lesz, ha nem hagy békén a kérdéseivel. Szótlanul nézett engem, amíg föl nem értünk a harmadikra. Már reménykedtem, hogy megúszom a kérdéseit, de csalódnom kellett.
-Peter, mi történt? – fogta meg a kezem, miután kiléptünk a liftből.
Elkaptam a két csuklóját, majd nekinyomtam a hátát a falnak. Megdöbbenve nézett rám, de szemeiben nem láttam félelmet. Arca csak pár centire volt az enyémtől, úgy kezdtem kiabálni vele.
-Hallgass el! – szorítottam meg figyelmeztetésképp a csuklóját. – Tudni akarod, mi történt? – morogtam. - Az, hogy mindenbe beleütöd az orrod. Minek adsz nekem tanácsokat? Vagy eleve ezt akartad? Hogy Jennievel megint összevesszünk? Akkor most boldog lehetsz! Megcsalt! Elválunk! – sziszegtem az arcába.
-Peter – suttogta elhűlve. – Én nem tudtam…
-Hallgass! Nem érdekel! – engedtem el a csuklóját. – Kössz! – azzal ott hagytam.
Elsiettem a szobámhoz, majd becsaptam magam mögött az ajtót. A következő a szekrény volt. Ököllel csaptam rá a kemény fára, ami megremegett, de nem látszott meg rajta semmi sem. A szekrényajtónak dőlve csúsztam le a padlóra. A térdeimet felhúztam, az arcomat a tenyerembe temettem, és csak ültem.
Nem akartam így ordibálni Lisaval. Hogy lehettem ekkora barom? Miért pont rajta kellett kitöltenem a mérgem, mikor ő aztán tényleg semmiről sem tehet, csak jót akart nekem?
Elizabeth szemszöge
Ott álltam a folyosón megdermedve. Jennie megcsalta őt? És ezért engem hibáztat? Én csak jót akartam neki.
-Mi történt? – nyitotta ki az ajtójukat Alice. – Mi volt ez az ordibálás? Jól hallottam, hogy Peter volt?
Akaratlanul is végigfolyt egy könnycsepp az arcomon. Nagyon fájtak Peter szavai.
-Mi történt? – sietett oda hozzám Alice. – Talán bántott? – döbbent meg.
Megráztam a fejem. Legalábbis nem úgy bántott, mint ahogy azt Alice értette. Nem ütött meg, de ő maga igenis bántott.
-Gyere, majd bent elmondod – karolt át, majd egy bocsánatkérő pillantást vetve Rob felé, elindult a szobám irányába.
Bent leültetett az ágy szélére, majd ő is elhelyezkedett mellettem.
-Mi történt? – tette fel újra a kérdést.
Én pedig kisebb akadozásokkal a sírás miatt, de elmondtam neki az elejétől a végéig. Peter sérülését, ahogy a falnak nyomott, amiket a fejemhez vágott…
Mire a végére értem, már alig tudtam megszólani a sírástól.
-Csssh – simogatta meg a vállam, miután magához húzott. – Ne törődj vele, nem miattad történt.
-Tudom, csak… annyira fájtak a szavai – hüppögtem.
Sohasem gondoltam volna, hogy Peter így is tud viselkedni. Legutóbb, mikor engem okolt, csak elkerült. Most pedig leordítja a fejemet.
De egyáltalán miért érdekel ez engem ennyire? Mi közöm van nekem az ő magánéletéhez?
Ahogy erre gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom. Tényleg nincs hozzá semmi közöm, és mégis érdekel. Ez így nincs jól. De már nem tudok rajta változtatni. Talán még igaza is volt. Talán a szívem legmélyén tényleg azt akartam, hogy összevesszenek. De nem emiatt adtam neki az ötletet, hanem azért, hogy boldog legyen. Őrjítő volt őt szomorúnak látni.
-Ne foglalkozz vele, majd lenyugszik – simogatta egyfolytában a hátamat.
Én azonban nem tudtam nem foglalkozni vele. Képtelen voltam kitörölni azokat a mondatokat a fejemből.
-Komolyan mondom, én megfojtom Petert – morogta bosszúsan. – Nem támadhat le valakit a folyosón csak úgy, mert neki nem mennek jól a dolgok otthon – mondta felháborodva. – Még ma beszélek vele, ha tudok – hangja elszánt volt.
-Miattam igazán nem kell – tiltakoztam.
-Ez nem csak miattad van.- rázta meg a fejét. – A múltkor is te szívtad meg, mikor összeveszett Jennievel. Bárki más lehetett volna a „szerencsés”.
-De miattam veszett össze vele – ellenkeztem.
-De nem miattad csalta meg Petert. Te maximum csak egy ürügy voltál – magyarázta. – Ahogy a múltkor is. Ha nem lát titeket a barátnője együtt, akkor keresett volna más lányt, akivel meggyanúsíthatja, ebben biztos vagyok – mondta komolyan.
-Köszönöm – szorítottam meg a kezét.
-Nincs mit. Most pedig megpróbálok beszélni vele. Velem aztán nem fog ordibálni – állt föl mellőlem, majd kisétált a szobából.
Ahogy ígértem, itt is a 7. fejezet. Most készültem el vele, úgyh gondoltam nem várom meg a feltevésével a holnapot:D Csak annyit fűznék hozzá, hogy nehogy megutáljátok Petert azért, amit csinál;):) Szóval ne tántorítson el titeket a történet a Team Peter-tőlxd Bár én inkább Jenniet utálom most:@
Jó olvasást!;)
Plusszba még annyit, hogy karácsonykor fogtok kapni egy kis meglepit:P Egy rövidke kis novellát:)
Puszi
Peter szemszöge
Legszívesebben ordítottam volna dühömben a látványtól. A feleségem itt hempereg az ágyunkban a legjobb barátommal. És még csak észre sem vettek engem. Hangosan megköszörültem a torkomat, közben egy mozdulattal felkapcsoltam a lámpát. Ijedten rebbentek szét és kapták rám a szemüket. Jennie arca rémült volt.
-Peter – nyögte halkan, de én nem foglalkoztam vele.
Elindultam Mark felé, majd kiráncigáltam őt az ágyból. Mikor már talpon volt, meglendítettem a kezem és egy hatalmasat behúztam neki. Elégedetten megráztam utána a csuklómat. Pár másodperc múlva jött is a válasz az előző ütésemre. Éreztem, ahogy folyik le a vérem az államon, de nem törődtem vele. A következő ütés elől már sikerült elhajolnom.
Jennie felsikított, mikor egy határozott mozdulattal nekilöktem Markot a falnak, majd megragadtam a nyakát.
-Hagyjátok abba! – sikította.
-Hogy merészelted? – morogtam Mark arcába.
-Te is csaltad őt – morogta vissza. – Azt hiszed, elhittük azt a sok baromságot, amit arról az Elizabethről összehordtál? Támaszra volt szüksége és én itt voltam.
-Támaszra? Ilyen támaszra? – szorítottam meg erősebben a nyakát. – Lisa csak egy nagyon jó barátom. Én sem feküdtem le vele, mikor támaszra volt szükségem! – ordítottam a képébe.
-Peter, állj le! – próbálta meg sírva elhúzni a kezem Jennie.
Hirtelen elengedtem Mark nyakát, aki a fal mellett a földre csúszott, és a feleségem felé fordultam.
-Miért pont vele? A legjobb barátommal! Miért? – ordítottam az arcába csalódottan.
Nem válaszolt. Kinyúlt felém, hogy megfogja a kezemet, de én leráztam. Már lendítettem a másikat, hogy fölpofozzam, de végül meggondoltam magam. Nem fogok lesüllyedni arra a szintre, hogy megütök egy nőt. Még soha életemben nem csináltam ilyet, és nem most fogom elkezdeni.
-Gyerünk! Üss meg! Üsd meg a saját feleséged! – kiabálta.
-Neked ebben a helyzetben nincs jogod kiabálni velem – morogtam az arcába. – Elválok! – jelentettem ki határozottan.
-Micsoda? – kérdezte elhűlve. – Peter, beszéljük meg! – vált síróssá a hangja, de én elindultam a szekrény felé.
-Ezen nincs mit megbeszélni! Ezek után már nem tudok megbízni benned – nyitottam ki a szekrényt, majd Markkal nem törődve az ágyra dobáltam a ruháim egy részét. Elővettem még egy bőröndöt, majd beledobáltam a ruhákat. Közben előkaptam a mobilom, hogy hívjak egy taxit.
Végigjártam az egész lakást, mindenhonnan összeszedtem a fontosabb dolgaimat, majd elindultam az ajtó felé.
-Peter, hol fogsz aludni? – próbált meg visszatartani. Gondolja, hogy ennyivel itt marasztalhat?
-Azt még nem tudom, de hogy itt nem, az is biztos – morogtam rá sem nézve.
-Peter – zokogta. Hát megint így válunk el. Sohasem tudunk meglenni veszekedés nélkül?
-Egy valami árulj még el nekem – néztem a szemébe. – Mióta tart? Ne aggódj, ez már semmit sem változtat a helyzeten, úgyhogy nyugodtan megmondhatod az igazat – hangom gúnyos volt, ahogy megláttam szemeiben a félelmet.
-Már évek óta – hajtotta le a fejét.
Nem kellett sok hozzá, hogy ne vágjam mégis pofon, vagy ne rohanjak vissza az emeletre, hogy megfojtsam Markot.
-Remek! Akkor már értem, miért nem akartál költözni – léptem ki az ajtón. – A maradék cuccomért majd valamikor visszajövök.
-Peter, kérlek! – zokogta az ajtóban.
Nem néztem hátra. Beszálltam a taxiba.
-Hova vihetem? – fordult hátra a sofőr, alaposan végigmérve engem. Nem csodálom, szép látvány lehettem a felrepedt számmal és a felduzzadt arcommal.
-A legközelebbi szállodába – hangom rekedt volt.
Egész úton szótlanul ültem, kibámulva az ablakon.
-Megérkeztünk – szólt hátra a sofőr pár perc múlva.
-Köszönöm – nyomtam a kezébe a pénzt. – A többit tartsa meg – azzal kiszálltam a kocsiból.
Mivel a gépem csak vasárnap délelőtt megy, ezért kivettem egy szobát két éjszakára.
Ma persze már nem tudtam aludni. Egész éjszaka csak forgolódtam és szégyen, nem szégyen, még sírtam is.
Reggel, mikor belenéztem a tükörbe, alig ismertem magamra. Az arcom falfehér volt. Talán még fehérebb, mint mikor kifestenek a forgatásra. A szemeim vörösek voltak, és alattuk sötét karikák díszelegtek. A hajam ezerfelé állt. Beletúrtam, hogy kicsit igazítsak rajta. Aztán hideg vizet locsoltam az arcomba, majd fogat mostam és visszadőltem az ágyra. Forgolódtam még egy ideig, majd a kimerültség miatt végül elnyomott az álom. Kevesen tudhatják, mekkora megváltás volt ez most számomra.
Mikor fölébredtem, már korom sötét volt. Az órára néztem. Hajnali fél 3. Ezek szerint az egész napot átaludtam. Még van hét óra a gép indulásáig. Mit csinálok én addig? Arcomat a párnába temettem és hangosan felsóhajtottam. Aztán felkeltem és elindultam a fürdőbe. Legalább ezzel is telik az idő.
Hosszan áztattam magam a kádban, bár egy negyed óra után már legszívesebben befejeztem volna. Megmostam a hajamat is, mondjuk ez nálam nem tartott tovább 5 percnél.
Egy törölközőt a derekam köré csavarva kiléptem a fürdőből. Hajam a homlokomhoz tapadt, így megráztam a fejem. Apró vízcseppek repültek szerte-szét a szobában két méteres körzetben.
Felöltöztem, majd a törölközővel átdörgöltem a hajam. Szinte már száraz is volt.
Aztán ismét elterültem az ágyon és vártam. Vártam, hogy végre 7 óra legyen és hozathassam a reggelit. Bár egyáltalán nem vagyok éhes, azért ezzel is telik az idő.
Hamar kiértem a reptérre. Még volt másfél óra a gép indulásáig. Leadtam a csomagomat, majd leültem a váróteremben. Szerencsére most nem találtak meg a paparazzik és a rajongók. Vagy csak nem ismertek föl ilyen állapotban. De jobb is volt így. Most nem tudnék mosolyogni meg autogramokat osztogatni.
-Végre! – sóhajtottam föl magamban, mikor a taxi megállt a szálloda előtt. Most jöttem csak rá, hogy Jennien kívül senki sem próbált meg hívni a hétvégén. Biztosan nem akartak zavarni. De milyen jól is tették. Ha fölvettem volna, akkor is csak dühömben ordítok velük.
Kifizettem az utat a sofőrnek, majd kiszálltam a taxiból és elindultam a szálloda bejárata felé.
Elkértem a portáról a szobakulcsomat. A lány érdeklődően méregetett, de szerencséjére nem kérdezett semmit. Valamit - nem is tudom, hogy mit - láthatott az arcomon, ami miatt visszafogta magát…
Elindultam a lift felé.
-Peter! – hallottam meg Lisa hangját. – Várj!
Remek! Pont ő hiányzott. Mi a szarért kellett itt ötleteket osztogatnia, hogy menjek haza hétvégére?
Nem álltam meg csak a lift előtt.
-Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét, mikor meglátta az arcomat. – Mi történt? – Kérdezte döbbenten.
Meg akarta fogni a kezem, de én elléptem mellőle, amint kinyílt a liftajtó. Követett engem. Nem akarok vele kiabálni, de az lesz, ha nem hagy békén a kérdéseivel. Szótlanul nézett engem, amíg föl nem értünk a harmadikra. Már reménykedtem, hogy megúszom a kérdéseit, de csalódnom kellett.
-Peter, mi történt? – fogta meg a kezem, miután kiléptünk a liftből.
Elkaptam a két csuklóját, majd nekinyomtam a hátát a falnak. Megdöbbenve nézett rám, de szemeiben nem láttam félelmet. Arca csak pár centire volt az enyémtől, úgy kezdtem kiabálni vele.
-Hallgass el! – szorítottam meg figyelmeztetésképp a csuklóját. – Tudni akarod, mi történt? – morogtam. - Az, hogy mindenbe beleütöd az orrod. Minek adsz nekem tanácsokat? Vagy eleve ezt akartad? Hogy Jennievel megint összevesszünk? Akkor most boldog lehetsz! Megcsalt! Elválunk! – sziszegtem az arcába.
-Peter – suttogta elhűlve. – Én nem tudtam…
-Hallgass! Nem érdekel! – engedtem el a csuklóját. – Kössz! – azzal ott hagytam.
Elsiettem a szobámhoz, majd becsaptam magam mögött az ajtót. A következő a szekrény volt. Ököllel csaptam rá a kemény fára, ami megremegett, de nem látszott meg rajta semmi sem. A szekrényajtónak dőlve csúsztam le a padlóra. A térdeimet felhúztam, az arcomat a tenyerembe temettem, és csak ültem.
Nem akartam így ordibálni Lisaval. Hogy lehettem ekkora barom? Miért pont rajta kellett kitöltenem a mérgem, mikor ő aztán tényleg semmiről sem tehet, csak jót akart nekem?
Elizabeth szemszöge
Ott álltam a folyosón megdermedve. Jennie megcsalta őt? És ezért engem hibáztat? Én csak jót akartam neki.
-Mi történt? – nyitotta ki az ajtójukat Alice. – Mi volt ez az ordibálás? Jól hallottam, hogy Peter volt?
Akaratlanul is végigfolyt egy könnycsepp az arcomon. Nagyon fájtak Peter szavai.
-Mi történt? – sietett oda hozzám Alice. – Talán bántott? – döbbent meg.
Megráztam a fejem. Legalábbis nem úgy bántott, mint ahogy azt Alice értette. Nem ütött meg, de ő maga igenis bántott.
-Gyere, majd bent elmondod – karolt át, majd egy bocsánatkérő pillantást vetve Rob felé, elindult a szobám irányába.
Bent leültetett az ágy szélére, majd ő is elhelyezkedett mellettem.
-Mi történt? – tette fel újra a kérdést.
Én pedig kisebb akadozásokkal a sírás miatt, de elmondtam neki az elejétől a végéig. Peter sérülését, ahogy a falnak nyomott, amiket a fejemhez vágott…
Mire a végére értem, már alig tudtam megszólani a sírástól.
-Csssh – simogatta meg a vállam, miután magához húzott. – Ne törődj vele, nem miattad történt.
-Tudom, csak… annyira fájtak a szavai – hüppögtem.
Sohasem gondoltam volna, hogy Peter így is tud viselkedni. Legutóbb, mikor engem okolt, csak elkerült. Most pedig leordítja a fejemet.
De egyáltalán miért érdekel ez engem ennyire? Mi közöm van nekem az ő magánéletéhez?
Ahogy erre gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom. Tényleg nincs hozzá semmi közöm, és mégis érdekel. Ez így nincs jól. De már nem tudok rajta változtatni. Talán még igaza is volt. Talán a szívem legmélyén tényleg azt akartam, hogy összevesszenek. De nem emiatt adtam neki az ötletet, hanem azért, hogy boldog legyen. Őrjítő volt őt szomorúnak látni.
-Ne foglalkozz vele, majd lenyugszik – simogatta egyfolytában a hátamat.
Én azonban nem tudtam nem foglalkozni vele. Képtelen voltam kitörölni azokat a mondatokat a fejemből.
-Komolyan mondom, én megfojtom Petert – morogta bosszúsan. – Nem támadhat le valakit a folyosón csak úgy, mert neki nem mennek jól a dolgok otthon – mondta felháborodva. – Még ma beszélek vele, ha tudok – hangja elszánt volt.
-Miattam igazán nem kell – tiltakoztam.
-Ez nem csak miattad van.- rázta meg a fejét. – A múltkor is te szívtad meg, mikor összeveszett Jennievel. Bárki más lehetett volna a „szerencsés”.
-De miattam veszett össze vele – ellenkeztem.
-De nem miattad csalta meg Petert. Te maximum csak egy ürügy voltál – magyarázta. – Ahogy a múltkor is. Ha nem lát titeket a barátnője együtt, akkor keresett volna más lányt, akivel meggyanúsíthatja, ebben biztos vagyok – mondta komolyan.
-Köszönöm – szorítottam meg a kezét.
-Nincs mit. Most pedig megpróbálok beszélni vele. Velem aztán nem fog ordibálni – állt föl mellőlem, majd kisétált a szobából.
Díj:DD
2010. december 17., péntek
Új dizi:D
Sziasztok!
Amint látjátok, megint nem bírtam magammal:D Már több blogon is láttam ugyanolyan dizit, mint amilyen ezen is volt, így úgy gondoltam, kicsit egyedibbé varázsolom:D (a háttér a kedvenc képem Peterről és Elizabethről:P) Remélem tetszik az új külső:D Majd rakok ki megint oldalra egy szavazást... Légyszi szavazzatok!!:))
Puszi
Amint látjátok, megint nem bírtam magammal:D Már több blogon is láttam ugyanolyan dizit, mint amilyen ezen is volt, így úgy gondoltam, kicsit egyedibbé varázsolom:D (a háttér a kedvenc képem Peterről és Elizabethről:P) Remélem tetszik az új külső:D Majd rakok ki megint oldalra egy szavazást... Légyszi szavazzatok!!:))
Puszi
2010. december 15., szerda
6. fejezet - Magány
Sziasztok!
Ugyan előrejelzés nélkül, de meghoztam a frisst:D Nincsen sok hozzáfűzni valóm, csak annyi, hogy találgassatok:PP
Jó olvasást:D
Puszi: CC&EC
Elizabeth szemszöge
A forgatás kezdetével nagyon felgyorsult az idő múlása. Föl sem tűnt, hogy már két hónapja tartanak. A napunk nagy részét lefoglalták, így gyorsan teltek a hetek. Ahogy terjedt a hír, hogy kik a végleges szereplők a filmben, úgy vett minket körül egyre több paparazzi és rajongó. Persze szerencsékre a legnagyobb figyelem Krisre és Robra szegeződött, de azért mi többiek is kaptunk belőle rendesen. Főleg a fiúk. Peter aggódott is, hogy Jennie megint kiakad, de most nem lett semmi probléma.
-Peter – kopogtattam kicsit hangosabban az ajtaján, mikor még mindig nem nyitotta ki.
-Bocsi – csapódott ki az ajtó, mire ijedten hátráltam egy lépést. Becsukta maga mögött az ajtót, majd bezárta. – Jennievel beszéltem telefonon és későn mentem be a fürdőbe – magyarázkodott, közben sietős léptekkel elindult a lift felé.
-Semmi gond – nyomtam meg a hívó gombot. – Csak lenn vártunk rád már 10 perce. Gondoltam, felnézek, nincs-e valami gond.
Beszálltunk a liftbe.
-Miért nem mész haza hozzájuk? – fordultam felé hirtelen. – A hétvégén úgysem lesz forgatás.
Gondolkozva nézett rám.
-Remek ötlet! – jelent meg egy hatalmas mosoly az arcán. Már ezért megérte. – Akkor szólok, hogy lehetőleg ne rakjanak a hétvégére fotózást sem.
-Oké – léptem ki a liftből. Peter követett engem.
Mindketten elindultunk Nikkiék felé.
-Sziasztok! Merre voltál? – fordultak egyből Peter felé.
-Jennievel beszéltem. Bocsi – sóhajtott.
-Az én kocsimmal megyünk – lelkendezett Ashley, majd elindult a kijárat felé.
-Új kocsid van? – csodálkozott Nikki.
-Igen – visította, miközben beszállt egy citromsárga Ferrariba.
-Nem semmi – simított végig elismerően Peter a kocsi oldalán.
-Szálljatok be – szólt ki Ash a kocsiból.
Én kicsit félve ültem be Nikki mellé a hátsó ülésre. Az éjszakai eső és a mai fagy miatt kicsit féltem. Valamilyen mértékig bíztam Ashleyben, de egy Ferrari nem épp a lassúságról híres. Nem hinném, hogy a valószínűleg jeges úton kéne kipróbálni.
Azonnal bekapcsoltam a biztonsági övemet. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a többiek is így tettek. Aztán Ash beindította a motort. Kissé hangosan fújhattam ki a levegőt -, mert Nikki rám kapta a tekintetét -, mikor megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Ashley egyáltalán nem vezetett olyan gyorsan.
-Ma melyik jeleneteket is vesszük? – pillantott ránk a visszapillantó tükörből.
-Catherine azt mondta, hogy ma lesz Robék zongorás jelenete, felvesszük egy részét a Cullen család megismerésének, és azt hiszem, most lesz a Lisaval közös jelenetünk is. Ma a Cullen házban leszünk – sorolta el Peter.
-Akkor mozgalmas napunk lesz – sóhajtott fel mellettem Nikki.
Az út további részét csendben tettük meg.
-Sziasztok! – köszöntek a többiek, mikor mind kiszálltunk a kocsiból.
-Épp időben – sietett hozzánk Catherine. – Most fejeztük be Krisékkel a zongorás jelenetet. Nagyszerűt alakítottak. Remélem, ti sem tesztek másként. – Hol van Kellan és Jackson? – nézett körül.
-Nemsokára itt lesznek – válaszolt Nikki. – Most jönnek – fordult meg.
-Remek! – csapta össze a tenyerét. – Vámpírok, irány a sminkszoba! – adta ki az utasítást, mikor Kelék is kiszálltak a kocsiból.
Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, mikor megláttam a végeredményt a tükörben. Nem bírtam ki, hangosan felnevettem. Még ennyi idő alatt sem tudtam megszokni a látványt. A hófehér bőrömet, az aranybarna szemeimet…
-Kris egy mázlista – nézegette magát Nikki a szomszédos tükörben. – Neki nem kell úgy kinéznie, mint egy élőhalott.
-Ugyan Nikki, te így is gyönyörű vagy – legyintettem.
Amint megláttam a fiúkat, ismét rám tört a nevethetnék, de most összeszorítottam a szám.
-Oké, akkor… Carlisle a tűzhelyhez, Emmett és Esme a pulthoz. Rosalie szintén – utasított minket Catherine. A forgatások alatt mindig a karakterek nevét használta, hogy a felvételek alatt kevesebb legyen a rontás. Nem egyszer előfordult ugyanis a kezdetekben, hogy véletlenül rossz nevet mondtunk és újra kellett venni az egész jelenetet. Mióta kitalálta ezt a módszert, már alig csúszik be egy-egy hiba.
Miután felvettük a konyhás jelenetet, a Carlisle-Esme csók következett. Először féltem Peter reakciójától. Azok után, hogy a múltkor a felesége azt hitte, hogy megcsalja velem… De egy szót sem szólt. Ezek szerint Jennie vagy nem tud semmit, vagy tudja, de elfogadja. Szerintem inkább az első variáció.
-Rendben. Az ablaktól indultok mindketten. A szöveg megy, ugye? – kérdezte Catherine.
-Igen – mondtuk egyszerre.
-Remek! Tökéletesen egymásra vagytok hangolódva – sietett arrébb. – Az első mondat elkezdése előtt megfordultok. Aztán elindultok szép lassan és jöhet közben a szöveg.
Úgy tettünk, ahogy mondta.
-Aztán, mikor elértek ide – mutatott arra a helyre, ahol éppen állt -, Esme épp azt mondja: „Carlisle, ő Bellát akarja.”, még jobban lelassítotok, majd megálltok. Aztán te – mutatott rám – nekidöntöd Carlislet a falnak. A többi instrukciót, pedig már tudjátok a forgatókönyvből. Mehet?
Visszamentünk az ablakhoz, majd bólintottunk.
-Három… kettő… egy… Felvétel!
Peter felé fordultam, majd rámosolyogtam. Visszamosolygott. Lassan megfordultunk és elindultunk.
-Ez a lány életre keltette – mondtam, miközben átkarolt.
-Túl sokáig volt egyedül – mondta lágyan. Hihetetlen, milyen jól meg tudja változtatni a hanghordozását.
Közben megsimogatta a vállam.
-De nem lehet jó vége – csóválta meg a fejét a szerep szerint. Akkor beugrott, hogy talán a jelenetnek sem lehet jó vége. Ha Jennie rájön…
-Alice máskor is tévedett már – ráztam meg a fejem ellenkezőleg.
-Nem gyakran – nézett rám azzal a „te is tudod” pillantásával.
Már csak egy lépésnyire voltunk a kijelölt helytől. Utolsó lépés és…
-Carlisle, ő Bellát akarja – pillantottam gyorsan a háta mögé, nehogy nekidöntsem valaminek, majd le, hogy ne lépjek rá a lábára. Mindezt egy pillanat alatt. Közben elmosolyodtam. Az ő arca először még komoly volt, aztán ő is elmosolyodott.
-Valahogy csak megoldódik – léptem egészen közel hozzá. Ő az arcomra simította a kezeit.
-Te reménytelen romantikus – hajolt közelebb. A szemembe nézett, közben összedörgölte az orrunkat. Aztán megcsókolt, ellökve magát közben a faltól. Puha ajkai lágyan érintették az enyéimet. Lehunytam a szemeimet, de olyan hamar vége lett a csóknak… Elszakadt tőlem, miközben egyet már előre lépett, így majdnem megbotlottam. A cipőm kicsit hangosabban is koppant a kelleténél. De megtartottam magam és nem estem hanyatt. Bár szerintem Peter elkapott volna.
-Oké! Ennyi! – kiáltotta Catherine. – Csodálatos volt! Egyszerűen elképesztő! – lelkendezett.
Próbáltam megnyugodni, mert a botlás miatt kicsit gyorsabban kezdett verni a szívem.
-Nem is kell többször eljátszani. Ezért érdemes dolgozni. Bár jó alapanyaggal amúgy is könnyebb.
Peterrel nevetni kezdtünk. Még nem nagyon láttuk ilyennek Catherinet, úgyhogy tényleg nagyon jól sikerülhetett.
Peter szemszöge
Nagyon lassan teltek a hét napjai. Bezzeg eddig folyamatosan rohannunk kellett mindenhová. Forgatásra, fotózásra, sohasem volt egy szabad percünk sem és ez jó volt, mert elterelte a figyelmem. De most csak nagyrészt unatkozok a szobámban. Próbálom lekötni magam egy-egy könyvvel, filmmel, vagy tévézéssel, de semmi sem használ. Csak két nap múlva kell mennem forgatásra. Mit fogok addig itt csinálni. Keresnem kéne valakit, aki éppen nem forgat. Rob ki van húzva, mert neki most nincs pihenő. Kellan kondiban van Taylorral. Tényleg! Holnap nekem lesz kondim. Legalább arra az időre már van programom. Jackson Ashel és Nikkivel ment a városba. Maradt Lisa és Alice. Ők viszont biztosan együtt töltik a szabad perceiket.
Hangosan fölsóhajtottam és elterültem az ágyon. Mikor telik már le ez a pár nap?
Végre péntek! A nap, amit már annyira vártam. Ma végre hazamehetek Londonba és eltölthetek egy hétvégét a családommal. Jennienek meglepetés lesz, ahogy Marknak is. Majd őt is meglátogatom. Régen beszélgettünk már egy jót. A karácsonyt a „barátnőjével” töltötte, akivel azóta persze már szakított is. Eddig egyetlen kapcsolata sem tartott valami sokáig.
Már előre lefoglaltam egy helyet a Londonba tartó járaton. Délután már csak ki kellett mennem a reptérre és föl kellett szállnom a repülőre.
Nagyon hosszú volt az út. Egész végig azon gondolkodtam, hogyan tehetném még különlegesebbé a találkozást. De nem jutottam túl sokra.
Aztán végül úgy döntöttem, hogy először elmegyek Markhoz és megkérdezem tőle, hogy otthon van-e Jennie. Hátha éppen a barátnőjével van. Vagy esetleg Marknál. Akkor még előbb találkoznánk.
Amint leszálltam a gépről, beültem egy taxiba és elhadartam Mark címét.
-Legyen szíves még egyszer, uram – fordult hátra a sofőr kitágult szemekkel.
Még egyszer elmondtam a címet, de most lassabban. Aztán végre elindultunk.
Beletelt egy kis időbe, mire Mark házához értünk. Már jócskán sötétedett, és Mark házában is sötét volt, így megmondtam a taxisnak, hogy várjon pár percet, majd kiugrottam a kocsiból.
Becsöngettem. Semmi. Még egyszer próbálkoztam, de megint semmi. Biztos elment a haverjaival bulizni. Hisz péntek van, ilyenkor nem gond neki az alkohol. Visszaszálltam a taxiba, majd bemondtam a címünket. Akkor mégis Jenniehez megyek először.
5 perc alatt meg is érkeztünk a házhoz. Itt is sötét volt. Mi van itt? Még csak fél 10 van.
Kifizettem a taxit, majd elindultam a ház felé. Elővettem a kulcsomat, majd kinyitottam az ajtót. Meglepetten tapasztaltam, hogy nem volt bezárva. Halkan becsuktam magam mögött, hátha Luca már alszik. Fölkapcsoltam a lámpát az előszobában. Nem vettem le a cipőmet, mint ahogy szoktam. Ahhoz túlságosan meglepett voltam. Jennie ilyenkor még nem szokott aludni. Halk léptekkel elindultam a nappali felé, de ott sem volt. Lassan elindultam föl az emeletre. Nagyon rossz előérzetem volt. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ma hazajönni. A folyosón szintén sötét volt. Elindultam a előre. Út közben benéztem Luca szobájába is, de ott sem volt senki. Hol van a lányom? Kezdtem bepánikolni. Nyugi Peter! Biztos csak elmentek valahova. Nincs semmi bajuk, nem kell aggódnod! De akkor miért nem volt bezárva a bejárati ajtó?
Visszahajtva a szobaajtót indultam el a hálószobánk felé. Egy pillanatra megtorpantam előtte. Furcsa zajok hallatszódtak ki, de nem tudtam kivenni, hogy mik azok. Remegő kézzel nyúltam a kilincsért és nyomtam le. Aztán benyitottam.
Ugyan előrejelzés nélkül, de meghoztam a frisst:D Nincsen sok hozzáfűzni valóm, csak annyi, hogy találgassatok:PP
Jó olvasást:D
Puszi: CC&EC
Elizabeth szemszöge
A forgatás kezdetével nagyon felgyorsult az idő múlása. Föl sem tűnt, hogy már két hónapja tartanak. A napunk nagy részét lefoglalták, így gyorsan teltek a hetek. Ahogy terjedt a hír, hogy kik a végleges szereplők a filmben, úgy vett minket körül egyre több paparazzi és rajongó. Persze szerencsékre a legnagyobb figyelem Krisre és Robra szegeződött, de azért mi többiek is kaptunk belőle rendesen. Főleg a fiúk. Peter aggódott is, hogy Jennie megint kiakad, de most nem lett semmi probléma.
-Peter – kopogtattam kicsit hangosabban az ajtaján, mikor még mindig nem nyitotta ki.
-Bocsi – csapódott ki az ajtó, mire ijedten hátráltam egy lépést. Becsukta maga mögött az ajtót, majd bezárta. – Jennievel beszéltem telefonon és későn mentem be a fürdőbe – magyarázkodott, közben sietős léptekkel elindult a lift felé.
-Semmi gond – nyomtam meg a hívó gombot. – Csak lenn vártunk rád már 10 perce. Gondoltam, felnézek, nincs-e valami gond.
Beszálltunk a liftbe.
-Miért nem mész haza hozzájuk? – fordultam felé hirtelen. – A hétvégén úgysem lesz forgatás.
Gondolkozva nézett rám.
-Remek ötlet! – jelent meg egy hatalmas mosoly az arcán. Már ezért megérte. – Akkor szólok, hogy lehetőleg ne rakjanak a hétvégére fotózást sem.
-Oké – léptem ki a liftből. Peter követett engem.
Mindketten elindultunk Nikkiék felé.
-Sziasztok! Merre voltál? – fordultak egyből Peter felé.
-Jennievel beszéltem. Bocsi – sóhajtott.
-Az én kocsimmal megyünk – lelkendezett Ashley, majd elindult a kijárat felé.
-Új kocsid van? – csodálkozott Nikki.
-Igen – visította, miközben beszállt egy citromsárga Ferrariba.
-Nem semmi – simított végig elismerően Peter a kocsi oldalán.
-Szálljatok be – szólt ki Ash a kocsiból.
Én kicsit félve ültem be Nikki mellé a hátsó ülésre. Az éjszakai eső és a mai fagy miatt kicsit féltem. Valamilyen mértékig bíztam Ashleyben, de egy Ferrari nem épp a lassúságról híres. Nem hinném, hogy a valószínűleg jeges úton kéne kipróbálni.
Azonnal bekapcsoltam a biztonsági övemet. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a többiek is így tettek. Aztán Ash beindította a motort. Kissé hangosan fújhattam ki a levegőt -, mert Nikki rám kapta a tekintetét -, mikor megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Ashley egyáltalán nem vezetett olyan gyorsan.
-Ma melyik jeleneteket is vesszük? – pillantott ránk a visszapillantó tükörből.
-Catherine azt mondta, hogy ma lesz Robék zongorás jelenete, felvesszük egy részét a Cullen család megismerésének, és azt hiszem, most lesz a Lisaval közös jelenetünk is. Ma a Cullen házban leszünk – sorolta el Peter.
-Akkor mozgalmas napunk lesz – sóhajtott fel mellettem Nikki.
Az út további részét csendben tettük meg.
-Sziasztok! – köszöntek a többiek, mikor mind kiszálltunk a kocsiból.
-Épp időben – sietett hozzánk Catherine. – Most fejeztük be Krisékkel a zongorás jelenetet. Nagyszerűt alakítottak. Remélem, ti sem tesztek másként. – Hol van Kellan és Jackson? – nézett körül.
-Nemsokára itt lesznek – válaszolt Nikki. – Most jönnek – fordult meg.
-Remek! – csapta össze a tenyerét. – Vámpírok, irány a sminkszoba! – adta ki az utasítást, mikor Kelék is kiszálltak a kocsiból.
Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, mikor megláttam a végeredményt a tükörben. Nem bírtam ki, hangosan felnevettem. Még ennyi idő alatt sem tudtam megszokni a látványt. A hófehér bőrömet, az aranybarna szemeimet…
-Kris egy mázlista – nézegette magát Nikki a szomszédos tükörben. – Neki nem kell úgy kinéznie, mint egy élőhalott.
-Ugyan Nikki, te így is gyönyörű vagy – legyintettem.
Amint megláttam a fiúkat, ismét rám tört a nevethetnék, de most összeszorítottam a szám.
-Oké, akkor… Carlisle a tűzhelyhez, Emmett és Esme a pulthoz. Rosalie szintén – utasított minket Catherine. A forgatások alatt mindig a karakterek nevét használta, hogy a felvételek alatt kevesebb legyen a rontás. Nem egyszer előfordult ugyanis a kezdetekben, hogy véletlenül rossz nevet mondtunk és újra kellett venni az egész jelenetet. Mióta kitalálta ezt a módszert, már alig csúszik be egy-egy hiba.
Miután felvettük a konyhás jelenetet, a Carlisle-Esme csók következett. Először féltem Peter reakciójától. Azok után, hogy a múltkor a felesége azt hitte, hogy megcsalja velem… De egy szót sem szólt. Ezek szerint Jennie vagy nem tud semmit, vagy tudja, de elfogadja. Szerintem inkább az első variáció.
-Rendben. Az ablaktól indultok mindketten. A szöveg megy, ugye? – kérdezte Catherine.
-Igen – mondtuk egyszerre.
-Remek! Tökéletesen egymásra vagytok hangolódva – sietett arrébb. – Az első mondat elkezdése előtt megfordultok. Aztán elindultok szép lassan és jöhet közben a szöveg.
Úgy tettünk, ahogy mondta.
-Aztán, mikor elértek ide – mutatott arra a helyre, ahol éppen állt -, Esme épp azt mondja: „Carlisle, ő Bellát akarja.”, még jobban lelassítotok, majd megálltok. Aztán te – mutatott rám – nekidöntöd Carlislet a falnak. A többi instrukciót, pedig már tudjátok a forgatókönyvből. Mehet?
Visszamentünk az ablakhoz, majd bólintottunk.
-Három… kettő… egy… Felvétel!
Peter felé fordultam, majd rámosolyogtam. Visszamosolygott. Lassan megfordultunk és elindultunk.
-Ez a lány életre keltette – mondtam, miközben átkarolt.
-Túl sokáig volt egyedül – mondta lágyan. Hihetetlen, milyen jól meg tudja változtatni a hanghordozását.
Közben megsimogatta a vállam.
-De nem lehet jó vége – csóválta meg a fejét a szerep szerint. Akkor beugrott, hogy talán a jelenetnek sem lehet jó vége. Ha Jennie rájön…
-Alice máskor is tévedett már – ráztam meg a fejem ellenkezőleg.
-Nem gyakran – nézett rám azzal a „te is tudod” pillantásával.
Már csak egy lépésnyire voltunk a kijelölt helytől. Utolsó lépés és…
-Carlisle, ő Bellát akarja – pillantottam gyorsan a háta mögé, nehogy nekidöntsem valaminek, majd le, hogy ne lépjek rá a lábára. Mindezt egy pillanat alatt. Közben elmosolyodtam. Az ő arca először még komoly volt, aztán ő is elmosolyodott.
-Valahogy csak megoldódik – léptem egészen közel hozzá. Ő az arcomra simította a kezeit.
-Te reménytelen romantikus – hajolt közelebb. A szemembe nézett, közben összedörgölte az orrunkat. Aztán megcsókolt, ellökve magát közben a faltól. Puha ajkai lágyan érintették az enyéimet. Lehunytam a szemeimet, de olyan hamar vége lett a csóknak… Elszakadt tőlem, miközben egyet már előre lépett, így majdnem megbotlottam. A cipőm kicsit hangosabban is koppant a kelleténél. De megtartottam magam és nem estem hanyatt. Bár szerintem Peter elkapott volna.
-Oké! Ennyi! – kiáltotta Catherine. – Csodálatos volt! Egyszerűen elképesztő! – lelkendezett.
Próbáltam megnyugodni, mert a botlás miatt kicsit gyorsabban kezdett verni a szívem.
-Nem is kell többször eljátszani. Ezért érdemes dolgozni. Bár jó alapanyaggal amúgy is könnyebb.
Peterrel nevetni kezdtünk. Még nem nagyon láttuk ilyennek Catherinet, úgyhogy tényleg nagyon jól sikerülhetett.
Peter szemszöge
Nagyon lassan teltek a hét napjai. Bezzeg eddig folyamatosan rohannunk kellett mindenhová. Forgatásra, fotózásra, sohasem volt egy szabad percünk sem és ez jó volt, mert elterelte a figyelmem. De most csak nagyrészt unatkozok a szobámban. Próbálom lekötni magam egy-egy könyvvel, filmmel, vagy tévézéssel, de semmi sem használ. Csak két nap múlva kell mennem forgatásra. Mit fogok addig itt csinálni. Keresnem kéne valakit, aki éppen nem forgat. Rob ki van húzva, mert neki most nincs pihenő. Kellan kondiban van Taylorral. Tényleg! Holnap nekem lesz kondim. Legalább arra az időre már van programom. Jackson Ashel és Nikkivel ment a városba. Maradt Lisa és Alice. Ők viszont biztosan együtt töltik a szabad perceiket.
Hangosan fölsóhajtottam és elterültem az ágyon. Mikor telik már le ez a pár nap?
Végre péntek! A nap, amit már annyira vártam. Ma végre hazamehetek Londonba és eltölthetek egy hétvégét a családommal. Jennienek meglepetés lesz, ahogy Marknak is. Majd őt is meglátogatom. Régen beszélgettünk már egy jót. A karácsonyt a „barátnőjével” töltötte, akivel azóta persze már szakított is. Eddig egyetlen kapcsolata sem tartott valami sokáig.
Már előre lefoglaltam egy helyet a Londonba tartó járaton. Délután már csak ki kellett mennem a reptérre és föl kellett szállnom a repülőre.
Nagyon hosszú volt az út. Egész végig azon gondolkodtam, hogyan tehetném még különlegesebbé a találkozást. De nem jutottam túl sokra.
Aztán végül úgy döntöttem, hogy először elmegyek Markhoz és megkérdezem tőle, hogy otthon van-e Jennie. Hátha éppen a barátnőjével van. Vagy esetleg Marknál. Akkor még előbb találkoznánk.
Amint leszálltam a gépről, beültem egy taxiba és elhadartam Mark címét.
-Legyen szíves még egyszer, uram – fordult hátra a sofőr kitágult szemekkel.
Még egyszer elmondtam a címet, de most lassabban. Aztán végre elindultunk.
Beletelt egy kis időbe, mire Mark házához értünk. Már jócskán sötétedett, és Mark házában is sötét volt, így megmondtam a taxisnak, hogy várjon pár percet, majd kiugrottam a kocsiból.
Becsöngettem. Semmi. Még egyszer próbálkoztam, de megint semmi. Biztos elment a haverjaival bulizni. Hisz péntek van, ilyenkor nem gond neki az alkohol. Visszaszálltam a taxiba, majd bemondtam a címünket. Akkor mégis Jenniehez megyek először.
5 perc alatt meg is érkeztünk a házhoz. Itt is sötét volt. Mi van itt? Még csak fél 10 van.
Kifizettem a taxit, majd elindultam a ház felé. Elővettem a kulcsomat, majd kinyitottam az ajtót. Meglepetten tapasztaltam, hogy nem volt bezárva. Halkan becsuktam magam mögött, hátha Luca már alszik. Fölkapcsoltam a lámpát az előszobában. Nem vettem le a cipőmet, mint ahogy szoktam. Ahhoz túlságosan meglepett voltam. Jennie ilyenkor még nem szokott aludni. Halk léptekkel elindultam a nappali felé, de ott sem volt. Lassan elindultam föl az emeletre. Nagyon rossz előérzetem volt. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ma hazajönni. A folyosón szintén sötét volt. Elindultam a előre. Út közben benéztem Luca szobájába is, de ott sem volt senki. Hol van a lányom? Kezdtem bepánikolni. Nyugi Peter! Biztos csak elmentek valahova. Nincs semmi bajuk, nem kell aggódnod! De akkor miért nem volt bezárva a bejárati ajtó?
Visszahajtva a szobaajtót indultam el a hálószobánk felé. Egy pillanatra megtorpantam előtte. Furcsa zajok hallatszódtak ki, de nem tudtam kivenni, hogy mik azok. Remegő kézzel nyúltam a kilincsért és nyomtam le. Aztán benyitottam.
2010. december 9., csütörtök
Friss...
Sziasztok!
A másik blogon már leírtam, de azért ide is kiirom...
Röviden: elszakadt két külső bokaszalagom is, úgyh holnap be kell feküdnöm a kórházba... A műtét szombaton lesz és csak hétfőn engednek haza, úgyh még nem tudom, mikor lesz friss, de most pár napig még biztos nem:(( Nagyon sajnálom!!!
Amint tudom, h mikor lesz új feji, szólok:)
Puszi: CC&EC
A másik blogon már leírtam, de azért ide is kiirom...
Röviden: elszakadt két külső bokaszalagom is, úgyh holnap be kell feküdnöm a kórházba... A műtét szombaton lesz és csak hétfőn engednek haza, úgyh még nem tudom, mikor lesz friss, de most pár napig még biztos nem:(( Nagyon sajnálom!!!
Amint tudom, h mikor lesz új feji, szólok:)
Puszi: CC&EC
2010. december 5., vasárnap
5. fejezet - Miért pont én?
Sziasztok!
Meghoztam az 5. fejezetet és ezzel be is hoztam ezen a blogon a lemaradásomat:D
Viszont tegnaptól kezdve, fizikai okok miatt, nem tudom, mennyit tudom majd írogatni a fejiket... Tegnap meccsen ráléptem az ellenfél lábára és kifordult a bokám:S Sajnos elszakadt a külső bokaszalagom, úgyh most 7-10 napra fekvőgipszet kaptam:SS Ami persze polcolással jár:(( Eléggé kényelmetlen még feküdni is, nemhogy ülni, de azért megpróbálok irogatni:) A másik blogon még mindenképpen fölrakom valamikor mostanában a következő fejit, mert azzal még tartozom:)
Addig is jó olvasást ehhez:)
Puszi:CC&EC
Peter szemszöge
Teljesen lefagytam. Csak néztem a telefont a kezemben, miközben valaki szólongatott. Újra meg újra visszajátszottam fejemben az előbbi beszélgetésnek nem igazán mondható telefonálást.
„-Szia Jennie! – szóltam bele még vidáman a telefonba.
-Szia Peter! – hangja jeges volt. – Nocsak, végre hajlandó voltál felvenni azt a k***a telefont? – hangja vádló volt. Nem értettem miről beszél. – Azért közölhetted volna velem, hogy kint Vancouverben leváltottál engem valaki másra – teljesen elhűlve hallgattam vádolásait. – De ha én már nem is, legalább a lányod hogyléte érdekelhetne! – sziszegte, majd lecsapta a telefont.”
-Peter – lengette meg előttem valaki a kezét. – Jól vagy? Mi történt? – kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy Lisa próbál felrázni a gondolataimból.
Kitérve a válaszadás alól siettem ki az éppen most szétnyíló liftajtók között. Előbb meg kell beszélnem ezt a dolgot Jennievel. Nem értettem, hogy értette azt, hogy lecseréltem őt.
Ahogy beértem a szobámba, rögtön tárcsáztam a számát. Nem vette föl. 3-szor is próbáltam hívni, de semmi. A harmadik után még a telefonját is kikapcsolta.
Hirtelen jutott eszembe egy ötlet. Ha ő nem hajlandó beszélni velem, akkor majd Mark.
Második csöngés után felvette.
-Szia haver, mondjad!
-Szia Mark! Beszéltél mostanában Jennievel? – tértem egyből a lényegre.
-Igen, és mit mondhatnék, eléggé ki van akadva rád.
-Nem tudod, hogy miért? Mikor felhívott, nem hagyott szóhoz jutni sem, utána meg nem vette föl a telefonját. Most is ki van kapcsolva.
-Az egyik barátnője látott téged Vancouverben, ahogy egy nőt átölelve ülsz egy padon a Robson Streeten – mondta rosszallóan. – Ráadásul utána a telefonodat sem vetted fel.
-Félreérti a helyzetet – tiltakoztam hevesen. – Az a nő a kollégám. Elmentünk páran körülnézni a városba és együtt vártuk be a többieket. Csak fázott – magyarázkodtam.
-Nem is tudtam, hogy ilyen közeli viszonyban vagy az újdonsült kollégáiddal – vetett ellent.
-Fél napon keresztül be voltam vele ragadva egy átkozott liftbe. Nem gondolod, hogy ennyi idő alatt eléggé megismertük egymást?
-Ezt majd Jennienek magyarázd. Nekem inkább azt mond meg, hogy miért nem vetted föl a telefonod. Jennie már teljesen ki volt készülve és én is vagy háromszor hívtalak – kért számon.
-Nem tudom – mondtam csüggedten. – Nem is hallottam, hogy csörög.
-Hát, minden esetre, megpróbálom rábeszélni Jenniet, hogy álljon szóba veled és hallgasson meg. Mást nem tudok tenni az érdekedben. Már így is ordibált velem egy sort, mikor mondtam neki, hogy biztos van rá valamilyen ésszerű magyarázatod.
-Köszönöm – mondtam hálásan.
-Hát most azt mondom, hogy van mit – nevetett. – Addig is próbálj meg minden félreérthető helyzetet elkerülni – utasított. – Hívlak, ha sikerült intéznem valamit. Szia! – azzal letette a telefont.
Még elmotyogtam egy szia-t, majd az órára néztem. Még volt fél órám a vacsoráig, így bementem a fürdőbe, hogy lefürödjek.
Nem értettem Jennie viselkedését. Nem szokott ennyire kiakadni. Persze lehet, hogy én is hasonlóan reagáltam volna, mint ő. Nem tudom.
A fürdéssel hamar végeztem, így elindultam lefelé. Ki más szállt be éppen a liftbe, mint Lisa. Remek! Akkor ma lépcsőzök – sóhajtottam magamban. Most nem tett volna jót a társasága. Eléggé felzaklatott ez a két telefonbeszélgetés. Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább a szobámban vacsoráznék.
Félszemmel láttam, hogy amint meglátott engem, már nyúlt is a gombok felé, hogy megállítsa a liftet. Megbántani nem akartam, így intettem neki egyet mosolyogva, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Miért kell nekem mindig összefutnom vele a folyosón?
Mikor leértem a földszintre, a lift már üres volt, így lassú léptekkel elindultam az étterem felé.
Elizabeth szemszöge
Miután rendbe hoztam magam, kimentem a szobából, hogy lemenjek vacsorázni. Már csukódott be előttem a lift ajtaja, mikor megpillantottam Petert a lépcsőnél. Azonnal nyúltam a gombért, hogy megállítsam a liftet, de ő felém fordult, intett egyet, majd elindult lefelé a lépcsőn. Nem értettem a viselkedését. A telefonbeszélgetése után szó nélkül elrohant, most meg lift helyett a lépcsőn megy le. Gondolataimba merülve értem le a földszintre. Petert még sehol sem láttam, így elindultam az étterem felé. Én érkeztem elsőnek, így leültem az asztalunkhoz, majd az étlapot kezdtem nézegetni. Pár perc múlva Peter is belépett a helyiségbe. Szótlanul ült le az asztalhoz.
-Mi a baj? – néztem rá aggódva. – Miért hívott Jennie?
-Nincs semmi – válaszolt értetlenkedve, de kerülte a tekintetemet.
Miért nem mondja el, ha valami baja van?
Fölemelt egy étlapot, majd azt kezdte tanulmányozni, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie.
-Sziasztok! – ült le az asztalhoz Rob és Alice.
-Sziasztok! – köszönt mosolyogva Peter, miközben felnézett rájuk. Most meg mi van?
-Azt hiszem, én inkább a szobámban vacsorázok – álltam fül hirtelen az asztaltól. – Holnap reggel találkozunk. Sziasztok! – azzal elindultam vissza a szobámba. Nagyon bosszantott Peter viselkedése. Mikor fölértem, alig tudtam kinyitni a szobám ajtaját, annyira remegett a kezem. Mikor végre sikerült, bementem, majd szinte becsaptam magam mögött az ajtót. Ledőltem az ágyra, majd fejemet tenyerembe temettem. Miért zavar ennyire, hogy Peter ilyen közömbösen viselkedik velem? Eddig olyan közvetlen és kedves volt. Mi változott meg azóta? Jennie hívása óta olyan, mintha kerülne engem.
Azt hiszem, elaludhattam, mert kopogtatásra ébredtem. Nem tudtam, ki lehet az, hisz nem szóltam, hogy hozzák föl a vacsorám.
Kinyitottam az ajtót, aminek a túloldalán Peter állt. Bűnbánó arccal nézett rám.
-Szia! – köszönt halkan.
-Szia! – néztem rá csodálkozva. – Úgy döntöttél, hogy mégsem kerülsz? – kérdeztem rosszallóan.
-Ennyire feltűnő volt?
-Áh… dehogy! – legyintettem. – Tudod, még meg is érteném, ha tudnám az okát – nyíltan bevallotta, hogy valami baja van velem. – Esetleg beavatnál engem is? – nyitottam nagyobbra az ajtót, hogy beengedjem.
-Igen, jobb ha te is tudod – sóhajtott mélyen, majd átlépte a küszöböt.
Leültünk a kanapéra. Várakozóan néztem rá. Először még gondolkodott egy kicsit - biztosan azon, hogy hol kezdje -, majd megszólalt.
-Először is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért – nézett mélyen a szemembe. Tekintetét őszintének láttam. – Remélem, megértesz majd, miután elmondtam a történteket. Szóval, mikor Jennie hívott, a fejemhez vágta, hogy megcsaltam és hogy a lányom sem érdekel engem – közbe akartam szólni, de föltartotta a kezét, elhallgattatva ezzel. – Utána lecsapta a telefont. Sajnálom, hogy csak úgy szó nélkül kirohantam a liftből. Rögtön próbáltam őt visszahívni, de nem vette föl, aztán meg kikapcsolta a telefonját. Azonnal felhívtam Markot, aki elmondta, hogy mi történt.
Csodálkozva néztem rá. Nem nézném ki Peterből, hogy megcsalja a feleségét. Ráadásul nem nagyon hagyta el a szállodát társaság nélkül.
-Jennie egyik barátnője látott minket itt Vancouverben – folytatta -, mikor a Robson Streeten vártuk a többieket és együtt ültünk a padon. Persze rögtön felhívta Jenniet, aki teljesen kiakadt és 4-szer is próbált hívni, de én nem vettem föl. Valószínűleg nem hallottam. Mark is próbált hívni 3-szor, de akkor még mindig a városban voltunk.
Tehát a felesége azt hiszi, hogy velem csalta meg őt. Te jó ég! Brávó Elizabeth, jól megcsináltad!
-Hé, ne hibáztasd magad! – fogta meg Peter a kezem. – Nem szokta ilyen dolgokon fölkapni a vizet. Nem tudom, most miért akadt ki ennyire – gondolkodott el. – Mondjuk, téged még nem ismer… Remélem, megbocsátod nekem a viselkedésemet – nézett rám kérlelőn.
-Kénytelen leszek – húztam széles mosolyra a szám. – Pár nap múlva kezdődik a forgatás. Elvileg a feleséged vagyok – vontam meg a vállam.
-Legalább te nem vagy féltékeny – sóhajtott, majd végre ő is elmosolyodott.
-Köszi, hogy elmondtad. Megértelek téged, de valamilyen szinten a feleségedet is. Hisz még egy hete sem vagyunk Vancouverben, máris ilyen híreket kap. Az meg megint más dolog, hogy a barátnője mit látott félre, ha azt hitte, hogy megcsalod Jenniet.
-Köszönöm – nézett rám hálásan. – Most pedig, ha nem haragszol, én most megyek – állt föl. – Megpróbálom megint felhívni Jenniet. Maradj csak! – nyomott vissza, mikor föl akartam én is állni. – Kitalálok egyedül is – nyomott puszit az arcomra. – Még egyszer köszönöm! – mosolygott rám. – Szia! – tűnt el az ajtóban.
-Szia! – szóltam utána. Pár másodperc múlva ajtócsukódás, majd csönd.
Remélem, sikerül megbeszélniük a félreértéseket. Nem szeretném, ha miattam romlana el köztük valami. Hisz a távkapcsolatok csak nagyon ritkán működnek. Főleg, ha az egyik fél túlontúl féltékeny típus is.
Peter szemszöge
Szerencsére sikerült mindent megbeszélnünk Lisaval. Örülök, hogy nem haragszik rám a viselkedésem miatt. Sőt, egészen jól fogadta a helyzetet. Alice kirohanása után azt hittem, ő is ki fog akadni, de szerencsére nem így történt. Robék még lent kifaggattak, hogy mi történt Lisaval és én elmondtam nekik, hogyan viselkedtem vele. Alice persze rögtön lecseszett, hogy hogy vagyok képes így viselkedni valakivel, csak mert otthon nem megy minden olyan fantasztikusan. Persze igaza volt és nem is értem magamat, hogy miért reagáltam így a dologra, de most már mindegy. Rendbe kell hoznom a dolgokat Jennievel is. Minél hamarabb.
Visszamentem a szobámba, leültem az ágyra, és azonnal előkaptam a telefonom. Talán Mark már tudott vele beszélni, csak nem hívott még fel.
1 csöngés… 2 csöngés… 8 csöngés… hangposta… Remek! De legalább már nincs kikapcsolva.
Egy fél óra múlva újra próbálkoztam. 2 csöngés után fölvette.
-Szia! – szólt bele semleges hangon, amitől összeszorult a torkom.
-Szia! – köszöntem én is. – Jennie, kérlek hallgass meg! – kértem, mielőtt még meggondolná magát és letenné a telefont.
-Mondjad!
-Nem csaltalak meg. Az a nő a kollégám volt. Csak azért öleltem át, mert fázott – magyarázkodtam gyorsan. – Nincs közöttünk semmi!
-Nem tudtam, hogy ilyen jóba vagy a munkatársaiddal. Ki az a nő? – kérdezte idegesen. – Kit játszik? – Nagyszerű! Pont az a kérdés, amire neki nem kell tudnia a választ. Legalábbis nem akkor, mikor éppen békülni akarok vele…
-A neve Elizabeth Reaser. Emlékszel, hogy mondtam neked, hogy beragadtam az egyik kollégámmal a liftbe egy fél napra. Az ő volt. De nem történt köztünk semmi sem – próbáltam elkerülni a választ az utolsó kérdésére. Talán nem tűnik föl neki, hogy ezt elhallgatom előle.
-Igazán? És a csókra mi a magyarázatod? – kérdezte felháborodva.
-Milyen csók? – döbbentem meg.
-Ne játszd meg nekem az értetlent. Pontosan tudod, hogy milyen csókról beszélek. Becca mindent elmondott, amit látott.
-Azt mondta neked, hogy megcsókoltam Lisat? – hitetlenkedtem. Úgy tudtam, Rebecca a legjobb barátnője. Miért hazudott volna neki? Valamit biztosan rosszul látott. – De hát ez nem igaz! – jelentettem ki, most már én is felháborodva.
-Ő a legjobb barátnőm! Miért hazudna nekem?
-Én meg a férjed vagyok! – vágtam vissza. – Miért nem hiszel nekem? Rebecca valamit rosszul láthatott, mert én nem csókoltam meg Lisat! – keltem ki magamból.
-Luca felébredt. Most leteszem – mondta hűvösen, majd bontotta a vonalat.
Sóhajtva dőltem végig az ágyon. Miért velem történik ez?
Meghoztam az 5. fejezetet és ezzel be is hoztam ezen a blogon a lemaradásomat:D
Viszont tegnaptól kezdve, fizikai okok miatt, nem tudom, mennyit tudom majd írogatni a fejiket... Tegnap meccsen ráléptem az ellenfél lábára és kifordult a bokám:S Sajnos elszakadt a külső bokaszalagom, úgyh most 7-10 napra fekvőgipszet kaptam:SS Ami persze polcolással jár:(( Eléggé kényelmetlen még feküdni is, nemhogy ülni, de azért megpróbálok irogatni:) A másik blogon még mindenképpen fölrakom valamikor mostanában a következő fejit, mert azzal még tartozom:)
Addig is jó olvasást ehhez:)
Puszi:CC&EC
Peter szemszöge
Teljesen lefagytam. Csak néztem a telefont a kezemben, miközben valaki szólongatott. Újra meg újra visszajátszottam fejemben az előbbi beszélgetésnek nem igazán mondható telefonálást.
„-Szia Jennie! – szóltam bele még vidáman a telefonba.
-Szia Peter! – hangja jeges volt. – Nocsak, végre hajlandó voltál felvenni azt a k***a telefont? – hangja vádló volt. Nem értettem miről beszél. – Azért közölhetted volna velem, hogy kint Vancouverben leváltottál engem valaki másra – teljesen elhűlve hallgattam vádolásait. – De ha én már nem is, legalább a lányod hogyléte érdekelhetne! – sziszegte, majd lecsapta a telefont.”
-Peter – lengette meg előttem valaki a kezét. – Jól vagy? Mi történt? – kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy Lisa próbál felrázni a gondolataimból.
Kitérve a válaszadás alól siettem ki az éppen most szétnyíló liftajtók között. Előbb meg kell beszélnem ezt a dolgot Jennievel. Nem értettem, hogy értette azt, hogy lecseréltem őt.
Ahogy beértem a szobámba, rögtön tárcsáztam a számát. Nem vette föl. 3-szor is próbáltam hívni, de semmi. A harmadik után még a telefonját is kikapcsolta.
Hirtelen jutott eszembe egy ötlet. Ha ő nem hajlandó beszélni velem, akkor majd Mark.
Második csöngés után felvette.
-Szia haver, mondjad!
-Szia Mark! Beszéltél mostanában Jennievel? – tértem egyből a lényegre.
-Igen, és mit mondhatnék, eléggé ki van akadva rád.
-Nem tudod, hogy miért? Mikor felhívott, nem hagyott szóhoz jutni sem, utána meg nem vette föl a telefonját. Most is ki van kapcsolva.
-Az egyik barátnője látott téged Vancouverben, ahogy egy nőt átölelve ülsz egy padon a Robson Streeten – mondta rosszallóan. – Ráadásul utána a telefonodat sem vetted fel.
-Félreérti a helyzetet – tiltakoztam hevesen. – Az a nő a kollégám. Elmentünk páran körülnézni a városba és együtt vártuk be a többieket. Csak fázott – magyarázkodtam.
-Nem is tudtam, hogy ilyen közeli viszonyban vagy az újdonsült kollégáiddal – vetett ellent.
-Fél napon keresztül be voltam vele ragadva egy átkozott liftbe. Nem gondolod, hogy ennyi idő alatt eléggé megismertük egymást?
-Ezt majd Jennienek magyarázd. Nekem inkább azt mond meg, hogy miért nem vetted föl a telefonod. Jennie már teljesen ki volt készülve és én is vagy háromszor hívtalak – kért számon.
-Nem tudom – mondtam csüggedten. – Nem is hallottam, hogy csörög.
-Hát, minden esetre, megpróbálom rábeszélni Jenniet, hogy álljon szóba veled és hallgasson meg. Mást nem tudok tenni az érdekedben. Már így is ordibált velem egy sort, mikor mondtam neki, hogy biztos van rá valamilyen ésszerű magyarázatod.
-Köszönöm – mondtam hálásan.
-Hát most azt mondom, hogy van mit – nevetett. – Addig is próbálj meg minden félreérthető helyzetet elkerülni – utasított. – Hívlak, ha sikerült intéznem valamit. Szia! – azzal letette a telefont.
Még elmotyogtam egy szia-t, majd az órára néztem. Még volt fél órám a vacsoráig, így bementem a fürdőbe, hogy lefürödjek.
Nem értettem Jennie viselkedését. Nem szokott ennyire kiakadni. Persze lehet, hogy én is hasonlóan reagáltam volna, mint ő. Nem tudom.
A fürdéssel hamar végeztem, így elindultam lefelé. Ki más szállt be éppen a liftbe, mint Lisa. Remek! Akkor ma lépcsőzök – sóhajtottam magamban. Most nem tett volna jót a társasága. Eléggé felzaklatott ez a két telefonbeszélgetés. Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább a szobámban vacsoráznék.
Félszemmel láttam, hogy amint meglátott engem, már nyúlt is a gombok felé, hogy megállítsa a liftet. Megbántani nem akartam, így intettem neki egyet mosolyogva, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Miért kell nekem mindig összefutnom vele a folyosón?
Mikor leértem a földszintre, a lift már üres volt, így lassú léptekkel elindultam az étterem felé.
Elizabeth szemszöge
Miután rendbe hoztam magam, kimentem a szobából, hogy lemenjek vacsorázni. Már csukódott be előttem a lift ajtaja, mikor megpillantottam Petert a lépcsőnél. Azonnal nyúltam a gombért, hogy megállítsam a liftet, de ő felém fordult, intett egyet, majd elindult lefelé a lépcsőn. Nem értettem a viselkedését. A telefonbeszélgetése után szó nélkül elrohant, most meg lift helyett a lépcsőn megy le. Gondolataimba merülve értem le a földszintre. Petert még sehol sem láttam, így elindultam az étterem felé. Én érkeztem elsőnek, így leültem az asztalunkhoz, majd az étlapot kezdtem nézegetni. Pár perc múlva Peter is belépett a helyiségbe. Szótlanul ült le az asztalhoz.
-Mi a baj? – néztem rá aggódva. – Miért hívott Jennie?
-Nincs semmi – válaszolt értetlenkedve, de kerülte a tekintetemet.
Miért nem mondja el, ha valami baja van?
Fölemelt egy étlapot, majd azt kezdte tanulmányozni, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie.
-Sziasztok! – ült le az asztalhoz Rob és Alice.
-Sziasztok! – köszönt mosolyogva Peter, miközben felnézett rájuk. Most meg mi van?
-Azt hiszem, én inkább a szobámban vacsorázok – álltam fül hirtelen az asztaltól. – Holnap reggel találkozunk. Sziasztok! – azzal elindultam vissza a szobámba. Nagyon bosszantott Peter viselkedése. Mikor fölértem, alig tudtam kinyitni a szobám ajtaját, annyira remegett a kezem. Mikor végre sikerült, bementem, majd szinte becsaptam magam mögött az ajtót. Ledőltem az ágyra, majd fejemet tenyerembe temettem. Miért zavar ennyire, hogy Peter ilyen közömbösen viselkedik velem? Eddig olyan közvetlen és kedves volt. Mi változott meg azóta? Jennie hívása óta olyan, mintha kerülne engem.
Azt hiszem, elaludhattam, mert kopogtatásra ébredtem. Nem tudtam, ki lehet az, hisz nem szóltam, hogy hozzák föl a vacsorám.
Kinyitottam az ajtót, aminek a túloldalán Peter állt. Bűnbánó arccal nézett rám.
-Szia! – köszönt halkan.
-Szia! – néztem rá csodálkozva. – Úgy döntöttél, hogy mégsem kerülsz? – kérdeztem rosszallóan.
-Ennyire feltűnő volt?
-Áh… dehogy! – legyintettem. – Tudod, még meg is érteném, ha tudnám az okát – nyíltan bevallotta, hogy valami baja van velem. – Esetleg beavatnál engem is? – nyitottam nagyobbra az ajtót, hogy beengedjem.
-Igen, jobb ha te is tudod – sóhajtott mélyen, majd átlépte a küszöböt.
Leültünk a kanapéra. Várakozóan néztem rá. Először még gondolkodott egy kicsit - biztosan azon, hogy hol kezdje -, majd megszólalt.
-Először is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért – nézett mélyen a szemembe. Tekintetét őszintének láttam. – Remélem, megértesz majd, miután elmondtam a történteket. Szóval, mikor Jennie hívott, a fejemhez vágta, hogy megcsaltam és hogy a lányom sem érdekel engem – közbe akartam szólni, de föltartotta a kezét, elhallgattatva ezzel. – Utána lecsapta a telefont. Sajnálom, hogy csak úgy szó nélkül kirohantam a liftből. Rögtön próbáltam őt visszahívni, de nem vette föl, aztán meg kikapcsolta a telefonját. Azonnal felhívtam Markot, aki elmondta, hogy mi történt.
Csodálkozva néztem rá. Nem nézném ki Peterből, hogy megcsalja a feleségét. Ráadásul nem nagyon hagyta el a szállodát társaság nélkül.
-Jennie egyik barátnője látott minket itt Vancouverben – folytatta -, mikor a Robson Streeten vártuk a többieket és együtt ültünk a padon. Persze rögtön felhívta Jenniet, aki teljesen kiakadt és 4-szer is próbált hívni, de én nem vettem föl. Valószínűleg nem hallottam. Mark is próbált hívni 3-szor, de akkor még mindig a városban voltunk.
Tehát a felesége azt hiszi, hogy velem csalta meg őt. Te jó ég! Brávó Elizabeth, jól megcsináltad!
-Hé, ne hibáztasd magad! – fogta meg Peter a kezem. – Nem szokta ilyen dolgokon fölkapni a vizet. Nem tudom, most miért akadt ki ennyire – gondolkodott el. – Mondjuk, téged még nem ismer… Remélem, megbocsátod nekem a viselkedésemet – nézett rám kérlelőn.
-Kénytelen leszek – húztam széles mosolyra a szám. – Pár nap múlva kezdődik a forgatás. Elvileg a feleséged vagyok – vontam meg a vállam.
-Legalább te nem vagy féltékeny – sóhajtott, majd végre ő is elmosolyodott.
-Köszi, hogy elmondtad. Megértelek téged, de valamilyen szinten a feleségedet is. Hisz még egy hete sem vagyunk Vancouverben, máris ilyen híreket kap. Az meg megint más dolog, hogy a barátnője mit látott félre, ha azt hitte, hogy megcsalod Jenniet.
-Köszönöm – nézett rám hálásan. – Most pedig, ha nem haragszol, én most megyek – állt föl. – Megpróbálom megint felhívni Jenniet. Maradj csak! – nyomott vissza, mikor föl akartam én is állni. – Kitalálok egyedül is – nyomott puszit az arcomra. – Még egyszer köszönöm! – mosolygott rám. – Szia! – tűnt el az ajtóban.
-Szia! – szóltam utána. Pár másodperc múlva ajtócsukódás, majd csönd.
Remélem, sikerül megbeszélniük a félreértéseket. Nem szeretném, ha miattam romlana el köztük valami. Hisz a távkapcsolatok csak nagyon ritkán működnek. Főleg, ha az egyik fél túlontúl féltékeny típus is.
Peter szemszöge
Szerencsére sikerült mindent megbeszélnünk Lisaval. Örülök, hogy nem haragszik rám a viselkedésem miatt. Sőt, egészen jól fogadta a helyzetet. Alice kirohanása után azt hittem, ő is ki fog akadni, de szerencsére nem így történt. Robék még lent kifaggattak, hogy mi történt Lisaval és én elmondtam nekik, hogyan viselkedtem vele. Alice persze rögtön lecseszett, hogy hogy vagyok képes így viselkedni valakivel, csak mert otthon nem megy minden olyan fantasztikusan. Persze igaza volt és nem is értem magamat, hogy miért reagáltam így a dologra, de most már mindegy. Rendbe kell hoznom a dolgokat Jennievel is. Minél hamarabb.
Visszamentem a szobámba, leültem az ágyra, és azonnal előkaptam a telefonom. Talán Mark már tudott vele beszélni, csak nem hívott még fel.
1 csöngés… 2 csöngés… 8 csöngés… hangposta… Remek! De legalább már nincs kikapcsolva.
Egy fél óra múlva újra próbálkoztam. 2 csöngés után fölvette.
-Szia! – szólt bele semleges hangon, amitől összeszorult a torkom.
-Szia! – köszöntem én is. – Jennie, kérlek hallgass meg! – kértem, mielőtt még meggondolná magát és letenné a telefont.
-Mondjad!
-Nem csaltalak meg. Az a nő a kollégám volt. Csak azért öleltem át, mert fázott – magyarázkodtam gyorsan. – Nincs közöttünk semmi!
-Nem tudtam, hogy ilyen jóba vagy a munkatársaiddal. Ki az a nő? – kérdezte idegesen. – Kit játszik? – Nagyszerű! Pont az a kérdés, amire neki nem kell tudnia a választ. Legalábbis nem akkor, mikor éppen békülni akarok vele…
-A neve Elizabeth Reaser. Emlékszel, hogy mondtam neked, hogy beragadtam az egyik kollégámmal a liftbe egy fél napra. Az ő volt. De nem történt köztünk semmi sem – próbáltam elkerülni a választ az utolsó kérdésére. Talán nem tűnik föl neki, hogy ezt elhallgatom előle.
-Igazán? És a csókra mi a magyarázatod? – kérdezte felháborodva.
-Milyen csók? – döbbentem meg.
-Ne játszd meg nekem az értetlent. Pontosan tudod, hogy milyen csókról beszélek. Becca mindent elmondott, amit látott.
-Azt mondta neked, hogy megcsókoltam Lisat? – hitetlenkedtem. Úgy tudtam, Rebecca a legjobb barátnője. Miért hazudott volna neki? Valamit biztosan rosszul látott. – De hát ez nem igaz! – jelentettem ki, most már én is felháborodva.
-Ő a legjobb barátnőm! Miért hazudna nekem?
-Én meg a férjed vagyok! – vágtam vissza. – Miért nem hiszel nekem? Rebecca valamit rosszul láthatott, mert én nem csókoltam meg Lisat! – keltem ki magamból.
-Luca felébredt. Most leteszem – mondta hűvösen, majd bontotta a vonalat.
Sóhajtva dőltem végig az ágyon. Miért velem történik ez?
2010. december 1., szerda
4. fejezet - Mikor minden rendbe jön, legalábbis egyelőre...
Sziasztok!
Meghoztam a 4. fejezetet:) Remélem tetszeni fog:) Most nincs semmi hozzáfűzni valom:D Csak annyi, h jó olvasást hozzá!:D
És persze KOMIKAT!!!:))
Puszi
Elizabeth szemszöge
Peter vállának dőlve ziháltam. Egyre rosszabbul voltam, de nem akartam szólni neki. Nem kell, hogy még jobban idegeskedjen. Remélem, hamar kivisznek minket innen, mert már nem fogom sokáig bírni.
-Shh… - simogatta egyfolytában az arcomat. – Nemsokára kijutunk innen. Vegyél mély levegőt – nyugtatgatott. – Nincs erre valamilyen gyógyszered? – hangja tele volt aggodalommal. Minden bizonnyal nem akarta, hogy elájuljak itt a liftben, mikor csak ő van bent velem. Nem tudhatja, mit kell ilyenkor csinálni.
-Most nincs nálam – ráztam meg a fejem suttogva. – Elhiheted, hogy nem számítottam egy liftberagadásra.
-Igazad van. Mi van a vágásokkal? – vette elő a telefonját, majd felém világított vele. Későn kaptam észbe, így már nem tudtam időben elfordítani az arcom. – Úristen! – hallottam, ahogy elakad a lélegzete. – Miért nem szóltál, hogy rosszabbul vagy?
-Nem akartam, hogy emiatt is idegeskedj – hajtottam le a fejem.
-Jaj, Lisa – rázta meg a fejét. – Csak el ne ájulj itt nekem!
Ebben a pillanatban hatalmas puffanást hallottunk, majd a lift zuhanni kezdett. Hirtelen sikítottam föl és markoltam bele Peter ingjébe, aki szorosan magához húzott. Hatalmas rántás, majd a lift megállt.
-Jól vagy? – zihált Peter. – Nem esett bajod?
-Jól… jól vagyok – kapkodtam én is levegő után. – Te?
Aggódva pillantottam föl, de nem láttam az arcát a sötétség miatt. Még ilyen távolságból sem, pedig leheletét már az arcomon éreztem.
-Én is jól vagyok – válaszolta. – Nem látod valamerre a telefonom?
-Semmit nem látok – ingattam a fejem. – Még téged sem.
-Megpróbálom megkeresni – húzódott el tőlem, a következő pillanatban, pedig már egyedül ültem a sarokban. Ez azt hiszem, nem volt túl jó ötlet.
-Vigyázz, bele ne nyúlj… - kezdtem bele.
-Áu! – szisszent föl. – A francba!
-… az üvegbe – fejeztem be elkezdett mondatomat. – Megvágtad magad? – próbáltam kivenni hunyorogva az alakját.
-Igen, a tenyeremet, de nem vészes. Keresem tovább a telefont – percekig csak halk motoszkálás hallatszott a lift különböző területeiről. – Megvan! – kiáltott föl hirtelen, mire összerezzentem ültömben. – És működik – lélegzett föl. Aztán a liftet betöltötte a fény. Várt pár másodpercet, majd arca elkomorult. – De nincs térerő.
-Mi ez a szag?- szagoltam a levegőbe. – Mintha valami égne – állapítottam meg. Peter a lift ajtaja felé pillantott, ahova én is követtem a tekintetét. Az ajtók közti résen kis foszlányokban füst szivárgott be, lassan betelítve ezzel a kis liftet. Egyetlen dolog van, aminek nem bírom a szagát. És persze az a füst. Nem tudtam visszatartani a köhögést. Úgy tűnik, tényleg ennyire szerencsétlen vagyok. Ki mással történne ilyen, mint velem. Megint hoztam a formám rendesen.
-Hé, hé, nyugi – térdelt le mellém Peter. – Ne kezdj el megint pánikolni, attól nem lesz jobb – fordította maga felé az arcom, hogy a szemembe nézzen. – Ki fogunk innen jutni, megígérem! – fúrta tekintetét az enyémbe, mire egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Meglepetten kaptuk föl a fejünket a halk hangokra. A lift tetejétől jöttek a zajok. Aztán fülsiketítő berregés hangzott föl, ami megremegtette a liftet is. Ijedten szorítottam meg Peter kezét, majd mikor rájöttem, hogy mi történt, lazítottam a szorításon.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk föl mindketten, mikor a lift tetejéből végre kikerült egy kisebb négyzetnyi darab és két piros védőruhás embert pillantottunk meg.
-Jól vannak? – nézett le ránk az egyik.
-A helyzethez képest egész tűrhetően – válaszolta Peter.
-Fölhozzuk magukat – mondta most a másik. – Leengedünk egy hámot. Egyszerre csak egyikük tudja használni.
Láttam, hogy Peter már szólásra nyitotta a száját, így gyorsan közbe akartam vágni.
-Te mész először! – mondtuk egyszerre, ami még vicces is lett volna, ha nem ilyen körülmények között történik.
-Te jobban megsérültél, és klausztrofóbiád is van – folytatta az érveivel, majd megfogta a kezem meg a derekam, és fölhúzott a lift padlójáról.
-Óvatosan mozogjanak – figyelmeztettek miket föntről. – Megy a hám.
Peter gondosan rám csatolgatta a föntről érkező utasítások szerint a köteleket.
-Azt hiszem, ezentúl lépcsőzök – sóhajtottam, mikor végzett.
-Akkor hol futunk össze legközelebb? – nevetett.
Nyugodtsága kicsit rám is átragadt.
-Majd csak megoldjuk valahogy – mosolyogtam én is, majd elkezdtem fölfele emelkedni.
Peter még a levegőben is fogta a derekam, nehogy – amilyen szerencsés vagyok – a lift tetejének ütközzek. Aztán elengedett, de rögtön közrefogtak föntről.
-Mehet! – kiáltotta el magát az egyik férfi, majd hozzám fordult és felcsatolt egy maszkot az arcomra. – Kapaszkodjon a kötélbe – utasított, mire mindkét kezemmel szorosan megmarkoltam zsinórt.
Aztán lassan ismét emelkedni kezdtem. Szorosan behunytam a szemeimet. Ahogy egyre világosabb lett, résnyire ki mertem nézni szemhéjaim alól. Pár másodperc múlva, pedig már a szétfeszített liftajtó előtt lógtam. Aztán végre már a folyosón álltam. Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem, de valami még mindig ott motoszkált a fejemben: Peter még lent van! Bármi baja lehet még.
-Őt már vihetik – fektettek rá egy hordágyra, amint lecsatolták rólam a köteleket.
Gyorsan tiltakozni kezdtem.
-Várjanak! Hadd várjam meg, amíg őt is fölhozzák. Csak hogy tudjam, nem lett komoly baja – kértem a mentőst.
Pár pillanatig gondolkodott, de végül rábólintott.
-Addig ellátom a vágásait – rakott le mellém egy orvosi táskát, majd nekilátott a sebeim kitisztításához.
Pár perc múlva már Peter is ott volt mellettem és együtt vittek be minket a kórházba.
3 nap alatt minden kivizsgáláson és megfigyelésen átestünk. Füstmérgezést szerencsére egyikünk sem kapott, így a három nap elteltével visszamehettünk a szállodába. De nem ugyan abba, amelyikben előzőleg voltunk. A cuccainkat átszállították egy másikba, az előzőt, pedig beperelték. Catherine teljesen kiakadt a balesetünk miatt és a szállodát hibáztatta, mondván: Ha többször és jobban ellenőrzik a lift működését, akkor ez a – ahogy ő fogalmazott - tragédia nem történik meg!
A vágásaim szerencsére már halványulni kezdtek, de a Peter tenyerén levő sebet össze kellett varrni. Még hogy nem vészes!
Mivel már semmi nem állt az utunkba, végre megejthettük a városi sétánkat, amit mára raktunk át.
-Indulhatunk? – állt meg előttünk Alice, egy köteg papírral a kezében. Ő lesz az idegenvezetőnk, mivel keresgélésének hála, őt tudja a legtöbb mindent Vancouverről.
Mindannyian bólintottunk, majd elindultunk.
Elsőként a Robson Streetet vettük célba, amiről már tudjuk, hogy Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája. Nem kellett sokat gyalogolnunk és már meg is érkeztünk. Csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra. A végtelen hosszúnak tűnő utca két felén boltok sorakoztak egymás mellett. Ash, amint meglátott egy ruha- vagy cipőboltot, azonnal rohant is be, Nikkivel a sarkában. Mindannyian különváltunk, de előtte még megbeszéltük, hogy pontosan 12 órakor találkozunk a kiindulási helyünkön. Alice, amint láttam, egy könyvesboltba tért be először. Robert azt hiszem, egy zeneboltba, Peterrel együtt. Ash és Nikki egy butik felé vették az irányt, míg én csak elkezdtem nézelődni. Folyamatosan haladtam el a boltok mellett, hátha megtalálom a nekem valót. Először egy ékszerüzletbe mentem be, ahol vettem egy gyönyörű, aranyozott fülbevalót. A ruhaboltoknak csak a kirakatát néztem meg és abba mentem be, ahol valami megtetszett. Ugyanez volt a cipőboltokkal is.
-Elnézést – hallottam meg egy fiatal hangot a hátam mögül. Egy lány állt ott, papírral és tollal a kezében.
-Szia! – köszöntem kedvesen. – Mit szeretnél? – néztem rá kérdőn.
-Egy autogramot szeretnék kérni – nem tudtam eldönteni, hogy a hideg miatt pirult-e ki az arca, vagy zavarban volt. – És ha lehet, akkor egy fényképet is – most már biztos, hogy zavarban van. Ahogy szégyenlősen lehajtja a fejét… - Maga alakította a Grey’s Anatomyban Rebeccat, azaz Avat, igaz?
-Igen – bólintottam meglepetten. Eddig nem sokan ismertek föl az utcán. – És szívesen – vettem el tőle a papírt és a tollat, majd aláírtam. – Tessék! – adtam neki vissza. - Van nálad fényképező vagy telefon? – mosolyogtam.
-Igen, köszönöm – lett még hatalmasabb a mosoly az arcán, majd előkapta a mobilját.
Amint elkészült a kép, még egyszer megköszönte, majd egy köszönés után vissza-visszafordulva elsétált.
Fel sem tűnt, milyen hamar elment az a két óra. Mivel már végigsétáltam az egész utcát, így lassan elindultam visszafelé. Én érkeztem vissza elsőként. Leültem egy padra, majd vártam, mivel még nem volt 12 óra.
-Úgy látom, te nem vagy az a vásárlásmániás – hallottam meg Peter nevetős hangját a hátam mögül. Hátrafordultam.
-Miért is? – vontam fel a szemöldököm.
-Még idő előtt visszaértél. Ez nem kis teljesítmény – nézett rám elismerően, miközben mosoly bujkált a szája sarkában.
-Csak sétálgattam, meg benéztem néhány boltba, ami megtetszett – vontam meg a vállam. – Te merre jártál? – csúsztam arrébb a padon, hogy le tudjon mellém ülni.
-Megnéztem néhány zene- és könyvesboltot – mondta egyszerűen. – Nem fázol? – nézett rám kérdőn. Valószínűleg látta, mennyire összehúzom magam.
-Csak kicsit – végül is ez igaz volt.
-Gyere – emelte föl a karját, hogy átöleljen, mire én közelebb csúsztam hozzá.
-Köszi – néztem rá hálásan.
-Nincs mit – mosolygott, miközben a kezemet kezdte dörzsölni.
-Sziasztok! – léptek mellénk a többiek. Érdeklődve nézték Peter karját a vállamon, aki azonban a következő pillanatban elengedett, majd felállt mellőlem.
-Sziasztok! – köszöntünk mi is. – Szerintem induljunk, mert különben idefagyunk – húzott fel a padról engem is.
-Benne vagyunk – bólintottak rá a többiek.
-Akkor a következő a Granville Street – nézett a papírjaira Alice. – Beülünk valahová ebédelni, jó?
-Rendben – vacogott Nikki. – De akkor most taxival menjünk – dörzsölgette a karját.
-Oké, ez úgyis viszonylag messze van – nézte gondolkodva a térképet Rob.
-Majd én – vette elő a telefonját Ash, majd már tárcsázott is.
Pár perc múlva már ott állt mellettünk két taxi. Azonnal beszálltunk, majd bemondtuk a címet. Kb. 5 perc alatt meg is érkeztünk. Akárcsak az előző helyen, itt is ámulva néztünk körbe.
-Hova menjünk? – kérdezte Alice.
-A legközelebbibe – vágta rá Ash, miközben Nikki a szemben lévő étteremre mutatott.
-Rendben – indultunk el a kiszemelt hely felé.
Mikor beléptünk, meglepetten néztünk körbe. A külseje alapján nem ilyen étteremre számítottunk. Persze ezt most jó értelemben mondom.
Viszonylag rövid idő alatt végeztünk az evéssel, így még bent maradtunk egy kicsit az étteremben. Kint úgyis nagyon hideg van. Még beszélgettünk egy fél órát és Alicenek sikerült lebeszélnie Asht a Pacific Centre „meglátogatásáról”, majd elindultunk a következő állomásunk felé, Yaletownba.
Bár a fiúk itt nem tudtak sok mindent csinálni, de nekünk, lányoknak, nagyon is kedvező volt ez a hely. Tele volt ruhaboltokkal, mindenféle márkás üzletekkel, ahova a fiúk csak melegedni jöttek be.
-Azt hiszem, a CN IMAX mozit máskorra kell halasztanunk – gondolkodott Alice. – Egyre hidegebb van, ahogy sötétedik – bújt Rob ölelésébe. Ebben a pillanatban én is visszakívántam Peter karjait a vállamra.
Negyed óra múlva már újra a szállodában voltunk. Ki-ki elment a saját szobájába. Persze az elhatározásom ellenére a mai nap után már nem volt erőm gyalogolni, így lifttel mentünk föl Peterrel együtt.
Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
-Szia Jennie! – szólt bele vidáman, de szinte azonnal le is fagyott a mosoly az arcáról.
Meghoztam a 4. fejezetet:) Remélem tetszeni fog:) Most nincs semmi hozzáfűzni valom:D Csak annyi, h jó olvasást hozzá!:D
És persze KOMIKAT!!!:))
Puszi
Elizabeth szemszöge
Peter vállának dőlve ziháltam. Egyre rosszabbul voltam, de nem akartam szólni neki. Nem kell, hogy még jobban idegeskedjen. Remélem, hamar kivisznek minket innen, mert már nem fogom sokáig bírni.
-Shh… - simogatta egyfolytában az arcomat. – Nemsokára kijutunk innen. Vegyél mély levegőt – nyugtatgatott. – Nincs erre valamilyen gyógyszered? – hangja tele volt aggodalommal. Minden bizonnyal nem akarta, hogy elájuljak itt a liftben, mikor csak ő van bent velem. Nem tudhatja, mit kell ilyenkor csinálni.
-Most nincs nálam – ráztam meg a fejem suttogva. – Elhiheted, hogy nem számítottam egy liftberagadásra.
-Igazad van. Mi van a vágásokkal? – vette elő a telefonját, majd felém világított vele. Későn kaptam észbe, így már nem tudtam időben elfordítani az arcom. – Úristen! – hallottam, ahogy elakad a lélegzete. – Miért nem szóltál, hogy rosszabbul vagy?
-Nem akartam, hogy emiatt is idegeskedj – hajtottam le a fejem.
-Jaj, Lisa – rázta meg a fejét. – Csak el ne ájulj itt nekem!
Ebben a pillanatban hatalmas puffanást hallottunk, majd a lift zuhanni kezdett. Hirtelen sikítottam föl és markoltam bele Peter ingjébe, aki szorosan magához húzott. Hatalmas rántás, majd a lift megállt.
-Jól vagy? – zihált Peter. – Nem esett bajod?
-Jól… jól vagyok – kapkodtam én is levegő után. – Te?
Aggódva pillantottam föl, de nem láttam az arcát a sötétség miatt. Még ilyen távolságból sem, pedig leheletét már az arcomon éreztem.
-Én is jól vagyok – válaszolta. – Nem látod valamerre a telefonom?
-Semmit nem látok – ingattam a fejem. – Még téged sem.
-Megpróbálom megkeresni – húzódott el tőlem, a következő pillanatban, pedig már egyedül ültem a sarokban. Ez azt hiszem, nem volt túl jó ötlet.
-Vigyázz, bele ne nyúlj… - kezdtem bele.
-Áu! – szisszent föl. – A francba!
-… az üvegbe – fejeztem be elkezdett mondatomat. – Megvágtad magad? – próbáltam kivenni hunyorogva az alakját.
-Igen, a tenyeremet, de nem vészes. Keresem tovább a telefont – percekig csak halk motoszkálás hallatszott a lift különböző területeiről. – Megvan! – kiáltott föl hirtelen, mire összerezzentem ültömben. – És működik – lélegzett föl. Aztán a liftet betöltötte a fény. Várt pár másodpercet, majd arca elkomorult. – De nincs térerő.
-Mi ez a szag?- szagoltam a levegőbe. – Mintha valami égne – állapítottam meg. Peter a lift ajtaja felé pillantott, ahova én is követtem a tekintetét. Az ajtók közti résen kis foszlányokban füst szivárgott be, lassan betelítve ezzel a kis liftet. Egyetlen dolog van, aminek nem bírom a szagát. És persze az a füst. Nem tudtam visszatartani a köhögést. Úgy tűnik, tényleg ennyire szerencsétlen vagyok. Ki mással történne ilyen, mint velem. Megint hoztam a formám rendesen.
-Hé, hé, nyugi – térdelt le mellém Peter. – Ne kezdj el megint pánikolni, attól nem lesz jobb – fordította maga felé az arcom, hogy a szemembe nézzen. – Ki fogunk innen jutni, megígérem! – fúrta tekintetét az enyémbe, mire egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Meglepetten kaptuk föl a fejünket a halk hangokra. A lift tetejétől jöttek a zajok. Aztán fülsiketítő berregés hangzott föl, ami megremegtette a liftet is. Ijedten szorítottam meg Peter kezét, majd mikor rájöttem, hogy mi történt, lazítottam a szorításon.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk föl mindketten, mikor a lift tetejéből végre kikerült egy kisebb négyzetnyi darab és két piros védőruhás embert pillantottunk meg.
-Jól vannak? – nézett le ránk az egyik.
-A helyzethez képest egész tűrhetően – válaszolta Peter.
-Fölhozzuk magukat – mondta most a másik. – Leengedünk egy hámot. Egyszerre csak egyikük tudja használni.
Láttam, hogy Peter már szólásra nyitotta a száját, így gyorsan közbe akartam vágni.
-Te mész először! – mondtuk egyszerre, ami még vicces is lett volna, ha nem ilyen körülmények között történik.
-Te jobban megsérültél, és klausztrofóbiád is van – folytatta az érveivel, majd megfogta a kezem meg a derekam, és fölhúzott a lift padlójáról.
-Óvatosan mozogjanak – figyelmeztettek miket föntről. – Megy a hám.
Peter gondosan rám csatolgatta a föntről érkező utasítások szerint a köteleket.
-Azt hiszem, ezentúl lépcsőzök – sóhajtottam, mikor végzett.
-Akkor hol futunk össze legközelebb? – nevetett.
Nyugodtsága kicsit rám is átragadt.
-Majd csak megoldjuk valahogy – mosolyogtam én is, majd elkezdtem fölfele emelkedni.
Peter még a levegőben is fogta a derekam, nehogy – amilyen szerencsés vagyok – a lift tetejének ütközzek. Aztán elengedett, de rögtön közrefogtak föntről.
-Mehet! – kiáltotta el magát az egyik férfi, majd hozzám fordult és felcsatolt egy maszkot az arcomra. – Kapaszkodjon a kötélbe – utasított, mire mindkét kezemmel szorosan megmarkoltam zsinórt.
Aztán lassan ismét emelkedni kezdtem. Szorosan behunytam a szemeimet. Ahogy egyre világosabb lett, résnyire ki mertem nézni szemhéjaim alól. Pár másodperc múlva, pedig már a szétfeszített liftajtó előtt lógtam. Aztán végre már a folyosón álltam. Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem, de valami még mindig ott motoszkált a fejemben: Peter még lent van! Bármi baja lehet még.
-Őt már vihetik – fektettek rá egy hordágyra, amint lecsatolták rólam a köteleket.
Gyorsan tiltakozni kezdtem.
-Várjanak! Hadd várjam meg, amíg őt is fölhozzák. Csak hogy tudjam, nem lett komoly baja – kértem a mentőst.
Pár pillanatig gondolkodott, de végül rábólintott.
-Addig ellátom a vágásait – rakott le mellém egy orvosi táskát, majd nekilátott a sebeim kitisztításához.
Pár perc múlva már Peter is ott volt mellettem és együtt vittek be minket a kórházba.
3 nap alatt minden kivizsgáláson és megfigyelésen átestünk. Füstmérgezést szerencsére egyikünk sem kapott, így a három nap elteltével visszamehettünk a szállodába. De nem ugyan abba, amelyikben előzőleg voltunk. A cuccainkat átszállították egy másikba, az előzőt, pedig beperelték. Catherine teljesen kiakadt a balesetünk miatt és a szállodát hibáztatta, mondván: Ha többször és jobban ellenőrzik a lift működését, akkor ez a – ahogy ő fogalmazott - tragédia nem történik meg!
A vágásaim szerencsére már halványulni kezdtek, de a Peter tenyerén levő sebet össze kellett varrni. Még hogy nem vészes!
Mivel már semmi nem állt az utunkba, végre megejthettük a városi sétánkat, amit mára raktunk át.
-Indulhatunk? – állt meg előttünk Alice, egy köteg papírral a kezében. Ő lesz az idegenvezetőnk, mivel keresgélésének hála, őt tudja a legtöbb mindent Vancouverről.
Mindannyian bólintottunk, majd elindultunk.
Elsőként a Robson Streetet vettük célba, amiről már tudjuk, hogy Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája. Nem kellett sokat gyalogolnunk és már meg is érkeztünk. Csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra. A végtelen hosszúnak tűnő utca két felén boltok sorakoztak egymás mellett. Ash, amint meglátott egy ruha- vagy cipőboltot, azonnal rohant is be, Nikkivel a sarkában. Mindannyian különváltunk, de előtte még megbeszéltük, hogy pontosan 12 órakor találkozunk a kiindulási helyünkön. Alice, amint láttam, egy könyvesboltba tért be először. Robert azt hiszem, egy zeneboltba, Peterrel együtt. Ash és Nikki egy butik felé vették az irányt, míg én csak elkezdtem nézelődni. Folyamatosan haladtam el a boltok mellett, hátha megtalálom a nekem valót. Először egy ékszerüzletbe mentem be, ahol vettem egy gyönyörű, aranyozott fülbevalót. A ruhaboltoknak csak a kirakatát néztem meg és abba mentem be, ahol valami megtetszett. Ugyanez volt a cipőboltokkal is.
-Elnézést – hallottam meg egy fiatal hangot a hátam mögül. Egy lány állt ott, papírral és tollal a kezében.
-Szia! – köszöntem kedvesen. – Mit szeretnél? – néztem rá kérdőn.
-Egy autogramot szeretnék kérni – nem tudtam eldönteni, hogy a hideg miatt pirult-e ki az arca, vagy zavarban volt. – És ha lehet, akkor egy fényképet is – most már biztos, hogy zavarban van. Ahogy szégyenlősen lehajtja a fejét… - Maga alakította a Grey’s Anatomyban Rebeccat, azaz Avat, igaz?
-Igen – bólintottam meglepetten. Eddig nem sokan ismertek föl az utcán. – És szívesen – vettem el tőle a papírt és a tollat, majd aláírtam. – Tessék! – adtam neki vissza. - Van nálad fényképező vagy telefon? – mosolyogtam.
-Igen, köszönöm – lett még hatalmasabb a mosoly az arcán, majd előkapta a mobilját.
Amint elkészült a kép, még egyszer megköszönte, majd egy köszönés után vissza-visszafordulva elsétált.
Fel sem tűnt, milyen hamar elment az a két óra. Mivel már végigsétáltam az egész utcát, így lassan elindultam visszafelé. Én érkeztem vissza elsőként. Leültem egy padra, majd vártam, mivel még nem volt 12 óra.
-Úgy látom, te nem vagy az a vásárlásmániás – hallottam meg Peter nevetős hangját a hátam mögül. Hátrafordultam.
-Miért is? – vontam fel a szemöldököm.
-Még idő előtt visszaértél. Ez nem kis teljesítmény – nézett rám elismerően, miközben mosoly bujkált a szája sarkában.
-Csak sétálgattam, meg benéztem néhány boltba, ami megtetszett – vontam meg a vállam. – Te merre jártál? – csúsztam arrébb a padon, hogy le tudjon mellém ülni.
-Megnéztem néhány zene- és könyvesboltot – mondta egyszerűen. – Nem fázol? – nézett rám kérdőn. Valószínűleg látta, mennyire összehúzom magam.
-Csak kicsit – végül is ez igaz volt.
-Gyere – emelte föl a karját, hogy átöleljen, mire én közelebb csúsztam hozzá.
-Köszi – néztem rá hálásan.
-Nincs mit – mosolygott, miközben a kezemet kezdte dörzsölni.
-Sziasztok! – léptek mellénk a többiek. Érdeklődve nézték Peter karját a vállamon, aki azonban a következő pillanatban elengedett, majd felállt mellőlem.
-Sziasztok! – köszöntünk mi is. – Szerintem induljunk, mert különben idefagyunk – húzott fel a padról engem is.
-Benne vagyunk – bólintottak rá a többiek.
-Akkor a következő a Granville Street – nézett a papírjaira Alice. – Beülünk valahová ebédelni, jó?
-Rendben – vacogott Nikki. – De akkor most taxival menjünk – dörzsölgette a karját.
-Oké, ez úgyis viszonylag messze van – nézte gondolkodva a térképet Rob.
-Majd én – vette elő a telefonját Ash, majd már tárcsázott is.
Pár perc múlva már ott állt mellettünk két taxi. Azonnal beszálltunk, majd bemondtuk a címet. Kb. 5 perc alatt meg is érkeztünk. Akárcsak az előző helyen, itt is ámulva néztünk körbe.
-Hova menjünk? – kérdezte Alice.
-A legközelebbibe – vágta rá Ash, miközben Nikki a szemben lévő étteremre mutatott.
-Rendben – indultunk el a kiszemelt hely felé.
Mikor beléptünk, meglepetten néztünk körbe. A külseje alapján nem ilyen étteremre számítottunk. Persze ezt most jó értelemben mondom.
Viszonylag rövid idő alatt végeztünk az evéssel, így még bent maradtunk egy kicsit az étteremben. Kint úgyis nagyon hideg van. Még beszélgettünk egy fél órát és Alicenek sikerült lebeszélnie Asht a Pacific Centre „meglátogatásáról”, majd elindultunk a következő állomásunk felé, Yaletownba.
Bár a fiúk itt nem tudtak sok mindent csinálni, de nekünk, lányoknak, nagyon is kedvező volt ez a hely. Tele volt ruhaboltokkal, mindenféle márkás üzletekkel, ahova a fiúk csak melegedni jöttek be.
-Azt hiszem, a CN IMAX mozit máskorra kell halasztanunk – gondolkodott Alice. – Egyre hidegebb van, ahogy sötétedik – bújt Rob ölelésébe. Ebben a pillanatban én is visszakívántam Peter karjait a vállamra.
Negyed óra múlva már újra a szállodában voltunk. Ki-ki elment a saját szobájába. Persze az elhatározásom ellenére a mai nap után már nem volt erőm gyalogolni, így lifttel mentünk föl Peterrel együtt.
Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
-Szia Jennie! – szólt bele vidáman, de szinte azonnal le is fagyott a mosoly az arcáról.
2010. november 26., péntek
Happy Birthday!!! and sorry:(
Sziasztok!
Először is:)
Boldog születésnapot kívánok, (és azt hiszem mondhatom igy:D) kínánunk Peter Facinellinek, aki (javítsatok ki ha nem igy van:)) ma ünnepli a 37. születésnapját:))
Azt hiszem, nem kell őt bemutatnom senkinek sem, aki erre az oldalra téved:DD
Másodszor...
Bocsánat, de valószínüleg késni fog az új feji:(( Még bele sem kezdtem az irásába és most hétvégén sopronban leszek:(( Ráadásul a másik blogon is el vagyok maradva egy fejivel, így valószinüleg csak az kerül föl mielőtt elmennék:(( Nem akarok mindig csak magyarázkodni, de azért remélem megértitek ha azt mondoim h tegnap hajnali 4kor keltem mert mentem Horvátországba és ma hajnali 3kor értem haza:S És persze mentem iskolába is:S A buszon meg persze nem lehetett aludni:(
Megpróbálom még hét közben összehozni a fejit, így talán jövő hétvégére behozom a lemaradást... Esetleg dupla fejit rakok föl vagy valami:)
Még egyszer bocsánat!!
Puszi:CC&EC
Először is:)
Boldog születésnapot kívánok, (és azt hiszem mondhatom igy:D) kínánunk Peter Facinellinek, aki (javítsatok ki ha nem igy van:)) ma ünnepli a 37. születésnapját:))
Azt hiszem, nem kell őt bemutatnom senkinek sem, aki erre az oldalra téved:DD
Másodszor...
Bocsánat, de valószínüleg késni fog az új feji:(( Még bele sem kezdtem az irásába és most hétvégén sopronban leszek:(( Ráadásul a másik blogon is el vagyok maradva egy fejivel, így valószinüleg csak az kerül föl mielőtt elmennék:(( Nem akarok mindig csak magyarázkodni, de azért remélem megértitek ha azt mondoim h tegnap hajnali 4kor keltem mert mentem Horvátországba és ma hajnali 3kor értem haza:S És persze mentem iskolába is:S A buszon meg persze nem lehetett aludni:(
Megpróbálom még hét közben összehozni a fejit, így talán jövő hétvégére behozom a lemaradást... Esetleg dupla fejit rakok föl vagy valami:)
Még egyszer bocsánat!!
Puszi:CC&EC
2010. november 20., szombat
3. fejezet - A lift
Sziasztok!
Tudomtudomtudom... és bocsibocsibocsi... Péntekre ígértem a fejit és csak most hozom...:( Tudom, h ez nem szép tőlem, de valahogy nem tudtam befejezni.... Nem akartam röpke 2 oldalt felrakni pénteken... Ha már egy hetet vártatok a frissre, akkor legalább rendes feji legyen.
Eddig mindig azt irtam, h rövidebb lett mint akartam... Hát ez most hosszabb lett egy kicsit:))
Remélem tetszeni fog:)
Ha ezek után még kérhetek ilyet, akk lécci irjatok komikat:))
Puszi
Elizabeth szemszöge
Fáradtan indultam el reggelizni. A gondolataim nem hagytak aludni az éjjel. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha… Miért pont nekem kellett benne lennem abban az egy százalékban? Ráadásul hiába elleneztem Adam javaslatát utána. Teljesen fölösleges volt. És aztán a vizsgálatok eredményei…
Még most is megborzongok, mikor visszagondolok arra a 3 hónapra. Alig mozdultam ki a szobámból. Sőt, az első héten egyáltalán. És utána is csak iskolába jártam. A szüleim pszichológushoz akartak küldeni, de én nem voltam hajlandó elmenni. Aztán kezdett javulni az állapotom. Megváltoztam, de sajnos nem jó értelemben. Szégyenkezve gondolok vissza arra a másfél hónapra. Senki sem tudott a titkomról csak én és később a szüleim.
-Elizabeth, hallasz? – csak egy kezet láttam magam előtt, majd bekúszott a látóterembe Peter arca is.
-Igen, bocsi, csak elgondolkodtam – válaszoltam zavartan. – Mit mondtál?
-Csak köszöntem – mosolygott. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz – húzta össze a szemöldökét.
-Szia! – erőltettem magamra egy mosolyt én is, bár nem sikerült valami jól. – Nincs semmi gond, csak nem aludtam valami sokat az éjjel – mondtam el a féligazságot. – Kérlek, megtennéd, hogy nem a teljes nevemen szólítasz? – néztem föl rá most már egy igazi, bár halvány mosollyal az arcomon.
-Persze! – nevetett. – Akkor hogy szólíthatlak? – nézett rám kérdőn.
-Ahogy akarsz – csúszott ki a számon. Egyetlen becenevemet utáltam. Csak remélni tudtam, hogy nem pont azt találja ki. – Csak ne Beth – grimaszoltam.
-Mi bajod a Bethtel?
-Egyszerűen csak nem szeretem – hazudtam a cipőmet nézve.
-Lisa, Lizy, megfelel?
-Tökéletesen – bólintottam rá. – Gondolom te is reggelizni mész – tereltem el a témát.
-Igen. Mehetünk? – kérdezte, mikor kinyitódott a lift ajtaja.
-Persze – léptem be a liftbe, majd ő is beszállt és megnyomta a földszint gombját.
-Biztos minden rendben van? Nagyon sápadt vagy és a szemeid is karikásak – fürkészte az arcomat.
-Biztos – mosolyogtam rá halványan. – Minden rendben. A szerephez még jól is jön – nevettem halkan.
-Az biztos – kuncogott.
Közben kinyílt a lift ajtaja, mire mindketten kiléptünk az előtérbe, majd az étterem felé vettük az irányt.
-Hogy hogy már ilyen korán fölébredtél? – fordultam felé kíváncsian. – Te sem aludhattál valami jól.
-Luca, a lányom megbetegedett és kórházba került. Valamikor hajnalban hívott a feleségem – ingatta szomorúan a fejét. – Az óta nem aludtam.
-Te jó ég! Mi baja? – kérdeztem együtt érzően. Legalábbis próbáltam. Nem értettem, miért nem tudtam őszintén aggódni a kislányáért.
-Tüdőgyulladás – ült le az egyik székre, én pedig mellé. Még senki nem ült az asztalnál. – De szerencsére Mark ott van nekik. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Nagyon sokat segít Jennienek, mikor én a forgatásokon vagyok. Ő az egyetlen, akire rá merem bízni őket – mosolyodott el halványan.
-Igazi jó barát – helyeseltem.
-Az bizony! – bólogatott.
Alice szemszöge
Halk motoszkálásra ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Robot, aki éppen a ruháit szedegette össze. Ránéztem az órára, ami 8:10-et mutatott.
-Jó reggelt! – ásítottam nagyot. – Máris szöksz? – kuncogtam.
Hangomra azonnal fölkapta a fejét.
-Jó reggelt! – hajolt fölém, majd lágyan megcsókolt. – Nem szökök, csak lezuhanyozok – mosolygott. – Jössz te is? – húzta csibészesen félmosolyra ajkait.
-Most nem – csuktam be a szemem. – Túl fáradt vagyok – hazudtam. Alig tudtam elrejteni a mosolyomat. Arcomat inkább a párnába temettem.
-Hát jó, akkor egyedül megyek – a francba! Észrevette, hogy csak vicceltem.
Már éppen emeltem volna föl a fejem, hogy megnézzem, tényleg elment-e, ugyanis lépteket nem hallottam. Ahogy kinyitottam a szemem, hátrahőköltem és halkan felsikkantottam.
Arca csak pár centire volt az enyémtől. Reakcióm láttán szélesen elvigyorodott.
-Csak nem megijesztettelek? – kuncogott gonoszan.
-Csak de! Ez nem volt vicces! – mondtam álmorcosan, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
-Ugyan, te nem tudsz rám haragudni – nevetett, majd hirtelen megcsókolt. – Gyere fürdeni – ragadta meg a kezem, majd a fürdő felé kezdett húzni. Most már nem ellenkeztem.
Viszonylag hamar végeztünk a fürdéssel, ahhoz képest, hogy ketten voltunk a zuhanykabinban. Fölöltöztünk, és 9 óra előtt pár perccel elindultunk, hogy lemenjünk reggelizni. Bár a tegnap esti buli után azt hiszem, nem sokan lesznek még lenn.
Mikor beértünk a helyiségbe, szinte rögtön kiszúrtam Bettyt. Peterrel beszélgetett az egyik asztalnál.
-Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Robbal.
-Jó reggelt! – mosolyogtak.
-Úgy tűnik, senki sem aludt valami jól az éjjel – mért minket végig Peter.
-Mozgalmas éjszaka volt – válaszolta Rob, miközben a vigyorát próbálta elrejteni. Egy kisebb mozdulattal oldalba böktem, mire gyorsan elhallgatott.
-Mi a mai programotok? – nézett ránk Betty.
-Körülnézünk Vancouverben – válaszoltam. – Lenne kedvetek velünk tartani?
-Nem akarunk zavarni – tiltakozott Peter.
-Nem zavarnátok, igaz Rob? – néztem páromra jelentőség teljesen. – Sétálgatnánk, vásárolgatnánk, beszélgetnénk…
-Jól hallottam, hogy valaki vásárlást emlegetett? – jelent meg az asztal mellett egy alacsony, hosszú, fekete hajú lány, hatalmas vigyorral az arcán.
-Nyugi Ash, mindennek eljön az ideje – jelent meg Nikki is. – Sziasztok! – köszönt nekünk mosolyogva.
-Jó reggelt! – köszöntünk kórusban, mire felnevettünk.
-Alice, ő itt szintén az egyik kollégám, Ashley – mutatott az alacsony lány felé. – Ash, ő a barátnőm, Alice – a végére hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Szólíts csak Ash-nek – nyomott két puszit az arcomra, majd leült a másik oldalamra.
-Szintén. Rendben – mosolyogtam közvetlen viselkedésén. Ritka az ilyen ember.
-Mehetnék én is veletek? – nézett rám könyörgő szemekkel. Hát lehet ezeknek ellenállni?
-Persze! – szeretném minél jobban megismerni Rob kollégáit és ez remek alkalom célom eléréséhez. – Te is jössz, Nikki?
-Ha nem gond, akkor szívesen veletek tartanék – válaszolt, majd leült Ash mellé, így már meg is telt a 6 személyes asztal.
-Akkor én szólok egy pincérnek – állt föl Peter, majd eltűnt a szomszédos fal mögött.
-És van valami konkrét program, vagy csak sétálgatunk? – kérdezte Betty.
-Hát, keresgéltem kicsit a neten és találtam néhány érdekes helyet. Például a Robson Street, ami Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája márkás divatüzletekkel – pillantottam Ashre, aki a nemrég hallottakból ítélve, odalehet a vásárlásért -, zeneboltokkal – mosolyogtam Robra -, kozmetikai üzletekkel – néztem Nikkire -, könyváruházakkal – ez inkább nekem kedvezett. Bár azt nem tudom, hogy Peter mi iránt érdeklődik, de egy ilyen helyen biztosan megtalálja a neki való boltokat. – Aztán ott van még a Granville Street, ami a belvárosban található. Tele van éttermekkel, úgyhogy kedvünkre ebédelhetünk bárhol. Ráadásul a Pacific Centre bevásárlóközpont üzletei a legújabb divatárukat és egyedi vancouveri termékeket kínálnak – fejeztem be az adott hely ismertetését. – Aztán ott van még a Yaletown, ami szintén ruhaboltok sokaságát rejti, és a Canada Place. Itt van a CN IMAX mozi is, aminek kivetítője 5 emelet magas – fejeztem be végül a mondandómat.
A többiek szinte tátott szájjal néztek rám.
-Te aztán felkészültél – bólintott elismerően Peter, miközben visszaült a helyére. – Azt hiszem, nem fogunk ma unatkozni – nevetett. Mintha ez visszahozta volna a többieket is a valóságba, egyszerre kezdtek el egymással beszélgetni.
-Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel Vancouver – nézett rám Rob csodálkozva.
-Csak tudni akartam, hogy hova jövünk – mosolyogtam. – Nagyon sok mindent találtam a városról. Hihetetlen, hogy mennyi minden van itt.
-És mikor akarsz menni? – fordult felém Ash.
-Szerintem induljunk el már reggeli után, különben nem tudunk mindent megnézni – kuncogott Peter.
-Igen, szerintem is – helyeseltem.
Ezek után megrendeltük a reggelinket, majd miután meg is ettük azt és megbeszéltük, hogy hánykor találkozunk, mind fölmentünk a saját szobánkba, hogy készülődjünk a városi sétára. Fogat mostam, majd fölvettem egy farmert, egy pólót, rá a kedvenc pulóveremet, és végül a csizmám. A hajamat kibontva hagytam, a frufrumat pedig oldalra tűztem. Fölvettem a kabátomat, nyakam köré tekertem a sálamat, majd a sapka következett.
-Indulhatunk – álltam meg Rob előtt, aki elismerően nézett végig rajtam.
-Gyönyörű vagy – húzott magához – mint mindig – csókolt meg lágyan.
-Köszönöm. De azért te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam. A következő pillanatban megcsörrent a telefonja.
-Ki lehet az? – vette elő a zsebéből a készüléket. Csodálkozva nézett a kijelzőre.
Peter szemszöge
Amint elkészültem, elindultam, hogy lemenjek a portához. Beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a földszint gombját. Még épp időben vettem észre Lisat, aki a lift felé sietett, így az utolsó pillanatban még beraktam a lábam az összecsukódó liftajtók közé.
-Köszi – zihált kissé, ahogy belépett mellém.
-Nincs mit – mosolyogtam.
A lift közben újra elindult.
-Úgy tűnik, nekünk a lift a törzshelyünk – kuncogott.
-Igen, nagyon úgy tűnik – nevettem én is.
Aztán a mosoly egy pillanat alatt lefagyott mindkettőnk arcáról, mikor egy hatalmasat rázkódott a lift. Láttam, hogy Lisa elveszti az egyensúlyát, de már nem tudtam elkapni. Én megkapaszkodtam a liftben lévő korlátban. Hatalmas csattanás, aztán a rázkódás abbamaradt, mire lassan kinyitottam eddig összeszorított szemeimet. Egy pillanatig már azt hittem, hogy le fogunk zuhanni. Teljes sötétség volt a liftben.
-Lisa, jól vagy? – próbáltam megkeresni szememmel körvonalát, de nem sikerült. – Lisa? – kezdtem kétségbe esni.
-Igen… - suttogta halkan. – Jól vagyok, csak azt hiszem, megvágtam magam meg beütöttem a fejem.
Hát persze, a hatalmas csattanás biztos a tükör volt.
-Hol vágott meg a tükör?
-Tulajdonképpen szinte mindenhol, de nagyrészük inkább csak karcolás – válaszolta.
Elővettem a mobilomat a zsebemből.
-Ez megteszi világításnak – kezdtem keresni őt a fénnyel. A lift egyik sarkában ült, hátát a falnak támasztva. Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam az arcát. – Te jó ég! – nyögtem ki.
-Ennyire szörnyű? – emelte kezét az arcához.
-Tele vagy vágásokkal – guggoltam le mellé gyorsan. – De szerencsére nem tűnnek mélynek.
Halkan fölsóhajtott.
-Inkább hívj föl valakit, mielőtt még az én szerencsémmel lemerül a telefonod – nézett föl rám. – Vagy rosszabb esetben tönkremegy – fintorgott. – Én az enyémet a szobámban hagytam.
-Ha áramszünet van, még a vészjelzőgomb sem működik. Fölhívom Robot – döntöttem el rövid tétovázás után. – Biztos tud segítséget hívni.
Csak bólintott.
1 kicsöngés… 2 kicsöngés…
-Igen? Mondjad Peter! – szólt bele Rob.
-Szia Rob. Tudnál segíteni? Lisaval beragadtunk a liftbe. Én jól vagyok, de őt több helyen is megvágta az üveg. Valószínűleg áramszünet van, mert korom sötét van – magyaráztam el a helyzetet.
-Máris hívok segítséget. Ne idegeskedjetek. Hamar kihoznak titeket. Hívj, ha valami nagyobb baj is van – hadarta.
-Rendben – válaszoltam.
-A mobilodat, pedig lehetőleg ne merítsd le, hogy el tudjunk érni titeket.
-Oké. Légyszi siess, mert Lisa egyre sápadtabb lesz.
-Már lefelé tartok. Majd hívlak. Szia – azzal letette a telefont.
Újra letérdeltem Lizy mellé.
-Biztosan jól vagy? Nagyon elsápadtál – emeltem föl az arcát.
-Ha klausztrofóbiás lennél, a te arcod is falfehér lenne – suttogta.
-Hé hé, nyugi – ültem le mellé, majd átkaroltam. – Ne pánikolj, nemsokára kivisznek minket innen. Nem kell aggódnod – húztam magamhoz, majd a karját és a hátát kezdtem simogatni. Nem érdekelt, hogy véres lesz a ruhám. – Tudok valamivel segíteni a helyzeteden? – kérdeztem, mikor még percek múlva is zihálva dőlt a mellkasomnak.
-Csak beszélj hozzám. Mindegy, miről, csak beszélj.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Azonnal fölkaptam, majd amint megláttam a kijelzőn villogó nevet, fölvettem.
-Mondjad! – szóltam bele köszönés nélkül.
-Már úton van a segítség. Bár kicsit nehezebb dolguk lesz így, hogy még mindig nincs áram, de azért kihoznak titeket. Tudod, hogy körülbelül melyik emeletnél vagytok?
-Talán a második környékén lehetünk.
-Oké. És minden rendben?
-Velem igen, de Lisa klausztrofóbiás. Egyelőre kézben tartjuk a helyzetet, de nagyon kell már a segítség – hadartam.
-Rendben, megmondom a tűzoltóknak. Hívlak, ha bármi új van – ígérte, majd letette a telefont.
-Nyugi, mindjárt kivisznek minket innen. Már úton van a segítség – simogattam meg a haját.
Percekig ültünk csendben egymás mellett – Lisa közben persze zihált, de szerencsére nagyobb gond eddig nem volt. Nagyon jól kezelte a helyzetet. -, mikor halk neszezést hallottunk meg magunk fölül. Reménykedve kaptuk föl a fejünk és csillant meg a szemünk. Nemsokára kijutunk innen.
Tudomtudomtudom... és bocsibocsibocsi... Péntekre ígértem a fejit és csak most hozom...:( Tudom, h ez nem szép tőlem, de valahogy nem tudtam befejezni.... Nem akartam röpke 2 oldalt felrakni pénteken... Ha már egy hetet vártatok a frissre, akkor legalább rendes feji legyen.
Eddig mindig azt irtam, h rövidebb lett mint akartam... Hát ez most hosszabb lett egy kicsit:))
Remélem tetszeni fog:)
Ha ezek után még kérhetek ilyet, akk lécci irjatok komikat:))
Puszi
Elizabeth szemszöge
Fáradtan indultam el reggelizni. A gondolataim nem hagytak aludni az éjjel. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha… Miért pont nekem kellett benne lennem abban az egy százalékban? Ráadásul hiába elleneztem Adam javaslatát utána. Teljesen fölösleges volt. És aztán a vizsgálatok eredményei…
Még most is megborzongok, mikor visszagondolok arra a 3 hónapra. Alig mozdultam ki a szobámból. Sőt, az első héten egyáltalán. És utána is csak iskolába jártam. A szüleim pszichológushoz akartak küldeni, de én nem voltam hajlandó elmenni. Aztán kezdett javulni az állapotom. Megváltoztam, de sajnos nem jó értelemben. Szégyenkezve gondolok vissza arra a másfél hónapra. Senki sem tudott a titkomról csak én és később a szüleim.
-Elizabeth, hallasz? – csak egy kezet láttam magam előtt, majd bekúszott a látóterembe Peter arca is.
-Igen, bocsi, csak elgondolkodtam – válaszoltam zavartan. – Mit mondtál?
-Csak köszöntem – mosolygott. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz – húzta össze a szemöldökét.
-Szia! – erőltettem magamra egy mosolyt én is, bár nem sikerült valami jól. – Nincs semmi gond, csak nem aludtam valami sokat az éjjel – mondtam el a féligazságot. – Kérlek, megtennéd, hogy nem a teljes nevemen szólítasz? – néztem föl rá most már egy igazi, bár halvány mosollyal az arcomon.
-Persze! – nevetett. – Akkor hogy szólíthatlak? – nézett rám kérdőn.
-Ahogy akarsz – csúszott ki a számon. Egyetlen becenevemet utáltam. Csak remélni tudtam, hogy nem pont azt találja ki. – Csak ne Beth – grimaszoltam.
-Mi bajod a Bethtel?
-Egyszerűen csak nem szeretem – hazudtam a cipőmet nézve.
-Lisa, Lizy, megfelel?
-Tökéletesen – bólintottam rá. – Gondolom te is reggelizni mész – tereltem el a témát.
-Igen. Mehetünk? – kérdezte, mikor kinyitódott a lift ajtaja.
-Persze – léptem be a liftbe, majd ő is beszállt és megnyomta a földszint gombját.
-Biztos minden rendben van? Nagyon sápadt vagy és a szemeid is karikásak – fürkészte az arcomat.
-Biztos – mosolyogtam rá halványan. – Minden rendben. A szerephez még jól is jön – nevettem halkan.
-Az biztos – kuncogott.
Közben kinyílt a lift ajtaja, mire mindketten kiléptünk az előtérbe, majd az étterem felé vettük az irányt.
-Hogy hogy már ilyen korán fölébredtél? – fordultam felé kíváncsian. – Te sem aludhattál valami jól.
-Luca, a lányom megbetegedett és kórházba került. Valamikor hajnalban hívott a feleségem – ingatta szomorúan a fejét. – Az óta nem aludtam.
-Te jó ég! Mi baja? – kérdeztem együtt érzően. Legalábbis próbáltam. Nem értettem, miért nem tudtam őszintén aggódni a kislányáért.
-Tüdőgyulladás – ült le az egyik székre, én pedig mellé. Még senki nem ült az asztalnál. – De szerencsére Mark ott van nekik. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Nagyon sokat segít Jennienek, mikor én a forgatásokon vagyok. Ő az egyetlen, akire rá merem bízni őket – mosolyodott el halványan.
-Igazi jó barát – helyeseltem.
-Az bizony! – bólogatott.
Alice szemszöge
Halk motoszkálásra ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Robot, aki éppen a ruháit szedegette össze. Ránéztem az órára, ami 8:10-et mutatott.
-Jó reggelt! – ásítottam nagyot. – Máris szöksz? – kuncogtam.
Hangomra azonnal fölkapta a fejét.
-Jó reggelt! – hajolt fölém, majd lágyan megcsókolt. – Nem szökök, csak lezuhanyozok – mosolygott. – Jössz te is? – húzta csibészesen félmosolyra ajkait.
-Most nem – csuktam be a szemem. – Túl fáradt vagyok – hazudtam. Alig tudtam elrejteni a mosolyomat. Arcomat inkább a párnába temettem.
-Hát jó, akkor egyedül megyek – a francba! Észrevette, hogy csak vicceltem.
Már éppen emeltem volna föl a fejem, hogy megnézzem, tényleg elment-e, ugyanis lépteket nem hallottam. Ahogy kinyitottam a szemem, hátrahőköltem és halkan felsikkantottam.
Arca csak pár centire volt az enyémtől. Reakcióm láttán szélesen elvigyorodott.
-Csak nem megijesztettelek? – kuncogott gonoszan.
-Csak de! Ez nem volt vicces! – mondtam álmorcosan, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
-Ugyan, te nem tudsz rám haragudni – nevetett, majd hirtelen megcsókolt. – Gyere fürdeni – ragadta meg a kezem, majd a fürdő felé kezdett húzni. Most már nem ellenkeztem.
Viszonylag hamar végeztünk a fürdéssel, ahhoz képest, hogy ketten voltunk a zuhanykabinban. Fölöltöztünk, és 9 óra előtt pár perccel elindultunk, hogy lemenjünk reggelizni. Bár a tegnap esti buli után azt hiszem, nem sokan lesznek még lenn.
Mikor beértünk a helyiségbe, szinte rögtön kiszúrtam Bettyt. Peterrel beszélgetett az egyik asztalnál.
-Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Robbal.
-Jó reggelt! – mosolyogtak.
-Úgy tűnik, senki sem aludt valami jól az éjjel – mért minket végig Peter.
-Mozgalmas éjszaka volt – válaszolta Rob, miközben a vigyorát próbálta elrejteni. Egy kisebb mozdulattal oldalba böktem, mire gyorsan elhallgatott.
-Mi a mai programotok? – nézett ránk Betty.
-Körülnézünk Vancouverben – válaszoltam. – Lenne kedvetek velünk tartani?
-Nem akarunk zavarni – tiltakozott Peter.
-Nem zavarnátok, igaz Rob? – néztem páromra jelentőség teljesen. – Sétálgatnánk, vásárolgatnánk, beszélgetnénk…
-Jól hallottam, hogy valaki vásárlást emlegetett? – jelent meg az asztal mellett egy alacsony, hosszú, fekete hajú lány, hatalmas vigyorral az arcán.
-Nyugi Ash, mindennek eljön az ideje – jelent meg Nikki is. – Sziasztok! – köszönt nekünk mosolyogva.
-Jó reggelt! – köszöntünk kórusban, mire felnevettünk.
-Alice, ő itt szintén az egyik kollégám, Ashley – mutatott az alacsony lány felé. – Ash, ő a barátnőm, Alice – a végére hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Szólíts csak Ash-nek – nyomott két puszit az arcomra, majd leült a másik oldalamra.
-Szintén. Rendben – mosolyogtam közvetlen viselkedésén. Ritka az ilyen ember.
-Mehetnék én is veletek? – nézett rám könyörgő szemekkel. Hát lehet ezeknek ellenállni?
-Persze! – szeretném minél jobban megismerni Rob kollégáit és ez remek alkalom célom eléréséhez. – Te is jössz, Nikki?
-Ha nem gond, akkor szívesen veletek tartanék – válaszolt, majd leült Ash mellé, így már meg is telt a 6 személyes asztal.
-Akkor én szólok egy pincérnek – állt föl Peter, majd eltűnt a szomszédos fal mögött.
-És van valami konkrét program, vagy csak sétálgatunk? – kérdezte Betty.
-Hát, keresgéltem kicsit a neten és találtam néhány érdekes helyet. Például a Robson Street, ami Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája márkás divatüzletekkel – pillantottam Ashre, aki a nemrég hallottakból ítélve, odalehet a vásárlásért -, zeneboltokkal – mosolyogtam Robra -, kozmetikai üzletekkel – néztem Nikkire -, könyváruházakkal – ez inkább nekem kedvezett. Bár azt nem tudom, hogy Peter mi iránt érdeklődik, de egy ilyen helyen biztosan megtalálja a neki való boltokat. – Aztán ott van még a Granville Street, ami a belvárosban található. Tele van éttermekkel, úgyhogy kedvünkre ebédelhetünk bárhol. Ráadásul a Pacific Centre bevásárlóközpont üzletei a legújabb divatárukat és egyedi vancouveri termékeket kínálnak – fejeztem be az adott hely ismertetését. – Aztán ott van még a Yaletown, ami szintén ruhaboltok sokaságát rejti, és a Canada Place. Itt van a CN IMAX mozi is, aminek kivetítője 5 emelet magas – fejeztem be végül a mondandómat.
A többiek szinte tátott szájjal néztek rám.
-Te aztán felkészültél – bólintott elismerően Peter, miközben visszaült a helyére. – Azt hiszem, nem fogunk ma unatkozni – nevetett. Mintha ez visszahozta volna a többieket is a valóságba, egyszerre kezdtek el egymással beszélgetni.
-Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel Vancouver – nézett rám Rob csodálkozva.
-Csak tudni akartam, hogy hova jövünk – mosolyogtam. – Nagyon sok mindent találtam a városról. Hihetetlen, hogy mennyi minden van itt.
-És mikor akarsz menni? – fordult felém Ash.
-Szerintem induljunk el már reggeli után, különben nem tudunk mindent megnézni – kuncogott Peter.
-Igen, szerintem is – helyeseltem.
Ezek után megrendeltük a reggelinket, majd miután meg is ettük azt és megbeszéltük, hogy hánykor találkozunk, mind fölmentünk a saját szobánkba, hogy készülődjünk a városi sétára. Fogat mostam, majd fölvettem egy farmert, egy pólót, rá a kedvenc pulóveremet, és végül a csizmám. A hajamat kibontva hagytam, a frufrumat pedig oldalra tűztem. Fölvettem a kabátomat, nyakam köré tekertem a sálamat, majd a sapka következett.
-Indulhatunk – álltam meg Rob előtt, aki elismerően nézett végig rajtam.
-Gyönyörű vagy – húzott magához – mint mindig – csókolt meg lágyan.
-Köszönöm. De azért te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam. A következő pillanatban megcsörrent a telefonja.
-Ki lehet az? – vette elő a zsebéből a készüléket. Csodálkozva nézett a kijelzőre.
Peter szemszöge
Amint elkészültem, elindultam, hogy lemenjek a portához. Beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a földszint gombját. Még épp időben vettem észre Lisat, aki a lift felé sietett, így az utolsó pillanatban még beraktam a lábam az összecsukódó liftajtók közé.
-Köszi – zihált kissé, ahogy belépett mellém.
-Nincs mit – mosolyogtam.
A lift közben újra elindult.
-Úgy tűnik, nekünk a lift a törzshelyünk – kuncogott.
-Igen, nagyon úgy tűnik – nevettem én is.
Aztán a mosoly egy pillanat alatt lefagyott mindkettőnk arcáról, mikor egy hatalmasat rázkódott a lift. Láttam, hogy Lisa elveszti az egyensúlyát, de már nem tudtam elkapni. Én megkapaszkodtam a liftben lévő korlátban. Hatalmas csattanás, aztán a rázkódás abbamaradt, mire lassan kinyitottam eddig összeszorított szemeimet. Egy pillanatig már azt hittem, hogy le fogunk zuhanni. Teljes sötétség volt a liftben.
-Lisa, jól vagy? – próbáltam megkeresni szememmel körvonalát, de nem sikerült. – Lisa? – kezdtem kétségbe esni.
-Igen… - suttogta halkan. – Jól vagyok, csak azt hiszem, megvágtam magam meg beütöttem a fejem.
Hát persze, a hatalmas csattanás biztos a tükör volt.
-Hol vágott meg a tükör?
-Tulajdonképpen szinte mindenhol, de nagyrészük inkább csak karcolás – válaszolta.
Elővettem a mobilomat a zsebemből.
-Ez megteszi világításnak – kezdtem keresni őt a fénnyel. A lift egyik sarkában ült, hátát a falnak támasztva. Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam az arcát. – Te jó ég! – nyögtem ki.
-Ennyire szörnyű? – emelte kezét az arcához.
-Tele vagy vágásokkal – guggoltam le mellé gyorsan. – De szerencsére nem tűnnek mélynek.
Halkan fölsóhajtott.
-Inkább hívj föl valakit, mielőtt még az én szerencsémmel lemerül a telefonod – nézett föl rám. – Vagy rosszabb esetben tönkremegy – fintorgott. – Én az enyémet a szobámban hagytam.
-Ha áramszünet van, még a vészjelzőgomb sem működik. Fölhívom Robot – döntöttem el rövid tétovázás után. – Biztos tud segítséget hívni.
Csak bólintott.
1 kicsöngés… 2 kicsöngés…
-Igen? Mondjad Peter! – szólt bele Rob.
-Szia Rob. Tudnál segíteni? Lisaval beragadtunk a liftbe. Én jól vagyok, de őt több helyen is megvágta az üveg. Valószínűleg áramszünet van, mert korom sötét van – magyaráztam el a helyzetet.
-Máris hívok segítséget. Ne idegeskedjetek. Hamar kihoznak titeket. Hívj, ha valami nagyobb baj is van – hadarta.
-Rendben – válaszoltam.
-A mobilodat, pedig lehetőleg ne merítsd le, hogy el tudjunk érni titeket.
-Oké. Légyszi siess, mert Lisa egyre sápadtabb lesz.
-Már lefelé tartok. Majd hívlak. Szia – azzal letette a telefont.
Újra letérdeltem Lizy mellé.
-Biztosan jól vagy? Nagyon elsápadtál – emeltem föl az arcát.
-Ha klausztrofóbiás lennél, a te arcod is falfehér lenne – suttogta.
-Hé hé, nyugi – ültem le mellé, majd átkaroltam. – Ne pánikolj, nemsokára kivisznek minket innen. Nem kell aggódnod – húztam magamhoz, majd a karját és a hátát kezdtem simogatni. Nem érdekelt, hogy véres lesz a ruhám. – Tudok valamivel segíteni a helyzeteden? – kérdeztem, mikor még percek múlva is zihálva dőlt a mellkasomnak.
-Csak beszélj hozzám. Mindegy, miről, csak beszélj.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Azonnal fölkaptam, majd amint megláttam a kijelzőn villogó nevet, fölvettem.
-Mondjad! – szóltam bele köszönés nélkül.
-Már úton van a segítség. Bár kicsit nehezebb dolguk lesz így, hogy még mindig nincs áram, de azért kihoznak titeket. Tudod, hogy körülbelül melyik emeletnél vagytok?
-Talán a második környékén lehetünk.
-Oké. És minden rendben?
-Velem igen, de Lisa klausztrofóbiás. Egyelőre kézben tartjuk a helyzetet, de nagyon kell már a segítség – hadartam.
-Rendben, megmondom a tűzoltóknak. Hívlak, ha bármi új van – ígérte, majd letette a telefont.
-Nyugi, mindjárt kivisznek minket innen. Már úton van a segítség – simogattam meg a haját.
Percekig ültünk csendben egymás mellett – Lisa közben persze zihált, de szerencsére nagyobb gond eddig nem volt. Nagyon jól kezelte a helyzetet. -, mikor halk neszezést hallottunk meg magunk fölül. Reménykedve kaptuk föl a fejünk és csillant meg a szemünk. Nemsokára kijutunk innen.
2010. november 12., péntek
2. fejezet - Múlt és jelen
Sziasztok!
És itt a második fejezet:D kicsit érdekesebbre sikerült szerintem, mint amilyenre terveztem:D Tudom, h úgy ígértem, h legkésőbb pénteken este fölrakom, de végül ha úgy vesszük szombat hajnal lett belőle xd ... Legalábbis a gépi óra szerint:D:P a bejegyzésnél valamiért nem jól mutatja... Ha valaki tudja rá a megoldást az szóljon lécci:))
Jó olvasást hozzá!:D És persze KOMIKAT!!!:D:D
Puszi:CC&EC
Alice szemszöge
-Mesélnél még nekem erről a család dologról? Hogyan kerültél kórházba? Milyen sérüléssel? – kérdezte Betty. Még mindig a kávézóban ültünk és beszélgettünk.
-Nem nagyon van róla mit mesélni – sóhajtottam. – Elütött egy autó. Elég súlyosan megsérültem és sok vért vesztettem. Elütött és ott hagyott. Még csak nem is találták meg a tettest – mondtam bosszúsan.
-Micsoda? Az hogy lehet? – kérdezte döbbenten.
-Mire rám találtak, nem volt már az országban – válaszoltam könnyedén. – Ne akadj ki ennyire – mosolyogtam. – Én már rég túltettem magam ezen a dolgon. Ahogy a családon is. Még most is rendszeresen beszélek velük. E-mailezünk, telefonálunk. És mikor hazamegyek Magyarországra, találkozunk is.
-Azt nem tudod, hogy miért fogadtak örökbe téged? Hisz már volt egy fiúk és két lányuk is – csodálkozott.
-Leraktak engem a házuk elé – sóhajtottam. – Az anyám kimondottan rájuk hagyott engem. Egy levelet is írt, amibe leírta a nevem, és hogy gyerekükként szeressenek engem.
-Ezek szerint valaki olyan, akit ismertetek – állapította meg.
-Nem feltétlen. Bár kétlem, hogy bárki is ráhagyná egy vadidegen családra a lányát. Viszont ha az ismerősük volt, akkor akár el is mondhatta volna nekik.
-Mi oka… - kezdett bele, de félbeszakították.
-Sziasztok! – fölnéztem. Két lány állt az asztalunk mellett. – Csatlakozhatunk?
Csodálkozva néztem rájuk. Nem is ismerem őket. Lehet, hogy Betty…
-Oh, persze, bocsánat. Én Nikki vagyok, ő pedig Kristen – nyújtotta a kezét a magasabbik, barna hajú lány. A másik csak biccentett. – Robert és Lisa kollégái vagyunk. Te pedig Alice vagy, Robert barátnője, igaz? – bólintottam. – Leülhetünk?
-Persze! – biztos ismerik Bettyt. Legalábbis ez a lány igen.
-Azt hittem, ti is a bárban vagytok – nézett rájuk Betty csodálkozva.
-Kezdett oldódni a hangulat és már nem épp a beszélgetés volt előtérben – nevetett Nikki.
-Ashleyt is el akartuk hívni, de már késő volt – szólalt meg most először Kristen. – Nagyon jól összemelegedtek Kellannal. Bár ők már régebb óta ismerik egymást, nem most találkoztak először.
-És Rachelle? – kérdezte Betty körülnézve, hátha meglátja valahol.
-Taylorral – nevetett Nikki. – Nagyon jól kijönnek egymással.
-Engem is beavatnátok? – szóltam közbe mosolyogva. – Csak mert még nem nagyon ismerem a szereplőket.
Fogalmam sincs még arról sem, hogy Betty kit fog játszani, nem hogy a többieket, akiket szinte még nem is láttam.
-Ó, persze! – kezdett bele Nikki, majd egymás után sorba fölsorolta a színészeket és a hozzájuk tartozó karaktereket. Közben ők is hozattak maguknak egy-egy cappuccinot.
-Hú… hát nem gondoltam volna, hogy te fogod játszani Rosaliet – mondtam csodálkozva.
-Miért? – kérdezte mosolyogva.
-Csak már így elsőre is olyan kedves vagy – magyaráztam. A másik párosítás, ami kissé meglepett, hogy Betty kapta Esme szerepét. Ő lesz Carlisle felesége, azaz Peterrel alakítanak egy párt.
Akin viszont egyáltalán nem lepődtem meg, az Kristen volt. Ugyanígy képzeltem el Bellát a könyv alapján is. Legalábbis kinézetre.
Megcsörrent a telefonom. Előkaptam a zsebemből, majd rögtön a kijelzőre néztem, amin ez állt: Rob.
-Megbocsátotok egy percre? – néztem a lányokra. Bólintottak, mire megnyomtam a hívás fogadása gombot. – Szia Rob! – szóltam bele a telefonba.
-Szia édes, merre vagytok?
-Egy közeli kávézóba, miért? – kérdeztem mosolyogva.
-Csak aggódtam, mert már rég elmentetek. Azt hittem, eltévedtetek – kuncogott.
-Nagyon vicces – forgattam meg a szemem a gúnyolódására. – Nem tévedtünk el, csak beszélgetünk.
-És nem szeretnél visszajönni? Már fent vagyok a szobában – mondta pajkosan.
-Csak ha nem ittad full részegre magad.
-Akkor gyere. Várlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Szeretlek. Szia!
-Én is. Szia! – azzal letettem a telefont.
-Ne is mond – mosolygott Betty. – Robert visszahívott a szállodába - jelentette ki egyértelműen.
-Igen – sóhajtottam. – Remélem tényleg nem ivott olyan sokat. Semmi kedvem ilyen fáradtan a részegen elsütött poénjait hallgatni – nevettem. -Jöttök ti is, vagy még maradtok? – bújtam bele a kabátomba, majd feléjük fordultam, de már mind a hárman álltak. – Szóval jöttök – kuncogtam.
Nevetve bólintottak, majd ők is fölvették a kabátjukat.
-Addig én fizetek – mondtam, majd elindultam a pult felé, de valaki megfogta a kezem, visszatartva ezzel. Csodálkozva fordultam hátra.
-Én fizetek – mondta Betty határozottan.
-Fogjátok le – kacsintottam Nikkire, majd újra elindultam a pult felé. Most már senki nem tartott vissza. – Fizetni szeretnék – szóltam a pincérnek.
-4 cappuccino volt, igaz? – kérdezte, miközben a gépével már számolta is az összeget.
-Igen – raktam le a pultra a pénzt. – A visszajárót tartsa meg – mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Köszönöm – hallottam meg a hangját, miután megszámolta a pénzt.
-Mehetünk – néztem a lányokra, majd kinyitottam az ajtót.
Ahogy kiléptünk az utcára, összerezzentünk.
-Miért kell itt ilyen hidegnek lennie? – vette elő a kesztyűjét Kristen.
-Azt hiszem, hozzá kell szoknunk ehhez.
Egyszerre lélegeztünk fel, mikor beléptünk a szállodába. Elköszöntem a lányoktól, majd elindultam föl a szobába, ők pedig a bár felé vették az irányt. A folyosón összefutottam Peterrel is, aki láthatóan nagyon jó kedvében volt.
Mikor beléptem a szobába, rögtön Robot kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Aztán meghallottam, hogy a fürdőben folyik a víz. Elmosolyodtam, majd halkan benyitottam. A zuhany alatt állt és dúdolgatott. Hihetetlen, milyen szép hangja van.
Elkezdtem levenni a ruháimat, majd elcsúsztattam a zuhanykabin ajtaját. Rob azonnal fölkapta rá a fejét.
-Szia – mosolyodott el, majd a derekamnál fogva magához húzott. – Hogy telt az estéd? – csókolt meg.
-Nagyon jól. Képzeld, találkoztunk még két kollégáddal is.
-Kikkel? – kérdezte kissé döbbenten. – Á, persze! Kris és Nikki, igaz? Ők is előbb elmentek a buliról.
-Igen – bólintottam rá. – Nagyon kedvesek voltak. Jót beszélgettünk velük.
-Hm… ezek szerint megszakítottam a hívásommal egy jó kis beszélgetést? – hangja egyáltalán nem volt bűnbánó.
-Pontosan – néztem rá álmorcosan.
-Akkor ezek szerint kénytelen leszek téged kiengesztelni – húzta föl a szemöldökét vigyorogva.
-Sok sikert hozzá – léptem ki én is vigyorogva a zuhanyfülkéből, majd felkaptam egy törölközőt, és jól megtörölköztem. Ahhoz már nem vettem a fáradságot, hogy fel is öltözzek, így teljesen meztelenül sétáltam ki a fürdőből. Először kissé csalódott voltam, de aztán megéreztem karjait a derekamon, így rögtön elpárolgott minden kétségem.
-Gyönyörű vagy – búgta a fülembe.
-Ezzel még nem veszel le a lábamról – suttogtam. Ha hangosabban mondtam volna, rögtön feltűnt volna neki, mennyire a hatása alatt vagyok már most is.
-Én ezt nem így látom – csókolt bele a nyakamba, mire akaratom ellenére is elégedett nyögés hagyta el a számat.
-Pedig tényleg nem – szinte fizikai fájdalommal járt elszakadnom tőle, mégis tettem egy lépést előre. Mégiscsak hatékonyabb volt, ha nem éreztem magamon az érintését.
Aztán már csak arra eszméltem föl, hogy fölkapott az ölébe, majd az ágyra fektetett.
Elizabeth szemszöge
Miután Alice fölment a szobájukba, én Nikkivel és Kristennel a bár felé vettem az irányt, de félúton megtorpantam.
-Azt hiszem, inkább én is fölmegyek a szobámba – magyaráztam kérdő tekintetüket látva. – Eléggé fáradt vagyok már.
-Rendben – bólintottak. – Szia! – köszöntek el mindketten, majd folytatták az útjukat a bár felé. Megnyomtam a lift hívó gombját, majd fáradtan a falnak dőltem. Hallottam, hogy megérkezik a lift, így ellöktem magam a faltól. Kinyitódott az ajtaja, én pedig már létem volna is be, de összeütköztem valakivel. Fölnéztem, és csodálkozva meredtem a zöld szempárba.
-Azt hittem, te is a bárban vagy a többiekkel.
-Igen, ott vagyok – bólintott –, csak fölmentem átöltözni, mert sikeresen leborítottak az itallal – húzta mosolyra a száját.
Milyen szép ívűek az ajkai… és milyen gyönyörű a mosolya… - sóhajtottam magamban. Kissé megráztam a fejem, hogy elfelejtsem ezeket a gondolatokat. Azóta nem gondoltam ilyenekre mióta… Nem! Erre nem szabad gondolnom! Megfogadtam, hogy soha többé nem fogom miatta rosszul érezni magam, úgyhogy…
-Én most megyek, mert fáradt vagyok – néztem rá álmos tekintettel. Még mindig a lift ajtajában álltunk, ami közben vagy ötször be akart már csukódni, de miattunk nem tudott.
-Rendben – mosolygott még mindig. Majd egyszerre akartunk félreállni, így ismét egymás útjában voltunk. Egyszerre nevettünk fel. – Bocsi – fogta meg a vállamat, hogy fordítson a helyzetünkön, így én kerültem a liftbe. Automatikusan nyomtam meg a 3-as számot. – Aludj jól! – intett mielőtt még becsukódott volna az ajtó.
-Jó szórakozást!
-Meglesz! – hallottam még nevetős hangját, majd az is elhalt. Egyedül maradtam a liftben a gondolataimmal.
18 éve nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá és arra az éjszakára, ami mindent megváltoztatott. Ha akkor nem így alakulnak a dolgok, talán most boldog feleség lennék. De talán jobb is így. Ha ez lett volna később is a reakciója bizonyos dolgokra, nagyon megbántam volna, hogy vele maradtam. De még akkor is. Képtelen voltam megtenni csak az ő kedvéért. Ebbe nekem is ugyanúgy volt beleszólásom.
Újra meg újra visszakúsztak a fejembe azok az emlékképek.
„Boldogan nyitottam ki neki az ajtót. Amint megláttam, elmosolyodtam, majd megcsókoltam.
-Gyere beljebb – invitáltam a nappali felé. Nem voltak otthon a szüleim, így most nem kellett elrejtenem őt. – Kérsz valamit?
-Nem, köszi – rázta a fejét zavartan. Mindketten tudtuk, hogy csak időhúzásként kérdeztem meg. – Fölmegyünk a szobádba? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.
Bólintottam, majd kézen fogtam, és az emelet felé kezdtem húzni őt. Szorosan jött mögöttem, átkarolva út közben a derekamat. Kinyitottam előttünk a szobám ajtaját, majd őt is magammal húzva beléptem és becsuktam magunk mögött az ajtót.
Nem szólaltunk meg, nem kérdeztünk a másiktól semmit. Minden jött magától. Szinte nem is emlékeztem, hogy mikor kerültek le rólunk a ruhák, de már szerencsére egyáltalán nem voltam zavarban, ahogy szerelmem se. Mennyi ideje készültünk már erre és mennyit izgultunk emiatt. Pedig fölösleges volt. Egyszerűen csodálatos volt minden. Megvolt a kellő hangulat és semmi sem zavart meg minket.”
Föl sem tűnt, hogy közben automatikusan kiszálltam a liftből és már a szobámban vagyok. A gondolatok még most is ezresével cikáztak a fejemben. Nem bántam meg, hogy vele veszítettem el a szüzességem, de jobb lett volna, ha nem ilyen árat kell fizetnem érte. Ha tényleg minden tökéletes lett volna, mint ahogy azt akkor gondoltam, akkor nem lett volna semmi baj. Talán még most is együtt lennénk. De kár is már ezen gondolkodni. Azóta már eltelt 18 év. Azt hittem, már túlléptem rajta, de úgy tűnik, tévedtem.
És itt a második fejezet:D kicsit érdekesebbre sikerült szerintem, mint amilyenre terveztem:D Tudom, h úgy ígértem, h legkésőbb pénteken este fölrakom, de végül ha úgy vesszük szombat hajnal lett belőle xd ... Legalábbis a gépi óra szerint:D:P a bejegyzésnél valamiért nem jól mutatja... Ha valaki tudja rá a megoldást az szóljon lécci:))
Jó olvasást hozzá!:D És persze KOMIKAT!!!:D:D
Puszi:CC&EC
Alice szemszöge
-Mesélnél még nekem erről a család dologról? Hogyan kerültél kórházba? Milyen sérüléssel? – kérdezte Betty. Még mindig a kávézóban ültünk és beszélgettünk.
-Nem nagyon van róla mit mesélni – sóhajtottam. – Elütött egy autó. Elég súlyosan megsérültem és sok vért vesztettem. Elütött és ott hagyott. Még csak nem is találták meg a tettest – mondtam bosszúsan.
-Micsoda? Az hogy lehet? – kérdezte döbbenten.
-Mire rám találtak, nem volt már az országban – válaszoltam könnyedén. – Ne akadj ki ennyire – mosolyogtam. – Én már rég túltettem magam ezen a dolgon. Ahogy a családon is. Még most is rendszeresen beszélek velük. E-mailezünk, telefonálunk. És mikor hazamegyek Magyarországra, találkozunk is.
-Azt nem tudod, hogy miért fogadtak örökbe téged? Hisz már volt egy fiúk és két lányuk is – csodálkozott.
-Leraktak engem a házuk elé – sóhajtottam. – Az anyám kimondottan rájuk hagyott engem. Egy levelet is írt, amibe leírta a nevem, és hogy gyerekükként szeressenek engem.
-Ezek szerint valaki olyan, akit ismertetek – állapította meg.
-Nem feltétlen. Bár kétlem, hogy bárki is ráhagyná egy vadidegen családra a lányát. Viszont ha az ismerősük volt, akkor akár el is mondhatta volna nekik.
-Mi oka… - kezdett bele, de félbeszakították.
-Sziasztok! – fölnéztem. Két lány állt az asztalunk mellett. – Csatlakozhatunk?
Csodálkozva néztem rájuk. Nem is ismerem őket. Lehet, hogy Betty…
-Oh, persze, bocsánat. Én Nikki vagyok, ő pedig Kristen – nyújtotta a kezét a magasabbik, barna hajú lány. A másik csak biccentett. – Robert és Lisa kollégái vagyunk. Te pedig Alice vagy, Robert barátnője, igaz? – bólintottam. – Leülhetünk?
-Persze! – biztos ismerik Bettyt. Legalábbis ez a lány igen.
-Azt hittem, ti is a bárban vagytok – nézett rájuk Betty csodálkozva.
-Kezdett oldódni a hangulat és már nem épp a beszélgetés volt előtérben – nevetett Nikki.
-Ashleyt is el akartuk hívni, de már késő volt – szólalt meg most először Kristen. – Nagyon jól összemelegedtek Kellannal. Bár ők már régebb óta ismerik egymást, nem most találkoztak először.
-És Rachelle? – kérdezte Betty körülnézve, hátha meglátja valahol.
-Taylorral – nevetett Nikki. – Nagyon jól kijönnek egymással.
-Engem is beavatnátok? – szóltam közbe mosolyogva. – Csak mert még nem nagyon ismerem a szereplőket.
Fogalmam sincs még arról sem, hogy Betty kit fog játszani, nem hogy a többieket, akiket szinte még nem is láttam.
-Ó, persze! – kezdett bele Nikki, majd egymás után sorba fölsorolta a színészeket és a hozzájuk tartozó karaktereket. Közben ők is hozattak maguknak egy-egy cappuccinot.
-Hú… hát nem gondoltam volna, hogy te fogod játszani Rosaliet – mondtam csodálkozva.
-Miért? – kérdezte mosolyogva.
-Csak már így elsőre is olyan kedves vagy – magyaráztam. A másik párosítás, ami kissé meglepett, hogy Betty kapta Esme szerepét. Ő lesz Carlisle felesége, azaz Peterrel alakítanak egy párt.
Akin viszont egyáltalán nem lepődtem meg, az Kristen volt. Ugyanígy képzeltem el Bellát a könyv alapján is. Legalábbis kinézetre.
Megcsörrent a telefonom. Előkaptam a zsebemből, majd rögtön a kijelzőre néztem, amin ez állt: Rob.
-Megbocsátotok egy percre? – néztem a lányokra. Bólintottak, mire megnyomtam a hívás fogadása gombot. – Szia Rob! – szóltam bele a telefonba.
-Szia édes, merre vagytok?
-Egy közeli kávézóba, miért? – kérdeztem mosolyogva.
-Csak aggódtam, mert már rég elmentetek. Azt hittem, eltévedtetek – kuncogott.
-Nagyon vicces – forgattam meg a szemem a gúnyolódására. – Nem tévedtünk el, csak beszélgetünk.
-És nem szeretnél visszajönni? Már fent vagyok a szobában – mondta pajkosan.
-Csak ha nem ittad full részegre magad.
-Akkor gyere. Várlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Szeretlek. Szia!
-Én is. Szia! – azzal letettem a telefont.
-Ne is mond – mosolygott Betty. – Robert visszahívott a szállodába - jelentette ki egyértelműen.
-Igen – sóhajtottam. – Remélem tényleg nem ivott olyan sokat. Semmi kedvem ilyen fáradtan a részegen elsütött poénjait hallgatni – nevettem. -Jöttök ti is, vagy még maradtok? – bújtam bele a kabátomba, majd feléjük fordultam, de már mind a hárman álltak. – Szóval jöttök – kuncogtam.
Nevetve bólintottak, majd ők is fölvették a kabátjukat.
-Addig én fizetek – mondtam, majd elindultam a pult felé, de valaki megfogta a kezem, visszatartva ezzel. Csodálkozva fordultam hátra.
-Én fizetek – mondta Betty határozottan.
-Fogjátok le – kacsintottam Nikkire, majd újra elindultam a pult felé. Most már senki nem tartott vissza. – Fizetni szeretnék – szóltam a pincérnek.
-4 cappuccino volt, igaz? – kérdezte, miközben a gépével már számolta is az összeget.
-Igen – raktam le a pultra a pénzt. – A visszajárót tartsa meg – mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Köszönöm – hallottam meg a hangját, miután megszámolta a pénzt.
-Mehetünk – néztem a lányokra, majd kinyitottam az ajtót.
Ahogy kiléptünk az utcára, összerezzentünk.
-Miért kell itt ilyen hidegnek lennie? – vette elő a kesztyűjét Kristen.
-Azt hiszem, hozzá kell szoknunk ehhez.
Egyszerre lélegeztünk fel, mikor beléptünk a szállodába. Elköszöntem a lányoktól, majd elindultam föl a szobába, ők pedig a bár felé vették az irányt. A folyosón összefutottam Peterrel is, aki láthatóan nagyon jó kedvében volt.
Mikor beléptem a szobába, rögtön Robot kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Aztán meghallottam, hogy a fürdőben folyik a víz. Elmosolyodtam, majd halkan benyitottam. A zuhany alatt állt és dúdolgatott. Hihetetlen, milyen szép hangja van.
Elkezdtem levenni a ruháimat, majd elcsúsztattam a zuhanykabin ajtaját. Rob azonnal fölkapta rá a fejét.
-Szia – mosolyodott el, majd a derekamnál fogva magához húzott. – Hogy telt az estéd? – csókolt meg.
-Nagyon jól. Képzeld, találkoztunk még két kollégáddal is.
-Kikkel? – kérdezte kissé döbbenten. – Á, persze! Kris és Nikki, igaz? Ők is előbb elmentek a buliról.
-Igen – bólintottam rá. – Nagyon kedvesek voltak. Jót beszélgettünk velük.
-Hm… ezek szerint megszakítottam a hívásommal egy jó kis beszélgetést? – hangja egyáltalán nem volt bűnbánó.
-Pontosan – néztem rá álmorcosan.
-Akkor ezek szerint kénytelen leszek téged kiengesztelni – húzta föl a szemöldökét vigyorogva.
-Sok sikert hozzá – léptem ki én is vigyorogva a zuhanyfülkéből, majd felkaptam egy törölközőt, és jól megtörölköztem. Ahhoz már nem vettem a fáradságot, hogy fel is öltözzek, így teljesen meztelenül sétáltam ki a fürdőből. Először kissé csalódott voltam, de aztán megéreztem karjait a derekamon, így rögtön elpárolgott minden kétségem.
-Gyönyörű vagy – búgta a fülembe.
-Ezzel még nem veszel le a lábamról – suttogtam. Ha hangosabban mondtam volna, rögtön feltűnt volna neki, mennyire a hatása alatt vagyok már most is.
-Én ezt nem így látom – csókolt bele a nyakamba, mire akaratom ellenére is elégedett nyögés hagyta el a számat.
-Pedig tényleg nem – szinte fizikai fájdalommal járt elszakadnom tőle, mégis tettem egy lépést előre. Mégiscsak hatékonyabb volt, ha nem éreztem magamon az érintését.
Aztán már csak arra eszméltem föl, hogy fölkapott az ölébe, majd az ágyra fektetett.
Elizabeth szemszöge
Miután Alice fölment a szobájukba, én Nikkivel és Kristennel a bár felé vettem az irányt, de félúton megtorpantam.
-Azt hiszem, inkább én is fölmegyek a szobámba – magyaráztam kérdő tekintetüket látva. – Eléggé fáradt vagyok már.
-Rendben – bólintottak. – Szia! – köszöntek el mindketten, majd folytatták az útjukat a bár felé. Megnyomtam a lift hívó gombját, majd fáradtan a falnak dőltem. Hallottam, hogy megérkezik a lift, így ellöktem magam a faltól. Kinyitódott az ajtaja, én pedig már létem volna is be, de összeütköztem valakivel. Fölnéztem, és csodálkozva meredtem a zöld szempárba.
-Azt hittem, te is a bárban vagy a többiekkel.
-Igen, ott vagyok – bólintott –, csak fölmentem átöltözni, mert sikeresen leborítottak az itallal – húzta mosolyra a száját.
Milyen szép ívűek az ajkai… és milyen gyönyörű a mosolya… - sóhajtottam magamban. Kissé megráztam a fejem, hogy elfelejtsem ezeket a gondolatokat. Azóta nem gondoltam ilyenekre mióta… Nem! Erre nem szabad gondolnom! Megfogadtam, hogy soha többé nem fogom miatta rosszul érezni magam, úgyhogy…
-Én most megyek, mert fáradt vagyok – néztem rá álmos tekintettel. Még mindig a lift ajtajában álltunk, ami közben vagy ötször be akart már csukódni, de miattunk nem tudott.
-Rendben – mosolygott még mindig. Majd egyszerre akartunk félreállni, így ismét egymás útjában voltunk. Egyszerre nevettünk fel. – Bocsi – fogta meg a vállamat, hogy fordítson a helyzetünkön, így én kerültem a liftbe. Automatikusan nyomtam meg a 3-as számot. – Aludj jól! – intett mielőtt még becsukódott volna az ajtó.
-Jó szórakozást!
-Meglesz! – hallottam még nevetős hangját, majd az is elhalt. Egyedül maradtam a liftben a gondolataimmal.
18 éve nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá és arra az éjszakára, ami mindent megváltoztatott. Ha akkor nem így alakulnak a dolgok, talán most boldog feleség lennék. De talán jobb is így. Ha ez lett volna később is a reakciója bizonyos dolgokra, nagyon megbántam volna, hogy vele maradtam. De még akkor is. Képtelen voltam megtenni csak az ő kedvéért. Ebbe nekem is ugyanúgy volt beleszólásom.
Újra meg újra visszakúsztak a fejembe azok az emlékképek.
„Boldogan nyitottam ki neki az ajtót. Amint megláttam, elmosolyodtam, majd megcsókoltam.
-Gyere beljebb – invitáltam a nappali felé. Nem voltak otthon a szüleim, így most nem kellett elrejtenem őt. – Kérsz valamit?
-Nem, köszi – rázta a fejét zavartan. Mindketten tudtuk, hogy csak időhúzásként kérdeztem meg. – Fölmegyünk a szobádba? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.
Bólintottam, majd kézen fogtam, és az emelet felé kezdtem húzni őt. Szorosan jött mögöttem, átkarolva út közben a derekamat. Kinyitottam előttünk a szobám ajtaját, majd őt is magammal húzva beléptem és becsuktam magunk mögött az ajtót.
Nem szólaltunk meg, nem kérdeztünk a másiktól semmit. Minden jött magától. Szinte nem is emlékeztem, hogy mikor kerültek le rólunk a ruhák, de már szerencsére egyáltalán nem voltam zavarban, ahogy szerelmem se. Mennyi ideje készültünk már erre és mennyit izgultunk emiatt. Pedig fölösleges volt. Egyszerűen csodálatos volt minden. Megvolt a kellő hangulat és semmi sem zavart meg minket.”
Föl sem tűnt, hogy közben automatikusan kiszálltam a liftből és már a szobámban vagyok. A gondolatok még most is ezresével cikáztak a fejemben. Nem bántam meg, hogy vele veszítettem el a szüzességem, de jobb lett volna, ha nem ilyen árat kell fizetnem érte. Ha tényleg minden tökéletes lett volna, mint ahogy azt akkor gondoltam, akkor nem lett volna semmi baj. Talán még most is együtt lennénk. De kár is már ezen gondolkodni. Azóta már eltelt 18 év. Azt hittem, már túlléptem rajta, de úgy tűnik, tévedtem.
2010. november 11., csütörtök
Díj:D
Sziasztok!
Amint látjátok a blog megkapta a második díját:D:D
Köszönet érte Mosi-nak
Huhh... 3 dolog rólam:
-Imádok sportolni:D főleg kosarazni:D <3<3
-Őrülten keresgélem a neten a carlisle/esme-s blogokat xd (szóval ha valaki tud még olyat ami nincs ott a bloglistában az irjon:D:D)
-Április 1-jén beadtam a barátnőmnek h a tesóm találkozott pesten robert pattinsonnal... szóval vigyázzatok xdxd:P
Akinek továbbküldöm:
Drusilla (Történet szerelemről és családról)
Carly
Winnie
Még egyszer köszönöm^^
Puszi:CC&EC
Sorry!
Sziasztok!
Először is millió bocsánat, h ennyit késik a feji:( Ma vagy legkésőbb holnap este fölrakom:) Írérem!!:)
Másodszor pedig tájékoztatnálak titeket, h átirtam egy kicsit az első fejezetet... Pontosabban Elizabeth szemszögét, mert elcsúsztam a korokkal:S:S A történetben nincs változás csak alice nem 10 éves volt hanem 1:D
Sietek a frissel mind a két blogon:D:D
Puszi:CC&EC
Először is millió bocsánat, h ennyit késik a feji:( Ma vagy legkésőbb holnap este fölrakom:) Írérem!!:)
Másodszor pedig tájékoztatnálak titeket, h átirtam egy kicsit az első fejezetet... Pontosabban Elizabeth szemszögét, mert elcsúsztam a korokkal:S:S A történetben nincs változás csak alice nem 10 éves volt hanem 1:D
Sietek a frissel mind a két blogon:D:D
Puszi:CC&EC
2010. november 5., péntek
1. fejezet - Kezdetek kezdete
Sziasztok!
És igen!!!! Itt az első fejezet a Csillagok boldogságából:D:D Bocsi, h ilyen későn, de ma egész nap nagyon keveset voltam otthon:S:S De kész lett és még ma föl akartam rakni mindenképpen:D Nem akarlak titeket tovább váratni:D
Három szemszögből írtam meg. Ahogy a cím is mutatja... itt kezdődik minden:D:D
Jó olvasást hozzá:D
Puszi:CC&EC
Alice / Aliz szemszöge
-Akkor költözünk Vancouverbe? – kérdeztem szomorúan. Imádtam Londonban lakni. Annyira megszoktam már az itteni folytonos nyüzsgést.
-Neked nem feltétlen kell jönnöd, kicsim. Hazajönnék mikor nincs ott dolgom – simított végig az arcomon.
-De akkor olyan keveset látnálak – bújtam közelebb hozzá.
-Figyelj, nem akarok ott maradni. Ha vége a film forgatásának, hazajönnénk. Sőt, közben bármikor hazajöhetünk, amikor csak időnk és kedvünk van hozzá.
-És akkor vennénk egy lakást ott Vancouverben? – csodálkoztam. Nem hinném, hogy megengedhetünk magunknak ilyen költséget. Nem akarom, hogy Rob családjától kérjünk kölcsön erre.
-Nem – ingatta a fejét. – Szállodában laknánk. Ez benne van a film költségében.
-Rendben – adtam meg magam. – De csak ha megígéred, hogy tényleg visszajövünk – emeltem fel a mutató ujjamat.
-Megígérem – mosolyodott el.
* * *
-Nyugi, szívem, biztosan mindent elraktál – fogta le a kezemet Rob, mikor már harmadszorra akartam kihúzni a bőröndök cipzárját.
-Bocsi, csak nagyon ideges vagyok – haraptam be az alsó ajkam. – Nem szoktam olyan gyakran „költözködni”.
-Indulhatunk? – kérdezte, mire ismét őrülten zakatolni kezdett az agyam. Biztosan mindent elraktam? Végül is valamikor biztosan vissza tudunk jönni, ha itt hagynánk valamit. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott.
Bólintottam, majd vállamra kaptam a táskámat és fölemeltem a bőröndömet.
-Hagyd csak, azt majd én viszem – vette át tőlem a nehéz csomagot.
A ház előtt Rob szülei vártak minket a kocsijuk mellett. Richard Robbal bepakolta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mind a négyen beszálltunk a kocsiba.
Peter szemszöge
-Remek, már ezen is összeveszünk – dörmögtem az orrom alá. Miért nem tudunk bármit is veszekedés nélkül megbeszélni?
-Nem fogom kivenni a lányomat az itteni óvodából, és nem fogom itt hagyni az otthonomat – dühöngött.
-Én nem is ezt kértem. Én megadtam a választást: Maradsz Lucaval, vagy jössz vele együtt.
-Ugyan Peter, hogyan akarsz így fölnevelni egy gyereket? Alig fogsz így vele találkozni.
-Már aláírtam a szerződést. És eszem ágában sincs felbontani.
-Remek! Úgy tűnik, neked fontosabb a színészkedés, mint a családod – köpte oda nekem.
-Hányszor mondtam már le a szerepekről, mert te ezt kérted tőlem? – kérdeztem felháborodva. – Ez most az én döntésem.
-A férjem vagy! Együtt kéne döntenünk ezekről a dolgokról!
Elfordultam tőle, majd kezembe vettem a bőröndömet.
-Le fogom késni a gépet – vettem semmibe előző mondatát, majd az ajtó felé indultam.
-Ha most kimész azon az ajtón, akkor soha ne is gyere vissza – suttogta szipogva. Nem! Bármennyire is bánt, hogy így kell látnom őt, nem nekem kell bocsánatot kérnem.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem így működik. Majd hívlak. Szia Jennie! – azzal kiléptem az ajtón.
-Szia Peter – hallottam még halkan a hangját, majd beszálltam a taxiba.
Egész úton csak bámultam magam elé. Nem akartam megint összeveszni Jennievel, de mégis sikerült. Szuper!
-Uram, megérkeztünk – szólt hátra a sofőr. Észre sem vettem, hogy közben már a reptérnél vagyunk.
-Köszönöm – adtam át neki a pénzt, egy kis borravalóval megfűszerezve.
Biccentett. Kiszálltam a kocsiból, majd kivettem a csomagjaimat is.
A repülőgépen nem volt semmi különleges, leszámítva azt, hogy összefutottam az egyik leendő kollégámmal és a barátnőjével. Egymás mellé szólt a jegyünk. A lány egy kicsit furcsa volt. Persze nem külsőre és nem is a tulajdonságai miatt, hanem mert nagyon hasonlított valakire. Valakire, akit 20 év alatt sem tudtam elfelejteni. Emíliára. Az arca szinte egy az egyben ugyan olyan volt. A szemei viszont zöldek voltak, a haja pedig barna.
Megráztam a fejem, hogy kizárjam belőle ezeket a gondolatokat. El kell már őt felejtenem. Hisz most feleségem van és egy gyönyörű kislányom. Nem szabad ilyeneken gondolkodnom.
Próbáltam minél többet megtudni róluk. Hisz mégiscsak együtt fogok dolgozni Roberttel, méghozzá jó hosszú ideig.
Így, hogy volt társaságom, hamar elment az a pár óra repülőút. A reptéren már vártak ránk, hogy elvigyenek a szállodába. Amint lepakoltam a cuccaimat, rögtön előkaptam a mobilom és bekapcsoltam. 3 nem fogadott hívás és 1 sms. Jentől. Mélyet sóhajtottam, majd megnyitottam az elsőt.
„Peter, kérlek, ne haragudj rám. Nem akartam, hogy elmenj. Nélküled teljesen üres vagyok. Nekem London az otthonom. Itt nőttem fel, nem várhatod el tőlem, hogy egy munka miatt itt hagyjam. Nagyon sajnálom, amiket mondtam. Már most nagyon hiányzol. Hívj, ha van rá időd, kérlek, hogy megbeszéljük. Luca puszil Szeretlek! Jen”
Azonnal tárcsáztam is a számát. Csak a hangposta szólalt meg. Ezek szerint annyira mégsem várta, hogy felhívjam. Még egyszer megpróbáltam. 1 csörgés… 2 csörgés… 3 csörgés… 8 csörgés…
-Szia Peter! – vette fel végre a mobilját. – Bocsi, csak Lucanak olvastam mesét és nem hallottam, hogy hívtál – zihálta. – Minden rendben? Ott vagy már? – zúdította rám kérdésözönét, mire elmosolyodtam. Ez már Jennie.
-Minden rendben van. Igen, már itt vagyok.
-Peter, tényleg ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Én csak… - kezdett magyarázkodni, de közbe vágtam.
-Nem kell megmagyaráznod. Megértem. Csak olyan sokat veszekszünk mostanában – sóhajtottam fel. Talán jót fog tenni egy kis magány. – Lehet, hogy ez az átmeneti távolság még javítani is fog a kapcsolatunkon.
-Lehet – sóhajtott fel ő is.
Fél órán keresztül beszélgettünk. Hallatszott a hangján, hogy nagyon fáradt, így elbúcsúztunk egymástól. Ránéztem az órámra. Fél 7. Remek, akkor kicsit felfrissítem magam, mielőtt elmennénk a megbeszélésre. Úgy beszéltük meg Roberttel, hogy háromnegyed 7-kor találkozunk a portánál, így volt még egy negyed órám. Megmostam az arcomat, majd lementem a portához. Mivel Robert még nem volt ott, így csak leültem az egyik fotelbe.
-Szia – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem. – Lehet, hogy már nem emlékszel rám – mosolygott. – Elizabeth vagyok.
Rögtön leesett, hogy ki áll előttem.
-Szia – mosolyodtam el én is. – Gondolom, a megbeszélésre jöttél le.
-Igen – bólintott rá. – Kire vársz? – nézett körül.
-Robertre – válaszoltam. – Már itt kéne lennie – néztem rá az órámra.
-Sziasztok – fékezett le előttünk az említett. – Huh… még időben leértem – zihálta. – Mehetünk?
-Persze – álltam föl, majd mindhárman a megbeszélt tárgyaló felé indultunk. – Hol hagytad Alicet? – fordultam felé.
-Fönnmaradt a szobában. Nem hinném, hogy bármi érdekes is lenne számára ezen a megbeszélésen – nevetett.
-Ebben van valami.
A megbeszélés unalmasan telt. Lesz rendezve nekünk egy úgynevezett ismerkedési parti. Persze vannak közöttünk olyanok, akik már ismerik egymást, de nagyrészünk senkit sem ismer - csak látásból - a leendő kollégái közül. Közös programokat rendeznek nekünk, hogy minél jobban összeismerkedjünk egymással.
Elizabeth szemszöge
-Hát ez nem volt valami izgalmas – nyújtózkodott egyet Kellan a megbeszélés végén. – Elég, ha szerveznek nekünk hétvégére egy bulit, és máris összejön a csapat – vigyorgott.
Szememet forgatva megráztam a fejem, majd kiléptem a tárgyalóból.
-Betty? – hallottam meg egy döbbent hangot nem messze tőlem. Azonnal fölkaptam a fejem. Nem sokan szólítanak már Bettynek, csak akik még fiatalabb koromból ismernek. Megfordultam. Zavartan néztem az előttem álló lányra.
-Bocsi, de ismerlek? – kérdeztem kétkedve.
-Ó, persze, biztos nem ismersz fel – nevetett. – Alice vagyok. Alice Wade – mosolygott. Wade, hát persze! Hogyisne emlékeznék arra a tüneményes kislányra!
-Nahát, Alice – öleltem meg. – Mennyit változtál azóta – kuncogtam. Utoljára másfél éves korában láttam őt. – Hogyan ismertél fel?
-Sok képen láttalak téged – nevetett.
-Milyen régen volt – emlékeztem vissza arra a másfél évre. Akkor vettek föl a szülei, mikor ő megszületett és kiköltöztek Bloomfieldbe.
-Alice! – jelent meg az ajtóban Robert is. – Látom, máris barátkozol a kollégáimmal – jött oda hozzánk.
-Nem éppen – kuncogott Alice. – Bettyt már régóta „ismerem”. Ő volt a bébszitterem kiskoromban – magyarázta.
-Akkor azt hiszem, nem fogsz unatkozni nélkülem – látszott Roberten, hogy kérni akar valamit.
-Ki hívott és hova? – úgy tűnik, Alice figyelmét sem kerülte el a mézes-mázos hanglejtés.
-Kollégák – vigyorgott. – Csak ide le a bárba. Beszélgetni.
-Menjél csak – sóhajtott lemondóan, majd adott egy csókot Robnak, aki rögtön el is viharzott. -Ráérsz? Vagy van valami programod estére? Robbal úgy terveztük, hogy sétálunk egyet a városban, de úgy tűnik, ennek a tervnek lőttek.
-Ráérek – mosolyogtam. – Megyünk?
-Persze! – kapta föl gyorsan a kabátját.
Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, rögtön megcsapta az arcunkat a hideg szél.
-Mit szólnál, ha sétálnánk egy kicsit, majd beülnénk valahová? Szét fogunk fagyni ebben a hidegben – koccantak össze a fogaim. Szorosan összefontam magam előtt a karjaimat.
-A legközelebbi kávézóba beülünk – lehelte meg kicsit a kezeit. – Menjünk, mert tényleg meg fogunk fagyni.
Amint beléptünk a kávézó ajtaján, jólesően fölsóhajtottunk. Bent kellemes meleg volt.
-Szerintem ez jó lesz – nézett körbe.
-Szerintem is. Keressünk egy szabad asztalt valahol távol az ajtótól – dörzsöltem meg a karomat.
-Visszafele taxival megyünk – ült le egy üres székre. Követtem a példáját és leültem vele szemben.
-Hozhatok valamit? – termett mellettünk pillanatokon belül egy pincér.
-Mit kérsz? – fordult felém Alice.
-Egy cappuccinot – válaszoltam.
-Akkor két cappuccino lesz – mosolygott a pincérre, mire az bólintott, majd távozott.
-Mesélj, mi történt veled azóta? – kérdeztem kíváncsian. - Miután Bloomfieldből visszaköltöztetek Magyarországra, semmit sem hallottam felőletek.
-Nem történt semmi különös – fordította el a fejét. Látszott rajta, hogy valami bántja.
-Mond el, kérlek – fogtam meg a kezét, mire fölnézett rám.
-Kiderült, hogy akiket a családomnak hittem, nem is a családom – suttogta. – Csak örökbe fogadtak engem.
Nem tudtam megszólalni. Én voltam az egyetlen a családján kívül, aki tudott erről a dologról. Én is csak azért, mert véletlenül meghallottam, amikor erről beszéltek otthon a szülei.
-Alice én… - haboztam. Nem mertem elmondani neki. Féltem, hogy megutálna ezért. Aztán végül rávettem magam és megszólaltam. Végül is, egy másfél éves gyereknek még nem lehet egy ilyen dolgot elmagyarázni úgy, hogy megértse - … én tudtam erről – hajtottam le a fejem.
-Tudom? – nézett föl rám. – Mikor kiderült, meg akartalak keresni, hátha veled maradhatok. Nagyon haragudtam a szüleimre.
Mély levegőt vett. Úgy láttam, már sokkal nyugodtabb, mint az elején.
-Mesélj inkább te – váltott témát. – Mi van Adammel? – mosolyodott el végre, én viszont nem tudtam viszonozni a gesztust. – Mi történt? – kérdezte elkomoruló arcomat látva.
-Parancsoljanak – tette le elénk a két cappuccinot a pincér. – Hozhatok még valamit? – kérdezte udvariasan.
-Nem, köszönjük – válaszolta Alice sürgetve, mire a fiú biccentett, majd távozott. – Mesélj! – utasított az asztalra könyökölve.
-Honnan tudsz róla? – kérdeztem terelésképp.
-Nagyon sokat meséltek rólad otthon. De ne tereld el a témát – utasított.
Én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Mindent! Azt is, amit még az anyámnak sem mondtam el. Ahogy meséltem, arca úgy változott egyik pillanatról a másikra vörösre. Keze megfeszült, mikor a történet lényegébe belekezdtem. Mikor már a végénél tartottam, nem bírtam visszafogni a könnyeimet. Akadálytalanul folytak végig az arcomon.
-Sajnálom – suttogta, miközben megszorította a kezemet.
És igen!!!! Itt az első fejezet a Csillagok boldogságából:D:D Bocsi, h ilyen későn, de ma egész nap nagyon keveset voltam otthon:S:S De kész lett és még ma föl akartam rakni mindenképpen:D Nem akarlak titeket tovább váratni:D
Három szemszögből írtam meg. Ahogy a cím is mutatja... itt kezdődik minden:D:D
Jó olvasást hozzá:D
Puszi:CC&EC
Alice / Aliz szemszöge
-Akkor költözünk Vancouverbe? – kérdeztem szomorúan. Imádtam Londonban lakni. Annyira megszoktam már az itteni folytonos nyüzsgést.
-Neked nem feltétlen kell jönnöd, kicsim. Hazajönnék mikor nincs ott dolgom – simított végig az arcomon.
-De akkor olyan keveset látnálak – bújtam közelebb hozzá.
-Figyelj, nem akarok ott maradni. Ha vége a film forgatásának, hazajönnénk. Sőt, közben bármikor hazajöhetünk, amikor csak időnk és kedvünk van hozzá.
-És akkor vennénk egy lakást ott Vancouverben? – csodálkoztam. Nem hinném, hogy megengedhetünk magunknak ilyen költséget. Nem akarom, hogy Rob családjától kérjünk kölcsön erre.
-Nem – ingatta a fejét. – Szállodában laknánk. Ez benne van a film költségében.
-Rendben – adtam meg magam. – De csak ha megígéred, hogy tényleg visszajövünk – emeltem fel a mutató ujjamat.
-Megígérem – mosolyodott el.
* * *
-Nyugi, szívem, biztosan mindent elraktál – fogta le a kezemet Rob, mikor már harmadszorra akartam kihúzni a bőröndök cipzárját.
-Bocsi, csak nagyon ideges vagyok – haraptam be az alsó ajkam. – Nem szoktam olyan gyakran „költözködni”.
-Indulhatunk? – kérdezte, mire ismét őrülten zakatolni kezdett az agyam. Biztosan mindent elraktam? Végül is valamikor biztosan vissza tudunk jönni, ha itt hagynánk valamit. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott.
Bólintottam, majd vállamra kaptam a táskámat és fölemeltem a bőröndömet.
-Hagyd csak, azt majd én viszem – vette át tőlem a nehéz csomagot.
A ház előtt Rob szülei vártak minket a kocsijuk mellett. Richard Robbal bepakolta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mind a négyen beszálltunk a kocsiba.
Peter szemszöge
-Remek, már ezen is összeveszünk – dörmögtem az orrom alá. Miért nem tudunk bármit is veszekedés nélkül megbeszélni?
-Nem fogom kivenni a lányomat az itteni óvodából, és nem fogom itt hagyni az otthonomat – dühöngött.
-Én nem is ezt kértem. Én megadtam a választást: Maradsz Lucaval, vagy jössz vele együtt.
-Ugyan Peter, hogyan akarsz így fölnevelni egy gyereket? Alig fogsz így vele találkozni.
-Már aláírtam a szerződést. És eszem ágában sincs felbontani.
-Remek! Úgy tűnik, neked fontosabb a színészkedés, mint a családod – köpte oda nekem.
-Hányszor mondtam már le a szerepekről, mert te ezt kérted tőlem? – kérdeztem felháborodva. – Ez most az én döntésem.
-A férjem vagy! Együtt kéne döntenünk ezekről a dolgokról!
Elfordultam tőle, majd kezembe vettem a bőröndömet.
-Le fogom késni a gépet – vettem semmibe előző mondatát, majd az ajtó felé indultam.
-Ha most kimész azon az ajtón, akkor soha ne is gyere vissza – suttogta szipogva. Nem! Bármennyire is bánt, hogy így kell látnom őt, nem nekem kell bocsánatot kérnem.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem így működik. Majd hívlak. Szia Jennie! – azzal kiléptem az ajtón.
-Szia Peter – hallottam még halkan a hangját, majd beszálltam a taxiba.
Egész úton csak bámultam magam elé. Nem akartam megint összeveszni Jennievel, de mégis sikerült. Szuper!
-Uram, megérkeztünk – szólt hátra a sofőr. Észre sem vettem, hogy közben már a reptérnél vagyunk.
-Köszönöm – adtam át neki a pénzt, egy kis borravalóval megfűszerezve.
Biccentett. Kiszálltam a kocsiból, majd kivettem a csomagjaimat is.
A repülőgépen nem volt semmi különleges, leszámítva azt, hogy összefutottam az egyik leendő kollégámmal és a barátnőjével. Egymás mellé szólt a jegyünk. A lány egy kicsit furcsa volt. Persze nem külsőre és nem is a tulajdonságai miatt, hanem mert nagyon hasonlított valakire. Valakire, akit 20 év alatt sem tudtam elfelejteni. Emíliára. Az arca szinte egy az egyben ugyan olyan volt. A szemei viszont zöldek voltak, a haja pedig barna.
Megráztam a fejem, hogy kizárjam belőle ezeket a gondolatokat. El kell már őt felejtenem. Hisz most feleségem van és egy gyönyörű kislányom. Nem szabad ilyeneken gondolkodnom.
Próbáltam minél többet megtudni róluk. Hisz mégiscsak együtt fogok dolgozni Roberttel, méghozzá jó hosszú ideig.
Így, hogy volt társaságom, hamar elment az a pár óra repülőút. A reptéren már vártak ránk, hogy elvigyenek a szállodába. Amint lepakoltam a cuccaimat, rögtön előkaptam a mobilom és bekapcsoltam. 3 nem fogadott hívás és 1 sms. Jentől. Mélyet sóhajtottam, majd megnyitottam az elsőt.
„Peter, kérlek, ne haragudj rám. Nem akartam, hogy elmenj. Nélküled teljesen üres vagyok. Nekem London az otthonom. Itt nőttem fel, nem várhatod el tőlem, hogy egy munka miatt itt hagyjam. Nagyon sajnálom, amiket mondtam. Már most nagyon hiányzol. Hívj, ha van rá időd, kérlek, hogy megbeszéljük. Luca puszil Szeretlek! Jen”
Azonnal tárcsáztam is a számát. Csak a hangposta szólalt meg. Ezek szerint annyira mégsem várta, hogy felhívjam. Még egyszer megpróbáltam. 1 csörgés… 2 csörgés… 3 csörgés… 8 csörgés…
-Szia Peter! – vette fel végre a mobilját. – Bocsi, csak Lucanak olvastam mesét és nem hallottam, hogy hívtál – zihálta. – Minden rendben? Ott vagy már? – zúdította rám kérdésözönét, mire elmosolyodtam. Ez már Jennie.
-Minden rendben van. Igen, már itt vagyok.
-Peter, tényleg ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Én csak… - kezdett magyarázkodni, de közbe vágtam.
-Nem kell megmagyaráznod. Megértem. Csak olyan sokat veszekszünk mostanában – sóhajtottam fel. Talán jót fog tenni egy kis magány. – Lehet, hogy ez az átmeneti távolság még javítani is fog a kapcsolatunkon.
-Lehet – sóhajtott fel ő is.
Fél órán keresztül beszélgettünk. Hallatszott a hangján, hogy nagyon fáradt, így elbúcsúztunk egymástól. Ránéztem az órámra. Fél 7. Remek, akkor kicsit felfrissítem magam, mielőtt elmennénk a megbeszélésre. Úgy beszéltük meg Roberttel, hogy háromnegyed 7-kor találkozunk a portánál, így volt még egy negyed órám. Megmostam az arcomat, majd lementem a portához. Mivel Robert még nem volt ott, így csak leültem az egyik fotelbe.
-Szia – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem. – Lehet, hogy már nem emlékszel rám – mosolygott. – Elizabeth vagyok.
Rögtön leesett, hogy ki áll előttem.
-Szia – mosolyodtam el én is. – Gondolom, a megbeszélésre jöttél le.
-Igen – bólintott rá. – Kire vársz? – nézett körül.
-Robertre – válaszoltam. – Már itt kéne lennie – néztem rá az órámra.
-Sziasztok – fékezett le előttünk az említett. – Huh… még időben leértem – zihálta. – Mehetünk?
-Persze – álltam föl, majd mindhárman a megbeszélt tárgyaló felé indultunk. – Hol hagytad Alicet? – fordultam felé.
-Fönnmaradt a szobában. Nem hinném, hogy bármi érdekes is lenne számára ezen a megbeszélésen – nevetett.
-Ebben van valami.
A megbeszélés unalmasan telt. Lesz rendezve nekünk egy úgynevezett ismerkedési parti. Persze vannak közöttünk olyanok, akik már ismerik egymást, de nagyrészünk senkit sem ismer - csak látásból - a leendő kollégái közül. Közös programokat rendeznek nekünk, hogy minél jobban összeismerkedjünk egymással.
Elizabeth szemszöge
-Hát ez nem volt valami izgalmas – nyújtózkodott egyet Kellan a megbeszélés végén. – Elég, ha szerveznek nekünk hétvégére egy bulit, és máris összejön a csapat – vigyorgott.
Szememet forgatva megráztam a fejem, majd kiléptem a tárgyalóból.
-Betty? – hallottam meg egy döbbent hangot nem messze tőlem. Azonnal fölkaptam a fejem. Nem sokan szólítanak már Bettynek, csak akik még fiatalabb koromból ismernek. Megfordultam. Zavartan néztem az előttem álló lányra.
-Bocsi, de ismerlek? – kérdeztem kétkedve.
-Ó, persze, biztos nem ismersz fel – nevetett. – Alice vagyok. Alice Wade – mosolygott. Wade, hát persze! Hogyisne emlékeznék arra a tüneményes kislányra!
-Nahát, Alice – öleltem meg. – Mennyit változtál azóta – kuncogtam. Utoljára másfél éves korában láttam őt. – Hogyan ismertél fel?
-Sok képen láttalak téged – nevetett.
-Milyen régen volt – emlékeztem vissza arra a másfél évre. Akkor vettek föl a szülei, mikor ő megszületett és kiköltöztek Bloomfieldbe.
-Alice! – jelent meg az ajtóban Robert is. – Látom, máris barátkozol a kollégáimmal – jött oda hozzánk.
-Nem éppen – kuncogott Alice. – Bettyt már régóta „ismerem”. Ő volt a bébszitterem kiskoromban – magyarázta.
-Akkor azt hiszem, nem fogsz unatkozni nélkülem – látszott Roberten, hogy kérni akar valamit.
-Ki hívott és hova? – úgy tűnik, Alice figyelmét sem kerülte el a mézes-mázos hanglejtés.
-Kollégák – vigyorgott. – Csak ide le a bárba. Beszélgetni.
-Menjél csak – sóhajtott lemondóan, majd adott egy csókot Robnak, aki rögtön el is viharzott. -Ráérsz? Vagy van valami programod estére? Robbal úgy terveztük, hogy sétálunk egyet a városban, de úgy tűnik, ennek a tervnek lőttek.
-Ráérek – mosolyogtam. – Megyünk?
-Persze! – kapta föl gyorsan a kabátját.
Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, rögtön megcsapta az arcunkat a hideg szél.
-Mit szólnál, ha sétálnánk egy kicsit, majd beülnénk valahová? Szét fogunk fagyni ebben a hidegben – koccantak össze a fogaim. Szorosan összefontam magam előtt a karjaimat.
-A legközelebbi kávézóba beülünk – lehelte meg kicsit a kezeit. – Menjünk, mert tényleg meg fogunk fagyni.
Amint beléptünk a kávézó ajtaján, jólesően fölsóhajtottunk. Bent kellemes meleg volt.
-Szerintem ez jó lesz – nézett körbe.
-Szerintem is. Keressünk egy szabad asztalt valahol távol az ajtótól – dörzsöltem meg a karomat.
-Visszafele taxival megyünk – ült le egy üres székre. Követtem a példáját és leültem vele szemben.
-Hozhatok valamit? – termett mellettünk pillanatokon belül egy pincér.
-Mit kérsz? – fordult felém Alice.
-Egy cappuccinot – válaszoltam.
-Akkor két cappuccino lesz – mosolygott a pincérre, mire az bólintott, majd távozott.
-Mesélj, mi történt veled azóta? – kérdeztem kíváncsian. - Miután Bloomfieldből visszaköltöztetek Magyarországra, semmit sem hallottam felőletek.
-Nem történt semmi különös – fordította el a fejét. Látszott rajta, hogy valami bántja.
-Mond el, kérlek – fogtam meg a kezét, mire fölnézett rám.
-Kiderült, hogy akiket a családomnak hittem, nem is a családom – suttogta. – Csak örökbe fogadtak engem.
Nem tudtam megszólalni. Én voltam az egyetlen a családján kívül, aki tudott erről a dologról. Én is csak azért, mert véletlenül meghallottam, amikor erről beszéltek otthon a szülei.
-Alice én… - haboztam. Nem mertem elmondani neki. Féltem, hogy megutálna ezért. Aztán végül rávettem magam és megszólaltam. Végül is, egy másfél éves gyereknek még nem lehet egy ilyen dolgot elmagyarázni úgy, hogy megértse - … én tudtam erről – hajtottam le a fejem.
-Tudom? – nézett föl rám. – Mikor kiderült, meg akartalak keresni, hátha veled maradhatok. Nagyon haragudtam a szüleimre.
Mély levegőt vett. Úgy láttam, már sokkal nyugodtabb, mint az elején.
-Mesélj inkább te – váltott témát. – Mi van Adammel? – mosolyodott el végre, én viszont nem tudtam viszonozni a gesztust. – Mi történt? – kérdezte elkomoruló arcomat látva.
-Parancsoljanak – tette le elénk a két cappuccinot a pincér. – Hozhatok még valamit? – kérdezte udvariasan.
-Nem, köszönjük – válaszolta Alice sürgetve, mire a fiú biccentett, majd távozott. – Mesélj! – utasított az asztalra könyökölve.
-Honnan tudsz róla? – kérdeztem terelésképp.
-Nagyon sokat meséltek rólad otthon. De ne tereld el a témát – utasított.
Én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Mindent! Azt is, amit még az anyámnak sem mondtam el. Ahogy meséltem, arca úgy változott egyik pillanatról a másikra vörösre. Keze megfeszült, mikor a történet lényegébe belekezdtem. Mikor már a végénél tartottam, nem bírtam visszafogni a könnyeimet. Akadálytalanul folytak végig az arcomon.
-Sajnálom – suttogta, miközben megszorította a kezemet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)