8. fejezet - Végre minden rendbe jön?

Sziasztok!

Örömmel közlöm, h sikerült megírnom a 8. fejezetet még 2011 előtt:DDD, amit most föl is rakok, amint látjátok:D Remélem tetszeni fog:) Nem tudom, mennyit tudok majd holnap írni, de reménykedem benne, h valamelyik blogra még sikerül majd frisselni egyszer:) De szerintem az a másik lesz:)
Jó olvasást a fejezethez:)

Puszi


Alice szemszöge

Határozottan indultam el Peter szobája felé. Velem aztán nem fog kiabálni és mindenféle ostobaságokat vágni a fejemhez. Nem támadhatja le csak úgy az első vele szembe kerülő embert, ha valami gondja van. Ráadásul nagyon közel áll a kollégáihoz, ez tudom róla. Már így, két és fél hónap után is. Persze volt, akit már ismert előtte.
Közben elértem az ajtaja elé, ahol már Kel és Rob várakozott.
-Nem hajlandó kinyitni az ajtót – magyarázta Rob, kérdő tekintetemre válaszolva. – De még csak annyit sem mond, hogy jól vagyok, vagy valami – mérgelődött.
-Ja, csak nem omlott rá a szekrény, mikor belecsapott egyet – mondta szórakozottan Kellan.
-Ez most nem vicces, Kel – toltam arrébb az ajtóból, majd dörömbölni kezdtem.
-Peter, azonnal nyisd ki! – kiáltottam. – Rád fogjuk törni az ajtót – fenyegetőztem. – Így is, úgy is bejutunk.
Vártam, de semmi.
-Rob, megtennéd, hogy lemész a portára a pótkulcsért. Mond meg, hogy a szálloda berendezése függ tőle, úgyhogy adja oda neked – néztem föl rá.
Bólintott, majd elsietett a lift felé.
Amíg Robra vártunk, Ash és Nikki is csatlakozott hozzánk. Elmondtuk nekik is, hogy mi történt. Ők sem értették Peter viselkedését.
-Itt van – nyomta a kezembe Rob a kulcsot.
Azonnal a zárhoz nyúltam, majd elfordítottam benne a kulcsot. Benyitottam. Rögtön a szoba felé indultam el és amint beléptem, megláttam őt. Ott ült, hátát a szekrényajtónak támasztva. Szánalmas látványt nyújtott.
-Miért nem nyitottad ki az ajtót? – tettem egy lépést felé.
-Hagyatok egyedül – motyogta maga elé fel sem nézve.
-Ha azt hiszed, hogy ezek után megtesszük, nagyon tévedsz. Nem ugorhatsz neki az első veled szembe jövőnek – álltam meg egy méterre tőle.
Nem válaszolt. Ugyanúgy ült tovább a földön, még csak meg sem mozdult.
-Szerinted ez normális? – kérdeztem, miközben megfogtam a vállánál a ruháját és fölhúztam a földről. Persze hagyta magát.
Még mindig nem nézett rám. Egyfolytában csak a földet bámulta.
-Ez az fater, térj észhez – veregette vállba Kellan, amire egy szúrós pillantással válaszoltam. -Jól van na, csak segíteni akartam – emelte föl védekezően a kezét.
-Peter, térj észhez, ez így nincs rendben – jött közelebb Rob. Hálás voltam neki, hogy ő próbál hatásosan segíteni. – Minden rendbe fog jönni. Eddig is sikerült minden nehéz helyzetben megoldást találnotok.
Peter végre megmozdult. Fölemelte a fejét és Robra nézett.
-Éveken keresztül csalt engem – mondta halkan. Hangja ideges volt. – Szerinted ez megbocsátható egy házasságban? Ráadásul a legjobb barátommal.
-Annyiféle megoldás létezik ilyen helyzetekre. Járhatnátok párterápiára, hogy kiderüljön, mit csináltatok rosszul. Vagy beszélhetnél nyugodt körülmények között is Jennievel – mondta szerelmem nyugodt hangon, de ez sem hatott.
-Ezek után én már nem tudnék megbízni benne – rázta meg a fejét Peter. – Ez nem egyszeri alaklom volt. Amíg én dolgoztam, ő folyamatosan csalt engem.
-Ez akkor sem megoldás, Peter – háborodtam föl. – Nem támadhatod le csak úgy Bettyt a folyosón, mikor ő csak aggódott érted. Ráadásul, ha ő nem adja az ötletet, hogy menj haza, akkor ki tudja, mikor derült volna ki ez az egész. Ő csak jót akart neked és te őt hibáztatod?
-Ezt ti nem érthetitek! – fakadt ki. – Téged még sohasem csalt meg Rob – nézett rám. – És téged se Alice – nézett át páromra. – Neked meg még nem is volt komoly kapcsolatod – nézett Kelre hisztérikusan felnevetve.
-Hé, ezt kikérem magamnak… - egyetlen pillantással elhallgattattam Kellant.
-Látod? Mindenkit csak sértegetsz – vágtam oda Peternek. – Undorító ez a viselkedés!
A következő pillanatban már lendítettem a kezemet és egy hatalmas pofont lekevertem neki. Nagyot csattant a tenyerem az arcán.
-Alice… - suttogta Rob elhűlve.
Ash és Nikki szótlanul, elképedve meredtek rám.
-Talán ez észhez térített kicsit – morogtam, majd hátat fordítottam Peternek és elindultam az ajtó felé.
Hallottam, hogy valaki követ. Feltételezem. Rob volt az. Idegesen mentem át a szobánkba és dőltem el az ágyon. Rob ledőlt mellém, majd magához ölelt.
-Ne húzd fel magad rajta. Majd észhez tér – simogatta a karomat.
-Te is tudod, milyen jóba vagyok Bettyvel. Mégsem veszekedhet mindenkivel, amikor szar napja van.
Fejemet a mellkasára döntöttem és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy hamarabb megnyugodjak.

Peter szemszöge

Tudtam, hogy Alicenek igaza van, mégis elhűlve néztem utána. Nem gondoltam volna, hogy felpofoz. Persze elfogadhatatlanul viselkedtem, de erre akkor sem számítottam. Megtörten pillantottam föl. Kellan ugyanolyan döbbent képpel nézett rám, mint amilyet én is vághattam pár másodperccel ezelőtt. Ash és Nikki szintén.
-Hát haver, bocs, de ezt most megérdemelted – tette kezét a vállamra.
-Nincs szükségem most a beszólásaidra – fordultam el, majd elindultam az ágyam felé.
-Akkor én azt hiszem, megyek is – kezdett el az ajtó felé járkálni. Eldőltem az ágyon. – Nem semmi ez a csaj. Ilyen pofont… - valami ilyesmit hallottam még tőle, majd eltűnt a szobából a lányokkal együtt.
Hasra gördültem, majd az arcomat egy párnába temettem. Hogy lehettem ekkora barom? Hogy nem vettem észre, hogy mit csinál a hátam mögött? Ráadásul Mark a legjobb barátom. Hogy volt képes ilyet tenni velem?
Nem voltam hajlandó továbbra is Jennien járatni az agyam. Próbáltam másra gondolni, de így csak újabb kellemetlen érzés kerített hatalmába. Ahogy eszembe jutott Lisa, talán még rosszabbul lettem. Szörnyen éreztem magam a viselkedésem miatt. Nem akartam neki támadni a folyosón, csak annyira ki voltam bukva.
Megpróbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből, de nem nagyon akart sikerülni. Egyfolytában bevillant Lisa értetlen arca, mikor a folyosón a falnak szorítottam.
Megráztam a fejem, majd átmentem a fürdőbe, hogy kicsit észhez térítsem magam. Az arcom most még duzzadtabb volt, mint előtte. Alice szinte pont ugyan oda ütött, mint Mark. Az ujjainak a vonala még mindig meglátszott az arcomon.
Mikor már kissé lenyugodtam, visszamentem a szobámba, majd ledobtam a földre a véres párnát. Majd a takarítók elviszik.
Megráztam a fejem. Jó nagy bunkó lett belőlem az elmúlt napok alatt.
Nagyot sóhajtva feküdtem vissza az ágyba, majd lerúgtam a cipőmet a lábamról.
Tudom, hogy bocsánatot kell kérnem majd mindenkitől, de egyelőre nem tudom, mit is mondhatnék nekik. Hisz azt tudják, hogy miért borultam ki ennyire. Nem lenne sok újdonság számukra.
Megpróbáltam fölkészíteni magam a legrosszabbra. A további hangos veszekedésekre, talán még egy-két pofonra is, amit persze meg is érdemlek majd.
Fél óra múlva fölkeltem az ágyból, majd elindultam kifelé a szobából. Nem tudtam, kihez menjek először. Azt hiszem, jobb lesz, ha Lisaval kezdem. Mindenki közül őt bántottam meg a legjobban, pedig nem akartam.
Mikor elértem az ajtaja elé, hosszabb hezitálás után bekopogtam. Aztán vártam. Vártam, hogy végre kinyissa az ajtót, de nem történt semmi. Pár perc elteltével újra bekopogtam. Aztán léptek zaja hallatszott és engem újra elfogott a pánik. Biztos akarom én tudni, hogy éppen mi a véleménye rólam? De már mindegy is. Már késő. Mindjárt kinyitja az ajtót és…
-Peter – suttogta csodálkozva, ahogy meglátott engem.
Nem jutottam szóhoz. Lisa szemei vörösek voltak, gondolom a sírástól. Arca gondterhelt volt. Én tettem ezt vele? Teljesen elhűltem a látványtól. Ennyire megbántottam a szavaimmal?
-Lisa, én… - nem tudtam, mit mondhatnék. A sajnálom már csak egy sablonszöveg. – Bemehetnék? – kérdeztem tétován. – Beszélnünk kéne…
Hosszú ideig csak nézett a szemembe. Kék szemei szomorúan csillogtak. Aztán végül szó nélkül félre állt az ajtóból, hogy beengedjen.
Tétován álltam meg a szoba közepén.
-Nem ülsz le? – kérdezte halkan Lisa, miközben ő helyet foglalt a kanapén.
Leültem a kanapé másik végébe. Nem akartam nagyon közel lenni hozzá. Az ő tenyerét inkább nem szeretném közelebbről megismerni.
-Mi történt már megint az arcoddal? Még dagadtabb, mint volt.
-Kaptam egy pofont Alicetől – válaszoltam, majd elképedt arcát látva még hozzátettem -, de megérdemeltem.
Szó nélkül, kérdő tekintettel nézett rám. Megvárta, amíg magamtól elkezdem.
-Lisa, tudom, hogy ez már nagyon sablonos, de én tényleg sajnálom – néztem rá bocsánatkérően. – Tudom, hogy ez nem mentség a viselkedésemre, de nem tudom, mi ütött belém. Kiborultam és nem gondoltam komolyan, amiket a fejedhez vágtam. Nem… – kínomban már hadarni kezdtem, amit észre sem vettem volna, ha Lisa nem állít le.
-Lehetne egy kicsit lassabban? – tartotta föl a kezét.
Mély levegőt vettem.
-Nem érdemelted meg, hogy így beszéljek veled. Nagyon sajnálom – miközben beszéltem, végig a szemébe néztem, de a mondandóm végén lehajtottam a fejemet és a cipőmet kezdtem bámulni.
Nem mondott semmit. Már gondolatban újra végigvezettem, hogy mit akartam neki mondani és már azt fontolgattam, hogy felállok és elmegyek, mikor apró tenyerét a kézfejemre simította.
-Peter, én nem haragszom rád. Csak nagyon bántottak a szavaid. Rosszul esett, hogy engem okoltál a dolog miatt – mondta halkan. – Ráadásul ott van még a múltkori eset is. Akkor is én voltam a baj – hajtotta le a fejét. Nehogy már ő érezze rosszul magát emiatt.
-De nem te voltál a baj akkor sem. Ugyan a barátnője tényleg itt volt Vancouverben, de csókot nem látott. Azt csak Jennie találta ki ürügyként. Évek óta viszonya van Markkal.
-Évek óta? – nézett rám elképedve.
Bólintottam.
-Én tényleg nagyon sajnálom, hogy megbántottalak – fogtam meg a kezét. És akkor föltűnt valami. – Ez én voltam? – kérdeztem suttogva, miközben magam felé fordítottam a csuklóját. El akarta húzni a kezét, de én nem engedtem. A csuklóján halványan ugyan, de látszódtak az ujjaim nyomai. – Én voltam? – kérdeztem hangosabban, mikor még mindig nem válaszolt.
Szó nélkül bólintott. Szemeiben félelmet láttam.
Tessék! Jenniet még csak meg sem ütöttem, pedig megérdemelte volna. Lisanak meg fájdalmat okozok, mikor ő semmit sem csinált.
-Peter… - kezdte, de megakadt.
-Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom – húztam végig az ujjaim hegyét a csíkokon.
Láttam, hogy egy könnycsepp lehullik a földre. Fölnéztem az arcára. Halvány mosoly ült ajkain. Letöröltem az arcáról a könnycseppeket, ugyanolyan mosollyal az arcomon.
Hosszan néztünk egymás szemébe, mikor egyszer csak valaki kopogtatott az ajtón.
Lisa lassan fölállt mellőlem, majd elsétált az ajtóig és kinyitotta azt.
-Látom, már… - kezdte Alice, de amint meglátott engem a kanapén, elhallgatott. Szúrós pillantást vetett rám. –… jobban vagy – fejezte be végül megkezdett mondatát. – Beszélhetnék Bettyvel? – nézett rám. Mintha lenne más választásom…
Fölálltam a kanapéról, majd elindultam feléjük. Lisa mellé érve végigsimítottam a karján, majd kiléptem a szobából. Alice szeme ide-oda járt kettőnk között.
-Vacsoránál találkozunk – intettem nekik, majd elindultam vissza a szobám felé.