Novella

Sziasztok!

Amint a másik blogon már mondtam, kicsit előbb hozom a novellát:) Jönnek rokonok, meg mi is utazunk és nem tudom, mennyit leszek gépközelben:)
Ugyan semmi köze sincs az ünnephez, de azért remélem tetszeni fog;) Jason Derulo – What if című száma (klipje) ihlette meg. Ugyan nem teljesen ugyan az a történet, de nagyon hasonlít rá. Egy rövid kis novella, Peter és Elizabeth esetleges találkozásáról:D A szereplőkön kívül semmi köze nincs a Twilight-hoz:D Ajánlom megnézni hozzá a klipet, amit itt megtaláltok;)

Remélem tetszeni fog:D

BOLDOG KARÁCSONYT!!!

Puszi




Mi lesz, ha...

-Oh, a francba – mérgelődtem. – Elnézést! – emeltem föl a tekintetem, hogy megnézzem, kivel ütköztem össze. – Nem esett baja?
Egy lány volt az. Hosszú vöröses barna haja az arcába hullott. Így, első ránézésre tizenévesnek mondtam volna, de amikor kisöpörte az arcából a haját és megláttam a szemeit és az arcát… Körülbelül velem egy idős lehet. És milyen gyönyörű.
-Semmi gond. Én nem figyeltem – szabadkozott, de amint összeakadt a tekintete az enyémmel, elhallgatott.
Lassan fölálltam a földről, majd felé nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Fölvettem a földről a táskáját, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm – porolta le a szoknyáját. – Magának sem esett baja? – kérdezte kipirulva. Milyen aranyos.
-Nem, semmi bajom. Még egyszer elnézést kérek. Oh… én Peter vagyok. Peter Facinelli – nyújtottam kezet.
-Elizabeth Reaser – fogadta el a kézfogást egy mosollyal. Milyen gyönyörű a mosolya.
-Meghívhatom egy kávéra? – kérdeztem udvariasan.
-Elfogadom a meghívást. Feltéve, ha tegeződhetünk – nevetett.
-Rendben – nevettem én is. – Ismerek egy nagyon jó kávézót a közelben, az jó lesz? – ajánlottam.
-Igen – bólintott rá.
Elindultunk lassan a kávézó felé. Nem siettünk sehova. Lassú léptekkel haladtunk végig az utcákon, míg el nem értünk a kávézóig. Bent leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.
-Szia Peter! Jó napot! – jött oda azonnal az asztalunkhoz Lara, a pincérlány. – Rég láttalak errefelé – vette elő a kis noteszét.
-Sok dolgom volt mostanában – magyaráztam.
-Mit hozhatok? – kérdezte Lara.
Kérdőn néztem Elizabethre, aki rövid gondolkodás után egy cappuccinot kért.
-Akkor két cappuccino lesz – adtam le a rendelést Laranak, aki gyorsan el is sietett.
Nagyon jól el tudtunk beszélgetni Lisaval a kávézóban. Sok mindent megtudtam róla. Nem gondoltam volna, hogy valaha is találok valakit, akinek a személyisége és külseje ennyire megfog majd.
Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom és nekem eszembe jutott, hogy éppen egy megbeszélésen kellene lennem a munkahelyemen.
-Ne haragudj, munka – tettem el a telefonom egy hosszadalmas „beszélgetés” után. Már ha az 5 perces letolást annak lehet nevezni.
-Semmi gond – mosolygott.
-Lenne kedved holnap velem vacsorázni? – vetettem fel hirtelen az ötletet, mintha most jutott volna eszembe, pedig már egy jó ideje azon gondolkodtam, mikor találkozhatnék vele újra.
-Ez most egy randi meghívás volt? – kérdezte felvont szemöldökkel, vigyorral az arcán.
-Igen, annak szántam – mondtam zavartan.
-Igen, jó lenne – bólintott rá.
-Akkor holnap este… - gondolkodtam el, hogy hova vihetném vacsizni.
-Mit szólnál, ha én főznék? – vetette fel.
Csodálkozva néztem rá.
-Már, ha nem gond, persze – sütötte le zavartan a szemét.
-Nem – ingattam a fejem. – Nekem jó úgy.
-Akkor… - vett elő egy papírt és egy tollat, majd gyorsan ráfirkantott pár sort – ez a címem. 7 óra megfelel?
-Igen – egyeztem bele azonnal. Szeretem, ha a nő irányít.




Másfél év. Ennyi ideje vagyunk együtt Lisaval. És most döntöttem el: Megkérem a kezét! Már meg is van a jegygyűrű. Úgy döntöttem, egy romantikus vacsora után elviszem a London Eye-hoz és mikor a kerék a legmagasabban lesz, letérdelek elé és megkérem a kezét. Na jó, ez így most kicsit nyálasnak hangzik, de én ilyen romantikus ember vagyok, ahogy Lisa is.
Éppen kocsival tartunk a kedvenc éttermünk felé. Egyelőre nem sejt semmit, legalábbis szerintem. Oldalra fordulok, rámosolygok, ő visszamosolyog. És akkor megakad a szemem valamin. Egy páros fényszórón. De már késő megállni. Én mégis lefékezek. És pont ez okozza a bajt. A kocsi belénk ütközött, mi pedig pörögve sodródunk le az útról. Hatalmas csörömpölés, egy fájdalmas nyögés, mindez szinte egy időben. Kinyitom a szemem. Kicsit homályosan látok, így pislogok még párat. Nem! Az nem lehet! Ő nem!
-Lisa! – fogom meg a kezét kétségbeesetten, de nem válaszol. A máskor vidáman csillogó szeme most üvegesen bámul a semmibe. Blúza véres lett a halálos seb körül. Egy rúd. Az okozta a halálát. Remegő kezekkel simítottam végig arcán, lecsukva ezzel semmibe meredő szemeit, amik soha többé nem fognak már úgy csillogni, mint régen.
Aztán tekintetemet elborította a köd, és én ájultan ejtettem magam mellé a kezemet.
Mint egy kis film, úgy kezdett visszafelé pörögni az idő. Az elmúlt másfél év eseményei. Mikor a találkozásunkhoz ért, vörös köd jelent meg a kép szélén, mintegy jelezve: ez minden baj forrása! Ha nem találkozunk, akkor nem történik meg a baleset.

Zihálva ébredtem föl az ágyamban. Az ágyamban és nem egy kórházban. Az órára néztem. Fél 7. De aztán megakadt a szemem még valamin. A dátumon! Csak egy álom volt! Az egész csak egy álom volt! Nem is találkoztunk. Az egész meg sem történt. Zavartan ültem fel az ágyban. Ez csak valami tévedés lehet. Lehetetlen, hogy mindezt csak álmodtam volna. Felkaptam a mobilom az éjjeliszekrényről. A dátum ugyanaz! Kirohantam a fürdőbe, majd hideg vizet fröcsköltem az arcomba, hogy felébredjek. Hihetetlen, hogyan lett egy gyönyörű álomból hirtelen rémálom. Fölöltöztem, majd fogat mostam. Indulnom kéne a megbeszélésre, de semmi kedvem nincs hozzá. Ez után az álom után nincs. De nem tudok mást tenni. Muszáj lesz elindulnom.
Út közben rápillantottam az órámra. Negyed 8. Akkor még időben vagyok.
Kisebb lökés a mellkasomnál, és én hanyatt esek a földre.
-Oh, a francba – mérgelődtem. – Elnézést! – emeltem föl a tekintetem, hogy megnézzem, kivel ütköztem össze. – Nem esett baja?
Egy lány volt az. Hosszú vöröses barna haja az arcába hullott. Így, első ránézésre tizenévesnek mondtam volna, de amikor kisöpörte az arcából a haját és megláttam a szemeit és az arcát… És most jöttem rá, hogy ki ő. Nem, ez nem lehet! Ez nem velem történik! Ez megint csak valami rossz álom. Egészen eddig alig gondoltam a rémálomra és most beteljesül.
-Semmi gond. Én nem figyeltem – szabadkozott, de amint összeakadt a tekintete az enyémmel, elhallgatott.
Lassan fölálltam a földről, majd felé nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Fölvettem a földről a táskáját, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm – porolta le a szoknyáját. – Magának sem esett baja? – kérdezte kipirulva. Milyen aranyos. Nem Peter! Ezt most hagyd abba!
-Nem, semmi bajom. Még egyszer elnézést kérek – mosolyodtam el halványan.
-Semmi gond – rázta meg a fejét.
-Ha nem haragszik, nekem sietnem kell – szabadkoztam. Nem akartam megbántani, de nagyon kedves sem lehetek vele. Így nagyon nehéz.
-Oh, persze. Viszlát!
-Viszlát! – intettem egy utolsót, majd elsiettem.
A sarkon befordulva, zihálva nekidőltem a falnak. Össze kell szednem magam! Nem eshetek szét! Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek utána. De egyfolytában az álom végére gondoltam, és ez segített megőrizni a józan eszemet. Nem kockáztathatok – ismételtem magamban.




Azóta eltelt másfél év, de én még mindig nem tudtam kiverni a fejemből az álmot. Éppen vacsorázni tartok. Nem volt kedvem otthon főzni magamnak, és „egy kis séta sosem árt” alapon úgy döntöttem, hogy elmegyek egy étterembe.
Csak a szerencsén múlott, hogy nem gázolt halálra engem a piroson átszáguldó autó. Elhűlve néztem utána, mikor rájöttem, hogy melyik kereszteződésnél vagyok és, hogy milyen nap van. Ez volt az a kocsi, ami Elizabeth halálát okozta volna. Összeszorított fogakkal bámultam az időközben eltűnt kocsi hűlt helyét.
-Hihetetlen, milyen hülye emberek vannak – hallottam meg magam mellől egy női hangot. Túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. A hangok azt súgták a fejemben, hogy hozzám beszélt. Persze azért nem vagyok skizofrén.
Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam Őt. Ott állt mellettem, érdeklődve nézve elképedt arcom.
-Minden rendben? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
-Igen, minden a legnagyobb rendben – bólintottam mosolyogva. – Az ilyen embereknek nem lenne szabad jogosítványt adni – mérgelődtem.
Hogy csak a baleset miatt gondoltam-e ezt, vagy amúgy is ez volt a véleményem, azt nem tudom, de nem is érdekelt. Lisa él! És számomra ez mindennél fontosabb.
-Peter vagyok – nyújtottam felé a kezem. Képtelen voltam nem megtenni. – Peter Facinelli.
-Elizabeth Reaser – fogta el csodálkozva a kezem. Hát igen, nem sokan szoktak csak úgy ismeretlenül kezet nyújtani az embereknek. Bár én már ismerem, csak ő ezt még nem tudja.
-Valahonnan nagyon ismerős az arca – gondolkodtam el. Persze pontosan tudtam, hogy honnan, de furcsa lett volna, ha rögtön rávágom. – Meg is van! Nem magával ütköztem össze úgy… - morfondíroztam pár másodpercig – másfél éve? – kérdeztem kíváncsian, holott pontosan tudtam, hogy ő volt az.
Szemöldökét összeráncolva gondolkodni kezdett.
-Oh, az maga volt? Hogyan ismert fel?
-Csak nagyon ismerős volt. Jó az arcmemóriám. És amúgy is – tettem hozzá – ki felejtene el egy ilyen arcot? – tettem fel a költői kérdést, mire elpirult. – Lenne kedve velem vacsorázni? Éppen oda tartok.
-Igen, az jó lenne – bólintott rá, még mindig zavartan az előbbi mondatomtól.
Így együtt indultunk el az étterem felé. Remélem ez most már a valóság és nem csak egy buta álom, amiből ismét rémálom lesz. Szeretem őt, mindennél jobban. Nem bírnám ki, ha újra elveszíteném.


bocsi h a párbeszéd ugyanaz, de azért irtam igy, h lássátok, tényleg ugyanaz történik, mint előtte;):D