Sziasztok!
Bocsi, hogy ilyen későn és még csak nem is az egész fejezettel, de nagyon el vagyok havazva mostanság:/ Holnap lesz a bátyám ballagása, ami egész napos és hatalmas vendégsereget vonz magával, ráadásul vasárnap sem leszek valami sokat itthon:/ Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit kések a frissel:/ Most viszont hoztam nektek egy kis ízelítőt (ami mellesleg eléggé rövid is), vagyis az első kis részletet a fejezetből:) Sajnos többre már nem volt erőm, úgyhogy csak ennyi jött össze:( Chatben majd jelzem, hogy mikorra várható a folytatás:)
Puszi
Liz szemszöge
Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a pár hónap. Mintha csak tegnap lett volna, hogy ideutaztunk Vancouverbe. Pedig mennyi minden történt azóta…
Az első nap. Akkor találkoztam újra Alice-szel és akkor ismertem meg a kollégáimat is. Hm… kollégák… milyen furcsa így beszélni róluk. Mostanra már szinte családtagként tekintek rájuk, nem pedig emberekre, akikkel együtt kell dolgoznom.
Érdekes, de valahogyan nem meglepő számomra, hogy melyik emlékek maradtak meg bennem a legélesebben. Az első ilyen a szereplőválogatás volt, ahol találkoztam Peterrel. Aztán a liftben ragadás. Azt hiszem, azt a napot sohasem tudom majd elfelejteni. Ahogy azt sem, amikor Jennie azzal gyanúsította meg Petert, hogy megcsalja velem. Azután Peter sokáig került engem és végül kiderült, hogy nem ő az, aki félrelépett – bár ezt már előtte is tudtam -, hanem Jennie, aki a legjobb barátjával csalta Petert több éven keresztül. Lucáról már nem is beszélve. De sajnos abban is biztos vagyok, hogy a rossz emlékeket sem tudom majd sohasem kitörölni a fejemből. Mikor Peter nekem esett, miután rájött, hogy Jennie megcsalta őt… Az a tekintet, amivel akkor nézett rám… Még most is megborzongok tőle. Ezt persze tompítják az azóta történtek. A csókjelenet a forgatáson, mikor Peter kibukott Luca miatt és holt részegen megcsókolt engem, az a pár rövidebb jelenet, amikor Peter közelében lehettem a forgatás alatt és a sok együtt töltött idő. Mikor a parkban sétáltunk és egymásnak meséltünk a gyerekkorunkról. Még most is mosolyt csal az arcomra az a nap.
És lám, eljött az utolsó nap, amit mind együtt töltünk. Bár nem lesz sok kihagyás, mert két hét múlva utazunk is Magyarországra, de az együtt töltött idő után ez már elég hosszú kihagyás lesz. A mai nap egy utolsó közös filmnézéssel zárul. Pontosabban az általunk leforgatott film megnézésével, ugyanis mára készült el a bizonyos „nyers” változat, ami azt jelenti, hogy még nincsen lerövidítve, csak az igazán elszúrt részek vannak kivágva belőle. Úgyhogy azt még mi sem tudjuk, mi fog belőle kimaradni.
Nagy részünk popcornnal a kezében ült le a székére. Mindenki kíváncsi volt már rá, hogyan sikerült a film. Hiszen még nem dolgoztunk ezelőtt együtt.
-Szabad ez a szék? – szakított ki Peter hangja a gondolataimból.
Zavartan néztem fel rá. Először nem igazán fogtam fel, hogy mit kérdezett.
-Persze – bólintottam kicsit késve, de úgy tűnt, ez nem igazán tűnt fel neki.
-Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már szinte örülök, hogy vége lett a forgatásnak – sóhajtott egy mély levegő után. – Csak hát, szinte egy család lettünk és ez nagyon is hiányozni fog.
-Ezt teljesen megértem – mosolyodtam el. – Már annyira fáradtnak érzem magam, mint eddig talán még soha. Jól fog jönni ez a pihenő.
-Inkább bele sem gondolok, hogy milyen lehet Krisnek és Robnak – sóhajtott, miközben hátradőlt a székén. – Popcornt? – Na igen, ő volt az egyik a sok közül, aki kaját hozott magával.
-Nem, köszi – ingattam a fejemet nevetve.
Lassan megjelent mindenki a teremben. Steph és Catherine érkeztek meg utoljára, és ha jól hallottam, éppen arról beszélgettek, melyik jeleneteket vágják ki a filmből, hogy rövidítsenek a hosszán. Ebben majd persze a mi véleményünket is kikérik, de persze végső soron ők döntenek.
-Nos, hölgyeim és uraim, kedves kollégák – kezdett bele Catherine -, azt hiszem, hagyjuk ezt a formális szöveget, mert nincsen semmi értelme. Szóval, most a teljes filmet fogjátok látni. Még kell rajta rövidítenünk, amiben majd a ti véleményeteket is kikérjük, úgyhogy figyelmesen nézzétek a jeleneteket, és a végén várjuk az ötleteket. Akkor, kezdjünk is bele – intett, mire a film elindult.
2011. április 29., péntek
2011. április 23., szombat
Egy díj... itt is :D
Sziasztok!
Hát, itt volnék, ezen a napon már másodjára "kényszerülök" felrakni egy bejegyzést:D De hát, megéri:D Ugyanis a blog megint kapott egy díjat:D Azért egyszer kíváncsi lennék, hogy ezek honnan indulnak xD Na, szó ami szó, ez a blog is megkapta ezt a díjat, így hát ide is kiteszem és még ezúton megköszönném Winnie-nek, hogy gondolt erre a blogomra is:)
Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Az elsőt már teljesítettem, ahogy most a másodikat is:D A harmadikkal és a negyedikkel viszont bajban vagyok:/ Nem sok mindent tudok már magamról írni, úgyhogy remélem elnézitek nekem, hogy csak egy-két felesleges információt közlök csak veletek:) Íme:
1. Barna hajam van - amivel amúgy elég nehezen tudok bánni - és zöld szemem:)
2. Kontaktlencsét hordok a nap kb. 18 órájában:D
3. Mindenem a kosár:D
4. Bármire képes vagyok a barátnőimért:)
Viszont most nem küldeném senkinek sem tovább, mert úgy gondolom, már mindenki megkapta a másik blogom által:)
Még egyszer nagyon szépen köszönöm!:)
Puszi
Ui.: Nemsokára fölkerül egy kis részlet a másik blogra a következő fejezetből;)
2011. április 17., vasárnap
30. fejezet - Vissza a múltba
Sziasztok!
Itt is van a friss fejezet:D Tudom, hogy már nagyon kíváncsiak vagytok Liz múltjára, de még mindig nem ezzel jöttem, hanem egy kicsit mással:) Gondolom, nem lep meg titeket, hogy Peternek sem volt valami fényes és kellemes múltja, mint ahogyan erre már céloztam is korábban. Úgyhogy, most róla tudhattok meg egy kicsit többet:) Ehhez még hozzá tenném, hogy nem így terveztem ezt a fejezetet, de a szavak csak úgy dőltek belőlem, így konkrétan majdnem az egész dőlt betűs lett, vagyis a múltat idézi fel benne:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Jó olvasást:)
Puszi
Peter szemszöge
Mindenki döbbenten meredt Alice-re. Végül is, nem olyan rossz ötlet, ha azt nézzük, hogy ő ismeri az ottani látványosságokat, és bárhova el tud minket kalauzolni. De hát azért mégis… Magyarország? Talán csak véletlen, hogy pont ezt javasolta… vagy talán tud valamit? De hát én senkinek sem meséltem arról a pár hónapról… Amióta visszaköltöztem onnan Londonba, próbáltam a lehető legtöbbet elfelejteni az ott átéltekből, ami sajnos nem volt könnyű. És most, hogy újra szóba jött…
„-Jó napot, Kriszta! – köszöntem halkan, ahogy kinyitotta előttem az ajtót.
-Szia, Peter! – mosolyodott el szélesen. – Emi-hez jöttél?
-Igen – bólintottam lassan. – Itthon van? – kérdeztem óvatosan.
-Persze! Gyere csak beljebb! – tárta szélesebbre az ajtót, hogy beléphessek. – Menj csak nyugodtan – intett az emelet felé, mire én azonnal el is indultam.
Lassú léptekkel haladtam végig a folyosón. Emi szobája elé érve azonban megtorpantam. Hogyan kezdjek bele? És vajon hogyan fog reagálni? Lehet, hogy könyörögni fog majd, hogy maradjak vele… De talán megérti majd a helyzetet és elfogadja, hogy ennek itt vége szakad.
Lassan fölemeltem a kezemet és bekopogtam a szobába, ahonnan pár másodperccel később egy halk „szabad” hallatszott ki. A kezemet a kilincsre csúsztattam, majd beléptem a szobába. A látvány egy kissé felvidított. Ha itt voltam nála, mindig csak a jó dolgok jutottak eszembe. Ahogy a szobájában körbenéztem, még a helyzet ellenére is egy kisebb mosoly terült szét az arcomon. Minden ugyan úgy volt, mint ahogyan azt megszoktam. A francia ágy a fal mellé tolva, mellette egy kisebb polc, amin egy ébresztőóra és az egyik közös képünk feküdt. A halványsárga falakon – amik már önmagukban is vidámságot tükröztek – körbe poszterek és az általa készített képek voltak feltéve. Imádtam a festményeit és a rajzait, ahogy azt is, ahogyan beszélt róluk. Órákon át el tudtam hallgatni, ahogy azt mesélte, miként jutott eszébe néhány ötlete. A kedvencem azonban a rólam készült rajza volt. Amikor ránéztem arra a papírra, mintha tükör előtt álltam volna, annyira élethű volt. Aztán a tekintetem végül az íróasztalára tévedt. Ott ült, az asztal fölé hajolva, egy nagy papírra rajzolgatva éppen. Föl sem nézett, amikor benyitottam, amit nem is csodálok, mert nem szóltam előre neki, hogy jövök. Mit is mondhattam volna? Hiszen ezt nem lehet telefonon megbeszélni.
Szőke, hosszú haja fel volt kötve egy laza copfba. Csak egy-egy tincs hullott az arcába, ahogy kicsit előre hajolt.
-Szia! – köszöntem halkan. A hangomra azonnal fölkapta a fejét és hátra fordult. Amint meglátott, az arcára széles mosoly ült ki, majd a következő pillanatban felpattant a székéről.
-Peter! – Szinte a nyakamba ugrott, ahogy elém ért. – Szia! – csókolt meg lágyan. – Hogy-hogy itt vagy? – nézett rám érdeklődve, amint elváltunk egymás ajkaitól és egy picit hátrébb húzódott. Összehúzott szemöldökkel vizsgálta az arcomat. Bizonyára már kiült a vonásaimra is az a feltörni készülő kétségbeesés, amit ebben a pillanatban éreztem. – Minden rendben? – simogatta meg az arcomat.
-Csak gondoltam, sétálhatnánk egyet – erőltettem magamra egy kisebb mosolyt. – Mit szólsz hozzá?
-Felőlem mehetünk – bólintott óvatosan. Már biztosan érezte, hogy nem csak egy szimpla sétára akarok elmenni vele. – Csak gyorsan átöltözök – sietett el a szekrényéig, majd elővett néhány ruhát. Csak arra nem számítottam, hogy ez a „gyorsan átöltözök” mivel fog járni. Először csak a pólójából bújt ki, majd rögtön a kezébe is vette a másikat, és már húzta is föl. Nekem azonban ez a pár mozdulat is elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanítson. Nem Peter! Ezt most fejezd be! Nem gondolhatsz erre! Többé már nem! Mégis képtelen voltam nem rá nézni. Egyszerűen elvarázsolt már a látványa is. Képtelen leszek megtenni. Nem tudok ártani neki. Ő nem ezt érdemli. Egyáltalán miért kezdtem bele még anno? Tudtam, hogy egyszer vissza kell innen költöznöm Londonba, mégis belevágtam egy olyan kapcsolatba, ami nem működhet majd azután.
A következő a nadrágja volt, azonban nagy szerencsémre, hamar felvette a másikat és immáron teljesen felöltözve állt meg előttem. – Mehetünk – kulcsolta össze az ujjainkat, majd miközben az ajtó felé haladtunk, a kezébe vette a pulóverét.
Lementünk a földszintre, majd ő egy pillanatra elválva tőlem, átment a konyhába, hogy szóljon az anyukájának, mielőtt elmegy otthonról. Visszatérve hozzám újra megfogta a kezemet, majd együtt léptünk ki a házukból.
Ahogy sétáltunk egymás mellett, a szemem sarkából láttam, hogy néha-néha érdeklődve tekint rám oldalra, de nem szólalt meg. Várta, hogy én kezdjek bele, amit viszont sokkal nehezebbnek bizonyult megtenni, mint ahogyan azt gondoltam. A szavak, amiket otthon kiterveltem, hogy majd mondok neki, mintha kitörlődtek volna az emlékezetemből, és csak ürességet hagytak maguk után. Néha tétován nyitottam ki a számat, hogy mégis belekezdek, de végül mindig meggondoltam magam. Ezt nem lehet csak úgy, egy séta közben elintézni.
-Hova megyünk? – szólalt meg végül mégis. Arcán csak a kíváncsiság tükröződött. Szegény még azt sem tudja, mi vár rá.
-Én a… parkra gondoltam – válaszoltam halkan, de nem néztem rá közben.
Ezután már nem szólalt meg. Csak csöndben lépkedett mellettem, és egyre jobban szorította a kezemet. Talán a tudatalattija már sejti, hogy valami rossz fog következni és emiatt reagál így. Aztán megérkeztünk a parkhoz. Nem akartam túlságosan bevinni őt a fák takarásába, csak annyira, hogy ne lássanak minket a kutakodó, kíváncsi tekintetek az utcáról. Mikor megtaláltam a megfelelő padot, mindketten leültünk rá.
-Miért hoztál el ide? – tört ki belőle a kíváncsiság. – Peter, látom rajtad, hogy valami baj van. Bökd már ki végre! – vált kétségbeesetté az arca.
Lehajtottam a fejem és csak néztem magam elé. A szavak csak nem akartak jönni, így a némaság újra eluralkodott felettünk. Hosszú percekig csak ültem ott, magam elé nézve, miközben éreztem, hogy a tekintetét végig rajtam tartotta. Aztán elhatároztam magam. Nem álltathatom őt tovább. Tudnia kell az okot, amiért ezt megteszem.
-Kérlek, Emi, amit most mondani fogok, az nagyon fontos. Engedd, hogy végig mondjam és kérlek, ne szólj közbe, rendben? – néztem mélyen a szemeibe. Lassan bólintott, én pedig egy mély levegő után belekezdtem. – Te is tudod, hát persze, miért ne tudnád, hogy én Londonból jöttem ide Magyarországra a balesetem miatt. Amikor lesérültem azon a versenyen és mély depresszióba zuhantam, a szüleim ide hoztak engem, mert itt él a világ egyik legjobb orvosa, aki ebben a helyzetben segíteni tudott nekem. Ezt mind te is tudod, hiszen ott találkoztunk először. Együtt vészeltük át azt a nehéz időszakot. És végül mindketten meggyógyultunk. Viszont azt is tudnod kell, hogy ha te nem vagy, akkor én sem gyógyulok ilyen gyorsan. Sokat segítettél nekem abban az egy-két hónapban. Szükségem volt valakire, akire támaszkodhattam, és mivel te is ugyanabban a cipőben jártál, mint én, könnyen megértetted a helyzetem.
-Peter… - mutatóujjamat az ajkaihoz érintve hallgattattam el őt, miközben egy aprót ráztam a fejemen, hogy még nem fejeztem be.
-Mivel az itteni lakásunkat csak béreltük, a szüleim visszaköltöznek Londonba – mondtam ki végül a lényeget. Az arca egyik pillanatról a másikra vált halálsápadttá. – Te is tudod, mennyire akarják, hogy színészetet tanuljak.
Itt egy pillanatra megálltam, hogy felkészülve mondhassam el az én szemszögemből is a történteket, mire ő kihasználva az átmeneti csendet, újra megszólalt.
-Tehát elmész – jelentette ki egyszerűen, de a hangja jóval feljebb csúszott a megszokottnál.
-A szüleim nem engedik meg, hogy itt maradjak… veled… Úgy gondolják, nem éri meg egy közönséges diákszerelem azt, hogy ne váljon belőlem egyszer majd híres színész – mondtam halkan.
-De ez nem közönséges diákszerelem! – csattant fel hirtelen, ami meglepett, de egyben egy kis örömmel is eltöltött. Tehát ő is így gondolja.
-Igen, de ők ezt nem tudják – hajtottam le a fejem.
-Akkor mond el nekik. Mond meg, hogy itt akarsz maradni velem. Itt is ugyanúgy tanulhatsz színésznek. Nem kellene feladnod ezért az álmaidat.
A szemei csillogtak a könnyektől, és én nem tehettem ellene semmit sem. Nem mondhattam azt, hogy ne féljen, minden rendben lesz, mert ez nem lett volna igaz. Semmi sem lesz rendben. Ezt már nem lehet megváltoztatni. A szüleim döntöttek.
-Sajnálom, Emi… már annyiszor megpróbáltam meggyőzni őket. Elmondtam nekik, hogy mennyire szeretlek, hogy fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni… de hajthatatlanok voltak. Csak azt hajtogatták, hogy pár hónap múlva már csak egy szép emlék leszel számomra… - ismételtem meg azt, amit előző este az anyám mondott. Pedig ő ezt nem értheti. Nem tudhatja, Emi mennyire fontos nekem. Hiszen valójában ő hozott helyre engem. A szüleim is nekik köszönhetik, hogy olyan hamar rendbe jöttem.
-Ezt… ezt nem tehetik! Nem vehetnek el tőlem! – borult a nyakamba zokogva.
-Annyira sajnálom… - motyogtam a hajába. – Hidd el, ha bármit is tudnék tenni azért, hogy itt maradjak, megtenném… de nem tudok.
Éreztem, ahogy az én szemeibe is könnyek gyűlnek. Nem! Nem sírhatom el magam előtte. Erősnek kell maradnom, hogy meg tudjam őt vigasztalni.
-Mi lesz most? Mikor költöztök? – kérdezte halkan, pár perc múlva.
-Két hét múlva – válaszoltam. – Emi… jól figyelj rám és kérlek, gondolj át mindent, mielőtt válaszolsz nekem – néztem mélyen a szemeibe. – Én… én nem tudom, hogyan lenne a helyes, hogyan folytassuk ezután… vagy hogy egyáltalán folytassuk-e. Akarod-e, hogy ezt a két hetet, ami vissza van, együtt töltsük el, vagy inkább tegyük meg most a megfelelő lépést? Mert azt te is tudod, hogy ha visszaköltöztem, azután már nem tudjuk majd folytatni… - motyogtam halkan. Nagy erőfeszítésembe került kimondani ezt a pár mondatot.
Ijedten nézett rám.
-Én nem akarom, hogy vége legyen – zokogta.
-Kérlek, Emi, csak válaszolj! – nyeltem nagyot. – Ha azt akarod, hogy itt és most legyen vége, akkor úgy lesz, de ha ezt a két hetet velem akarod eltölteni, akkor megpróbáljuk a lehető legjobban kihasználni ezt a rövid időszakot, hogy egymással foglalkozzunk.
-Te is tudod, hogy mit fogok választani… akkor miért kérdezed meg? Szerinted mi más választásom lehetne? Persze, hogy a lehető legtöbb időt akarom még veled eltölteni. De így csak még fájdalmasabb lenne közben és utána is. Mindketten tudjuk, mi lenne most a helyes lépés. Csak tovább rontanánk a helyzeten azzal, ha most folytatnánk.
-Akkor végleges ez a válaszod? – kérdeztem egy mély levegővétel után.
Könnyes szemekkel bólintott.
-És utána? – kérdeztem szomorúan.
-Csak ígérd meg, hogy megpróbálsz túllépni rajtam – nézett komolyan a szemeimbe. – Én is megpróbálom majd…
-Képtelen lennék elfelejteni téged – ráztam meg a fejem. – De megpróbálom – ígértem.
Karjait a nyakam köré fonva húzott magához, mire én a derekánál fogva öleltem át szorosan. Nem akartam elmenni innen. Annyi boldog emlék kötött ehhez az országhoz. Mennyivel könnyebb lenne, ha csak egy másik városba mennénk. Akkor nem kéne megtennünk ezt a lépést, mert el tudnánk utazni a másikhoz. De London nem éppen a szomszédban van. Ekkora távolságot nem lehet csak úgy hetente átutazni.
-Azt hiszem, mennünk kéne – sóhajtottam nem sokkal később. – Nem lenne gond, ha még haza kísérnélek? – kérdeztem óvatosan.
Aprót rázott a fején. Legalább még ezt a pár percet együtt tölthetjük.
A karomat kinyújtottam felé, mire ő azonnal hozzám bújt. Így sétáltunk vissza egészen a házukig. Út közben nem sok szót váltottunk egymással. Csak egy-egy halk kérdés hangzott el közöttünk.
-Mikor akarod elmondani a szüleidnek?
-Azt hiszem, minél előbb. Anya úgyis kihúzná belőlem előbb vagy utóbb, ha meglátja, hogy milyen állapotban érek haza.
-Emi, ugye nem fogsz ismét magadba fordulni? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam, hogy megint olyan legyen, mint amilyen a balesete után volt.
-Megpróbálok önmagam maradni – válaszolta, bár a hangja eléggé kétkedő volt.
És pont ebben a pillanatban érkeztünk meg a házuk elé. Tétován fordultam felé, miközben a karomat elvettem a derekáról és magam mellé ejtettem. Ahogy a szemeibe néztem, gyönyörű, csillogó kék íriszei megcsillantak a szomorúságtól és a könnyektől. Ahogy egy könnycsepp végigfolyt az arcán, képtelen voltam megállni, hogy ne emeljem föl a kezem, és le ne töröljem azokat. Ahogy ujjaim a bőréhez értek, lehunyta a szemeit és mély levegőt vett. Annyira gyönyörű volt. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik velünk. Csak még egyszer utoljára érezni akartam őt. Átölelni, és ajkaimat az övéihez érinteni. Látta rajtam, hogy mit szeretnék. Közelebb lépett hozzám, majd lábujjhegyre állva, karjait a nyakam köré fonta. Lassan kezdtem közelíteni az arcához, de nem húzódott el, nem gondolta meg magát. Aztán ajkaink végül találkoztak. Éreztem, ahogy apró teste megfeszül a karomban. Ős is pontosan tudta, hogy most utoljára éljük át ezt az érzést, de élvezni akarta még az utolsó pillanatokat is. Miután elváltunk egymás ajlától, a homlokának döntve az enyémet, újra megszólaltam.
-Nagyon vigyázz magadra – fúrtam tekintetemet az övébe.
-Te is… És sok szerencsét a továbbiakban. A gimihez… meg az egyetemhez… - suttogta. – Remélem, valóra válik a vágyad.
Lehajtott fejjel léptem hátra tőle, elengedve a derekát. Tudtam, hogy most érinthettem meg őt utoljára, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam csodálatos alakját és arcát, gyönyörű haját és szemeit.
-Biztos vagy a döntésedben? – kérdeztem meg még egyszer. Lassan bólintott. – Akkor... Szia, Emi... Emília – léptem még egyet hátrébb.
-Szia, Peter! – suttogta halkan.
Lassan kezdtem el hátrálni, hogy távolabb kerüljek tőle. Minden egyes lépés egy újabb tőrszúrás volt a szívembe. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet, ami csak még több fájdalmat okozott, de szinte már meg sem éreztem. Üres lettem legbelül. Úgy éreztem, már semmi sem tart össze. Hogy történhet ez egy tizenhat éves fiúval?
Végül mégis megfordultam és sietős léptekkel indultam el hazafelé.”
Hirtelen újra a valóságban találtam magam. A többieknek talán fel sem tűnt, hogy ki tudja mióta csak magam elé meredtem. Egyedül Liz nézett rám aggódó szemekkel, de egy apró fejrázás után ő is visszakapcsolódott a beszélgetésbe.
-Van egy nagyobb nyaralónk Balatonon és mivel ott el is férnénk mindannyian, arra gondoltam, az megfelelő lenne. Ha gondoljátok, megkérdezem, mikor tudunk oda menni – ajánlotta Alice.
-Szerintem ez nagyon jó ötlet – bólogatott Kel. – Legalább nem kellene még nyáron is szállodában élnünk.
A többiek erre felnevettek, Alice pedig folytatta.
-Ráadásul nagyon nyugodt környéken van – mosolygott. – Bár a vonat reggelenként nem épp a leghalkabb, de meg lehet szokni – kuncogott. – És a strand is közel van, ráadásul nem is drága. És van a közelben, maximum egy-két órányi autóútra egy nagyon jó aquapark is – vigyorodott el.
-Akkor az a nekünk való hely – csapta össze a kezeit Kellan, miközben hátba veregette Jacksont.
Úgy tűnik, ez a nyár nagyon jónak ígérkezik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz újra visszatérni Magyarországra. Az biztos, hogy jó jelnek tűnik, hogy már nem fájnak az emlékek. Már csak az a kérdés, milyen lesz, ha már ott leszünk?
Itt is van a friss fejezet:D Tudom, hogy már nagyon kíváncsiak vagytok Liz múltjára, de még mindig nem ezzel jöttem, hanem egy kicsit mással:) Gondolom, nem lep meg titeket, hogy Peternek sem volt valami fényes és kellemes múltja, mint ahogyan erre már céloztam is korábban. Úgyhogy, most róla tudhattok meg egy kicsit többet:) Ehhez még hozzá tenném, hogy nem így terveztem ezt a fejezetet, de a szavak csak úgy dőltek belőlem, így konkrétan majdnem az egész dőlt betűs lett, vagyis a múltat idézi fel benne:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Jó olvasást:)
Puszi
Peter szemszöge
Mindenki döbbenten meredt Alice-re. Végül is, nem olyan rossz ötlet, ha azt nézzük, hogy ő ismeri az ottani látványosságokat, és bárhova el tud minket kalauzolni. De hát azért mégis… Magyarország? Talán csak véletlen, hogy pont ezt javasolta… vagy talán tud valamit? De hát én senkinek sem meséltem arról a pár hónapról… Amióta visszaköltöztem onnan Londonba, próbáltam a lehető legtöbbet elfelejteni az ott átéltekből, ami sajnos nem volt könnyű. És most, hogy újra szóba jött…
„-Jó napot, Kriszta! – köszöntem halkan, ahogy kinyitotta előttem az ajtót.
-Szia, Peter! – mosolyodott el szélesen. – Emi-hez jöttél?
-Igen – bólintottam lassan. – Itthon van? – kérdeztem óvatosan.
-Persze! Gyere csak beljebb! – tárta szélesebbre az ajtót, hogy beléphessek. – Menj csak nyugodtan – intett az emelet felé, mire én azonnal el is indultam.
Lassú léptekkel haladtam végig a folyosón. Emi szobája elé érve azonban megtorpantam. Hogyan kezdjek bele? És vajon hogyan fog reagálni? Lehet, hogy könyörögni fog majd, hogy maradjak vele… De talán megérti majd a helyzetet és elfogadja, hogy ennek itt vége szakad.
Lassan fölemeltem a kezemet és bekopogtam a szobába, ahonnan pár másodperccel később egy halk „szabad” hallatszott ki. A kezemet a kilincsre csúsztattam, majd beléptem a szobába. A látvány egy kissé felvidított. Ha itt voltam nála, mindig csak a jó dolgok jutottak eszembe. Ahogy a szobájában körbenéztem, még a helyzet ellenére is egy kisebb mosoly terült szét az arcomon. Minden ugyan úgy volt, mint ahogyan azt megszoktam. A francia ágy a fal mellé tolva, mellette egy kisebb polc, amin egy ébresztőóra és az egyik közös képünk feküdt. A halványsárga falakon – amik már önmagukban is vidámságot tükröztek – körbe poszterek és az általa készített képek voltak feltéve. Imádtam a festményeit és a rajzait, ahogy azt is, ahogyan beszélt róluk. Órákon át el tudtam hallgatni, ahogy azt mesélte, miként jutott eszébe néhány ötlete. A kedvencem azonban a rólam készült rajza volt. Amikor ránéztem arra a papírra, mintha tükör előtt álltam volna, annyira élethű volt. Aztán a tekintetem végül az íróasztalára tévedt. Ott ült, az asztal fölé hajolva, egy nagy papírra rajzolgatva éppen. Föl sem nézett, amikor benyitottam, amit nem is csodálok, mert nem szóltam előre neki, hogy jövök. Mit is mondhattam volna? Hiszen ezt nem lehet telefonon megbeszélni.
Szőke, hosszú haja fel volt kötve egy laza copfba. Csak egy-egy tincs hullott az arcába, ahogy kicsit előre hajolt.
-Szia! – köszöntem halkan. A hangomra azonnal fölkapta a fejét és hátra fordult. Amint meglátott, az arcára széles mosoly ült ki, majd a következő pillanatban felpattant a székéről.
-Peter! – Szinte a nyakamba ugrott, ahogy elém ért. – Szia! – csókolt meg lágyan. – Hogy-hogy itt vagy? – nézett rám érdeklődve, amint elváltunk egymás ajkaitól és egy picit hátrébb húzódott. Összehúzott szemöldökkel vizsgálta az arcomat. Bizonyára már kiült a vonásaimra is az a feltörni készülő kétségbeesés, amit ebben a pillanatban éreztem. – Minden rendben? – simogatta meg az arcomat.
-Csak gondoltam, sétálhatnánk egyet – erőltettem magamra egy kisebb mosolyt. – Mit szólsz hozzá?
-Felőlem mehetünk – bólintott óvatosan. Már biztosan érezte, hogy nem csak egy szimpla sétára akarok elmenni vele. – Csak gyorsan átöltözök – sietett el a szekrényéig, majd elővett néhány ruhát. Csak arra nem számítottam, hogy ez a „gyorsan átöltözök” mivel fog járni. Először csak a pólójából bújt ki, majd rögtön a kezébe is vette a másikat, és már húzta is föl. Nekem azonban ez a pár mozdulat is elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanítson. Nem Peter! Ezt most fejezd be! Nem gondolhatsz erre! Többé már nem! Mégis képtelen voltam nem rá nézni. Egyszerűen elvarázsolt már a látványa is. Képtelen leszek megtenni. Nem tudok ártani neki. Ő nem ezt érdemli. Egyáltalán miért kezdtem bele még anno? Tudtam, hogy egyszer vissza kell innen költöznöm Londonba, mégis belevágtam egy olyan kapcsolatba, ami nem működhet majd azután.
A következő a nadrágja volt, azonban nagy szerencsémre, hamar felvette a másikat és immáron teljesen felöltözve állt meg előttem. – Mehetünk – kulcsolta össze az ujjainkat, majd miközben az ajtó felé haladtunk, a kezébe vette a pulóverét.
Lementünk a földszintre, majd ő egy pillanatra elválva tőlem, átment a konyhába, hogy szóljon az anyukájának, mielőtt elmegy otthonról. Visszatérve hozzám újra megfogta a kezemet, majd együtt léptünk ki a házukból.
Ahogy sétáltunk egymás mellett, a szemem sarkából láttam, hogy néha-néha érdeklődve tekint rám oldalra, de nem szólalt meg. Várta, hogy én kezdjek bele, amit viszont sokkal nehezebbnek bizonyult megtenni, mint ahogyan azt gondoltam. A szavak, amiket otthon kiterveltem, hogy majd mondok neki, mintha kitörlődtek volna az emlékezetemből, és csak ürességet hagytak maguk után. Néha tétován nyitottam ki a számat, hogy mégis belekezdek, de végül mindig meggondoltam magam. Ezt nem lehet csak úgy, egy séta közben elintézni.
-Hova megyünk? – szólalt meg végül mégis. Arcán csak a kíváncsiság tükröződött. Szegény még azt sem tudja, mi vár rá.
-Én a… parkra gondoltam – válaszoltam halkan, de nem néztem rá közben.
Ezután már nem szólalt meg. Csak csöndben lépkedett mellettem, és egyre jobban szorította a kezemet. Talán a tudatalattija már sejti, hogy valami rossz fog következni és emiatt reagál így. Aztán megérkeztünk a parkhoz. Nem akartam túlságosan bevinni őt a fák takarásába, csak annyira, hogy ne lássanak minket a kutakodó, kíváncsi tekintetek az utcáról. Mikor megtaláltam a megfelelő padot, mindketten leültünk rá.
-Miért hoztál el ide? – tört ki belőle a kíváncsiság. – Peter, látom rajtad, hogy valami baj van. Bökd már ki végre! – vált kétségbeesetté az arca.
Lehajtottam a fejem és csak néztem magam elé. A szavak csak nem akartak jönni, így a némaság újra eluralkodott felettünk. Hosszú percekig csak ültem ott, magam elé nézve, miközben éreztem, hogy a tekintetét végig rajtam tartotta. Aztán elhatároztam magam. Nem álltathatom őt tovább. Tudnia kell az okot, amiért ezt megteszem.
-Kérlek, Emi, amit most mondani fogok, az nagyon fontos. Engedd, hogy végig mondjam és kérlek, ne szólj közbe, rendben? – néztem mélyen a szemeibe. Lassan bólintott, én pedig egy mély levegő után belekezdtem. – Te is tudod, hát persze, miért ne tudnád, hogy én Londonból jöttem ide Magyarországra a balesetem miatt. Amikor lesérültem azon a versenyen és mély depresszióba zuhantam, a szüleim ide hoztak engem, mert itt él a világ egyik legjobb orvosa, aki ebben a helyzetben segíteni tudott nekem. Ezt mind te is tudod, hiszen ott találkoztunk először. Együtt vészeltük át azt a nehéz időszakot. És végül mindketten meggyógyultunk. Viszont azt is tudnod kell, hogy ha te nem vagy, akkor én sem gyógyulok ilyen gyorsan. Sokat segítettél nekem abban az egy-két hónapban. Szükségem volt valakire, akire támaszkodhattam, és mivel te is ugyanabban a cipőben jártál, mint én, könnyen megértetted a helyzetem.
-Peter… - mutatóujjamat az ajkaihoz érintve hallgattattam el őt, miközben egy aprót ráztam a fejemen, hogy még nem fejeztem be.
-Mivel az itteni lakásunkat csak béreltük, a szüleim visszaköltöznek Londonba – mondtam ki végül a lényeget. Az arca egyik pillanatról a másikra vált halálsápadttá. – Te is tudod, mennyire akarják, hogy színészetet tanuljak.
Itt egy pillanatra megálltam, hogy felkészülve mondhassam el az én szemszögemből is a történteket, mire ő kihasználva az átmeneti csendet, újra megszólalt.
-Tehát elmész – jelentette ki egyszerűen, de a hangja jóval feljebb csúszott a megszokottnál.
-A szüleim nem engedik meg, hogy itt maradjak… veled… Úgy gondolják, nem éri meg egy közönséges diákszerelem azt, hogy ne váljon belőlem egyszer majd híres színész – mondtam halkan.
-De ez nem közönséges diákszerelem! – csattant fel hirtelen, ami meglepett, de egyben egy kis örömmel is eltöltött. Tehát ő is így gondolja.
-Igen, de ők ezt nem tudják – hajtottam le a fejem.
-Akkor mond el nekik. Mond meg, hogy itt akarsz maradni velem. Itt is ugyanúgy tanulhatsz színésznek. Nem kellene feladnod ezért az álmaidat.
A szemei csillogtak a könnyektől, és én nem tehettem ellene semmit sem. Nem mondhattam azt, hogy ne féljen, minden rendben lesz, mert ez nem lett volna igaz. Semmi sem lesz rendben. Ezt már nem lehet megváltoztatni. A szüleim döntöttek.
-Sajnálom, Emi… már annyiszor megpróbáltam meggyőzni őket. Elmondtam nekik, hogy mennyire szeretlek, hogy fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni… de hajthatatlanok voltak. Csak azt hajtogatták, hogy pár hónap múlva már csak egy szép emlék leszel számomra… - ismételtem meg azt, amit előző este az anyám mondott. Pedig ő ezt nem értheti. Nem tudhatja, Emi mennyire fontos nekem. Hiszen valójában ő hozott helyre engem. A szüleim is nekik köszönhetik, hogy olyan hamar rendbe jöttem.
-Ezt… ezt nem tehetik! Nem vehetnek el tőlem! – borult a nyakamba zokogva.
-Annyira sajnálom… - motyogtam a hajába. – Hidd el, ha bármit is tudnék tenni azért, hogy itt maradjak, megtenném… de nem tudok.
Éreztem, ahogy az én szemeibe is könnyek gyűlnek. Nem! Nem sírhatom el magam előtte. Erősnek kell maradnom, hogy meg tudjam őt vigasztalni.
-Mi lesz most? Mikor költöztök? – kérdezte halkan, pár perc múlva.
-Két hét múlva – válaszoltam. – Emi… jól figyelj rám és kérlek, gondolj át mindent, mielőtt válaszolsz nekem – néztem mélyen a szemeibe. – Én… én nem tudom, hogyan lenne a helyes, hogyan folytassuk ezután… vagy hogy egyáltalán folytassuk-e. Akarod-e, hogy ezt a két hetet, ami vissza van, együtt töltsük el, vagy inkább tegyük meg most a megfelelő lépést? Mert azt te is tudod, hogy ha visszaköltöztem, azután már nem tudjuk majd folytatni… - motyogtam halkan. Nagy erőfeszítésembe került kimondani ezt a pár mondatot.
Ijedten nézett rám.
-Én nem akarom, hogy vége legyen – zokogta.
-Kérlek, Emi, csak válaszolj! – nyeltem nagyot. – Ha azt akarod, hogy itt és most legyen vége, akkor úgy lesz, de ha ezt a két hetet velem akarod eltölteni, akkor megpróbáljuk a lehető legjobban kihasználni ezt a rövid időszakot, hogy egymással foglalkozzunk.
-Te is tudod, hogy mit fogok választani… akkor miért kérdezed meg? Szerinted mi más választásom lehetne? Persze, hogy a lehető legtöbb időt akarom még veled eltölteni. De így csak még fájdalmasabb lenne közben és utána is. Mindketten tudjuk, mi lenne most a helyes lépés. Csak tovább rontanánk a helyzeten azzal, ha most folytatnánk.
-Akkor végleges ez a válaszod? – kérdeztem egy mély levegővétel után.
Könnyes szemekkel bólintott.
-És utána? – kérdeztem szomorúan.
-Csak ígérd meg, hogy megpróbálsz túllépni rajtam – nézett komolyan a szemeimbe. – Én is megpróbálom majd…
-Képtelen lennék elfelejteni téged – ráztam meg a fejem. – De megpróbálom – ígértem.
Karjait a nyakam köré fonva húzott magához, mire én a derekánál fogva öleltem át szorosan. Nem akartam elmenni innen. Annyi boldog emlék kötött ehhez az országhoz. Mennyivel könnyebb lenne, ha csak egy másik városba mennénk. Akkor nem kéne megtennünk ezt a lépést, mert el tudnánk utazni a másikhoz. De London nem éppen a szomszédban van. Ekkora távolságot nem lehet csak úgy hetente átutazni.
-Azt hiszem, mennünk kéne – sóhajtottam nem sokkal később. – Nem lenne gond, ha még haza kísérnélek? – kérdeztem óvatosan.
Aprót rázott a fején. Legalább még ezt a pár percet együtt tölthetjük.
A karomat kinyújtottam felé, mire ő azonnal hozzám bújt. Így sétáltunk vissza egészen a házukig. Út közben nem sok szót váltottunk egymással. Csak egy-egy halk kérdés hangzott el közöttünk.
-Mikor akarod elmondani a szüleidnek?
-Azt hiszem, minél előbb. Anya úgyis kihúzná belőlem előbb vagy utóbb, ha meglátja, hogy milyen állapotban érek haza.
-Emi, ugye nem fogsz ismét magadba fordulni? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam, hogy megint olyan legyen, mint amilyen a balesete után volt.
-Megpróbálok önmagam maradni – válaszolta, bár a hangja eléggé kétkedő volt.
És pont ebben a pillanatban érkeztünk meg a házuk elé. Tétován fordultam felé, miközben a karomat elvettem a derekáról és magam mellé ejtettem. Ahogy a szemeibe néztem, gyönyörű, csillogó kék íriszei megcsillantak a szomorúságtól és a könnyektől. Ahogy egy könnycsepp végigfolyt az arcán, képtelen voltam megállni, hogy ne emeljem föl a kezem, és le ne töröljem azokat. Ahogy ujjaim a bőréhez értek, lehunyta a szemeit és mély levegőt vett. Annyira gyönyörű volt. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik velünk. Csak még egyszer utoljára érezni akartam őt. Átölelni, és ajkaimat az övéihez érinteni. Látta rajtam, hogy mit szeretnék. Közelebb lépett hozzám, majd lábujjhegyre állva, karjait a nyakam köré fonta. Lassan kezdtem közelíteni az arcához, de nem húzódott el, nem gondolta meg magát. Aztán ajkaink végül találkoztak. Éreztem, ahogy apró teste megfeszül a karomban. Ős is pontosan tudta, hogy most utoljára éljük át ezt az érzést, de élvezni akarta még az utolsó pillanatokat is. Miután elváltunk egymás ajlától, a homlokának döntve az enyémet, újra megszólaltam.
-Nagyon vigyázz magadra – fúrtam tekintetemet az övébe.
-Te is… És sok szerencsét a továbbiakban. A gimihez… meg az egyetemhez… - suttogta. – Remélem, valóra válik a vágyad.
Lehajtott fejjel léptem hátra tőle, elengedve a derekát. Tudtam, hogy most érinthettem meg őt utoljára, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam csodálatos alakját és arcát, gyönyörű haját és szemeit.
-Biztos vagy a döntésedben? – kérdeztem meg még egyszer. Lassan bólintott. – Akkor... Szia, Emi... Emília – léptem még egyet hátrébb.
-Szia, Peter! – suttogta halkan.
Lassan kezdtem el hátrálni, hogy távolabb kerüljek tőle. Minden egyes lépés egy újabb tőrszúrás volt a szívembe. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet, ami csak még több fájdalmat okozott, de szinte már meg sem éreztem. Üres lettem legbelül. Úgy éreztem, már semmi sem tart össze. Hogy történhet ez egy tizenhat éves fiúval?
Végül mégis megfordultam és sietős léptekkel indultam el hazafelé.”
Hirtelen újra a valóságban találtam magam. A többieknek talán fel sem tűnt, hogy ki tudja mióta csak magam elé meredtem. Egyedül Liz nézett rám aggódó szemekkel, de egy apró fejrázás után ő is visszakapcsolódott a beszélgetésbe.
-Van egy nagyobb nyaralónk Balatonon és mivel ott el is férnénk mindannyian, arra gondoltam, az megfelelő lenne. Ha gondoljátok, megkérdezem, mikor tudunk oda menni – ajánlotta Alice.
-Szerintem ez nagyon jó ötlet – bólogatott Kel. – Legalább nem kellene még nyáron is szállodában élnünk.
A többiek erre felnevettek, Alice pedig folytatta.
-Ráadásul nagyon nyugodt környéken van – mosolygott. – Bár a vonat reggelenként nem épp a leghalkabb, de meg lehet szokni – kuncogott. – És a strand is közel van, ráadásul nem is drága. És van a közelben, maximum egy-két órányi autóútra egy nagyon jó aquapark is – vigyorodott el.
-Akkor az a nekünk való hely – csapta össze a kezeit Kellan, miközben hátba veregette Jacksont.
Úgy tűnik, ez a nyár nagyon jónak ígérkezik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz újra visszatérni Magyarországra. Az biztos, hogy jó jelnek tűnik, hogy már nem fájnak az emlékek. Már csak az a kérdés, milyen lesz, ha már ott leszünk?
2011. április 12., kedd
29. fejezet - Érzések
Sziasztok!
Nos, megjöttem:) Egész kipihent vagyok és az ihletem is visszajött, ennek köszönhetően már tegnap késő este befejeztem a fejezetet, de átnézni már nem volt időm, ezért csak most tudtam fölrakni. Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:) És ismét hoztam egy képet, ami remélem, megint elnyeri a tetszéseteket:) (Volt már ennél jobb is és kicsit el van mosódva, de a lényeg úgyis a rajta levőkön van;))
Puszi
Liz szemszöge
A napok nagyon gyorsan teltek. Jennie azóta sem gondolta meg magát és sajnos Peternek sem sikerült őt meggyőznie, de talán jobb is volt így. Ha Mark-ot ismét elővette volna a rendőrség, akkor talán újra bedühödött volna… Így viszont békén hagyott minket, és Jenniéket is. Próbáltam Petert is jobb belátásra bírni, de nem nagyon akart engedni. Egyfolytában azzal győzködtem, hogy jobb lesz így mindenkinek. Mark szabad marad, semmi priusz, és nekünk sem kell félnünk tőle.
A forgatások egyre hosszabbak és tömöttebbek voltak, mint az eddig megszokottak. Minden apróbb részletet a végére hagytak, és most ezek töltötték be az időnk nagy részét. A baseballos jeleneten kívül nem sok volt a Peterrel közös, aminek kicsit még örültem is. Persze nagyon is szívesen lettem volna a közelében, de a tudat, hogy ő nem úgy érez irántam, ahogyan én őiránta, nagyot sújtott a magabiztosságomra. Féltem, hogy valami hülyeséget csinálok, amikor a közelében vagyok. Annyit érintkeztünk az elmúlt hónapokban, már csak a Mark-os ügy miatt is, hogy képes lettem volna az egész napomat vele tölteni, de ez már túlzás lett volna. Ehelyett inkább próbáltam egyre eltávolodni tőle, amit ő észre is vett, de sikerült meggyőznöm őt azzal, hogy csak a forgatások miatt van az, hogy mostanában kevesebbet látjuk egymást. Nem jártam át hozzá, és ő sem keresett. Az étkezésekre is külön mentünk le, már csak azért is, mert vagy a forgatás, vagy neki a kondi pont arra az időpontra esett. Sokszor láttam rajta, hogy kezd egyre jobban kimerülni, de benne is az tarthatta a lelket, ami bennem is: Nemsokára vége a forgatásnak és a nyarat pihenéssel tölthetjük el. Ugyan én még nem tudtam, hogy ezt a másfél hónapot hol és kivel fogom eltölteni. Eddig mindig a barátnőimmel voltam, de a forgatások alatt tőlük is kezdtem egyre jobban eltávolodni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig beszélünk egymással, és még csak egy sms megírásával sem fáradozunk.
A megoldást végül Nikki találta meg a dologra. Éppen a kedvenc kávézónkban beszélgettünk. Kint egész meleg volt a megszokotthoz képest, így a hangulat is meglehetősen nyárias volt.
-Mit szólnál hozzá, ha a nyáron elutaznánk valahova közösen? – vetette föl az ötletet. - Úgy értem, a többiekkel együtt. Annyi mindent éltünk át együtt ez alatt a néhány hónap alatt, hogy már úgyis csak unatkoznánk egymás nélkül – kuncogott. - Meg amúgy is… Rob és Alice így is, úgy is együtt lennének, Ash és Kel szintén… Ratch és Tay is nagyon összemelegedtek az utóbbi napokban – somolygott. – Aztán ki tudja, talán még Peter is rászánja végre magát, hogy elhívjon téged valahova – vigyorgott leplezetlenül.
-Jaj, Nikki – sóhajtottam. – Mikor hagyjátok már végre annyiban ezt a dolgot.
-Csak azt ne mond, hogy nem örülnél neki – húzódott félmosolyra a szája.
-Azt nem mondtam – haraptam az ajkamba lesütött szemekkel. – De ez nem fog bekövetkezni, mert Peter nem érez többet irántam barátságnál. Ezt ő maga mondta – tettem még hozzá, mielőtt közbevágott volna. Összeszűkített szemekkel nézett rám egy darabig, majd sóhajtva megcsóválta a fejét.
-Vagy csak ő maga sem veszi észre – vonta meg a vállát.
-Miért akartok minden áron kerítőt játszani? – vontam fel a szemöldököm.
-A barátoknak ez a dolguk – vigyorgott. – Nekünk csak jó az, ha titeket boldognak látunk.
Csak megforgattam a szemeimet.
-Inkább beszéljünk valami másról – ajánlottam. – Mondjuk… mire gondoltál, hova mennénk? – mosolyogtam.
-Még fogalmam sincs – gondolkodott el. – Úgy gondoltam, majd a többiekkel közösen megbeszéljük – vonta meg a vállát.
-Arra nem gondoltál, hogy a többieknek esetleg valami más programja lesz akkor? – vontam fel a szemöldököm. – Kicsit későn szóltál…
-Egyiküktől sem hallottam még nagy terveket a nyárra nézve – vonta meg ismét a vállát.
-Hát jó, te tudod – sóhajtottam. – Viszont most már szerintem induljunk vissza a szállodába, mert úgy látom, ma sem kerül el minket az eső – néztem ki elrévedve az ablakon.
-Oké – bólintott, miközben odaintett a pincérlánynak.
Miután kifizettük a kávékat, az időjárás ellenére is lassú léptekkel indultunk vissza a szállodába. Jó volt most csak ilyen nyugodtan sétálgatni, pedig tudtuk, hogy ha nem sietünk, nagy valószínűséggel bőrig fogunk ázni, aminek pedig egy jó kis megfázás lenne az eredménye.
-Úgy tűnik, nem sikerült időben elindulnunk – törölte meg az arcát Nikki, mikor rácsöppent az első esőcsepp. – Hívni kéne egy taxit, szerintem – húzta föl a kapucniját, miközben a táskájában kezdett el kutatni a mobilja után. – A francba! Azt hiszem, ott hagytam a szállodában a telefonomat.
-Dettó – mondtam, miután belenyúltam a zsebembe, de az üres volt. – Szerintem az enyém pedig Peternél van, mert utoljára ő beszélt Mr. Bissonnal, de nekem el kellett közben sietnem – sóhajtottam.
-Remek! – rejtette el a kezeit a zsebébe. – Akkor gyalogolunk, és bőrig ázunk – állapította meg beletörődően. – De azért siessünk – gyorsította meg kicsit a lépteit, én pedig megpróbáltam tartani vele a tempót.
Számíthattunk volna rá, hogy nem ússzuk meg a mai napot sem eső nélkül, mégsem hoztunk magunkkal kabátot vagy esernyőt. Itt Vancouverben ez olyan, mintha ruha nélkül mentünk volna el sétálni. Csak az emberek így nem nevetve, hanem sajnálkozva néztek utánunk.
Már egy jó ideje sétáltunk az esőben, ami csak egyre jobban zuhogott. A kapucnink már teljesen átázott és már a hajunk is vizesen tapadt a nyakunkhoz és a homlokunkhoz. Az arcunkat folyamatosan törölgetni kellett a rá eső cseppek miatt, ezért mindketten leszegett fejjel haladtunk végig az utcákon. Az autók folyamatosan haladtak el mellettünk, néha fölfröcskölve ránk az útról a vizet, ami miatt csak még inkább mérgelődtünk. Aztán egyszer csak két rövidebb dudálást hallottunk meg, majd nem messze tőlünk megállt egy fekete kocsi. Az ablaka azonnal lehúzódott.
-Gyertek, szálljatok be! – intett oda nekünk Peter, mire Nikkivel egy pillanatra összenéztünk, majd elindultunk a kocsi felé. Az utolsó pár lépést már futva tettük meg, hogy minél hamarabb az esőtől védett autóba ülhessünk. – Ti meg mit csináltatok a zuhogó esőben? – vonta fel a szemöldökét, amint becsuktuk az ajtókat.
-Éppen visszafelé tartottunk… amikor… elkezdett esni – válaszoltam néha-néha összekoccanó fogakkal.
-Miért nem hívtatok taxit? – csodálkozott.
-Egyikünknél sincs telefon – válaszolt Nikki.
Én csak bólintottam.
-Nikki a szállodában felejtette, az enyém pedig nálad maradt – néztem a visszapillantó tükrön keresztül a szemeibe.
-Ó, tényleg! – túrt bele a hajába. – Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből – nézett rám bocsánatkérően. – Csak miután beszéltem Mr. Bissonnal, sietnem kellett a kondiba, mert már késésben voltam. Most is onnan jövök – bökött fejével az anyósülésen fekvő táska felé.
-Semmi gond. Azt hiszem, azzal, hogy most fölvettél minket, ezt jóvá is tetted. Jut eszembe… bocsi, hogy összevizezzük az üléseket – pillantottam Nikkire zavartan, aki viszont vigyorogva nézett előre Peterre.
-Bőven elég büntetés ez neki – nevetett. – Ha már miatta áztunk el teljesen…
-Nem tudom, ki hagyta a szállodában a mobilját – vágott vissza.
-Ugyan Peter! – legyintett Nikki. – Valld csak be, hogy azért nem kérted még el Liztől a rendőr telefonszámát, hogy mikor beszélned kell vele, átmehess hozzá – vigyorgott leplezetlenül.
Ijedten sütöttem le a szemeimet és mindenhova néztem, csak Peterre nem. Ez volt az első olyan alkalom, hogy bárki is megjegyzést tett ránk olyankor, amikor a másik fél is ott tartózkodott. Mert abban biztos voltam, hogy nem csak engem nyaggatnak egyfolytában Peterrel, hanem őt is velem. Csak ő gondolom jót nevet ezeken a feltételezéseken, velem ellentétben…
-Ha-ha! Nagyon vicces – forgatta meg a szemeit Peter. – És, ha még így is van, akkor sincs semmi közöd hozzá.
Ezekre a szavakra felkaptam a fejem. Ezt most komolyan ő mondta? Biztosan csak képzelődöm. Igen, biztosan így van. Csak Nikkit próbálta lerázni ezzel, semmi több – ismételgettem magamban.
-Mivel én vagyok az egyik legjobb barátotok, úgy gondolom, nagyon is sok közöm van hozzá – húzta fel az orrát Nikki. – Azért remélem, én leszek az első, akinek elmondjátok – fonta keresztbe a kezeit a mellei előtt, miközben az arca durcás fintorba rándult, de a szája sarkában mosoly bujkált és én pontosan tudtam, hogy miért.
-Persze – forgattam meg a szemeimet.
Hihetetlenül rossz volt kimondani ezt az egy szót. Éreztem, hogy még akkor sem lennék képes kialakítani egy kapcsolatot, ha Peter csodálatos módon viszonozná az érzéseimet. Még nem tettem túl magam a múlton. Ugyan, Liz, hiszen már csaknem húsz éve volt! – válaszoltam gondolatban saját magamnak. Mégsem voltam képes elfelejteni az akkor történteket…
„Zokogva feküdtem a kórházi ágyon, miközben a lepedőt markolásztam magam mellett. Képtelen voltam magamba fojtani a bánatom. Az egyik kezem az arcomra szorítottam, hogy megpróbáljam tompítani az égető érzést. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ujjainak a nyomai kirajzolódtak a bőrömön. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt tette. Ő nem ilyen. Nem lenne képes ezt tenni. Hiszen szeretjük egymást… Vagy talán csak én érzem így? Talán ő sohasem érzett úgy irántam, ahogyan én őiránta? Talán ez az egész csak egy játék volt neki? Egy fiatal, fülig szerelmes lány… Milyen csábító is lehet ez egy olyan fiúnak, mint amilyen ő… Te jó ég! Hogy gondolhatok ilyeneket róla? Talán csak a szülei akarták, hogy ezt tegye… Mégis olyan meggyőző volt… Ebben a pillanatban kinyitódott a kórterem ajtaja és anya alakja rajzolódott ki a lámpa fényében…”
-Liz! – A nevemre fölkaptam a fejem. – Minden rendben? – kérdezte Nikki aggódva.
-Igen – vágtam rá gyorsan. – Csak elgondolkodtam – fordítottam vissza a tekintetem az ablak felé.
-Érdekesek lehettek azok a gondolatok, mert észre sem vetted, hogy már megérkeztünk – kuncogott fel mellettem.
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd egy mély levegő után fordultam csak vissza felé. Peter fürkésző tekintete az arcomra tapadt, ami kezdett egyre inkább zavarba hozni, de ezt igyekeztem nem kimutatni.
-Akkor mire várunk még? – próbáltam meg elterelni magamról a figyelmet, miközben kinyitottam az ajtót.
Peter és Nikki követtek. Mindhárman futva tettük meg azt a pár métert a bejáratig, majd egy emberként lélegeztünk föl, mikor végre tető volt a fejünk felett.
-Szerintem gyorsan öltözzetek át, mielőtt még megfáztok – terelt minket Peter a lift irányába.
Miután mindketten eltűntek a szobájukban és én is becsuktam magam mögött az ajtót, fellélegezve dőltem neki a falnak. Miért csinálja ezt Nikki? Miért jó neki, hogy újra meg újra zavarba hoz engem Peter előtt? Azt hiszem, jobb lesz, ha minél előbb beszélek vele erről, mert ha így folytatja tovább, Peter előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy nem ok nélkül mondogatja ezt állandóan.
Miután ledobáltam magamról a vizes ruhákat, gyorsan beálltam a zuhany alá és megengedtem a forró vizet. A bőröm bizseregni kezdett, ahol hozzáért a forró vízsugár. Erőteljes borzongás futott végig rajtam. Ezután még sokáig álltam a zuhany alatt. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elzárjam a meleg vizet. Pedig tudtam, hogy már nem fáznék, hiszen a fürdő már jócskán bepárásodott, mégis legszívesebben még órákig ott álltam volna egy helyben.
Aztán végül mégis elzártam a csapokat és kiléptem a zuhanykabinból. Gyorsan felvettem a köntösömet, majd egy törölközőt csavarva a hajamra, átmentem a szobába. Odaléptem a szekrényemhez, majd elővettem belőle pár ruhát, amiket aztán az ágyamra dobtam. Mielőtt azonban a ruha landolt volna az ágyneműn, észrevettem egy apró csillanást a takarón. Összeszűkített szemekkel léptem oda az ágyhoz, majd felemeltem az oda dobott pólót. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, ahogy megláttam a mobilomat, rajta egy kis fecnivel, amin ez állt:
Mosolyogva az órára néztem, mire azonnal rá is fagyott a jókedv az arcomra. Már háromnegyed nyolc volt és én még vizes hajjal, egy szál köntösben álltam a szobámban. Azonnal visszasiettem a fürdőbe, majd gyorsan megszárítottam a hajamat. Kapkodva átfésültem az ujjaimmal, majd újra elmerültem a ruhásszekrényben. Fogalmam sem volt, mit vegyek fel, mert abban biztos voltam, hogy nem azt, amit elsőre kiválasztottam. Nem értettem, miért annyira fontos most nekem, hogy mi is van rajtam, de nem is gondolkodtam ezen tovább. Végre magtaláltam a megfelelő felsőt, amit azonnal föl is vettem. Miután elkészültem mindennel, még egy gyors pillantást vetettem a tükörbe, nehogy elfelejtsek valamit, de szerencsére minden a helyén volt rajtam. Ráadásul még volt két percem is…
Amint leértem a szálloda éttermébe, rögtön észrevettem őket egy nagy asztalnál. Több kisebb össze volt tolva, így mindannyian kényelmesen elfértek körülötte.
-Már azt hittük, Peter elfelejtett szólni neked – pillantott rám Kris, mikor az asztal mellé értem.
-Én inkább arra tippeltem, hogy nálad ragadt, de ezek szerint nem – kuncogott Ash.
-Amint látod, nincs velem – vontam meg a vállam.
-Ne haragudjatok, csak elaludtam – fékezett le mellettünk az említett, majd ledobta magát az utolsó üres székre. Látszott rajta, mennyire kimerült. Még most is majd leragadtak a szemei. – Remélem, nem maradtam le még semmiről sem – pillantott Nikkire, aki csak megrázta a fejét.
-Nem, de mivel már mind itt vagytok, most már belekezdhetek. Szóval, arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy-két hétre valahova közösen nyaralni. Már úgyis össze vagyunk szokva, mint egy nagy család – nézett végig rajtunk várakozóan.
-Szerintem ez nagyon jó ötlet – lelkendezett Ashley.
A többiek mind bólintottak.
-Akkor már csak az a kérdés, hogy hova menjünk.- gondolkodott el.
Ezek után sorban jöttek az ötletek. Szóba jött Görögország, azon belül is sok kisebb lehetőség, mint például Corfu. Nikki megemlítette Olaszországot is, mivel oda még nem sikerült eljutnia, de csak csupa jót hallott az olasz városokról. Mindenféle ínyencségek, különleges épületek…
Hosszú percekig mindenki csak sorolta az ötleteit, hátha lesz egy olyan, ami mindenkinek tetszik, vagy legalább páran felkapják rá a fejüket. Aztán Alice, hosszú hallgatás után egyszer csak megszólalt.
-Mit szólnátok Magyarországhoz?
Nos, megjöttem:) Egész kipihent vagyok és az ihletem is visszajött, ennek köszönhetően már tegnap késő este befejeztem a fejezetet, de átnézni már nem volt időm, ezért csak most tudtam fölrakni. Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:) És ismét hoztam egy képet, ami remélem, megint elnyeri a tetszéseteket:) (Volt már ennél jobb is és kicsit el van mosódva, de a lényeg úgyis a rajta levőkön van;))
Puszi
Liz szemszöge
A napok nagyon gyorsan teltek. Jennie azóta sem gondolta meg magát és sajnos Peternek sem sikerült őt meggyőznie, de talán jobb is volt így. Ha Mark-ot ismét elővette volna a rendőrség, akkor talán újra bedühödött volna… Így viszont békén hagyott minket, és Jenniéket is. Próbáltam Petert is jobb belátásra bírni, de nem nagyon akart engedni. Egyfolytában azzal győzködtem, hogy jobb lesz így mindenkinek. Mark szabad marad, semmi priusz, és nekünk sem kell félnünk tőle.
A forgatások egyre hosszabbak és tömöttebbek voltak, mint az eddig megszokottak. Minden apróbb részletet a végére hagytak, és most ezek töltötték be az időnk nagy részét. A baseballos jeleneten kívül nem sok volt a Peterrel közös, aminek kicsit még örültem is. Persze nagyon is szívesen lettem volna a közelében, de a tudat, hogy ő nem úgy érez irántam, ahogyan én őiránta, nagyot sújtott a magabiztosságomra. Féltem, hogy valami hülyeséget csinálok, amikor a közelében vagyok. Annyit érintkeztünk az elmúlt hónapokban, már csak a Mark-os ügy miatt is, hogy képes lettem volna az egész napomat vele tölteni, de ez már túlzás lett volna. Ehelyett inkább próbáltam egyre eltávolodni tőle, amit ő észre is vett, de sikerült meggyőznöm őt azzal, hogy csak a forgatások miatt van az, hogy mostanában kevesebbet látjuk egymást. Nem jártam át hozzá, és ő sem keresett. Az étkezésekre is külön mentünk le, már csak azért is, mert vagy a forgatás, vagy neki a kondi pont arra az időpontra esett. Sokszor láttam rajta, hogy kezd egyre jobban kimerülni, de benne is az tarthatta a lelket, ami bennem is: Nemsokára vége a forgatásnak és a nyarat pihenéssel tölthetjük el. Ugyan én még nem tudtam, hogy ezt a másfél hónapot hol és kivel fogom eltölteni. Eddig mindig a barátnőimmel voltam, de a forgatások alatt tőlük is kezdtem egyre jobban eltávolodni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig beszélünk egymással, és még csak egy sms megírásával sem fáradozunk.
A megoldást végül Nikki találta meg a dologra. Éppen a kedvenc kávézónkban beszélgettünk. Kint egész meleg volt a megszokotthoz képest, így a hangulat is meglehetősen nyárias volt.
-Mit szólnál hozzá, ha a nyáron elutaznánk valahova közösen? – vetette föl az ötletet. - Úgy értem, a többiekkel együtt. Annyi mindent éltünk át együtt ez alatt a néhány hónap alatt, hogy már úgyis csak unatkoznánk egymás nélkül – kuncogott. - Meg amúgy is… Rob és Alice így is, úgy is együtt lennének, Ash és Kel szintén… Ratch és Tay is nagyon összemelegedtek az utóbbi napokban – somolygott. – Aztán ki tudja, talán még Peter is rászánja végre magát, hogy elhívjon téged valahova – vigyorgott leplezetlenül.
-Jaj, Nikki – sóhajtottam. – Mikor hagyjátok már végre annyiban ezt a dolgot.
-Csak azt ne mond, hogy nem örülnél neki – húzódott félmosolyra a szája.
-Azt nem mondtam – haraptam az ajkamba lesütött szemekkel. – De ez nem fog bekövetkezni, mert Peter nem érez többet irántam barátságnál. Ezt ő maga mondta – tettem még hozzá, mielőtt közbevágott volna. Összeszűkített szemekkel nézett rám egy darabig, majd sóhajtva megcsóválta a fejét.
-Vagy csak ő maga sem veszi észre – vonta meg a vállát.
-Miért akartok minden áron kerítőt játszani? – vontam fel a szemöldököm.
-A barátoknak ez a dolguk – vigyorgott. – Nekünk csak jó az, ha titeket boldognak látunk.
Csak megforgattam a szemeimet.
-Inkább beszéljünk valami másról – ajánlottam. – Mondjuk… mire gondoltál, hova mennénk? – mosolyogtam.
-Még fogalmam sincs – gondolkodott el. – Úgy gondoltam, majd a többiekkel közösen megbeszéljük – vonta meg a vállát.
-Arra nem gondoltál, hogy a többieknek esetleg valami más programja lesz akkor? – vontam fel a szemöldököm. – Kicsit későn szóltál…
-Egyiküktől sem hallottam még nagy terveket a nyárra nézve – vonta meg ismét a vállát.
-Hát jó, te tudod – sóhajtottam. – Viszont most már szerintem induljunk vissza a szállodába, mert úgy látom, ma sem kerül el minket az eső – néztem ki elrévedve az ablakon.
-Oké – bólintott, miközben odaintett a pincérlánynak.
Miután kifizettük a kávékat, az időjárás ellenére is lassú léptekkel indultunk vissza a szállodába. Jó volt most csak ilyen nyugodtan sétálgatni, pedig tudtuk, hogy ha nem sietünk, nagy valószínűséggel bőrig fogunk ázni, aminek pedig egy jó kis megfázás lenne az eredménye.
-Úgy tűnik, nem sikerült időben elindulnunk – törölte meg az arcát Nikki, mikor rácsöppent az első esőcsepp. – Hívni kéne egy taxit, szerintem – húzta föl a kapucniját, miközben a táskájában kezdett el kutatni a mobilja után. – A francba! Azt hiszem, ott hagytam a szállodában a telefonomat.
-Dettó – mondtam, miután belenyúltam a zsebembe, de az üres volt. – Szerintem az enyém pedig Peternél van, mert utoljára ő beszélt Mr. Bissonnal, de nekem el kellett közben sietnem – sóhajtottam.
-Remek! – rejtette el a kezeit a zsebébe. – Akkor gyalogolunk, és bőrig ázunk – állapította meg beletörődően. – De azért siessünk – gyorsította meg kicsit a lépteit, én pedig megpróbáltam tartani vele a tempót.
Számíthattunk volna rá, hogy nem ússzuk meg a mai napot sem eső nélkül, mégsem hoztunk magunkkal kabátot vagy esernyőt. Itt Vancouverben ez olyan, mintha ruha nélkül mentünk volna el sétálni. Csak az emberek így nem nevetve, hanem sajnálkozva néztek utánunk.
Már egy jó ideje sétáltunk az esőben, ami csak egyre jobban zuhogott. A kapucnink már teljesen átázott és már a hajunk is vizesen tapadt a nyakunkhoz és a homlokunkhoz. Az arcunkat folyamatosan törölgetni kellett a rá eső cseppek miatt, ezért mindketten leszegett fejjel haladtunk végig az utcákon. Az autók folyamatosan haladtak el mellettünk, néha fölfröcskölve ránk az útról a vizet, ami miatt csak még inkább mérgelődtünk. Aztán egyszer csak két rövidebb dudálást hallottunk meg, majd nem messze tőlünk megállt egy fekete kocsi. Az ablaka azonnal lehúzódott.
-Gyertek, szálljatok be! – intett oda nekünk Peter, mire Nikkivel egy pillanatra összenéztünk, majd elindultunk a kocsi felé. Az utolsó pár lépést már futva tettük meg, hogy minél hamarabb az esőtől védett autóba ülhessünk. – Ti meg mit csináltatok a zuhogó esőben? – vonta fel a szemöldökét, amint becsuktuk az ajtókat.
-Éppen visszafelé tartottunk… amikor… elkezdett esni – válaszoltam néha-néha összekoccanó fogakkal.
-Miért nem hívtatok taxit? – csodálkozott.
-Egyikünknél sincs telefon – válaszolt Nikki.
Én csak bólintottam.
-Nikki a szállodában felejtette, az enyém pedig nálad maradt – néztem a visszapillantó tükrön keresztül a szemeibe.
-Ó, tényleg! – túrt bele a hajába. – Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből – nézett rám bocsánatkérően. – Csak miután beszéltem Mr. Bissonnal, sietnem kellett a kondiba, mert már késésben voltam. Most is onnan jövök – bökött fejével az anyósülésen fekvő táska felé.
-Semmi gond. Azt hiszem, azzal, hogy most fölvettél minket, ezt jóvá is tetted. Jut eszembe… bocsi, hogy összevizezzük az üléseket – pillantottam Nikkire zavartan, aki viszont vigyorogva nézett előre Peterre.
-Bőven elég büntetés ez neki – nevetett. – Ha már miatta áztunk el teljesen…
-Nem tudom, ki hagyta a szállodában a mobilját – vágott vissza.
-Ugyan Peter! – legyintett Nikki. – Valld csak be, hogy azért nem kérted még el Liztől a rendőr telefonszámát, hogy mikor beszélned kell vele, átmehess hozzá – vigyorgott leplezetlenül.
Ijedten sütöttem le a szemeimet és mindenhova néztem, csak Peterre nem. Ez volt az első olyan alkalom, hogy bárki is megjegyzést tett ránk olyankor, amikor a másik fél is ott tartózkodott. Mert abban biztos voltam, hogy nem csak engem nyaggatnak egyfolytában Peterrel, hanem őt is velem. Csak ő gondolom jót nevet ezeken a feltételezéseken, velem ellentétben…
-Ha-ha! Nagyon vicces – forgatta meg a szemeit Peter. – És, ha még így is van, akkor sincs semmi közöd hozzá.
Ezekre a szavakra felkaptam a fejem. Ezt most komolyan ő mondta? Biztosan csak képzelődöm. Igen, biztosan így van. Csak Nikkit próbálta lerázni ezzel, semmi több – ismételgettem magamban.
-Mivel én vagyok az egyik legjobb barátotok, úgy gondolom, nagyon is sok közöm van hozzá – húzta fel az orrát Nikki. – Azért remélem, én leszek az első, akinek elmondjátok – fonta keresztbe a kezeit a mellei előtt, miközben az arca durcás fintorba rándult, de a szája sarkában mosoly bujkált és én pontosan tudtam, hogy miért.
-Persze – forgattam meg a szemeimet.
Hihetetlenül rossz volt kimondani ezt az egy szót. Éreztem, hogy még akkor sem lennék képes kialakítani egy kapcsolatot, ha Peter csodálatos módon viszonozná az érzéseimet. Még nem tettem túl magam a múlton. Ugyan, Liz, hiszen már csaknem húsz éve volt! – válaszoltam gondolatban saját magamnak. Mégsem voltam képes elfelejteni az akkor történteket…
„Zokogva feküdtem a kórházi ágyon, miközben a lepedőt markolásztam magam mellett. Képtelen voltam magamba fojtani a bánatom. Az egyik kezem az arcomra szorítottam, hogy megpróbáljam tompítani az égető érzést. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ujjainak a nyomai kirajzolódtak a bőrömön. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt tette. Ő nem ilyen. Nem lenne képes ezt tenni. Hiszen szeretjük egymást… Vagy talán csak én érzem így? Talán ő sohasem érzett úgy irántam, ahogyan én őiránta? Talán ez az egész csak egy játék volt neki? Egy fiatal, fülig szerelmes lány… Milyen csábító is lehet ez egy olyan fiúnak, mint amilyen ő… Te jó ég! Hogy gondolhatok ilyeneket róla? Talán csak a szülei akarták, hogy ezt tegye… Mégis olyan meggyőző volt… Ebben a pillanatban kinyitódott a kórterem ajtaja és anya alakja rajzolódott ki a lámpa fényében…”
-Liz! – A nevemre fölkaptam a fejem. – Minden rendben? – kérdezte Nikki aggódva.
-Igen – vágtam rá gyorsan. – Csak elgondolkodtam – fordítottam vissza a tekintetem az ablak felé.
-Érdekesek lehettek azok a gondolatok, mert észre sem vetted, hogy már megérkeztünk – kuncogott fel mellettem.
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd egy mély levegő után fordultam csak vissza felé. Peter fürkésző tekintete az arcomra tapadt, ami kezdett egyre inkább zavarba hozni, de ezt igyekeztem nem kimutatni.
-Akkor mire várunk még? – próbáltam meg elterelni magamról a figyelmet, miközben kinyitottam az ajtót.
Peter és Nikki követtek. Mindhárman futva tettük meg azt a pár métert a bejáratig, majd egy emberként lélegeztünk föl, mikor végre tető volt a fejünk felett.
-Szerintem gyorsan öltözzetek át, mielőtt még megfáztok – terelt minket Peter a lift irányába.
Miután mindketten eltűntek a szobájukban és én is becsuktam magam mögött az ajtót, fellélegezve dőltem neki a falnak. Miért csinálja ezt Nikki? Miért jó neki, hogy újra meg újra zavarba hoz engem Peter előtt? Azt hiszem, jobb lesz, ha minél előbb beszélek vele erről, mert ha így folytatja tovább, Peter előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy nem ok nélkül mondogatja ezt állandóan.
Miután ledobáltam magamról a vizes ruhákat, gyorsan beálltam a zuhany alá és megengedtem a forró vizet. A bőröm bizseregni kezdett, ahol hozzáért a forró vízsugár. Erőteljes borzongás futott végig rajtam. Ezután még sokáig álltam a zuhany alatt. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elzárjam a meleg vizet. Pedig tudtam, hogy már nem fáznék, hiszen a fürdő már jócskán bepárásodott, mégis legszívesebben még órákig ott álltam volna egy helyben.
Aztán végül mégis elzártam a csapokat és kiléptem a zuhanykabinból. Gyorsan felvettem a köntösömet, majd egy törölközőt csavarva a hajamra, átmentem a szobába. Odaléptem a szekrényemhez, majd elővettem belőle pár ruhát, amiket aztán az ágyamra dobtam. Mielőtt azonban a ruha landolt volna az ágyneműn, észrevettem egy apró csillanást a takarón. Összeszűkített szemekkel léptem oda az ágyhoz, majd felemeltem az oda dobott pólót. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, ahogy megláttam a mobilomat, rajta egy kis fecnivel, amin ez állt:
„8-kor vacsi Nikkiékkel:) Mindenkinek kötelező!
Ui.: Még egyszer bocsi:) Peter”
Ui.: Még egyszer bocsi:) Peter”
Mosolyogva az órára néztem, mire azonnal rá is fagyott a jókedv az arcomra. Már háromnegyed nyolc volt és én még vizes hajjal, egy szál köntösben álltam a szobámban. Azonnal visszasiettem a fürdőbe, majd gyorsan megszárítottam a hajamat. Kapkodva átfésültem az ujjaimmal, majd újra elmerültem a ruhásszekrényben. Fogalmam sem volt, mit vegyek fel, mert abban biztos voltam, hogy nem azt, amit elsőre kiválasztottam. Nem értettem, miért annyira fontos most nekem, hogy mi is van rajtam, de nem is gondolkodtam ezen tovább. Végre magtaláltam a megfelelő felsőt, amit azonnal föl is vettem. Miután elkészültem mindennel, még egy gyors pillantást vetettem a tükörbe, nehogy elfelejtsek valamit, de szerencsére minden a helyén volt rajtam. Ráadásul még volt két percem is…
Amint leértem a szálloda éttermébe, rögtön észrevettem őket egy nagy asztalnál. Több kisebb össze volt tolva, így mindannyian kényelmesen elfértek körülötte.
-Már azt hittük, Peter elfelejtett szólni neked – pillantott rám Kris, mikor az asztal mellé értem.
-Én inkább arra tippeltem, hogy nálad ragadt, de ezek szerint nem – kuncogott Ash.
-Amint látod, nincs velem – vontam meg a vállam.
-Ne haragudjatok, csak elaludtam – fékezett le mellettünk az említett, majd ledobta magát az utolsó üres székre. Látszott rajta, mennyire kimerült. Még most is majd leragadtak a szemei. – Remélem, nem maradtam le még semmiről sem – pillantott Nikkire, aki csak megrázta a fejét.
-Nem, de mivel már mind itt vagytok, most már belekezdhetek. Szóval, arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy-két hétre valahova közösen nyaralni. Már úgyis össze vagyunk szokva, mint egy nagy család – nézett végig rajtunk várakozóan.
-Szerintem ez nagyon jó ötlet – lelkendezett Ashley.
A többiek mind bólintottak.
-Akkor már csak az a kérdés, hogy hova menjünk.- gondolkodott el.
Ezek után sorban jöttek az ötletek. Szóba jött Görögország, azon belül is sok kisebb lehetőség, mint például Corfu. Nikki megemlítette Olaszországot is, mivel oda még nem sikerült eljutnia, de csak csupa jót hallott az olasz városokról. Mindenféle ínyencségek, különleges épületek…
Hosszú percekig mindenki csak sorolta az ötleteit, hátha lesz egy olyan, ami mindenkinek tetszik, vagy legalább páran felkapják rá a fejüket. Aztán Alice, hosszú hallgatás után egyszer csak megszólalt.
-Mit szólnátok Magyarországhoz?
2011. április 10., vasárnap
Közlemény
Sziasztok!
Sajnálom, hogy megint emiatt kell írnom és még mindig nem a frisst hozom, de az előző hetem a terveim ellenére is eléggé be lett táblázva és most hétvégén pedig Budapesten voltam meccsen, így semmit nem tudtam írni:/ Még csak egy oldal van meg az új fejezetből és nem szeretném összecsapni sem:S Az estém további része úgy ahogy szabad, bár még kicsit kell tanulnom, de azon kívül más nincs:) Szóval ma még írom tovább, de azt nem garantálhatom, hogy készen is lesz még a nap folyamán, főleg a mostani agyhalál közeli állapotomban. Viszont holnap nem lesz délután edzésem, úgyhogy akkor lesz több időm, főleg úgy, hogy reggel csak harmadik órára kell bemennem, ezért tovább is aludhatok:D
Viszont, hogy ne "távozzatok" innen üres kézzel, hoztam egy kis meglepetést nektek:D Már említettem, hogy a novellához készítettem egy képet is, ami jó részt a történethez kapcsolódik:) Nem olyan nagy szám és a képet rajta már láttátok pont az előző fejezetnél(:$), de ez illett hozzá a legjobban:) Már csak azért is, mert mindketten kicsit fiatalabbnak néznek ki rajta:)
Ehhez kapcsolódóan még tájékoztatnálak titeket a szavazás eredményéről is:) Ugyan nem nagy különbséggel, de végül a második eshetőség nyert, azaz csak miután elkészült, akkor rakom föl részekre bontva az egészet, kiegészítve ezzel a fejezetek közötti szüneteket:) Ez még eltarthat egy jó darabig, mert mostanában nem sokat haladtam vele, ahogy a rendes történettel sem:/
Viszont most itt van az előbb ígért kép:)
Remélem, tetszik nektek:)
Puszi
Sajnálom, hogy megint emiatt kell írnom és még mindig nem a frisst hozom, de az előző hetem a terveim ellenére is eléggé be lett táblázva és most hétvégén pedig Budapesten voltam meccsen, így semmit nem tudtam írni:/ Még csak egy oldal van meg az új fejezetből és nem szeretném összecsapni sem:S Az estém további része úgy ahogy szabad, bár még kicsit kell tanulnom, de azon kívül más nincs:) Szóval ma még írom tovább, de azt nem garantálhatom, hogy készen is lesz még a nap folyamán, főleg a mostani agyhalál közeli állapotomban. Viszont holnap nem lesz délután edzésem, úgyhogy akkor lesz több időm, főleg úgy, hogy reggel csak harmadik órára kell bemennem, ezért tovább is aludhatok:D
Viszont, hogy ne "távozzatok" innen üres kézzel, hoztam egy kis meglepetést nektek:D Már említettem, hogy a novellához készítettem egy képet is, ami jó részt a történethez kapcsolódik:) Nem olyan nagy szám és a képet rajta már láttátok pont az előző fejezetnél(:$), de ez illett hozzá a legjobban:) Már csak azért is, mert mindketten kicsit fiatalabbnak néznek ki rajta:)
Ehhez kapcsolódóan még tájékoztatnálak titeket a szavazás eredményéről is:) Ugyan nem nagy különbséggel, de végül a második eshetőség nyert, azaz csak miután elkészült, akkor rakom föl részekre bontva az egészet, kiegészítve ezzel a fejezetek közötti szüneteket:) Ez még eltarthat egy jó darabig, mert mostanában nem sokat haladtam vele, ahogy a rendes történettel sem:/
Viszont most itt van az előbb ígért kép:)
Remélem, tetszik nektek:)
Puszi
2011. április 3., vasárnap
28. fejezet - Hazugságok
Sziasztok!
Nos, az ígéretem ellenére, mégis meghoztam még ma a folytatást:) Előre is fel kell hívnom rá a figyelmeteket, hogy elhangzik benne egy két trágár kifejezés, szóval mindenki csak saját felelősségre olvassa:D Persze nekem muszáj szólnom emiatt:)
Valamiért kissé változott az elképzelésem egy szereplőről, ami az eddigiek után egy kis csalódás lehet nektek, ahogy a szereplőknek is az volt, de erre majd közben rájöttök úgyis;) na meg amúgy is eléggé érdekes fejezet lett, mert kissé megkevertem a dolgokat és érzéseket, úgyhogy emiatt már előre is elnézést kérek:)
Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:)
(Még így utólag hozzáteszem, hogy ismét hoztam egy általam szerkesztett képet is:))
Puszi
Peter szemszöge
A hangos dallam csak tompán jutott el a tudatomig, de a női hang, amelyik a nevem szólított, már annál élesebben.
-Hm? – motyogtam.
-Peter, ébredj! – jutott el egy kissé hangosabban a tudatomig a hangja.
Lassan nyitottam ki a szemeimet, de amint kirajzolódtak előttem Liz vonásai, azonnal eszembe jutott, hogy miért is aludtam nála. Azonnal elvettem tőle a telefont.
-Igen? – szóltam bele izgatottan.
-Elnézést a késői zavarásért – kezdett bele Mr. Bisson -, de híreink vannak Mr. Sloan-ról. – Nem szólaltam meg, csak vártam, hogy folytassa. – A londoni hatóságok elkapták őt, de van egy probléma…
-Tessék? – szóltam közbe idegesen. – Miféle probléma? – szavaim hallatán Liz arca teljesen elsápadt és idegesen hajolt közelebb, hátha ő is hall valamit a beszélgetésből. Mielőtt még a rendőr belekezdett volna, egy gombnyomással kihangosítottam a telefont.
-A helyzet az, hogy Mr. Sloan eléggé bebiztosította magát. Azt állította, hogy aznap este, mikor a feltételezések szerint rátámadt Miss. Reaser-re, két barátjával együtt volt ott Vancouverben, akik igazolták is ezt az állítását. Ami még nagyobb gondot okoz az az, hogy mindhármuk vallomása ugyanaz volt.
-Az nem elég biztosíték a rendőrségnek, hogy Elizabeth, én és még több barátunk is látta Markot? – próbálkoztam.
-Nem valószínű… és mivel Mr. Sloan végül nem bántott senkit sem fizikálisan, így csak fenyegetés vádjával tudnák őt elítélni, ami nem járna szabadságvesztéssel – magyarázta.
-Akkor most mit fognak tenni? – tettem fel a következő kérdést, miközben megszorítottam Liz kezét. Szegény olyan kétségbe esett arcot vágott.
-Az egyetlen, aki vallani tudna ellene, az Miss. Garth lenne, de az ő vallomása merőben eltér az eddigitől. Azt mondta, fogalma sem volt róla, merre volt Mr. Sloan az elmúlt egy hétben. Aztán egyszer csak hazajött, de csak annyit mondott, hogy Vancouverben volt pár haverjával.
-De miért változtatta meg? – hüledeztem. Azt hittem, Jennie segíteni akar nekünk, most mégis Mark oldalára áll.
-Feltételezéseim szerint fél Mr. Sloan-tól – válaszolta egyszerűen. – Ezért is hívtam most önöket. Talán maga rá tudná venni, hogy elmondja az igazat.
-Jennie nem fog segíteni, ha kockára van téve az élete – morogtam mérgesen. – Ahhoz, hogy elmondja az igazat, először Markot kéne bebiztosítani, hogy mindenképpen börtönbe kerüljön egy időre.
-Azért próbáljon meg beszélni vele.
-Rendben – sóhajtottam.
-Majd hívom, ha van újabb fejlemény – biztosított.
-Köszönöm – motyogtam még, majd egy köszönés után kinyomtam a hívást.
-Most mi lesz? – kérdezte Liz aggódva.
-Nem tudom – ráztam meg a fejem csalódottan. – Reggel fölhívom Jenniet, hogy megpróbáljam rábeszélni, mondja el az igazat. De ha Mark nem kerül börtönbe, akkor ő sem fog segítni – sóhajtottam.
-Miért akarna neked rosszat? – csodálkozott.
-Talán csak az agyára ment ez a sok aggódás – bosszankodtam. – Nem lenne gond, ha most egy kicsit magadra hagynálak? – pillantottam le rá aggódva.
-Menj csak nyugodtan – legyintett. – Mondtam már, hogy jól vagyok – győzködött.
-Igen – bólintottam -, de…
-Menjél! – húzódott arrébb mosolyogva, hogy én is felülhessek.
-Csak lezuhanyozok, aztán majd még beszélek Jennie-vel és visszajövök, rendben?
-Nem kell visszajönnöd – rázta meg a fejét. – Elvagyok én egyedül is.
-Igen… ezt már hallottam – húztam össze a szemöldököm.
Egy mély sóhaj után felállt mellőlem, majd megfogta a karomat, és engem is fel akart húzni.
Egy hosszú pillanatig csak néztem a szemeibe, miután fölálltam a kanapéról. Biztos akartam lenni benne, hogy jól lesz, amíg nincs mellette senki sem.
-Megleszek – mosolygott rám magabiztosan.
-Rendben – bólintottam lassan -, de ha bármi baj van, nyugodtan gyere át.
-Oké – kezdett el tolni az ajtó felé.
Miután kiléptem az ajtón, még egyszer visszanéztem rá és csak azután indultam el a szobámhoz. Láttam, hogy már jobban van, mégis aggódtam érte. Most nem szólhatok Nikkinek vagy Ashley-nek, hogy menjenek át hozzá, mert bizonyára még alszanak.
Amint beértem a szobámba, rögtön a fürdő felé vettem az irányt. Meglehetősen nehéz éjszakám volt, így már rám fért egy kiadós zuhany.
Miután végeztem, felöltöztem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam az éjjeliszekrényről a mobilom és tárcsáztam Jennie számát, de mielőtt még kicsöngött volna, gyorsan kinyomtam. Megérdemelné, hogy most fölébresszem, de ha meglátná a nevem, biztosan nem venné föl. Gyorsan lerejtettem a számomat és úgy hívtam újra. Csak a sokadik csöngés után jutott eszembe, hogy talán Mark idő előtt rájött, hogy Jennie segített nekünk és megfenyegette őt. Én meg itt dühöngök, pedig lehet, hogy ártatlan.
-Mi van? – szólt bele egy álmos, morcos hang. Azonnal felismertem.
-Szia Jennie! – köszöntem semlegesen.
-Peter? – csodálkozott.
-Igen, én vagyok. Egyedül vagy?
-Ühüm.
-Akkor elárulhatnád nekem, hogy miért nem segítettél a rendőrségnek? Miért hazudtál? – vontam kérdőre.
-Miért akarnék én az életem árán segíteni valaki olyannak, aki elvette tőlem a férjem? – emelte föl kicsit a hangját.
-Te meg kiről beszélsz?
-Szerinted? Mark elmondta, mennyire védelmezted a kis Lizácskát – gúnyolódott. – És mondd csak… jó az ágyban? Jobb, mint én? – nevetett fel.
-Te teljesen hülye vagy! – keltem ki magamból. – Százszor elmondtam már, hogy Liz-zel csak barátok vagyunk, semmi több!
-Hát, pedig nagyon nem úgy tűnt. Még csak két percre sem hagyja el a bárt, de te már rohansz utána, nehogy valami baja legyen. Persze, mikor Luca kórházba került, még csak felé sem néztél.
-Luca nem az én lányom! És volt annál sokkal nagyobb gondom is, mint hogy vele foglalkozzak! Szegény Liz tudod, mennyire kiborult? – föl sem tűnt, mikor kezdtem el kiabálni, de a szavak már visszhangot vertek a szobában.
-Ó, szegény Liz! Észre sem veszed, Peter és teljesen az ujja köré csavar téged.
Erre már nem tiltakoztam. Nem lett volna értelme, mert úgysem tudtam volna meggyőzni őt az igazamról. Helyette mással próbálkoztam.
-Akkor még nem nagyon zavart, hogy kivel vagyok, mikor Markkal dugtatok a MI ágyunkban! – kiabáltam, miközben idegesen fordultam meg, de azonnal meg is torpantam. Liz az ajtóban állt, szinte tátott szájjal és kikerekedett szemekkel. – Liz… - suttogtam halkan, miközben intettem egyet a kezemmel, hogy menjen vissza a szobájába. Ezt neki nem kéne hallania. Ő azonban makacsul megrázta a fejét és keresztbetette kezekkel dőlt neki az ajtófélfának, majd mutatóujját az ajkai elé emelte. Zavartan bólintottam. Ha most az egész szálloda megtudta, miről beszélgetek a volt feleségemmel, az elég kínos lenne.
-Á, szóval ő is ott van! – kapott a szón Jennie. – Átadnád neki? Beszélnék vele. Elmondanám, mit hogyan csináljon, hogy ne hagyd őt ott minden kis nehézség után.
-Szerintem az, hogy hét éven keresztül csaltál engem és Marktól még lányod is született, akit úgy adtál be nekem, hogy az enyém, nem kis nehézségek – sziszegtem idegesen. – Mégis mit akarsz, mit tegyek azért, hogy elmond a rendőrségnek az igazat? – tértem vissza az eredeti témához.
-Gyere vissza hozzám… hozzánk – mondta rövid hallgatás után, mintha pont erre várt volna.
-Úgy érted, Markhoz és hozzád? – gúnyolódtam.
-Nem! Lucához és hozzám.
-Mi lenne a garancia arra, hogy nem csalsz meg újra – nevettem keserűen. – Ha egyszer már megtetted, még egyszer meg fogod – vontam meg a vállam, holott tudtam, ezt ő úgysem látja.
-Tanultam a hibáimból – motyogta bűntudatosan.
-Ezzel nem hatsz meg – nevettem gúnyosan. – És ezeket a hibákat már nem lehet meg nem történtté tenni.
-Miben jobb az a kis cafka nálam? – kelt ki újra magából, de olyan hangosan, hogy a telefont távolabb kellett tartanom a fülemtől és még Liz is meghallotta. Szemei összeszűkültek és a kezei ökölbe szorultak. Ajkait össze kellett préselnie, nehogy valami olyat mondjon, amit aztán esetleg megbánhat. Az én arcom is valahogy így festhetett.
-Ezt azonnal hagyd abba! – sziszegtem. – Nincs jogod számon kérni rajtam, hogy kivel milyen kapcsolatot folytatok! Főleg, ha még csak nincs is igazad.
-Ugyan, Peter, vedd már észre, hogy teljesen odavagy azért a kurváért – szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatja a szemeit.
-Azt hiszem, itt az ideje abbahagynunk ezt a beszélgetést – préseltem ki a szavakat a fogaimon keresztül, majd kinyomtam a telefont.
-Ezt mégis hogy merészeli? – kelt ki magából Liz, amint letettem a mobilom. – Pont ő… - nem fejezete be a mondatot, helyette ujjaival megdörzsölte a halántékát, majd egy mély levegő után nézett fel újra. – Ne haragudj…
-Semmi gond – ráztam meg a fejem. – Igazad van, nem volt joga ehhez, főleg nem ilyen alaptalanul – néztem rá bocsánatkérően.
-Na nehogy már te érezd emiatt rosszul magad! – nevetett fel keserűen. – Miért nem hagytad, hogy beszéljen velem? – vontam fel a szemöldököm.
-Azért, mert akkor az egész szálloda Jennie kiabálásától zengett volna, amiben számtalan szép jelzővel illetett volna téged.
-Khm… már bocsánat, de nem tudom, kitől zengett a szálloda – vonta fel a szemöldökét. – A szép szavakról, pedig már ne is beszéljünk.
-Nem is értem, hogyan bírtam ki hét évig mellette – motyogtam magam elé.
-Már régebben is ilyen volt? – lepődött meg őszintén Liz. Ezt már nem gúnyos hangnemben mondta.
-Sokszor már csak Luca tartotta bennem a lelket, annak ellenére, hogy nagyon is szerettem őt. Nem akartam, hogy a lányunk apa nélkül nőjön fel, de mióta megtudtam, hogy még csak nem is az én vérem… - sóhajtottam lemondóan.
-Ne is mond – lépett egyet közelebb. – Jennie-vel pedig ne foglalkozz. Biztosan rájön majd, mekkora hülyeséget csinál – bíztatott.
-Úgy gondolod? – vontam fel a szemöldököm. – Azt mondta, csak akkor hajlandó elmondani az igazat a rendőrségnek, ha visszamegyek hozzá.
-De ugye ezt nem akarod megtenni? – húzta össze a szemöldökét. – Ne ugrálj úgy, ahogyan ő fütyül.
-Eszem ágában sincs visszamenni hozzá – tiltakoztam gyorsan. – Viszont fogalmam sincs, mit tegyünk.
-Biztos kitalálunk valamit. Vagy ha nem mi, majd a rendőrség. Nem lehet, hogy csak Jennie tudjon Mark ellen vallani. Biztosan van más is.
-Reménykedjünk, hogy kitalálunk valamit – sóhajtott mélyet.
Liz szemszöge
Miután visszamentem a szobámba, még mindig csak alig tudtam felfogni az előbb történteket. Amiket Jennie mondott rám, szinte késként hatoltak belém. Miből gondolja, hogy Peterrel bármi is van köztünk? Hiszen azon az erkélyi csókon kívül semmi más nem történt kettőnk között. Jó persze, az éjjel együtt aludtunk, de csak, mert vártuk a rendőrség hívását és teljesen véletlenül jött ki úgy, hogy mindketten a kanapén. Ráadásul erről ő még csak nem is tudhatott… Talán kár volt átmennem. Bár jobb, hogy Peter így nem kötötte az egész szálloda orrára a magánéletét a kiabálásával, de jobban jártam volna, ha nem hallom a szavait. Peter konkrétan kimondta Jennie-nek, hogy nem érez irántam többet barátságnál. Úgy éreztem, a szívem darabokra tört ezekre a szavakra. Persze csak képletesen, mégis úgy éreztem, menten szétesek ott, Peter előtt. Még csak nem is zavartatta magát azzal, hogy én is hallom, amit mond. Bár ő nem tudhatja, hogyan érzek iránta, mégis úgy éreztem, mintha pofon vágott volna ezekkel a szavaival. Mert így is volt. Szinte éreztem, ahogy a tenyere képzeletben csattan az arcomon és az ujjainak a nyoma vékony, élénkpiros csíkokban megmaradnak a bőrömön. Egy újabb csapás tőle. Egy újabb, hatalmas pofon, amin már meg sem szabadna lepődnöm az előzőek után. Hányszor éreztem már ugyanezt, mintha átvert volna. Pedig Peter sosem hitegetett semmivel sem. Ő csak élte az életét, én pedig minden kis dologba valami teljesen mást képzeltem bele. Csak is magamnak köszönhetem, hogy ezeket az ütéseket egyáltalán megérzem, és magamra veszem. Én voltam olyan hülye, hogy beleszerettem – mert ebben már biztos voltam - egy nős férfiba. Nem lett volna szabad ilyen sokáig elmennem. Ha nem engedem magamhoz ilyen közel, akkor esélye sem lett volna kialakulnia ennek az érzésnek. Pedig azt hittem, hogy Adam után már soha többé nem leszek szerelmes. Ő már annyi sebet ejtett rajtam, hogy azt hittem, képtelen leszek újra szerelemmel szeretni valakit. Mégis megtörtént. Azon már meg sem lepődöm, hogy pont én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy egy olyan férfiba szeretek bele, aki soha nem fogja viszonozni az érzéseimet.
Nos, az ígéretem ellenére, mégis meghoztam még ma a folytatást:) Előre is fel kell hívnom rá a figyelmeteket, hogy elhangzik benne egy két trágár kifejezés, szóval mindenki csak saját felelősségre olvassa:D Persze nekem muszáj szólnom emiatt:)
Valamiért kissé változott az elképzelésem egy szereplőről, ami az eddigiek után egy kis csalódás lehet nektek, ahogy a szereplőknek is az volt, de erre majd közben rájöttök úgyis;) na meg amúgy is eléggé érdekes fejezet lett, mert kissé megkevertem a dolgokat és érzéseket, úgyhogy emiatt már előre is elnézést kérek:)
Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:)
(Még így utólag hozzáteszem, hogy ismét hoztam egy általam szerkesztett képet is:))
Puszi
Peter szemszöge
A hangos dallam csak tompán jutott el a tudatomig, de a női hang, amelyik a nevem szólított, már annál élesebben.
-Hm? – motyogtam.
-Peter, ébredj! – jutott el egy kissé hangosabban a tudatomig a hangja.
Lassan nyitottam ki a szemeimet, de amint kirajzolódtak előttem Liz vonásai, azonnal eszembe jutott, hogy miért is aludtam nála. Azonnal elvettem tőle a telefont.
-Igen? – szóltam bele izgatottan.
-Elnézést a késői zavarásért – kezdett bele Mr. Bisson -, de híreink vannak Mr. Sloan-ról. – Nem szólaltam meg, csak vártam, hogy folytassa. – A londoni hatóságok elkapták őt, de van egy probléma…
-Tessék? – szóltam közbe idegesen. – Miféle probléma? – szavaim hallatán Liz arca teljesen elsápadt és idegesen hajolt közelebb, hátha ő is hall valamit a beszélgetésből. Mielőtt még a rendőr belekezdett volna, egy gombnyomással kihangosítottam a telefont.
-A helyzet az, hogy Mr. Sloan eléggé bebiztosította magát. Azt állította, hogy aznap este, mikor a feltételezések szerint rátámadt Miss. Reaser-re, két barátjával együtt volt ott Vancouverben, akik igazolták is ezt az állítását. Ami még nagyobb gondot okoz az az, hogy mindhármuk vallomása ugyanaz volt.
-Az nem elég biztosíték a rendőrségnek, hogy Elizabeth, én és még több barátunk is látta Markot? – próbálkoztam.
-Nem valószínű… és mivel Mr. Sloan végül nem bántott senkit sem fizikálisan, így csak fenyegetés vádjával tudnák őt elítélni, ami nem járna szabadságvesztéssel – magyarázta.
-Akkor most mit fognak tenni? – tettem fel a következő kérdést, miközben megszorítottam Liz kezét. Szegény olyan kétségbe esett arcot vágott.
-Az egyetlen, aki vallani tudna ellene, az Miss. Garth lenne, de az ő vallomása merőben eltér az eddigitől. Azt mondta, fogalma sem volt róla, merre volt Mr. Sloan az elmúlt egy hétben. Aztán egyszer csak hazajött, de csak annyit mondott, hogy Vancouverben volt pár haverjával.
-De miért változtatta meg? – hüledeztem. Azt hittem, Jennie segíteni akar nekünk, most mégis Mark oldalára áll.
-Feltételezéseim szerint fél Mr. Sloan-tól – válaszolta egyszerűen. – Ezért is hívtam most önöket. Talán maga rá tudná venni, hogy elmondja az igazat.
-Jennie nem fog segíteni, ha kockára van téve az élete – morogtam mérgesen. – Ahhoz, hogy elmondja az igazat, először Markot kéne bebiztosítani, hogy mindenképpen börtönbe kerüljön egy időre.
-Azért próbáljon meg beszélni vele.
-Rendben – sóhajtottam.
-Majd hívom, ha van újabb fejlemény – biztosított.
-Köszönöm – motyogtam még, majd egy köszönés után kinyomtam a hívást.
-Most mi lesz? – kérdezte Liz aggódva.
-Nem tudom – ráztam meg a fejem csalódottan. – Reggel fölhívom Jenniet, hogy megpróbáljam rábeszélni, mondja el az igazat. De ha Mark nem kerül börtönbe, akkor ő sem fog segítni – sóhajtottam.
-Miért akarna neked rosszat? – csodálkozott.
-Talán csak az agyára ment ez a sok aggódás – bosszankodtam. – Nem lenne gond, ha most egy kicsit magadra hagynálak? – pillantottam le rá aggódva.
-Menj csak nyugodtan – legyintett. – Mondtam már, hogy jól vagyok – győzködött.
-Igen – bólintottam -, de…
-Menjél! – húzódott arrébb mosolyogva, hogy én is felülhessek.
-Csak lezuhanyozok, aztán majd még beszélek Jennie-vel és visszajövök, rendben?
-Nem kell visszajönnöd – rázta meg a fejét. – Elvagyok én egyedül is.
-Igen… ezt már hallottam – húztam össze a szemöldököm.
Egy mély sóhaj után felállt mellőlem, majd megfogta a karomat, és engem is fel akart húzni.
Egy hosszú pillanatig csak néztem a szemeibe, miután fölálltam a kanapéról. Biztos akartam lenni benne, hogy jól lesz, amíg nincs mellette senki sem.
-Megleszek – mosolygott rám magabiztosan.
-Rendben – bólintottam lassan -, de ha bármi baj van, nyugodtan gyere át.
-Oké – kezdett el tolni az ajtó felé.
Miután kiléptem az ajtón, még egyszer visszanéztem rá és csak azután indultam el a szobámhoz. Láttam, hogy már jobban van, mégis aggódtam érte. Most nem szólhatok Nikkinek vagy Ashley-nek, hogy menjenek át hozzá, mert bizonyára még alszanak.
Amint beértem a szobámba, rögtön a fürdő felé vettem az irányt. Meglehetősen nehéz éjszakám volt, így már rám fért egy kiadós zuhany.
Miután végeztem, felöltöztem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam az éjjeliszekrényről a mobilom és tárcsáztam Jennie számát, de mielőtt még kicsöngött volna, gyorsan kinyomtam. Megérdemelné, hogy most fölébresszem, de ha meglátná a nevem, biztosan nem venné föl. Gyorsan lerejtettem a számomat és úgy hívtam újra. Csak a sokadik csöngés után jutott eszembe, hogy talán Mark idő előtt rájött, hogy Jennie segített nekünk és megfenyegette őt. Én meg itt dühöngök, pedig lehet, hogy ártatlan.
-Mi van? – szólt bele egy álmos, morcos hang. Azonnal felismertem.
-Szia Jennie! – köszöntem semlegesen.
-Peter? – csodálkozott.
-Igen, én vagyok. Egyedül vagy?
-Ühüm.
-Akkor elárulhatnád nekem, hogy miért nem segítettél a rendőrségnek? Miért hazudtál? – vontam kérdőre.
-Miért akarnék én az életem árán segíteni valaki olyannak, aki elvette tőlem a férjem? – emelte föl kicsit a hangját.
-Te meg kiről beszélsz?
-Szerinted? Mark elmondta, mennyire védelmezted a kis Lizácskát – gúnyolódott. – És mondd csak… jó az ágyban? Jobb, mint én? – nevetett fel.
-Te teljesen hülye vagy! – keltem ki magamból. – Százszor elmondtam már, hogy Liz-zel csak barátok vagyunk, semmi több!
-Hát, pedig nagyon nem úgy tűnt. Még csak két percre sem hagyja el a bárt, de te már rohansz utána, nehogy valami baja legyen. Persze, mikor Luca kórházba került, még csak felé sem néztél.
-Luca nem az én lányom! És volt annál sokkal nagyobb gondom is, mint hogy vele foglalkozzak! Szegény Liz tudod, mennyire kiborult? – föl sem tűnt, mikor kezdtem el kiabálni, de a szavak már visszhangot vertek a szobában.
-Ó, szegény Liz! Észre sem veszed, Peter és teljesen az ujja köré csavar téged.
Erre már nem tiltakoztam. Nem lett volna értelme, mert úgysem tudtam volna meggyőzni őt az igazamról. Helyette mással próbálkoztam.
-Akkor még nem nagyon zavart, hogy kivel vagyok, mikor Markkal dugtatok a MI ágyunkban! – kiabáltam, miközben idegesen fordultam meg, de azonnal meg is torpantam. Liz az ajtóban állt, szinte tátott szájjal és kikerekedett szemekkel. – Liz… - suttogtam halkan, miközben intettem egyet a kezemmel, hogy menjen vissza a szobájába. Ezt neki nem kéne hallania. Ő azonban makacsul megrázta a fejét és keresztbetette kezekkel dőlt neki az ajtófélfának, majd mutatóujját az ajkai elé emelte. Zavartan bólintottam. Ha most az egész szálloda megtudta, miről beszélgetek a volt feleségemmel, az elég kínos lenne.
-Á, szóval ő is ott van! – kapott a szón Jennie. – Átadnád neki? Beszélnék vele. Elmondanám, mit hogyan csináljon, hogy ne hagyd őt ott minden kis nehézség után.
-Szerintem az, hogy hét éven keresztül csaltál engem és Marktól még lányod is született, akit úgy adtál be nekem, hogy az enyém, nem kis nehézségek – sziszegtem idegesen. – Mégis mit akarsz, mit tegyek azért, hogy elmond a rendőrségnek az igazat? – tértem vissza az eredeti témához.
-Gyere vissza hozzám… hozzánk – mondta rövid hallgatás után, mintha pont erre várt volna.
-Úgy érted, Markhoz és hozzád? – gúnyolódtam.
-Nem! Lucához és hozzám.
-Mi lenne a garancia arra, hogy nem csalsz meg újra – nevettem keserűen. – Ha egyszer már megtetted, még egyszer meg fogod – vontam meg a vállam, holott tudtam, ezt ő úgysem látja.
-Tanultam a hibáimból – motyogta bűntudatosan.
-Ezzel nem hatsz meg – nevettem gúnyosan. – És ezeket a hibákat már nem lehet meg nem történtté tenni.
-Miben jobb az a kis cafka nálam? – kelt ki újra magából, de olyan hangosan, hogy a telefont távolabb kellett tartanom a fülemtől és még Liz is meghallotta. Szemei összeszűkültek és a kezei ökölbe szorultak. Ajkait össze kellett préselnie, nehogy valami olyat mondjon, amit aztán esetleg megbánhat. Az én arcom is valahogy így festhetett.
-Ezt azonnal hagyd abba! – sziszegtem. – Nincs jogod számon kérni rajtam, hogy kivel milyen kapcsolatot folytatok! Főleg, ha még csak nincs is igazad.
-Ugyan, Peter, vedd már észre, hogy teljesen odavagy azért a kurváért – szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatja a szemeit.
-Azt hiszem, itt az ideje abbahagynunk ezt a beszélgetést – préseltem ki a szavakat a fogaimon keresztül, majd kinyomtam a telefont.
-Ezt mégis hogy merészeli? – kelt ki magából Liz, amint letettem a mobilom. – Pont ő… - nem fejezete be a mondatot, helyette ujjaival megdörzsölte a halántékát, majd egy mély levegő után nézett fel újra. – Ne haragudj…
-Semmi gond – ráztam meg a fejem. – Igazad van, nem volt joga ehhez, főleg nem ilyen alaptalanul – néztem rá bocsánatkérően.
-Na nehogy már te érezd emiatt rosszul magad! – nevetett fel keserűen. – Miért nem hagytad, hogy beszéljen velem? – vontam fel a szemöldököm.
-Azért, mert akkor az egész szálloda Jennie kiabálásától zengett volna, amiben számtalan szép jelzővel illetett volna téged.
-Khm… már bocsánat, de nem tudom, kitől zengett a szálloda – vonta fel a szemöldökét. – A szép szavakról, pedig már ne is beszéljünk.
-Nem is értem, hogyan bírtam ki hét évig mellette – motyogtam magam elé.
-Már régebben is ilyen volt? – lepődött meg őszintén Liz. Ezt már nem gúnyos hangnemben mondta.
-Sokszor már csak Luca tartotta bennem a lelket, annak ellenére, hogy nagyon is szerettem őt. Nem akartam, hogy a lányunk apa nélkül nőjön fel, de mióta megtudtam, hogy még csak nem is az én vérem… - sóhajtottam lemondóan.
-Ne is mond – lépett egyet közelebb. – Jennie-vel pedig ne foglalkozz. Biztosan rájön majd, mekkora hülyeséget csinál – bíztatott.
-Úgy gondolod? – vontam fel a szemöldököm. – Azt mondta, csak akkor hajlandó elmondani az igazat a rendőrségnek, ha visszamegyek hozzá.
-De ugye ezt nem akarod megtenni? – húzta össze a szemöldökét. – Ne ugrálj úgy, ahogyan ő fütyül.
-Eszem ágában sincs visszamenni hozzá – tiltakoztam gyorsan. – Viszont fogalmam sincs, mit tegyünk.
-Biztos kitalálunk valamit. Vagy ha nem mi, majd a rendőrség. Nem lehet, hogy csak Jennie tudjon Mark ellen vallani. Biztosan van más is.
-Reménykedjünk, hogy kitalálunk valamit – sóhajtott mélyet.
Liz szemszöge
Miután visszamentem a szobámba, még mindig csak alig tudtam felfogni az előbb történteket. Amiket Jennie mondott rám, szinte késként hatoltak belém. Miből gondolja, hogy Peterrel bármi is van köztünk? Hiszen azon az erkélyi csókon kívül semmi más nem történt kettőnk között. Jó persze, az éjjel együtt aludtunk, de csak, mert vártuk a rendőrség hívását és teljesen véletlenül jött ki úgy, hogy mindketten a kanapén. Ráadásul erről ő még csak nem is tudhatott… Talán kár volt átmennem. Bár jobb, hogy Peter így nem kötötte az egész szálloda orrára a magánéletét a kiabálásával, de jobban jártam volna, ha nem hallom a szavait. Peter konkrétan kimondta Jennie-nek, hogy nem érez irántam többet barátságnál. Úgy éreztem, a szívem darabokra tört ezekre a szavakra. Persze csak képletesen, mégis úgy éreztem, menten szétesek ott, Peter előtt. Még csak nem is zavartatta magát azzal, hogy én is hallom, amit mond. Bár ő nem tudhatja, hogyan érzek iránta, mégis úgy éreztem, mintha pofon vágott volna ezekkel a szavaival. Mert így is volt. Szinte éreztem, ahogy a tenyere képzeletben csattan az arcomon és az ujjainak a nyoma vékony, élénkpiros csíkokban megmaradnak a bőrömön. Egy újabb csapás tőle. Egy újabb, hatalmas pofon, amin már meg sem szabadna lepődnöm az előzőek után. Hányszor éreztem már ugyanezt, mintha átvert volna. Pedig Peter sosem hitegetett semmivel sem. Ő csak élte az életét, én pedig minden kis dologba valami teljesen mást képzeltem bele. Csak is magamnak köszönhetem, hogy ezeket az ütéseket egyáltalán megérzem, és magamra veszem. Én voltam olyan hülye, hogy beleszerettem – mert ebben már biztos voltam - egy nős férfiba. Nem lett volna szabad ilyen sokáig elmennem. Ha nem engedem magamhoz ilyen közel, akkor esélye sem lett volna kialakulnia ennek az érzésnek. Pedig azt hittem, hogy Adam után már soha többé nem leszek szerelmes. Ő már annyi sebet ejtett rajtam, hogy azt hittem, képtelen leszek újra szerelemmel szeretni valakit. Mégis megtörtént. Azon már meg sem lepődöm, hogy pont én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy egy olyan férfiba szeretek bele, aki soha nem fogja viszonozni az érzéseimet.
Novellával kapcsolatban...
Sziasztok!
Még ugyan nem a frissel jövök, mivel abba sajnos még csak bele sem tudtam kezdeni, de lenne egy kérdésem hozzátok...
Szóval, ugye említettem már nektek egy novellát, aminek röviden már le is írtam a tartalmát és a szavazatokból is az jött le, hogy mindenki szeretné, ha majd fölkerülne:) Ehhez kapcsolódik a következő dolog is... Már azt is említettem, hogy eléggé hosszú lesz majd az egész, tehát négy lehetőség merült fel bennem a feltevésével kapcsolatban:)
1. Egyben, pontosabban, ha esetleg nem engedne olyan hosszút, akkor egy napon, egymás után rakom fel az egészet.
2. Miután elkészült, ezzel egészíteném ki, részekre felbontva a történet alatti frisselések közötti napokat:) Ezt úgy értem, hogy mikor eltelik pár nap két fejezet között, aközben rakom fel:) (Ez azt jelenti, hogy először teljesen megírom az egészet, ami egy darabig még eltartana)
3. Részekben, bizonytalan időnként teszek fel belőle. Ennél az is előfordulhat, hogy akár egy hónap is eltelik kettő rész között:/ Ez majd attól függ, melyikhez mennyi ihletem lesz.
4. (Ez igazából csak most jutott hirtelen eszembe...) Akkor rakom föl részekre bontva (!) a novellát, ha már befejeződött a történet. Ne ijedjetek meg, még jócskán vissza van belőle és még lesz jó pár bonyodalom is:) (Itt még halkan hozzátenném azt is, hogy ezt nem hinném, hogy sokan fogjátok választani:D)
Oldalra rakok ki majd szavazást, hogy melyik lehetőséget szeretnétek (persze csak számmal), de kérlek, azért írjatok majd komikat is, hogy miért szeretnétek így, mert ha esetleg valahol nagyon szoros lenne majd az állás, akkor azt fogom figyelembe venni:)
Előre is köszi:)
A novelláról pedig csak annyit, hogy már megszerkesztettem hozzá a képet és a cím is megvan, ami ez lenne: 'Szerelem és más drogok' Igen, ez egy filmcím, bár nem tudom, hányan látták közületek:) Én nem láttam végig, de amire emlékszem belőle, annak nem sok köze lesz a novellához:) Szóval majd ne ahhoz hasonlítsátok:) Emellett még hozzátenném azt is, hogy feltűnik majd benne egy két mellékszereplő is a Twilight színészeiből;) Az egyikük már szinte egészen az elején, de csak szóban:D Emellett remélem, szeretitek a rémtörténeteket, mert egy-kettő lesz benne;) És ezeket nem én találtam ki, hanem nekem is úgy mesélték:D
Úgyhogy, SZAVAZÁSRA FEL!!!:D
Puszi
Még ugyan nem a frissel jövök, mivel abba sajnos még csak bele sem tudtam kezdeni, de lenne egy kérdésem hozzátok...
Szóval, ugye említettem már nektek egy novellát, aminek röviden már le is írtam a tartalmát és a szavazatokból is az jött le, hogy mindenki szeretné, ha majd fölkerülne:) Ehhez kapcsolódik a következő dolog is... Már azt is említettem, hogy eléggé hosszú lesz majd az egész, tehát négy lehetőség merült fel bennem a feltevésével kapcsolatban:)
1. Egyben, pontosabban, ha esetleg nem engedne olyan hosszút, akkor egy napon, egymás után rakom fel az egészet.
2. Miután elkészült, ezzel egészíteném ki, részekre felbontva a történet alatti frisselések közötti napokat:) Ezt úgy értem, hogy mikor eltelik pár nap két fejezet között, aközben rakom fel:) (Ez azt jelenti, hogy először teljesen megírom az egészet, ami egy darabig még eltartana)
3. Részekben, bizonytalan időnként teszek fel belőle. Ennél az is előfordulhat, hogy akár egy hónap is eltelik kettő rész között:/ Ez majd attól függ, melyikhez mennyi ihletem lesz.
4. (Ez igazából csak most jutott hirtelen eszembe...) Akkor rakom föl részekre bontva (!) a novellát, ha már befejeződött a történet. Ne ijedjetek meg, még jócskán vissza van belőle és még lesz jó pár bonyodalom is:) (Itt még halkan hozzátenném azt is, hogy ezt nem hinném, hogy sokan fogjátok választani:D)
Oldalra rakok ki majd szavazást, hogy melyik lehetőséget szeretnétek (persze csak számmal), de kérlek, azért írjatok majd komikat is, hogy miért szeretnétek így, mert ha esetleg valahol nagyon szoros lenne majd az állás, akkor azt fogom figyelembe venni:)
Előre is köszi:)
A novelláról pedig csak annyit, hogy már megszerkesztettem hozzá a képet és a cím is megvan, ami ez lenne: 'Szerelem és más drogok' Igen, ez egy filmcím, bár nem tudom, hányan látták közületek:) Én nem láttam végig, de amire emlékszem belőle, annak nem sok köze lesz a novellához:) Szóval majd ne ahhoz hasonlítsátok:) Emellett még hozzátenném azt is, hogy feltűnik majd benne egy két mellékszereplő is a Twilight színészeiből;) Az egyikük már szinte egészen az elején, de csak szóban:D Emellett remélem, szeretitek a rémtörténeteket, mert egy-kettő lesz benne;) És ezeket nem én találtam ki, hanem nekem is úgy mesélték:D
Úgyhogy, SZAVAZÁSRA FEL!!!:D
Puszi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)