30. fejezet - Vissza a múltba

Sziasztok!

Itt is van a friss fejezet:D Tudom, hogy már nagyon kíváncsiak vagytok Liz múltjára, de még mindig nem ezzel jöttem, hanem egy kicsit mással:) Gondolom, nem lep meg titeket, hogy Peternek sem volt valami fényes és kellemes múltja, mint ahogyan erre már céloztam is korábban. Úgyhogy, most róla tudhattok meg egy kicsit többet:) Ehhez még hozzá tenném, hogy nem így terveztem ezt a fejezetet, de a szavak csak úgy dőltek belőlem, így konkrétan majdnem az egész dőlt betűs lett, vagyis a múltat idézi fel benne:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Jó olvasást:)

Puszi


Peter szemszöge

Mindenki döbbenten meredt Alice-re. Végül is, nem olyan rossz ötlet, ha azt nézzük, hogy ő ismeri az ottani látványosságokat, és bárhova el tud minket kalauzolni. De hát azért mégis… Magyarország? Talán csak véletlen, hogy pont ezt javasolta… vagy talán tud valamit? De hát én senkinek sem meséltem arról a pár hónapról… Amióta visszaköltöztem onnan Londonba, próbáltam a lehető legtöbbet elfelejteni az ott átéltekből, ami sajnos nem volt könnyű. És most, hogy újra szóba jött…
„-Jó napot, Kriszta! – köszöntem halkan, ahogy kinyitotta előttem az ajtót.
-Szia, Peter! – mosolyodott el szélesen. – Emi-hez jöttél?
-Igen – bólintottam lassan. – Itthon van? – kérdeztem óvatosan.
-Persze! Gyere csak beljebb! – tárta szélesebbre az ajtót, hogy beléphessek. – Menj csak nyugodtan – intett az emelet felé, mire én azonnal el is indultam.
Lassú léptekkel haladtam végig a folyosón. Emi szobája elé érve azonban megtorpantam. Hogyan kezdjek bele? És vajon hogyan fog reagálni? Lehet, hogy könyörögni fog majd, hogy maradjak vele… De talán megérti majd a helyzetet és elfogadja, hogy ennek itt vége szakad.
Lassan fölemeltem a kezemet és bekopogtam a szobába, ahonnan pár másodperccel később egy halk „szabad” hallatszott ki. A kezemet a kilincsre csúsztattam, majd beléptem a szobába. A látvány egy kissé felvidított. Ha itt voltam nála, mindig csak a jó dolgok jutottak eszembe. Ahogy a szobájában körbenéztem, még a helyzet ellenére is egy kisebb mosoly terült szét az arcomon. Minden ugyan úgy volt, mint ahogyan azt megszoktam. A francia ágy a fal mellé tolva, mellette egy kisebb polc, amin egy ébresztőóra és az egyik közös képünk feküdt. A halványsárga falakon – amik már önmagukban is vidámságot tükröztek – körbe poszterek és az általa készített képek voltak feltéve. Imádtam a festményeit és a rajzait, ahogy azt is, ahogyan beszélt róluk. Órákon át el tudtam hallgatni, ahogy azt mesélte, miként jutott eszébe néhány ötlete. A kedvencem azonban a rólam készült rajza volt. Amikor ránéztem arra a papírra, mintha tükör előtt álltam volna, annyira élethű volt. Aztán a tekintetem végül az íróasztalára tévedt. Ott ült, az asztal fölé hajolva, egy nagy papírra rajzolgatva éppen. Föl sem nézett, amikor benyitottam, amit nem is csodálok, mert nem szóltam előre neki, hogy jövök. Mit is mondhattam volna? Hiszen ezt nem lehet telefonon megbeszélni.
Szőke, hosszú haja fel volt kötve egy laza copfba. Csak egy-egy tincs hullott az arcába, ahogy kicsit előre hajolt.
-Szia! – köszöntem halkan. A hangomra azonnal fölkapta a fejét és hátra fordult. Amint meglátott, az arcára széles mosoly ült ki, majd a következő pillanatban felpattant a székéről.
-Peter! – Szinte a nyakamba ugrott, ahogy elém ért. – Szia! – csókolt meg lágyan. – Hogy-hogy itt vagy? – nézett rám érdeklődve, amint elváltunk egymás ajkaitól és egy picit hátrébb húzódott. Összehúzott szemöldökkel vizsgálta az arcomat. Bizonyára már kiült a vonásaimra is az a feltörni készülő kétségbeesés, amit ebben a pillanatban éreztem. – Minden rendben? – simogatta meg az arcomat.
-Csak gondoltam, sétálhatnánk egyet – erőltettem magamra egy kisebb mosolyt. – Mit szólsz hozzá?
-Felőlem mehetünk – bólintott óvatosan. Már biztosan érezte, hogy nem csak egy szimpla sétára akarok elmenni vele. – Csak gyorsan átöltözök – sietett el a szekrényéig, majd elővett néhány ruhát. Csak arra nem számítottam, hogy ez a „gyorsan átöltözök” mivel fog járni. Először csak a pólójából bújt ki, majd rögtön a kezébe is vette a másikat, és már húzta is föl. Nekem azonban ez a pár mozdulat is elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanítson. Nem Peter! Ezt most fejezd be! Nem gondolhatsz erre! Többé már nem! Mégis képtelen voltam nem rá nézni. Egyszerűen elvarázsolt már a látványa is. Képtelen leszek megtenni. Nem tudok ártani neki. Ő nem ezt érdemli. Egyáltalán miért kezdtem bele még anno? Tudtam, hogy egyszer vissza kell innen költöznöm Londonba, mégis belevágtam egy olyan kapcsolatba, ami nem működhet majd azután.
A következő a nadrágja volt, azonban nagy szerencsémre, hamar felvette a másikat és immáron teljesen felöltözve állt meg előttem. – Mehetünk – kulcsolta össze az ujjainkat, majd miközben az ajtó felé haladtunk, a kezébe vette a pulóverét.
Lementünk a földszintre, majd ő egy pillanatra elválva tőlem, átment a konyhába, hogy szóljon az anyukájának, mielőtt elmegy otthonról. Visszatérve hozzám újra megfogta a kezemet, majd együtt léptünk ki a házukból.
Ahogy sétáltunk egymás mellett, a szemem sarkából láttam, hogy néha-néha érdeklődve tekint rám oldalra, de nem szólalt meg. Várta, hogy én kezdjek bele, amit viszont sokkal nehezebbnek bizonyult megtenni, mint ahogyan azt gondoltam. A szavak, amiket otthon kiterveltem, hogy majd mondok neki, mintha kitörlődtek volna az emlékezetemből, és csak ürességet hagytak maguk után. Néha tétován nyitottam ki a számat, hogy mégis belekezdek, de végül mindig meggondoltam magam. Ezt nem lehet csak úgy, egy séta közben elintézni.
-Hova megyünk? – szólalt meg végül mégis. Arcán csak a kíváncsiság tükröződött. Szegény még azt sem tudja, mi vár rá.
-Én a… parkra gondoltam – válaszoltam halkan, de nem néztem rá közben.
Ezután már nem szólalt meg. Csak csöndben lépkedett mellettem, és egyre jobban szorította a kezemet. Talán a tudatalattija már sejti, hogy valami rossz fog következni és emiatt reagál így. Aztán megérkeztünk a parkhoz. Nem akartam túlságosan bevinni őt a fák takarásába, csak annyira, hogy ne lássanak minket a kutakodó, kíváncsi tekintetek az utcáról. Mikor megtaláltam a megfelelő padot, mindketten leültünk rá.
-Miért hoztál el ide? – tört ki belőle a kíváncsiság. – Peter, látom rajtad, hogy valami baj van. Bökd már ki végre! – vált kétségbeesetté az arca.
Lehajtottam a fejem és csak néztem magam elé. A szavak csak nem akartak jönni, így a némaság újra eluralkodott felettünk. Hosszú percekig csak ültem ott, magam elé nézve, miközben éreztem, hogy a tekintetét végig rajtam tartotta. Aztán elhatároztam magam. Nem álltathatom őt tovább. Tudnia kell az okot, amiért ezt megteszem.
-Kérlek, Emi, amit most mondani fogok, az nagyon fontos. Engedd, hogy végig mondjam és kérlek, ne szólj közbe, rendben? – néztem mélyen a szemeibe. Lassan bólintott, én pedig egy mély levegő után belekezdtem. – Te is tudod, hát persze, miért ne tudnád, hogy én Londonból jöttem ide Magyarországra a balesetem miatt. Amikor lesérültem azon a versenyen és mély depresszióba zuhantam, a szüleim ide hoztak engem, mert itt él a világ egyik legjobb orvosa, aki ebben a helyzetben segíteni tudott nekem. Ezt mind te is tudod, hiszen ott találkoztunk először. Együtt vészeltük át azt a nehéz időszakot. És végül mindketten meggyógyultunk. Viszont azt is tudnod kell, hogy ha te nem vagy, akkor én sem gyógyulok ilyen gyorsan. Sokat segítettél nekem abban az egy-két hónapban. Szükségem volt valakire, akire támaszkodhattam, és mivel te is ugyanabban a cipőben jártál, mint én, könnyen megértetted a helyzetem.
-Peter… - mutatóujjamat az ajkaihoz érintve hallgattattam el őt, miközben egy aprót ráztam a fejemen, hogy még nem fejeztem be.
-Mivel az itteni lakásunkat csak béreltük, a szüleim visszaköltöznek Londonba – mondtam ki végül a lényeget. Az arca egyik pillanatról a másikra vált halálsápadttá. – Te is tudod, mennyire akarják, hogy színészetet tanuljak.
Itt egy pillanatra megálltam, hogy felkészülve mondhassam el az én szemszögemből is a történteket, mire ő kihasználva az átmeneti csendet, újra megszólalt.
-Tehát elmész – jelentette ki egyszerűen, de a hangja jóval feljebb csúszott a megszokottnál.
-A szüleim nem engedik meg, hogy itt maradjak… veled… Úgy gondolják, nem éri meg egy közönséges diákszerelem azt, hogy ne váljon belőlem egyszer majd híres színész – mondtam halkan.
-De ez nem közönséges diákszerelem! – csattant fel hirtelen, ami meglepett, de egyben egy kis örömmel is eltöltött. Tehát ő is így gondolja.
-Igen, de ők ezt nem tudják – hajtottam le a fejem.
-Akkor mond el nekik. Mond meg, hogy itt akarsz maradni velem. Itt is ugyanúgy tanulhatsz színésznek. Nem kellene feladnod ezért az álmaidat.
A szemei csillogtak a könnyektől, és én nem tehettem ellene semmit sem. Nem mondhattam azt, hogy ne féljen, minden rendben lesz, mert ez nem lett volna igaz. Semmi sem lesz rendben. Ezt már nem lehet megváltoztatni. A szüleim döntöttek.
-Sajnálom, Emi… már annyiszor megpróbáltam meggyőzni őket. Elmondtam nekik, hogy mennyire szeretlek, hogy fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni… de hajthatatlanok voltak. Csak azt hajtogatták, hogy pár hónap múlva már csak egy szép emlék leszel számomra… - ismételtem meg azt, amit előző este az anyám mondott. Pedig ő ezt nem értheti. Nem tudhatja, Emi mennyire fontos nekem. Hiszen valójában ő hozott helyre engem. A szüleim is nekik köszönhetik, hogy olyan hamar rendbe jöttem.
-Ezt… ezt nem tehetik! Nem vehetnek el tőlem! – borult a nyakamba zokogva.
-Annyira sajnálom… - motyogtam a hajába. – Hidd el, ha bármit is tudnék tenni azért, hogy itt maradjak, megtenném… de nem tudok.
Éreztem, ahogy az én szemeibe is könnyek gyűlnek. Nem! Nem sírhatom el magam előtte. Erősnek kell maradnom, hogy meg tudjam őt vigasztalni.
-Mi lesz most? Mikor költöztök? – kérdezte halkan, pár perc múlva.
-Két hét múlva – válaszoltam. – Emi… jól figyelj rám és kérlek, gondolj át mindent, mielőtt válaszolsz nekem – néztem mélyen a szemeibe. – Én… én nem tudom, hogyan lenne a helyes, hogyan folytassuk ezután… vagy hogy egyáltalán folytassuk-e. Akarod-e, hogy ezt a két hetet, ami vissza van, együtt töltsük el, vagy inkább tegyük meg most a megfelelő lépést? Mert azt te is tudod, hogy ha visszaköltöztem, azután már nem tudjuk majd folytatni… - motyogtam halkan. Nagy erőfeszítésembe került kimondani ezt a pár mondatot.
Ijedten nézett rám.
-Én nem akarom, hogy vége legyen – zokogta.
-Kérlek, Emi, csak válaszolj! – nyeltem nagyot. – Ha azt akarod, hogy itt és most legyen vége, akkor úgy lesz, de ha ezt a két hetet velem akarod eltölteni, akkor megpróbáljuk a lehető legjobban kihasználni ezt a rövid időszakot, hogy egymással foglalkozzunk.
-Te is tudod, hogy mit fogok választani… akkor miért kérdezed meg? Szerinted mi más választásom lehetne? Persze, hogy a lehető legtöbb időt akarom még veled eltölteni. De így csak még fájdalmasabb lenne közben és utána is. Mindketten tudjuk, mi lenne most a helyes lépés. Csak tovább rontanánk a helyzeten azzal, ha most folytatnánk.
-Akkor végleges ez a válaszod? – kérdeztem egy mély levegővétel után.
Könnyes szemekkel bólintott.
-És utána? – kérdeztem szomorúan.
-Csak ígérd meg, hogy megpróbálsz túllépni rajtam – nézett komolyan a szemeimbe. – Én is megpróbálom majd…
-Képtelen lennék elfelejteni téged – ráztam meg a fejem. – De megpróbálom – ígértem.
Karjait a nyakam köré fonva húzott magához, mire én a derekánál fogva öleltem át szorosan. Nem akartam elmenni innen. Annyi boldog emlék kötött ehhez az országhoz. Mennyivel könnyebb lenne, ha csak egy másik városba mennénk. Akkor nem kéne megtennünk ezt a lépést, mert el tudnánk utazni a másikhoz. De London nem éppen a szomszédban van. Ekkora távolságot nem lehet csak úgy hetente átutazni.
-Azt hiszem, mennünk kéne – sóhajtottam nem sokkal később. – Nem lenne gond, ha még haza kísérnélek? – kérdeztem óvatosan.
Aprót rázott a fején. Legalább még ezt a pár percet együtt tölthetjük.
A karomat kinyújtottam felé, mire ő azonnal hozzám bújt. Így sétáltunk vissza egészen a házukig. Út közben nem sok szót váltottunk egymással. Csak egy-egy halk kérdés hangzott el közöttünk.
-Mikor akarod elmondani a szüleidnek?
-Azt hiszem, minél előbb. Anya úgyis kihúzná belőlem előbb vagy utóbb, ha meglátja, hogy milyen állapotban érek haza.
-Emi, ugye nem fogsz ismét magadba fordulni? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam, hogy megint olyan legyen, mint amilyen a balesete után volt.
-Megpróbálok önmagam maradni – válaszolta, bár a hangja eléggé kétkedő volt.
És pont ebben a pillanatban érkeztünk meg a házuk elé. Tétován fordultam felé, miközben a karomat elvettem a derekáról és magam mellé ejtettem. Ahogy a szemeibe néztem, gyönyörű, csillogó kék íriszei megcsillantak a szomorúságtól és a könnyektől. Ahogy egy könnycsepp végigfolyt az arcán, képtelen voltam megállni, hogy ne emeljem föl a kezem, és le ne töröljem azokat. Ahogy ujjaim a bőréhez értek, lehunyta a szemeit és mély levegőt vett. Annyira gyönyörű volt. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik velünk. Csak még egyszer utoljára érezni akartam őt. Átölelni, és ajkaimat az övéihez érinteni. Látta rajtam, hogy mit szeretnék. Közelebb lépett hozzám, majd lábujjhegyre állva, karjait a nyakam köré fonta. Lassan kezdtem közelíteni az arcához, de nem húzódott el, nem gondolta meg magát. Aztán ajkaink végül találkoztak. Éreztem, ahogy apró teste megfeszül a karomban. Ős is pontosan tudta, hogy most utoljára éljük át ezt az érzést, de élvezni akarta még az utolsó pillanatokat is. Miután elváltunk egymás ajlától, a homlokának döntve az enyémet, újra megszólaltam.
-Nagyon vigyázz magadra – fúrtam tekintetemet az övébe.
-Te is… És sok szerencsét a továbbiakban. A gimihez… meg az egyetemhez… - suttogta. – Remélem, valóra válik a vágyad.
Lehajtott fejjel léptem hátra tőle, elengedve a derekát. Tudtam, hogy most érinthettem meg őt utoljára, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam csodálatos alakját és arcát, gyönyörű haját és szemeit.
-Biztos vagy a döntésedben? – kérdeztem meg még egyszer. Lassan bólintott. – Akkor... Szia, Emi... Emília – léptem még egyet hátrébb.
-Szia, Peter! – suttogta halkan.
Lassan kezdtem el hátrálni, hogy távolabb kerüljek tőle. Minden egyes lépés egy újabb tőrszúrás volt a szívembe. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet, ami csak még több fájdalmat okozott, de szinte már meg sem éreztem. Üres lettem legbelül. Úgy éreztem, már semmi sem tart össze. Hogy történhet ez egy tizenhat éves fiúval?
Végül mégis megfordultam és sietős léptekkel indultam el hazafelé.”
Hirtelen újra a valóságban találtam magam. A többieknek talán fel sem tűnt, hogy ki tudja mióta csak magam elé meredtem. Egyedül Liz nézett rám aggódó szemekkel, de egy apró fejrázás után ő is visszakapcsolódott a beszélgetésbe.
-Van egy nagyobb nyaralónk Balatonon és mivel ott el is férnénk mindannyian, arra gondoltam, az megfelelő lenne. Ha gondoljátok, megkérdezem, mikor tudunk oda menni – ajánlotta Alice.
-Szerintem ez nagyon jó ötlet – bólogatott Kel. – Legalább nem kellene még nyáron is szállodában élnünk.
A többiek erre felnevettek, Alice pedig folytatta.
-Ráadásul nagyon nyugodt környéken van – mosolygott. – Bár a vonat reggelenként nem épp a leghalkabb, de meg lehet szokni – kuncogott. – És a strand is közel van, ráadásul nem is drága. És van a közelben, maximum egy-két órányi autóútra egy nagyon jó aquapark is – vigyorodott el.
-Akkor az a nekünk való hely – csapta össze a kezeit Kellan, miközben hátba veregette Jacksont.
Úgy tűnik, ez a nyár nagyon jónak ígérkezik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz újra visszatérni Magyarországra. Az biztos, hogy jó jelnek tűnik, hogy már nem fájnak az emlékek. Már csak az a kérdés, milyen lesz, ha már ott leszünk?