Sziasztok!
Amint látjátok, ide is meghoztam az új fejezetet:) Remélem tetszeni fog:) És most örülhettek Peter utolsó gondolatainak;) Jó olvasást hozzá:) És persze itt is elengedhetetlen, hogy KOMIKAT kérek!!!:D
És akinek van jó ötlete, hogy milyen címet adjak a fejezetnek, az írja meg komiba légyszi:D
Puszi
Peter szemszöge
Remek! Sok értelme volt eljönnöm, ha mégsem vesszük föl a jelenetet. Na mindegy! Legalább a napom hátralévő része szabad. Csak délután kell elmennem kondiba, de az már meg sem fog kottyanni.
Kiszálltam a kocsimból a szálloda parkolójában, majd elindultam a bejárat felé. Amint beléptem, a portához indultam.
Megtorpantam. Mégis hogy kerül ő ide? És mit csinál Lisaval?
Liz elfordult a pult irányába, mire ő közelebb lépett hozzá és magához rántotta. Hogy képzeli?
Rohamos léptekkel indultam meg feléjük.
-Mark! – kiáltottam oda neki. Na ezért most fizetni fog. Először Jennie, aztán meg Lisa. Mit képzel magáról?
Mark hirtelen fordult meg a hangomra.
-Á, haver, épp hozzád jöttem – jelent meg hatalmas vigyor az arcán.
-Igen, azt látom – mértem végig lesújtóan. – Mit csinálsz te itt?
Lisa közben kikerülve őt, el akart haladni mellettem, de elkaptam a kezét.
-Liz – húztam kissé vissza.
Talán könnyebben megőrzöm a hidegvérem, ha van itt még rajtunk kívül más is.
-Nem akarok még jobban belekeveredni ebbe – húzta el a kezét. Ahogy fölnézett rám, a szemei csillogtak a… könnyektől?
Meglepetten pislogtam rá. Talán csak sokkolta Mark rámenőssége.
-Én most fölmegyek – indult el ismét és most már nem akadályoztam meg.
-Á, szóval tényleg igaz volt a pletyka? – vonta fel a szemöldökét Mark.
-Még ha az is lett volna, akkor sincs semmi közöd hozzá – morogtam ingerülten.
Az, hogy már csak ketten voltunk, nagy hatással volt a tűrőképességemre. Nagy erőmbe tellett, hogy visszafogjam magam, és ne lendítsem pont a feje irányába az öklömet.
-Nyugi haver – nevetett fel. – Csak gondoltam, meg kéne beszélnünk pár dolgot.
-Nincs miről beszélnem veled! – jelentettem ki határozottan. – Tönkretetted a házasságomat. Ebbe nem tudsz semmit sem belemagyarázni.
-Nem is akarok. Bár nem én kezdeményeztem – látta, mennyire felhúzott ezzel a mondatával, ezért még hozzá tette -, de ez most mindegy is. Csak el akartam mondani, hogy én sem tudtam róla, hogy Luca az én lányom. Viszont, miután megtudtam, én vettem rá Jenniet, hogy jöjjön ide elmondani neked.
-Ezzel nem tudod felmenteni magad – ráztam meg a fejem.
-Tudom, csak gondoltam jobb, ha ezt tudod.
-Ha már itt vagy, elmondanád nekem, hogy mennyi ideje is tart a kapcsolatotok? Ezt ugyanis Jennie elfelejtette pontosan közölni velem.
-Úgy körülbelül hét éve – lépett egyet hátrébb, teljesen jogosan. Bár az eddig hallottak alapján már ezen se nagyon csodálkoztam.
-Hét éve? Sokáig tartott a boldog házasélet – morogtam. Ezek szerint Jennie nem sokkal a nászutunk után megcsalt. Vagy talán már közben. Ki tudja, előtte hányszor lépett félre. – Mindenki jobban járt volna, ha már hozzám sem jön.
-Szeret téged – sóhajtotta. Láttam rajta, mennyire fáj neki, de nem tudtam sajnálni. – Talán jobban, mint engem, de a vágy ellen nem tud mit tenni – dőlt a pultnak.
-Soha életemben nem csaltam meg őt! – emeltem fel a hangomat. – Ez volt a tizedik év, hogy együtt voltunk és én egyszer sem léptem félre. Bezzeg ő! Ha meglátott egy helyes pasit az utcán, máris ugrott az ágyába, mi? És egyáltalán te ezt hogy képzelted? A legjobb barátom voltál. Megbíztam benned, rád bíztam a családom, mikor forgatni voltam, és te becsaptál. Semmivel sem vagy jobb Jennienél. Most mégis itt vagy és ki akarod magyarázni magad a dologból!
Csodálkoztam, hogy a portás még nem jött elő az ordibálásra.
Fenyegetően léptem egyet felé. Még szerencse, hogy körülbelül egy magasságban vagyunk, különben elég vicces látványt nyújtott volna, ahogy mérges arccal elé lépek.
-Ha még egyszer meglátlak Liz közelében, én magam tekerem ki a nyakadat – morogtam figyelmeztetően. – Nem fogod őt is tönkretenni. És senki mást sem. Elégedj meg egy házasság felbontásával és Jennievel.
Azzal sarkon fordultam és idegesen elindultam a lift felé.
Nem érdekeltek a kíváncsi tekintetek, amik mindenhonnan lyukat égettek a hátamba.
-Legyetek boldogok – fordultam még vissza, majd inkább a lépcsőt választva, elindultam fölfelé.
Iszonyatosan dühös voltam. Hogy van képe még idetolni a pofáját? Azok után, amit tett, még meg is akarja magyarázni a dolgokat. Kit érdekel, hogy nem tudott róla, hogy ő az apja Lucanak? Majd legközelebb százszor is meggondolja, hogy kivel fekszik össze.
Közben felértem a harmadikra, és a szobámba érve, becsaptam magam mögött az ajtót.
Ledobtam a táskámat, majd felkaptam a cigis dobozomat és kimentem az erkélyre. Ez majd segít kicsit lenyugodni.
Hogy ronthattam el mindent ennyire? Egy utolsó barom vagyok – persze csak Mark után -, hogy nem vettem észre, mi folyik a hátam mögött.
Közben rágyújtottam az első szál cigire.
Aztán ott van még Liz. Igazán megkedveltem, mégis bántottam. Ahogy a többieket is, mikor kiderült, hogy Jennie megcsalt. Mindenkivel csak ordibáltam.
Hosszú percekig csak forgattam az ujjaim között a következő szálat, és közben gondolkodtam.
Mindenkit elűzök magam mellől. Talán újra kéne kezdeni. Sokkal egyszerűbb lenne, ha visszatekerhetném az időt. Akkor már ott változtattam volna, hogy elveszem Jenniet. Sőt, még csak nem is találkoznánk. Mindennél jobban szerettem őt, és talán még most is szeretem, de képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint a szerelmemre.
Csak ekkor jutott eszembe, hogy talán a veszekedések is azért voltak. Talán abban reménykedett, hogy nem kell megtudnom az igazat, és engem okolva válunk el.
És most már azt is értem, hogy miért nem akart ideköltözni Vancouverbe. Még hogy nem akarja kivenni Lucat a londoni óvodából! Pff! Na persze!
-Azt hittem, a múltkor világosan elmondtam, hogy mit fogok csinálni, ha még egyszer cigit látok a kezedben – hallottam meg magam mögül egy halk hangot, mire megfordultam.
Liz állt kint az erkélyen, karba tett kezekkel az üvegajtónak dőlve.
Ránéztem a kezemben tartott cigire – érdekes módon nem is emlékszem, hogy mikor gyújtottam rá a második szálra – és kérdőn néztem Lisara.
-Ó, persze! – sóhajtott. – Te nem emlékszel rá – lépett közelebb.
Ebben a pillanatban beugrott egy emlékkép.
„-Majd beszélünk, ha kijózanodtál. De meg ne lássak a kezedbe még egyszer cigit, mert én magam fogom eltörni az ujjaidat – mondtam komolyan, majd visszamentem a szobámba.
-Lisa – szólt utánam halkan, mire visszafordultam az ajtóból. – Nem jönnél át beszélgetni kicsit?
-Ha már nem lesz benned alkohol, esetleg szóba jöhet, de addig nem – ráztam meg a fejem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.„
-Már emlékszem – dobtam le magam mellé a csikket, majd eltapostam.
-Úgy érted, mindenre? – ijedt meg. Nem értettem a reakcióját. Miért lenne baj, ha emlékeznék mindenre? Talán mégis csináltam valami ostobaságot?
-Nem – ráztam meg a fejem. – Csak arra, hogy mit mondtál a cigivel kapcsolatban. Beugrott – mosolyogtam.
-Oh – láthatóan megkönnyebbült. – Értem – pillantott le zavartan a földre.
-Figyelj, Liz, sajnálom, ami lent történt – dőltem neki az elválasztó korlátnak.
-Ugyan! - legyintett. – Inkább én köszönném meg, hogy „megmentettél” tőle – borzongott meg kissé.
-Elég, hogy egy embert tönkre tett, nem kell még egyet – mondtam bosszúsan.
-Te is tudod, hogy nem álltam volna le vele – kuncogott halkan. – Nem az esetem – rázta meg a fejét.
-Van saját ideálod? – nevettem föl. Persze csak viccnek szántam.
-Persze, az mindenkinek van.
Látszott rajta, hogy kissé fölengedett.
Közben elgondolkodtam azon, amit mondott. Mindenkinek van saját ideálja. Talán ez rám is igaz. Hm… a vöröses haj például… Jennienek észbontóan jól állt. Persze a szőke is. Na remek! Ismét hozzá lyukadtam ki – bosszankodtam magamban. – Viszont a szemszín az egyértelműen a kék.
Na jó, ebbe most nem megyek bele jobban.
-Peter! – szakított ki Liz hangja végleg a gondolataimból.
-Bocsi, elkalandoztam. Mit is mondtál? – néztem rá zavartan.
-Csak annyit kérdeztem, hogy miért jött ide Mark. Miért akart veled beszélni? Persze, ha nem akarod elmondani, akkor nem kell – szabadkozott gyorsan.
-Semmi érdekes. El akarta mondani, hogy ő is csak most tudta meg, hogy Luca az ő lánya. És még pluszba azt is megtudtam tőle, hogy Jennie konkrétan már a nászutunk óta csalt engem vele – mondtam nemes egyszerűséggel.
Elkerekedett szemekkel nézett rám. Ajkaival eltátogta a két lényeges szót: „nászút óta”.
-Jól vagy? – fogtam meg a kezét, mikor még sokáig nem szólalt meg.
-Igen, csak… ledöbbentem – motyogta halkan. – Ez hihetetlen – rázta a fejét. – Ugye nem verekedtetek össze megint? – kérdezte. Közben végigmért a tekintetével, hogy megbizonyosodjon róla, még épségben vagyok.
-Nem, szerencséjére megúszta egy fenyegetéssel.
-Megfenyegetted? – vonta fel a szemöldökét. – Mivel?
-Hogy ne lássam meg még egyszer a közeledben, mert kitekerem a nyakát. Nem fog tönkre tenni téged, és mást sem. Remélem, ebből megértette, hogy ezek után nem ajánlatos a környéken mászkálnia – morogtam magam elé.
-Hát… köszönöm, hogy megvédtél – motyogta kissé zavartan.
-Tudom, hogy már sokszor mondtam, de sajnálom, amiket mondtam és tettem. Csak annyira mérges voltam akkor – céloztam arra, amikor letámadtam őt a folyosón.
-Már rég túltettem magam rajta – legyintett halványan mosolyogva.
-Akkor mi bánt? Lent az aulában te… sírtál – mondtam ki habozva.
-Nem érdekes. Csak… sokkolt Mark megjelenése – támasztotta alá az elképzelésemet. – És… - harapta el a mondatot.
-És? – vontam fel a szemöldököm.
-Na jó, azt hiszem jobb, ha tudsz róla – sóhajtott.
-Miről is?
-Miután Jennie itt volt, te ugye leittad magad. Arra még te is emlékszel, hogy itt voltunk kint és… beszélgettünk.
Bólintottam.
-Mégis csináltam valamit? Megbántottalak valamivel? – kérdeztem szomorúan.
-Nem csak… kiborultál és… megcsókoltál – szusszantott egyet a végére.
Elképedve meredtem rá.
-Hogy… megcsókoltalak? Liz ne haragudj, én nem tudom, mi ütött belém – hadartam gyorsan. Ezek szerint mégis megbántottam. Most biztos hülyének néz, hogy csak úgy megcsókoltam őt.
Aztán nekem is beugrott az emlék.
„Ép kezemmel magamhoz rántottam, és számat lágyan az övére tapasztottam. Nem ellenkezett, sőt! Kezemet fölcsúsztattam a gerince mentén, majd beletúrtam selymes hajába, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Nyelvem közben utat tört a szájába, de még most sem tiltakozott. Aztán egyszer csak elfordította a fejét. Én viszont nem akartam abbahagyni, így a nyakát kezdtem csókolgatni, mire halkan felnyögött. Elégedettséggel töltött el ez a reakciója.
Aztán hirtelen eltolt magától és hátrált egy lépést.
-Peter, te teljesen részeg vagy – rázta meg a fejét zihálva.
-És ez talán gondot okoz? – hajoltam ismét közelebb, de ő ismét hátrébb lépett.
-Igen, gondot okoz! Te még nős ember vagy Peter! Ráadásul teljesen részeg. Holnap már lehet, nem is emlékszel rá. – Egy kis szünet után folytatta. - Majd beszélünk, ha kijózanodtál.”
-… Csak gondoltam jobb, ha tudsz róla – csak az utolsó mondat jutott el a tudatomig.
-Köszi, hogy elmondtad, és tényleg nagyon sajnálom – néztem rá.
-Á, semmi baj – láthatóan megkönnyebbült. – Most viszont mennem kell, mert Aliceszel vásárolni megyünk – húzta el a száját. – Ha valamire, akkor arra jó volt ez a kis incidens, hogy kevesebb időt kell ma boltokban töltenem. Nincs gondom a vásárlással, na de ennyit?
-Persze, menjél csak – mosolyogtam rá.
Elindult az ajtó felé, de még visszafordult.
-És most, hogy józan vagy, megismétlem: Én magam fogom kitörni az ujjaidat, ha még egyszer cigit látok a kezedben – mondta szigorúan, majd nevetve becsukta maga mögött az üvegajtót.
Pár másodpercig még néztem utána, majd megfordultam és én is visszamentem a szobámba.
Folyamatosan Mark mondata ismétlődött a fejemben.
„Szeret téged… talán jobban, mint engem, de a vágy ellen nem tud mit tenni.”
2011. január 31., hétfő
2011. január 28., péntek
15. fejezet - A múlt és a hívatlan vendég
Sziasztok!
Volt egy "kis" szabadidőm, ezért megítam a következő fejezetet. Csak úgy mellékesen hozzáteszem, hogy még három órába sem tellett, ami nálam már rekord:D Na nem is szövegelek tovább:D Jó olvasást a fejezethez:) Ismét lesz egy kis ízelítő és kisebb bonyodalom benne;) És egy ici-pici függővég:$ Komikat légyszi!!:D
Puszi
Elizabeth szemszöge
Gyorsan teltek a boldog napok. Peter, amint megígérte, tényleg elvitt még egy városi sétára. Örömmel töltött el a tudat, hogy csak ketten mentünk. Az ilyen alkalmak általában az egész napot lefoglalták, ezért sokszor együtt ebédeltünk és vacsoráztunk.
Lassan rá kellett jönnöm, nem csak holmi fellángolás volt ez az érzés iránta. Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy ennyit vagyok vele. Talán pont ez van rám ilyen hatással. De kerülni sem akarom. Egyrészt, mert feltűnne neki, és előbb-utóbb kiszedné belőlem, hogy miért viselkedem így. Másrészt, nagyon szeretek vele lenni. Az ilyen alkalmakkor mindig sikerül kizárnom a fejemből a múltat és csak a jelenre koncentrálni.
De mikor egyedül vagyok…
„Már-már sípoló tüdővel futottam Adamék háza felé. Most nem érdekelt, hogy ki lát meg. Nem érdekelt, hogy a szüleinek fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Csak az számított, hogy minél előbb elmondjam neki. Tudnia kell róla.
Egy ugrással átkerültem az alacsony sövény túloldalára, majd átvágtam a füves kerten. Kit érdekel, hogy illetlenség, amit teszek? Ez most nem lényeges.
Lefékeztem a bejárati ajtó előtt. Pár másodpercig még próbáltam helyre állítani a légzésemet, de a zihálás csak nem akart elmúlni, így remegő kézzel megnyomtam a csöngőt. Még az ajtó ezen oldaláról is hallani lehetett a bent szóló dallamot. Emlékeztetett az édesanyám által dúdolt dalokra. Áh! Nem vonhatja el semmi sem a figyelmemet! Koncentrálnom kell! Nem hátrálhatok meg. Addig kell cselekednem, amíg tombol bennem az adrenalin.
A következő pillanatban kinyitódott az ajtó, és – valószínűleg helyes – feltételezésem szerint az anyja nyitott ajtót.
-Jó napot! Miben segíthetek?
Arca döbbent volt. A külsőm és az itt tartózkodásom is meglephette. Mély levegőt vettem, de még így is egy kissé zihálva köszöntem.
-Jó napot Mrs. Cominsky! – hangom, bármennyire is próbáltam, az izgatottságtól nem épp a legilledelmesebb lett és ezt ő is kihallotta belőle. – Adamhez jöttem. Itthon van?
-Már megbocsásson kisasszony, de ismerem én magát? – vonta fel a szemöldökét kissé mérgesen.
-Még nem asszonyom – nyújtottam felé a kezem, de nem fogadta el. – Elizabeth Reaser vagyok. Ismerem Adamet.
A hosszú másodpercekig tartó fölösleges kéznyújtás kezdett zavarba ejtő lenni, így inkább hátrébb léptem egyet és visszaengedtem magam mellé a kezemet. Iszonyúan mérges voltam a nőre, amiért megzavarta a már jó pár perce tartó boldogságomat, de nem mutattam ki. Azzal csak olajat öntenék a tűzre, ami már így is hatalmas lángokban ég.
-Elnézést kérek, Mrs. Cominsky – hajtottam le a fejemet. – Csak Adammel szeretnék beszélni, ha lehetséges – néztem föl rá kérlelően. Talán ez hatni fog.
A nő pár másodpercig gondolkozva nézett rám, majd kissé elfordult és – gondolom – a lépcső felé kiáltott.
-Adam! Gyere le! Látogatód érkezett! – hangja még mindig szigorú volt. Talán nála ez a megszokott.
-Megtennéd, hogy fölküldöd? – hallottam meg szerelmem hangját.
-Azt kéri, menjél föl – tájékoztatott visszanézve rám. Mintha nem hallottam volna a válaszát. Végig mért, majd folytatta. – Az emeleten balra a második ajtó – állt arrébb összehúzott szemöldökkel.
-Igen, tudom. Köszönöm! – siettem be mellette.
Ó, a francba! Csak én lehetek ilyen hülye, hogy így elszólom magam! Remek!
Ahogy még egy pillanatra láttam az arcát a lépcső aljáról, hitetlenkedést véltem felfedezni rajta. Nem is csodálom. Egy lány, akit most látott életében először, látogatóba jön a fiához és tudja, hogy merre van annak szobája.
-Még, hogy tudja! – horkantott föl. Bizonyára úgy gondolta, hogy már nem hallom. – Biztos ő Mrs. Reaser egyik lánya. Hogy barátkozhat a fiam egy ilyen lánnyal? Az a család risztára őrült.
Most már biztos voltam benne, hogy mégis tudja, hallom, amit mond. Különben miért beszélt volna egyre hangosabban.
De mi az, hogy a családunk őrült? Dave lehet, hogy az, de mi nem! Dave, az az ősbarom, aki férfinak mondja magát. Hogy nem látja meg benne anya az igazi énjét?
Megtorpantam Adam szobája előtt, majd ismét izgatottan bekopogtam.
-Szabad! – szólt ki semleges hangon.
Azt hiszem, a hír után már nem lesz ilyen közömbös a hangja.
-Szia! – léptem be, immáron kicsit félve. Bennem is két érzés kavargott. Az öröm és a félelem. Fogalmam sem volt róla, hogyan fog ő reagálni a helyzetre.
-Szia Beth! – jelent meg hatalmas mosoly az arcán. – Hogy-hogy itt vagy? Vagy elmondtad a szüleidnek, hogy…
-Nem! – ráztam a fejem gyorsan.
-Pedig mondtam már, hogy engem nem tudna elüldözni az apád – mosolygott kedvesen. – Nagyon is talpraesett vagyok – állt föl az ágyáról. – De mi szél hozott téged? – lehelt gyengéd csókot ajkaimra, amitől hirtelen elfelejtettem pár másodpercre, hogy miért is jöttem.
-Őőő… - haboztam gondolkodva. Hol is kezdjem? – Valamit el kell mondanom – haraptam bele az alsó ajkamba.
-Imádom, amikor ilyen kis szégyenlős vagy – húzott magához, lágyan a fülembe suttogva az igéző szavakat. – Ez nagyon édes tulajdonságod – csókolt a nyakamba.
-Adam… - próbáltam meg eltolni magamtól, de az erőm kezdett cserbenhagyni.
-Igen, édes? – simította kezét a fenekemre, mire alig hallható sóhaj tört fel mellkasomból. – Hallgatlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pontosan tudta, milyen hatással van rám a közelsége.
-Adam, kérlek! – nyögtem utolsó erőmmel. – Ne most! Itthon vannak a szüleid és a bátyád is – próbáltam meg újult erővel, észérvekkel hatni rá. De lehetetlen volt.
Megragadta a derekam és lerántott magával együtt az ágyra. Azonnal fölém gördült és csókolni kezdett.
-Ne ellenkezz, kérlek – motyogta a bőrömbe. – Olyan régóta kellett már nélkülöznöm a közelségedet. Most hagyd, hogy kényeztesselek – mosolygott, majd elkezdte kigombolgatni a blúzomat.
-Adam, én… - és akkor kimondtam, amit eddig visszatartottam. Zihálva az előbbi csókcsatától és alig érthetően ugyan, de kimondtam.
Rögtön abbahagyta a kényeztetésemet és döbbenten nézett föl rám. Tekintete elsötétült. Mintha mérges lett volna. Behunyta szemeit és mikor újra kinyitotta, már csak kíváncsiság tükröződött bennük.
Felült az ágyon, majd rám nézett.
-Hogy mondtad? – kérdezte halkan.”
Zihálva ébredtem föl az éjszaka közepén. Megnyugodva tapasztaltam, hogy csak egy álom volt. Biztosan amiatt álmodtam ezt, mert elalvás előtt visszagondoltam arra a napra, mikor…
Kopogtak az ajtón. Ki lehet az ilyenkor? – kérdeztem magamtól döbbenten, de azért fölkeltem az ágyból. Az álom miatt most nem éreztem magam olyan fáradtnak. Fölvettem a köntösömet, majd az ajtóhoz léptem. Még egyszer végighúztam az ujjaimat a hajamban, majd kinyitottam az ajtót.
Alice meglepett arcával találtam szemben magam.
-Most ébredtél? – kerekedtek ki a szemei.
Hunyorogva néztem rá. A folyosón túlságosan világos volt a benti sötétséghez képest.
-Ezt meg hogy érted? Te kopogtál be hozzám az éjszaka közepén – motyogtam.
Felnevetett.
-Betty, már reggel fél kilenc van – kuncogott, nekem pedig kipattantak a szemeim.
-Micsoda? – pillantottam a hátam mögé és a szemem megakadt a sötétítőn. Oh, persze, hisz este elhúztam.
Még jobban elkezdett nevetni.
-Na jó, először még azt hittem, hogy viccelsz, de most már látom, hogy nem – nem bírta abbahagyni a nevetést.
-Ha kellően kiszórakoztad magad, akkor akár abba is hagyhatnád a kinevetésemet – mormogtam meglehetősen bosszúsan. Nem volt most kedvem semmihez sem.
-Valami baj van? – lepődött meg. Elrejtette a vigyorát, de egy pici mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában.
-Csak megint Adamen gondolkoztam, mielőtt elaludtam – sóhajtottam halkan. Újra lepörögtek a fejemben az álom képkockái.
-Ó, szóval rosszul aludtál – vonta le a helyes következtetést. – És álmodtál valamit – csóválta meg a fejét. – Napi rendszerességgel kellene beszélgetned Peterrel. Olyankor mindig vidám vagy utána – jegyezte meg sejtelmesen.
-Alice! – szóltam rá, majd gyorsan körbepillantottam a folyosón. – Megtennéd, hogy nem elemzed ki a magánéletemet a folyosón?
-Megtennéd, hogy lefáradsz velem reggelizni? – kontrázott rá, miközben nevetve felvonta a szemöldökét.
-Igen, csak előbb rendbe szedem magam – bólintottam rá. Egy kis beszélgetés máris javított a hangulatomon.
-Esetleg bemehetnék addig? Rob forgat, így egyedül maradtam – húzta el a száját.
-Persze, gyere csak! – sóhajtottam arrébb állva az ajtóból.
-Köszi – szinte betáncolt mellettem. Akaratlanul is a filmbéli Alice jutott az eszembe. Még a név is stimmel. És ez a hiperaktívság…
Mosolyogva megcsóváltam a fejem.
Bementem a fürdőbe, majd megmostam az arcom, és rendesen átfésültem a hajam.
-Te ma nem forgatsz, igaz? – kiáltott át nekem a szobából.
-Nem – tudtam, hogy nem lát, mégis társítottam egy fejrázást is a szóhoz. – Ma veszik az üldözős jelenet egy részét, és én abban nem szerepelek – magyaráztam.
-Akkor eljönnél velem vásárolni? – jelent meg a fürdőszobaajtóban, kiskutya szemekkel.
Elfordítottam a pillantásom. Nem fog rám ezzel hatni.
Beállt mögém, pont úgy, hogy a tükörképe látszódjon mellettem. A nézése, ha lehet, még kérlelőbb volt. Alsó ajkát kissé lebiggyesztette, még nagyobb hatást gyakorolva ezzel rám.
-Alice! – szóltam rá. Nem igaz, miért nem lehet ennek a nézésnek ellenállni?
Hiába, még kissé közelebb is hajolt és újra kimondta a bűvös szót.
-Kérlek! – ha lehetséges, még jobban kikerekítette a szemeit. Honnan jön ez a sok játékos csillogás a tekintetébe?
-Rendben – adtam meg magam egy sóhajjal. – De nem megyünk el Vancouverből! – figyelmeztettem.
A múltkor volt szerencsém megismerni körülbelül Kanada másik végét. Talán soha nem autóztam még annyit, mint akkor az alatt az egy nap alatt.
-Oké! – lelkesült fel. – Köszi – nyomott egy puszit az arcomra.
Elnéző mosollyal az arcomon sétáltam át a szobába és öltöztem fel.
-Na gyere! – tettem zsebre a mobilom nevetve.
Szinte kiszökdécselt az ajtón boldogságában.
-Alice, nyugi! - fogtam meg a vállát, hogy megállítsam. – Előbb reggelizünk. De mióta is lettél te ennyire vásárlásmániás? – vontam fel a szemöldököm, majd elindultam a lift felé.
-Semmikor – rázta meg a fejét. – Csak régen volt már egy ilyen csajos napunk – nevetett. – Rob minden percemet lefoglalja szinte, mikor nem forgat. Nem is értem, te hogy bírod Peter nélkül ennyi ideig.
-Alice! – szóltam rá ismét.
-Jól van! – emelte föl védekezően maga elé a kezeit. – Abbahagytam! – adta meg magát.
-Köszönöm!
Hamar végeztünk a reggelivel. Alice még fölszaladt a táskájáért és a kabátjáért, ezért én a portánál várakoztam rá.
-Jó napot, hölgyem! – lépett mellém egy jóképű – bár nem az esetem – férfi. – Szabad megtudnom a nevét?
-Ismerem magát? – vontam fel a szemöldököm. A legősibb módszer, így megpróbálni felszedni valakit. Még hogy hölgyem! Pff!
-Nem, de összeismerkedhetnénk – lépett egyet közelebb, mire én automatikusan hátráltam.
Most örültem volna, ha itt van a máskor eléggé idegesítő portás.
-Sajnálom, de nem ismerkedek – fordultam a pult felé, ami nagy hiba volt, ugyanis így későn vettem észre, hogy tett egy lépést felém.
Kezét a derekamra csúsztatta, majd egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított.
-Hé, eresszen el! – próbáltam lerángatni magamról a kezeit.
Aztán meghallottam nem messze tőlünk egy számomra igencsak ismerős hangot.
Volt egy "kis" szabadidőm, ezért megítam a következő fejezetet. Csak úgy mellékesen hozzáteszem, hogy még három órába sem tellett, ami nálam már rekord:D Na nem is szövegelek tovább:D Jó olvasást a fejezethez:) Ismét lesz egy kis ízelítő és kisebb bonyodalom benne;) És egy ici-pici függővég:$ Komikat légyszi!!:D
Puszi
Elizabeth szemszöge
Gyorsan teltek a boldog napok. Peter, amint megígérte, tényleg elvitt még egy városi sétára. Örömmel töltött el a tudat, hogy csak ketten mentünk. Az ilyen alkalmak általában az egész napot lefoglalták, ezért sokszor együtt ebédeltünk és vacsoráztunk.
Lassan rá kellett jönnöm, nem csak holmi fellángolás volt ez az érzés iránta. Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy ennyit vagyok vele. Talán pont ez van rám ilyen hatással. De kerülni sem akarom. Egyrészt, mert feltűnne neki, és előbb-utóbb kiszedné belőlem, hogy miért viselkedem így. Másrészt, nagyon szeretek vele lenni. Az ilyen alkalmakkor mindig sikerül kizárnom a fejemből a múltat és csak a jelenre koncentrálni.
De mikor egyedül vagyok…
„Már-már sípoló tüdővel futottam Adamék háza felé. Most nem érdekelt, hogy ki lát meg. Nem érdekelt, hogy a szüleinek fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Csak az számított, hogy minél előbb elmondjam neki. Tudnia kell róla.
Egy ugrással átkerültem az alacsony sövény túloldalára, majd átvágtam a füves kerten. Kit érdekel, hogy illetlenség, amit teszek? Ez most nem lényeges.
Lefékeztem a bejárati ajtó előtt. Pár másodpercig még próbáltam helyre állítani a légzésemet, de a zihálás csak nem akart elmúlni, így remegő kézzel megnyomtam a csöngőt. Még az ajtó ezen oldaláról is hallani lehetett a bent szóló dallamot. Emlékeztetett az édesanyám által dúdolt dalokra. Áh! Nem vonhatja el semmi sem a figyelmemet! Koncentrálnom kell! Nem hátrálhatok meg. Addig kell cselekednem, amíg tombol bennem az adrenalin.
A következő pillanatban kinyitódott az ajtó, és – valószínűleg helyes – feltételezésem szerint az anyja nyitott ajtót.
-Jó napot! Miben segíthetek?
Arca döbbent volt. A külsőm és az itt tartózkodásom is meglephette. Mély levegőt vettem, de még így is egy kissé zihálva köszöntem.
-Jó napot Mrs. Cominsky! – hangom, bármennyire is próbáltam, az izgatottságtól nem épp a legilledelmesebb lett és ezt ő is kihallotta belőle. – Adamhez jöttem. Itthon van?
-Már megbocsásson kisasszony, de ismerem én magát? – vonta fel a szemöldökét kissé mérgesen.
-Még nem asszonyom – nyújtottam felé a kezem, de nem fogadta el. – Elizabeth Reaser vagyok. Ismerem Adamet.
A hosszú másodpercekig tartó fölösleges kéznyújtás kezdett zavarba ejtő lenni, így inkább hátrébb léptem egyet és visszaengedtem magam mellé a kezemet. Iszonyúan mérges voltam a nőre, amiért megzavarta a már jó pár perce tartó boldogságomat, de nem mutattam ki. Azzal csak olajat öntenék a tűzre, ami már így is hatalmas lángokban ég.
-Elnézést kérek, Mrs. Cominsky – hajtottam le a fejemet. – Csak Adammel szeretnék beszélni, ha lehetséges – néztem föl rá kérlelően. Talán ez hatni fog.
A nő pár másodpercig gondolkozva nézett rám, majd kissé elfordult és – gondolom – a lépcső felé kiáltott.
-Adam! Gyere le! Látogatód érkezett! – hangja még mindig szigorú volt. Talán nála ez a megszokott.
-Megtennéd, hogy fölküldöd? – hallottam meg szerelmem hangját.
-Azt kéri, menjél föl – tájékoztatott visszanézve rám. Mintha nem hallottam volna a válaszát. Végig mért, majd folytatta. – Az emeleten balra a második ajtó – állt arrébb összehúzott szemöldökkel.
-Igen, tudom. Köszönöm! – siettem be mellette.
Ó, a francba! Csak én lehetek ilyen hülye, hogy így elszólom magam! Remek!
Ahogy még egy pillanatra láttam az arcát a lépcső aljáról, hitetlenkedést véltem felfedezni rajta. Nem is csodálom. Egy lány, akit most látott életében először, látogatóba jön a fiához és tudja, hogy merre van annak szobája.
-Még, hogy tudja! – horkantott föl. Bizonyára úgy gondolta, hogy már nem hallom. – Biztos ő Mrs. Reaser egyik lánya. Hogy barátkozhat a fiam egy ilyen lánnyal? Az a család risztára őrült.
Most már biztos voltam benne, hogy mégis tudja, hallom, amit mond. Különben miért beszélt volna egyre hangosabban.
De mi az, hogy a családunk őrült? Dave lehet, hogy az, de mi nem! Dave, az az ősbarom, aki férfinak mondja magát. Hogy nem látja meg benne anya az igazi énjét?
Megtorpantam Adam szobája előtt, majd ismét izgatottan bekopogtam.
-Szabad! – szólt ki semleges hangon.
Azt hiszem, a hír után már nem lesz ilyen közömbös a hangja.
-Szia! – léptem be, immáron kicsit félve. Bennem is két érzés kavargott. Az öröm és a félelem. Fogalmam sem volt róla, hogyan fog ő reagálni a helyzetre.
-Szia Beth! – jelent meg hatalmas mosoly az arcán. – Hogy-hogy itt vagy? Vagy elmondtad a szüleidnek, hogy…
-Nem! – ráztam a fejem gyorsan.
-Pedig mondtam már, hogy engem nem tudna elüldözni az apád – mosolygott kedvesen. – Nagyon is talpraesett vagyok – állt föl az ágyáról. – De mi szél hozott téged? – lehelt gyengéd csókot ajkaimra, amitől hirtelen elfelejtettem pár másodpercre, hogy miért is jöttem.
-Őőő… - haboztam gondolkodva. Hol is kezdjem? – Valamit el kell mondanom – haraptam bele az alsó ajkamba.
-Imádom, amikor ilyen kis szégyenlős vagy – húzott magához, lágyan a fülembe suttogva az igéző szavakat. – Ez nagyon édes tulajdonságod – csókolt a nyakamba.
-Adam… - próbáltam meg eltolni magamtól, de az erőm kezdett cserbenhagyni.
-Igen, édes? – simította kezét a fenekemre, mire alig hallható sóhaj tört fel mellkasomból. – Hallgatlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pontosan tudta, milyen hatással van rám a közelsége.
-Adam, kérlek! – nyögtem utolsó erőmmel. – Ne most! Itthon vannak a szüleid és a bátyád is – próbáltam meg újult erővel, észérvekkel hatni rá. De lehetetlen volt.
Megragadta a derekam és lerántott magával együtt az ágyra. Azonnal fölém gördült és csókolni kezdett.
-Ne ellenkezz, kérlek – motyogta a bőrömbe. – Olyan régóta kellett már nélkülöznöm a közelségedet. Most hagyd, hogy kényeztesselek – mosolygott, majd elkezdte kigombolgatni a blúzomat.
-Adam, én… - és akkor kimondtam, amit eddig visszatartottam. Zihálva az előbbi csókcsatától és alig érthetően ugyan, de kimondtam.
Rögtön abbahagyta a kényeztetésemet és döbbenten nézett föl rám. Tekintete elsötétült. Mintha mérges lett volna. Behunyta szemeit és mikor újra kinyitotta, már csak kíváncsiság tükröződött bennük.
Felült az ágyon, majd rám nézett.
-Hogy mondtad? – kérdezte halkan.”
Zihálva ébredtem föl az éjszaka közepén. Megnyugodva tapasztaltam, hogy csak egy álom volt. Biztosan amiatt álmodtam ezt, mert elalvás előtt visszagondoltam arra a napra, mikor…
Kopogtak az ajtón. Ki lehet az ilyenkor? – kérdeztem magamtól döbbenten, de azért fölkeltem az ágyból. Az álom miatt most nem éreztem magam olyan fáradtnak. Fölvettem a köntösömet, majd az ajtóhoz léptem. Még egyszer végighúztam az ujjaimat a hajamban, majd kinyitottam az ajtót.
Alice meglepett arcával találtam szemben magam.
-Most ébredtél? – kerekedtek ki a szemei.
Hunyorogva néztem rá. A folyosón túlságosan világos volt a benti sötétséghez képest.
-Ezt meg hogy érted? Te kopogtál be hozzám az éjszaka közepén – motyogtam.
Felnevetett.
-Betty, már reggel fél kilenc van – kuncogott, nekem pedig kipattantak a szemeim.
-Micsoda? – pillantottam a hátam mögé és a szemem megakadt a sötétítőn. Oh, persze, hisz este elhúztam.
Még jobban elkezdett nevetni.
-Na jó, először még azt hittem, hogy viccelsz, de most már látom, hogy nem – nem bírta abbahagyni a nevetést.
-Ha kellően kiszórakoztad magad, akkor akár abba is hagyhatnád a kinevetésemet – mormogtam meglehetősen bosszúsan. Nem volt most kedvem semmihez sem.
-Valami baj van? – lepődött meg. Elrejtette a vigyorát, de egy pici mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában.
-Csak megint Adamen gondolkoztam, mielőtt elaludtam – sóhajtottam halkan. Újra lepörögtek a fejemben az álom képkockái.
-Ó, szóval rosszul aludtál – vonta le a helyes következtetést. – És álmodtál valamit – csóválta meg a fejét. – Napi rendszerességgel kellene beszélgetned Peterrel. Olyankor mindig vidám vagy utána – jegyezte meg sejtelmesen.
-Alice! – szóltam rá, majd gyorsan körbepillantottam a folyosón. – Megtennéd, hogy nem elemzed ki a magánéletemet a folyosón?
-Megtennéd, hogy lefáradsz velem reggelizni? – kontrázott rá, miközben nevetve felvonta a szemöldökét.
-Igen, csak előbb rendbe szedem magam – bólintottam rá. Egy kis beszélgetés máris javított a hangulatomon.
-Esetleg bemehetnék addig? Rob forgat, így egyedül maradtam – húzta el a száját.
-Persze, gyere csak! – sóhajtottam arrébb állva az ajtóból.
-Köszi – szinte betáncolt mellettem. Akaratlanul is a filmbéli Alice jutott az eszembe. Még a név is stimmel. És ez a hiperaktívság…
Mosolyogva megcsóváltam a fejem.
Bementem a fürdőbe, majd megmostam az arcom, és rendesen átfésültem a hajam.
-Te ma nem forgatsz, igaz? – kiáltott át nekem a szobából.
-Nem – tudtam, hogy nem lát, mégis társítottam egy fejrázást is a szóhoz. – Ma veszik az üldözős jelenet egy részét, és én abban nem szerepelek – magyaráztam.
-Akkor eljönnél velem vásárolni? – jelent meg a fürdőszobaajtóban, kiskutya szemekkel.
Elfordítottam a pillantásom. Nem fog rám ezzel hatni.
Beállt mögém, pont úgy, hogy a tükörképe látszódjon mellettem. A nézése, ha lehet, még kérlelőbb volt. Alsó ajkát kissé lebiggyesztette, még nagyobb hatást gyakorolva ezzel rám.
-Alice! – szóltam rá. Nem igaz, miért nem lehet ennek a nézésnek ellenállni?
Hiába, még kissé közelebb is hajolt és újra kimondta a bűvös szót.
-Kérlek! – ha lehetséges, még jobban kikerekítette a szemeit. Honnan jön ez a sok játékos csillogás a tekintetébe?
-Rendben – adtam meg magam egy sóhajjal. – De nem megyünk el Vancouverből! – figyelmeztettem.
A múltkor volt szerencsém megismerni körülbelül Kanada másik végét. Talán soha nem autóztam még annyit, mint akkor az alatt az egy nap alatt.
-Oké! – lelkesült fel. – Köszi – nyomott egy puszit az arcomra.
Elnéző mosollyal az arcomon sétáltam át a szobába és öltöztem fel.
-Na gyere! – tettem zsebre a mobilom nevetve.
Szinte kiszökdécselt az ajtón boldogságában.
-Alice, nyugi! - fogtam meg a vállát, hogy megállítsam. – Előbb reggelizünk. De mióta is lettél te ennyire vásárlásmániás? – vontam fel a szemöldököm, majd elindultam a lift felé.
-Semmikor – rázta meg a fejét. – Csak régen volt már egy ilyen csajos napunk – nevetett. – Rob minden percemet lefoglalja szinte, mikor nem forgat. Nem is értem, te hogy bírod Peter nélkül ennyi ideig.
-Alice! – szóltam rá ismét.
-Jól van! – emelte föl védekezően maga elé a kezeit. – Abbahagytam! – adta meg magát.
-Köszönöm!
Hamar végeztünk a reggelivel. Alice még fölszaladt a táskájáért és a kabátjáért, ezért én a portánál várakoztam rá.
-Jó napot, hölgyem! – lépett mellém egy jóképű – bár nem az esetem – férfi. – Szabad megtudnom a nevét?
-Ismerem magát? – vontam fel a szemöldököm. A legősibb módszer, így megpróbálni felszedni valakit. Még hogy hölgyem! Pff!
-Nem, de összeismerkedhetnénk – lépett egyet közelebb, mire én automatikusan hátráltam.
Most örültem volna, ha itt van a máskor eléggé idegesítő portás.
-Sajnálom, de nem ismerkedek – fordultam a pult felé, ami nagy hiba volt, ugyanis így későn vettem észre, hogy tett egy lépést felém.
Kezét a derekamra csúsztatta, majd egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított.
-Hé, eresszen el! – próbáltam lerángatni magamról a kezeit.
Aztán meghallottam nem messze tőlünk egy számomra igencsak ismerős hangot.
2011. január 27., csütörtök
Díj:))
Sziasztok!:)
Amint a képből is láthatjátok, kapott a blog egy díjat:)
Nagyon szépen köszönöm Mosi-nak és, bár ez kicsit furán hangozhat, de csak így szóban visszaküldöm neki, mert ha nem tőle kaptam volna, akkor biztosan továbbadnám neki:DD
Hát, 5 dolog rólam:
(nem nagyon jutnak eszembe érdekességek magamrólxd)
-van két macskám meg egy kutyám:)
-három nővérem és egy bátyám van:D
-az elmúlt években egyre többet kezdtem olvasni és ez ihlette meg a történeteket is:)
-megnézek minden olyan sorozatot vagy filmet, amiben valamelyik Twilight szereplő játszik:D Bármilyen szar is legyen az:D (Hozzáteszem, hogy pont a minap néztem egyet, amiben Bella és Edward magyar hangja volt:) Ráadásul Cam Gigandet is játszott benne, bár csak mellékszereplőként.)
-irtózatosan nagy kupi van a szobámban;) (<-ezt a szokásomat ne vegyétek át!!!:D)
És akiknek továbbküldeném:
Carly
Szemi alias Beus9416 (When I look at you...- Ha rád nézek...
Winnie
Alicebrandon
Bár kissé érdekes, hogy a díj neve: "Nincs még egy olyan jó blog, mint a tiéd!!", mégis több embernek adjuk:D Hát ez van:D Én dönteni nem fogok köztük:) Nem is nagyon lehetne:)
Még egyszer köszönöm!!:)
Puszi
2011. január 26., szerda
Egy jó és egy rossz hír:((
Sziasztok!
Kezdeném a jó hírrel:) Hétfőn végre leszedték a járógipszet a lábamról, így végre már semmi sem akadályoz a továbbiakban, maximum néhány vizsgálat:)) megpróbálok többet írogatni, de...
És ebből jön a rossz hír:( Persze nem lehet mindenért a tanárt hibáztatni, de mikor úgy döntöttem, hogy sportosztályba megyek, mindenki azt mondogatta, hogy majd itt megértik a tanárok, ha valami meccs miatt nem tudunk tanulni vagy ilyesmi. Hát a nagy lós**rt (már bocsánat). Szóval anyukám eléggé kiakadt egy-két rossz jegy miatt, ezért bizonytalan időre kihúzta a netet a szobámból:( Most is csak a lenti gépről netezhetek:( És erről nem is tud. Ettől függetlenül a friss nem marad el, de valószínűleg csak heti egyszer lesz:( Gépelni tudok, de legtöbbet így is csak saját kezűleg írogatok. Viszont így is eléggé jól haladok, de hogy mikor jutok gépközelbe, azt nem tudom:( Ha kész lesz a fejezet, megpróbálom minél hamarabb fölrakni:)
És ezúttal bocsánatot kérek azoktól is (Carly és winnie, aki ezt most szerintem olvassák), akiknek a blogját rendszeresen olvasom, mert nem biztos, hogy mindig el tudom majd időben olvasni:( Azért igyekszem.
És persze próbálok minél hamarabb javítani a jegyeimen, hogy visszatérhessek:)
Remélem megértitek.
Puszi
Kezdeném a jó hírrel:) Hétfőn végre leszedték a járógipszet a lábamról, így végre már semmi sem akadályoz a továbbiakban, maximum néhány vizsgálat:)) megpróbálok többet írogatni, de...
És ebből jön a rossz hír:( Persze nem lehet mindenért a tanárt hibáztatni, de mikor úgy döntöttem, hogy sportosztályba megyek, mindenki azt mondogatta, hogy majd itt megértik a tanárok, ha valami meccs miatt nem tudunk tanulni vagy ilyesmi. Hát a nagy lós**rt (már bocsánat). Szóval anyukám eléggé kiakadt egy-két rossz jegy miatt, ezért bizonytalan időre kihúzta a netet a szobámból:( Most is csak a lenti gépről netezhetek:( És erről nem is tud. Ettől függetlenül a friss nem marad el, de valószínűleg csak heti egyszer lesz:( Gépelni tudok, de legtöbbet így is csak saját kezűleg írogatok. Viszont így is eléggé jól haladok, de hogy mikor jutok gépközelbe, azt nem tudom:( Ha kész lesz a fejezet, megpróbálom minél hamarabb fölrakni:)
És ezúttal bocsánatot kérek azoktól is (Carly és winnie, aki ezt most szerintem olvassák), akiknek a blogját rendszeresen olvasom, mert nem biztos, hogy mindig el tudom majd időben olvasni:( Azért igyekszem.
És persze próbálok minél hamarabb javítani a jegyeimen, hogy visszatérhessek:)
Remélem megértitek.
Puszi
2011. január 23., vasárnap
14. fejezet - A séta
Sziasztok!
Hoppá, mit hoztam:D Egy új fejit!:D Még sikerült most befejeznem:) Hiszen kell egy kis kikapcsolódás a tanulás előtt:) Na de nem is ez a lényeg:) Ismét egy (talán) nyugisabb fejit hoztam össze:) Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) És most kaptok mellé egy képet is:) KOMIKAT légyszi!!:)
Puszi
Elizabeth szemszöge
-El sem hiszem – mosolyogtam szélesen.
-Én mondtam, hogy idetalálunk – vigyorgott rám.
-És egyszer sem tévedtünk el – kuncogtam. -Viszont már a vancouveri lakosok felét ismerjük – tettem hozzá.
-A lényeg, hogy itt vagyunk – mosolygott rám.
Hosszú percekig csöndben sétálgattunk a parkban, mikor Peter megszólalt.
-Leülünk? - bökött fejével az egyik pad felé.
Bólintottam.
-Mesélj még magadról – nézett rám. – A szüleidről például még nem beszéltünk – mondta kíváncsian.
Nagyot nyeltem. Nem biztos, hogy tudnia kéne erről.
-Persze, ha nem akarsz, nem kell róla beszélned – mentegetőzött gyorsan.
-Nyugi Peter, semmi gond – fogtam meg a kezét. – Csak nem szívesen gondolok vissza néhány dologra.
Csöndben, kíváncsian figyelt, hogyan folytatom. Egy mély sóhaj után belekezdtem.
-Mint minden gyerek, úgy én is, még a hibáik ellenére is szerettem a szüleimet. Pedig ezek nem átlagos hibák voltak. Számomra a gyermekkor nem a felhőtlen boldogságot és játékokat jelentett. Már 3 évesen megtanultam, hogy tisztelni kell az idősebbet. Az édesapám sokszor megvert engem és a testvéreimet, és volt, hogy anyámat is ok nélkül felpofozta, ha éppen részeg volt. Kicsik voltunk, nem tehettünk semmit. Végül az édesanyánk volt az, aki határozott lépést tett a dolog ellen. Elment a rendőrségre és följelentette apát. Innentől már gyorsan teltek a napok. A szüleim elváltak, és mi édesanyánkkal maradtunk. Én még csak öt éves voltam, de az egészre tisztán emlékszem. Az ezt követő években jöttem csak rá, mi mindenből maradtam ki eddig. Aztán tíz év múlva anya újra férjhez ment. Sohasem bírtuk a pasast, de anya boldog volt mellette, ezért elviseltük. Ma már bánom, hogy nem álltam akkor a sarkamra.
Csak így utólag jutott az eszembe, hogy talán tényleg csak jót akart nekem azzal, hogy eltiltott Adamtől. Már akkor is látta volna előre a kapcsolatunk végét?
-A mostohaapám minden kapcsolatomat ellenezte. Ha összejöttem egy fiúval, nem telt bele egy hétbe és elüldözte mellőlem. Érthető, hogy senki sem akart egy ilyen zűrös családba keveredni. Ezután próbáltam előle eltitkolni, de mikor… - itt elakadtam. Túl sokat beszéltem már megint. De nem mondhatom el neki. A családomon és Aliceen kívül senki nem tud róla. És lehet, hogy Peter is másként nézne rám, ha megtudná, és ezt nem akarom.
-Mikor? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian. – Mikor mi?
-Nem érdekes – ráztam a fejem hevesen, holott nagyon is az volt.
-Oké, ha nem akarod, nem kell elmondanod – mentegetőzött gyorsan, mikor látta, hogy nagyon felzaklatott. – Csak kíváncsi voltam.
Peter szemszöge
Az egész délelőttöt a parkban töltöttük. Csak ültünk a padon és beszélgettünk. Néha kitárgyaltunk egy-egy előttünk elhaladó embert, ami sokszor nagy nevetésbe torkollott.
-Mit szólnál hozzá, ha ma csak a parkot néznénk meg? Lesz még időnk a többire is – mosolyogtam rá. – Sétálhatnánk még egyet, aztán akár vissza is indulhatunk, ha tényleg még ma vissza akarsz érni a szállodához – kuncogtam.
-Oké – bólintott nevetve. – De szabvadon foglak. Vancouver nagyon szép város.
-Megígérem, hogy a többiről sem maradsz le. A többiek meg majd behozzák a lemaradást.
Fölálltunk a padról, majd elindultunk egy körsétára a parkban.
-Mesélj egy kicsit te is magadról. Neked milyen gyerekkorod volt? – érdeklődött.
-Teljesen átlagos – vontam meg a vállam. – Átlagos szülők, apám pincér, anyám háztartásbeli, átlagos barátok, ismerősök. Bár a szüleim a lehető legmagasabb színvonalú iskolába írattak be, ugyan olyan vagyok, mint a többi ember. Ha egy kis iskolába íratnak be, ahova összesen jár 500 gyerek, akkor is én lennék, maximum kicsit visszafogottabb – nevettem.
-És miért lettél színész? Úgy értem, minek vagy kinek a hatására?
-Többször játszottam iskolai színdarabokban és mindig is nagyon sikeres voltam. Sokan mondták, hogy tanuljak színésznek, de egy kisgyerek aligha tudja felfogni, hogy mivel jár ez. Akkoriban nagyon büszke gyerek voltam – nevettem. – Tetszett, hogy mindenki dicsérte az előadásomat. A szüleim is mindig büszkék voltak rám. Ahogy teltek az évek, egyre jobban beleszerettem a színészkedésbe. Pontosabban akkor még csak színházi darabokat adtam elő, de azt is nagyon szerettem. És végül az én döntésemet csak erősítette, hogy a szüleim és barátaim is ezt a pályát ajánlották nekem.
-Tehát kezdettől fogva ilyen jó színész voltál – mosolygott.
-Miért, úgy gondolod, hogy most az vagyok? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Tényleg érdekelt a véleménye.
-Teljes mértékben – bólintott rá komolyan. – Sokszor teljesen beleéled magad a szerepbe.
-Carlisle pont olyan karakter, akit számomra könnyű átérezni. Igazából sem vagyok valami, hogy is mondjam… pörgős típus. De persze tudok, ha akarok – mondtam sejtelmesen, mire felnevetett.
-Ezek után elég egyszerűnek hangzik az én verzióm – töprengett el.
-Nem baj, azért még érdekel – mosolyogtam rá.
-Tényleg semmi különös. Én már kiskoromban tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni és a bíztatások csak még jobban buzdítottak. Apám mellett nagyon jól megtanultam már öt évesen elrejteni a valódi érzéseimet – fintorodott el. – És anyámnak sem mutathattam ki, mennyire nem szimpatikus számomra az új férje – vágott ismét grimaszt.
-Ezek szerint a gyerekkorod miatt lettél színésznő? – csodálkoztam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással volt rá a múlt. Persze nagyon is csodálom őt azért, hogy az ellene elkövetett dolgok ellenére sem fordult magába.
-Nem – rázta meg a fejét. – Ez csak egy löket volt számomra. Segített elhelyezkednem ezen a pályán – mosolygott.
-Ó, értem – bólintottam.
Ezután újra csendbe burkolóztunk és jó ideig nem is szólaltunk meg. Csak sétálgattunk a parkban és csodáltuk a természetet. Hihetetlen, hogy egy ekkora park teljes egészében ember érintetlen legyen.
-Lehet, ideje lenne visszaindulnunk – mondtam, miután ránéztem az órámra. – Nem lenne jó, ha sötétben kéne az utcán mászkálnunk.
-Oké – bólintott rá. – Úgyis kezd egy kicsit hűvös lenni.
-Fázol?
-Kicsit – vallotta be.
-Miért nem szóltál? – húztam közelebb magamhoz. – A végén még megfázol – dörzsöltem meg a karját.
-Annyira azért nincs hideg – ellenkezett, de nem húzódott el tőlem.
Már kezdett sötétedni, mikor kiértünk a parkból.
-Lehet, hogy előbb el kellett volna indulnunk – jegyezte meg. – Egy ilyen nagyvárosban, sötétben sétálgatni…
-Itt éjszaka is zajlik az élet – kuncogtam. – Sokszor még többen vannak ilyenkor, mint nappal. De ha gondolod, mehetünk taxival – ajánlottam.
-Nem szükséges – tiltakozott gyorsan. – Csak kissé ijesztőek az ilyen sötét helyek – pillantott körül.
-Csak nem félsz? – vontam fel a szemöldököm. Hm… talán egy kicsit lehetnék gyerekes. Magamban elvigyorodtam. Ha eljön a megfelelő alkalom…
-Nem – vágta rá gyorsan. Túl gyorsan! – Csak jobb szeretem, ha látom magam körül a dolgokat.
Hosszú ideig csak sétáltunk visszafelé, mikor egyszer csak megszólalt.
-Peter, biztos, hogy jó felé jövünk? Ez a hely nem ismerős nekem – nézett körbe alsó ajkába harapva.
-Nekem sem – ingattam a fejem. Persze direkt hoztam erre. – Majd mindjárt megkérdezünk valakit – vezettem őt tovább.
Bólintott, de mikor még percek múlva sem láttunk senkit sem, újra megszólalt.
-Mondd, hogy tudod, merre vagyunk – suttogta.
-Igen, azt hiszem, tudom – bólintottam. – Ez az East Hasting Street – vigyorogtam.
Döbbenten nézett rám.
-Ugye nem direkt hoztál ide? – kérdezte kétségbeesetten. – Remek! – morogta bosszúsan, mikor nem válaszoltam.
-Hé, nem lesz semmi baj. Itt vagyok – húztam vissza magamhoz, mikor elhúzódott tőlem.
-Akkor vigyél ki innen – suttogta.
-Oké, nyugi. Innen már tudom az utat – nyugtattam meg, mire hangosan kifújta a levegőt.
-Bocsi, hogy ennyire problémás vagyok. Tudom, hogy csak viccnek szántad, de ne csinálj ilyet többször, kérlek – nézett fel rám csillogó szemekkel. Ez a csillogás azonban a félelemtől volt és talán pár könnycsepptől is.
-Ne haragudj – szorítottam meg a kezét bocsánatkérően.
-Semmi gond, csak volt egy rossz élményem még régebbről. De nincs semmi baj – folytatta gyorsan, mikor még kétségbeesettebb arcot vágtam. Úgy tűnik csak a rossz emlékeit sikerül felidéznem benne.
-Gyere, hamar ki lehet jutni innen – fogtam most kézen, majd magam után húztam.
Ahogy haladtunk az egyre sötétedő utcákon, egyre zavartabb lettem én is. Most már biztos, hogy mégsem volt jó ötlet idehozni őt. A hajléktalanok sorban megbámultak minket, mint jólöltözötteket. Már majdnem kijutottunk abból a porfészekből, mikor az egyik mellékutcából hatalmas csörömpölés hallatszott.
Lisa nagyot ugrott mellettem és másik kezét is a karom köré fonta.
-Ne aggódj, csak egy állat – simogattam meg a kézfejét, majd tovább vezettem.
Kissé megnyugodott, de még mindig szorosan fűzte kezeit a karomra.
Egy-két perc elteltével végre kijutottunk a East Hasting Street-ről.
-Peter, ígérd meg, hogy soha többé nem csinálod ezt. Ez veszélyes! – fakadt ki, miután zihálva nekidőlt egy házfalnak.
-Ne haragudj – húztam magamhoz, majd szorosan megöleltem. – Ígérem, hogy soha többé nem próbállak megviccelni ilyennel.
Ő is szorosan körém fonta a karjait.
-Gyere, menjünk tovább, mert egyre sötétebb lesz – váltam el tőle, majd felé nyújtottam a karom. Azonnal belém karolt és én tovább vezettem őt.
Nem tellett sok időbe, mire már számára is ismerős helyen jártunk.
-Ez a Robson Street? – csodálkozott.
-Igen – bólintottam mosolyogva. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve még hozzátettem. – Mit szólnál hozzá, ha itt vacsoráznánk? Aztán pedig visszamennénk taxival – ajánlottam az ötletet.
-Oké, úgyis éhes vagyok kicsit, mert kihagytuk az ebédet – bólintott rá.
-Akkor az jó lesz? – mutattam arra az étteremre, amiben legutóbb is ettünk.
-Persze! – vágta rá.
A következő pillanatban éreztem, hogy megrezzen a zsebemben a mobilom. Elővettem a zsebemből.
-Szia Rob, mondjad! – szóltam bele.
-Mégis hol a fenébe vagytok? – kérdezte idegesen. – Öt óta próbálunk elérni titeket, de Lisa ki van kapcsolva, te pedig nem veszed föl. Merre vagytok? – a végére már egész lenyugodott a hangja.
-Ne aggódjatok. Éppen a Robson Street-en vagyunk. Beülünk valahova vacsizni, aztán visszamegyünk a szállodába. Bocsi, csak le volt némítva a mobilom – magyarázkodtam.
Lisa rögtön előkapta a mobilját.
-A francba, lemerültem – motyogta maga elé, majd bocsánatkérően nézett fel rám.
-Liznek pedig lemerült a telefonja – folytattam.
-Oké – sóhajtott mélyet Rob. – Mikor jöttök? – hangja már teljesen nyugodt volt.
-Pontosan nem tudom. Vacsorázunk, aztán taxival visszamegyünk – válaszoltam.
-Oké, de most már legyen elérhető legalább az egyikőtök – mondta komolyan. – Szia Peter! – köszönt el, majd letette.
-Mehetünk? – néztem Lizyre.
Bólintott, aztán elindultunk az étterem felé.
(Az East Hasting Street-en több mint 2000 hajléktalan él! Gondoltam ezt jó, ha tudjátok róla:))
Hoppá, mit hoztam:D Egy új fejit!:D Még sikerült most befejeznem:) Hiszen kell egy kis kikapcsolódás a tanulás előtt:) Na de nem is ez a lényeg:) Ismét egy (talán) nyugisabb fejit hoztam össze:) Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) És most kaptok mellé egy képet is:) KOMIKAT légyszi!!:)
Puszi
Elizabeth szemszöge
-El sem hiszem – mosolyogtam szélesen.
-Én mondtam, hogy idetalálunk – vigyorgott rám.
-És egyszer sem tévedtünk el – kuncogtam. -Viszont már a vancouveri lakosok felét ismerjük – tettem hozzá.
-A lényeg, hogy itt vagyunk – mosolygott rám.
Hosszú percekig csöndben sétálgattunk a parkban, mikor Peter megszólalt.
-Leülünk? - bökött fejével az egyik pad felé.
Bólintottam.
-Mesélj még magadról – nézett rám. – A szüleidről például még nem beszéltünk – mondta kíváncsian.
Nagyot nyeltem. Nem biztos, hogy tudnia kéne erről.
-Persze, ha nem akarsz, nem kell róla beszélned – mentegetőzött gyorsan.
-Nyugi Peter, semmi gond – fogtam meg a kezét. – Csak nem szívesen gondolok vissza néhány dologra.
Csöndben, kíváncsian figyelt, hogyan folytatom. Egy mély sóhaj után belekezdtem.
-Mint minden gyerek, úgy én is, még a hibáik ellenére is szerettem a szüleimet. Pedig ezek nem átlagos hibák voltak. Számomra a gyermekkor nem a felhőtlen boldogságot és játékokat jelentett. Már 3 évesen megtanultam, hogy tisztelni kell az idősebbet. Az édesapám sokszor megvert engem és a testvéreimet, és volt, hogy anyámat is ok nélkül felpofozta, ha éppen részeg volt. Kicsik voltunk, nem tehettünk semmit. Végül az édesanyánk volt az, aki határozott lépést tett a dolog ellen. Elment a rendőrségre és följelentette apát. Innentől már gyorsan teltek a napok. A szüleim elváltak, és mi édesanyánkkal maradtunk. Én még csak öt éves voltam, de az egészre tisztán emlékszem. Az ezt követő években jöttem csak rá, mi mindenből maradtam ki eddig. Aztán tíz év múlva anya újra férjhez ment. Sohasem bírtuk a pasast, de anya boldog volt mellette, ezért elviseltük. Ma már bánom, hogy nem álltam akkor a sarkamra.
Csak így utólag jutott az eszembe, hogy talán tényleg csak jót akart nekem azzal, hogy eltiltott Adamtől. Már akkor is látta volna előre a kapcsolatunk végét?
-A mostohaapám minden kapcsolatomat ellenezte. Ha összejöttem egy fiúval, nem telt bele egy hétbe és elüldözte mellőlem. Érthető, hogy senki sem akart egy ilyen zűrös családba keveredni. Ezután próbáltam előle eltitkolni, de mikor… - itt elakadtam. Túl sokat beszéltem már megint. De nem mondhatom el neki. A családomon és Aliceen kívül senki nem tud róla. És lehet, hogy Peter is másként nézne rám, ha megtudná, és ezt nem akarom.
-Mikor? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian. – Mikor mi?
-Nem érdekes – ráztam a fejem hevesen, holott nagyon is az volt.
-Oké, ha nem akarod, nem kell elmondanod – mentegetőzött gyorsan, mikor látta, hogy nagyon felzaklatott. – Csak kíváncsi voltam.
Peter szemszöge
Az egész délelőttöt a parkban töltöttük. Csak ültünk a padon és beszélgettünk. Néha kitárgyaltunk egy-egy előttünk elhaladó embert, ami sokszor nagy nevetésbe torkollott.
-Mit szólnál hozzá, ha ma csak a parkot néznénk meg? Lesz még időnk a többire is – mosolyogtam rá. – Sétálhatnánk még egyet, aztán akár vissza is indulhatunk, ha tényleg még ma vissza akarsz érni a szállodához – kuncogtam.
-Oké – bólintott nevetve. – De szabvadon foglak. Vancouver nagyon szép város.
-Megígérem, hogy a többiről sem maradsz le. A többiek meg majd behozzák a lemaradást.
Fölálltunk a padról, majd elindultunk egy körsétára a parkban.
-Mesélj egy kicsit te is magadról. Neked milyen gyerekkorod volt? – érdeklődött.
-Teljesen átlagos – vontam meg a vállam. – Átlagos szülők, apám pincér, anyám háztartásbeli, átlagos barátok, ismerősök. Bár a szüleim a lehető legmagasabb színvonalú iskolába írattak be, ugyan olyan vagyok, mint a többi ember. Ha egy kis iskolába íratnak be, ahova összesen jár 500 gyerek, akkor is én lennék, maximum kicsit visszafogottabb – nevettem.
-És miért lettél színész? Úgy értem, minek vagy kinek a hatására?
-Többször játszottam iskolai színdarabokban és mindig is nagyon sikeres voltam. Sokan mondták, hogy tanuljak színésznek, de egy kisgyerek aligha tudja felfogni, hogy mivel jár ez. Akkoriban nagyon büszke gyerek voltam – nevettem. – Tetszett, hogy mindenki dicsérte az előadásomat. A szüleim is mindig büszkék voltak rám. Ahogy teltek az évek, egyre jobban beleszerettem a színészkedésbe. Pontosabban akkor még csak színházi darabokat adtam elő, de azt is nagyon szerettem. És végül az én döntésemet csak erősítette, hogy a szüleim és barátaim is ezt a pályát ajánlották nekem.
-Tehát kezdettől fogva ilyen jó színész voltál – mosolygott.
-Miért, úgy gondolod, hogy most az vagyok? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Tényleg érdekelt a véleménye.
-Teljes mértékben – bólintott rá komolyan. – Sokszor teljesen beleéled magad a szerepbe.
-Carlisle pont olyan karakter, akit számomra könnyű átérezni. Igazából sem vagyok valami, hogy is mondjam… pörgős típus. De persze tudok, ha akarok – mondtam sejtelmesen, mire felnevetett.
-Ezek után elég egyszerűnek hangzik az én verzióm – töprengett el.
-Nem baj, azért még érdekel – mosolyogtam rá.
-Tényleg semmi különös. Én már kiskoromban tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni és a bíztatások csak még jobban buzdítottak. Apám mellett nagyon jól megtanultam már öt évesen elrejteni a valódi érzéseimet – fintorodott el. – És anyámnak sem mutathattam ki, mennyire nem szimpatikus számomra az új férje – vágott ismét grimaszt.
-Ezek szerint a gyerekkorod miatt lettél színésznő? – csodálkoztam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással volt rá a múlt. Persze nagyon is csodálom őt azért, hogy az ellene elkövetett dolgok ellenére sem fordult magába.
-Nem – rázta meg a fejét. – Ez csak egy löket volt számomra. Segített elhelyezkednem ezen a pályán – mosolygott.
-Ó, értem – bólintottam.
Ezután újra csendbe burkolóztunk és jó ideig nem is szólaltunk meg. Csak sétálgattunk a parkban és csodáltuk a természetet. Hihetetlen, hogy egy ekkora park teljes egészében ember érintetlen legyen.
-Lehet, ideje lenne visszaindulnunk – mondtam, miután ránéztem az órámra. – Nem lenne jó, ha sötétben kéne az utcán mászkálnunk.
-Oké – bólintott rá. – Úgyis kezd egy kicsit hűvös lenni.
-Fázol?
-Kicsit – vallotta be.
-Miért nem szóltál? – húztam közelebb magamhoz. – A végén még megfázol – dörzsöltem meg a karját.
-Annyira azért nincs hideg – ellenkezett, de nem húzódott el tőlem.
Már kezdett sötétedni, mikor kiértünk a parkból.
-Lehet, hogy előbb el kellett volna indulnunk – jegyezte meg. – Egy ilyen nagyvárosban, sötétben sétálgatni…
-Itt éjszaka is zajlik az élet – kuncogtam. – Sokszor még többen vannak ilyenkor, mint nappal. De ha gondolod, mehetünk taxival – ajánlottam.
-Nem szükséges – tiltakozott gyorsan. – Csak kissé ijesztőek az ilyen sötét helyek – pillantott körül.
-Csak nem félsz? – vontam fel a szemöldököm. Hm… talán egy kicsit lehetnék gyerekes. Magamban elvigyorodtam. Ha eljön a megfelelő alkalom…
-Nem – vágta rá gyorsan. Túl gyorsan! – Csak jobb szeretem, ha látom magam körül a dolgokat.
Hosszú ideig csak sétáltunk visszafelé, mikor egyszer csak megszólalt.
-Peter, biztos, hogy jó felé jövünk? Ez a hely nem ismerős nekem – nézett körbe alsó ajkába harapva.
-Nekem sem – ingattam a fejem. Persze direkt hoztam erre. – Majd mindjárt megkérdezünk valakit – vezettem őt tovább.
Bólintott, de mikor még percek múlva sem láttunk senkit sem, újra megszólalt.
-Mondd, hogy tudod, merre vagyunk – suttogta.
-Igen, azt hiszem, tudom – bólintottam. – Ez az East Hasting Street – vigyorogtam.
Döbbenten nézett rám.
-Ugye nem direkt hoztál ide? – kérdezte kétségbeesetten. – Remek! – morogta bosszúsan, mikor nem válaszoltam.
-Hé, nem lesz semmi baj. Itt vagyok – húztam vissza magamhoz, mikor elhúzódott tőlem.
-Akkor vigyél ki innen – suttogta.
-Oké, nyugi. Innen már tudom az utat – nyugtattam meg, mire hangosan kifújta a levegőt.
-Bocsi, hogy ennyire problémás vagyok. Tudom, hogy csak viccnek szántad, de ne csinálj ilyet többször, kérlek – nézett fel rám csillogó szemekkel. Ez a csillogás azonban a félelemtől volt és talán pár könnycsepptől is.
-Ne haragudj – szorítottam meg a kezét bocsánatkérően.
-Semmi gond, csak volt egy rossz élményem még régebbről. De nincs semmi baj – folytatta gyorsan, mikor még kétségbeesettebb arcot vágtam. Úgy tűnik csak a rossz emlékeit sikerül felidéznem benne.
-Gyere, hamar ki lehet jutni innen – fogtam most kézen, majd magam után húztam.
Ahogy haladtunk az egyre sötétedő utcákon, egyre zavartabb lettem én is. Most már biztos, hogy mégsem volt jó ötlet idehozni őt. A hajléktalanok sorban megbámultak minket, mint jólöltözötteket. Már majdnem kijutottunk abból a porfészekből, mikor az egyik mellékutcából hatalmas csörömpölés hallatszott.
Lisa nagyot ugrott mellettem és másik kezét is a karom köré fonta.
-Ne aggódj, csak egy állat – simogattam meg a kézfejét, majd tovább vezettem.
Kissé megnyugodott, de még mindig szorosan fűzte kezeit a karomra.
Egy-két perc elteltével végre kijutottunk a East Hasting Street-ről.
-Peter, ígérd meg, hogy soha többé nem csinálod ezt. Ez veszélyes! – fakadt ki, miután zihálva nekidőlt egy házfalnak.
-Ne haragudj – húztam magamhoz, majd szorosan megöleltem. – Ígérem, hogy soha többé nem próbállak megviccelni ilyennel.
Ő is szorosan körém fonta a karjait.
-Gyere, menjünk tovább, mert egyre sötétebb lesz – váltam el tőle, majd felé nyújtottam a karom. Azonnal belém karolt és én tovább vezettem őt.
Nem tellett sok időbe, mire már számára is ismerős helyen jártunk.
-Ez a Robson Street? – csodálkozott.
-Igen – bólintottam mosolyogva. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve még hozzátettem. – Mit szólnál hozzá, ha itt vacsoráznánk? Aztán pedig visszamennénk taxival – ajánlottam az ötletet.
-Oké, úgyis éhes vagyok kicsit, mert kihagytuk az ebédet – bólintott rá.
-Akkor az jó lesz? – mutattam arra az étteremre, amiben legutóbb is ettünk.
-Persze! – vágta rá.
A következő pillanatban éreztem, hogy megrezzen a zsebemben a mobilom. Elővettem a zsebemből.
-Szia Rob, mondjad! – szóltam bele.
-Mégis hol a fenébe vagytok? – kérdezte idegesen. – Öt óta próbálunk elérni titeket, de Lisa ki van kapcsolva, te pedig nem veszed föl. Merre vagytok? – a végére már egész lenyugodott a hangja.
-Ne aggódjatok. Éppen a Robson Street-en vagyunk. Beülünk valahova vacsizni, aztán visszamegyünk a szállodába. Bocsi, csak le volt némítva a mobilom – magyarázkodtam.
Lisa rögtön előkapta a mobilját.
-A francba, lemerültem – motyogta maga elé, majd bocsánatkérően nézett fel rám.
-Liznek pedig lemerült a telefonja – folytattam.
-Oké – sóhajtott mélyet Rob. – Mikor jöttök? – hangja már teljesen nyugodt volt.
-Pontosan nem tudom. Vacsorázunk, aztán taxival visszamegyünk – válaszoltam.
-Oké, de most már legyen elérhető legalább az egyikőtök – mondta komolyan. – Szia Peter! – köszönt el, majd letette.
-Mehetünk? – néztem Lizyre.
Bólintott, aztán elindultunk az étterem felé.
(Az East Hasting Street-en több mint 2000 hajléktalan él! Gondoltam ezt jó, ha tudjátok róla:))
2011. január 22., szombat
Peter a Golden Globe-on:))
2011. január 20., csütörtök
13. fejezet - Másnap...
Sziasztok!
Hát kicsit későn, de mivel mostanra sikerült megírnom a fejezetet, így úgy döntöttem, hogy fölrakom még ma:) Friss nem tudom, hogy mikor lesz, mert így előre láthatóan nem lesz sok időm a hétvégén:( Úgyhogy a folytatás valószínűleg csak a jövő hét folyamán fog jönni és akkor is inkább a hét vége felé:( Sajnálom, de elég sok tanulnivalóm van mostanában és szeretnék javítani évvégére a bizonyítványomon. Úgyhogy ezentúl nagyjából be lesz tartva a heti egy friss, de azt nem tudom megmondani, hogy melyik nap jön.
A mai frisst a dühöm és örömöm keverékének köszönhetitek... De ebbe most nem megyek bele jobban. Inkább itt a fejezet:) Ez most egy kicsit átvezető rész lett végre:) Szóval semmi izaglom vagy függővég;) Jó olvasást hozzá!:) Khm... KOMIKAT lécci!!:D
Puszi
Peter szemszöge
Iszonyatos fejfájással ébredtem az órámra. Összeszorítottam a szemeim, de az sem segített. Jaj, miért kellett olyan sokat innom tegnap este? Oldalra tapogatóztam, majd kinyomtam a mobilom.
Sokáig csak forgolódtam, és próbáltam visszaemlékezni a tegnap este történtekre. Az rémlett, hogy Lisa itt volt – pontosabban az erkélyen -, de azt nem tudom, hogy miről beszélgettünk. Lehet, hogy csak Jennieről kérdezgetett. Azért remélem, nem mondtam neki semmi bántót a tudtomon kívül. Bár nem emlékszem veszekedésre, de nem szeretném, ha kerülne valami miatt.
Halántékomat dörzsölve ültem föl az ágyban. Megdörgöltem a szemeim, de még így is homályosan láttam. Nyújtózkodtam egyet, majd lassan feltápászkodtam az ágyról, de rögtön vissza is dőltem. Nem lesz ez így jó. Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen, ha másnapos az ember. Nem számítottam ennyire erős kábultságra. Bár arra nem emlékszem, hogy mennyit ittam.
Csak pár emlékfoszlány maradt meg a fejemben, a legutolsó pedig Lisa távozása volt és a hozzá intézett kérdésem, hogy átjön-e kicsit beszélgetni. Valamivel biztos felzaklathattam, mert nem akart átjönni.
Miközben ezeken gondolkodtam, lassan újra felálltam az ágyról, majd a fürdő felé botorkáltam. A fejem még mindig iszonyatosan fáj, ráadásul a saját szagomtól a rosszullét kerülgetett. A pia és a cigi együttes „illata” folyamatosan körbelengett engem. Szép látványt nyújthattam tegnap este.
Levettem a gatyámat, majd beálltam a zuhany alá. Direkt a hideg vizet engedtem meg először, hogy attól fölélénküljek, majd fokozatosan átváltottam melegre. Vagy fél órán keresztül próbáltam lemosni magamról a piaszagot, ami nagyjából sikerült is. Bár lehet, hogy csak az én orromban maradt meg a szaga.
Elzártam a csapot, majd a derekam köré csavarva egy törölközőt, mentem át a szobába. Felöltöztem, majd végigszántottam egyszer a hajamban az ujjaimmal.
Aztán elindultam lefelé reggelizni.
Amikor kiléptem a folyosóra, épp akkor szállt ki a liftből Alice, Rob, Nikki és… Lisa.
Talán jobb lenne, ha minél előbb beszélnék vele. Bár nem úgy tűnik, mint aki haragszik rám. Inkább olyan, mintha egész éjszaka nem aludt volna. Lehet, hogy ő is elment bulizni Nikkiék után.
Csak akkor kaptam észbe, mikor egy automatikus „Jó reggelt!” után elhaladtam mellettük. Gyorsan utána szóltam.
-Lisa! – Megtorpant, majd felém fordult. – Beszélhetnénk? – kérdeztem zavartan.
Bólintott, mire a többiek tovább mentek a szobájuk felé.
-Öhm, szóval… - kezdtem bele habozva. Nem igazán tudtam, hogyan hozzam föl a témát. – Tegnap este beszélgettünk, igaz?
Na jó, ez így elég hülyén hangzott.
Meglepetten pislogott rám. Valószínűleg számára is érthetetlen volt a kérdésem. Én sem nagyon tudom, miért ezt kérdeztem.
-Igen – bólintott rá egy kis idő után.
-Csak mert tudod… én nem sokra emlékszem belőle.
Nem tudtam a szemébe nézni. Féltem, hogy megvetést látok benne. Tudom, hogy nem helyes, amit csináltam, de akkor ez tűnt a legelfogadhatóbb cselekedetnek.
-Igen, ezt gondoltam. Eléggé részeg voltál.
Hangja egyáltalán nem volt megrovó, ami kicsit felbátorított.
-Szóval bocsánatot szeretnék kérni. Nem nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, csak annyi rémlik, hogy te is kijöttél az erkélyre. Ha bármit csináltam vagy mondtam, azt nem gondoltam komolyan – ráztam a fejem hevesen.
Minél előbb túl akartam lenni ezen a kínos beszélgetésen. Mekkora hülyének nézhet, hogy egy teljes beszélgetést elfelejtettem.
-Igen, tudom. De ne aggódj, nem bántottál meg – mosolygott halványan, mire megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.
-Akkor jó – mosolyogtam én is. – Öhm, Liz – fogtam meg a kezét, mikor el akart indulni.
-Igen? – fordult vissza kíváncsian.
-Arra gondoltam, hogy… hogy esetleg elmehetnénk egyet sétálni a városban. Jól esne egy kis kikapcsolódás – sóhajtottam mélyet.
Gondolkodva nézett rám. Alsó ajkát beharapva hajtotta le a fejét, majd fölnézett rám.
Elizabeth szemszöge
-Rendben – mosolyogtam végül. – Mikor megyünk?
-Hát én most megyek csak reggelizni, de utána felőlem mehetünk. Ha neked az megfelel. Ha gondolod, elhívhatod Aliceéket, vagy Nikkiéket is esetleg – tette hozzá.
Az arcomra fagyott a mosoly. Hogy is gondoltam, hogy kettesben akar velem sétálni a városban? Hiszen a tegnapi csókra nem is emlékszik. Nem lenne rá semmi oka.
-Oké, majd megkérdezem őket – próbáltam mosolyogni, de csak egy fintort sikerült összehoznom.
-Valami baj van? – kérdezte rögtön, amint meglátta az arcomat.
-Nem, nincs – ráztam meg gyorsan a fejem. – Csak ők tegnap bulizni voltak és nem biztos, hogy tudnak jönni. Így is áll azért a program?
Csak a végén néztem föl rá. Inkább csak én reméltem, hogy így lesz.
-Persze! – mosolygott. – Egy vancouveri sétában bárhogy benne vagyok – nevetett.
-Rendben, akkor majd kopogj be, ha készen vagy – kezdtem el hátrálni az ajtóm felé.
-Oké. Szia! – köszönt el, majd elindult a lifthez.
-Szia! – intettem, majd hirtelen ötlettől vezérelve elindultam Nikki szobája felé.
-Szia Liz! – köszönt fáradtan mosolyogva.
-Szia Nikki! Felébresztettelek? – döbbentem meg.
-Nem, még nem aludtam – ingatta a fejét. – Az majd még most jön – nevetett. – Mit szeretnél? – tudakolta.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy lenne-e kedved egy városi sétára. Peter hívott engem és mondta, hogy szóljak nektek is.
-Bocsi Liz, de most nincs kedvem sétálgatni – nézett rám bocsánatkérően. – Esetleg majd máskor, de most nagyon fáradt vagyok – tartott vissza egy ásítást.
-Oké, nem gond – mosolyogtam elnézően. Tisztára, mint Peter. Ő is így nézett ki a sok alkoholtól. – Majd máskor – léptem hátrébb. – Szia!
Ezután Aliceék szobája felé vettem az irányt.
-Á, Lisa! – nyitott ajtót suttogva Rob. – Miben segíthetek? – kérdezte.
-Csak azért jöttem, mert Peter egy városi sétát tervez és mondta, hogy szóljak nektek is – válaszoltam szintén suttogva. – De miért is beszélünk ilyen halkan? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.
-Alice, amint fölértünk, bealudt. Még jó, hogy nem horkol – kuncogott. – Nem hinném, hogy még ma fölébred, úgyhogy ennek a sétának azt hiszem lőttek a mi részünkről – mondta csalódottan. – Majd talán legközelebb.
-Oké, nem gond – mosolyogtam. – Akkor azt hiszem, csak ketten megyünk – sóhajtottam, majd egy köszönés után átmentem a szobámba.
Úgy tűnik, tényleg csak ketten megyünk. De talán ez nem is olyan nagy baj. Bár azt nem tudom, hogy Peter milyen útvonalat tervezett.
Először nem tudtam, hogy mit kezdhetnék magammal, amíg Peter végez a reggelivel, de végül a pakolás mellett döntöttem. Rég volt már látható szabad felület az ágyam körül. Általában minden kisebb dolgot oda szórok le az ágyról. Nyitott könyvek, jó pár újság, csatok, hajgumik, a hajszárítóm és még hosszasan sorolhatnám.
Minden könyvet elraktam a helyére, az újságokat összegyűjtöttem egy oszlopba és az éjjeliszekrény mellé toltam, a többit meg kivittem a fürdőbe és elraktam.
Miután ezzel végeztem, eldőltem az ágyon, majd magam elé húztam a laptopomat. Felnyitottam, majd bekapcsoltam.
Mindig meg szoktam nézni a friss híreket a filmről. Sokszor csodálkozok, mennyi mindent tudnak rólunk az emberek, pedig még ki sem jött az első film. És mennyi mindent kitalálnak… Ezeken sokszor csak nevetni tudok. Még hogy Kris és Rob… Na ne röhögtessenek már. Úgy tűnik, Aliceről senki sem tud.
A következő pillanatban kopogtak az ajtón. Ilyen sokáig tartott volna a pakolás?
Gyorsan bezártam a böngészőt, majd kikapcsoltam a laptopot.
Az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam azt.
-Szia! – köszöntem széles mosollyal Peternek. – Hozom a táskám és indulhatunk.
Visszafordultam a táskámért, majd bezártam az ajtót.
-Más nem jön akkor? – kérdezte kuncogva.
-Nem, mind alszanak – ráztam meg a fejem. – Eléggé kimerítő éjszakájuk volt.
Bólintott, majd mindketten elindultunk a lift felé.
-Hova tervezted a sétát? – mosolyogtam föl rá kíváncsian.
-Hát, úgy gondoltam, hogy elmehetnénk a Stanley Park-ba, esetleg ott van még a Capilano Suspension Bridge…
-Azaz? – vontam fel a szemöldököm kuncogva.
-Az egy erdőben található park, aminek nevezetessége a 130 méter hosszú és 70 méter magasan húzódó függőhíd – mosolygott rám. – És még ott van a Canada Place. Persze nem lesz mindre időnk, ha közben nem akarunk éhen halni sem – nevetett.
Közben kiléptünk a szálloda ajtaján a szabadba.
-Ugye azt tudod, hogy merre kell menni? – néztem rá felvont szemöldökkel.
-Nem – ingatta a fejét. – Gondoltam, majd kérdezősködünk. Úgy sokkal izgalmasabb – kuncogott.
-Oké, de csak ha megígéred, hogy még ma visszatalálunk – nevettem.
-Megígérem – indult el, én pedig követtem.
-És mit teszünk, ha egy kínai negyedben eltévedünk? Tudod itt Vancouverben elég gyakori a kínaiakkal lakott terület.
-Reménykedünk, hogy tudnak angolul – vigyorgott rám szélesen.
Megcsóváltam a fejem.
-Legyen, most te irányítasz – sóhajtottam. Valahogy majd csak visszajutunk a szállodába.
-Akarod, hogy inkább taxival menjünk? Ha nincs kedved a keresgéléshez, akkor… - torpant meg.
-Nem – vágtam rá. – Jó lesz gyalog – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Oké – nyújtotta felém a karját, amibe rögtön bele is karoltam. – Akkor induljunk.
Hosszú percekig csak sétáltunk, néha-néha megkérdezve egy-egy járókelőt, hogy jó felé megyünk-e. Végig sokat beszélgettünk. Egymást kérdezgettük a gyerekkorunkról, és jót nevettünk a kicsikként elkövetett csínytevéseken.
Ugyan ezek nem voltak nagy dolgok, mert nem voltunk olyan rossz gyerekek, mégis vicces volt visszagondolni az ilyen alkalmakra. Azokról nem is beszélve, amiket mi követtünk el. A nővérem által számtalanszor estem áldozatául ilyen csínyeknek, amikre most már mosolyogva gondolok vissza.
-Igen, és a leggyakoribb mondat a „Szólok anyunak!” – nevetett föl az egyik ilyen végén.
-Pontosan – kuncogtam. – El sem hiszem, milyen kis dolgokon tudtunk összeveszni.
-Kár, hogy nekem nem volt testvérem – sóhajtott föl. - Bár nekem ott volt az unokatestvérem, aki szinte a szomszédunkban lakott – vonta meg a vállát. – De mindig is örültem volna egy tesónak – mosolygott.
Ezután hosszabb csendbe burkolóztunk. Nem az a kínos csend volt, hanem mikor a gondolatainkba merülünk. Mindketten visszagondoltunk a gyerekkorunk szépségeire.
Hát kicsit későn, de mivel mostanra sikerült megírnom a fejezetet, így úgy döntöttem, hogy fölrakom még ma:) Friss nem tudom, hogy mikor lesz, mert így előre láthatóan nem lesz sok időm a hétvégén:( Úgyhogy a folytatás valószínűleg csak a jövő hét folyamán fog jönni és akkor is inkább a hét vége felé:( Sajnálom, de elég sok tanulnivalóm van mostanában és szeretnék javítani évvégére a bizonyítványomon. Úgyhogy ezentúl nagyjából be lesz tartva a heti egy friss, de azt nem tudom megmondani, hogy melyik nap jön.
A mai frisst a dühöm és örömöm keverékének köszönhetitek... De ebbe most nem megyek bele jobban. Inkább itt a fejezet:) Ez most egy kicsit átvezető rész lett végre:) Szóval semmi izaglom vagy függővég;) Jó olvasást hozzá!:) Khm... KOMIKAT lécci!!:D
Puszi
Peter szemszöge
Iszonyatos fejfájással ébredtem az órámra. Összeszorítottam a szemeim, de az sem segített. Jaj, miért kellett olyan sokat innom tegnap este? Oldalra tapogatóztam, majd kinyomtam a mobilom.
Sokáig csak forgolódtam, és próbáltam visszaemlékezni a tegnap este történtekre. Az rémlett, hogy Lisa itt volt – pontosabban az erkélyen -, de azt nem tudom, hogy miről beszélgettünk. Lehet, hogy csak Jennieről kérdezgetett. Azért remélem, nem mondtam neki semmi bántót a tudtomon kívül. Bár nem emlékszem veszekedésre, de nem szeretném, ha kerülne valami miatt.
Halántékomat dörzsölve ültem föl az ágyban. Megdörgöltem a szemeim, de még így is homályosan láttam. Nyújtózkodtam egyet, majd lassan feltápászkodtam az ágyról, de rögtön vissza is dőltem. Nem lesz ez így jó. Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen, ha másnapos az ember. Nem számítottam ennyire erős kábultságra. Bár arra nem emlékszem, hogy mennyit ittam.
Csak pár emlékfoszlány maradt meg a fejemben, a legutolsó pedig Lisa távozása volt és a hozzá intézett kérdésem, hogy átjön-e kicsit beszélgetni. Valamivel biztos felzaklathattam, mert nem akart átjönni.
Miközben ezeken gondolkodtam, lassan újra felálltam az ágyról, majd a fürdő felé botorkáltam. A fejem még mindig iszonyatosan fáj, ráadásul a saját szagomtól a rosszullét kerülgetett. A pia és a cigi együttes „illata” folyamatosan körbelengett engem. Szép látványt nyújthattam tegnap este.
Levettem a gatyámat, majd beálltam a zuhany alá. Direkt a hideg vizet engedtem meg először, hogy attól fölélénküljek, majd fokozatosan átváltottam melegre. Vagy fél órán keresztül próbáltam lemosni magamról a piaszagot, ami nagyjából sikerült is. Bár lehet, hogy csak az én orromban maradt meg a szaga.
Elzártam a csapot, majd a derekam köré csavarva egy törölközőt, mentem át a szobába. Felöltöztem, majd végigszántottam egyszer a hajamban az ujjaimmal.
Aztán elindultam lefelé reggelizni.
Amikor kiléptem a folyosóra, épp akkor szállt ki a liftből Alice, Rob, Nikki és… Lisa.
Talán jobb lenne, ha minél előbb beszélnék vele. Bár nem úgy tűnik, mint aki haragszik rám. Inkább olyan, mintha egész éjszaka nem aludt volna. Lehet, hogy ő is elment bulizni Nikkiék után.
Csak akkor kaptam észbe, mikor egy automatikus „Jó reggelt!” után elhaladtam mellettük. Gyorsan utána szóltam.
-Lisa! – Megtorpant, majd felém fordult. – Beszélhetnénk? – kérdeztem zavartan.
Bólintott, mire a többiek tovább mentek a szobájuk felé.
-Öhm, szóval… - kezdtem bele habozva. Nem igazán tudtam, hogyan hozzam föl a témát. – Tegnap este beszélgettünk, igaz?
Na jó, ez így elég hülyén hangzott.
Meglepetten pislogott rám. Valószínűleg számára is érthetetlen volt a kérdésem. Én sem nagyon tudom, miért ezt kérdeztem.
-Igen – bólintott rá egy kis idő után.
-Csak mert tudod… én nem sokra emlékszem belőle.
Nem tudtam a szemébe nézni. Féltem, hogy megvetést látok benne. Tudom, hogy nem helyes, amit csináltam, de akkor ez tűnt a legelfogadhatóbb cselekedetnek.
-Igen, ezt gondoltam. Eléggé részeg voltál.
Hangja egyáltalán nem volt megrovó, ami kicsit felbátorított.
-Szóval bocsánatot szeretnék kérni. Nem nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, csak annyi rémlik, hogy te is kijöttél az erkélyre. Ha bármit csináltam vagy mondtam, azt nem gondoltam komolyan – ráztam a fejem hevesen.
Minél előbb túl akartam lenni ezen a kínos beszélgetésen. Mekkora hülyének nézhet, hogy egy teljes beszélgetést elfelejtettem.
-Igen, tudom. De ne aggódj, nem bántottál meg – mosolygott halványan, mire megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.
-Akkor jó – mosolyogtam én is. – Öhm, Liz – fogtam meg a kezét, mikor el akart indulni.
-Igen? – fordult vissza kíváncsian.
-Arra gondoltam, hogy… hogy esetleg elmehetnénk egyet sétálni a városban. Jól esne egy kis kikapcsolódás – sóhajtottam mélyet.
Gondolkodva nézett rám. Alsó ajkát beharapva hajtotta le a fejét, majd fölnézett rám.
Elizabeth szemszöge
-Rendben – mosolyogtam végül. – Mikor megyünk?
-Hát én most megyek csak reggelizni, de utána felőlem mehetünk. Ha neked az megfelel. Ha gondolod, elhívhatod Aliceéket, vagy Nikkiéket is esetleg – tette hozzá.
Az arcomra fagyott a mosoly. Hogy is gondoltam, hogy kettesben akar velem sétálni a városban? Hiszen a tegnapi csókra nem is emlékszik. Nem lenne rá semmi oka.
-Oké, majd megkérdezem őket – próbáltam mosolyogni, de csak egy fintort sikerült összehoznom.
-Valami baj van? – kérdezte rögtön, amint meglátta az arcomat.
-Nem, nincs – ráztam meg gyorsan a fejem. – Csak ők tegnap bulizni voltak és nem biztos, hogy tudnak jönni. Így is áll azért a program?
Csak a végén néztem föl rá. Inkább csak én reméltem, hogy így lesz.
-Persze! – mosolygott. – Egy vancouveri sétában bárhogy benne vagyok – nevetett.
-Rendben, akkor majd kopogj be, ha készen vagy – kezdtem el hátrálni az ajtóm felé.
-Oké. Szia! – köszönt el, majd elindult a lifthez.
-Szia! – intettem, majd hirtelen ötlettől vezérelve elindultam Nikki szobája felé.
-Szia Liz! – köszönt fáradtan mosolyogva.
-Szia Nikki! Felébresztettelek? – döbbentem meg.
-Nem, még nem aludtam – ingatta a fejét. – Az majd még most jön – nevetett. – Mit szeretnél? – tudakolta.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy lenne-e kedved egy városi sétára. Peter hívott engem és mondta, hogy szóljak nektek is.
-Bocsi Liz, de most nincs kedvem sétálgatni – nézett rám bocsánatkérően. – Esetleg majd máskor, de most nagyon fáradt vagyok – tartott vissza egy ásítást.
-Oké, nem gond – mosolyogtam elnézően. Tisztára, mint Peter. Ő is így nézett ki a sok alkoholtól. – Majd máskor – léptem hátrébb. – Szia!
Ezután Aliceék szobája felé vettem az irányt.
-Á, Lisa! – nyitott ajtót suttogva Rob. – Miben segíthetek? – kérdezte.
-Csak azért jöttem, mert Peter egy városi sétát tervez és mondta, hogy szóljak nektek is – válaszoltam szintén suttogva. – De miért is beszélünk ilyen halkan? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.
-Alice, amint fölértünk, bealudt. Még jó, hogy nem horkol – kuncogott. – Nem hinném, hogy még ma fölébred, úgyhogy ennek a sétának azt hiszem lőttek a mi részünkről – mondta csalódottan. – Majd talán legközelebb.
-Oké, nem gond – mosolyogtam. – Akkor azt hiszem, csak ketten megyünk – sóhajtottam, majd egy köszönés után átmentem a szobámba.
Úgy tűnik, tényleg csak ketten megyünk. De talán ez nem is olyan nagy baj. Bár azt nem tudom, hogy Peter milyen útvonalat tervezett.
Először nem tudtam, hogy mit kezdhetnék magammal, amíg Peter végez a reggelivel, de végül a pakolás mellett döntöttem. Rég volt már látható szabad felület az ágyam körül. Általában minden kisebb dolgot oda szórok le az ágyról. Nyitott könyvek, jó pár újság, csatok, hajgumik, a hajszárítóm és még hosszasan sorolhatnám.
Minden könyvet elraktam a helyére, az újságokat összegyűjtöttem egy oszlopba és az éjjeliszekrény mellé toltam, a többit meg kivittem a fürdőbe és elraktam.
Miután ezzel végeztem, eldőltem az ágyon, majd magam elé húztam a laptopomat. Felnyitottam, majd bekapcsoltam.
Mindig meg szoktam nézni a friss híreket a filmről. Sokszor csodálkozok, mennyi mindent tudnak rólunk az emberek, pedig még ki sem jött az első film. És mennyi mindent kitalálnak… Ezeken sokszor csak nevetni tudok. Még hogy Kris és Rob… Na ne röhögtessenek már. Úgy tűnik, Aliceről senki sem tud.
A következő pillanatban kopogtak az ajtón. Ilyen sokáig tartott volna a pakolás?
Gyorsan bezártam a böngészőt, majd kikapcsoltam a laptopot.
Az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam azt.
-Szia! – köszöntem széles mosollyal Peternek. – Hozom a táskám és indulhatunk.
Visszafordultam a táskámért, majd bezártam az ajtót.
-Más nem jön akkor? – kérdezte kuncogva.
-Nem, mind alszanak – ráztam meg a fejem. – Eléggé kimerítő éjszakájuk volt.
Bólintott, majd mindketten elindultunk a lift felé.
-Hova tervezted a sétát? – mosolyogtam föl rá kíváncsian.
-Hát, úgy gondoltam, hogy elmehetnénk a Stanley Park-ba, esetleg ott van még a Capilano Suspension Bridge…
-Azaz? – vontam fel a szemöldököm kuncogva.
-Az egy erdőben található park, aminek nevezetessége a 130 méter hosszú és 70 méter magasan húzódó függőhíd – mosolygott rám. – És még ott van a Canada Place. Persze nem lesz mindre időnk, ha közben nem akarunk éhen halni sem – nevetett.
Közben kiléptünk a szálloda ajtaján a szabadba.
-Ugye azt tudod, hogy merre kell menni? – néztem rá felvont szemöldökkel.
-Nem – ingatta a fejét. – Gondoltam, majd kérdezősködünk. Úgy sokkal izgalmasabb – kuncogott.
-Oké, de csak ha megígéred, hogy még ma visszatalálunk – nevettem.
-Megígérem – indult el, én pedig követtem.
-És mit teszünk, ha egy kínai negyedben eltévedünk? Tudod itt Vancouverben elég gyakori a kínaiakkal lakott terület.
-Reménykedünk, hogy tudnak angolul – vigyorgott rám szélesen.
Megcsóváltam a fejem.
-Legyen, most te irányítasz – sóhajtottam. Valahogy majd csak visszajutunk a szállodába.
-Akarod, hogy inkább taxival menjünk? Ha nincs kedved a keresgéléshez, akkor… - torpant meg.
-Nem – vágtam rá. – Jó lesz gyalog – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Oké – nyújtotta felém a karját, amibe rögtön bele is karoltam. – Akkor induljunk.
Hosszú percekig csak sétáltunk, néha-néha megkérdezve egy-egy járókelőt, hogy jó felé megyünk-e. Végig sokat beszélgettünk. Egymást kérdezgettük a gyerekkorunkról, és jót nevettünk a kicsikként elkövetett csínytevéseken.
Ugyan ezek nem voltak nagy dolgok, mert nem voltunk olyan rossz gyerekek, mégis vicces volt visszagondolni az ilyen alkalmakra. Azokról nem is beszélve, amiket mi követtünk el. A nővérem által számtalanszor estem áldozatául ilyen csínyeknek, amikre most már mosolyogva gondolok vissza.
-Igen, és a leggyakoribb mondat a „Szólok anyunak!” – nevetett föl az egyik ilyen végén.
-Pontosan – kuncogtam. – El sem hiszem, milyen kis dolgokon tudtunk összeveszni.
-Kár, hogy nekem nem volt testvérem – sóhajtott föl. - Bár nekem ott volt az unokatestvérem, aki szinte a szomszédunkban lakott – vonta meg a vállát. – De mindig is örültem volna egy tesónak – mosolygott.
Ezután hosszabb csendbe burkolóztunk. Nem az a kínos csend volt, hanem mikor a gondolatainkba merülünk. Mindketten visszagondoltunk a gyerekkorunk szépségeire.
2011. január 16., vasárnap
12. fejezet - Az igazság
Sziasztok!
Amint ígértem, itt a 12. fejezet:) Ahogy délelőtt leültem a géphez és elolvastam a már meglévő egy oldalt, rögtön jött az ihlet:D Szóval remélem tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:)
És persze KOMIKAT légyszi!!!:D
Puszi
Alice szemszöge
-Lehet, hogy ideje lenne vacsizni menni – csókolt a nyakamba Rob.
-De hát még csak… - néztem az órára. – Micsoda? Már háromnegyed nyolc van? – hüledeztem.
Mi tagadás, Rob nagyon jól el tudja vonni a figyelmemet.
-Igen – csókolt meg lágyan. – Lemegyünk? – mosolyogott rám.
Bólintottam.
Mindketten fölkeltünk, majd tiszta ruhák után kezdtünk kutatni. Én benyúltam a szekrénybe és odadobtam neki egy nadrágot és egy pólót, majd magamnak is kivettem pár ruhát.
Mikor mindketten végeztünk, kézen fogott és kimentünk a szobából. Beszálltunk a liftbe.
-A többiek már biztos lent vannak – gondolkodtam. – Vagy talán már rég befejezték a vacsorát.
-Hm… akkor kettesben leszünk. Nem baj az – karolta át a derekam.
-Igazad van – mosolyogtam föl rá.
-Nekem mindig – nevetett.
Kinyitódott előttünk a liftajtó és rögtön megláttuk Petert.
-Mi… - akartam kérdezni, hogy mi történt, de leintett. Az arca beesett volt, szemei furán csillogtak. Csak nem sírt? Még sosem láttam őt sírni. Elképedve néztem az arcát. – Peter… - kezdtem volna újra, de félbeszakított.
-Most nem szeretnék róla beszélni – rázta meg a fejét, majd beszállt a liftbe.
Rob megfogta a kezem, majd kihúzott az aulába. Aztán becsukódott a liftajtó és Peter eltűnt előlünk.
Egy nagy sóhaj után elindultam az étterem felé. Rob követett. Aztán megláttam Bettyt és Nikkit nem messze tőlünk. Meredten néztek a lift irányába.
Azonnal feléjük vettem az irányt.
-Mondjátok, hogy nem megint Peter csinált valami baromságot – néztem Bettyre.
Megrázta a fejét.
-Jennie itt volt az előbb. A lányával, Lucaval együtt. Beszélt Peterrel, aztán elment. Peter eléggé ki volt bukva, de nem akart róla beszélni. Azt mondta, most egyedül akar lenni – sóhajtott Nikki.
-Vajon mi zaklathatta föl ennyire? – kérdezte Rob mellőlem.
-Szerintem a mostani állapotában még a legkisebb dolgok miatt is kibukik – ingattam a fejem. – Talán csak nem volt még kész találkozni Jennievel.
-Én arra gondoltam, hogy valami Lucaval lehet – emelte föl a fejét Betty. – Mikor először meglátta, fölkapta a kezébe és még mosolygott is. És mikor elmentek, csak utána intett.
-Szerintem fölösleges találgatnunk. Majd elmondja, ha akarja – vonta meg Rob a vállát. – Tudjátok, mi férfiak nem szeretünk a gondjainkról beszélni.
-Robnak igaza lehet – gondolkodott el Nikki. – Peter is azt mondta, hogy majd később. Gondolom, el fogja mondani, de érthető, hogy felzaklatta a Jennievel való találkozás.
-Ti vacsoráztatok már? – tereltem el a témát.
-Igen, már végeztünk – bólintott Betty.
-Akkor mi megyünk – fogtam kézen szerelmemet. – Jó éjt! – köszöntem el, majd elindultam Robbal az oldalamon az étterem felé.
Elizabeth szemszöge
Miután Aliceék távoztak, Nikivel elindultunk a lift felé.
-Szerinted, mi történhetett? – fordult felém.
-Fogalmam sincs - ingattam a fejem. - Nem tudom, mi zaklathatta föl még ennél is jobban Petert.
-Hát igen, szegényt mostanában nagyon sok rossz éri.
Megnyomtam a lift hívógombját.
-Szerinted tényleg a lányáról lehet szó? – nézett rám kérdőn.
Bólintottam.
-Mikor Peter mesélt nekem a kislányáról, olyan áhítat volt a hangjában… Nagyon szereti Lucat. És ma is, mikor odaszaladt hozzá, fölkapta a kezébe és megpörgette. Láttad, hogy mosolygott? Mióta rajtakapta Jenniet Markkal, senki sem tudott belőle előcsalni egy igazán szívből jövő mosolyt – ingattam a fejem szomorúan. – És mikor Jennieék elmentek, csak szimplán utána integetett.
-Jennie eltiltotta volna tőle a saját lányát? – hüledezett Nikki.
Közben már a liftben voltunk, ami meg is érkezett a harmadikra, így kiszálltunk.
-Lehet – gondolkodtam el. – Bár erre semmi oka nem lenne. Hiszen ő csalta meg Petert, és nem fordítva.
-Majd Peter úgyis elmondja, ha jobban lesz. Nem érdemes ezen gondolkodnunk – vonta meg a vállát. – Viszont én megyek, mert bulizni megyünk néhányan, és még készülődnöm kell. Tényleg, nem lenne kedved velünk tartani?
-Nem, köszi, most nincs hozzá sok kedvem – ráztam meg a fejem.
-Ugyan Liz! – fogta meg a kezem. – Neked nem kéne rosszul érezned magad Peter és Jennie veszekedése miatt. Néha jót tesz egy kis felejtés – kacsintott.
-Nem Nikki, talán majd máskor. Tényleg nincs kedvem most bulizni.
-Hát jó, te tudod. Akkor majd legközelebb. De azt már nem hagyhatod ki – nevetett, majd elindult a szobája felé.
Én is így tettem, majd mikor beértem a szobámba, ledőltem a kanapéra.
Talán tényleg igaza van Nikkinek, és jót tenne egy kis bulizás, de semmi kedvem nincs most hozzá. Gondolatelterelésnek talán más is megteszi, mint hogy full részegre igyam magam.
Fölvettem a földről a könyvet, amit vacsora előtt kezdtem el, és újra nekiláttam az olvasásnak.
Teljesen kiment a fejemből, hogy kinyitottam kicsit az erkélyajtót. Azonban nem volt kedvem fölállni, így a könnyebb megoldást választottam, hogy ne fázzak. Fejem alá gyűrtem egy párnát és magamra húztam egy plédet.
Már jó ideje olvastam, mikor megéreztem a füstszagot a szobában. Azonnal fölkaptam a fejem, majd fölkeltem a kanapéról.
Odaléptem az erkélyajtóhoz, majd már csuktam is volna be, de megláttam Petert. Felkaptam egy meleg pulcsit magamra, majd én is kimentem az erkélyre.
-Azért ennyire nincs jó idő – csóváltam meg a fejem.
Peter póló nélkül állt a korlátnak támaszkodva.
Megvonta a vállát.
-Azt hittem, csak a forgatások alatt cigizel néha – a szavak akaratom ellenére is kissé megvetőre sikerültek.
Felém fordította a fejét.
-Sok mindent nem tudsz te rólam – vonta meg ismét a vállát.
-Akarsz róla beszélni? – lépetem közelebb az elválasztó korláthoz.
-Attól nem lesz jobb – nevetett fel keserűen. – Ezen már nem lehet segíteni vagy változtatni.
-De talán könnyítene rajtad, ha elmondanád valakinek – ajánlottam a lehetőséget.
-Miért akarsz mindenről tudni? – fordult hirtelen felém, de nem hátráltam meg.
-Mert érdekel, hogy mi van veled és szeretnék segíteni – néztem a szemébe elszántan.
Tett felém pár lépést, majd megállt előttem. Csak a választókorlát volt közöttünk.
Hosszú ideig csak nézett rám. Már épp kérni akartam, hogy mondja el, mi történt, de akkor megszólalt.
-Luca Mark lánya – suttogta halkan.
Ez a három szó elég volt hozzá, hogy ledermedjek. Elkerekedett szemekkel bámultam Peterre.
-Hogy… hogy micsoda? – hüledeztem.
-Jól hallottad – hajtotta le a fejét.
Egy pillanatra elfintorodtam, mikor megéreztem a tömény alkoholszagot.
-Erre nem megoldás, ha leiszod magad – fogtam meg a kezét. – Ettől csak még rosszabb lesz másnap.
-Annyival jobb minden gondomat elfelejteni és csak a mának élni – motyogta maga elé.
-Ugye mást nem vettél be? – fordítottam magam felé az arcát, hogy a szemébe nézzek.
Megrázta a fejét.
-Akkor ezt most eldobod – mutattam a cigire, amit ő csak ledobott a földre, majd eltaposott.
Aztán fölnézett rám. Arca elszánt volt. Összeráncoltam a szemöldököm.
A következő pillanatban megragadta a kezem és magához rántott. Ajakait lágyan az enyémekre tapasztotta. Egy pillanatra ledermedtem a meglepettségtől, de viszonoztam a csókját.
Ép kezével a hajamba túrt, mire még közelebb húzódtam hozzá. Nyelve közben mohón utat tört a számba. Készségesen viszonoztam hevességét.
Csak a következő pillanatban jöttem rá, mit is csinálunk. A belőle áradó alkohol- és füstszag észhez térített.
Nagy nehezen elfordítottam tőle ez arcom, mire a nyakamat kezdte csókolgatni, megnehezítve ezzel a dolgomat. Egy halk nyögés hagyta el a számat, de aztán határozottan eltoltam őt magamtól.
-Peter, te teljesen részeg vagy – ráztam meg a fejem zihálva.
Nem akartam még egy olyan alkalmat, mint kislánykoromban. Bár Peter nem ütött, hanem csókolt, ami egyáltalán nem lett volna ellenemre, de részegen sok hülyeséget csinál az ember.
-És ez talán gondot okoz? – hajolt ismét közelebb, de hátrébb léptem.
-Igen, gondot okoz! Te még nős ember vagy Peter! Ráadásul teljesen részeg. Holnap már lehet, nem is emlékszel rá.
A gondolatra összeszorult a torkom. Ha ez mind csak az én emlékeimben marad meg… Semmiképpen sem helyes, amit csináltunk. Részegen még talán Jenniet is visszavenné.
-Majd beszélünk, ha kijózanodtál. De meg ne lássak a kezedbe még egyszer cigit, mert én magam fogom eltörni az ujjaidat – mondtam komolyan, majd visszamentem a szobámba.
-Lisa – szólt utánam halkan, mire visszafordultam az ajtóból. – Nem jönnél át beszélgetni kicsit?
-Ha már nem lesz benned alkohol, esetleg szóba jöhet, de addig nem – ráztam meg a fejem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Kimerülten dőltem le az ágyra. Miért nehezíti meg a dolgomat? Miért kellett megcsókolnia? Annyi miért és én egyikre sem tudom a választ.
Hamar elnyomott az álom. Úgy ruhástul, ahogy voltam húztam magamra a takarót.
Másnap reggel ébredtem csak föl. Először még tudatlanul forgolódtam az ágyban, majd szép lassan elárasztották a fejemet az emlékképek. Sorban jöttek egymás után a képkockák, mígnem az este végére értem. A gyomromban évek óta szunnyadó pillangók újra repdesni kezdtek. Azt hittem, ez csak a tizenévesek körében lehetséges, de úgy látszik tévedtem. Az én gyomromban is vannak pillangók, csak eddig jól elbújtak. Ez a csók kellett hozzá, hogy újra feléledjenek. Mintha egy romantikus filmbe csöppentem volna.
Megráztam a fejem. Milyen butaságok jutnak eszembe.
Nagy nehezen fölkeltem az ágyból, és kimentem a fürdőbe, hogy letusoljak. Egyfolytában éreztem magamon a cigi és az alkohol szagát, pedig nem voltam kint sokat az erkélyen.
Mikor végeztem, felöltöztem. Az óra már fél kilencet mutatott. Ideje lenne lemenni reggelizni.
Zsebre raktam a mobilomat, majd kimentem a szobából.
Az étteremben már ott volt Alice, Rob és Nikki.
-Jó reggelt! – ültem le az egyik üres székre.
-Jó reggelt! – köszöntek.
Mindhármuk közül talán Rob tűnt a legkipihentebbnek.
-Nem sokat aludhattál az éjjel – ráncolta a szemöldökét Nikki.
-Eléggé kiborító éjszakám volt. De amint látom, ti sem vagytok valami élénkek – jelent meg halvány mosoly az arcomon. Többre most nem tellett tőlem.
-Peter elmondta, hogy mi történt? – döbbent meg Alice.
Bólintottam.
-De azt hiszem, ezt jobb, ha tőle tudjátok meg. Még abban sem vagyok biztos, hogy nekem el akarta mondani – húztam el a számat.
-Ezt hogy érted? – kérdezte Rob.
-Tegnap este Peter részegen, cigivel a kezében, póló nélkül álldogált az erkélyen.
-Az a valami tényleg nagyon kiboríthatta – ingatta a fejét Alice.
-Én is eléggé lefagytam, mikor megtudtam – sóhajtottam.
-Azért nem semmi. Hazaengedik a kórházból, és máris leissza magát? – viccelődött Rob. Valahogy nem tudott mosolyt csalni az arcomra.
-Ne vedd át Kel szerepét, mert a végén még kiábrándulok belőled – morogta Alice. Persze tudtuk, hogy nem gondolta komolyan, de azért Rob kissé összehúzta magát a széken és elhallgatott.
-Úgy tűnik, ez ragályos – sóhajtott Nikki.
Ezután már nem jött szóba Peter. Csak a tegnapi buliról beszélgettünk.
Miután befejeztük a reggelit, együtt indultunk vissza a szobánkba.
Fönt a folyosón összefutottunk Peterrel. Arca szinte tökéletes mása volt Aliceének és Nikkiének. Persze csak a kómásságát illetően.
Egy köszönés után elindult a lift felé.
-Lisa! – szólt mégis utánam. Megfordultam. – Beszélhetnénk? – kissé zavart volt.
Bólintottam, mire a többiek elmentek a szobájukba és csak ketten maradtunk a folyosón.
-Öhm, szóval… - kezdte habozva. – Tegnap este beszélgettünk, igaz?
Meglepetten pislogtam rá. Ez most tényleg egy kérdés volt?
-Igen – bólintottam rá végül.
-Csak mert tudod… én nem sokra emlékszem belőle.
-Igen, ezt gondoltam. Eléggé részeg voltál.
-Szóval bocsánatot szeretnék kérni. Nem nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, csak annyi rémlik, hogy te is kijöttél az erkélyre. Ha bármit csináltam vagy mondtam, azt nem gondoltam komolyan – rázta a fejét hevesen.
És pont ez volt az, amit nem akartam hallani. Pedig tudtam, hogy ez lesz.
-Igen, tudom. De ne aggódj, nem bántottál meg – mosolyogtam halványan.
A legjobb, ha a féligazságot mondom. Hiszen tényleg nem bántott meg, sőt! De jobb is, hogy nem emlékszik rá. Félő lenne, hogy újra kerülni akarna engem, és ezt nem akarom.
Amint ígértem, itt a 12. fejezet:) Ahogy délelőtt leültem a géphez és elolvastam a már meglévő egy oldalt, rögtön jött az ihlet:D Szóval remélem tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:)
És persze KOMIKAT légyszi!!!:D
Puszi
Alice szemszöge
-Lehet, hogy ideje lenne vacsizni menni – csókolt a nyakamba Rob.
-De hát még csak… - néztem az órára. – Micsoda? Már háromnegyed nyolc van? – hüledeztem.
Mi tagadás, Rob nagyon jól el tudja vonni a figyelmemet.
-Igen – csókolt meg lágyan. – Lemegyünk? – mosolyogott rám.
Bólintottam.
Mindketten fölkeltünk, majd tiszta ruhák után kezdtünk kutatni. Én benyúltam a szekrénybe és odadobtam neki egy nadrágot és egy pólót, majd magamnak is kivettem pár ruhát.
Mikor mindketten végeztünk, kézen fogott és kimentünk a szobából. Beszálltunk a liftbe.
-A többiek már biztos lent vannak – gondolkodtam. – Vagy talán már rég befejezték a vacsorát.
-Hm… akkor kettesben leszünk. Nem baj az – karolta át a derekam.
-Igazad van – mosolyogtam föl rá.
-Nekem mindig – nevetett.
Kinyitódott előttünk a liftajtó és rögtön megláttuk Petert.
-Mi… - akartam kérdezni, hogy mi történt, de leintett. Az arca beesett volt, szemei furán csillogtak. Csak nem sírt? Még sosem láttam őt sírni. Elképedve néztem az arcát. – Peter… - kezdtem volna újra, de félbeszakított.
-Most nem szeretnék róla beszélni – rázta meg a fejét, majd beszállt a liftbe.
Rob megfogta a kezem, majd kihúzott az aulába. Aztán becsukódott a liftajtó és Peter eltűnt előlünk.
Egy nagy sóhaj után elindultam az étterem felé. Rob követett. Aztán megláttam Bettyt és Nikkit nem messze tőlünk. Meredten néztek a lift irányába.
Azonnal feléjük vettem az irányt.
-Mondjátok, hogy nem megint Peter csinált valami baromságot – néztem Bettyre.
Megrázta a fejét.
-Jennie itt volt az előbb. A lányával, Lucaval együtt. Beszélt Peterrel, aztán elment. Peter eléggé ki volt bukva, de nem akart róla beszélni. Azt mondta, most egyedül akar lenni – sóhajtott Nikki.
-Vajon mi zaklathatta föl ennyire? – kérdezte Rob mellőlem.
-Szerintem a mostani állapotában még a legkisebb dolgok miatt is kibukik – ingattam a fejem. – Talán csak nem volt még kész találkozni Jennievel.
-Én arra gondoltam, hogy valami Lucaval lehet – emelte föl a fejét Betty. – Mikor először meglátta, fölkapta a kezébe és még mosolygott is. És mikor elmentek, csak utána intett.
-Szerintem fölösleges találgatnunk. Majd elmondja, ha akarja – vonta meg Rob a vállát. – Tudjátok, mi férfiak nem szeretünk a gondjainkról beszélni.
-Robnak igaza lehet – gondolkodott el Nikki. – Peter is azt mondta, hogy majd később. Gondolom, el fogja mondani, de érthető, hogy felzaklatta a Jennievel való találkozás.
-Ti vacsoráztatok már? – tereltem el a témát.
-Igen, már végeztünk – bólintott Betty.
-Akkor mi megyünk – fogtam kézen szerelmemet. – Jó éjt! – köszöntem el, majd elindultam Robbal az oldalamon az étterem felé.
Elizabeth szemszöge
Miután Aliceék távoztak, Nikivel elindultunk a lift felé.
-Szerinted, mi történhetett? – fordult felém.
-Fogalmam sincs - ingattam a fejem. - Nem tudom, mi zaklathatta föl még ennél is jobban Petert.
-Hát igen, szegényt mostanában nagyon sok rossz éri.
Megnyomtam a lift hívógombját.
-Szerinted tényleg a lányáról lehet szó? – nézett rám kérdőn.
Bólintottam.
-Mikor Peter mesélt nekem a kislányáról, olyan áhítat volt a hangjában… Nagyon szereti Lucat. És ma is, mikor odaszaladt hozzá, fölkapta a kezébe és megpörgette. Láttad, hogy mosolygott? Mióta rajtakapta Jenniet Markkal, senki sem tudott belőle előcsalni egy igazán szívből jövő mosolyt – ingattam a fejem szomorúan. – És mikor Jennieék elmentek, csak szimplán utána integetett.
-Jennie eltiltotta volna tőle a saját lányát? – hüledezett Nikki.
Közben már a liftben voltunk, ami meg is érkezett a harmadikra, így kiszálltunk.
-Lehet – gondolkodtam el. – Bár erre semmi oka nem lenne. Hiszen ő csalta meg Petert, és nem fordítva.
-Majd Peter úgyis elmondja, ha jobban lesz. Nem érdemes ezen gondolkodnunk – vonta meg a vállát. – Viszont én megyek, mert bulizni megyünk néhányan, és még készülődnöm kell. Tényleg, nem lenne kedved velünk tartani?
-Nem, köszi, most nincs hozzá sok kedvem – ráztam meg a fejem.
-Ugyan Liz! – fogta meg a kezem. – Neked nem kéne rosszul érezned magad Peter és Jennie veszekedése miatt. Néha jót tesz egy kis felejtés – kacsintott.
-Nem Nikki, talán majd máskor. Tényleg nincs kedvem most bulizni.
-Hát jó, te tudod. Akkor majd legközelebb. De azt már nem hagyhatod ki – nevetett, majd elindult a szobája felé.
Én is így tettem, majd mikor beértem a szobámba, ledőltem a kanapéra.
Talán tényleg igaza van Nikkinek, és jót tenne egy kis bulizás, de semmi kedvem nincs most hozzá. Gondolatelterelésnek talán más is megteszi, mint hogy full részegre igyam magam.
Fölvettem a földről a könyvet, amit vacsora előtt kezdtem el, és újra nekiláttam az olvasásnak.
Teljesen kiment a fejemből, hogy kinyitottam kicsit az erkélyajtót. Azonban nem volt kedvem fölállni, így a könnyebb megoldást választottam, hogy ne fázzak. Fejem alá gyűrtem egy párnát és magamra húztam egy plédet.
Már jó ideje olvastam, mikor megéreztem a füstszagot a szobában. Azonnal fölkaptam a fejem, majd fölkeltem a kanapéról.
Odaléptem az erkélyajtóhoz, majd már csuktam is volna be, de megláttam Petert. Felkaptam egy meleg pulcsit magamra, majd én is kimentem az erkélyre.
-Azért ennyire nincs jó idő – csóváltam meg a fejem.
Peter póló nélkül állt a korlátnak támaszkodva.
Megvonta a vállát.
-Azt hittem, csak a forgatások alatt cigizel néha – a szavak akaratom ellenére is kissé megvetőre sikerültek.
Felém fordította a fejét.
-Sok mindent nem tudsz te rólam – vonta meg ismét a vállát.
-Akarsz róla beszélni? – lépetem közelebb az elválasztó korláthoz.
-Attól nem lesz jobb – nevetett fel keserűen. – Ezen már nem lehet segíteni vagy változtatni.
-De talán könnyítene rajtad, ha elmondanád valakinek – ajánlottam a lehetőséget.
-Miért akarsz mindenről tudni? – fordult hirtelen felém, de nem hátráltam meg.
-Mert érdekel, hogy mi van veled és szeretnék segíteni – néztem a szemébe elszántan.
Tett felém pár lépést, majd megállt előttem. Csak a választókorlát volt közöttünk.
Hosszú ideig csak nézett rám. Már épp kérni akartam, hogy mondja el, mi történt, de akkor megszólalt.
-Luca Mark lánya – suttogta halkan.
Ez a három szó elég volt hozzá, hogy ledermedjek. Elkerekedett szemekkel bámultam Peterre.
-Hogy… hogy micsoda? – hüledeztem.
-Jól hallottad – hajtotta le a fejét.
Egy pillanatra elfintorodtam, mikor megéreztem a tömény alkoholszagot.
-Erre nem megoldás, ha leiszod magad – fogtam meg a kezét. – Ettől csak még rosszabb lesz másnap.
-Annyival jobb minden gondomat elfelejteni és csak a mának élni – motyogta maga elé.
-Ugye mást nem vettél be? – fordítottam magam felé az arcát, hogy a szemébe nézzek.
Megrázta a fejét.
-Akkor ezt most eldobod – mutattam a cigire, amit ő csak ledobott a földre, majd eltaposott.
Aztán fölnézett rám. Arca elszánt volt. Összeráncoltam a szemöldököm.
A következő pillanatban megragadta a kezem és magához rántott. Ajakait lágyan az enyémekre tapasztotta. Egy pillanatra ledermedtem a meglepettségtől, de viszonoztam a csókját.
Ép kezével a hajamba túrt, mire még közelebb húzódtam hozzá. Nyelve közben mohón utat tört a számba. Készségesen viszonoztam hevességét.
Csak a következő pillanatban jöttem rá, mit is csinálunk. A belőle áradó alkohol- és füstszag észhez térített.
Nagy nehezen elfordítottam tőle ez arcom, mire a nyakamat kezdte csókolgatni, megnehezítve ezzel a dolgomat. Egy halk nyögés hagyta el a számat, de aztán határozottan eltoltam őt magamtól.
-Peter, te teljesen részeg vagy – ráztam meg a fejem zihálva.
Nem akartam még egy olyan alkalmat, mint kislánykoromban. Bár Peter nem ütött, hanem csókolt, ami egyáltalán nem lett volna ellenemre, de részegen sok hülyeséget csinál az ember.
-És ez talán gondot okoz? – hajolt ismét közelebb, de hátrébb léptem.
-Igen, gondot okoz! Te még nős ember vagy Peter! Ráadásul teljesen részeg. Holnap már lehet, nem is emlékszel rá.
A gondolatra összeszorult a torkom. Ha ez mind csak az én emlékeimben marad meg… Semmiképpen sem helyes, amit csináltunk. Részegen még talán Jenniet is visszavenné.
-Majd beszélünk, ha kijózanodtál. De meg ne lássak a kezedbe még egyszer cigit, mert én magam fogom eltörni az ujjaidat – mondtam komolyan, majd visszamentem a szobámba.
-Lisa – szólt utánam halkan, mire visszafordultam az ajtóból. – Nem jönnél át beszélgetni kicsit?
-Ha már nem lesz benned alkohol, esetleg szóba jöhet, de addig nem – ráztam meg a fejem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Kimerülten dőltem le az ágyra. Miért nehezíti meg a dolgomat? Miért kellett megcsókolnia? Annyi miért és én egyikre sem tudom a választ.
Hamar elnyomott az álom. Úgy ruhástul, ahogy voltam húztam magamra a takarót.
Másnap reggel ébredtem csak föl. Először még tudatlanul forgolódtam az ágyban, majd szép lassan elárasztották a fejemet az emlékképek. Sorban jöttek egymás után a képkockák, mígnem az este végére értem. A gyomromban évek óta szunnyadó pillangók újra repdesni kezdtek. Azt hittem, ez csak a tizenévesek körében lehetséges, de úgy látszik tévedtem. Az én gyomromban is vannak pillangók, csak eddig jól elbújtak. Ez a csók kellett hozzá, hogy újra feléledjenek. Mintha egy romantikus filmbe csöppentem volna.
Megráztam a fejem. Milyen butaságok jutnak eszembe.
Nagy nehezen fölkeltem az ágyból, és kimentem a fürdőbe, hogy letusoljak. Egyfolytában éreztem magamon a cigi és az alkohol szagát, pedig nem voltam kint sokat az erkélyen.
Mikor végeztem, felöltöztem. Az óra már fél kilencet mutatott. Ideje lenne lemenni reggelizni.
Zsebre raktam a mobilomat, majd kimentem a szobából.
Az étteremben már ott volt Alice, Rob és Nikki.
-Jó reggelt! – ültem le az egyik üres székre.
-Jó reggelt! – köszöntek.
Mindhármuk közül talán Rob tűnt a legkipihentebbnek.
-Nem sokat aludhattál az éjjel – ráncolta a szemöldökét Nikki.
-Eléggé kiborító éjszakám volt. De amint látom, ti sem vagytok valami élénkek – jelent meg halvány mosoly az arcomon. Többre most nem tellett tőlem.
-Peter elmondta, hogy mi történt? – döbbent meg Alice.
Bólintottam.
-De azt hiszem, ezt jobb, ha tőle tudjátok meg. Még abban sem vagyok biztos, hogy nekem el akarta mondani – húztam el a számat.
-Ezt hogy érted? – kérdezte Rob.
-Tegnap este Peter részegen, cigivel a kezében, póló nélkül álldogált az erkélyen.
-Az a valami tényleg nagyon kiboríthatta – ingatta a fejét Alice.
-Én is eléggé lefagytam, mikor megtudtam – sóhajtottam.
-Azért nem semmi. Hazaengedik a kórházból, és máris leissza magát? – viccelődött Rob. Valahogy nem tudott mosolyt csalni az arcomra.
-Ne vedd át Kel szerepét, mert a végén még kiábrándulok belőled – morogta Alice. Persze tudtuk, hogy nem gondolta komolyan, de azért Rob kissé összehúzta magát a széken és elhallgatott.
-Úgy tűnik, ez ragályos – sóhajtott Nikki.
Ezután már nem jött szóba Peter. Csak a tegnapi buliról beszélgettünk.
Miután befejeztük a reggelit, együtt indultunk vissza a szobánkba.
Fönt a folyosón összefutottunk Peterrel. Arca szinte tökéletes mása volt Aliceének és Nikkiének. Persze csak a kómásságát illetően.
Egy köszönés után elindult a lift felé.
-Lisa! – szólt mégis utánam. Megfordultam. – Beszélhetnénk? – kissé zavart volt.
Bólintottam, mire a többiek elmentek a szobájukba és csak ketten maradtunk a folyosón.
-Öhm, szóval… - kezdte habozva. – Tegnap este beszélgettünk, igaz?
Meglepetten pislogtam rá. Ez most tényleg egy kérdés volt?
-Igen – bólintottam rá végül.
-Csak mert tudod… én nem sokra emlékszem belőle.
-Igen, ezt gondoltam. Eléggé részeg voltál.
-Szóval bocsánatot szeretnék kérni. Nem nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, csak annyi rémlik, hogy te is kijöttél az erkélyre. Ha bármit csináltam vagy mondtam, azt nem gondoltam komolyan – rázta a fejét hevesen.
És pont ez volt az, amit nem akartam hallani. Pedig tudtam, hogy ez lesz.
-Igen, tudom. De ne aggódj, nem bántottál meg – mosolyogtam halványan.
A legjobb, ha a féligazságot mondom. Hiszen tényleg nem bántott meg, sőt! De jobb is, hogy nem emlékszik rá. Félő lenne, hogy újra kerülni akarna engem, és ezt nem akarom.
2011. január 13., csütörtök
Filmajánló... vagy mégsem??
Sziasztok!
Amint a címből is láthatjátok, ez egy film(nem)ajánló akar lenni:D Nézegetem az interneten, hogy milyen horrorfilmek vannak és láss csodát, szembe kerül velem egy vámpírfilm... Na, gondoltam, ez érdekes lehet. Elolvastam az ajánlóját, ami akkor még kíváncsibbá tett, és amit most be is másolok ide. A film címe: Alvajárók (Sleepwalkers)
Tehát röviden a filmről:
"Charles Brady az édesanyjával egy kisvárosba költözik. A városka lakói nem sejtik, hogy az új szomszédok micsoda átváltozásra képesek. Eleinte az sem tűnik fel, hogy anya és fia az éj leple alatt különös céllal járja a békésen alvó várost. Mi azonban elárulhatjuk, hogy két modernkori vámpírról szól a rendkívül izgalmas film, akik a hagyományokhoz híven, gyanútlan szűzek vérével táplálkoznak. Tanya, Charles osztálytársa azonban mit sem tud a dologról, ezért amikor a fiú randira hívja, boldogan igent mond az aranyifjúnak."
Először is: Érdemes megnézni a neveket (Tanya, Charles)!
Másodszor: Nem értem, miért Alvajárók lett a film címe:O Persze valamilyen szinten illik rá, de az előzetesben is úgy írták, hogy az éjszaka leple alatt keresnek ártatlan szűzlányokat, akikkel táplálkoznak. Hát ebben a filmben egyetlen szűzlány sem halt meg. Sőt! Életben maradt az áldozatuk! Ezzel szemben viszont tucatnyi rendőrt meggyilkoltak, plusz még a lány szüleit is. És ezt mind nem csak éjjel!
Hozzátenném még azt is, hogy eléggé éredkes anya-fia viszony volt a filmben, amit bizonyos szinten megértek, mert magányosak, de miféle "vérrontást" (ha náluk lehet így nevezni) vittek végbe???
Izgatottan kezdtem el nézni a filmet, ami koránt sem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Mikor anyja és fia átváltoztak vámpírrá, csak annyiban hasonlítottak a legendás fajtájukhoz, hogy hegyes, éles szemfogaik voltak és vérrel táplálkoztak. A kinézetük azonban messze eltért egy megszokott vámpírétól... Persze itt most nem a Twilight vápírjaira gondolok hanem a gonosz, ártatlan emberekkel táplálkozó, halálsápadt vérszívókra, akiket az igazi horrorfilmekben látni. (Ráadásul ezeknek a vámpíroknak a macska az ellenségük volt, és egyiküket ők is ölték meg.)
Ráadásul mikor várnom kellett kicsit a filmnézéssel, csak azért ültem vissza a géphez, mert gondoltam, ha már egyszer elkezdtem, nézzem is végig, hátha a végére érdekesebb lett, ami valamilyen szinten így is lett.
Na és persze ez a film eléggé lealacsonyította a horrorfilm fogalmát. Legalábbis szerintem. Persze tele volt véres részletekkel, gyilkolással, hirtelen megjelenő "emberekkel" és támadásokkal stb, amivel belesorolható ebbe a csoportba. De egy horrorfilm legyen ijesztő! Olyan, amitől utána alig tudsz aludni éjszaka és mikor a film elér a végéhez, szinte remegesz a félelemtől. De nálam ez nem így volt, pedig én eléggé ijedős típus vagyok.
Szóval nem ajánlom nektek ezt a filmet. Persze ez csak az én véleményem és, ha gondoljátok nézzétek meg. Csak gondoltam szólok, mielőtt még ti is megakadva a vámpír szón, megnéznétek mit sem sejtve...
Nem tagadom, nem volt olyan nagyon rossz film, de a vámpírokat szerintem senki sem ilyennek képzelte és nem volt nagyon különleges a film. Csak a megszokott vámpírsztori, hogy megpróbálnak elkapni egy gyanútlan lányt...
Aki ennek ellenére mégis megnézné, vagy csak kíváncsi a filmre, esetleg belenézne, az megtalálja itt.
Akinek esetleg nem jönne be az oldal, annak itt az URL: http://onlinefilmekaneten.blogspot.com/2010/11/alvajarok-sleepwalkers.html
Plusz figyelmeztetés, hogy mivel az oldalon Megavideo-s filmek vannak, ezért van egy 72 perces időhatár, ami után x percet várni kell, hogy tovább nézhesd.:((
Szóval, ha valaki mégis megnézi, annak jó filmnézést:D
A bloggal kapcsolatban:
A friss valószínűleg a hétvégén jön. Addig is, érjétek be ezzel a film(nem)ajánlóval:DD Szombaton szülinapi bulira megyek délután, úgyhogy ha aznap délelőttig nem jön friss, akkor csak vasárnap lesz szerintem:(( Addig is jó olvasást a másik blogon a 48. fejezethez;)
Puszi
Amint a címből is láthatjátok, ez egy film(nem)ajánló akar lenni:D Nézegetem az interneten, hogy milyen horrorfilmek vannak és láss csodát, szembe kerül velem egy vámpírfilm... Na, gondoltam, ez érdekes lehet. Elolvastam az ajánlóját, ami akkor még kíváncsibbá tett, és amit most be is másolok ide. A film címe: Alvajárók (Sleepwalkers)
Tehát röviden a filmről:
"Charles Brady az édesanyjával egy kisvárosba költözik. A városka lakói nem sejtik, hogy az új szomszédok micsoda átváltozásra képesek. Eleinte az sem tűnik fel, hogy anya és fia az éj leple alatt különös céllal járja a békésen alvó várost. Mi azonban elárulhatjuk, hogy két modernkori vámpírról szól a rendkívül izgalmas film, akik a hagyományokhoz híven, gyanútlan szűzek vérével táplálkoznak. Tanya, Charles osztálytársa azonban mit sem tud a dologról, ezért amikor a fiú randira hívja, boldogan igent mond az aranyifjúnak."
Először is: Érdemes megnézni a neveket (Tanya, Charles)!
Másodszor: Nem értem, miért Alvajárók lett a film címe:O Persze valamilyen szinten illik rá, de az előzetesben is úgy írták, hogy az éjszaka leple alatt keresnek ártatlan szűzlányokat, akikkel táplálkoznak. Hát ebben a filmben egyetlen szűzlány sem halt meg. Sőt! Életben maradt az áldozatuk! Ezzel szemben viszont tucatnyi rendőrt meggyilkoltak, plusz még a lány szüleit is. És ezt mind nem csak éjjel!
Hozzátenném még azt is, hogy eléggé éredkes anya-fia viszony volt a filmben, amit bizonyos szinten megértek, mert magányosak, de miféle "vérrontást" (ha náluk lehet így nevezni) vittek végbe???
Izgatottan kezdtem el nézni a filmet, ami koránt sem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Mikor anyja és fia átváltoztak vámpírrá, csak annyiban hasonlítottak a legendás fajtájukhoz, hogy hegyes, éles szemfogaik voltak és vérrel táplálkoztak. A kinézetük azonban messze eltért egy megszokott vámpírétól... Persze itt most nem a Twilight vápírjaira gondolok hanem a gonosz, ártatlan emberekkel táplálkozó, halálsápadt vérszívókra, akiket az igazi horrorfilmekben látni. (Ráadásul ezeknek a vámpíroknak a macska az ellenségük volt, és egyiküket ők is ölték meg.)
Ráadásul mikor várnom kellett kicsit a filmnézéssel, csak azért ültem vissza a géphez, mert gondoltam, ha már egyszer elkezdtem, nézzem is végig, hátha a végére érdekesebb lett, ami valamilyen szinten így is lett.
Na és persze ez a film eléggé lealacsonyította a horrorfilm fogalmát. Legalábbis szerintem. Persze tele volt véres részletekkel, gyilkolással, hirtelen megjelenő "emberekkel" és támadásokkal stb, amivel belesorolható ebbe a csoportba. De egy horrorfilm legyen ijesztő! Olyan, amitől utána alig tudsz aludni éjszaka és mikor a film elér a végéhez, szinte remegesz a félelemtől. De nálam ez nem így volt, pedig én eléggé ijedős típus vagyok.
Szóval nem ajánlom nektek ezt a filmet. Persze ez csak az én véleményem és, ha gondoljátok nézzétek meg. Csak gondoltam szólok, mielőtt még ti is megakadva a vámpír szón, megnéznétek mit sem sejtve...
Nem tagadom, nem volt olyan nagyon rossz film, de a vámpírokat szerintem senki sem ilyennek képzelte és nem volt nagyon különleges a film. Csak a megszokott vámpírsztori, hogy megpróbálnak elkapni egy gyanútlan lányt...
Aki ennek ellenére mégis megnézné, vagy csak kíváncsi a filmre, esetleg belenézne, az megtalálja itt.
Akinek esetleg nem jönne be az oldal, annak itt az URL: http://onlinefilmekaneten.blogspot.com/2010/11/alvajarok-sleepwalkers.html
Plusz figyelmeztetés, hogy mivel az oldalon Megavideo-s filmek vannak, ezért van egy 72 perces időhatár, ami után x percet várni kell, hogy tovább nézhesd.:((
Szóval, ha valaki mégis megnézi, annak jó filmnézést:D
A bloggal kapcsolatban:
A friss valószínűleg a hétvégén jön. Addig is, érjétek be ezzel a film(nem)ajánlóval:DD Szombaton szülinapi bulira megyek délután, úgyhogy ha aznap délelőttig nem jön friss, akkor csak vasárnap lesz szerintem:(( Addig is jó olvasást a másik blogon a 48. fejezethez;)
Puszi
2011. január 10., hétfő
11. fejezet - A csalódás
Sziasztok!
Tényleg bocsi, hogy csak ma, de tegnap elment este az áram és nem tudtam befejezni a végét:S Most viszont már készen van:) Remélem tetszeni fog:) (Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy nagyon kicsivel hosszabb lett, mint a megszokott:D) Jó olvasást hozzá:) És persze még mindig várom a KOMIKAT!!!:DD
Puszi
Elizabeth szemszöge
Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, behunyt szemmel, mosolyogva dőltem neki a falnak.
-Khm… - köszörülte meg mellettem a torkát valaki, mire ugrottam egyet ijedtemben.
Alice állt mellettem. Kérdőn nézett rám. Nem értettem, hogy miért. Meglepve néztem végig magamon, de nem vettem észre semmi különöset.
-Mi az? – kérdeztem kíváncsian.
Pár másodpercig még összeszűkített szemekkel nézett rám, majd végül megszólalt.
-Hát, nem is tudom… - kezdett bele. – Egész végig bent voltál Peterrel a kórházban, és haza is hoztad őt utána. Most jöttél ki épp a szobájából, azzal a mondattal, hogy: „Igen, de én vagyok a feleséged.”, majd mosolyogva nekidőltél a falnak.
Hangosan felnevettem, és pár percig nem is tudtam abbahagyni.
-Te komolyan… azt hiszed, hogy… történt köztünk valami? – még mindig akadoztam a nevetéstől.
Meglepetten nézett rám.
-Jaj, Alice, még csak egy hónapja vesztek össze Jennievel. Még a válást sem intézték el. Az is lehet, hogy Peter egy idő után rájön, hogy hibázott és visszamegy hozzá – ez a gondolat eléggé elszomorított, de nem is gondoltam komolyan. Soha nem láttam még Petert úgy tombolni, mint mikor kiderült, hogy Jennie megcsalta őt. Ráadásul az azonnali reakcióját nem is láttam, csak a két nappal későbbit. Bár az biztos, hogy összeverekedett Markkal, különben nem repedt volna föl a szája.
-Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám mindentudóan.
Figyelembe sem vettem gyanakvását. A mostani jókedvemet senki sem fogja lerombolni.
-Ha nem haragszol, én most mennék. Még le szeretnék tusolni vacsora előtt – indultam el a szobám felé. – Vacsoránál találkozunk – nevettem el magam.
Gyanakodva nézett utánam. Az ajtóból még visszapillantottam rá, majd bementem a szobámba.
Nem értem, miért nem hiszi el nekem, hogy nem történt semmi Peter és köztem. Ő lenne az első, akinek elmondanám.
Azonnal a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzak.
Milyen hülye voltam, hogy azt hittem, Peter nem is akar velem találkozni meg beszélgetni. Pedig csak azt hitte, hogy még mindig nem bocsátottam meg neki és ezért nem kereste a társaságom.
Hatalmas mosoly jelent meg az arcomon erre a tudatra. Ma már semmi nem ronthatja el a boldogságomat.
Megmostam a hajamat is, majd elzártam a csapot és kiléptem a kabinból. Megdörgöltem a hajamat, majd magam köré tekertem egy törölközőt.
Aztán beálltam a tükör elé, hogy megszárítsam a hajam.
Ahogy megláttam a tükörképemet, önkéntelenül is még szélesebb lett a mosoly az arcomon. A szemeim boldogan csillogtak és a fáradságnak sem látszott rajtam semmilyen jele sem. Rég voltam ennyire megelégedve a tükörképemmel.
Szép lassan megszárítottam a hajam, majd pár húzással átfésültem. Talán még az is szebben fénylett, mint máskor. Vagy csak én látok mindent pozitívabban.
Átmentem a szobába, majd gondolkozva álltam meg a szekrényem előtt. De miért is érdekel ennyire engem, hogy mi van rajtam? A szállodán belül nincsenek fotósok.
Végül kivettem egy farmert és egy egyszerű pólót.
Fölöltöztem, majd rápillantottam az órámra. Még csak fél hét. Akkor még van egy fél órám a vacsoráig.
Elővettem egy könyvet, majd elfeküdtem az ágyon.
A könyv már a rövid ismertető alapján is érdekesnek ígérkezett és ez be is bizonyosodott, mikor nekiláttam olvasni.
Szinte fel sem tűnt az idő múlása. Mikor legközelebb az órámra néztem már majdnem hét óra volt. Leraktam a könyvet az éjjeliszekrényre, majd belebújtam a cipőmbe.
Ezután átmentem Peterhöz (szerk.: ezt ragozzátok úgy, ahogy tetszik :D). Bekopogtam az ajtaján.
Egy ideig semmi nem hallatszott.
-Gyere csak – szólt ki végül egy fáradt hang, mire benyitottam.
Éppen a fürdőből jött ki egy pólóval a kezében. Akaratlanul is eltátottam a számat, majd rögtön be is csuktam, mert a következő pillanatban felém fordult.
-Bocsi – túrt bele a hajába. – Csak miután elmentél, lefürödtem, de a pólóval már nem volt erőm hadakozni. Aztán csak most ébredtem föl, mikor bekopogtál.
-Lehet, hogy egy inggel könnyebben boldogulnál – ajánlottam a lehetőséget kissé zavartan.
-Van benne valami – lépett a szekrényéhez, majd kivett belőle egyet.
-Segítsek? – kérdeztem kuncogva, mikor tanácstalanul ránézett a ruhadarabra.
-Azt megköszönném – nevetett ő is.
Odamentem mellé, majd óvatosan leakasztottam a kezéről a gézcsíkot. Lassan, nehogy fájdalmat okozzak neki, segítettem rá az inget. Aztán egyesével begombolgattam, mert egy kézzel – főleg a ballal – nem nagyon boldogult volna.
-Köszi – sóhajtott fel. – Mehetünk akkor? – indult el az ajtó felé, majd kinyitotta azt, előreengedve engem.
Bólintottam, majd követtem őt.
Peter szemszöge
Kissé kínosnak éreztem, hogy egy nő segít felvenni az ingemet, de más választásom nem nagyon lett volna… Ráadásul nem láttam, hogy Lisat különösképpen zavarta volna.
-Sziasztok! – köszönt ránk Nikki a liftnél. – Hogy vagy Peter? – fordult felé.
-Köszi jól, csak kicsit fáradt vagyok – mosolyogtam rá. – Öhm, jut eszembe! Találkoztunk a nagymamáddal a kórházban. Abban a kórteremben volt, ahova engem is vittek.
-Tényleg? Akkor gondolom fölismert titeket. Szoktam neki rólatok mesélni, mármint a kollégáimról. De legfőképpen Lisaról – mosolygott rá az említettre.
-Nem ismert föl rögtön minket – ráztam meg a fejem. – Legalábbis nem elsőre. Csak mikor behozta az orvos az aláírandó papírokat – itt Lisara vigyorogtam, aki csak megforgatta a szemeit -, Lisanak feltűnt a neve és rákérdezett.
-Értem – szállt be az éppen megérkező liftbe, mi pedig követtük. Lisa még az előző vigyorom miatt nyelvet öltött rám úgy, hogy Nikki ne vegye észre. Hangosan felnevettem, mire Nikki csodálkozva fordult meg.
-Nem érdekes – legyintettem.
Képtelen leszek elfelejteni azt az arcot, amit Lizy akkor vágott, mikor a feleségemnek mondtam őt.
Az asztalnál már ültek hárman, mikor odaértünk. Pontosabban Kellan, Ash és Jackson.
-Sziasztok! – ültünk le mi is.
-Sziasztok! – köszöntek ők is egyszerre. – Hallottuk, mi történt veled. Jobban vagy már? – fordultak mindhárman felém.
-Egyébként hogyan történt a baleset? – kérdezte Jackson. – Mert azt Alice nem tudta.
Erre Lisa is kérdőn nézett rám.
-Igen, már jobban vagyok. Egy részeg sofőr, későn vette észre a pirosat… meg engem is – grimaszoltam. – Egyenesen belém hajtott hátulról.
-Hát Fater, nincs mostanában nagy szerencséd. Átfutott előtted egy fekete macska vagy mi? – poénkodott Kel. – Vagy széttörtél egy tükröt?
-Úgy tűnik, kezdesz kifogyni a viccekből – mondta Ash komolyan. – Egyre gyatrábbak lesznek – nézett lesújtóan a fiúra.
Látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan, de Kel ezt úgy tűnik, nem vette észre. Csak morcosan elhallgatott, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon.
-És annak a sofőrnek mi baja lett? – kérdezte Lizy. – Nem láttam ott mást a baleset helyszínén.
-Elfutott – magyaráztam. – Többen is látták, de már nem tudták megállítani. Úgyhogy nem lehetett olyan nagy baja – vontam meg a vállam.
Nem nagyon érdekelt annak az őrültnek az egészségi állapota.
Hamar végeztünk a vacsorával. Éppen a lift felé tartottunk Lisaval és Nikkivel.
-Peter – szólt utánam egy női hang. Túlságosan is jól ismertem ezt a hangszínt.
Nagy sóhajjal fordultam meg. A lányok is így tettek mellettem.
-Apu! – futott felém kislányom.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Legalább neki hiányoztam. Kinyújtottam felé a kezemet és amint elém ért, felkaptam a karomba és megpörgettem, mire felnevetett.
-Szia prücsök! – pusziltam meg az arcát mosolyogva.
-Hiányoztál – ölelte át a nyakam.
-Te is nekem – pusziltam meg a homlokát.
-Szia! – állt meg mellettünk Jennie félénken.
-Szia! – biccentettem. Ha a lányommal akar meghatni, az nem fog sikerülni neki.
-Beszélhetnénk? – kérdezte jelentőségteljesen a lányokra nézve.
-Persze! – vontam meg a vállam. – Nikki, Lizy, megtennétek, hogy vigyáztok addig Lucara? – fordultam feléjük reménykedve.
-Örömmel – lépett közelebb Nikki, csillogó szemekkel.
-Legyél jó kicsim, mindjárt visszajövünk – tettem le őt a földre. – Addig Nikkiék játszanak veled, jó?
-Oké – engedte el a kezem, majd megfogta Nikkiét. Közben Lisa is közelebb lépett hozzájuk. Szemei ugyanúgy csillogtak, mint Nikkinek, csak sokkal szomorúbban. Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, majd visszafordultam Jennie felé.
Gyilkos pillantással méregette Lisat, amivel már végleg elszakadt nálam a húr. Hogy mer még ő ítélkezni?
-Ezt most hagyd abba! – sziszegtem halkan a fülébe, hogy a többiek ne hallják.
Aztán intettem neki, hogy jöjjön utánam. Átmentünk a szálloda aulájának a másik felébe, hogy biztosan ne halljanak a többiek semmit sem a beszélgetésünkből.
-Mondjad! – dőltem neki a falnak, majd várakozóan néztem rá.
-Először is sajnálom, hogy csak így megjelentem itt, de aggódtam, mert eddig mindig kinyomtad a telefonodat, mikor hívtalak, de most még csak elérhető sem voltál.
-Bocs, eltörött – vontam meg a vállam, mire enyhe szúró fájdalmat éreztem a jobb karomban, de most nem érdekelt. Eléggé flegma lettem mostanában. – Egyébként sem hiszem, hogy olyan nagyon aggódtál volna értem. Vagy ha mégis, volt, aki megvigasztaljon.
-Pont ezért is jöttem – hajtotta le a fejét. – Valami nagyon fontos dologról kellene beszélnünk.
-Hallgatlak – fontam karba a kezeimet a mellkasom előtt.
-Ugyebár már intézkedtünk a válással kapcsolatban, és van néhány dolog, amiről még nem döntöttünk – kezdett bele.
-Szerintem meg már mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban – vetettem ellent. – A ház, mivel a felét te fizetted, a tiétek maradhat. Nekem már úgysincs szükségem rá ott Londonban. Luca után pedig természetesen fizetem az egy hónapra megbeszélt összeget. Persze ez csak úgy érvényes, ha akkor láthatom, amikor akarom, és nyáron is eltölthet velem, mondjuk egy hetet – szabtam meg a feltételeket.
-Igen, pont Lucaról szeretnék veled beszélni – nézett zavartan félre.
-Ha a feltételeimbe nem mész bele, akkor…
-Nem arról van szó, csak… - szakított félbe tétován. – Nem kell fizetned Luca miatt – sóhajtotta gondterhelten.
-De…
-Luca nem a te lányod – lépett egyet hátrébb, teljesen jogosan.
-Hogy micsoda? – hördültem fel.
-Mark a vérszerinti apja – szipogott.
Elhűlve néztem rá.
-Mond még egyszer! – ragadtam meg az állát, majd magam felé fordítottam az arcát. – Mond a szemembe! – sziszegtem.
-Luca… Luca nem a te… lányod, hanem… hanem Marké – suttogta ijedten. Arca már nedves volt a könnyektől.
Elengedtem őt, majd hátrébb létem egyet.
-Azt hiszem, eleget hallottam. Jobb lesz, ha elmész, mielőtt még olyat teszek, amit aztán megbánok – mondtam mérgesen, majd visszaindultam a lányokhoz.
-Peter – szólt utánam kétségbeesetten.
-Ezek után még mit akarsz tőlem? – fordultam meg ingerülten. Még ha csak rá lettem volna mérges, de nem. Saját magamra is az voltam, amiért nem vettem észre, hogy mi folyik a hátam mögött. – Szia Jennie! – fordultam el.
Lisaék látták rajtam, hogy mennyire feldúlt vagyok, így inkább nem kérdeztek semmit. Jennie két méterrel mögöttem kullogott. Luca azonnal fölugrott Nikkiék mellől, amint meglátott minket.
-Anyu, Apu, mi történt? – húzogatta meg Jennie szoknyáját, aki csak a karjaiba vette, de nem szólt semmit.
-Szia Peter! – köszönt el, majd elindult az ajtó felé.
-De én még el akarok köszönni Aputól – ellenkezett Luca.
Szíven ütött a megszólítása. Ő tényleg az apjának nézett engem. Én pedig csak hagyom így elmenni? Nem ő bántott meg. Ő nem tehet semmiről sem. De mégis csak Mark gyereke.
Aprót ráztam a fejemen.
-Szia Luca – intettem utána. Szomorúan nézett vissza rám. Meglendítette a kezét, de nem sikerült igazi integetésre.
Aztán eltűntek az ajtóban és én megtörve indultam el a lift felé. Szó nélkül mentem el Nikki és Lisa mellett. Láttam, hogy utóbbi már kérdezni akart, így fölemeltem a kezem, hogy leintsem.
-Majd később. Most egyedül szeretnék lenni – ráztam meg a fejem, majd tovább lépkedtem a lift felé.
Mostanában annyi rossz történt velem. Mivel érdemeltem ki ezt a sok csalódást?
Tényleg bocsi, hogy csak ma, de tegnap elment este az áram és nem tudtam befejezni a végét:S Most viszont már készen van:) Remélem tetszeni fog:) (Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy nagyon kicsivel hosszabb lett, mint a megszokott:D) Jó olvasást hozzá:) És persze még mindig várom a KOMIKAT!!!:DD
Puszi
Elizabeth szemszöge
Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, behunyt szemmel, mosolyogva dőltem neki a falnak.
-Khm… - köszörülte meg mellettem a torkát valaki, mire ugrottam egyet ijedtemben.
Alice állt mellettem. Kérdőn nézett rám. Nem értettem, hogy miért. Meglepve néztem végig magamon, de nem vettem észre semmi különöset.
-Mi az? – kérdeztem kíváncsian.
Pár másodpercig még összeszűkített szemekkel nézett rám, majd végül megszólalt.
-Hát, nem is tudom… - kezdett bele. – Egész végig bent voltál Peterrel a kórházban, és haza is hoztad őt utána. Most jöttél ki épp a szobájából, azzal a mondattal, hogy: „Igen, de én vagyok a feleséged.”, majd mosolyogva nekidőltél a falnak.
Hangosan felnevettem, és pár percig nem is tudtam abbahagyni.
-Te komolyan… azt hiszed, hogy… történt köztünk valami? – még mindig akadoztam a nevetéstől.
Meglepetten nézett rám.
-Jaj, Alice, még csak egy hónapja vesztek össze Jennievel. Még a válást sem intézték el. Az is lehet, hogy Peter egy idő után rájön, hogy hibázott és visszamegy hozzá – ez a gondolat eléggé elszomorított, de nem is gondoltam komolyan. Soha nem láttam még Petert úgy tombolni, mint mikor kiderült, hogy Jennie megcsalta őt. Ráadásul az azonnali reakcióját nem is láttam, csak a két nappal későbbit. Bár az biztos, hogy összeverekedett Markkal, különben nem repedt volna föl a szája.
-Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám mindentudóan.
Figyelembe sem vettem gyanakvását. A mostani jókedvemet senki sem fogja lerombolni.
-Ha nem haragszol, én most mennék. Még le szeretnék tusolni vacsora előtt – indultam el a szobám felé. – Vacsoránál találkozunk – nevettem el magam.
Gyanakodva nézett utánam. Az ajtóból még visszapillantottam rá, majd bementem a szobámba.
Nem értem, miért nem hiszi el nekem, hogy nem történt semmi Peter és köztem. Ő lenne az első, akinek elmondanám.
Azonnal a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzak.
Milyen hülye voltam, hogy azt hittem, Peter nem is akar velem találkozni meg beszélgetni. Pedig csak azt hitte, hogy még mindig nem bocsátottam meg neki és ezért nem kereste a társaságom.
Hatalmas mosoly jelent meg az arcomon erre a tudatra. Ma már semmi nem ronthatja el a boldogságomat.
Megmostam a hajamat is, majd elzártam a csapot és kiléptem a kabinból. Megdörgöltem a hajamat, majd magam köré tekertem egy törölközőt.
Aztán beálltam a tükör elé, hogy megszárítsam a hajam.
Ahogy megláttam a tükörképemet, önkéntelenül is még szélesebb lett a mosoly az arcomon. A szemeim boldogan csillogtak és a fáradságnak sem látszott rajtam semmilyen jele sem. Rég voltam ennyire megelégedve a tükörképemmel.
Szép lassan megszárítottam a hajam, majd pár húzással átfésültem. Talán még az is szebben fénylett, mint máskor. Vagy csak én látok mindent pozitívabban.
Átmentem a szobába, majd gondolkozva álltam meg a szekrényem előtt. De miért is érdekel ennyire engem, hogy mi van rajtam? A szállodán belül nincsenek fotósok.
Végül kivettem egy farmert és egy egyszerű pólót.
Fölöltöztem, majd rápillantottam az órámra. Még csak fél hét. Akkor még van egy fél órám a vacsoráig.
Elővettem egy könyvet, majd elfeküdtem az ágyon.
A könyv már a rövid ismertető alapján is érdekesnek ígérkezett és ez be is bizonyosodott, mikor nekiláttam olvasni.
Szinte fel sem tűnt az idő múlása. Mikor legközelebb az órámra néztem már majdnem hét óra volt. Leraktam a könyvet az éjjeliszekrényre, majd belebújtam a cipőmbe.
Ezután átmentem Peterhöz (szerk.: ezt ragozzátok úgy, ahogy tetszik :D). Bekopogtam az ajtaján.
Egy ideig semmi nem hallatszott.
-Gyere csak – szólt ki végül egy fáradt hang, mire benyitottam.
Éppen a fürdőből jött ki egy pólóval a kezében. Akaratlanul is eltátottam a számat, majd rögtön be is csuktam, mert a következő pillanatban felém fordult.
-Bocsi – túrt bele a hajába. – Csak miután elmentél, lefürödtem, de a pólóval már nem volt erőm hadakozni. Aztán csak most ébredtem föl, mikor bekopogtál.
-Lehet, hogy egy inggel könnyebben boldogulnál – ajánlottam a lehetőséget kissé zavartan.
-Van benne valami – lépett a szekrényéhez, majd kivett belőle egyet.
-Segítsek? – kérdeztem kuncogva, mikor tanácstalanul ránézett a ruhadarabra.
-Azt megköszönném – nevetett ő is.
Odamentem mellé, majd óvatosan leakasztottam a kezéről a gézcsíkot. Lassan, nehogy fájdalmat okozzak neki, segítettem rá az inget. Aztán egyesével begombolgattam, mert egy kézzel – főleg a ballal – nem nagyon boldogult volna.
-Köszi – sóhajtott fel. – Mehetünk akkor? – indult el az ajtó felé, majd kinyitotta azt, előreengedve engem.
Bólintottam, majd követtem őt.
Peter szemszöge
Kissé kínosnak éreztem, hogy egy nő segít felvenni az ingemet, de más választásom nem nagyon lett volna… Ráadásul nem láttam, hogy Lisat különösképpen zavarta volna.
-Sziasztok! – köszönt ránk Nikki a liftnél. – Hogy vagy Peter? – fordult felé.
-Köszi jól, csak kicsit fáradt vagyok – mosolyogtam rá. – Öhm, jut eszembe! Találkoztunk a nagymamáddal a kórházban. Abban a kórteremben volt, ahova engem is vittek.
-Tényleg? Akkor gondolom fölismert titeket. Szoktam neki rólatok mesélni, mármint a kollégáimról. De legfőképpen Lisaról – mosolygott rá az említettre.
-Nem ismert föl rögtön minket – ráztam meg a fejem. – Legalábbis nem elsőre. Csak mikor behozta az orvos az aláírandó papírokat – itt Lisara vigyorogtam, aki csak megforgatta a szemeit -, Lisanak feltűnt a neve és rákérdezett.
-Értem – szállt be az éppen megérkező liftbe, mi pedig követtük. Lisa még az előző vigyorom miatt nyelvet öltött rám úgy, hogy Nikki ne vegye észre. Hangosan felnevettem, mire Nikki csodálkozva fordult meg.
-Nem érdekes – legyintettem.
Képtelen leszek elfelejteni azt az arcot, amit Lizy akkor vágott, mikor a feleségemnek mondtam őt.
Az asztalnál már ültek hárman, mikor odaértünk. Pontosabban Kellan, Ash és Jackson.
-Sziasztok! – ültünk le mi is.
-Sziasztok! – köszöntek ők is egyszerre. – Hallottuk, mi történt veled. Jobban vagy már? – fordultak mindhárman felém.
-Egyébként hogyan történt a baleset? – kérdezte Jackson. – Mert azt Alice nem tudta.
Erre Lisa is kérdőn nézett rám.
-Igen, már jobban vagyok. Egy részeg sofőr, későn vette észre a pirosat… meg engem is – grimaszoltam. – Egyenesen belém hajtott hátulról.
-Hát Fater, nincs mostanában nagy szerencséd. Átfutott előtted egy fekete macska vagy mi? – poénkodott Kel. – Vagy széttörtél egy tükröt?
-Úgy tűnik, kezdesz kifogyni a viccekből – mondta Ash komolyan. – Egyre gyatrábbak lesznek – nézett lesújtóan a fiúra.
Látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan, de Kel ezt úgy tűnik, nem vette észre. Csak morcosan elhallgatott, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon.
-És annak a sofőrnek mi baja lett? – kérdezte Lizy. – Nem láttam ott mást a baleset helyszínén.
-Elfutott – magyaráztam. – Többen is látták, de már nem tudták megállítani. Úgyhogy nem lehetett olyan nagy baja – vontam meg a vállam.
Nem nagyon érdekelt annak az őrültnek az egészségi állapota.
Hamar végeztünk a vacsorával. Éppen a lift felé tartottunk Lisaval és Nikkivel.
-Peter – szólt utánam egy női hang. Túlságosan is jól ismertem ezt a hangszínt.
Nagy sóhajjal fordultam meg. A lányok is így tettek mellettem.
-Apu! – futott felém kislányom.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Legalább neki hiányoztam. Kinyújtottam felé a kezemet és amint elém ért, felkaptam a karomba és megpörgettem, mire felnevetett.
-Szia prücsök! – pusziltam meg az arcát mosolyogva.
-Hiányoztál – ölelte át a nyakam.
-Te is nekem – pusziltam meg a homlokát.
-Szia! – állt meg mellettünk Jennie félénken.
-Szia! – biccentettem. Ha a lányommal akar meghatni, az nem fog sikerülni neki.
-Beszélhetnénk? – kérdezte jelentőségteljesen a lányokra nézve.
-Persze! – vontam meg a vállam. – Nikki, Lizy, megtennétek, hogy vigyáztok addig Lucara? – fordultam feléjük reménykedve.
-Örömmel – lépett közelebb Nikki, csillogó szemekkel.
-Legyél jó kicsim, mindjárt visszajövünk – tettem le őt a földre. – Addig Nikkiék játszanak veled, jó?
-Oké – engedte el a kezem, majd megfogta Nikkiét. Közben Lisa is közelebb lépett hozzájuk. Szemei ugyanúgy csillogtak, mint Nikkinek, csak sokkal szomorúbban. Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, majd visszafordultam Jennie felé.
Gyilkos pillantással méregette Lisat, amivel már végleg elszakadt nálam a húr. Hogy mer még ő ítélkezni?
-Ezt most hagyd abba! – sziszegtem halkan a fülébe, hogy a többiek ne hallják.
Aztán intettem neki, hogy jöjjön utánam. Átmentünk a szálloda aulájának a másik felébe, hogy biztosan ne halljanak a többiek semmit sem a beszélgetésünkből.
-Mondjad! – dőltem neki a falnak, majd várakozóan néztem rá.
-Először is sajnálom, hogy csak így megjelentem itt, de aggódtam, mert eddig mindig kinyomtad a telefonodat, mikor hívtalak, de most még csak elérhető sem voltál.
-Bocs, eltörött – vontam meg a vállam, mire enyhe szúró fájdalmat éreztem a jobb karomban, de most nem érdekelt. Eléggé flegma lettem mostanában. – Egyébként sem hiszem, hogy olyan nagyon aggódtál volna értem. Vagy ha mégis, volt, aki megvigasztaljon.
-Pont ezért is jöttem – hajtotta le a fejét. – Valami nagyon fontos dologról kellene beszélnünk.
-Hallgatlak – fontam karba a kezeimet a mellkasom előtt.
-Ugyebár már intézkedtünk a válással kapcsolatban, és van néhány dolog, amiről még nem döntöttünk – kezdett bele.
-Szerintem meg már mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban – vetettem ellent. – A ház, mivel a felét te fizetted, a tiétek maradhat. Nekem már úgysincs szükségem rá ott Londonban. Luca után pedig természetesen fizetem az egy hónapra megbeszélt összeget. Persze ez csak úgy érvényes, ha akkor láthatom, amikor akarom, és nyáron is eltölthet velem, mondjuk egy hetet – szabtam meg a feltételeket.
-Igen, pont Lucaról szeretnék veled beszélni – nézett zavartan félre.
-Ha a feltételeimbe nem mész bele, akkor…
-Nem arról van szó, csak… - szakított félbe tétován. – Nem kell fizetned Luca miatt – sóhajtotta gondterhelten.
-De…
-Luca nem a te lányod – lépett egyet hátrébb, teljesen jogosan.
-Hogy micsoda? – hördültem fel.
-Mark a vérszerinti apja – szipogott.
Elhűlve néztem rá.
-Mond még egyszer! – ragadtam meg az állát, majd magam felé fordítottam az arcát. – Mond a szemembe! – sziszegtem.
-Luca… Luca nem a te… lányod, hanem… hanem Marké – suttogta ijedten. Arca már nedves volt a könnyektől.
Elengedtem őt, majd hátrébb létem egyet.
-Azt hiszem, eleget hallottam. Jobb lesz, ha elmész, mielőtt még olyat teszek, amit aztán megbánok – mondtam mérgesen, majd visszaindultam a lányokhoz.
-Peter – szólt utánam kétségbeesetten.
-Ezek után még mit akarsz tőlem? – fordultam meg ingerülten. Még ha csak rá lettem volna mérges, de nem. Saját magamra is az voltam, amiért nem vettem észre, hogy mi folyik a hátam mögött. – Szia Jennie! – fordultam el.
Lisaék látták rajtam, hogy mennyire feldúlt vagyok, így inkább nem kérdeztek semmit. Jennie két méterrel mögöttem kullogott. Luca azonnal fölugrott Nikkiék mellől, amint meglátott minket.
-Anyu, Apu, mi történt? – húzogatta meg Jennie szoknyáját, aki csak a karjaiba vette, de nem szólt semmit.
-Szia Peter! – köszönt el, majd elindult az ajtó felé.
-De én még el akarok köszönni Aputól – ellenkezett Luca.
Szíven ütött a megszólítása. Ő tényleg az apjának nézett engem. Én pedig csak hagyom így elmenni? Nem ő bántott meg. Ő nem tehet semmiről sem. De mégis csak Mark gyereke.
Aprót ráztam a fejemen.
-Szia Luca – intettem utána. Szomorúan nézett vissza rám. Meglendítette a kezét, de nem sikerült igazi integetésre.
Aztán eltűntek az ajtóban és én megtörve indultam el a lift felé. Szó nélkül mentem el Nikki és Lisa mellett. Láttam, hogy utóbbi már kérdezni akart, így fölemeltem a kezem, hogy leintsem.
-Majd később. Most egyedül szeretnék lenni – ráztam meg a fejem, majd tovább lépkedtem a lift felé.
Mostanában annyi rossz történt velem. Mivel érdemeltem ki ezt a sok csalódást?
2011. január 9., vasárnap
10. fejezet/II. - Egy délután a kórházban
Sziasztok!
Amint mondtam, ha végül úgy döntötök, hogy kéritek ezt a fejezetet, akkor fölrakom. És mivel 100%-osan "Igen"-nel szavaztatok, ezért most föl is kerül:) Nem egészen csak a 10. fejezet, mert benne van a baleset is, így egy "kicsit" hosszabb is lett:) De remélem ez nem gond;) A 11. fejezet is még fölkerül ma, de még nincs teljesen kész:) Valamikor este felé fogom fölrakni valószínűleg:) Addig is jó olvasást ehhez a részhez:) És persze várom rá a komikat is;):D
Puszi
Peter szemszöge
Éppen a piros lámpánál álltam az egyik kereszteződésben, mikor megcsörrent a telefonom. Futólag rápillantottam a kijelzőre.
-Szia Lisa, mi újság? – hangom kissé meglepett volt. Nem sokat beszélgettünk mostanában. Sőt, talán még kicsit került is engem az utóbbi időben. Talán még nem bocsátott meg nekem teljesen.
-Szia, elindultál már? Csak, mert gondoltam, mehetnénk együtt – hangja kicsit bizonytalan volt.
-Már elindultam, de nem vagyok még messze, csak itt a sarkon. Visszamegyek érted, oké? – mosolyodtam el. Talán végre megtörik a jég kettőnk között.
-Oké, köszi.
A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Hatalmas fékcsikorgás, egy rántás, minek következtében kiesett a telefon a kezemből, majd üvegcsörömpölés. Aztán a légzsák már az arcomban is volt és hatalmas erővel lökte vissza a fejem. Éles fájdalmat éreztem a jobb vállamban, de ahogy teltek a másodpercek, a kellemetlen érzés egyre csillapodott. A légzsák lassan leengedett előttem.
-Uram, jól van? – hallottam meg egy női hangot egészen közelről.
Oldalra fordítottam a fejem. A kitört ablakon egy fiatal lány nézett rám, ijedt tekintettel.
-Igen… azt hiszem.
Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd kinyitottam a kocsiajtót. Már éppen szálltam volna ki, mikor a lány beállt elém.
-Nem biztos, hogy jó ötlet mozognia.
-Semmi bajom – szálltam ki a kocsiból.
-De a karja… - ellenkezett a lány.
Kicsit szédültem, így inkább leültem a járdára.
-Mi történt a másik kocsiban ülővel?
-Nagy sérülést nem szenvedhetett, mert elfutott. Nem tudták már elkapni. Részeg volt és későn vette észre a pirosat valószínűleg.
-Megtenné, hogy körülnéz a kocsiban? Elejtettem a mobilomat.
A lány bólintott, majd elindult a kocsim felé.
Pár perc múlva aztán vissza is tért, kezében a telefonommal.
-Megpróbáltam összerakni, de teljesen széttörött – nyújtotta át nekem.
Én csak zsebre raktam a darabjait. Majd a szállodában megpróbálom megcsinálni.
Ahogy teltek a percek, hatalmas tömeg gyűlt körénk. Néhányan odajöttek hozzám, hogy felajánlják a segítségüket, de én egyiket sem fogadtam el. Nem volt semmi bajom.
Már messziről hallani lehetett a szirénák hangját, mikor a tömegből egyszer csak előkerült Lisa és Alice. Amint észrevettek, odarohantak hozzám.
-Peter, jól vagy? – térdelt le mellém Lisa. Ennyire aggódott volna értem?
-Lisa, hogy kerülsz te ide? – néztem rá meglepetten. – És Alice?
-Annyira megijedtem, mikor meghallottam a telefonba a fékcsikorgást. Aztán megszakadt a vonal – az idegességtől és a futástól még mindig zihált kicsit. – Út közben, pedig összefutottam Aliceszel.
-De nincs semmi bajom. Csak kicsit meghúztam a vállam. Mindjárt itt lesznek a mentők.
-Én annyira sajnálom – fogta meg a bal kezem.
-De hát mit? Erről nem te tehetsz – ráztam meg a fejem. Miért okolja magát a dolog miatt?
-De velem telefonáltál, amikor a baleset történt – ellenkezett.
-De nem lett semmi bajom – fogtam be mosolyogva a száját. Annyira aranyos volt, ahogy az idegességtől hadarni kezdett. – Sajnálom, hogy ennyire megijesztettelek, de elejtettem a mobilom. Úgyhogy ezzel kvittek is vagyunk.
Ebben a pillanatban fékezett le mellettünk a mentő. Azonnal kiugrott a kocsiból egy mentős és odasietett hozzánk, halomnyi kérdéssel rohamozva meg engem. Mint például: Nem szédül? Tudja mozgatni a karját? Fáj még valamije? Nincs hányingere? Allergiás valamilyen fájdalomcsillapítóra vagy gyógyszerre?
Unottan válaszoltam a kérdésekre.
-Rendben, nincs komoly sérülése, csak a válla húzódott meg kicsit. Azért a biztonság kedvéért bevisszük a korházba, hogy biztosak legyünk benne, nincsen belső vérzése – tájékoztatott a mentős. – Addig megkérném az egyik családtagját, hogy töltsenek ki néhány személyes papírt – fordult Aliceék felé, akik meglepetten néztek vissza rá.
-Oh, nem – tiltakoztak egyszerre, nevetve. – Mi csak a barátai vagyunk – emelte föl Lisa a kezét.
-Ó, bocsánat – mondta zavartan a mentős. – Akkor esetleg értesítsük a feleségét, vagy valamelyik hozzátartozóját? – fordult vissza hozzám.
-Nem szükséges. Nem komolyak a sérüléseim és amúgy is Londonban vannak – ráztam meg a fejem.
-Rendben. Akkor kérhetnék egy nevet?
-Peter Facinelli – sóhajtottam föl.
-Köszönöm. Mindjárt hozok egy hordágyat – állt föl, majd elindult a mentőautó felé.
Már éppen készültem fölállni, hogy elmegyek egymagam a mentőig, mikor Lisa mellém lépett.
-Nem Peter! Megvárod! – mondta szigorúan.
-Egyet értek Bettyvel – bólogatott Alice. – Ha valamilyen belső sérülésed van, akkor jobb, ha nem mozogsz.
Morcosan ültem vissza a járdaszegélyre, majd megvártam, amíg odahoznak egy hordágyat. Felfeküdtem rá, majd betoltak a mentőautóba.
Pár perc alatt odaértünk a kórházba. Egyenesen egy vizsgáló felé toltak. Ott át kellett feküdnöm a vizsgálóasztalra. Aztán még várnom kellett az orvosra.
-Elnézést – szólított meg egy fiatal nővér. – Ön az a Peter Facinelli, aki a Twilightban fog játszani? – kérdezte félénken.
Meglepetten bólintottam. Nem gyakran ismertek föl engem az emberek.
-És esetleg, kérhetnék egy autogramot? – szégyenlősen elmosolyodott.
-Szívesen adnék, de mivel a jobb kezemet most nem nagyon tudom mozgatni…
-Persze, értem – habogta zavartan.
Szerencsére megérkezett az orvos, így a már kissé kínos beszélgetés félbeszakadt.
-Jó napot, Mr. Facinelli, Dr. Adam Robertson vagyok – nyújtotta felém a bal kezét. – Én leszek az orvosa, amíg a kórházban tartózkodik. Jó esetben csak pár óráig – mosolyodott el.
Gyorsan megvizsgált és megállapította, hogy nincs belső vérzésem, viszont enyhe agyrázkódást kaptam a balesetben. És persze, amit már én is tudtam, hogy a jobb vállam megzúzódott. Még hozzátette azt is, hogy lehetséges, sokkot kaptam a történtektől, így adott be egy nyugtatót, ami szerintem teljesen fölösleges volt.
-Pár óráig még bent kell maradnia a kórházban, hogy biztosra menjünk, de még ma hazamehet, ha nem lesz semmi baj. Addig is elrendezek egy ágyat magának az egyik kórteremben, hogy tudjon pihenni. Arra most nagyon nagy szüksége van.
A vállamat egy fáslival kissé a törzsemhez rögzítette, majd a végén áthúzta a nyakam mögött.
A fiatal nővér, aki az autogramot kérte tőlem, közben távozott a vizsgálóból.
Pár perc múlva visszalépett hozzám az orvos.
-Rendben. Most fölviszik magát a 204-es kórterembe. Lehetőleg maradjon ott és próbáljon pihenni – utasított, majd odahúzott egy tolókocsit, hogy beleülhessek. – És ne nagyon mozgassa a kezét.
Amint kitoltak az ajtón, Rob lépett mellém. Nem is tudtam, hogy ő is bejött. Biztosan Alice miatt van itt.
-Peter, hogy vagy? – kérdezte.
-Jól – válaszoltam. – Még ma hazaengednek szerencsére.
-Igen, azt mondta a nővér is – bólintott Lisa.
-Titeket is fölismert? – kérdeztem nevetve. Elképzeltem milyen arcot vághatott Rob, mikor autogramot kért tőle.
-Robot igen, engem nem, szerencsére – rázta meg a fejét. Igen, nekem sem volt valami nagy élmény. Bár kicsit csodálkoztam, hogy nem ismerte föl Lisat.
Közben elkezdtek a lift felé tolni, mire mindhárman követtek.
-Nem ismert föl téged? – néztem csodálkozva rá, hangot adva gondolataimnak.
-Nem. Azt hitte, hogy a feleséged vagyok – nevetett föl.
Teljesen megdöbbentem Nem tudtam erre mit mondani. Hogy Lisa a feleségem?
-Ha nem haragszotok, mi Aliceszel visszamegyünk a szállodába – állt meg Rob a lift előtt, majd a jobbját nyújtotta felém. Aztán észbe kapott és a másik kezét nyújtotta előre. – Bocs, ezt még meg kell szoknom – nevetett. – Szia!
-Sziasztok! – köszöntem el.
Azután betoltak engem a liftbe. A nővér megnyomta az 1-es gombot, és pár másodperc alatt már fönn is voltunk. Elfordultunk jobbra, majd be a második szobába ismét jobbra.
A szobában három ágy volt. Az ajtóhoz legközelebbibe egy idős néni feküdt. Kedvesen rám mosolygott, mikor meglátott.
-Jó napot!
-Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
-Ez lesz az ön ágya, amíg itt van – tolt a legutolsó ágyhoz a nővér.
-Köszönöm, innen már boldogulok – mondtam, mikor még mindig ott állt a tolószék mellett egy helyben.
Bólintott, majd távozott.
-Nem valami kedvesek errefelé a nővérek – fintorodott el a néni.
Helyeslően bólintottam.
-Tényleg nem azok.
A következő pillanatban Lisa lépett be a szobába.
-Jó napot! – köszönt ismét kedvesen mosolyogva az idős hölgy.
-Jó napot kívánok! – mosolygott vissza, majd elindult felém.
Megállt mellettem.
-Minek külön ágy, ha úgyis már ma hazamehetsz?
-Az orvos előírta, hogy sokat kell pihennem. Mert az agyrázkódás mellett szerinte enyhe sokkot is kaptam a balesettől. Adott be nyugtatót, úgyhogy most eléggé kába vagyok – dőltem el az ágyon.
Fölkuncogott.
-Hogyhogy te itt maradtál? – néztem föl rá. Nyugodtan visszamehetett volna a szállodába.
-Én foglak hazavinni – mosolyodott el.
-Vagy úgy! Elmehettél volna. Nem muszáj itt megvárnod – hunytam le ismét a szemeimet. Taxival is visszamehettem volna a szállodába. – Ne értsd félre, nem bánom, hogy itt vagy – tiltakoztam gyorsan, mikor rájöttem, hogy mit is mondtam az előbb. Fölültem az ágyon. – Csak gondolom, neked is megvannak a saját dolgaid.
-A szállodában úgyis csak unatkoznék – ült le az ágyam mellé egy székre. – A forgatáson kívül most nincs sok dolgom. Se fotózás, se interjú.
-Akkor már nem haragszol rám? – kérdeztem reménykedve. Nagyon közvetlennek látszott most, pedig az utóbbi időben sokszor kerülte a társaságom.
Meglepve nézett rám.
-Ugyan miért haragudnék? – csodálkozott.
-Hát még a múltkori alkalom miatt… Mikor neked estem a folyosón – hajtottam le a fejem. Még számomra is fájó emlék volt az az eset és nem csak Jennie miatt.
-De már mondtam neked, hogy nem haragszom – mosolyodott el halványan. Ez volt az, amiről tudtam, hogy nem mond igazat. A mosolya nem volt olyan őszinte. De nem hibáztattam érte. Megérdemeltem, hogy haragudjon rám. Már csak az a kérdés, hogy hogyan nyerem vissza a bizalmát.
-Igen, viszont azóta kerülted a társaságom. – vetettem ellen. - Nem akartam megint fölhozni ezt a témát, de elszomorít, hogy még mindig kerülsz. Én nem vártam el tőled, hogy azonnal megbocsáss nekem, csak nem értem a miértjét – magyaráztam halkan.
-Én… nem tudom – rázta meg kissé a fejét. – Fogalmam sincs. Egyszerűen csak így jött ki éppen – sütötte le a tekintetét. Tudtam, hogy nem mond igazat. Valami bántja, csak nem meri elmondani, ez látszik rajta.
-Oké, igazad van. Nem tartozol nekem magyarázattal – sóhajtottam föl. – Csak annyi időt töltünk együtt mostanában a többiekkel, és te mindenből kimaradtál szinte – fogtam meg a kezét.
-Peter én tényleg nem tudom… Talán csak még nem tettem túl magam a dolgon. De már nem haragszom rád – nézett föl rám mosolyogva.
-Rendben – bólintottam. Majd elmondja, ha akarja. – Ha nem haragszol, én most kimegyek a mosdóba – álltam föl az ágyról.
-Nem kell segítség? – Meglepetten néztem rá. - Úgy értem, ne hívjak egy nővért vagy valakit?
-Nem kell, köszi – mosolyodtam el.
Lassú léptekkel kisétáltam a szobából. Nem akartam elesni a nyugtató hatása miatt, így inkább a fal mellett közlekedtem, hogy meg tudjak kapaszkodni, ha nagyon megszédülök. De szerencsére nem volt szükség rá.
Éppen visszafelé tartottam a folyosón, mikor Mr. Robertson jelent meg a sarkon.
-Á, látom, nagyon jó erőben van, Mr. Facinelli – bólintott elismerően. – Ennyire nem hatott a gyógyszer? – húzta föl a szemöldökét.
-Vagy csak még nem hatott. Tökéletesen jól érzem magam – biztosítottam.
-Akkor talán már haza is mehetne – állapította meg. – Mindjárt hozom a papírokat.
-Köszönöm Dr. Úr – bólintottam hálásan, majd elindultam a szobám felé.
-Ki fogja aláírni a papírokat? – kérdezte kíváncsian. – Van valaki közeli hozzátartozója?
Rövid ideig gondolkodtam a dolgon. Aztán végül is „Miért ne?” alapon válaszoltam.
-A feleségem itt vár a kórteremben – utaltam Lisara. Mit fogok én ezért még kapni tőle… - Ő majd aláírja helyettem.
-Rendben, akkor hozom a papírokat – gyorsította fel a lépteit, majd pár másodperc alatt el is tűnt a folyosó végén.
Én közben elértem a szobaajtó elé és bementem.
Lisa ugyanott ült, mint amikor kimentem. Arcán látszott a megkönnyebbülés, ahogy meglátott engem.
-Találkoztam közben az orvossal – újságoltam a jó hírt. – Azt mondta, ha már ilyen jó erőben érzem magam, akár már haza is mehetek – mosolyogtam szélesen. – Mindjárt hozza az aláírandó papírokat.
-Nahát! Ez remek hír – élénkült föl ő is.
-Viszont… megtennéd, hogy aláírod helyettem a papírokat? – ültem le az ágyra, majd rá néztem.
Meglepetten nézett föl.
-Öhm, persze, ha akarod.
A következő pillanatban nyitódott az ajtó és Dr. Robertson lépett be.
-Jó napot, Mrs. Reed! – köszönt oda az idős néninek. – Hogy van ma?
-Köszönöm jól, Adam – mosolygott vissza.
Az orvos odasétált hozzánk, majd Lisa felé nyújtotta a kezét.
Hoppá, azt elfelejtettem említeni Lisanak, hogy ő most ideiglenesen a feleségem.
-Jó napot! Dr. Adam Robertson vagyok – rázta meg a kezét. – Bizonyára ön, Mrs. Facinelli. Örvendek.
Már láttam, hogy tiltakozni akar, így gyorsan közbe vágtam, nehogy lebukjunk.
-Igen, ő a feleségem – mosolyogtam meggyőzően. Még jó, hogy színész vagyok. – Ő fogja aláírni a nevemben a papírokat – vigyorogtam rá.
-Rendben, akkor ezeket kellene aláírnia. Itt… - kezdte el neki mutogatni a papírokat – itt… itt… itt… és itt!
Lisa ránézett a papírokra, gondolom, gyorsan átolvasta, majd mind az 5 helyen aláírta, és visszanyújtotta Dr. Robertsonnak.
-Köszönöm. Jut eszembe, kötelező tolószékkel elhagynia a kórház épületét – mondta szigorúan. – Kint a folyosón van egy-két éppen használatlan. Nyugodtan használják a liftet a lépcső mellett. Furán hangozhat ez egy orvostól, de viszont látásra! – fogott mindkettőnkkel kezet, majd távozott.
-Elnézést! – Lisa rögtön az idős nő felé fordult.
-Igen? – kérdezte meglepetten.
-Ha jól hallottam az előbb, az ön neve Mrs. Reed? – Döbbenten figyeltem föl a névre.
-Igen.
-Nem rokona véletlenül Nikki Reednek? – mosolygott kedvesen Lisa. – Színésznő. A kollégánk.
-De igen! Ő az unokám – nevetett Mrs. Reed. – Ezek szerint ön Elizabeth Reaser. Sokat mesélt magáról.
-Oh, tényleg? – látszott rajta, hogy ez meglepte.
-Igen, örültem a találkozásnak. Üdvözlöm Nikkit.
-Én is örültem. Átadjuk – karolt belém, hogy támogasson, majd elindult az ajtó felé.
-És ne felejtsd el: Figyelj a jelekre! – szólt utánunk.
Kíváncsian néztem Lisara, de ő nem rám nézett.
-Észben fogom tartani – nevetett föl, majd kiléptünk az ajtón.
Elindult egy tolószék felé, mire tiltakozni kezdtem.
-Tényleg nem kell ám tolószék!
-Dehogynem! És ebből nincs vita. Hallgass a feleségedre – vigyorgott föl rám.
-Jaj, most már mindig ez fog menni? – Valahogy éreztem, hogy nem fogja ennyiben hagyni.
-Igen, valahogy torolnom kell rajtad a dolgot – kuncogott. – Az első, hogy beleülsz a tolókocsiba és megengeded, hogy kitoljalak.
Közben beleültem a tolószékbe, ő pedig a lift felé kezdett tolni engem.
A bejárat előtt nem sokkal megállt velem.
-Elmegyek a kocsiért. Mindjárt jövök. Sietek! – sietett el az ajtóhoz, majd el is tűnt.
Pár perc múlva újra feltűnt. Kitámogatott a kocsiig, majd mikor már bent ültem az anyósülésen (!), ő is beült.
-Miről beszélgettetek Mrs. Reedel? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. – Mi volt ez a „Figyeld a jeleket!” rejtélyes mondat.
-Semmi különös. Csak kérdezgetett. Kitalálta, hogy színésznő vagyok – magyarázta.
-Miből?
-A mozdulataimból, szavaimból… Ezért ajánlotta, hogy figyeljek a részletekre. Minden embert megismerhetsz ezekből a dolgokból.
Pár percig csak csöndben ültünk a gondolatainkba merülve, majd ő egyszer csak megszólalt.
-Egyébként mi volt ez a feleséges dolog? – pillantott rám.
-Hát, mivel én a kezem miatt nem tudom aláírni, ezért kellett egy rokon, aki megteszi helyettem, mert csak neki van rá joga. És mivel nekem csak Jennie és Luca pillanatnyilag a rokonom… Őket még akkor sem hívnám ide ilyen dolog miatt, ha felhőtlen lenne a viszonyunk Jennievel. Vagy talán baj? – magyaráztam kissé félve. Nem akartam, hogy még emiatt is haragudjon rám. Épp elég lesz a múltkori incidens után visszanyerni a bizalmát.
-Nem, nem baj, csak szólhattál volna, hogy a kamerákon kívül is a feleségedet kell játszanom. Ma már negyedszerre hittek a te feleségednek, így már nem csodálkoztam Dr. Robertson köszönésén sem – nevetett.
Ma már negyedszerre? Te jó ég!
Ezután már nem szólaltunk meg, amíg a szállodához nem értünk.
Felkísért a szobámba, majd segített levenni a kabátomat.
-Köszi, hogy bent voltál velem. – Tényleg hálás voltam neki, amiért ott volt velem és beszélgettünk. – Egyedül nagyon unalmas lett volna még ez az egy óra is – grimaszoltam.
-Igazán nincs mit. Legalább tudtunk egy kicsit beszélgetni. Pont te mondtad, hogy keveset szórakoztunk az elmúlt időben.
-Azért jobb lett volna, ha nem kell ehhez balesetnek történnie – ráztam meg a fejem.
Bár még így is jobb. Egy vállzúzódás árán is megérte.
-Igen… Kell még valamiben segíteni?
-Nem, köszi, most már megleszek egyedül is – biztosítottam.
-Lejössz majd vacsorázni, vagy fölhozatod? Ha gondolod, szívesen lekísérlek. – Miért segít nekem ennyit? Biztos megvannak a saját dolgai is.
-Még nem tudom. Valószínűleg most lefekszem aludni. Eléggé kimerített ez a baleset meg a kórház. Majd kopogj be, ha te mész le, és ha kinyitom 5 percen belül, akkor megyek. Addigra csak elérek az ajtóig – nevettem. Ilyen állapotban még eléggé lassú vagyok.
-Oké, hívj nyugodtan, ha kellek – mosolygott kedvesen.
-Igazán nem kéne minden szabadidődet most rám fordítanod. Bárki más is tud segíteni – ellenkeztem. Persze nem zavart, hogy segíteni akart, de nem akartam, hogy minden szabad idejét rám pazarolja.
-Igen – nyomta le a kilincset, majd kinyitotta az ajtót -, de én vagyok a feleséged – kacsintott rám.
A következő pillanatban pedig becsukódott mögötte az ajtó, és én egyedül maradtam a szobában. Azonnal a fürdőbe mentem, hogy letusoljak, majd mikor végeztem, eldőltem az ágyon, és szinte rögtön el is aludtam.
Amint mondtam, ha végül úgy döntötök, hogy kéritek ezt a fejezetet, akkor fölrakom. És mivel 100%-osan "Igen"-nel szavaztatok, ezért most föl is kerül:) Nem egészen csak a 10. fejezet, mert benne van a baleset is, így egy "kicsit" hosszabb is lett:) De remélem ez nem gond;) A 11. fejezet is még fölkerül ma, de még nincs teljesen kész:) Valamikor este felé fogom fölrakni valószínűleg:) Addig is jó olvasást ehhez a részhez:) És persze várom rá a komikat is;):D
Puszi
Peter szemszöge
Éppen a piros lámpánál álltam az egyik kereszteződésben, mikor megcsörrent a telefonom. Futólag rápillantottam a kijelzőre.
-Szia Lisa, mi újság? – hangom kissé meglepett volt. Nem sokat beszélgettünk mostanában. Sőt, talán még kicsit került is engem az utóbbi időben. Talán még nem bocsátott meg nekem teljesen.
-Szia, elindultál már? Csak, mert gondoltam, mehetnénk együtt – hangja kicsit bizonytalan volt.
-Már elindultam, de nem vagyok még messze, csak itt a sarkon. Visszamegyek érted, oké? – mosolyodtam el. Talán végre megtörik a jég kettőnk között.
-Oké, köszi.
A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Hatalmas fékcsikorgás, egy rántás, minek következtében kiesett a telefon a kezemből, majd üvegcsörömpölés. Aztán a légzsák már az arcomban is volt és hatalmas erővel lökte vissza a fejem. Éles fájdalmat éreztem a jobb vállamban, de ahogy teltek a másodpercek, a kellemetlen érzés egyre csillapodott. A légzsák lassan leengedett előttem.
-Uram, jól van? – hallottam meg egy női hangot egészen közelről.
Oldalra fordítottam a fejem. A kitört ablakon egy fiatal lány nézett rám, ijedt tekintettel.
-Igen… azt hiszem.
Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd kinyitottam a kocsiajtót. Már éppen szálltam volna ki, mikor a lány beállt elém.
-Nem biztos, hogy jó ötlet mozognia.
-Semmi bajom – szálltam ki a kocsiból.
-De a karja… - ellenkezett a lány.
Kicsit szédültem, így inkább leültem a járdára.
-Mi történt a másik kocsiban ülővel?
-Nagy sérülést nem szenvedhetett, mert elfutott. Nem tudták már elkapni. Részeg volt és későn vette észre a pirosat valószínűleg.
-Megtenné, hogy körülnéz a kocsiban? Elejtettem a mobilomat.
A lány bólintott, majd elindult a kocsim felé.
Pár perc múlva aztán vissza is tért, kezében a telefonommal.
-Megpróbáltam összerakni, de teljesen széttörött – nyújtotta át nekem.
Én csak zsebre raktam a darabjait. Majd a szállodában megpróbálom megcsinálni.
Ahogy teltek a percek, hatalmas tömeg gyűlt körénk. Néhányan odajöttek hozzám, hogy felajánlják a segítségüket, de én egyiket sem fogadtam el. Nem volt semmi bajom.
Már messziről hallani lehetett a szirénák hangját, mikor a tömegből egyszer csak előkerült Lisa és Alice. Amint észrevettek, odarohantak hozzám.
-Peter, jól vagy? – térdelt le mellém Lisa. Ennyire aggódott volna értem?
-Lisa, hogy kerülsz te ide? – néztem rá meglepetten. – És Alice?
-Annyira megijedtem, mikor meghallottam a telefonba a fékcsikorgást. Aztán megszakadt a vonal – az idegességtől és a futástól még mindig zihált kicsit. – Út közben, pedig összefutottam Aliceszel.
-De nincs semmi bajom. Csak kicsit meghúztam a vállam. Mindjárt itt lesznek a mentők.
-Én annyira sajnálom – fogta meg a bal kezem.
-De hát mit? Erről nem te tehetsz – ráztam meg a fejem. Miért okolja magát a dolog miatt?
-De velem telefonáltál, amikor a baleset történt – ellenkezett.
-De nem lett semmi bajom – fogtam be mosolyogva a száját. Annyira aranyos volt, ahogy az idegességtől hadarni kezdett. – Sajnálom, hogy ennyire megijesztettelek, de elejtettem a mobilom. Úgyhogy ezzel kvittek is vagyunk.
Ebben a pillanatban fékezett le mellettünk a mentő. Azonnal kiugrott a kocsiból egy mentős és odasietett hozzánk, halomnyi kérdéssel rohamozva meg engem. Mint például: Nem szédül? Tudja mozgatni a karját? Fáj még valamije? Nincs hányingere? Allergiás valamilyen fájdalomcsillapítóra vagy gyógyszerre?
Unottan válaszoltam a kérdésekre.
-Rendben, nincs komoly sérülése, csak a válla húzódott meg kicsit. Azért a biztonság kedvéért bevisszük a korházba, hogy biztosak legyünk benne, nincsen belső vérzése – tájékoztatott a mentős. – Addig megkérném az egyik családtagját, hogy töltsenek ki néhány személyes papírt – fordult Aliceék felé, akik meglepetten néztek vissza rá.
-Oh, nem – tiltakoztak egyszerre, nevetve. – Mi csak a barátai vagyunk – emelte föl Lisa a kezét.
-Ó, bocsánat – mondta zavartan a mentős. – Akkor esetleg értesítsük a feleségét, vagy valamelyik hozzátartozóját? – fordult vissza hozzám.
-Nem szükséges. Nem komolyak a sérüléseim és amúgy is Londonban vannak – ráztam meg a fejem.
-Rendben. Akkor kérhetnék egy nevet?
-Peter Facinelli – sóhajtottam föl.
-Köszönöm. Mindjárt hozok egy hordágyat – állt föl, majd elindult a mentőautó felé.
Már éppen készültem fölállni, hogy elmegyek egymagam a mentőig, mikor Lisa mellém lépett.
-Nem Peter! Megvárod! – mondta szigorúan.
-Egyet értek Bettyvel – bólogatott Alice. – Ha valamilyen belső sérülésed van, akkor jobb, ha nem mozogsz.
Morcosan ültem vissza a járdaszegélyre, majd megvártam, amíg odahoznak egy hordágyat. Felfeküdtem rá, majd betoltak a mentőautóba.
Pár perc alatt odaértünk a kórházba. Egyenesen egy vizsgáló felé toltak. Ott át kellett feküdnöm a vizsgálóasztalra. Aztán még várnom kellett az orvosra.
-Elnézést – szólított meg egy fiatal nővér. – Ön az a Peter Facinelli, aki a Twilightban fog játszani? – kérdezte félénken.
Meglepetten bólintottam. Nem gyakran ismertek föl engem az emberek.
-És esetleg, kérhetnék egy autogramot? – szégyenlősen elmosolyodott.
-Szívesen adnék, de mivel a jobb kezemet most nem nagyon tudom mozgatni…
-Persze, értem – habogta zavartan.
Szerencsére megérkezett az orvos, így a már kissé kínos beszélgetés félbeszakadt.
-Jó napot, Mr. Facinelli, Dr. Adam Robertson vagyok – nyújtotta felém a bal kezét. – Én leszek az orvosa, amíg a kórházban tartózkodik. Jó esetben csak pár óráig – mosolyodott el.
Gyorsan megvizsgált és megállapította, hogy nincs belső vérzésem, viszont enyhe agyrázkódást kaptam a balesetben. És persze, amit már én is tudtam, hogy a jobb vállam megzúzódott. Még hozzátette azt is, hogy lehetséges, sokkot kaptam a történtektől, így adott be egy nyugtatót, ami szerintem teljesen fölösleges volt.
-Pár óráig még bent kell maradnia a kórházban, hogy biztosra menjünk, de még ma hazamehet, ha nem lesz semmi baj. Addig is elrendezek egy ágyat magának az egyik kórteremben, hogy tudjon pihenni. Arra most nagyon nagy szüksége van.
A vállamat egy fáslival kissé a törzsemhez rögzítette, majd a végén áthúzta a nyakam mögött.
A fiatal nővér, aki az autogramot kérte tőlem, közben távozott a vizsgálóból.
Pár perc múlva visszalépett hozzám az orvos.
-Rendben. Most fölviszik magát a 204-es kórterembe. Lehetőleg maradjon ott és próbáljon pihenni – utasított, majd odahúzott egy tolókocsit, hogy beleülhessek. – És ne nagyon mozgassa a kezét.
Amint kitoltak az ajtón, Rob lépett mellém. Nem is tudtam, hogy ő is bejött. Biztosan Alice miatt van itt.
-Peter, hogy vagy? – kérdezte.
-Jól – válaszoltam. – Még ma hazaengednek szerencsére.
-Igen, azt mondta a nővér is – bólintott Lisa.
-Titeket is fölismert? – kérdeztem nevetve. Elképzeltem milyen arcot vághatott Rob, mikor autogramot kért tőle.
-Robot igen, engem nem, szerencsére – rázta meg a fejét. Igen, nekem sem volt valami nagy élmény. Bár kicsit csodálkoztam, hogy nem ismerte föl Lisat.
Közben elkezdtek a lift felé tolni, mire mindhárman követtek.
-Nem ismert föl téged? – néztem csodálkozva rá, hangot adva gondolataimnak.
-Nem. Azt hitte, hogy a feleséged vagyok – nevetett föl.
Teljesen megdöbbentem Nem tudtam erre mit mondani. Hogy Lisa a feleségem?
-Ha nem haragszotok, mi Aliceszel visszamegyünk a szállodába – állt meg Rob a lift előtt, majd a jobbját nyújtotta felém. Aztán észbe kapott és a másik kezét nyújtotta előre. – Bocs, ezt még meg kell szoknom – nevetett. – Szia!
-Sziasztok! – köszöntem el.
Azután betoltak engem a liftbe. A nővér megnyomta az 1-es gombot, és pár másodperc alatt már fönn is voltunk. Elfordultunk jobbra, majd be a második szobába ismét jobbra.
A szobában három ágy volt. Az ajtóhoz legközelebbibe egy idős néni feküdt. Kedvesen rám mosolygott, mikor meglátott.
-Jó napot!
-Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
-Ez lesz az ön ágya, amíg itt van – tolt a legutolsó ágyhoz a nővér.
-Köszönöm, innen már boldogulok – mondtam, mikor még mindig ott állt a tolószék mellett egy helyben.
Bólintott, majd távozott.
-Nem valami kedvesek errefelé a nővérek – fintorodott el a néni.
Helyeslően bólintottam.
-Tényleg nem azok.
A következő pillanatban Lisa lépett be a szobába.
-Jó napot! – köszönt ismét kedvesen mosolyogva az idős hölgy.
-Jó napot kívánok! – mosolygott vissza, majd elindult felém.
Megállt mellettem.
-Minek külön ágy, ha úgyis már ma hazamehetsz?
-Az orvos előírta, hogy sokat kell pihennem. Mert az agyrázkódás mellett szerinte enyhe sokkot is kaptam a balesettől. Adott be nyugtatót, úgyhogy most eléggé kába vagyok – dőltem el az ágyon.
Fölkuncogott.
-Hogyhogy te itt maradtál? – néztem föl rá. Nyugodtan visszamehetett volna a szállodába.
-Én foglak hazavinni – mosolyodott el.
-Vagy úgy! Elmehettél volna. Nem muszáj itt megvárnod – hunytam le ismét a szemeimet. Taxival is visszamehettem volna a szállodába. – Ne értsd félre, nem bánom, hogy itt vagy – tiltakoztam gyorsan, mikor rájöttem, hogy mit is mondtam az előbb. Fölültem az ágyon. – Csak gondolom, neked is megvannak a saját dolgaid.
-A szállodában úgyis csak unatkoznék – ült le az ágyam mellé egy székre. – A forgatáson kívül most nincs sok dolgom. Se fotózás, se interjú.
-Akkor már nem haragszol rám? – kérdeztem reménykedve. Nagyon közvetlennek látszott most, pedig az utóbbi időben sokszor kerülte a társaságom.
Meglepve nézett rám.
-Ugyan miért haragudnék? – csodálkozott.
-Hát még a múltkori alkalom miatt… Mikor neked estem a folyosón – hajtottam le a fejem. Még számomra is fájó emlék volt az az eset és nem csak Jennie miatt.
-De már mondtam neked, hogy nem haragszom – mosolyodott el halványan. Ez volt az, amiről tudtam, hogy nem mond igazat. A mosolya nem volt olyan őszinte. De nem hibáztattam érte. Megérdemeltem, hogy haragudjon rám. Már csak az a kérdés, hogy hogyan nyerem vissza a bizalmát.
-Igen, viszont azóta kerülted a társaságom. – vetettem ellen. - Nem akartam megint fölhozni ezt a témát, de elszomorít, hogy még mindig kerülsz. Én nem vártam el tőled, hogy azonnal megbocsáss nekem, csak nem értem a miértjét – magyaráztam halkan.
-Én… nem tudom – rázta meg kissé a fejét. – Fogalmam sincs. Egyszerűen csak így jött ki éppen – sütötte le a tekintetét. Tudtam, hogy nem mond igazat. Valami bántja, csak nem meri elmondani, ez látszik rajta.
-Oké, igazad van. Nem tartozol nekem magyarázattal – sóhajtottam föl. – Csak annyi időt töltünk együtt mostanában a többiekkel, és te mindenből kimaradtál szinte – fogtam meg a kezét.
-Peter én tényleg nem tudom… Talán csak még nem tettem túl magam a dolgon. De már nem haragszom rád – nézett föl rám mosolyogva.
-Rendben – bólintottam. Majd elmondja, ha akarja. – Ha nem haragszol, én most kimegyek a mosdóba – álltam föl az ágyról.
-Nem kell segítség? – Meglepetten néztem rá. - Úgy értem, ne hívjak egy nővért vagy valakit?
-Nem kell, köszi – mosolyodtam el.
Lassú léptekkel kisétáltam a szobából. Nem akartam elesni a nyugtató hatása miatt, így inkább a fal mellett közlekedtem, hogy meg tudjak kapaszkodni, ha nagyon megszédülök. De szerencsére nem volt szükség rá.
Éppen visszafelé tartottam a folyosón, mikor Mr. Robertson jelent meg a sarkon.
-Á, látom, nagyon jó erőben van, Mr. Facinelli – bólintott elismerően. – Ennyire nem hatott a gyógyszer? – húzta föl a szemöldökét.
-Vagy csak még nem hatott. Tökéletesen jól érzem magam – biztosítottam.
-Akkor talán már haza is mehetne – állapította meg. – Mindjárt hozom a papírokat.
-Köszönöm Dr. Úr – bólintottam hálásan, majd elindultam a szobám felé.
-Ki fogja aláírni a papírokat? – kérdezte kíváncsian. – Van valaki közeli hozzátartozója?
Rövid ideig gondolkodtam a dolgon. Aztán végül is „Miért ne?” alapon válaszoltam.
-A feleségem itt vár a kórteremben – utaltam Lisara. Mit fogok én ezért még kapni tőle… - Ő majd aláírja helyettem.
-Rendben, akkor hozom a papírokat – gyorsította fel a lépteit, majd pár másodperc alatt el is tűnt a folyosó végén.
Én közben elértem a szobaajtó elé és bementem.
Lisa ugyanott ült, mint amikor kimentem. Arcán látszott a megkönnyebbülés, ahogy meglátott engem.
-Találkoztam közben az orvossal – újságoltam a jó hírt. – Azt mondta, ha már ilyen jó erőben érzem magam, akár már haza is mehetek – mosolyogtam szélesen. – Mindjárt hozza az aláírandó papírokat.
-Nahát! Ez remek hír – élénkült föl ő is.
-Viszont… megtennéd, hogy aláírod helyettem a papírokat? – ültem le az ágyra, majd rá néztem.
Meglepetten nézett föl.
-Öhm, persze, ha akarod.
A következő pillanatban nyitódott az ajtó és Dr. Robertson lépett be.
-Jó napot, Mrs. Reed! – köszönt oda az idős néninek. – Hogy van ma?
-Köszönöm jól, Adam – mosolygott vissza.
Az orvos odasétált hozzánk, majd Lisa felé nyújtotta a kezét.
Hoppá, azt elfelejtettem említeni Lisanak, hogy ő most ideiglenesen a feleségem.
-Jó napot! Dr. Adam Robertson vagyok – rázta meg a kezét. – Bizonyára ön, Mrs. Facinelli. Örvendek.
Már láttam, hogy tiltakozni akar, így gyorsan közbe vágtam, nehogy lebukjunk.
-Igen, ő a feleségem – mosolyogtam meggyőzően. Még jó, hogy színész vagyok. – Ő fogja aláírni a nevemben a papírokat – vigyorogtam rá.
-Rendben, akkor ezeket kellene aláírnia. Itt… - kezdte el neki mutogatni a papírokat – itt… itt… itt… és itt!
Lisa ránézett a papírokra, gondolom, gyorsan átolvasta, majd mind az 5 helyen aláírta, és visszanyújtotta Dr. Robertsonnak.
-Köszönöm. Jut eszembe, kötelező tolószékkel elhagynia a kórház épületét – mondta szigorúan. – Kint a folyosón van egy-két éppen használatlan. Nyugodtan használják a liftet a lépcső mellett. Furán hangozhat ez egy orvostól, de viszont látásra! – fogott mindkettőnkkel kezet, majd távozott.
-Elnézést! – Lisa rögtön az idős nő felé fordult.
-Igen? – kérdezte meglepetten.
-Ha jól hallottam az előbb, az ön neve Mrs. Reed? – Döbbenten figyeltem föl a névre.
-Igen.
-Nem rokona véletlenül Nikki Reednek? – mosolygott kedvesen Lisa. – Színésznő. A kollégánk.
-De igen! Ő az unokám – nevetett Mrs. Reed. – Ezek szerint ön Elizabeth Reaser. Sokat mesélt magáról.
-Oh, tényleg? – látszott rajta, hogy ez meglepte.
-Igen, örültem a találkozásnak. Üdvözlöm Nikkit.
-Én is örültem. Átadjuk – karolt belém, hogy támogasson, majd elindult az ajtó felé.
-És ne felejtsd el: Figyelj a jelekre! – szólt utánunk.
Kíváncsian néztem Lisara, de ő nem rám nézett.
-Észben fogom tartani – nevetett föl, majd kiléptünk az ajtón.
Elindult egy tolószék felé, mire tiltakozni kezdtem.
-Tényleg nem kell ám tolószék!
-Dehogynem! És ebből nincs vita. Hallgass a feleségedre – vigyorgott föl rám.
-Jaj, most már mindig ez fog menni? – Valahogy éreztem, hogy nem fogja ennyiben hagyni.
-Igen, valahogy torolnom kell rajtad a dolgot – kuncogott. – Az első, hogy beleülsz a tolókocsiba és megengeded, hogy kitoljalak.
Közben beleültem a tolószékbe, ő pedig a lift felé kezdett tolni engem.
A bejárat előtt nem sokkal megállt velem.
-Elmegyek a kocsiért. Mindjárt jövök. Sietek! – sietett el az ajtóhoz, majd el is tűnt.
Pár perc múlva újra feltűnt. Kitámogatott a kocsiig, majd mikor már bent ültem az anyósülésen (!), ő is beült.
-Miről beszélgettetek Mrs. Reedel? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. – Mi volt ez a „Figyeld a jeleket!” rejtélyes mondat.
-Semmi különös. Csak kérdezgetett. Kitalálta, hogy színésznő vagyok – magyarázta.
-Miből?
-A mozdulataimból, szavaimból… Ezért ajánlotta, hogy figyeljek a részletekre. Minden embert megismerhetsz ezekből a dolgokból.
Pár percig csak csöndben ültünk a gondolatainkba merülve, majd ő egyszer csak megszólalt.
-Egyébként mi volt ez a feleséges dolog? – pillantott rám.
-Hát, mivel én a kezem miatt nem tudom aláírni, ezért kellett egy rokon, aki megteszi helyettem, mert csak neki van rá joga. És mivel nekem csak Jennie és Luca pillanatnyilag a rokonom… Őket még akkor sem hívnám ide ilyen dolog miatt, ha felhőtlen lenne a viszonyunk Jennievel. Vagy talán baj? – magyaráztam kissé félve. Nem akartam, hogy még emiatt is haragudjon rám. Épp elég lesz a múltkori incidens után visszanyerni a bizalmát.
-Nem, nem baj, csak szólhattál volna, hogy a kamerákon kívül is a feleségedet kell játszanom. Ma már negyedszerre hittek a te feleségednek, így már nem csodálkoztam Dr. Robertson köszönésén sem – nevetett.
Ma már negyedszerre? Te jó ég!
Ezután már nem szólaltunk meg, amíg a szállodához nem értünk.
Felkísért a szobámba, majd segített levenni a kabátomat.
-Köszi, hogy bent voltál velem. – Tényleg hálás voltam neki, amiért ott volt velem és beszélgettünk. – Egyedül nagyon unalmas lett volna még ez az egy óra is – grimaszoltam.
-Igazán nincs mit. Legalább tudtunk egy kicsit beszélgetni. Pont te mondtad, hogy keveset szórakoztunk az elmúlt időben.
-Azért jobb lett volna, ha nem kell ehhez balesetnek történnie – ráztam meg a fejem.
Bár még így is jobb. Egy vállzúzódás árán is megérte.
-Igen… Kell még valamiben segíteni?
-Nem, köszi, most már megleszek egyedül is – biztosítottam.
-Lejössz majd vacsorázni, vagy fölhozatod? Ha gondolod, szívesen lekísérlek. – Miért segít nekem ennyit? Biztos megvannak a saját dolgai is.
-Még nem tudom. Valószínűleg most lefekszem aludni. Eléggé kimerített ez a baleset meg a kórház. Majd kopogj be, ha te mész le, és ha kinyitom 5 percen belül, akkor megyek. Addigra csak elérek az ajtóig – nevettem. Ilyen állapotban még eléggé lassú vagyok.
-Oké, hívj nyugodtan, ha kellek – mosolygott kedvesen.
-Igazán nem kéne minden szabadidődet most rám fordítanod. Bárki más is tud segíteni – ellenkeztem. Persze nem zavart, hogy segíteni akart, de nem akartam, hogy minden szabad idejét rám pazarolja.
-Igen – nyomta le a kilincset, majd kinyitotta az ajtót -, de én vagyok a feleséged – kacsintott rám.
A következő pillanatban pedig becsukódott mögötte az ajtó, és én egyedül maradtam a szobában. Azonnal a fürdőbe mentem, hogy letusoljak, majd mikor végeztem, eldőltem az ágyon, és szinte rögtön el is aludtam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)