10. fejezet - A kórház

Sziasztok!

Kicsit későn ugyan, de mint igértem, még hétvége előtt meghoztam a fejit:D A folytatás mindkét blogon a hétvégén várható:)
Jó olvasást a fejezethez:) És persze KOMIKAT lécci!!!!:D (főleg, h ez most hosszab lett egy oldallal wordben:D)

Puszi


Elizabeth szemszöge

Percek alatt beértünk a kórházba. Azonnal a recepcióhoz siettünk, hogy megkérdezzük, hova vitték Petert. Szerencsére készségesen segített nekünk. Csak azt nem értem, miért hiszi azt mindenki, hogy Peter rokonai vagyunk…
-Betty, odanézz! – fogta meg a karom Alice és előre mutatott.
Petert épp befelé tolták egy tolószéken a kórházba.
Azonnal elindultunk felé, de akkor elkezdték az egyik vizsgáló felé tolni, így lelassítottunk. Majd megvárjuk őt kint.
Elfoglaltunk az ajtó mellett két széket, majd vártunk.
-Remélem, minden rendben van vele és nincs semmilyen belső sérülése – sóhajtott föl mellettem Alice.
-Igen, azt én is remélem – hajtottam le a fejem.
-Mrs. Facinelli? – lépett oda hozzánk egy fiatal nővér.
Egyenesen rám nézett. Ez most komoly? Tényleg azt hiszi, hogy a felesége vagyok? Azért a biztonság kedvéért körbepillantottam gyorsan.
-Én? Nem, nem! – tiltakoztam kínosan nevetve. Láttam, hogy Alice alig bírja visszafojtani a mosolyát. – Én csak a barátja vagyok.
-Oh – lepődött meg a nővér. – Ez esetben fölhívom a feleségét – fordult meg és már el is akart menni, de utána szóltam.
-A felesége Londonban van.
A nővér visszafordult. Kitágult szemekkel nézett a hátunk mögé. Meglepetten fordultunk meg. Rob közeledett felénk a folyosón.
-Sziasztok! Na mi van? – kérdezte, amint mellénk ért.
Fölnézett, de mikor meglátta a nővért, azonnal visszakapta róla a szemét.
-Khm… - köszörülte meg a torkát a nővér. – Ön… ön Robert Pattinson? – kérdezte elhűlve.
-Igen – bólintott az érintett.
-Úristen! Nagy rajongója vagyok a Twilightnak – termett azonnal Rob előtt.
Most rajtam volt a sor, hogy ne röhögjem el magam Alice arckifejezésén. És nem csak rajta. Ez a lány tényleg nagy rajongója lehet a Twilightnak, ha Petert és engem nem ismert föl.
-Esetleg kérhetnék egy autogramot? – kérdezte izgatottan a nővér.
-Persze – nevetett zavartan szegény Rob.
A lány elővett egy kis noteszt a zsebéből, majd egy tollal együtt Rob kezébe nyomta. Az gyorsan aláírta, majd visszaadta.
-Köszönöm – hálálkodott.
-Khm – hívtam fel magamra a figyelmet. – Esetleg megtudhatnánk, hogy mi van Peterrel?
-Oh, persze! Bocsánat! – pirult el. – Enyhe agyrázkódást kapott, de belső vérzése nincs. A jobb válla megzúzódott, de hamar rendbe fog jönni. Pár óráig még bent tartják a kórházban, hogy biztosra menjenek, de utána már haza mehet – tájékoztatott minket.
-Köszönjük – bólintottam. – Akkor most hova viszik?
-A 204-es kórterembe. Az emeleten jobbra, a folyosó elején – mutatott a lépcső felé. - Mindjárt kihozzák a vizsgálóból és feltolják. Ha nem bánják, nekem most dolgom van. Még egyszer köszönöm – nézett Robra ismét, majd egy hosszú pillantás után sarkon fordult és elsietett.
-Betty, mi megvárjuk itt lent Petert, aztán megyünk. Nem gond, ugye? Haza tudod, majd vinni? – kérdezte Alice. Arcán mosoly bujkált.
-Persze – bólintottam, mintha észre sem vettem volna mondataiban a célzást.
Ebben a pillanatban jelent meg Peter az ajtóban, egy tolókocsiban ülve.
-Peter, hogy vagy? – lépett mellé Rob.
-Jól – válaszolt. – Még ma hazaengednek szerencsére.
-Igen, azt mondta a nővér is – bólintottam.
-Titeket is fölismert? – kérdezte nevetve.
-Robot igen, engem nem, szerencsére – ingattam a fejem.
Közben elkezdték Petert a lift felé tolni, így mi is elindultunk és követtük őket.
-Nem ismert föl téged? – nézett rám csodálkozva.
-Nem. Azt hitte, hogy a feleséged vagyok – nevettem föl.
Persze számomra ez nem volt annyira nevetséges, de erről neki nem kell tudnia.
Peter nem mondott semmit. A pár másodperces csöndet végül Rob törte meg.
-Ha nem haragszotok, mi Aliceszel visszamegyünk a szállodába – állt meg a lift előtt, majd a jobbját nyújtotta Peter felé. Aztán észbe kapott és a másik kezét nyújtotta előre. – Bocs, ezt még meg kell szoknom – nevetett. – Szia!
-Sziasztok! – köszönt el Peter.
Aztán betolták őt a liftbe, én pedig a lépcsőn indultam el fölfelé.

A szobában már volt bent egy idős néni. Kedvesen rám mosolygott.
-Jó napot! – köszönt.
-Jó napot kívánok! – mosolyogtam vissza, majd elindultam Peter felé.
Elgondolkozva álltam meg mellette.
-Minek külön ágy, ha úgyis már ma hazamehetsz? – kérdeztem meglepetten.
-Az orvos előírta, hogy sokat kell pihennem. Mert az agyrázkódás mellett szerinte enyhe sokkot is kaptam a balesettől. Adott be nyugtatót, úgyhogy most eléggé kába vagyok – dőlt el az ágyon.
Fölkuncogtam.
-Hogyhogy te itt maradtál? – nézett föl rám.
-Én foglak hazavinni – mosolyodtam el.
-Vagy úgy! Elmehettél volna. Nem muszáj itt megvárnod – hunyta le ismét a szemét. – Ne értsd félre, nem bánom, hogy itt vagy – tiltakozott gyorsan, miközben felült. – Csak gondolom, neked is megvannak a saját dolgaid – magyarázta.
-A szállodában úgyis csak unatkoznék – húztam oda egy széket az ágya mellé, majd leültem rá. – A forgatáson kívül most nincs sok dolgom. Se fotózás, se interjú – ráztam meg a fejem.
-Akkor már nem haragszol rám? – kérdezte reménykedve.
Meglepve néztem rá.
-Ugyan miért haragudnék? – csodálkoztam.
-Hát még a múltkori alkalom miatt… Mikor neked estem a folyosón – hajtotta le a fejét.
-De már mondtam neked, hogy nem haragszom – mosolyodtam el halványan.
-Igen, viszont azóta kerülted a társaságom.
Ezek szerint észrevette.
-Nem akartam megint fölhozni ezt a témát, de elszomorít, hogy még mindig kerülsz. Én nem vártam el tőled, hogy azonnal megbocsáss nekem, csak nem értem a miértjét – magyarázta halkan.
-Én… nem tudom – ráztam meg a fejem. – Fogalmam sincs. Egyszerűen csak így jött ki éppen – hajtottam le a fejem. Nem bírtam volna a szemébe hazudni.
-Oké, igazad van. Nem tartozol nekem magyarázattal – sóhajtott föl. – Csak annyi időt töltünk együtt mostanában a többiekkel, és te mindenből kimaradtál szinte – fogta meg a kezem.
-Peter én tényleg nem tudom… Talán csak még nem tettem túl magam a dolgon. De már nem haragszom rád – mosolyogtam fölnézve rá.
-Rendben – bólintott. – Ha nem haragszol, én most kimegyek a mosdóba – állt föl az ágyról.
-Nem kell segítség? Úgy értem, ne hívjak egy nővért vagy valakit? – tettem hozzá gyorsan, zavartan, mikor meglepetten rám nézett.
-Nem kell, köszi – mosolyodott el.
Aggódva néztem utána. Jobban örültem volna neki, ha valaki lett volna mellette, aki megfogja, ha elesik, vagy valami. Aztán eltűnt az ajtó mögött és én nagy sóhajjal fordítottam vissza a fejem.
-Nagyon szép párt alkotnak – szólalt meg az idős néni a szélső ágyról.
Fölkaptam a fejem.
-Nem-nem – tiltakoztam ma már harmadszorra. – Peter nem a barátom. Úgy értem, a barátom, de nem vagyunk együtt – habogtam zavartan.
Sejtelmesen elmosolyodott.
-Pedig nagyon úgy tűnt – jegyezte meg.
-Csak kollégák vagyunk – magyaráztam.
-Csak kollégák – ismételte meg halkan, amit az előbb mondtam. – Pedig mindkettőjükön látszik a vonzódás a másik felé.
-Van felesége – mondtam gyorsan. – És egy lánya – tettem hozzá.
Reméltem, hogy abbahagyja a viszonyunk elemzését. Még ha Jennie már nem is sokáig lesz Peter felesége.
-Sokszor ez sem jelent akadályt – nézett rám jelentőségteljesen. – A házasságok gyakran megromlanak egy harmadik fél miatt.
Milyen igaz… Jennie velem gyanúsította Petert, közben pedig lefeküdt Markkal.
-Mi értelme lenne szögre akasztani a házasságát egy nő miatt, ha nem biztos, hogy a következővel nem lenne ugyanígy? – vontam fel a szemöldököm.
-Okos… - bólogatott elismerően. – Ráadásul nagyon jól elrejti a valódi énjét. Maga színésznő, igaz? – kérdezte biztos mosollyal az arcán.
-Igen – bólintottam meglepetten. – De miből gondolja, hogy elrejtem a valódi énemet?
-Mert látom, amit látok. Én már mindent láttam az életből. Fölismerem a kapcsolatokat az emberek között akár a szavaikból, mozdulataikból, tetteikből… Öreg vagyok én már, de nem vak.
Sürgetően szuggeráltam az ajtót. Reméltem, hogy Peter minél előbb visszajön, és akkor befejeződik ez a kínos beszélgetés.
Nem is kellett sokáig várnom. Pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó.
-Találkoztam közben az orvossal – újságolta. – Azt mondta, ha már ilyen jó erőben érzem magam, akár már haza is mehetek – mosolygott szélesen. – Mindjárt hozza az aláírandó papírokat.
-Nahát! Ez remek hír – élénkültem föl én is.
-Viszont… megtennéd, hogy aláírod helyettem a papírokat? – ült le az ágyra, majd rám pillantott.
-Öhm, persze, ha akarod – lepődtem meg kissé.
Mikor találkozott a tekintetem az idős néniével, jelentőségteljes pillantást küldött felém, majd tekintete visszatért az előtte fekvő horgolt sálra.
A következő pillanatban nyitódott az ajtó és egy orvos lépett be.
-Jó napot, Mrs. Reed! – köszönt oda az idős néninek. Elállt a lélegzetem a név hallatán. – Hogy van ma?
-Köszönöm jól, Adam – mosolygott vissza.
Az orvos odasétált hozzánk, majd felém nyújtotta a kezét.
-Jó napot! Dr. Adam Robertson vagyok – rázta meg a kezem. – Bizonyára ön, Mrs. Facinelli. Örvendek.
Mielőtt még tiltakozni kezdhettem volna, Peter gyorsan megszólalt.
-Igen, ő a feleségem – mosolygott meggyőzően. Nem hiába színész. – Ő fogja aláírni a nevemben a papírokat – pillantott rám vigyorogva.
Azért tájékoztathatott volna róla, hogy a feleségét kell eljátszanom a filmen kívül is.
-Rendben, akkor ezeket kellene aláírnia. Itt… - kezdte el mutogatni – itt… itt… itt… és itt!
Gyorsan átfutottam a sorokat, hogy megnézzem, mit is írok alá helyette. Még a végén ebben is elszúrok valamit.
Csak az ellátásról, az orvosságokról meg más hasonló formaságokról szólt. Hogy mikortól tartózkodott a kórházban és meddig, meg hasonlók.
Gyorsan aláírtam mind az 5 papírt, majd visszaadtam az orvosnak.
-Köszönöm. Jut eszembe, kötelező tolószékkel elhagynia a kórház épületét – mondta szigorúan. – Kint a folyosón van egy-két éppen használatlan. Nyugodtan használják a liftet a lépcső mellett. Furán hangozhat ez egy orvostól, de viszont látásra! – fogott mindkettőnkkel kezet, majd távozott.
-Elnézést! – fordultam az idős néni felé.
-Igen? – meglepetten nézett rám. Arcán az „én mondtam” kifejezés ült, de most ez nem érdekelt.
-Ha jól hallottam az előbb, az ön neve Mrs. Reed? – Most Peter is felfigyelt rá.
-Igen. – Látszott rajta, hogy nem erre a kérdésre számított.
-Nem rokona véletlenül Nikki Reednek? – kérdeztem mosolyogva. – Színésznő. A kollégánk – magyaráztam meglepett arcát látva.
-De igen! Ő az unokám – nevetett. – Ezek szerint ön Elizabeth Reaser. Sokat mesélt magáról.
-Oh, tényleg? – lepődtem meg.
-Igen, örültem a találkozásnak. Üdvözlöm Nikkit.
-Én is örültem. Átadjuk – bólintottam, majd elindultam Petert támogatva az ajtó felé.
-És ne felejtsd el: Figyelj a jelekre! – szólt még utánam.
-Észben fogom tartani – nevettem, majd egy köszönés után becsuktam magunk mögött az ajtót.
-Tényleg nem kell ám tolószék – tiltakozott, mikor elindultam az egyik felé.
-Dehogynem! És ebből nincs vita. Hallgass a feleségedre – néztem rá vigyorogva.
-Jaj, most már mindig ez fog menni? – nézett rám kétségbeesetten.
-Igen, valahogy torolnom kell rajtad a dolgot – nevettem. – Az első, hogy beleülsz a tolókocsiba és megengeded, hogy kitoljalak – segítettem neki leülni, majd elindultam vele a lift felé. A bejárat előtt nem sokkal megálltam, majd újra felé fordultam.
-Elmegyek a kocsiért. Mindjárt jövök. Sietek! – gyors léptekkel elindultam az ajtó felé, majd elsiettem a kocsihoz.
Egész közel a bejárathoz álltam meg vele, majd leállítottam a motort, kiszálltam, és visszamentem Peterért.
Kisegítettem őt a székből, majd elkísértem a kocsiig. Kinyitottam neki elől az ajtót, majd miután beszállt, átmentem az autó másik oldalára és én is beültem.
-Miről beszélgettetek Mrs. Reedel? – kérdezte kíváncsian. – Mi volt ez a „Figyeld a jeleket!” rejtélyes mondat.
-Semmi különös – ráztam meg a fejem. – Csak kérdezgetett. Kitalálta, hogy színésznő vagyok – mondtam el a féligazságot.
-Miből?
-A mozdulataimból, szavaimból… Ezért ajánlotta, hogy figyeljek a részletekre. Minden embert megismerhetsz ezekből a dolgokból.
Pár perc csönd állt be közöttünk. Nem az a kínos, ami általában a beszélgetéseink közben szokott lenni. Csak mind a ketten a gondolatainkba merülve ültünk. Persze én közben az utat is figyeltem. A csöndet végül én törtem meg.
-Egyébként mi volt ez a feleséges dolog? – kíváncsian néztem rá egy pillanatra.
-Hát, mivel én a kezem miatt nem tudom aláírni, ezért kellett egy rokon, aki megteszi helyettem, mert csak neki van rá joga. És mivel nekem csak Jennie és Luca pillanatnyilag a rokonom… Őket még akkor sem hívnám ide ilyen dolog miatt, ha felhőtlen lenne a viszonyunk Jennievel. Vagy talán baj? – nézett rám félve.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Nem baj, csak szólhattál volna, hogy a kamerákon kívül is a feleségedet kell játszanom – nevettem fel. – Ma már negyedszerre hittek a te feleségednek, így már nem csodálkoztam Dr. Robertson köszönésén sem.
Ezek után ismét beállt a csend közöttünk és már nem is szólaltunk meg, amíg el nem értünk a szállodához. Szerencsére tudtam közel parkolni a bejárathoz.
Felkísértem Petert a szobájába, majd segítettem levenni a kabátját.
-Köszi, hogy bent voltál velem – nézett rám hálásan. – Egyedül nagyon unalmas lett volna még ez az egy óra is.
-Igazán nincs mit. Legalább tudtunk egy kicsit beszélgetni. Pont te mondtad, hogy keveset szórakoztunk az elmúlt időben.
-Azért jobb lett volna, ha nem kell ehhez balesetnek történnie – ingatta a fejét.
-Igen… Kell még valamiben segíteni? – kérdeztem hirtelen.
-Nem, köszi, most már megleszek egyedül is.
-Lejössz majd vacsorázni, vagy fölhozatod? Ha gondolod, szívesen lekísérlek – ajánlottam.
-Még nem tudom – gondolkodott. – Valószínűleg most lefekszem aludni. Eléggé kimerített ez a baleset meg a kórház. Majd kopogj be, ha te mész le, és ha kinyitom 5 percen belül, akkor megyek. Addigra csak elérek az ajtóig – nevetett.
-Oké, hívj nyugodtan, ha kellek.
-Igazán nem kéne minden szabadidődet most rám fordítanod. Bárki más is tud segíteni.
-Igen – nyitottam ki az ajtót -, de én vagyok a feleséged – kacsintottam rá, majd megfordultam és becsuktam magam mögött az ajtót.