13. fejezet - Másnap...

Sziasztok!

Hát kicsit későn, de mivel mostanra sikerült megírnom a fejezetet, így úgy döntöttem, hogy fölrakom még ma:) Friss nem tudom, hogy mikor lesz, mert így előre láthatóan nem lesz sok időm a hétvégén:( Úgyhogy a folytatás valószínűleg csak a jövő hét folyamán fog jönni és akkor is inkább a hét vége felé:( Sajnálom, de elég sok tanulnivalóm van mostanában és szeretnék javítani évvégére a bizonyítványomon. Úgyhogy ezentúl nagyjából be lesz tartva a heti egy friss, de azt nem tudom megmondani, hogy melyik nap jön.
A mai frisst a dühöm és örömöm keverékének köszönhetitek... De ebbe most nem megyek bele jobban. Inkább itt a fejezet:) Ez most egy kicsit átvezető rész lett végre:) Szóval semmi izaglom vagy függővég;) Jó olvasást hozzá!:) Khm... KOMIKAT lécci!!:D

Puszi


Peter szemszöge

Iszonyatos fejfájással ébredtem az órámra. Összeszorítottam a szemeim, de az sem segített. Jaj, miért kellett olyan sokat innom tegnap este? Oldalra tapogatóztam, majd kinyomtam a mobilom.
Sokáig csak forgolódtam, és próbáltam visszaemlékezni a tegnap este történtekre. Az rémlett, hogy Lisa itt volt – pontosabban az erkélyen -, de azt nem tudom, hogy miről beszélgettünk. Lehet, hogy csak Jennieről kérdezgetett. Azért remélem, nem mondtam neki semmi bántót a tudtomon kívül. Bár nem emlékszem veszekedésre, de nem szeretném, ha kerülne valami miatt.
Halántékomat dörzsölve ültem föl az ágyban. Megdörgöltem a szemeim, de még így is homályosan láttam. Nyújtózkodtam egyet, majd lassan feltápászkodtam az ágyról, de rögtön vissza is dőltem. Nem lesz ez így jó. Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen, ha másnapos az ember. Nem számítottam ennyire erős kábultságra. Bár arra nem emlékszem, hogy mennyit ittam.
Csak pár emlékfoszlány maradt meg a fejemben, a legutolsó pedig Lisa távozása volt és a hozzá intézett kérdésem, hogy átjön-e kicsit beszélgetni. Valamivel biztos felzaklathattam, mert nem akart átjönni.
Miközben ezeken gondolkodtam, lassan újra felálltam az ágyról, majd a fürdő felé botorkáltam. A fejem még mindig iszonyatosan fáj, ráadásul a saját szagomtól a rosszullét kerülgetett. A pia és a cigi együttes „illata” folyamatosan körbelengett engem. Szép látványt nyújthattam tegnap este.
Levettem a gatyámat, majd beálltam a zuhany alá. Direkt a hideg vizet engedtem meg először, hogy attól fölélénküljek, majd fokozatosan átváltottam melegre. Vagy fél órán keresztül próbáltam lemosni magamról a piaszagot, ami nagyjából sikerült is. Bár lehet, hogy csak az én orromban maradt meg a szaga.
Elzártam a csapot, majd a derekam köré csavarva egy törölközőt, mentem át a szobába. Felöltöztem, majd végigszántottam egyszer a hajamban az ujjaimmal.
Aztán elindultam lefelé reggelizni.
Amikor kiléptem a folyosóra, épp akkor szállt ki a liftből Alice, Rob, Nikki és… Lisa.
Talán jobb lenne, ha minél előbb beszélnék vele. Bár nem úgy tűnik, mint aki haragszik rám. Inkább olyan, mintha egész éjszaka nem aludt volna. Lehet, hogy ő is elment bulizni Nikkiék után.
Csak akkor kaptam észbe, mikor egy automatikus „Jó reggelt!” után elhaladtam mellettük. Gyorsan utána szóltam.
-Lisa! – Megtorpant, majd felém fordult. – Beszélhetnénk? – kérdeztem zavartan.
Bólintott, mire a többiek tovább mentek a szobájuk felé.
-Öhm, szóval… - kezdtem bele habozva. Nem igazán tudtam, hogyan hozzam föl a témát. – Tegnap este beszélgettünk, igaz?
Na jó, ez így elég hülyén hangzott.
Meglepetten pislogott rám. Valószínűleg számára is érthetetlen volt a kérdésem. Én sem nagyon tudom, miért ezt kérdeztem.
-Igen – bólintott rá egy kis idő után.
-Csak mert tudod… én nem sokra emlékszem belőle.
Nem tudtam a szemébe nézni. Féltem, hogy megvetést látok benne. Tudom, hogy nem helyes, amit csináltam, de akkor ez tűnt a legelfogadhatóbb cselekedetnek.
-Igen, ezt gondoltam. Eléggé részeg voltál.
Hangja egyáltalán nem volt megrovó, ami kicsit felbátorított.
-Szóval bocsánatot szeretnék kérni. Nem nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, csak annyi rémlik, hogy te is kijöttél az erkélyre. Ha bármit csináltam vagy mondtam, azt nem gondoltam komolyan – ráztam a fejem hevesen.
Minél előbb túl akartam lenni ezen a kínos beszélgetésen. Mekkora hülyének nézhet, hogy egy teljes beszélgetést elfelejtettem.
-Igen, tudom. De ne aggódj, nem bántottál meg – mosolygott halványan, mire megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.
-Akkor jó – mosolyogtam én is. – Öhm, Liz – fogtam meg a kezét, mikor el akart indulni.
-Igen? – fordult vissza kíváncsian.
-Arra gondoltam, hogy… hogy esetleg elmehetnénk egyet sétálni a városban. Jól esne egy kis kikapcsolódás – sóhajtottam mélyet.
Gondolkodva nézett rám. Alsó ajkát beharapva hajtotta le a fejét, majd fölnézett rám.

Elizabeth szemszöge

-Rendben – mosolyogtam végül. – Mikor megyünk?
-Hát én most megyek csak reggelizni, de utána felőlem mehetünk. Ha neked az megfelel. Ha gondolod, elhívhatod Aliceéket, vagy Nikkiéket is esetleg – tette hozzá.
Az arcomra fagyott a mosoly. Hogy is gondoltam, hogy kettesben akar velem sétálni a városban? Hiszen a tegnapi csókra nem is emlékszik. Nem lenne rá semmi oka.
-Oké, majd megkérdezem őket – próbáltam mosolyogni, de csak egy fintort sikerült összehoznom.
-Valami baj van? – kérdezte rögtön, amint meglátta az arcomat.
-Nem, nincs – ráztam meg gyorsan a fejem. – Csak ők tegnap bulizni voltak és nem biztos, hogy tudnak jönni. Így is áll azért a program?
Csak a végén néztem föl rá. Inkább csak én reméltem, hogy így lesz.
-Persze! – mosolygott. – Egy vancouveri sétában bárhogy benne vagyok – nevetett.
-Rendben, akkor majd kopogj be, ha készen vagy – kezdtem el hátrálni az ajtóm felé.
-Oké. Szia! – köszönt el, majd elindult a lifthez.
-Szia! – intettem, majd hirtelen ötlettől vezérelve elindultam Nikki szobája felé.

-Szia Liz! – köszönt fáradtan mosolyogva.
-Szia Nikki! Felébresztettelek? – döbbentem meg.
-Nem, még nem aludtam – ingatta a fejét. – Az majd még most jön – nevetett. – Mit szeretnél? – tudakolta.
-Csak meg akartam kérdezni, hogy lenne-e kedved egy városi sétára. Peter hívott engem és mondta, hogy szóljak nektek is.
-Bocsi Liz, de most nincs kedvem sétálgatni – nézett rám bocsánatkérően. – Esetleg majd máskor, de most nagyon fáradt vagyok – tartott vissza egy ásítást.
-Oké, nem gond – mosolyogtam elnézően. Tisztára, mint Peter. Ő is így nézett ki a sok alkoholtól. – Majd máskor – léptem hátrébb. – Szia!
Ezután Aliceék szobája felé vettem az irányt.
-Á, Lisa! – nyitott ajtót suttogva Rob. – Miben segíthetek? – kérdezte.
-Csak azért jöttem, mert Peter egy városi sétát tervez és mondta, hogy szóljak nektek is – válaszoltam szintén suttogva. – De miért is beszélünk ilyen halkan? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.
-Alice, amint fölértünk, bealudt. Még jó, hogy nem horkol – kuncogott. – Nem hinném, hogy még ma fölébred, úgyhogy ennek a sétának azt hiszem lőttek a mi részünkről – mondta csalódottan. – Majd talán legközelebb.
-Oké, nem gond – mosolyogtam. – Akkor azt hiszem, csak ketten megyünk – sóhajtottam, majd egy köszönés után átmentem a szobámba.
Úgy tűnik, tényleg csak ketten megyünk. De talán ez nem is olyan nagy baj. Bár azt nem tudom, hogy Peter milyen útvonalat tervezett.
Először nem tudtam, hogy mit kezdhetnék magammal, amíg Peter végez a reggelivel, de végül a pakolás mellett döntöttem. Rég volt már látható szabad felület az ágyam körül. Általában minden kisebb dolgot oda szórok le az ágyról. Nyitott könyvek, jó pár újság, csatok, hajgumik, a hajszárítóm és még hosszasan sorolhatnám.
Minden könyvet elraktam a helyére, az újságokat összegyűjtöttem egy oszlopba és az éjjeliszekrény mellé toltam, a többit meg kivittem a fürdőbe és elraktam.
Miután ezzel végeztem, eldőltem az ágyon, majd magam elé húztam a laptopomat. Felnyitottam, majd bekapcsoltam.
Mindig meg szoktam nézni a friss híreket a filmről. Sokszor csodálkozok, mennyi mindent tudnak rólunk az emberek, pedig még ki sem jött az első film. És mennyi mindent kitalálnak… Ezeken sokszor csak nevetni tudok. Még hogy Kris és Rob… Na ne röhögtessenek már. Úgy tűnik, Aliceről senki sem tud.
A következő pillanatban kopogtak az ajtón. Ilyen sokáig tartott volna a pakolás?
Gyorsan bezártam a böngészőt, majd kikapcsoltam a laptopot.
Az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam azt.
-Szia! – köszöntem széles mosollyal Peternek. – Hozom a táskám és indulhatunk.
Visszafordultam a táskámért, majd bezártam az ajtót.
-Más nem jön akkor? – kérdezte kuncogva.
-Nem, mind alszanak – ráztam meg a fejem. – Eléggé kimerítő éjszakájuk volt.
Bólintott, majd mindketten elindultunk a lift felé.
-Hova tervezted a sétát? – mosolyogtam föl rá kíváncsian.
-Hát, úgy gondoltam, hogy elmehetnénk a Stanley Park-ba, esetleg ott van még a Capilano Suspension Bridge…
-Azaz? – vontam fel a szemöldököm kuncogva.
-Az egy erdőben található park, aminek nevezetessége a 130 méter hosszú és 70 méter magasan húzódó függőhíd – mosolygott rám. – És még ott van a Canada Place. Persze nem lesz mindre időnk, ha közben nem akarunk éhen halni sem – nevetett.
Közben kiléptünk a szálloda ajtaján a szabadba.
-Ugye azt tudod, hogy merre kell menni? – néztem rá felvont szemöldökkel.
-Nem – ingatta a fejét. – Gondoltam, majd kérdezősködünk. Úgy sokkal izgalmasabb – kuncogott.
-Oké, de csak ha megígéred, hogy még ma visszatalálunk – nevettem.
-Megígérem – indult el, én pedig követtem.
-És mit teszünk, ha egy kínai negyedben eltévedünk? Tudod itt Vancouverben elég gyakori a kínaiakkal lakott terület.
-Reménykedünk, hogy tudnak angolul – vigyorgott rám szélesen.
Megcsóváltam a fejem.
-Legyen, most te irányítasz – sóhajtottam. Valahogy majd csak visszajutunk a szállodába.
-Akarod, hogy inkább taxival menjünk? Ha nincs kedved a keresgéléshez, akkor… - torpant meg.
-Nem – vágtam rá. – Jó lesz gyalog – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Oké – nyújtotta felém a karját, amibe rögtön bele is karoltam. – Akkor induljunk.

Hosszú percekig csak sétáltunk, néha-néha megkérdezve egy-egy járókelőt, hogy jó felé megyünk-e. Végig sokat beszélgettünk. Egymást kérdezgettük a gyerekkorunkról, és jót nevettünk a kicsikként elkövetett csínytevéseken.
Ugyan ezek nem voltak nagy dolgok, mert nem voltunk olyan rossz gyerekek, mégis vicces volt visszagondolni az ilyen alkalmakra. Azokról nem is beszélve, amiket mi követtünk el. A nővérem által számtalanszor estem áldozatául ilyen csínyeknek, amikre most már mosolyogva gondolok vissza.
-Igen, és a leggyakoribb mondat a „Szólok anyunak!” – nevetett föl az egyik ilyen végén.
-Pontosan – kuncogtam. – El sem hiszem, milyen kis dolgokon tudtunk összeveszni.
-Kár, hogy nekem nem volt testvérem – sóhajtott föl. - Bár nekem ott volt az unokatestvérem, aki szinte a szomszédunkban lakott – vonta meg a vállát. – De mindig is örültem volna egy tesónak – mosolygott.
Ezután hosszabb csendbe burkolóztunk. Nem az a kínos csend volt, hanem mikor a gondolatainkba merülünk. Mindketten visszagondoltunk a gyerekkorunk szépségeire.