10. fejezet/II. - Egy délután a kórházban

Sziasztok!

Amint mondtam, ha végül úgy döntötök, hogy kéritek ezt a fejezetet, akkor fölrakom. És mivel 100%-osan "Igen"-nel szavaztatok, ezért most föl is kerül:) Nem egészen csak a 10. fejezet, mert benne van a baleset is, így egy "kicsit" hosszabb is lett:) De remélem ez nem gond;) A 11. fejezet is még fölkerül ma, de még nincs teljesen kész:) Valamikor este felé fogom fölrakni valószínűleg:) Addig is jó olvasást ehhez a részhez:) És persze várom rá a komikat is;):D

Puszi


Peter szemszöge

Éppen a piros lámpánál álltam az egyik kereszteződésben, mikor megcsörrent a telefonom. Futólag rápillantottam a kijelzőre.
-Szia Lisa, mi újság? – hangom kissé meglepett volt. Nem sokat beszélgettünk mostanában. Sőt, talán még kicsit került is engem az utóbbi időben. Talán még nem bocsátott meg nekem teljesen.
-Szia, elindultál már? Csak, mert gondoltam, mehetnénk együtt – hangja kicsit bizonytalan volt.
-Már elindultam, de nem vagyok még messze, csak itt a sarkon. Visszamegyek érted, oké? – mosolyodtam el. Talán végre megtörik a jég kettőnk között.
-Oké, köszi.
A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Hatalmas fékcsikorgás, egy rántás, minek következtében kiesett a telefon a kezemből, majd üvegcsörömpölés. Aztán a légzsák már az arcomban is volt és hatalmas erővel lökte vissza a fejem. Éles fájdalmat éreztem a jobb vállamban, de ahogy teltek a másodpercek, a kellemetlen érzés egyre csillapodott. A légzsák lassan leengedett előttem.
-Uram, jól van? – hallottam meg egy női hangot egészen közelről.
Oldalra fordítottam a fejem. A kitört ablakon egy fiatal lány nézett rám, ijedt tekintettel.
-Igen… azt hiszem.
Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd kinyitottam a kocsiajtót. Már éppen szálltam volna ki, mikor a lány beállt elém.
-Nem biztos, hogy jó ötlet mozognia.
-Semmi bajom – szálltam ki a kocsiból.
-De a karja… - ellenkezett a lány.
Kicsit szédültem, így inkább leültem a járdára.
-Mi történt a másik kocsiban ülővel?
-Nagy sérülést nem szenvedhetett, mert elfutott. Nem tudták már elkapni. Részeg volt és későn vette észre a pirosat valószínűleg.
-Megtenné, hogy körülnéz a kocsiban? Elejtettem a mobilomat.
A lány bólintott, majd elindult a kocsim felé.
Pár perc múlva aztán vissza is tért, kezében a telefonommal.
-Megpróbáltam összerakni, de teljesen széttörött – nyújtotta át nekem.
Én csak zsebre raktam a darabjait. Majd a szállodában megpróbálom megcsinálni.
Ahogy teltek a percek, hatalmas tömeg gyűlt körénk. Néhányan odajöttek hozzám, hogy felajánlják a segítségüket, de én egyiket sem fogadtam el. Nem volt semmi bajom.
Már messziről hallani lehetett a szirénák hangját, mikor a tömegből egyszer csak előkerült Lisa és Alice. Amint észrevettek, odarohantak hozzám.
-Peter, jól vagy? – térdelt le mellém Lisa. Ennyire aggódott volna értem?
-Lisa, hogy kerülsz te ide? – néztem rá meglepetten. – És Alice?
-Annyira megijedtem, mikor meghallottam a telefonba a fékcsikorgást. Aztán megszakadt a vonal – az idegességtől és a futástól még mindig zihált kicsit. – Út közben, pedig összefutottam Aliceszel.
-De nincs semmi bajom. Csak kicsit meghúztam a vállam. Mindjárt itt lesznek a mentők.
-Én annyira sajnálom – fogta meg a bal kezem.
-De hát mit? Erről nem te tehetsz – ráztam meg a fejem. Miért okolja magát a dolog miatt?
-De velem telefonáltál, amikor a baleset történt – ellenkezett.
-De nem lett semmi bajom – fogtam be mosolyogva a száját. Annyira aranyos volt, ahogy az idegességtől hadarni kezdett. – Sajnálom, hogy ennyire megijesztettelek, de elejtettem a mobilom. Úgyhogy ezzel kvittek is vagyunk.
Ebben a pillanatban fékezett le mellettünk a mentő. Azonnal kiugrott a kocsiból egy mentős és odasietett hozzánk, halomnyi kérdéssel rohamozva meg engem. Mint például: Nem szédül? Tudja mozgatni a karját? Fáj még valamije? Nincs hányingere? Allergiás valamilyen fájdalomcsillapítóra vagy gyógyszerre?
Unottan válaszoltam a kérdésekre.
-Rendben, nincs komoly sérülése, csak a válla húzódott meg kicsit. Azért a biztonság kedvéért bevisszük a korházba, hogy biztosak legyünk benne, nincsen belső vérzése – tájékoztatott a mentős. – Addig megkérném az egyik családtagját, hogy töltsenek ki néhány személyes papírt – fordult Aliceék felé, akik meglepetten néztek vissza rá.
-Oh, nem – tiltakoztak egyszerre, nevetve. – Mi csak a barátai vagyunk – emelte föl Lisa a kezét.
-Ó, bocsánat – mondta zavartan a mentős. – Akkor esetleg értesítsük a feleségét, vagy valamelyik hozzátartozóját? – fordult vissza hozzám.
-Nem szükséges. Nem komolyak a sérüléseim és amúgy is Londonban vannak – ráztam meg a fejem.
-Rendben. Akkor kérhetnék egy nevet?
-Peter Facinelli – sóhajtottam föl.
-Köszönöm. Mindjárt hozok egy hordágyat – állt föl, majd elindult a mentőautó felé.
Már éppen készültem fölállni, hogy elmegyek egymagam a mentőig, mikor Lisa mellém lépett.
-Nem Peter! Megvárod! – mondta szigorúan.
-Egyet értek Bettyvel – bólogatott Alice. – Ha valamilyen belső sérülésed van, akkor jobb, ha nem mozogsz.
Morcosan ültem vissza a járdaszegélyre, majd megvártam, amíg odahoznak egy hordágyat. Felfeküdtem rá, majd betoltak a mentőautóba.

Pár perc alatt odaértünk a kórházba. Egyenesen egy vizsgáló felé toltak. Ott át kellett feküdnöm a vizsgálóasztalra. Aztán még várnom kellett az orvosra.
-Elnézést – szólított meg egy fiatal nővér. – Ön az a Peter Facinelli, aki a Twilightban fog játszani? – kérdezte félénken.
Meglepetten bólintottam. Nem gyakran ismertek föl engem az emberek.
-És esetleg, kérhetnék egy autogramot? – szégyenlősen elmosolyodott.
-Szívesen adnék, de mivel a jobb kezemet most nem nagyon tudom mozgatni…
-Persze, értem – habogta zavartan.
Szerencsére megérkezett az orvos, így a már kissé kínos beszélgetés félbeszakadt.
-Jó napot, Mr. Facinelli, Dr. Adam Robertson vagyok – nyújtotta felém a bal kezét. – Én leszek az orvosa, amíg a kórházban tartózkodik. Jó esetben csak pár óráig – mosolyodott el.
Gyorsan megvizsgált és megállapította, hogy nincs belső vérzésem, viszont enyhe agyrázkódást kaptam a balesetben. És persze, amit már én is tudtam, hogy a jobb vállam megzúzódott. Még hozzátette azt is, hogy lehetséges, sokkot kaptam a történtektől, így adott be egy nyugtatót, ami szerintem teljesen fölösleges volt.
-Pár óráig még bent kell maradnia a kórházban, hogy biztosra menjünk, de még ma hazamehet, ha nem lesz semmi baj. Addig is elrendezek egy ágyat magának az egyik kórteremben, hogy tudjon pihenni. Arra most nagyon nagy szüksége van.
A vállamat egy fáslival kissé a törzsemhez rögzítette, majd a végén áthúzta a nyakam mögött.
A fiatal nővér, aki az autogramot kérte tőlem, közben távozott a vizsgálóból.
Pár perc múlva visszalépett hozzám az orvos.
-Rendben. Most fölviszik magát a 204-es kórterembe. Lehetőleg maradjon ott és próbáljon pihenni – utasított, majd odahúzott egy tolókocsit, hogy beleülhessek. – És ne nagyon mozgassa a kezét.
Amint kitoltak az ajtón, Rob lépett mellém. Nem is tudtam, hogy ő is bejött. Biztosan Alice miatt van itt.
-Peter, hogy vagy? – kérdezte.
-Jól – válaszoltam. – Még ma hazaengednek szerencsére.
-Igen, azt mondta a nővér is – bólintott Lisa.
-Titeket is fölismert? – kérdeztem nevetve. Elképzeltem milyen arcot vághatott Rob, mikor autogramot kért tőle.
-Robot igen, engem nem, szerencsére – rázta meg a fejét. Igen, nekem sem volt valami nagy élmény. Bár kicsit csodálkoztam, hogy nem ismerte föl Lisat.
Közben elkezdtek a lift felé tolni, mire mindhárman követtek.
-Nem ismert föl téged? – néztem csodálkozva rá, hangot adva gondolataimnak.
-Nem. Azt hitte, hogy a feleséged vagyok – nevetett föl.
Teljesen megdöbbentem Nem tudtam erre mit mondani. Hogy Lisa a feleségem?
-Ha nem haragszotok, mi Aliceszel visszamegyünk a szállodába – állt meg Rob a lift előtt, majd a jobbját nyújtotta felém. Aztán észbe kapott és a másik kezét nyújtotta előre. – Bocs, ezt még meg kell szoknom – nevetett. – Szia!
-Sziasztok! – köszöntem el.
Azután betoltak engem a liftbe. A nővér megnyomta az 1-es gombot, és pár másodperc alatt már fönn is voltunk. Elfordultunk jobbra, majd be a második szobába ismét jobbra.
A szobában három ágy volt. Az ajtóhoz legközelebbibe egy idős néni feküdt. Kedvesen rám mosolygott, mikor meglátott.
-Jó napot!
-Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
-Ez lesz az ön ágya, amíg itt van – tolt a legutolsó ágyhoz a nővér.
-Köszönöm, innen már boldogulok – mondtam, mikor még mindig ott állt a tolószék mellett egy helyben.
Bólintott, majd távozott.
-Nem valami kedvesek errefelé a nővérek – fintorodott el a néni.
Helyeslően bólintottam.
-Tényleg nem azok.
A következő pillanatban Lisa lépett be a szobába.
-Jó napot! – köszönt ismét kedvesen mosolyogva az idős hölgy.
-Jó napot kívánok! – mosolygott vissza, majd elindult felém.
Megállt mellettem.
-Minek külön ágy, ha úgyis már ma hazamehetsz?
-Az orvos előírta, hogy sokat kell pihennem. Mert az agyrázkódás mellett szerinte enyhe sokkot is kaptam a balesettől. Adott be nyugtatót, úgyhogy most eléggé kába vagyok – dőltem el az ágyon.
Fölkuncogott.
-Hogyhogy te itt maradtál? – néztem föl rá. Nyugodtan visszamehetett volna a szállodába.
-Én foglak hazavinni – mosolyodott el.
-Vagy úgy! Elmehettél volna. Nem muszáj itt megvárnod – hunytam le ismét a szemeimet. Taxival is visszamehettem volna a szállodába. – Ne értsd félre, nem bánom, hogy itt vagy – tiltakoztam gyorsan, mikor rájöttem, hogy mit is mondtam az előbb. Fölültem az ágyon. – Csak gondolom, neked is megvannak a saját dolgaid.
-A szállodában úgyis csak unatkoznék – ült le az ágyam mellé egy székre. – A forgatáson kívül most nincs sok dolgom. Se fotózás, se interjú.
-Akkor már nem haragszol rám? – kérdeztem reménykedve. Nagyon közvetlennek látszott most, pedig az utóbbi időben sokszor kerülte a társaságom.
Meglepve nézett rám.
-Ugyan miért haragudnék? – csodálkozott.
-Hát még a múltkori alkalom miatt… Mikor neked estem a folyosón – hajtottam le a fejem. Még számomra is fájó emlék volt az az eset és nem csak Jennie miatt.
-De már mondtam neked, hogy nem haragszom – mosolyodott el halványan. Ez volt az, amiről tudtam, hogy nem mond igazat. A mosolya nem volt olyan őszinte. De nem hibáztattam érte. Megérdemeltem, hogy haragudjon rám. Már csak az a kérdés, hogy hogyan nyerem vissza a bizalmát.
-Igen, viszont azóta kerülted a társaságom. – vetettem ellen. - Nem akartam megint fölhozni ezt a témát, de elszomorít, hogy még mindig kerülsz. Én nem vártam el tőled, hogy azonnal megbocsáss nekem, csak nem értem a miértjét – magyaráztam halkan.
-Én… nem tudom – rázta meg kissé a fejét. – Fogalmam sincs. Egyszerűen csak így jött ki éppen – sütötte le a tekintetét. Tudtam, hogy nem mond igazat. Valami bántja, csak nem meri elmondani, ez látszik rajta.
-Oké, igazad van. Nem tartozol nekem magyarázattal – sóhajtottam föl. – Csak annyi időt töltünk együtt mostanában a többiekkel, és te mindenből kimaradtál szinte – fogtam meg a kezét.
-Peter én tényleg nem tudom… Talán csak még nem tettem túl magam a dolgon. De már nem haragszom rád – nézett föl rám mosolyogva.
-Rendben – bólintottam. Majd elmondja, ha akarja. – Ha nem haragszol, én most kimegyek a mosdóba – álltam föl az ágyról.
-Nem kell segítség? – Meglepetten néztem rá. - Úgy értem, ne hívjak egy nővért vagy valakit?
-Nem kell, köszi – mosolyodtam el.
Lassú léptekkel kisétáltam a szobából. Nem akartam elesni a nyugtató hatása miatt, így inkább a fal mellett közlekedtem, hogy meg tudjak kapaszkodni, ha nagyon megszédülök. De szerencsére nem volt szükség rá.

Éppen visszafelé tartottam a folyosón, mikor Mr. Robertson jelent meg a sarkon.
-Á, látom, nagyon jó erőben van, Mr. Facinelli – bólintott elismerően. – Ennyire nem hatott a gyógyszer? – húzta föl a szemöldökét.
-Vagy csak még nem hatott. Tökéletesen jól érzem magam – biztosítottam.
-Akkor talán már haza is mehetne – állapította meg. – Mindjárt hozom a papírokat.
-Köszönöm Dr. Úr – bólintottam hálásan, majd elindultam a szobám felé.
-Ki fogja aláírni a papírokat? – kérdezte kíváncsian. – Van valaki közeli hozzátartozója?
Rövid ideig gondolkodtam a dolgon. Aztán végül is „Miért ne?” alapon válaszoltam.
-A feleségem itt vár a kórteremben – utaltam Lisara. Mit fogok én ezért még kapni tőle… - Ő majd aláírja helyettem.
-Rendben, akkor hozom a papírokat – gyorsította fel a lépteit, majd pár másodperc alatt el is tűnt a folyosó végén.
Én közben elértem a szobaajtó elé és bementem.
Lisa ugyanott ült, mint amikor kimentem. Arcán látszott a megkönnyebbülés, ahogy meglátott engem.
-Találkoztam közben az orvossal – újságoltam a jó hírt. – Azt mondta, ha már ilyen jó erőben érzem magam, akár már haza is mehetek – mosolyogtam szélesen. – Mindjárt hozza az aláírandó papírokat.
-Nahát! Ez remek hír – élénkült föl ő is.
-Viszont… megtennéd, hogy aláírod helyettem a papírokat? – ültem le az ágyra, majd rá néztem.
Meglepetten nézett föl.
-Öhm, persze, ha akarod.
A következő pillanatban nyitódott az ajtó és Dr. Robertson lépett be.
-Jó napot, Mrs. Reed! – köszönt oda az idős néninek. – Hogy van ma?
-Köszönöm jól, Adam – mosolygott vissza.
Az orvos odasétált hozzánk, majd Lisa felé nyújtotta a kezét.
Hoppá, azt elfelejtettem említeni Lisanak, hogy ő most ideiglenesen a feleségem.
-Jó napot! Dr. Adam Robertson vagyok – rázta meg a kezét. – Bizonyára ön, Mrs. Facinelli. Örvendek.
Már láttam, hogy tiltakozni akar, így gyorsan közbe vágtam, nehogy lebukjunk.
-Igen, ő a feleségem – mosolyogtam meggyőzően. Még jó, hogy színész vagyok. – Ő fogja aláírni a nevemben a papírokat – vigyorogtam rá.
-Rendben, akkor ezeket kellene aláírnia. Itt… - kezdte el neki mutogatni a papírokat – itt… itt… itt… és itt!
Lisa ránézett a papírokra, gondolom, gyorsan átolvasta, majd mind az 5 helyen aláírta, és visszanyújtotta Dr. Robertsonnak.
-Köszönöm. Jut eszembe, kötelező tolószékkel elhagynia a kórház épületét – mondta szigorúan. – Kint a folyosón van egy-két éppen használatlan. Nyugodtan használják a liftet a lépcső mellett. Furán hangozhat ez egy orvostól, de viszont látásra! – fogott mindkettőnkkel kezet, majd távozott.
-Elnézést! – Lisa rögtön az idős nő felé fordult.
-Igen? – kérdezte meglepetten.
-Ha jól hallottam az előbb, az ön neve Mrs. Reed? – Döbbenten figyeltem föl a névre.
-Igen.
-Nem rokona véletlenül Nikki Reednek? – mosolygott kedvesen Lisa. – Színésznő. A kollégánk.
-De igen! Ő az unokám – nevetett Mrs. Reed. – Ezek szerint ön Elizabeth Reaser. Sokat mesélt magáról.
-Oh, tényleg? – látszott rajta, hogy ez meglepte.
-Igen, örültem a találkozásnak. Üdvözlöm Nikkit.
-Én is örültem. Átadjuk – karolt belém, hogy támogasson, majd elindult az ajtó felé.
-És ne felejtsd el: Figyelj a jelekre! – szólt utánunk.
Kíváncsian néztem Lisara, de ő nem rám nézett.
-Észben fogom tartani – nevetett föl, majd kiléptünk az ajtón.
Elindult egy tolószék felé, mire tiltakozni kezdtem.
-Tényleg nem kell ám tolószék!
-Dehogynem! És ebből nincs vita. Hallgass a feleségedre – vigyorgott föl rám.
-Jaj, most már mindig ez fog menni? – Valahogy éreztem, hogy nem fogja ennyiben hagyni.
-Igen, valahogy torolnom kell rajtad a dolgot – kuncogott. – Az első, hogy beleülsz a tolókocsiba és megengeded, hogy kitoljalak.
Közben beleültem a tolószékbe, ő pedig a lift felé kezdett tolni engem.
A bejárat előtt nem sokkal megállt velem.
-Elmegyek a kocsiért. Mindjárt jövök. Sietek! – sietett el az ajtóhoz, majd el is tűnt.
Pár perc múlva újra feltűnt. Kitámogatott a kocsiig, majd mikor már bent ültem az anyósülésen (!), ő is beült.
-Miről beszélgettetek Mrs. Reedel? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. – Mi volt ez a „Figyeld a jeleket!” rejtélyes mondat.
-Semmi különös. Csak kérdezgetett. Kitalálta, hogy színésznő vagyok – magyarázta.
-Miből?
-A mozdulataimból, szavaimból… Ezért ajánlotta, hogy figyeljek a részletekre. Minden embert megismerhetsz ezekből a dolgokból.
Pár percig csak csöndben ültünk a gondolatainkba merülve, majd ő egyszer csak megszólalt.
-Egyébként mi volt ez a feleséges dolog? – pillantott rám.
-Hát, mivel én a kezem miatt nem tudom aláírni, ezért kellett egy rokon, aki megteszi helyettem, mert csak neki van rá joga. És mivel nekem csak Jennie és Luca pillanatnyilag a rokonom… Őket még akkor sem hívnám ide ilyen dolog miatt, ha felhőtlen lenne a viszonyunk Jennievel. Vagy talán baj? – magyaráztam kissé félve. Nem akartam, hogy még emiatt is haragudjon rám. Épp elég lesz a múltkori incidens után visszanyerni a bizalmát.
-Nem, nem baj, csak szólhattál volna, hogy a kamerákon kívül is a feleségedet kell játszanom. Ma már negyedszerre hittek a te feleségednek, így már nem csodálkoztam Dr. Robertson köszönésén sem – nevetett.
Ma már negyedszerre? Te jó ég!
Ezután már nem szólaltunk meg, amíg a szállodához nem értünk.
Felkísért a szobámba, majd segített levenni a kabátomat.
-Köszi, hogy bent voltál velem. – Tényleg hálás voltam neki, amiért ott volt velem és beszélgettünk. – Egyedül nagyon unalmas lett volna még ez az egy óra is – grimaszoltam.
-Igazán nincs mit. Legalább tudtunk egy kicsit beszélgetni. Pont te mondtad, hogy keveset szórakoztunk az elmúlt időben.
-Azért jobb lett volna, ha nem kell ehhez balesetnek történnie – ráztam meg a fejem.
Bár még így is jobb. Egy vállzúzódás árán is megérte.
-Igen… Kell még valamiben segíteni?
-Nem, köszi, most már megleszek egyedül is – biztosítottam.
-Lejössz majd vacsorázni, vagy fölhozatod? Ha gondolod, szívesen lekísérlek. – Miért segít nekem ennyit? Biztos megvannak a saját dolgai is.
-Még nem tudom. Valószínűleg most lefekszem aludni. Eléggé kimerített ez a baleset meg a kórház. Majd kopogj be, ha te mész le, és ha kinyitom 5 percen belül, akkor megyek. Addigra csak elérek az ajtóig – nevettem. Ilyen állapotban még eléggé lassú vagyok.
-Oké, hívj nyugodtan, ha kellek – mosolygott kedvesen.
-Igazán nem kéne minden szabadidődet most rám fordítanod. Bárki más is tud segíteni – ellenkeztem. Persze nem zavart, hogy segíteni akart, de nem akartam, hogy minden szabad idejét rám pazarolja.
-Igen – nyomta le a kilincset, majd kinyitotta az ajtót -, de én vagyok a feleséged – kacsintott rám.
A következő pillanatban pedig becsukódott mögötte az ajtó, és én egyedül maradtam a szobában. Azonnal a fürdőbe mentem, hogy letusoljak, majd mikor végeztem, eldőltem az ágyon, és szinte rögtön el is aludtam.