14. fejezet - A séta

Sziasztok!

Hoppá, mit hoztam:D Egy új fejit!:D Még sikerült most befejeznem:) Hiszen kell egy kis kikapcsolódás a tanulás előtt:) Na de nem is ez a lényeg:) Ismét egy (talán) nyugisabb fejit hoztam össze:) Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) És most kaptok mellé egy képet is:) KOMIKAT légyszi!!:)

Puszi



Elizabeth szemszöge

-El sem hiszem – mosolyogtam szélesen.
-Én mondtam, hogy idetalálunk – vigyorgott rám.
-És egyszer sem tévedtünk el – kuncogtam. -Viszont már a vancouveri lakosok felét ismerjük – tettem hozzá.
-A lényeg, hogy itt vagyunk – mosolygott rám.

Hosszú percekig csöndben sétálgattunk a parkban, mikor Peter megszólalt.
-Leülünk? - bökött fejével az egyik pad felé.
Bólintottam.
-Mesélj még magadról – nézett rám. – A szüleidről például még nem beszéltünk – mondta kíváncsian.
Nagyot nyeltem. Nem biztos, hogy tudnia kéne erről.
-Persze, ha nem akarsz, nem kell róla beszélned – mentegetőzött gyorsan.
-Nyugi Peter, semmi gond – fogtam meg a kezét. – Csak nem szívesen gondolok vissza néhány dologra.
Csöndben, kíváncsian figyelt, hogyan folytatom. Egy mély sóhaj után belekezdtem.
-Mint minden gyerek, úgy én is, még a hibáik ellenére is szerettem a szüleimet. Pedig ezek nem átlagos hibák voltak. Számomra a gyermekkor nem a felhőtlen boldogságot és játékokat jelentett. Már 3 évesen megtanultam, hogy tisztelni kell az idősebbet. Az édesapám sokszor megvert engem és a testvéreimet, és volt, hogy anyámat is ok nélkül felpofozta, ha éppen részeg volt. Kicsik voltunk, nem tehettünk semmit. Végül az édesanyánk volt az, aki határozott lépést tett a dolog ellen. Elment a rendőrségre és följelentette apát. Innentől már gyorsan teltek a napok. A szüleim elváltak, és mi édesanyánkkal maradtunk. Én még csak öt éves voltam, de az egészre tisztán emlékszem. Az ezt követő években jöttem csak rá, mi mindenből maradtam ki eddig. Aztán tíz év múlva anya újra férjhez ment. Sohasem bírtuk a pasast, de anya boldog volt mellette, ezért elviseltük. Ma már bánom, hogy nem álltam akkor a sarkamra.
Csak így utólag jutott az eszembe, hogy talán tényleg csak jót akart nekem azzal, hogy eltiltott Adamtől. Már akkor is látta volna előre a kapcsolatunk végét?
-A mostohaapám minden kapcsolatomat ellenezte. Ha összejöttem egy fiúval, nem telt bele egy hétbe és elüldözte mellőlem. Érthető, hogy senki sem akart egy ilyen zűrös családba keveredni. Ezután próbáltam előle eltitkolni, de mikor… - itt elakadtam. Túl sokat beszéltem már megint. De nem mondhatom el neki. A családomon és Aliceen kívül senki nem tud róla. És lehet, hogy Peter is másként nézne rám, ha megtudná, és ezt nem akarom.
-Mikor? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian. – Mikor mi?
-Nem érdekes – ráztam a fejem hevesen, holott nagyon is az volt.
-Oké, ha nem akarod, nem kell elmondanod – mentegetőzött gyorsan, mikor látta, hogy nagyon felzaklatott. – Csak kíváncsi voltam.

Peter szemszöge

Az egész délelőttöt a parkban töltöttük. Csak ültünk a padon és beszélgettünk. Néha kitárgyaltunk egy-egy előttünk elhaladó embert, ami sokszor nagy nevetésbe torkollott.
-Mit szólnál hozzá, ha ma csak a parkot néznénk meg? Lesz még időnk a többire is – mosolyogtam rá. – Sétálhatnánk még egyet, aztán akár vissza is indulhatunk, ha tényleg még ma vissza akarsz érni a szállodához – kuncogtam.
-Oké – bólintott nevetve. – De szabvadon foglak. Vancouver nagyon szép város.
-Megígérem, hogy a többiről sem maradsz le. A többiek meg majd behozzák a lemaradást.
Fölálltunk a padról, majd elindultunk egy körsétára a parkban.
-Mesélj egy kicsit te is magadról. Neked milyen gyerekkorod volt? – érdeklődött.
-Teljesen átlagos – vontam meg a vállam. – Átlagos szülők, apám pincér, anyám háztartásbeli, átlagos barátok, ismerősök. Bár a szüleim a lehető legmagasabb színvonalú iskolába írattak be, ugyan olyan vagyok, mint a többi ember. Ha egy kis iskolába íratnak be, ahova összesen jár 500 gyerek, akkor is én lennék, maximum kicsit visszafogottabb – nevettem.
-És miért lettél színész? Úgy értem, minek vagy kinek a hatására?
-Többször játszottam iskolai színdarabokban és mindig is nagyon sikeres voltam. Sokan mondták, hogy tanuljak színésznek, de egy kisgyerek aligha tudja felfogni, hogy mivel jár ez. Akkoriban nagyon büszke gyerek voltam – nevettem. – Tetszett, hogy mindenki dicsérte az előadásomat. A szüleim is mindig büszkék voltak rám. Ahogy teltek az évek, egyre jobban beleszerettem a színészkedésbe. Pontosabban akkor még csak színházi darabokat adtam elő, de azt is nagyon szerettem. És végül az én döntésemet csak erősítette, hogy a szüleim és barátaim is ezt a pályát ajánlották nekem.
-Tehát kezdettől fogva ilyen jó színész voltál – mosolygott.
-Miért, úgy gondolod, hogy most az vagyok? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Tényleg érdekelt a véleménye.
-Teljes mértékben – bólintott rá komolyan. – Sokszor teljesen beleéled magad a szerepbe.
-Carlisle pont olyan karakter, akit számomra könnyű átérezni. Igazából sem vagyok valami, hogy is mondjam… pörgős típus. De persze tudok, ha akarok – mondtam sejtelmesen, mire felnevetett.
-Ezek után elég egyszerűnek hangzik az én verzióm – töprengett el.
-Nem baj, azért még érdekel – mosolyogtam rá.
-Tényleg semmi különös. Én már kiskoromban tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni és a bíztatások csak még jobban buzdítottak. Apám mellett nagyon jól megtanultam már öt évesen elrejteni a valódi érzéseimet – fintorodott el. – És anyámnak sem mutathattam ki, mennyire nem szimpatikus számomra az új férje – vágott ismét grimaszt.
-Ezek szerint a gyerekkorod miatt lettél színésznő? – csodálkoztam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással volt rá a múlt. Persze nagyon is csodálom őt azért, hogy az ellene elkövetett dolgok ellenére sem fordult magába.
-Nem – rázta meg a fejét. – Ez csak egy löket volt számomra. Segített elhelyezkednem ezen a pályán – mosolygott.
-Ó, értem – bólintottam.
Ezután újra csendbe burkolóztunk és jó ideig nem is szólaltunk meg. Csak sétálgattunk a parkban és csodáltuk a természetet. Hihetetlen, hogy egy ekkora park teljes egészében ember érintetlen legyen.
-Lehet, ideje lenne visszaindulnunk – mondtam, miután ránéztem az órámra. – Nem lenne jó, ha sötétben kéne az utcán mászkálnunk.
-Oké – bólintott rá. – Úgyis kezd egy kicsit hűvös lenni.
-Fázol?
-Kicsit – vallotta be.
-Miért nem szóltál? – húztam közelebb magamhoz. – A végén még megfázol – dörzsöltem meg a karját.
-Annyira azért nincs hideg – ellenkezett, de nem húzódott el tőlem.
Már kezdett sötétedni, mikor kiértünk a parkból.
-Lehet, hogy előbb el kellett volna indulnunk – jegyezte meg. – Egy ilyen nagyvárosban, sötétben sétálgatni…
-Itt éjszaka is zajlik az élet – kuncogtam. – Sokszor még többen vannak ilyenkor, mint nappal. De ha gondolod, mehetünk taxival – ajánlottam.
-Nem szükséges – tiltakozott gyorsan. – Csak kissé ijesztőek az ilyen sötét helyek – pillantott körül.
-Csak nem félsz? – vontam fel a szemöldököm. Hm… talán egy kicsit lehetnék gyerekes. Magamban elvigyorodtam. Ha eljön a megfelelő alkalom…
-Nem – vágta rá gyorsan. Túl gyorsan! – Csak jobb szeretem, ha látom magam körül a dolgokat.
Hosszú ideig csak sétáltunk visszafelé, mikor egyszer csak megszólalt.
-Peter, biztos, hogy jó felé jövünk? Ez a hely nem ismerős nekem – nézett körbe alsó ajkába harapva.
-Nekem sem – ingattam a fejem. Persze direkt hoztam erre. – Majd mindjárt megkérdezünk valakit – vezettem őt tovább.
Bólintott, de mikor még percek múlva sem láttunk senkit sem, újra megszólalt.
-Mondd, hogy tudod, merre vagyunk – suttogta.
-Igen, azt hiszem, tudom – bólintottam. – Ez az East Hasting Street – vigyorogtam.
Döbbenten nézett rám.
-Ugye nem direkt hoztál ide? – kérdezte kétségbeesetten. – Remek! – morogta bosszúsan, mikor nem válaszoltam.
-Hé, nem lesz semmi baj. Itt vagyok – húztam vissza magamhoz, mikor elhúzódott tőlem.
-Akkor vigyél ki innen – suttogta.
-Oké, nyugi. Innen már tudom az utat – nyugtattam meg, mire hangosan kifújta a levegőt.
-Bocsi, hogy ennyire problémás vagyok. Tudom, hogy csak viccnek szántad, de ne csinálj ilyet többször, kérlek – nézett fel rám csillogó szemekkel. Ez a csillogás azonban a félelemtől volt és talán pár könnycsepptől is.
-Ne haragudj – szorítottam meg a kezét bocsánatkérően.
-Semmi gond, csak volt egy rossz élményem még régebbről. De nincs semmi baj – folytatta gyorsan, mikor még kétségbeesettebb arcot vágtam. Úgy tűnik csak a rossz emlékeit sikerül felidéznem benne.
-Gyere, hamar ki lehet jutni innen – fogtam most kézen, majd magam után húztam.
Ahogy haladtunk az egyre sötétedő utcákon, egyre zavartabb lettem én is. Most már biztos, hogy mégsem volt jó ötlet idehozni őt. A hajléktalanok sorban megbámultak minket, mint jólöltözötteket. Már majdnem kijutottunk abból a porfészekből, mikor az egyik mellékutcából hatalmas csörömpölés hallatszott.
Lisa nagyot ugrott mellettem és másik kezét is a karom köré fonta.
-Ne aggódj, csak egy állat – simogattam meg a kézfejét, majd tovább vezettem.
Kissé megnyugodott, de még mindig szorosan fűzte kezeit a karomra.
Egy-két perc elteltével végre kijutottunk a East Hasting Street-ről.
-Peter, ígérd meg, hogy soha többé nem csinálod ezt. Ez veszélyes! – fakadt ki, miután zihálva nekidőlt egy házfalnak.
-Ne haragudj – húztam magamhoz, majd szorosan megöleltem. – Ígérem, hogy soha többé nem próbállak megviccelni ilyennel.
Ő is szorosan körém fonta a karjait.
-Gyere, menjünk tovább, mert egyre sötétebb lesz – váltam el tőle, majd felé nyújtottam a karom. Azonnal belém karolt és én tovább vezettem őt.
Nem tellett sok időbe, mire már számára is ismerős helyen jártunk.
-Ez a Robson Street? – csodálkozott.
-Igen – bólintottam mosolyogva. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve még hozzátettem. – Mit szólnál hozzá, ha itt vacsoráznánk? Aztán pedig visszamennénk taxival – ajánlottam az ötletet.
-Oké, úgyis éhes vagyok kicsit, mert kihagytuk az ebédet – bólintott rá.
-Akkor az jó lesz? – mutattam arra az étteremre, amiben legutóbb is ettünk.
-Persze! – vágta rá.
A következő pillanatban éreztem, hogy megrezzen a zsebemben a mobilom. Elővettem a zsebemből.
-Szia Rob, mondjad! – szóltam bele.
-Mégis hol a fenébe vagytok? – kérdezte idegesen. – Öt óta próbálunk elérni titeket, de Lisa ki van kapcsolva, te pedig nem veszed föl. Merre vagytok? – a végére már egész lenyugodott a hangja.
-Ne aggódjatok. Éppen a Robson Street-en vagyunk. Beülünk valahova vacsizni, aztán visszamegyünk a szállodába. Bocsi, csak le volt némítva a mobilom – magyarázkodtam.
Lisa rögtön előkapta a mobilját.
-A francba, lemerültem – motyogta maga elé, majd bocsánatkérően nézett fel rám.
-Liznek pedig lemerült a telefonja – folytattam.
-Oké – sóhajtott mélyet Rob. – Mikor jöttök? – hangja már teljesen nyugodt volt.
-Pontosan nem tudom. Vacsorázunk, aztán taxival visszamegyünk – válaszoltam.
-Oké, de most már legyen elérhető legalább az egyikőtök – mondta komolyan. – Szia Peter! – köszönt el, majd letette.
-Mehetünk? – néztem Lizyre.
Bólintott, aztán elindultunk az étterem felé.


(Az East Hasting Street-en több mint 2000 hajléktalan él! Gondoltam ezt jó, ha tudjátok róla:))