11. fejezet - A csalódás

Sziasztok!

Tényleg bocsi, hogy csak ma, de tegnap elment este az áram és nem tudtam befejezni a végét:S Most viszont már készen van:) Remélem tetszeni fog:) (Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy nagyon kicsivel hosszabb lett, mint a megszokott:D) Jó olvasást hozzá:) És persze még mindig várom a KOMIKAT!!!:DD

Puszi


Elizabeth szemszöge

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, behunyt szemmel, mosolyogva dőltem neki a falnak.
-Khm… - köszörülte meg mellettem a torkát valaki, mire ugrottam egyet ijedtemben.
Alice állt mellettem. Kérdőn nézett rám. Nem értettem, hogy miért. Meglepve néztem végig magamon, de nem vettem észre semmi különöset.
-Mi az? – kérdeztem kíváncsian.
Pár másodpercig még összeszűkített szemekkel nézett rám, majd végül megszólalt.
-Hát, nem is tudom… - kezdett bele. – Egész végig bent voltál Peterrel a kórházban, és haza is hoztad őt utána. Most jöttél ki épp a szobájából, azzal a mondattal, hogy: „Igen, de én vagyok a feleséged.”, majd mosolyogva nekidőltél a falnak.
Hangosan felnevettem, és pár percig nem is tudtam abbahagyni.
-Te komolyan… azt hiszed, hogy… történt köztünk valami? – még mindig akadoztam a nevetéstől.
Meglepetten nézett rám.
-Jaj, Alice, még csak egy hónapja vesztek össze Jennievel. Még a válást sem intézték el. Az is lehet, hogy Peter egy idő után rájön, hogy hibázott és visszamegy hozzá – ez a gondolat eléggé elszomorított, de nem is gondoltam komolyan. Soha nem láttam még Petert úgy tombolni, mint mikor kiderült, hogy Jennie megcsalta őt. Ráadásul az azonnali reakcióját nem is láttam, csak a két nappal későbbit. Bár az biztos, hogy összeverekedett Markkal, különben nem repedt volna föl a szája.
-Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám mindentudóan.
Figyelembe sem vettem gyanakvását. A mostani jókedvemet senki sem fogja lerombolni.
-Ha nem haragszol, én most mennék. Még le szeretnék tusolni vacsora előtt – indultam el a szobám felé. – Vacsoránál találkozunk – nevettem el magam.
Gyanakodva nézett utánam. Az ajtóból még visszapillantottam rá, majd bementem a szobámba.
Nem értem, miért nem hiszi el nekem, hogy nem történt semmi Peter és köztem. Ő lenne az első, akinek elmondanám.
Azonnal a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzak.
Milyen hülye voltam, hogy azt hittem, Peter nem is akar velem találkozni meg beszélgetni. Pedig csak azt hitte, hogy még mindig nem bocsátottam meg neki és ezért nem kereste a társaságom.
Hatalmas mosoly jelent meg az arcomon erre a tudatra. Ma már semmi nem ronthatja el a boldogságomat.
Megmostam a hajamat is, majd elzártam a csapot és kiléptem a kabinból. Megdörgöltem a hajamat, majd magam köré tekertem egy törölközőt.
Aztán beálltam a tükör elé, hogy megszárítsam a hajam.
Ahogy megláttam a tükörképemet, önkéntelenül is még szélesebb lett a mosoly az arcomon. A szemeim boldogan csillogtak és a fáradságnak sem látszott rajtam semmilyen jele sem. Rég voltam ennyire megelégedve a tükörképemmel.
Szép lassan megszárítottam a hajam, majd pár húzással átfésültem. Talán még az is szebben fénylett, mint máskor. Vagy csak én látok mindent pozitívabban.
Átmentem a szobába, majd gondolkozva álltam meg a szekrényem előtt. De miért is érdekel ennyire engem, hogy mi van rajtam? A szállodán belül nincsenek fotósok.
Végül kivettem egy farmert és egy egyszerű pólót.
Fölöltöztem, majd rápillantottam az órámra. Még csak fél hét. Akkor még van egy fél órám a vacsoráig.
Elővettem egy könyvet, majd elfeküdtem az ágyon.
A könyv már a rövid ismertető alapján is érdekesnek ígérkezett és ez be is bizonyosodott, mikor nekiláttam olvasni.
Szinte fel sem tűnt az idő múlása. Mikor legközelebb az órámra néztem már majdnem hét óra volt. Leraktam a könyvet az éjjeliszekrényre, majd belebújtam a cipőmbe.
Ezután átmentem Peterhöz (szerk.: ezt ragozzátok úgy, ahogy tetszik :D). Bekopogtam az ajtaján.
Egy ideig semmi nem hallatszott.
-Gyere csak – szólt ki végül egy fáradt hang, mire benyitottam.
Éppen a fürdőből jött ki egy pólóval a kezében. Akaratlanul is eltátottam a számat, majd rögtön be is csuktam, mert a következő pillanatban felém fordult.
-Bocsi – túrt bele a hajába. – Csak miután elmentél, lefürödtem, de a pólóval már nem volt erőm hadakozni. Aztán csak most ébredtem föl, mikor bekopogtál.
-Lehet, hogy egy inggel könnyebben boldogulnál – ajánlottam a lehetőséget kissé zavartan.
-Van benne valami – lépett a szekrényéhez, majd kivett belőle egyet.
-Segítsek? – kérdeztem kuncogva, mikor tanácstalanul ránézett a ruhadarabra.
-Azt megköszönném – nevetett ő is.
Odamentem mellé, majd óvatosan leakasztottam a kezéről a gézcsíkot. Lassan, nehogy fájdalmat okozzak neki, segítettem rá az inget. Aztán egyesével begombolgattam, mert egy kézzel – főleg a ballal – nem nagyon boldogult volna.
-Köszi – sóhajtott fel. – Mehetünk akkor? – indult el az ajtó felé, majd kinyitotta azt, előreengedve engem.
Bólintottam, majd követtem őt.

Peter szemszöge

Kissé kínosnak éreztem, hogy egy nő segít felvenni az ingemet, de más választásom nem nagyon lett volna… Ráadásul nem láttam, hogy Lisat különösképpen zavarta volna.
-Sziasztok! – köszönt ránk Nikki a liftnél. – Hogy vagy Peter? – fordult felé.
-Köszi jól, csak kicsit fáradt vagyok – mosolyogtam rá. – Öhm, jut eszembe! Találkoztunk a nagymamáddal a kórházban. Abban a kórteremben volt, ahova engem is vittek.
-Tényleg? Akkor gondolom fölismert titeket. Szoktam neki rólatok mesélni, mármint a kollégáimról. De legfőképpen Lisaról – mosolygott rá az említettre.
-Nem ismert föl rögtön minket – ráztam meg a fejem. – Legalábbis nem elsőre. Csak mikor behozta az orvos az aláírandó papírokat – itt Lisara vigyorogtam, aki csak megforgatta a szemeit -, Lisanak feltűnt a neve és rákérdezett.
-Értem – szállt be az éppen megérkező liftbe, mi pedig követtük. Lisa még az előző vigyorom miatt nyelvet öltött rám úgy, hogy Nikki ne vegye észre. Hangosan felnevettem, mire Nikki csodálkozva fordult meg.
-Nem érdekes – legyintettem.
Képtelen leszek elfelejteni azt az arcot, amit Lizy akkor vágott, mikor a feleségemnek mondtam őt.

Az asztalnál már ültek hárman, mikor odaértünk. Pontosabban Kellan, Ash és Jackson.
-Sziasztok! – ültünk le mi is.
-Sziasztok! – köszöntek ők is egyszerre. – Hallottuk, mi történt veled. Jobban vagy már? – fordultak mindhárman felém.
-Egyébként hogyan történt a baleset? – kérdezte Jackson. – Mert azt Alice nem tudta.
Erre Lisa is kérdőn nézett rám.
-Igen, már jobban vagyok. Egy részeg sofőr, későn vette észre a pirosat… meg engem is – grimaszoltam. – Egyenesen belém hajtott hátulról.
-Hát Fater, nincs mostanában nagy szerencséd. Átfutott előtted egy fekete macska vagy mi? – poénkodott Kel. – Vagy széttörtél egy tükröt?
-Úgy tűnik, kezdesz kifogyni a viccekből – mondta Ash komolyan. – Egyre gyatrábbak lesznek – nézett lesújtóan a fiúra.
Látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan, de Kel ezt úgy tűnik, nem vette észre. Csak morcosan elhallgatott, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon.
-És annak a sofőrnek mi baja lett? – kérdezte Lizy. – Nem láttam ott mást a baleset helyszínén.
-Elfutott – magyaráztam. – Többen is látták, de már nem tudták megállítani. Úgyhogy nem lehetett olyan nagy baja – vontam meg a vállam.
Nem nagyon érdekelt annak az őrültnek az egészségi állapota.

Hamar végeztünk a vacsorával. Éppen a lift felé tartottunk Lisaval és Nikkivel.
-Peter – szólt utánam egy női hang. Túlságosan is jól ismertem ezt a hangszínt.
Nagy sóhajjal fordultam meg. A lányok is így tettek mellettem.
-Apu! – futott felém kislányom.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Legalább neki hiányoztam. Kinyújtottam felé a kezemet és amint elém ért, felkaptam a karomba és megpörgettem, mire felnevetett.
-Szia prücsök! – pusziltam meg az arcát mosolyogva.
-Hiányoztál – ölelte át a nyakam.
-Te is nekem – pusziltam meg a homlokát.
-Szia! – állt meg mellettünk Jennie félénken.
-Szia! – biccentettem. Ha a lányommal akar meghatni, az nem fog sikerülni neki.
-Beszélhetnénk? – kérdezte jelentőségteljesen a lányokra nézve.
-Persze! – vontam meg a vállam. – Nikki, Lizy, megtennétek, hogy vigyáztok addig Lucara? – fordultam feléjük reménykedve.
-Örömmel – lépett közelebb Nikki, csillogó szemekkel.
-Legyél jó kicsim, mindjárt visszajövünk – tettem le őt a földre. – Addig Nikkiék játszanak veled, jó?
-Oké – engedte el a kezem, majd megfogta Nikkiét. Közben Lisa is közelebb lépett hozzájuk. Szemei ugyanúgy csillogtak, mint Nikkinek, csak sokkal szomorúbban. Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, majd visszafordultam Jennie felé.
Gyilkos pillantással méregette Lisat, amivel már végleg elszakadt nálam a húr. Hogy mer még ő ítélkezni?
-Ezt most hagyd abba! – sziszegtem halkan a fülébe, hogy a többiek ne hallják.
Aztán intettem neki, hogy jöjjön utánam. Átmentünk a szálloda aulájának a másik felébe, hogy biztosan ne halljanak a többiek semmit sem a beszélgetésünkből.
-Mondjad! – dőltem neki a falnak, majd várakozóan néztem rá.
-Először is sajnálom, hogy csak így megjelentem itt, de aggódtam, mert eddig mindig kinyomtad a telefonodat, mikor hívtalak, de most még csak elérhető sem voltál.
-Bocs, eltörött – vontam meg a vállam, mire enyhe szúró fájdalmat éreztem a jobb karomban, de most nem érdekelt. Eléggé flegma lettem mostanában. – Egyébként sem hiszem, hogy olyan nagyon aggódtál volna értem. Vagy ha mégis, volt, aki megvigasztaljon.
-Pont ezért is jöttem – hajtotta le a fejét. – Valami nagyon fontos dologról kellene beszélnünk.
-Hallgatlak – fontam karba a kezeimet a mellkasom előtt.
-Ugyebár már intézkedtünk a válással kapcsolatban, és van néhány dolog, amiről még nem döntöttünk – kezdett bele.
-Szerintem meg már mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban – vetettem ellent. – A ház, mivel a felét te fizetted, a tiétek maradhat. Nekem már úgysincs szükségem rá ott Londonban. Luca után pedig természetesen fizetem az egy hónapra megbeszélt összeget. Persze ez csak úgy érvényes, ha akkor láthatom, amikor akarom, és nyáron is eltölthet velem, mondjuk egy hetet – szabtam meg a feltételeket.
-Igen, pont Lucaról szeretnék veled beszélni – nézett zavartan félre.
-Ha a feltételeimbe nem mész bele, akkor…
-Nem arról van szó, csak… - szakított félbe tétován. – Nem kell fizetned Luca miatt – sóhajtotta gondterhelten.
-De…
-Luca nem a te lányod – lépett egyet hátrébb, teljesen jogosan.
-Hogy micsoda? – hördültem fel.
-Mark a vérszerinti apja – szipogott.
Elhűlve néztem rá.
-Mond még egyszer! – ragadtam meg az állát, majd magam felé fordítottam az arcát. – Mond a szemembe! – sziszegtem.
-Luca… Luca nem a te… lányod, hanem… hanem Marké – suttogta ijedten. Arca már nedves volt a könnyektől.
Elengedtem őt, majd hátrébb létem egyet.
-Azt hiszem, eleget hallottam. Jobb lesz, ha elmész, mielőtt még olyat teszek, amit aztán megbánok – mondtam mérgesen, majd visszaindultam a lányokhoz.
-Peter – szólt utánam kétségbeesetten.
-Ezek után még mit akarsz tőlem? – fordultam meg ingerülten. Még ha csak rá lettem volna mérges, de nem. Saját magamra is az voltam, amiért nem vettem észre, hogy mi folyik a hátam mögött. – Szia Jennie! – fordultam el.

Lisaék látták rajtam, hogy mennyire feldúlt vagyok, így inkább nem kérdeztek semmit. Jennie két méterrel mögöttem kullogott. Luca azonnal fölugrott Nikkiék mellől, amint meglátott minket.
-Anyu, Apu, mi történt? – húzogatta meg Jennie szoknyáját, aki csak a karjaiba vette, de nem szólt semmit.
-Szia Peter! – köszönt el, majd elindult az ajtó felé.
-De én még el akarok köszönni Aputól – ellenkezett Luca.
Szíven ütött a megszólítása. Ő tényleg az apjának nézett engem. Én pedig csak hagyom így elmenni? Nem ő bántott meg. Ő nem tehet semmiről sem. De mégis csak Mark gyereke.
Aprót ráztam a fejemen.
-Szia Luca – intettem utána. Szomorúan nézett vissza rám. Meglendítette a kezét, de nem sikerült igazi integetésre.
Aztán eltűntek az ajtóban és én megtörve indultam el a lift felé. Szó nélkül mentem el Nikki és Lisa mellett. Láttam, hogy utóbbi már kérdezni akart, így fölemeltem a kezem, hogy leintsem.
-Majd később. Most egyedül szeretnék lenni – ráztam meg a fejem, majd tovább lépkedtem a lift felé.
Mostanában annyi rossz történt velem. Mivel érdemeltem ki ezt a sok csalódást?