12. fejezet - Az igazság

Sziasztok!

Amint ígértem, itt a 12. fejezet:) Ahogy délelőtt leültem a géphez és elolvastam a már meglévő egy oldalt, rögtön jött az ihlet:D Szóval remélem tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:)
És persze KOMIKAT légyszi!!!:D

Puszi


Alice szemszöge

-Lehet, hogy ideje lenne vacsizni menni – csókolt a nyakamba Rob.
-De hát még csak… - néztem az órára. – Micsoda? Már háromnegyed nyolc van? – hüledeztem.
Mi tagadás, Rob nagyon jól el tudja vonni a figyelmemet.
-Igen – csókolt meg lágyan. – Lemegyünk? – mosolyogott rám.
Bólintottam.
Mindketten fölkeltünk, majd tiszta ruhák után kezdtünk kutatni. Én benyúltam a szekrénybe és odadobtam neki egy nadrágot és egy pólót, majd magamnak is kivettem pár ruhát.
Mikor mindketten végeztünk, kézen fogott és kimentünk a szobából. Beszálltunk a liftbe.
-A többiek már biztos lent vannak – gondolkodtam. – Vagy talán már rég befejezték a vacsorát.
-Hm… akkor kettesben leszünk. Nem baj az – karolta át a derekam.
-Igazad van – mosolyogtam föl rá.
-Nekem mindig – nevetett.
Kinyitódott előttünk a liftajtó és rögtön megláttuk Petert.
-Mi… - akartam kérdezni, hogy mi történt, de leintett. Az arca beesett volt, szemei furán csillogtak. Csak nem sírt? Még sosem láttam őt sírni. Elképedve néztem az arcát. – Peter… - kezdtem volna újra, de félbeszakított.
-Most nem szeretnék róla beszélni – rázta meg a fejét, majd beszállt a liftbe.
Rob megfogta a kezem, majd kihúzott az aulába. Aztán becsukódott a liftajtó és Peter eltűnt előlünk.
Egy nagy sóhaj után elindultam az étterem felé. Rob követett. Aztán megláttam Bettyt és Nikkit nem messze tőlünk. Meredten néztek a lift irányába.
Azonnal feléjük vettem az irányt.
-Mondjátok, hogy nem megint Peter csinált valami baromságot – néztem Bettyre.
Megrázta a fejét.
-Jennie itt volt az előbb. A lányával, Lucaval együtt. Beszélt Peterrel, aztán elment. Peter eléggé ki volt bukva, de nem akart róla beszélni. Azt mondta, most egyedül akar lenni – sóhajtott Nikki.
-Vajon mi zaklathatta föl ennyire? – kérdezte Rob mellőlem.
-Szerintem a mostani állapotában még a legkisebb dolgok miatt is kibukik – ingattam a fejem. – Talán csak nem volt még kész találkozni Jennievel.
-Én arra gondoltam, hogy valami Lucaval lehet – emelte föl a fejét Betty. – Mikor először meglátta, fölkapta a kezébe és még mosolygott is. És mikor elmentek, csak utána intett.
-Szerintem fölösleges találgatnunk. Majd elmondja, ha akarja – vonta meg Rob a vállát. – Tudjátok, mi férfiak nem szeretünk a gondjainkról beszélni.
-Robnak igaza lehet – gondolkodott el Nikki. – Peter is azt mondta, hogy majd később. Gondolom, el fogja mondani, de érthető, hogy felzaklatta a Jennievel való találkozás.
-Ti vacsoráztatok már? – tereltem el a témát.
-Igen, már végeztünk – bólintott Betty.
-Akkor mi megyünk – fogtam kézen szerelmemet. – Jó éjt! – köszöntem el, majd elindultam Robbal az oldalamon az étterem felé.

Elizabeth szemszöge

Miután Aliceék távoztak, Nikivel elindultunk a lift felé.
-Szerinted, mi történhetett? – fordult felém.
-Fogalmam sincs - ingattam a fejem. - Nem tudom, mi zaklathatta föl még ennél is jobban Petert.
-Hát igen, szegényt mostanában nagyon sok rossz éri.
Megnyomtam a lift hívógombját.
-Szerinted tényleg a lányáról lehet szó? – nézett rám kérdőn.
Bólintottam.
-Mikor Peter mesélt nekem a kislányáról, olyan áhítat volt a hangjában… Nagyon szereti Lucat. És ma is, mikor odaszaladt hozzá, fölkapta a kezébe és megpörgette. Láttad, hogy mosolygott? Mióta rajtakapta Jenniet Markkal, senki sem tudott belőle előcsalni egy igazán szívből jövő mosolyt – ingattam a fejem szomorúan. – És mikor Jennieék elmentek, csak szimplán utána integetett.
-Jennie eltiltotta volna tőle a saját lányát? – hüledezett Nikki.
Közben már a liftben voltunk, ami meg is érkezett a harmadikra, így kiszálltunk.
-Lehet – gondolkodtam el. – Bár erre semmi oka nem lenne. Hiszen ő csalta meg Petert, és nem fordítva.
-Majd Peter úgyis elmondja, ha jobban lesz. Nem érdemes ezen gondolkodnunk – vonta meg a vállát. – Viszont én megyek, mert bulizni megyünk néhányan, és még készülődnöm kell. Tényleg, nem lenne kedved velünk tartani?
-Nem, köszi, most nincs hozzá sok kedvem – ráztam meg a fejem.
-Ugyan Liz! – fogta meg a kezem. – Neked nem kéne rosszul érezned magad Peter és Jennie veszekedése miatt. Néha jót tesz egy kis felejtés – kacsintott.
-Nem Nikki, talán majd máskor. Tényleg nincs kedvem most bulizni.
-Hát jó, te tudod. Akkor majd legközelebb. De azt már nem hagyhatod ki – nevetett, majd elindult a szobája felé.
Én is így tettem, majd mikor beértem a szobámba, ledőltem a kanapéra.
Talán tényleg igaza van Nikkinek, és jót tenne egy kis bulizás, de semmi kedvem nincs most hozzá. Gondolatelterelésnek talán más is megteszi, mint hogy full részegre igyam magam.
Fölvettem a földről a könyvet, amit vacsora előtt kezdtem el, és újra nekiláttam az olvasásnak.
Teljesen kiment a fejemből, hogy kinyitottam kicsit az erkélyajtót. Azonban nem volt kedvem fölállni, így a könnyebb megoldást választottam, hogy ne fázzak. Fejem alá gyűrtem egy párnát és magamra húztam egy plédet.
Már jó ideje olvastam, mikor megéreztem a füstszagot a szobában. Azonnal fölkaptam a fejem, majd fölkeltem a kanapéról.
Odaléptem az erkélyajtóhoz, majd már csuktam is volna be, de megláttam Petert. Felkaptam egy meleg pulcsit magamra, majd én is kimentem az erkélyre.
-Azért ennyire nincs jó idő – csóváltam meg a fejem.
Peter póló nélkül állt a korlátnak támaszkodva.
Megvonta a vállát.
-Azt hittem, csak a forgatások alatt cigizel néha – a szavak akaratom ellenére is kissé megvetőre sikerültek.
Felém fordította a fejét.
-Sok mindent nem tudsz te rólam – vonta meg ismét a vállát.
-Akarsz róla beszélni? – lépetem közelebb az elválasztó korláthoz.
-Attól nem lesz jobb – nevetett fel keserűen. – Ezen már nem lehet segíteni vagy változtatni.
-De talán könnyítene rajtad, ha elmondanád valakinek – ajánlottam a lehetőséget.
-Miért akarsz mindenről tudni? – fordult hirtelen felém, de nem hátráltam meg.
-Mert érdekel, hogy mi van veled és szeretnék segíteni – néztem a szemébe elszántan.
Tett felém pár lépést, majd megállt előttem. Csak a választókorlát volt közöttünk.
Hosszú ideig csak nézett rám. Már épp kérni akartam, hogy mondja el, mi történt, de akkor megszólalt.
-Luca Mark lánya – suttogta halkan.
Ez a három szó elég volt hozzá, hogy ledermedjek. Elkerekedett szemekkel bámultam Peterre.
-Hogy… hogy micsoda? – hüledeztem.
-Jól hallottad – hajtotta le a fejét.
Egy pillanatra elfintorodtam, mikor megéreztem a tömény alkoholszagot.
-Erre nem megoldás, ha leiszod magad – fogtam meg a kezét. – Ettől csak még rosszabb lesz másnap.
-Annyival jobb minden gondomat elfelejteni és csak a mának élni – motyogta maga elé.
-Ugye mást nem vettél be? – fordítottam magam felé az arcát, hogy a szemébe nézzek.
Megrázta a fejét.
-Akkor ezt most eldobod – mutattam a cigire, amit ő csak ledobott a földre, majd eltaposott.
Aztán fölnézett rám. Arca elszánt volt. Összeráncoltam a szemöldököm.
A következő pillanatban megragadta a kezem és magához rántott. Ajakait lágyan az enyémekre tapasztotta. Egy pillanatra ledermedtem a meglepettségtől, de viszonoztam a csókját.
Ép kezével a hajamba túrt, mire még közelebb húzódtam hozzá. Nyelve közben mohón utat tört a számba. Készségesen viszonoztam hevességét.
Csak a következő pillanatban jöttem rá, mit is csinálunk. A belőle áradó alkohol- és füstszag észhez térített.
Nagy nehezen elfordítottam tőle ez arcom, mire a nyakamat kezdte csókolgatni, megnehezítve ezzel a dolgomat. Egy halk nyögés hagyta el a számat, de aztán határozottan eltoltam őt magamtól.
-Peter, te teljesen részeg vagy – ráztam meg a fejem zihálva.
Nem akartam még egy olyan alkalmat, mint kislánykoromban. Bár Peter nem ütött, hanem csókolt, ami egyáltalán nem lett volna ellenemre, de részegen sok hülyeséget csinál az ember.
-És ez talán gondot okoz? – hajolt ismét közelebb, de hátrébb léptem.
-Igen, gondot okoz! Te még nős ember vagy Peter! Ráadásul teljesen részeg. Holnap már lehet, nem is emlékszel rá.
A gondolatra összeszorult a torkom. Ha ez mind csak az én emlékeimben marad meg… Semmiképpen sem helyes, amit csináltunk. Részegen még talán Jenniet is visszavenné.
-Majd beszélünk, ha kijózanodtál. De meg ne lássak a kezedbe még egyszer cigit, mert én magam fogom eltörni az ujjaidat – mondtam komolyan, majd visszamentem a szobámba.
-Lisa – szólt utánam halkan, mire visszafordultam az ajtóból. – Nem jönnél át beszélgetni kicsit?
-Ha már nem lesz benned alkohol, esetleg szóba jöhet, de addig nem – ráztam meg a fejem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Kimerülten dőltem le az ágyra. Miért nehezíti meg a dolgomat? Miért kellett megcsókolnia? Annyi miért és én egyikre sem tudom a választ.
Hamar elnyomott az álom. Úgy ruhástul, ahogy voltam húztam magamra a takarót.

Másnap reggel ébredtem csak föl. Először még tudatlanul forgolódtam az ágyban, majd szép lassan elárasztották a fejemet az emlékképek. Sorban jöttek egymás után a képkockák, mígnem az este végére értem. A gyomromban évek óta szunnyadó pillangók újra repdesni kezdtek. Azt hittem, ez csak a tizenévesek körében lehetséges, de úgy látszik tévedtem. Az én gyomromban is vannak pillangók, csak eddig jól elbújtak. Ez a csók kellett hozzá, hogy újra feléledjenek. Mintha egy romantikus filmbe csöppentem volna.
Megráztam a fejem. Milyen butaságok jutnak eszembe.
Nagy nehezen fölkeltem az ágyból, és kimentem a fürdőbe, hogy letusoljak. Egyfolytában éreztem magamon a cigi és az alkohol szagát, pedig nem voltam kint sokat az erkélyen.
Mikor végeztem, felöltöztem. Az óra már fél kilencet mutatott. Ideje lenne lemenni reggelizni.
Zsebre raktam a mobilomat, majd kimentem a szobából.

Az étteremben már ott volt Alice, Rob és Nikki.
-Jó reggelt! – ültem le az egyik üres székre.
-Jó reggelt! – köszöntek.
Mindhármuk közül talán Rob tűnt a legkipihentebbnek.
-Nem sokat aludhattál az éjjel – ráncolta a szemöldökét Nikki.
-Eléggé kiborító éjszakám volt. De amint látom, ti sem vagytok valami élénkek – jelent meg halvány mosoly az arcomon. Többre most nem tellett tőlem.
-Peter elmondta, hogy mi történt? – döbbent meg Alice.
Bólintottam.
-De azt hiszem, ezt jobb, ha tőle tudjátok meg. Még abban sem vagyok biztos, hogy nekem el akarta mondani – húztam el a számat.
-Ezt hogy érted? – kérdezte Rob.
-Tegnap este Peter részegen, cigivel a kezében, póló nélkül álldogált az erkélyen.
-Az a valami tényleg nagyon kiboríthatta – ingatta a fejét Alice.
-Én is eléggé lefagytam, mikor megtudtam – sóhajtottam.
-Azért nem semmi. Hazaengedik a kórházból, és máris leissza magát? – viccelődött Rob. Valahogy nem tudott mosolyt csalni az arcomra.
-Ne vedd át Kel szerepét, mert a végén még kiábrándulok belőled – morogta Alice. Persze tudtuk, hogy nem gondolta komolyan, de azért Rob kissé összehúzta magát a széken és elhallgatott.
-Úgy tűnik, ez ragályos – sóhajtott Nikki.
Ezután már nem jött szóba Peter. Csak a tegnapi buliról beszélgettünk.
Miután befejeztük a reggelit, együtt indultunk vissza a szobánkba.
Fönt a folyosón összefutottunk Peterrel. Arca szinte tökéletes mása volt Aliceének és Nikkiének. Persze csak a kómásságát illetően.
Egy köszönés után elindult a lift felé.
-Lisa! – szólt mégis utánam. Megfordultam. – Beszélhetnénk? – kissé zavart volt.
Bólintottam, mire a többiek elmentek a szobájukba és csak ketten maradtunk a folyosón.
-Öhm, szóval… - kezdte habozva. – Tegnap este beszélgettünk, igaz?
Meglepetten pislogtam rá. Ez most tényleg egy kérdés volt?
-Igen – bólintottam rá végül.
-Csak mert tudod… én nem sokra emlékszem belőle.
-Igen, ezt gondoltam. Eléggé részeg voltál.
-Szóval bocsánatot szeretnék kérni. Nem nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, csak annyi rémlik, hogy te is kijöttél az erkélyre. Ha bármit csináltam vagy mondtam, azt nem gondoltam komolyan – rázta a fejét hevesen.
És pont ez volt az, amit nem akartam hallani. Pedig tudtam, hogy ez lesz.
-Igen, tudom. De ne aggódj, nem bántottál meg – mosolyogtam halványan.
A legjobb, ha a féligazságot mondom. Hiszen tényleg nem bántott meg, sőt! De jobb is, hogy nem emlékszik rá. Félő lenne, hogy újra kerülni akarna engem, és ezt nem akarom.