42. fejezet - Vallomás

Sziasztok!


Meghoztam a friss fejezetet és, mint ahogyan azt már Chat-ben említettem, most eléggé felgyorsulnak az események. Kíváncsi vagyok, hogy ennek ki fog örülni és ki nem :D Még hozzá tenném, hogy nem kell aggódni, emiatt a fordulat miatt még nincsen vége a történetnek és még egy ideig nem is lesz, mert tartogatok számukra még egy-két meglepetést ;) Szóval, ehhez a fejezethez most különösen várom a kommentárokat! :D Ne haragudjatok, de válaszolni nem biztos, hogy tudok majd rájuk, mert valamiért nem engedi a gép :/ Ha esetleg a következő fejezetig nem lenne jó, akkor a bejegyzésben válaszolok rájuk :) Szóval, várom azért a komikat! :)


Puszi

Peter szemszöge

Hátamat belülről az ajtónak döntve temettem az arcomat a kezeimbe. Kétségbeesetten járt az agyam, hogy mit is kéne most tennem. A vacsora Justinnal annyira felzaklatott, hogy kénytelen voltam rosszullétre hivatkozva feljönni a szobámba. Pedig biztosra veszem, hogy Alice-nek feltűnt a színészkedésem, mégsem állított meg. Tudta, hogy most nehéz nekem, de én nem engedtem neki, hogy segítsen. Egyedül kell megoldanom. Bár nem lesz egy egyszerű menet. Látszott Lizen, hogy komolyan gondolja ezt a dolgot Justinnal. Végig, amíg én lent voltam, egymás kezét fogva ültek az asztalnál, vagy éppen Justin karolta át a vállát. Képtelen voltam rájuk nézni. Azt kívántam, bár én érinthetném úgy őt, mint az a bájgúnár, bárcsak én csókolhatnám édes ajkait és simogathatnám selymes bőrét…

Egy könnycsepp folyt végig a szemem sarkától egészen le az államig, majd onnan leesett az ingemre. Próbáltam felidézni magamban a Phoenix-ben eltöltött időt. Hogy lehettem akkora barom, hogy nem jöttem már rá akkor, hogyan is érzek iránta? Annyival könnyebb lenne most. Ha akkor visszautasít, az még mindig jobb, mint hogy most ennyit szenvedek a vágyakozás miatt. Ha viszont minden összejött volna… Nem! Nem szabad már erre gondolnom! Most csak annak kell a szemem előtt lebegnie, hogy ezt a pancsert eltüntessem a környékről. Bár ez nehéz lesz, ha itt fog dolgozni, de nem engedhetem, hogy közelebb férkőzzön Liz szívéhez. Nem akarom őt megbántani és talán már így is túl sokáig hagytam fajulni a dolgokat.

Egy szusszantás után felemeltem a fejemet, majd feltápászkodtam a földről, ahová nem sokkal ezelőtt leültem. Megdörzsöltem a halántékomat, majd lassan elindultam a fürdő felé. Miután lezuhanyoztam, felvettem egy melegítőnadrágot, de a pólóval most nem foglalkoztam. Lekapcsoltam a lámpákat és eldőltem az ágyon. Reménykedtem benne, hogy hamar el tudok majd aludni és nem fognak rémálmok kísérteni, de mint ez az egész napom, az éjszakám is szerencsétlenül alakult.

Zihálva ültem föl az ágyban és a szemem azonnal az órára tévedt. Még csak fél egy volt, de én már egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Az álom teljesen felébresztett és féltem lehunyni a szemeimet. Nem akartam újra Liz megvető és dühös pillantásával farkasszemet nézni…

Teljesen kiizzadtan másztam ki az ágyból, majd ismét a fürdő felé vettem az irányt. A hideg víz kissé megnyugtatott, de fáradtságot még mindig nem éreztem. Sóhajtva feküdtem vissza az ágyba, majd magam elé húztam a laptopot és bekapcsoltam. Bár ne tettem volna… Idegesen szorítottam ökölbe a kezemet, ahogy megláttam a róluk készült képet. Itt sétáltak Vancouverben és láthatóan nagyon jól érezték magukat… Szinte kitéptem a laptopból a csatlakozót, majd egy mozdulattal kikapcsoltam az egészet. Így utólag belegondolva nagyon rossz ötlet volt már egyáltalán a bekapcsolása is.

Gondolkodva járkáltam fel-alá a szobában, míg végül a fáradság újra erőt vett rajtam és visszafeküdtem az ágyba. Elaludni azonban még egy jó ideig nem tudtam, ami másnap reggel eléggé meglátszott rajtam. Az arcom nyúzott volt, a szemeim alatt pedig lila karikák húzódtak. Borzalmas látványt nyújtottam és már előre láttam, hogy ez a nap sem lesz más, mint a tegnapi. Mogorva hangulatban öltöztem fel, majd indultam le reggelizni. Ahogy megláttam a folyosón Lisat, ez a mogorvaság rögtön elszállt belőlem és őszinte mosoly húzódott az arcomra.

- Jó reggelt – köszöntem rá azonnal.

- Neked is – sóhajtotta, amint megállt velem szemben. – Nem tűnsz valami kipihentnek – jegyezte meg az arcomat fürkészve.

- Ahogyan te sem – tereltem el magamról a figyelmét, mielőtt még bármit is kérdezhetett volna. – Minden rendben?

- Persze – bólintott nem túl meggyőzően.

- Liz, látom, hogy valami baj van – csóváltam meg a fejemet.

- Tényleg semmi, csak… a tegnap este nem alakult valami jól – húzta el a száját.

- Miért? – kérdeztem kíváncsian, de nem tudtam elrejteni a hangomból az izgatottságot. Szerencsére ez neki nem tűnt fel.

- Hát… öhm… Justin megkérdezte, hogy maradhat-e éjszakára és én elutasítottam őt. Igazából nem is tudom, hogy miért – mentegetőzött gyorsan, nekem pedig figyelmeztetnem kellett magam, hogy el ne mosolyodjak az előző mondatán. – Olyan érzésem van mellette, mintha még nem ismerném eléggé, pedig már évek óta nagyon jó barátok vagyunk. És lassan már ott tartok, hogy félek a vele való találkozástól – szomorodott el.

- Ezt meg hogy érted? – kerekedtek el a szemeim. Csak nem bántotta őt? Mert ha egy ujjal is hozzáért Lizhez az akarata ellenére, akkor én komolyan mondom, eltöröm annak a féregnek a kezeit. – Ugye nem bántott? – adtam hangot a félelmemnek.

- Dehogyis! – vágta rá azonnal. – Csak… nem is lehet ezt elmagyarázni… Ha belegondolok, hogy beszélnem kell vele, vagy találkozót kér, bármilyen követ megmozgatok, hogy valamilyen hihető alibit kitaláljak magamnak, hogy miért is nem lehet. Pedig nem akarom őt megbántani, de… így képtelen vagyok tovább lépni. Ne haragudj, nem is tudom, hogy ezt miért éppen neked mondom el – rázta meg a fejét zavartan, majd azonnal a lift felé indult.

- Hé, semmi gond – siettem utána, majd óvatosan megfogva a karját, megállásra késztettem őt. – Nem lehet, hogy csak egy kicsit több külön töltött időre lenne szükséged? – vontam fel a szemöldököm és fogalmam sem volt, miért segítem ki őt ebben a helyzetben. Hiszen nyíltan kimondta, még ha ő fel sem fogta, hogy így van, hogy nem tud beleszeretni Justinba. Akkor mi értelme erőltetni ezt a kapcsolatot?

- Gondolod, hogy csak ez lehet a baj? – nézett fel rám keserűen.

- Hát, nem szívesen hozom fel az én példámat… - mondtam tétován – de amíg még Jennie-vel házasok voltunk és néha, vagyis elég sokszor összevesztünk, jót tett egy kis külön töltött idő. Azonban te is tudod, hogy a mi kapcsolatunk ezután már nem tartott sokáig, de a ti esetetekben ez kicsit más.

- Akkor azt hiszem, le is mondom a ma esti vacsoránkat – szusszantott. – Holnap pedig úgyis elutazik, úgyhogy még a végén jó is kisülhet ebből – mosolyodott el kissé vidámabban.

- Elutazik? Hová? – lepődtem meg őszintén, ugyanakkor örömmel töltött el ennek tudata.

- Párhuzamosan a színházzal egy filmszerepet is megkapott, így folyamatosan utazgatnia kell majd. Pár nap itt, pár nap ott… – magyarázta. – Tegnap tudtam meg én is, amikor a vacsoránál elmondta nekünk.

Gondolatban óriási baromnak tartottam ezt a Justint. Nem gondolja, hogy egy ilyen hírt nem a barátai előtt kellene közölnie Lizzel, hanem mondjuk négyszemközt? Ezek szerint még csak ki sem kérte a véleményét a dologról.

- Gondolom, azután, hogy én feljöttem – állapítottam meg.

- Igen – bólintott rá. – Tényleg, jobban vagy? – fürkészte ismét átható tekintettel az arcomat.

- Persze, csak a fáradtság… - mosolyodtam el halványan. – Ez a fejfájás kikészít.

- Megértem – bólogatott. – Tegnap is olyan arcot vágtál, mint aki citromba harapott. Tényleg nagyon rosszul lehettél. De ha már előtte is fájt a fejed, nyugodtan visszamondhattad volna a vacsorát.

- Most már úgyis teljesen mindegy – vontam meg a vállaimat. – Gyere, menjünk reggelizni – indultam el most én, ő pedig követett engem.

- Beszéltél a napokban Alice-szel? Mármint négyszemközt? – kérdezte, amikor már a liftben voltunk.

- Nem sokat. Miért?

- Pár nap és itt lesz a szülinapja, és az tudod mit jelent… - vigyorodott el szélesen.

- Tényleg, ez teljesen ki is ment a fejemből – csaptam a homlokomra. – És még egyáltalán nem is sejt semmit sem?

- Szerintem nem – rázta meg a fejét. – És gondolom, egészen addig nem is fog. A buliról tudhat, de hogy itt lesznek a szülei és, hogy Rob megkéri a kezét, azt már csak akkor fogja megtudni – magyarázta lelkesen.

- Kíváncsi leszek az arcára – vigyorodtam el én is.

A lift eközben megérkezett a földszintre, így mindketten kiszálltunk és a szálloda étterme felé vettük az irányt.

- Sziasztok – köszöntünk az asztalnál ülőknek.

- Sziasztok – pillantottak fel ránk. – Hát ti, már megint együtt? – tette fel Nikki a direkt kétértelmű kérdést.

- Összefutottunk a folyosón – vontam meg a vállam, elengedve a fülem mellett a kérdés másik jelentését, majd kihúztam egy üres széket Liznek és ezután én is helyet foglaltam az asztalnál. A többi lány egyáltalán nem tűnt annyira izgatottnak a buli miatt, mint Liz, hiszen ők nem is tudtak a meglepetésekről. Bár Ash igencsak bepörgött az eseményekre, mert ő szervezte az egész bulit, Nikki pedig segített neki Rachelle-el karöltve. A megdöbbentő számomra azonban Kisten volt. Mosolyogva, szótlanul ült a helyén, amit nem tudtam hova tenni. Két gondolat futott végig az agyamon. Vagy tud róla, de már nem érdekli és örül, hogy Rob boldog, vagy nem tud róla és valami nagy belépőt tervez a bulira. Reméltem, hogy az első feltételezésem az igazság.

- Még jó, hogy most nem ragadtatok bent a liftben – kacsintott rám Ashley, amit Lizen kívül mindenki látott, ugyanis ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy nagyon erősen a tányérját fixírozta, pedig az még üres volt. Amióta leültünk az asztalhoz, végig ezt csinálta és ezt nem nagyon értettem. Erre azonban már ő is felkapta a fejét és szúrósan nézett a barátnőjére.

- Tényleg nagyon vicces, Ash, hogy majdnem elájultam a klausztrofóbiám miatt – forgatta meg a szemeit, de a szája sarkában mosoly bujkált.

- Peter biztosan mindent megtett volna azért, hogy levegőhöz juss – vigyorodott el.

- Jaj, Ashley, hagyd már ezt – intettem le. Liz már így is eléggé zavarban volt. Elmerengve ültem ezután a széken és sokszor lopva Lizre pillantottam. Néha összeakadt a tekintetünk, ami szokatlan bizsergéssel töltött el engem. A beszélgetés további témáira már egyáltalán nem figyeltem oda. Csakis ő járt a fejemben és az, hogy ezeket a dolgokat már nem halogathatom tovább. Tudnia kell, hogyan érzek iránta. Tisztában kell lennie vele. Még akkor is, ha ő nem viszonozza ezeket az érzéseket. Igaza volt Ginny-nek. Fél év sem telt bele és már képtelen vagyok másra koncentrálni. Most már lépnem kell.

- Liz… – szóltam utána, amikor reggeli után elsietett a szobája felé.

- Igen? – fordult vissza kíváncsian.

- Ha már szabad az estéd – céloztam a Justinnal való randi lemondására -, lenne kedved eljönni velem vacsorázni meg sétálgatni kicsit a városban? – kérdeztem kissé félve, de a hangom nagyon is határozott volt.

- Nem is tudom – tétovázott az ajkába harapva. – Rendben, legyen – bólintott rá végül, mielőtt még győzködni kezdtem volna őt.

- Remek, akkor hatra átmegyek hozzád, az megfelel?

- Persze – mosolyodott el. – Akkor este… - azzal eltűnt a szobájának az ajtajában.

Diadalittas mosollyal az arcomon vettem föl a kabátomat, majd indultam el a portához. Ma Liznek nem kellett forgatnia, nekem viszont volt egy közös jelenetem Kistennel, azaz Bellával. Ahogy megláttam őt a bejáratnál, elhatároztam, hogy rákérdezek nála erre a nagy jókedvre.

- Rob nem jön? – vontam fel a szemöldököm, ahogy elé értem.

- Nem, neki csak később kell mennie – rázta meg a fejét. – Indulhatunk?

- Persze – nyitottam ki előtte a szálloda ajtaját, majd őt követve kiléptem a friss levegőre. Mindketten beszálltunk a szálloda előtt álló, már csak ránk váró autóba, ami elvitt minket a forgatás helyszínére.

- Kristen… - kezdtem bele tétován.

- Hm? – nézett kifelé álmodozva az ablakon.

- Ugye nem tervezel semmi hülyeséget a partira?

- Nem – nevetett fel jókedvűen, ami eléggé meglepett. – Már régen beletörődtem, hogy Rob és Alice egy pár. Ráadásul Rob el is árulta nekem véletlenül, hogy mi a szándéka ezzel a hatalmas bulival. Ezek után, ha eddig nem sikerült, már amúgy sem tudnék ellene semmit sem tenni. De már nem is akarok. Tökéletesen megvagyok így magamban és élvezem, hogy egy csomó olyan dolgot megtehetek, amit Robbal az oldalamon egyébként el kéne felejtenem. Ő például Alice kedvéért minimálisra csökkentette a cigizéseinek a számát, de én erről képtelen lennék leszokni. Nekem szükségem van erre ahhoz, hogy túléljem a forgatásokat és ezt a nagy felfordulást a film körül. Néha depresszió közeli állapotba kerülök, és olyankor szükségem van arra, hogy levezethessem a feszültséget. Másfelől pedig, egy csomót bulizhatok, amikor csak időm és kedvem tartja. Bár az idei évem jóval húzósabb lesz, mint a tavalyi.

- Örülök, hogy végre észhez tértél – jegyeztem meg kuncogva.

- Nézd csak, ki beszél? – forgatta meg a szemeit. – Peter, most komolyan… Egy orbitálisan nagy barom vagy, amiért hagyod Lizt ezzel a talpnyaló Justinnal egyáltalán kapcsolatba kezdeni. Már nem mondom el még egyszer, hogy mindenki látja rajtatok kívül.

- Nem is kell – vontam meg a vállam. – Ma együtt vacsorázunk Lizzel – mosolyodtam el ismét.

- Tényleg? – lepődött meg.

- Igen – bólintottam.

- Ejnye, hogy pont akkor jut ez eszedbe, amikor már van valakije… Úgy tűnik, csak egy kezdőlökés kellett neked ahhoz, hogy végre észhez térj.

- Egyébként sem sokat tehettem volna ellene. Csak pár nappal később tudtam meg, hogy együtt vannak – szusszantottam mérgesen.

- Mit gondoltál, hogy Liz majd azonnal felhív téged, hogy talált magának valakit és te dobva vagy? – vonta fel a szemöldökét szkeptikusan.

- Természetesen nem, de én így is csak Alice-től tudtam meg. De most már mindegy. Azok alapján, amiket Liz mondott nekem, még egyáltalán nem késő beszélnem vele. Most még talán nem zavarom annyira össze a kijelentésemmel, mint mondjuk, ha hónapok múlva beszélek vele.

- Te tudod, de azt már nyáron is megtehetted volna és akkor ez az egész meg sem történik. Na gyere, a végén még elkésünk és leszedik a fejünket.

A forgatás eléggé elhúzódott, ami engem kezdett aggasztani. Már öt óra volt, amikor az utolsó kis jelenetet elkezdtük fölvenni, pedig elvileg már négykor végeznünk kellett volna. Pedig annyira igyekeztem, hogy időben befejezzük.

Az egyik kisebb szünetben előkerestem a mobilom és felhívtam Lizt.

- Szia Peter – köszönt bele mosolygós hangon. – Csak azt ne mondd, hogy mégsem jó a ma este. Már lemondtam Ash bevásárló körútját a városban – kuncogott.

- Ne aggódj, nem ezért hívtalak. Csak szólni akartam, hogy egy kicsit kések, mert elhúzódott a forgatás.

- Ó, rendben, semmi gond. Akkor mikorra várhatlak?

- Talán fél hétre, de legkésőbb hétkor már ott leszek – mosolyodtam el. – Most sietnem kell, hogy minél hamarabb végezzünk – kezdtem el hadarni, amikor Kris intett, hogy menjek már. Szia!

- Szia – köszönt el ő is gyorsan, majd kinyomtam a hívást.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat fölfelé. A lift most túl lassú lett volna az idegeimnek. Úgy éreztem, ezt az estét most nem szabad elszúrnom. Liznek tudnia kell, hogyan érzek iránta és ezt nem halogathatom tovább. Szinte berontottam a szobámba és azonnal a fürdő felé vettem az irányt, majd miután lezuhanyoztam, gondolkodva álltam meg a szekrényem előtt. Régen éreztem már ezt, hogy problémám lett volna az öltözködéssel, de végül úgy döntöttem, hogy nem nagyon térek el a hétköznapitól. Liznek valószínűleg feltűnne, és ezt nem akarom. Így egy sima rövid ujjú kockás ing és egy farmer mellett döntöttem. Csak nevettem magamon. Komolyan… ilyen problémái a nőknek szoktak lenni. Mintha nem is egy sima vacsorára készülnék, hanem egy randira…

Miután elkészültem, az órára pillantottam. Elégedetten mosolyodtam el, ahogy láttam, hogy még csak alig múlt pár perccel fél hét. Kezembe vettem a kabátomat, és kiléptem a szobából, bezárva magam mögött az ajtót.

Ütemesen háromszor kopogtam be Lizhez és már hallottam is bentről a sietős lépteket az ajtó felé.

- Szia – mosolyodott el szélesen, ahogy meglátott engem.

- Szép estét – mosolyogtam én is, majd egy nagyot nyelve a tekintetemet visszairányítottam csodás idomairól az arcára. – Nagyon jól nézel ki – mondtam elismerően. Még a gyönyörű szó sem lett volna elég kifejező rá, de a viselkedésem már így is több volt, mint átlagos. Ő ugyanis egy fehér, szinte átlátszó, hosszabb blúzt vett fel, alá egy fehér pántos ujjatlannal, egy fekete leggings-et és egy hosszú szárú csizmát.

- Köszi! Gyere be, mindjárt készen vagyok – invitált be a szobájába, majd el is tűnt a fürdő felé.

Ahogy körülnéztem, elégedetten állapítottam meg, hogy még egyetlen férfi holmi sincsen a szobájában. Végül is, miért lenne. Pont ma mondta, hogy visszautasította Jsutint, amik maradni akart éjszakára. Ezek szerint még nem aludt itt. Semmi oka nem lett volna rá, hogy bármit is itt hagyjon.

- Készen is vagyok – lépett ki a fürdőből öt perc után. Ha ez lehetséges volt, most még jobban nézett ki. A frufruját szabadon hagyta oldalra tűrve, de a haja felső rétegét egy kissé púposan csatolta össze hátul, valamint egy kis sminket is felvitt az arcára, de ez csak egy enyhe szemceruzából és szempillaspirálból állt.

- Akkor indulhatunk? – kérdeztem, miután felvette a csizmáját és mindketten magunkra vettük a kabátot is, amihez ő még egy sálat is csatolt.

- Igen – bólintott.

Ahogy kiléptünk a szállodából, én a karomat nyújtottam Liznek, aki azonnal el is fogadta azt.

- Mit szeretnél? Taxizzunk vagy sétáljunk? – fordultam felé kíváncsian. A levegő eléggé hűvös volt és nem akartam, hogy fázzon.

- Sétáljunk, ha már ezt ígérted – mosolyodott el.

Lassan indultunk el, ösztönösen afelé az étterem felé, ahol már szinte törzsvendégeknek számítottunk.

- Nem sokat beszélgettünk mostanában – jegyeztem meg halkan, pár perc csendes sétálgatás után.

- Eléggé elfoglalt voltam Justin miatt – sóhajtott. – Legközelebb szóljatok rám, mert Nikkiék is panaszkodtak, hogy elhanyagoltam őket az utóbbi időben – húzta el a száját.

- Nekem eszem ágában sem volt panaszkodni – vetettem ellent. – Ez várható volt ebben a helyzetben, csak mind hiányoltuk a társaságod.

- Ígérem, hogy nem lesz több ilyen – döntötte a fejét a vállamra. – A ti társaságotok is hiányzott nekem. Csak annyira azzal voltam elfoglalva, hogy… - hirtelen megakadt és elpirulva sütötte le a tekintetét.

- Hogy? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian és az arcát fürkésztem közben.

- Nem érdekes, erről inkább nem szeretnék most beszélni. Csak elrontanám vele ezt a jól induló estét.

- Rendben, majd elmondod máskor, ha akarod. Inkább mesélj arról, hogyan ment a kibékülés a szüleiddel?

- Nagyon jól – vidult fel azonnal. – Olyan jó, hogy anya végre megbocsátott. Csak az az egyetlen rossz ebben, hogy most még jobban hiányoznak. John-nal is nagyon jól kijöttünk a nyár végén már, és most már ő is kezd hiányozni. Lassan már tényleg olyan lesz, mintha a vérszerinti apám lenne – mosolyodott el szélesen.

- Ennek örülök – kuncogtam fel. – Már kezdesz is úgy beszélni róla. Ha látnád magad, mekkora lelkesedéssel mondtad mindezt…

- Tényleg? – lepődött meg. – Ennyire feltűnő lenne?

- Csak úgy ragyogtál – nevettem fel. Magamban azt kívántam, bár akkor csillogna így a két gyönyörű, kék szeme, amikor rólam beszél. Hogy akkor is egyfolytában mosolyogjon, amikor velem van. De legalább annak a tudata megnyugtatott, hogy amikor Justinról beszél, ez egyáltalán nincsen így.

- Nem is gondoltam volna – jegyezte meg elgondolkodva.

Szép lassan elértünk az étterem elé, ahová indultunk, így bementünk és leültünk egy félreeső kis asztalhoz. A pincér szinte azonnal kijött hozzánk. Mind a ketten egy-egy pohár vörösbort kértünk, ami percek alatt még oldottabbá tette a hangulatot. Miután megrendeltük az ételt és azt ki is hozták nekünk, jó ízűen láttunk neki a vacsoránknak.

- De régen volt már ilyen – sóhajtott fel, mikor már az étel felét megette.

- Mire gondolsz? – pillantottam fel rá, miután lenyeltem a számban levő falatot.

- Hogy ilyen nyugodtan vacsorázhattunk – mosolyodott el. – Most egyáltalán nem hiányzik Ashley nyüzsgése és beszólogatásai. Jobb így csöndben vacsorázni. Ráadásul még a társaság is jó és beszélgetni is tudunk. Amikor Justinnal vacsoráztunk együtt, sosem volt csönd, mert ő egyfolytában kérdezgetett az elmúlt három évről – forgatta meg a szemeit. – Mindenről részletesen beszámoltam neki, de hát, te tudhatod a legjobban, hogy amiről nem akarok beszélni, azt elég nehéz kihúzni belőlem. Ebben az esetben nekem annyival könnyebb volt, hogy ő ismerte a múltamat.

- Amit velem még most sem akarsz teljes egészében megosztani – tettem hozzá egészen halkan, mire ő rögtön elhallgatott és elgondolkodva nézett rám.

- Nem, Alice-en kívül nem szándékozom senkivel sem megosztani. Nem akarom, hogy sajnáljatok engem és téged ismerve még… - ismét elakadt.

- Igen?

- Ha helyes a feltételezésem, akkor nagy valószínűséggel még bajba is keveredhetnél emiatt – válaszolt, jól megválogatva minden egyes szavát. – És bármivel is próbálkozol, most még biztosan nem fogom elmondani – tartotta fel a kezeit ellenkezően, ahogy meg akartam szólalni.

- Rendben – törődtem bele végül. Nem akartam kierőszakolni belőle a választ.

Csendben tovább fogyasztottuk az ételt, majd mikor mind a ketten végeztünk, kikértük a desszertet is.

- És, neked van valami terved a szülinapodra? – kérdezte hirtelen.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza, kissé még a gondolataim hatása alatt.

- Nem szeretnél valamilyen partit te is? – mosolyodott el. – Alice biztosan szívesen megszervezné – nevetett.

- Na, pontosan ezért nem akarom – borzongtam meg. – Nekem bőven elég, ha ti ott vagytok, a szüleimmel pedig majd beszélek. A Karácsonyt aztán úgyis otthon töltöm – magamban hozzátettem, hogy remélhetőleg az ő társaságában -, így akkor majd találkozom velük és Ginny-vel is.

- Pedig azért egy buli igazán kijárna neked – nevetett fel halkan. – Nem mindennap lesz 38 éves az ember.

- Ha megéri ez a film azt az időt, megígérem, hogy 40. születésnapomra rendezhettek egy bulit – forgattam meg a szemeimet.

- Vigyázz, mit ígérsz, mert ha minden igaz, még két film vissza van.

- Tényleg komolyan gondoltam – vontam meg a vállam. – Most viszont még nem szeretnék nagy felhajtást. Ha ebben a nagy zűrzavarban még túlélem ezt a két évet, akkor lesz okom az ünneplésre – viccelődtem.

- Most inkább nem mondom ki, amit gondolok… - nevetett hitetlenkedve. – De ez hülyeség. Ha Rob és Kris túlélte az első évet, akkor neked is menni fog a többi.

- Krisről jut eszembe – tereltem el másfelé a témát. – Beszéltem vele ma délelőtt. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem feltűnt, hogy reggelinél túlságosan jó kedve volt. Viszont mikor rákérdeztem, azt mondta, esze ágában sincs elrontani Rob meglepetését. Már beletörődött, hogy együtt vannak és ezután a lépés után már nulla az esélye Rob-nál.

- De hát ő honnan tudott róla? – lepődött meg Liz.

- Rob véletlenül elszólta magát neki – vontam meg a vállaimat. – De így még jobb is. Megnyugodtam, mert azt hittem, hogy valami nagy belépővel készül majd és mindent elront.

- Ennek örülök. Bevallom, Kristen miatt én is aggódtam egy kicsit, de ezek szerint teljesen fölöslegesen.

Az elkövetkezendő percekben nem sokat beszéltünk, csak mind a ketten ettük a desszertünket, majd miután végeztünk, én intettem a pincérnek, hogy fizetni szeretnénk.

- Nem fázol? – fordultam felé, amikor már egy ideje visszafelé sétálgattunk a szállodához.

- Még nem – rázta meg a fejét mosolyogva.

- Tud róla Justin, hogy ma együtt vacsoráztunk? – kérdeztem hirtelen.

- Nem – sóhajtott. – Éppen elég volt neki az is, hogy a mai estét mégsem vele töltöm.

- És nem félsz tőle, hogy egy lesifotós lekap minket és ő meglátja a képet?

- Nem, nem zavar, ha megtudja, hiszen csak vacsoráztunk – vonta meg a vállát, engem viszont ez a kijelentése elbizonytalanított. – És egyébként sem szokott utánam kémkedni.

Kényszeredetten elmosolyodtam. Ha az este úgy folytatódik, ahogyan én azt elterveztem, akkor abból nagyon nagy zűrzavar lesz.

Már félúton jártunk a szálloda felé, amikor újra megszólaltam.

- Biztosan ne hívjak inkább egy taxit? Úgy látom, nagyon fázol – jegyeztem meg, megdörzsölve a karját.

- Nem vészes a helyzet – rázta meg a fejét. – Ezt a pár percet már kibírom.

- De tényleg, semmiből sem állna taxit hívni – erősködtem tovább. Nem akartam, hogy megfázzon.

- Nem kell, tényleg.

- Akkor gyere ide – nyújtottam ki felé a karomat. Rövid hezitálás után közelebb lépett hozzám és szorosan hozzám simult.

- Köszi – lehelte egészen halkan.

Mosolyogva indultam tovább, Lizzel az oldalamon és nem sokkal később meg is érkeztünk a szállodához. A szobájához érve szinte teljesen természetesnek vettem, hogy engem is behívott, ami viszont ezúttal reménnyel töltött el. Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, ő a kanapéhoz sétált, és úgy ahogy volt, kabátostul, sálastul és cipőstül leült rá, két tenyerével a karjait dörzsölgetve. A fejemet csóválva sétáltam oda mellé, miközben kibújtam a kabátomból, amit aztán a kanapé karfájára dobtam.

- Miért nem engedted, hogy taxit hívjak? Teljesen átfagytál – ültem le mellé, majd magamhoz húztam reszkető testét.

- Mindjárt jól leszek – makogta reszkető ajkakkal, de közben szorosan hozzám bújt.

- Én nem úgy látom – csóváltam meg a fejem. – A végén még megfázol itt nekem.

Percekig csak csendben ültünk a kanapén, majd Liz egyszer csak megmozdult és óvatosan eltolt magától.

- Azt hiszem, most már teljesen átmelegedtem – húzta le egy könnyed mozdulattal a kabátjának a cipzárját, majd a levett ruhadarabot ő is a karfára terítette.

A fejemben villogott egy képzeletbeli lámpa, ami azt jelezte, hogy lépjek, mielőtt még nem késő és fáradtságra hivatkozva visszaküld a szobába, viszont egy még erősebb, piros villogás is ott volt mellette. Ez viszont pontosan a másiknak az ellenkezőjét jelentette.

Ahogy ott ültünk egymás mellett, képtelen voltam nem őt nézni. Csodás vonásait és alakját… Nagyot nyeltem a látványra és szinte pont ebben a pillanatban Liz felém fordította a fejét. Nem szólt semmit, és ahogy a tekintetünk összefonódott, már én sem tudtam megszólalni. Pedig el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem őt, hogy azt akarom, hagyja ott Justint és legyen az enyém… de egy hang sem jött ki a torkomon. Lassan emeltem föl az egyik kezemet, hogy a haját a füle mögé tűrjem, ezzel kissé szabadon hagyva kecses nyakát. A lélegzete elakadt, ahogy az ujjaim leheletfinoman érintették a bőrét. Óvatos mozdulatokkal simítottam végig az arcán, majd a nyakán, hogy ha tiltakozni akar, megtehesse, de láthatóan nem voltak ellenére az érintéseim. Lassan hajoltam hozzá egyre közelebb, de nem húzódott el. Tekintete szinte égette az enyémet, de amikor már csak pár arasznyira voltam tőle, szemeit fokozatosan lehunyta. Aztán az ajkunk végül összeért. Finom csókot leheltem rá, majd egy kicsit elhúzódtam. A szemei még mindig csukva voltak, de a mellkasa ezúttal már szaporán emelkedett le föl, ahogy zihálva szívta be a tüdejébe a levegőt. Visszahajoltam hozzá, hogy újra megcsókolhassam, de ezúttal már sokkal szenvedélyesebben. Az ujjaim beletúrtak selymes tincseibe, így vonva közelebb őt magamhoz. A másik kezem eközben a derekára csúsztattam, majd onnan a hátára és közelebb húztam a testét az enyémhez. Nem tiltakozott. Ezúttal már ő is szenvedélyesen viszonozta a csókot. Már éppen ismét el akartam húzódni, hogy végre kimondhassam, amiért valójában itt vagyok, mert ennyi már éppen elég volt bátorításnak, de ő az ujjait a hajamba fűzte és nem engedte, hogy elszakadjak tőle. Lelkesen viszonozta minden érintésemet és én ezen felbuzdulva, az egyik kezemet a combjára csúsztattam, a másikat pedig a hátára és finoman eldöntöttem őt a kanapén. Ő a karjait a nyakam köré kulcsolta, míg én tovább simogattam az oldalát, közben egy pillanatra sem válva el édes ajkaitól. Aztán a csókjaimmal tovább haladtam az állára, majd le a nyakára, mire mellkasából halk sóhaj szakadt fel. Tudtam, hogy meg kell állnom, de egyszerűen képtelen voltam rá. Olyan régen vártam már erre a pillanatra… hogy ujjaim alatt érezhessem selymes bőrét. A kezeim automatikusan indultak el felfelé, feljebb gyűrve a blúzt, majd becsusszantak a puha anyag alá, áttérve a hátára. Liz halkan felnyögött, de nem állított meg. Ajakaim visszatértek az övéihez, míg a kezem egyre feljebb csúszott a blúza alatt.

- Peter… - zihálta a vállamba markolva. – Peter, várj! – próbált meg eltolni magától. – Állj meg! – nyögte két csók között.

Lassan húzódtam hátrébb tőle, várva, hogy mit akar, de ahogy szemeiben könnyek csillantak, rögtön tudtam, hogy valami baj van.

- Mi ezt nem tehetjük – tiltakozott, még hátrébb tolva magától.

- Már miért ne tehetnénk? Liz, olyan régen próbálom már elmondani ezt neked. Talán az a két csók nem volt elég bizonyíték neked, hiszen mind a kettőt letagadtam, hogy szívből jött volna. De valóságos volt. Nem csak holmi vonzalom, amit irántad érzek – néztem komolyan a szemébe. – Ha nem vagy mellettem, őrületesen hiányzol, ezt a nyáron volt alkalmam megtapasztalni. Ha pedig mellettem vagy, úgy érzem, mégsem vagy elég közel hozzám.

- Ne mond ezt – hunyta le a szemét. – Ne folytasd! – zokogott fel.

- Ki kell mondanom, mert így van és képtelen vagyok tovább magamban tartani. Csak mond ki, hogy te nem érzel még csak egy csöppnyi hasonlót sem irántam és én eltűnök innen. Akkor soha többé nem zaklatlak téged az érzéseimmel, csak mond ki nyíltan a szemembe.

Megrázta a fejét.

- Ne csináld ezt! Köztünk nem lehet több barátságnál. Nem szabad! – tolt rajtam egyet még határozottabban, majd felült mellettem és gyorsan a helyére igazította a blúzát. A szemeiből patakokban folytak a könnyek, teljesen megállíthatatlanul. – Nekem ott van Justin! Én ezt nem tehetem veled. Mellettem te nem lehetnél boldog.

- Ha csak Justinról van szó… én várok. Várok rád, nem sürgetlek. De én csak melletted lehetek boldog. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor először megcsókoltalak ott az erkélyen. Mert igaz, hogy nem voltam éppen teljesen magamnál, de az alkohol csak felerősített ahhoz, hogy meg merjem tenni.

- Nem, nem csak ezekről van szó – zokogott keservesen. – Ez nem működhet.

- Liz…

- Kérlek, Peter, csak menj el! – vágott közbe, arcát a kezeibe temetve. – Hagyj most egyedül. – Meg akartam szólalni, de ő újra megállított. – Csak menj el! – zokogta kissé hangosabban.

Lassan felálltam a kanapéról, majd a kezembe vettem a kabátomat. Még egy ideig tétován néztem Liz rázkódó testét, de végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha most tényleg egyedül hagyom őt. Sok lehetett ez neki most egyszerre, ráadásul ő tényleg nem az a típus, aki megcsalja a barátját. Talán ez zaklathatta föl most a leginkább.

Kissé még kótyagosan a meglepettségtől és a csókoktól mentem át az én szobámba, de még mielőtt beléphettem volna az ajtón, valaki megállított.

- Peter, hát te meg hol voltál? – jött a kuncogó hang a hátam mögül, de ahogy megfordultam és szembenéztem Alice-szel, az arcáról rögtön lefagyott a mosoly. – Mi történt?

- Ne kérdezz semmit, csak menj át Lizhez. Szüksége van most valakire, aki támogatja és, akivel mindent megoszthat. Kérlek, vigyázz rá és ne hagyd, hogy bármi őrültséget csináljon.

Ezzel otthagytam őt, meglepetten állva a folyosón, és becsuktam magam mögött az ajtót.

41. fejezet - Elhatározások

Sziasztok!

Itt is lennék a friss fejezettel, mint azt chat-ben már írtam is, most kivételesen ismét ezen a blogon, mert most ehhez volt több ihletem :) Itt végre belekerült a képbe az egyik viszonylag friss ötletem is, amit az előző bejegyzés alkalmával már említettem is nektek :D Nem tudom, ki mit fog szólni hozzá, szerintem az eseményeket azért jelentős mértékben felpörgette ;) Kíváncsi leszek a véleményetekre :D Remélem, azért tetszeni fog a fejezet :) Ezúttal lesz benne egy kisebb veszekedés is, ami, ha úgy vesszük, itt most elkerülhetetlen volt :/ És itt még hozzátenném azt is, hogy képtelen vagyok őket sokáig haragban tartani és gondolom, ezzel most el is árultam, hogy annyira vészes nem lehet a dolog :)  Jó olvasást a fejezethez! :)

Puszi

Liz szemszöge

Ahogy reggel kinyitottam a szemeimet, rögtön tudtam, hogy ez az elhatározásom végleges. Nem fogok egyetlen – na, jó, tulajdonképpen kettő – férfi miatt szenvedni egész életemben. Igenis lehet felhőtlenül boldog életem egy olyan férfi mellett, aki szeret engem és talán én is tudnám őt viszont szeretni. Talán az lesz a legjobb, ha előre figyelmeztetem őt.

Olyan hirtelen ugrottam ki az ágyamból, hogy egy pillanatra megszédültem és megtántorodva kaptam el az éjjeliszekrény sarkát. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, amíg kissé magamhoz tértem, majd elindultam lefelé a konyhába. Anya már ott volt, és várt minket a kész reggelivel.

- Jó reggelt, Lizzy – köszöntött mosolyogva. – Látom, jól aludtál. Sikerült kipihenned magad? – kérdezte.

- Igen, bár ez lehet, hogy még az elmúlt két hét hatása – jegyeztem meg kissé szkeptikusan.

- Ugyan már! – legyintett.

- Mi a reggeli? – ültem le én is az egyik székre.

- Rántotta – kuncogott. – Van még pirítós és csináltam pár szendvicset is – tette hozzá nevetve.

- Hm… - tettem rá egy pirítóst a tányéromra. – Egyébként – szólaltam meg nem sokkal később -, gondolkodtam azon, amit tegnap este mondtál.

- Tényleg? – derült fel kissé az arca. – És mire jutottál?

- Lehet, hogy tényleg érdemes lenne adnom egy esélyt Justinnak. Talán, ha megbeszélem még vele az elején, hogy miként is állnak most a dolgok körülöttem…

- Állj! Állj! Állj! – szakított félbe hirtelen. – Úgy érted, hogy össze akarsz jönni Justinnal? Mármint ezzel a Justinnal?

- Igen – bólintottam rá kissé értetlenül -, hiszen te mondtad, hogy ezt kellene tennem.

Kissé csalódott arcot vágott, de ez rögtön el is tűnt a vonásairól, mielőtt még rájöhettem volna, hogy miért is reagált így erre a kijelentésemre. Ezt tőle örököltem. Képesek voltunk elrejteni a valódi érzéseinket, ha a helyzet éppen ezt kívánta.

- Igen, tudom, csak meglepett, hogy ilyen hamar döntöttél – mondta végül. – Azt hittem, hetekig ezen fogsz még rágódni – jegyezte meg felvont szemöldökkel.

- Túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan álmokat kergessünk, amik sohasem válhatnak valóra – vontam meg a vállamat, mélyet sóhajtva. – Justin rendesen ember és… szemmel láthatóan, mint ahogyan azt te is mondtad, teljesen belém esett – motyogtam szemlesütve.

- Talán pont ez a baj veled! Hogy nem mondod ki az érzéseidet! Helyette inkább csak dagonyázol a fájdalmadban. Nézd csak meg… Justin kiöntötte neked anno a szívét és az összes érzését és te, bár először elutasítottad, most mégis megpróbálod vele. Nem gondolod, hogy esetleg az a bizonyos Férfi is adna a kapcsolatotoknak egy esélyt? Ha nem félnél annyira a visszautasítástól, most Londonban lehetnél!

Fogalmam sem volt róla, anya honnan tud ennyi mindent rólam. Vagy talán csak én képzelem bele mindenbe ezt az őrültséget, hogy mindenki azzal nyaggat, hogy üljek már le beszélgetni Peterrrel?

- Nem tudom, mire gondolsz – mondtam végül határozottan.

- Hát jó, te tudod, de szeretném majd tudni a fejleményeket – mutatott rám halvány szigorúsággal a hangjában.

- Rendben – hagytam rá, majd nekiláttam megenni a reggelimet.

Már éppen végeztem, amikor megjelent Justin is a konyhaajtóban.

- Jó reggelt – köszönt fáradtan mosolyogva. – És jó étvágyat a hölgyeknek – dobta le magát a mellettem levő székbe.

- Neked is – mosolyogtam vissza rá.

- Uh, ne is mondd… förtelmes éjszakám volt – hunyta le egy pillanatra a szemeit. – Valamiért egész éjjel nem bírtam aludni.

Felálltam a székből, majd mögé állva végigsimítottam a hátán, megállapodva a kezeimmel a vállainál és finoman megmasszíroztam őket.

- Talán csak nem bírod ezt a meleget – jegyeztem meg, ahogy elkaptam anya gyanúsan megvillanó tekintetét. – Én most felmegyek a szobámba átöltözni – indultam el a konyhaajtó felé. – Van valami programunk mára?

- Nem, nincsen – rázta meg a fejét anya és intett, hogy nyugodtan mehetek.

A következő pár nap változatosan telt. Legalábbis az érzéseim eléggé változatosak voltak. Az egyik pillanatban még úgy éreztem, működhet ez a kapcsolat Justin és köztem, a másik pillanatban viszont, mintha elfújták volna ezt a csodás érzést. És ez legtöbbször akkor fordult elő, amikor szóba jött, hogy ő is Vancouverben fog élni. Talán a túl sok vele együtt eltöltött idő tudata rémisztett meg, vagy csak Petertől féltem, azt nem tudom. Ó, istenem, miért kell neki folyton a fejemben járnia? Ez az együtt eltöltött két hét ilyen szempontból csak még nehezebbé tette a helyzetemet. Hogyan fogok tudni a szemébe nézni, amikor bemutatom nekik Justint, mint a barátomat? És hogyan fogom ezt elmagyarázni Nikkinek meg Alicenek? Nekik mégsem vallhatom be, hogy sokszor semmi kedvem Justinnal lenni, hanem legszívesebben tényleg Londonba repülnék Peter-höz.

Abban már most biztos voltam, hogy már a Justinnal való beszélgetés is nehéz lesz. Miért gondolkodom én már ennyire előre, hiszen még együtt sem vagyunk! Először talán vele kéne ezt megbeszélnem, nem pedig rögtön a következményekre gondolni. Azokon ráérek utána rágódni.

- Justin… - kopogtam be hozzá tétován a vendégszobába.

- Igen? – nyitotta ki pár másodperc elteltével az ajtót. – Mit szeretnél? – kérdezte kissé meglepetten.

- Beszélgetni – haraptam zavartan az alsó ajkamba. – Bemehetnék? Vagy, ha gondolod, te is átjöhetsz hozzám…

- Nyugodtan gyere be – nyitotta szélesebbre az ajtót, hogy beengedjen. – Ülj csak le – mutatott az ágyára, ahol én kényelmesen el is helyezkedtem Már amennyire ebben a helyzetben kényelmesen érezhettem magam. – Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte kíváncsian.

- Kettőnkről – feleltem lassan, félve pillantva fel rá. Ő csak meglepett arccal bámult rám és várta, hogy megmagyarázzam ezt a, számára felfoghatatlan, mondatot. – Nos… én tudom, hogy te mindig is… khm… vonzódtál hozzám. És volt egy rövidebb kapcsolatunk is még a film forgatása idején, ami tulajdonképpen csak egy-két csók volt, úgyhogy ezt nem is igazán nevezném kapcsolatnak – magyaráztam zavaromban össze-vissza. – Viszont most úgy döntöttem, hogy mégis szeretném veled komolyabban megpróbálni – mondtam ki a végén egy szuszra.

- Tessék? – döbbent meg. – Miért döntöttél most így ilyen hirtelen? – vonta össze a szemöldökét.

- Nézd, én nem fogok hazudni neked – sóhajtottam. – És képtelen vagyok magamra olyan jelzőket használni, pedig illenének rám és nyugodtan mond meg a szemembe, de… - mély levegőt vettem és csak azután folytattam. – Szeretnék végre boldog lenni egy olyan férfi mellett, aki szeret engem és úgy, ahogy vagyok, minden hibámmal és velem járó veszteséggel együtt elfogad. Te minden titkomat ismered. Tudsz mindent, ami a múltamban történt velem. És te meg is érted a helyzetemet.

- És gondolod, hogy elég, ha az egyik fél részéről megvannak ezek a dolgok? – vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét.

- Természetesen nem, de én úgy érzem, hogy tudnálak szeretni téged. Már úgy értem, beléd tudnék szeretni és nem csak a barátomként tekinteni rád. Eddig ezt meg sem próbáltam, ezért nem mondhatjuk azt, hogy nem lehetséges.

- Akkor ezt miért nem annak a másik pasinak mondod? – kérdezte kissé mérgesen. – Tudom, hogy ezt mind most azért mondtad, hogy megpróbálj túllépni valaki máson.

- Nem, félreértesz! én nem pótléknak akarlak téged használni! És az a kapcsolat is reménytelen… nem elég, ha csak az egyik fél szerelmes – magyarázkodtam hevesen.

- Ismerős a helyzet, igaz? – kérdezte gunyorosan. – Viszont, ha már így alakult, miért is ne… - hajolt hozzám közelebb egy pillanat alatt és a következő másodpercben már csak azt vettem észre, hogy az ajkai az enyémre tapadnak és hevesen csókolni kezdett.

Éreztem valami régről ismert, szorító érzést a hasamban, de nem tudtam rájönni, hogy mit jelent. Helyette inkább sírni tudtam volna, ami kezdett egyre jobban aggasztani. Fájt, hogy ezúttal nem Peter csókolt meg. Hogy nem az ő édes ajkait érezhettem és ízlelhettem most…

Fel sem tűnt, hogy amíg Peterre gondoltam, az ajkaim automatikusan reagáltak Justin heves követelőzésére. Hirtelen már nem is a házunkban, hanem a Phoenix-i szállodában találtam magam és, aki mellettem ült az ágyon, az nem Justin, hanem Peter volt. Ő tűrt bele szenvedélyesen a hajamba és szinte még az illatát is éreztem magam körül a levegőben.

Hirtelen döbbentem rá, hogy mit is csinálok és zaklatottan húzódtam hátrébb Justintól.

- Ennyire azért nem lehetett rossz – jegyezte meg kuncogva, ahogy meglátta az arckifejezésemet.

- Nem… nem is – ziháltam, bár ez most inkább a zaklatottság miatt volt, mintsem a csóktól.

Justin még egy apró csókot nyomott az ajkaimra, majd felállt mellőlem és kissé félrefordított fejjel nézett le rám. Megfordult a fejemben, hogy most talán azon gondolkodik, melyik elmegyógyintézetbe zártasson be engem. Végül pár perc elteltével újra megszólalt.

- Talán tényleg működhet – mondta halkan, talán csak magának beszélve. Meglepetten kaptam fel a fejemet. Az előbbi kis „álmom” miatt én nem éppen így éreztem, de ő ezt nem tudhatta. – Persze, csak ha tényleg akarod. És természetes te adod az ütemet. Tudom, hogy a múltadban történtek még most is mély sebként élnek benned, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod – mosolyodott el, miközben lágyan végigsimított az arcomon. Én is halványan elmosolyodtam. Na, pontosan ez volt az, amit a változatosság alatt értettem.

- Egyébként – szólalt meg újra ő, miután visszaült mellém az ágyra -, mikor kell visszautaznod Vancouverbe? Csak mert gondoltam, mehetnénk esetleg együtt.

- A hétvégén – feleltem egyszerűen. – Szombatra foglaltattam le jegyet.

- És? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor veled tarthatok?

- Ó, persze – bólintottam rá.

Hamarosan el is jött az a bizonyos szombat és én könnyezve öleltem át anyát és - már magamban is így hívtam - apát, mielőtt még a taxiba szálltunk volna. Justin mosolyogva karolta át a derekam, ami most még jól is esett. Szükségem volt a támaszára. Most, hogy Anyával és apával is végre egyenesbe jöttek a dolgok, sokkal nehezebb volt elválnom tőlük. És ez most nem csak egy egyhetes tábor volt, ahová nyaranta mentem, amikor még kicsi voltam. Ez már a nagybetűs Élet volt, ahol egyedül – ez esetben Justinnal és a stábbal kiegészülve -, szülők nélkül kellett boldogulnom.

Ezek alatt a napok alatt egyszer sem beszéltem Peterrel, ami úgy tűnt, hatásos megoldásnak bizonyult. Bár azt nem mondanám, hogy emiatt kevesebbszer jutott volna az eszembe, sőt! Viszont könnyebb volt Justinra koncentrálnom, amikor kettesben töltöttünk el egy kis időt.

Ahogy a taxi kiért a reptérre, Justin fizetett, majd kiszállva a kocsiból, kivettük a csomagjainkat. Komolyan, már azon lepődtem volna meg, ha a paparazzik nem jelennek meg azonnal, ahogyan mi felbukkantunk. Vajon honnan kaphatják az infókat, hogy éppen honnan hová tartunk?

- Mit gondolsz, kéne már tudniuk rólam? – hajolt kissé közelebb hozzám Justin.

- Miért ne tudhatnának? – vontam meg a vállamat. – Ha téged nem zavar… - mosolyodtam el, majd apró puszit nyomtam a szájára. Legbelül szinte ujjongtam, de nem értettem, hogy miért. Vajon csak magamnak akarom bebizonyítani, hogy igenis túl tudok lépni Peteren és bele tudok szeretni Justinba? Szinte láttam, ahogy a sok vaku villan körülöttünk erre a jelenetre. Valamiért elégedettséggel töltött el a tudat, hogy legalább a Peterről és rólam készült cikket megcáfolhatom. Még, ha az én részemről volt is igazságalapja, őt nem szólhatják le amiatt, hogy ilyen szerencsétlenül fogta ki a kolléganőjét. Habár, melyik nő szeme nem akadna meg egy ilyen férfin? Ebben a pillanatban teljesen át tudtam érezni Jennie akkori helyzetét.

Amint felszállt a gép, kissé megnyugodva engedtem el magam a puha ülésben.

- Minden rendben? – érintette meg a kézfejemet Justin. – Olyan feszült voltál egész délelőtt.

- Csak izgulok a forgatás miatt – vágtam rá azonnal a hazugságot. Miféle kapcsolat lesz ez, ha már most nem vagyok hozzá őszinte? – A nyár még úgy kezdődött el számunkra, hogy még azt sem tudtuk, a nyaraláson kívül látjuk-e még egymást valaha. Másfelől pedig már maga a könyv is megfogott, így izgulok, hogy milyen lesz majd a film. Pedig hát, az még kicsit odébb lesz.

- Szóval hiányoznak a kollégáid – állapította meg vigyorogva.

- Igen, ez is benne van – bólintottam rá.

Az út további részét csendben tettük meg. Én hamarosan elaludtam Justin vállának dőlve, míg ő a fejét az enyémre hajtotta. A kezünket összekulcsolta a karfán, amiért végül is nem ellenkeztem. Hiszen mi most már egy pár vagyunk.

Peter szemszöge

A nyár további része, miután elhagytuk Magyarországot, kínzó lassúsággal telt. Szinte kivétel nélkül minden percben Liz járt a fejemben, ami kezdett egyre inkább az őrületbe kergetni. Úgy éreztem, mintha a köztünk levő távolság most még nagyobbra nőtt volna. Az első napokban még beszéltünk párszor telefonon, de aztán ez is kezdett fájdalmassá válni. A tudat, hogy beszélhetek, de nem lehetek vele, nem ölelhetem magamhoz őt… mindennél gyomorszorítóbb érzés volt. Mindketten egyre kevesebbet kerestük a másikat és az utóbbi napokban már egyáltalán nem is beszéltünk. Bár én nem egyszer a kezembe vettem a telefonomat, hogy most csak azért is felhívom, mert nem akartam, hogy az én össze-vissza érzéseim miatt romoljon el a barátságunk. Végül mindig lemondtam erről a tervemről. Már nem tudtam saját magamban sem eldönteni, hogy miről tudnánk beszélni anélkül, hogy ki ne csúszna valami félreérthető megjegyzés a számon.

Így hát, eljött az utazásom napja is. Vissza kellett utaznom Vancouverbe a forgatásra és, hogy szembesüljek a Liz és köztem levő megváltozott helyzettel. Talán mindketten érezhettük, hogy a két hetes nyaralás alatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Pedig előtte sem voltunk rosszban, sőt!

Elbúcsúztam anyáéktól, akik kivétel nélkül naponta felhozták nekem az Emília-Jennie-Liz témát. A végére már kezdtem megszokni és megtanultam elhárítani ezeket a kérdéseket, vagy egyszerűen csak elengedtem őket a fülem mellett.

- Szerintem fogadd meg a tanácsomat, és lépj végre – suttogta halkan a fülembe Ginny, ahogy hosszan átölelt. – Egy próbát megér, nem? – mosolyodott el szélesen.

- Talán megfogadom a tanácsodat – sóhajtottam mélyet, majd kiléptem az ajtón.

Leszállva a Vancouveri repülőtéren, a fotósok azonnal előkerültek mindenfelől. Pár vakut is láttam villanni, de most ez zavart a legkevésbé. Két őr között haladtam végig, egészen az autóig, ami csak rám várt. Hihetetlen, mennyivel jobban megadják most ennek a módját, mint egy évvel ezelőtt. A rajongók nem tudtak egy méteres körzeten belül megközelíteni engem, bár most nem voltak olyan sokan. Még… Szerencse, hogy ilyen késői időpontban érkezett a gép.

Elérve a szállodához, ismételten kicsit nagyobb lett a felhajtás körülöttem, de éppen csak addig, amíg be nem léptem a szálloda ajtaján. Ott hirtelen minden elhalkult körülöttem és végre egy teljesen nyugodt környezetben érezhettem magamat. A portánál elintéztük a szobámat és megkaptam a kulcsomat, valamint azt is megtudtam, hogy a többiek szinte már mind itt vannak. Felérve a másodikra, szinte azonnal Alice-be ütköztem.

- Szia Peter! – ölelt át azonnal mosolyogva. – Hogy telt a nyarad? – nevetett.

- Az elmúlt napokat otthon töltöttem – vontam meg a vállamat. – De képzeld, két hétig Magyarországon voltam – kuncogtam én is.

- Tényleg, és hogy érezted magad? – viccelődött.

- Jaj, Alice, hiányzott már ez a pörgés – csóváltam meg a fejemet vigyorogva, miközben megálltam a szobaajtóm előtt és babrálni kezdtem a zárral.

- Találkoztál már Bettyék-kel? – kérdezte óvatosan.

- Nem, de láttam, hogy a stáb nagy része már itt van. Gondolom, mindenki ezen a szinten – feleltem egyszerűen.

- Igen, de… figyelj, nem akarom, hogy szívrohamot kapj, ha meglátod őket, úgyhogy… - kezdett bele tétován.

- Miért, valami baj van? – fordultam meg azonnal rémülten. Hirtelen eszembe jutott, hogy liz talán emiatt nem hívott az utóbbi napokban. Én hülye, pedig csak kerültem őt. Hogy lehettem ekkora barom?

- Nem… nem mondanám bajnak, csak… - makogott össze-vissza.

- Alice, bökd már ki! – sürgettem.

- Tudod ki az a Justin Kirk?

- Persze, Liz említette egyszer, hogy pár éve együtt forgatott vele, miért? – vontam fel a szemöldököm.

- Nos… hát… ők… tulajdonképpen most… együtt vannak – nyögte ki végül. Ahogyan a kilincsért nyúltam, a kezem megállt a levegőben és úgy éreztem, ebben a pillanatban még a vér is megfagyott az ereimben. Nem, nem lehet, hogy tényleg ezt mondta. Biztosan csak félrehallottam valamit. Liz sosem beszélt úgy Justinról, mint akiért annyira odalenne, vagy érezne valamit iránta. – Peter, jól vagy? – érintette meg a vállamat Alice. – Én nagyon sajnálom, igazából nem is értem, hogy hirtelen miért döntött így…

- Hagyd, Alice, nem a te hibád – intettem le őt, magam elé motyogva a szavakat. – Én szúrtam el mindent – sóhajtottam, majd beléptem a szobába.

- Micsoda? – döbbent meg. – Tehát tényleg igaz, hogy… hogy… te… és ő… - nem bírta értelmesen befejezni a mondatot.

- Mi igaz, Alice? Az, hogy mire tudatosul bennem, hogy érzek valamit iránta, teljesen felfordul minden? Hiszen ti mondogattátok mindig ezt! Ezt akartátok, vagy nem? – morogtam kissé mérgesen. Természetesen nem rá haragudtam, hanem saját magamra, de ezen most már úgysem tudok változtatni.

Idegesen dobtam le a csomagjaimat az ágy mellé, majd megfordultam, hogy szemben álljak vele.

- Mit akarsz most csinálni? – kérdezte kissé megszeppenten az előbbi kirohanásomtól.

- Szerinted mit kéne tennem? – tártam szét a kezeimet. – Szakítsam szét őket? Vagy valljak be neki mindent? Mert ezt nem fogom megtenni. Ha ő Justinnal boldog, akkor én ezt nem fogom megakadályozni. Örülök, hogy végre nincsen egyedül… - sóhajtottam, majd az arcomat a tenyereimbe temetve ültem le az ágy szélére. – Most kérlek, menj el, Alice – motyogtam, ahogy leült mellém és átkarolta a vállamat.

- Dehogy megyek! A végén még bánatodban felvágod itt nekem az ereidet – bosszankodott. – Még jó, hogy én mondtam el neked. Figyelj, próbálj meg pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Liz előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy Justin nem hozzá való és ő is… - egy pillanatra elhallgatott – szóval, utána már léphetsz felé.

- Ez már rég nem erről szól – ráztam meg a fejem. – Lesz, ami lesz, megpróbálom a lehető legjobb arcomat mutatni a dolog irányába. Most viszont kérlek, tényleg menj el. Egyedül szeretnék lenni egy kicsit – néztem fel rá kérlelően. Valamit láthatott a szemeimben, mert egy bólintás után azonnal felállt és elhagyta a szobát.

Miután ő kiment, én azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt, közben magamhoz véve a fürdéshez szükséges dolgokat. Egy zuhany talán majd megnyugtat kissé.

Éppen mikor kiléptem a fürdőből, kopogtattak az ajtón.

- Egy pillanat – szóltam ki, miközben elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, majd gyorsan átdörgöltem a hajamat a törölközővel. –Igen…? – nyitottam ki az ajtót, aminek a túloldalán egy igencsak nem várt személy állt.

- Szia Peter – mosolyodott el Liz, ahogy meglátott engem, majd beljebb lépve szorosan átölelt. – Örülök, hogy megérkeztél te is.

- Hogyhogy átjöttél? – néztem rá az órámra, miután elengedtük egymást, majd vissza rá. – Már igen csak késő van.

- Gondoltam, átjövök üdvözölni téged – mosolygott, megvonva közben a vállát. – Találkoztam Alice-szel a folyosón, miután ő eljött tőled, de amikor bekopogtam, nem nyitottál ajtót, így gondoltam, biztosan nem hallod. Most ismét visszajöttem, és ezek szerint, éppen fürdőtél – mért végig.

- Igen – bólintottam rá nevetve a gondolatmenetére. – Jó meglátás.

Bár a zuhany is segített megnyugodni, Liz közelében mintha el is felejtettem volna teljesen a történteket. Furcsállottam ugyan, hogy ő még csak szóba sem hozta eddig, de minden bizonnyal nem ezzel akart üdvözölni.

- Hogyhogy ezzel a késői géppel jöttél? – kérdezte.

- A mai napot még Ginny-vel akartam tölteni – feleltem egyszerűen. – És anyáékkal is keveset találkozom év közben, úgyhogy gondoltam, kiválasztom a lehető legkésőbbi időpontot.

- Értem – bólintott rá. – Most viszont, ha nem haragszol, én megyek is… - kezdett bele, tétován az ajtó felé pillantva. – Nem akarlak zavarni, sem pedig feltartani és én is eléggé fáradt vagyok már. Örülök, hogy megint itt vagy – ölelt meg újra szorosan, majd miután elköszöntünk egymástól, ő visszament a saját szobájába.

Zavarodottan ültem le az ágyam szélére, miközben az előbbi pár perces jelenet újra meg újra lejátszódott a fejemben. Liz átjött engem üdvözölni és még csak meg sem említette, hogy miért nem hívott az utóbbi napokban. Pedig általában felváltva kerestük egymást, de ő egyszer csak már nem hívott. Vajon ennek Justin az oka? Hirtelen eszembe jutott, hogy talán ő már régen tudja, hogyan érzek iránta, csak nem akar megbánta azzal, hogy nemet mond nekem. Talán Justint is emiatt nem említette meg nekem.

Erre a gondolatra éreztem, ahogy a torkom összeszorul és a legszívesebben engedtem volna lefolyni azokat a könnycseppeket, amik kikívánkoztak a szememből, de nem hagytam magam elgyengülni. Liz láthatóan boldog most, és én ezt nem fogom tönkretenni. Nekem bőven elég lesz az is, ha minden nap mosolyogni látom. A forgatásokat pedig csak átvészelem valahogyan. Végül is, annyira sok közös jelenetünk nem lesz.

A másnap reggel gyorsan eljött. Az éjszakát végigaludtam, így egyetlen álmomra sem emlékeztem, ami talán jobb is volt. A tegnap történtek annyira felzaklattak, hogy azt hittem, egész éjjel nem tudok majd aludni, de úgy tűnik, a fáradtság erősebb volt ez úttal, aminek nagyon örültem. Lassan, komótosan kezdtem el öltözködni. Egy egyszerű farmert és egy kockás rövid ujjú inget vettem föl. Különösképpen nem foglalkoztam többet magammal. A hajamba párszor beletúrtam, majd kilépve a szobából, bezártam magam mögött az ajtót és elindultam le, hogy megreggelizzek.

A hetek csak teltek és én azon kaptam magam, hogy egyre kevesebbet beszélgetek Lizzel. Már nyoma sem volt közöttünk annak a zavartalan jókedvnek, ami a nyaraláson körülvett minket. A forgatások után ő sokszor azonnal Justinhoz ment, bár ezt ő be nem vallotta volna nekünk, legalábbis nekem egyszer sem mondta. Egyre jobban kezdett bennem kiélesedni a gyanú, hogy tényleg csak engem nem akar megbántani, vagy éppen elveszíteni, mint barátot. Pedig tudhatná, hogy ilyen miatt képtelen lennék rá haragudni. A mai nap azonban másként alakult. Reggel, amikor beültünk a kocsiba, hogy elmenjünk a forgatásra, ő bejelentést tett.

- Nem szeretnétek valahova elmenni ma este? – kérdezte. – Örülnék neki, ha megismerkednétek Justinnal… személyesen is.

Kettőnkön kívül még Ash és Jackson ült a kocsiban és mindketten mosolyogva bólintottak rá az ötletre.

- De, persze, szívesen. Hova mennénk? – kérdezte Ashley máris izgatottan.

- Emlékeztek arra a bárra, ahol tavaly is voltunk? – kérdezett vissza Liz.

- Persze – mormogtam magam elé. – Felejthetetlen este volt – jegyeztem meg gunyorosan.

Mind a hárman értetlenül néztek rám.

- Most meg mi bajod van? – hitetlenkedett Liz. – Napok óta kerülsz engem, alig állsz szóba velem, most pedig leszólod az ötletemet. Az már régen volt és mennyi lenne szerinted az esély arra, hogy Mark most is ott lesz? Egyébként is, velem lesz Justin, úgyhogy kétlem, hogy tudna bántani bárki is – bosszankodott.

Szó nélkül fordítottam el a fejemet az ablak irányába, miközben legszívesebben felpofoztam volna saját magamat. Miért kellett nekem megszólalnom?

Liz még mindig dühösen szállt ki a kocsiból, amikor megérkeztünk és azonnal a sminkesek felé vette az irányt. Szomorúan néztem el utána, amíg Jackson mellém nem lépett.

- Ezt jól elszúrtad, haver – csóválta meg a fejét. – Mi ütött belétek? Tényleg olyan kiélezett mostanában közöttetek a hangulat. Valami gond van? Min vesztetek már megint össze?

- Nem vesztünk össze semmin sem, egyszerűen csak ilyen ez a nap. Úgy tűnik, bal lábbal keltem fel ma reggel – mérgelődtem, majd én is elindultam a lányok után.

A mai napot a születésnapi parti tökéletesítésével töltöttük, nem sok sikerrel. Ugyanis Liz és én is folyamatosan elrontottuk a szerepet és, amikor Jaspert kellett volna megállítanunk, a mozdulatokat is mindig elfelejtettem.

- Mi van ma veletek? – tárta szét a karját Chris, mire Liz szikrázó pillantást vetett felém. Na nehogy már ez is csak az én hibám legyen.

- Csak egy kis szünetet kérünk – indultam el határozottan felé, majd megfogtam a karját és magammal húztam egy csöndesebb sarokba, ahol már nem hallhattak minket a többiek.

Liz szemszöge

Iszonyatosan mérges voltam, amiért Peter újra meg újra megnehezítette a dolgomat. Próbáltam, tényleg igazán próbáltam a lehető legtermészetesebb módon viselkedni vele, de ő mintha teljesen meghülyült volna. Ő kerül el engem, nem hajlandó velem kettesben maradni, hogy beszélgessünk… És most még ő van kiakadva?

Miután elhúzott engem az egyik csöndes sarokba, pár másodpercig még csöndben volt és csak mereven nézett rám. Aztán mély levegőt vett és végre megszólalt. A hangja nyugodt volt, de kiéreztem belőle a bosszankodást.

- Elizabeth… – kezdett bele halkan. Az, hogy a teljesen nevemen szólított, teljesen elvette még a maradék jókedvemet is. – Én nem akarok veled ilyen kis hülyeségeken veszekedni. Nem tudom, miért gondolod azt, hogy én kerüllek téged, mert ez egyáltalán nincsen így. Csak amikor végzünk a forgatással, te rendszerint Justinnal találkozol, és nem tudunk beszélgetni. Az, hogy nem futunk össze olyan gyakran, mint a múlt évben, nem csak rajtam múlik. Úgyhogy kérlek, ne húzd fel magad minden ilyen kis apróságon – nézett mélyen a szemembe.

- Ezt most valóban muszáj volt megosztanod velem, köszönöm szépen! Én is tudom, hogy kevesebb időt töltünk együtt, mint eddig, ezt én is észrevettem. De akkor azt mond meg nekem, hogy miért nem jöttél le velem egyszer sem vacsorázni azóta? – vontam kérdőre őt. Nagyot nyeltem és kimondtam a legfájdalmasabb mondatot számomra. – Nem vagyunk egy pár, Peter, úgyhogy ne viselkedj úgy, mintha elhanyagolnálak, mert nem találkozom kevesebbet veled, mint a többiekkel, sőt!

Peter fájdalmas arckifejezéssel nézett rám hosszú pillanatokig, majd elfordult és elsietett az öltözők felé. Már abban a pillanatban megbántam a szavaimat, ahogy kiejtettem őket a számon, de már nem tudtam visszaszívni őket. Bárcsak tehettem volna. Tétován indultam el utána, de végül meggondoltam magam és visszafordultam a többiek felé, akiknek nagy része értetlenül nézhette végig az egész jelenetet, mert most elkerekedett szemekkel és tátott szájjal néztek hol rám, hol Peter után.

Nekem azonban a torkomon akadt a szó és végül én is elindultam az öltözők felé, de nem Petert keresve, csak egy üres öltöző után kutatva.

Peter szemszöge

Bár iszonyatosan bántottak Liz szavai, nem szólaltam meg. Nem akartam olajt önteni a már így is hatalmas lángokban álló tűzre. Helyette inkább elfordultam és elsiettem az öltözőbe. A folytatás ezzel itt meg is szakadt számunkra, mert amikor én ismét előmerészkedtem, hogy igenis szembe nézek Lizzel, addigra ő már eltűnt.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte Kristen, akinek az aggodalma ezúttal valóságos volt. – Még soha nem voltatok ennyire fasírtban egymással – vonta össze a szemöldökét.

- Csak rossz napunk volt mindkettőnknek – sóhajtottam, majd beültem a kocsiba, ahová Kris és Rob követett ezúttal. Ashley valószínűleg Lizzel tartott, Jacksont pedig sehol sem láttam, így úgy gondoltam, hogy ő is elment már előbb. Chris nem vágott valami jó képet a dologhoz, de őt is meglepte ez a veszekedés. Ilyen még sosem fordult elő a forgatáson.

Ahogy visszaértünk a szállodába, én azonnal Liz szobája felé vettem az irányt. Többször is bekopogtam, de nem nyitott ajtót.

- Liz, kérlek, beszélnünk kell! – még mindig semmi. Bár nagy baromnak gondoltam magam, amiért a történtek után még én futottam őhozzá, mégsem érdekelt most az különösképpen, hogy még nagyobb hülyét csinálok magamból.

Aztán az ajtó egyszer csak kinyílt és egy magas, barna hajú férfi jelent meg a túloldalán. Felvont szemöldökkel nézett rám, de a látványa teljesen megdöbbentett. Nem gondoltam volna, hogy Liz nincsen egyedül.

- Maga biztosan Justin – állapítottam meg végül, mire a férfi bólintott. – Beszélhetnék Elizabeth-tel?

- Ő most nem nagyon szeretne látni téged – mondta határozottan.

- Liz, kérlek, itt vagy? – kérdeztem kicsit hangosabban, elnézve Justin válla mellett. – Muszáj beszélnünk – kérleltem őt.

Egyszer csak megjelent vékony alakja a keskeny folyosón, és Justin mellé sétálva nézett rám. A szemei vörösek voltak a sírástól, így a sminkje is elmosódott kissé, ugyanis azt még nem mosta le az arcáról. Körülbelül én is így nézhettem ki.

- Mit szeretnél? – vonta fel a szemöldökét.

- Beszélgetni – feleltem még mindig döbbenten.

- Konkrétabban? – vonta fel a szemöldökét.

- Négyszemközt megbeszélni a dolgokat – mondtam futólag a mellette álló férfira pillantva.

- Justin, megtennéd, hogy egy kicsit magunkra hagysz minket? – sóhajtott végül, rövid tétovázás után.

- Biztosan? – fordult felé az említett, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

- Igen, ne aggódj, megleszek – mosolyodott el Liz halványan.

Justin megához vette a kabátját, majd kilépett a szobából, de úgy, hogy a vállával kissé meglökött, ahogy elhaladt mellettem.

- Egy óra múlva itt leszek – biztosította az ajtóban álló Lisat, majd elindult a lift felé.

- Nem jössz be? – nyitotta szélesebbre az ajtót.

- De, persze… - léptem el mellette, majd ő becsukta mögöttem az ajtót.

Beérve a szobába, mindketten tétován álltunk meg, majd hosszú hallgatás következett.

- Akkor azt hiszem, kezdem én – szólalt meg végül ő, mélyet sóhajtva. – Sajnálom, amiért annyira durván beszéltem veled és hidd el, nagyon megbántam minden egyes szavamat - hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Nem szeretnélek elveszíteni és fáj, hogy ennyire keveset találkoztunk az elmúlt hetekben. Még csak egy hónapja tart a forgatás, de mi ismét azon a szinten vagyunk, ahol egy évvel ezelőtt.

- Úgy tűnik, egyre gondoltunk… Mert én is ugyanezért akartam bocsánatot kérni. És én ugyancsak félek, hogy elveszítem a barátságodat, pedig fontos vagy nekem – mondtam őszintén. Ez igaz is volt, részben, hiszen tényleg fontos volt nekem, de már nem csak, mint barát.

Rövid tétovázás után végül elém lépett és szorosan átölelt, mire az én karjaim is erősen fonódtak köré. Olyan jó volt végre újra a karjaimban tartani őt. Érezni a teste melegét és a belőle áradó bódító illatot. Varázslatos volt.

- Tudom, hogy egy kicsit furcsán fog ez hangozni, hiszen neked ott van Justin, de… mit szólnál egy vacsorához? Kizárólag baráti vacsorához? – mosolyogtam le rá, miközben a kezeim még mindig a derekán pihentek.

- Benne vagyok – bólintott rá azonnal. – Majd megbeszélem Justinnal is, mert ő viszont eléggé ki van bukva rád. Nagyon nem tetszett neki a viselkedésed.

- Ha ez számít, jöhetnek Aliceék is – ajánlottam, miközben a legszívesebben kitéptem volna a nyelvemet. Kettesben akartam lenni vele, nem pedig baráti körökben, de ha ez az ára annak, hogy több időt töltsünk együtt, vállalom. Talán egy idő után Liz új barátja is megbékél a helyzettel.

- Ha más nem megy, majd bevetem ezt – bólintott rá halványan elmosolyodva. – És mikor lenne egyébként ez a vacsora?

- Mondjuk holnap? A megszokott helyen? – nevettem el magam.

- Rendben – egyezett bele. – Most viszont menj, mert Justint ismerve nemsokára itt lesz, és nem úgy szeretném megbeszélni vele ezt a vacsora dolgot, hogy te is itt vagy. Nem kellene emiatt átszabatnod az arcodat – kuncogott.

- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra – kacsintottam rá, majd elengedtem a derekát. – Egyébként… - fordultam még vissza hozzá az ajtóból – Hová megyünk akkor ma este?

- Végül úgy döntöttünk, hogy sehova – vonta meg a vállát. – Justin majd együtt vacsorázik velünk és akkor megismerhetitek őt – mosolyodott el halványan.

- Oké – motyogtam halkan. – Akkor én most tényleg megyek. Vacsoránál találkozunk. És még egyszer… ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően, majd kiléptem az ajtón.

40. fejezet - Önfeledt szórakozás és a meglepetésvendég

Sziasztok!


Nos, megjöttem a friss fejezettel, ami egyben egy szép kerek szám is :D Most még egy kicsit hosszabb is lett, mint ahogy eddig megszokhattuk - röpke tíz oldal Word-ben :D -, amit a most támadó ihletemnek köszönhettek :D Már régóta rágtam magamban egy témát a folytatással kapcsolatban, és ezt nemsokára meg is valósítom. Hogy kinek mennyire fog tetszeni, na, ez kérdéses, de szükséges ez is a folytatáshoz... Remélem, tetszik majd nektek a fejezet :D És amint ígértem, az előző bejegyzésben feltett két kép mellé most kaptok még egyet :D Jó olvasást! :)


Puszi

Liz szemszöge

Örültem, hogy végre sikerült Peterrel úgy elbeszélgetnünk, hogy egy pillanatig sem kellett feszengenünk egymás közelében. Mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna és mi teljesen elölről kezdhettünk mindent. Aznap éjjel végre álommentesen aludhattam és reggel is kipihenten és mosolyogva ébredtem. Azóta a napok ugyanilyen felhőtlen boldogságban teltek. Egyetlen félreérthető vagy kétértelmű mondatot nem ejtettem el előtte, ami kezdett engem is megnyugtatni. Talán így egy év után végre sikerül normális emberként viselkednem mellette. Már rám férne egy kis nyugalom.

És most eljött ez a nap is. Korán reggel beültünk a kocsikba, hogy még a nyitás előtt odaérjünk az Aquaparkba. Óriásit tévedtem a fiúkkal kapcsolatban, mert míg azt hittem, hogy csak Kellant hozza lázba a csúszdák gondolata, addig a többiek is éppen olyan lelkesedéssel fogadták ezt a programot, mint ő. Még Peter is mintha tíz-tizenöt évet fiatalodott volna.

Amikor végül bejutottunk a hosszú sorban állás után, elkezdtük keresni a megfelelő helyet, ahol mindannyian jól elférünk. Nem sokkal később meg is találtuk, Kellan kérésére jó közel a csúszdákhoz. Szinte még le sem pakoltunk, ő már indulni is akart fürdeni. Mind vele tartottunk, hiszen ezért jöttünk ide. A hangulat kezdett egyre jobb és jobb lenni. Nevetve próbáltuk ki az összes csúszdát és az egyetlen dolog, ami le tudta törni a jókedvünket, az a sok sorban állás volt. Ahogy lassan közelítettünk a délelőtt végéhez, úgy lett egyre több ember a strandon. Néhányan érdeklődve fordultak meg utánunk, főleg amikor meghallották, hogy még csak nem is magyarok vagyunk. Alice a hasát fogva a nevetéstől próbálta elmesélni nekünk az egyik ilyen élményét. Hiszen ő tudott magyarul és így ő mindent értett, amit rólunk mondtak. Azonban nem mindenki kezelte ezt ilyen könnyen. A nagy meglepetést Peter okozta. Idegesen mordult fel mögöttem, ahogy a sorban álltunk, majd hátra fordult és mondott valamit magyarul a mögöttünk álló fiúcsoportnak. Ash, Nikki és Jackson is értetlenül bámult rá, de Peter csak legyintett. Míg Nikkiéket a magyar szavak, addig engem a hangnem lepett meg. Mit mondhattak azok a fiúk, amire Peter ennyire hevesen reagált?

- Gond van? Mit mondtak?  - fordultam hátra hozzá, de ő csak leintett.

- Nem érdekes – mormogta maga elé.

- Valóban? Ha annyira nem érdekes, miért akadtál így ki rajta? – vontam fel a szemöldököm.

- Csak nem tetszett, amit rátok mondtak… és fantáziáltak… hangosan! Azt hitték, hogy nem értjük őket – forgatta meg a szemeit.

- Jaj, Peter – kuncogtam fel. – Köszi, hogy ennyire védesz minket, de ezen nem kellene kiakadnod – érintettem meg a karját. – Hallottunk már ilyet úgy is, hogy értettük, amit mondtak ránk.

- Persze, csak ti nem értettétek ezt – szusszantott, majd a derekamra téve a kezét kicsit megtolt, hogy haladjunk a sorral. Egy pillanatra megdermedtem, de megrázva a fejemet inkább a szavaira koncentráltam.

- Miért, mit mondtak? – kezdett egyre kíváncsibbá tenni ez az egész, amiért Peter elhallgatja előlünk.

- Nem fogom elismételni – rázta meg a fejét határozottan. – Arra rá nem tudnátok venni.

- Hát jó – adtam fel a kérdezősködést, majd megint léptem egyet a sorban. Majd máskor rákérdezek újra, de most úgysem fogja elmondani, ez már látszott rajta.

Sorban próbáltuk ki az összes csúszdát és persze a gumimatracos és páros csúszások sem maradhattak el. A fiúknak még ez is csak a viccelődésből állt, mert minden kanyarban fel akartak minket borítani.

- Mit szólnál valami kajához? Én már kezdek éhes lenni – fordult hozzám Peter az egyik csúszásunk után.

- Jó ötlet – bólintottam rá. – Csak előbb szóljunk Alice-nek.

Miután vele is megbeszéltük, ő végül úgy döntött, hogy mi nyugodtan mennyünk előre, ő majd összeszedi a többieket és majd utánunk jönnek. Végül is, Peter azért valamennyire kiigazodik itt is, ami a beszédet illeti.

- Még most sem akarod elmondani, hogy mit beszéltek rólunk azok a fiúk? – hajoltam hozzá kicsit közelebb, ahogy a kövezett, keskeny úton sétáltunk, keresgélve a bódék között. – Kíváncsivá tettél – böktem oldalba, amikor még pár másodperc elteltével sem válaszolt.

- Elégedj meg annyival, hogy a mai tizenéveseknek elég mocskos a fantáziájuk – mondta hűvösen. – És még csak nem is értettem az egészet! – szusszantotta kissé idegesen. – Ne haragudj, de ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. És bármennyire is szeretnéd, én nem fogok olyan szavakat kimondani…

- Oké – nyögtem ki végül kissé csodálkozva. Bár igencsak hízelgő volt számomra, hogy Peter ennyire felhúzta magát egy ilyen beszóláson, még ha nem is csak nekem intézték azokat a szavakat, de az már kevésbé tetszett, hogy egyáltalán ilyet kellett megélnie. Nem is értem… ő is tapasztalta már, milyen, ha egy rajongó túlzásokba esik és olyanokat mond, amit talán nem is gondol komolyan. Mert velem ez nem egyszer előfordult már.

- Mit szólsz ehhez? – mutatott hirtelen egy kisebb faház felé. Nagy táblákon felfüggesztve volt közszemlére téve a kínálatuk. Előtte kis asztalok álltak, négy-négy székkel körülvéve.

- Nekem jó lesz. Úgysem tudom, hogy mit raksz elém, mert nem fogom érteni, úgyhogy fölösleges megkérdezned – nevettem fel halkan.

- Ne aggódj, te választhatsz – fogta meg a kezemet, majd a kis épület felé kezdett húzni. Megálltunk a nagy táblák előtt és ő elkezdte nekem sorolni az ételeket. – Van itt sült krumpli, gyros, lángos, palacsinta, hamburger, hot dog… mit szeretnél enni? – nézett rám kérdő tekintettel.

- Nem is tudom… - gondolkodtam el. – Te mit eszel?

- Talán egy lángost – olvasta végig újra a táblát.

- Én pedig egy gyrost – döntöttem el végül. Maradjunk a jól bevált szokásosnál.

Peter rábólintott, majd mindketten beálltunk a sor végére.

- Te nyugodtan leülhetsz addig – fordult felém hirtelen. – Nem kell végigácsorognod a sort.

- Én úgy gondoltam, hogy utána visszamehetnénk a cuccokhoz és ott ennénk meg – válaszoltam.

- Oké, viszont akkor sem kell megvárnod – mosolyodott el. – Nyugodtan…

- Maradok – tettem a szájára a kezemet, hogy elhallgattassam. – Nem halok bele egy kis várakozásba és álldogálásba – kuncogtam.

- Oké – vigyorgott le rám, de rögtön le is hervadt az arcáról a jókedv, ahogy két, körülbelül ötvenes éveiben járó férfi fütyülve és kacsintgatva fordult meg utánam. Most nem szólalt meg, csak egy mély levegő után szusszantott egyet. Felemeltem a kezemet és végigsimítottam a karján. – Nem értem, hogy hogyan van ehhez képük – rázta a fejét bosszankodva. – Ezzel csak lejáratják magukat.

- Miből gondolod, hogy ez nem imponál nekünk, nőknek? – vontam fel a szemöldököm viccelődve. – Jó, persze, hogy nem tetszik – komolyodtam el, ahogy megláttam a fintort az arcán. – Viszont ha valamelyik pasi ezt olyan macsó dolognak gondolja, hadd csinálja – vontam meg a vállam. – Egyébként is, én inkább a korombeli pasikra bukok – mosolyodtam el ismét, amire már ő is megejtett egy kisebb vigyort.

Azt már eszembe sem jutott hozzá tenni, hogy amíg nem sikerül rajta túllépnem, nem hinném, hogy bárkin is megakadna a szemem. A tekintetemet rögtön elkaptam róla, nehogy észrevegye a hangulatváltozásomat. Valószínűleg sikerült még idejében elfordulnom, mert nem kérdezett semmit. Aztán, pár perccel később kissé összerezzentem, ahogy újra megszólalt, de ezúttal nem hozzám intézte a szavait. Megkérdezte a pult mögött álló fiatal lánytól, hogy tud-e angolul, mire az csak megrázta a fejét.

Döbbenten pislogtam rá, ahogy szinte folyékonyan, bár elég erős külföldi kiejtéssel kérte ki nekünk az ételt. Néha kicsit megakadt, de szinte rögtön folytatta is. Valószínűleg már előre kigondolta, hogy mit fog mondani. Viszont akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Olyan furcsán hangzottak ezek a szavak az ő szájából. Hallani lehetett, hogy eléggé nehézkesen ejti ki a szavakat, bármennyire is jól tudja a nyelvet.

- Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt mennyire el lehet felejteni egy nyelvet – fordult felém, immáron ismét angolul beszélve.

- Szerintem aranyos volt, ahogyan beszéltél – vigyorogtam rá.

- Ja, biztosan a csaj is jót röhög most rajtam – forgatta meg a szemeit. – Na, gyere, azt mondta, kihozza nekünk az asztalhoz – bökött a fejével a hátam mögé.

- Én nem azt mondtam, hogy vicces volt, hanem azt, hogy aranyos – követtem őt az asztalok felé. – A kettő nem ugyanaz.

- Miért, amikor egy kisgyerekre azt mondod, hogy aranyos, nem mosolyogsz közben? – vonta fel a szemöldökét és kihúzott nekem egy széket az egyik asztalnál.

Én csak megforgattam a szemeimet és eszem ágában sem volt erre válaszolni.

Csendben ültünk egy ideig az asztalnál, majd ismét ő szólalt meg.

- Beszéltél azóta a szüleiddel? – kérdezte kíváncsian.

- Nem – ráztam meg a fejem mélyet sóhajtva. – John-nal eddig sem nagyon beszéltem, talán még a száma sincs meg. Anya pedig… őt pedig egyszerűen nem merem felhívni – sütöttem le a szemeimet zavartan.

- Nem kellene félned tőle – támaszkodott rá az asztalra, hogy közelebb hajoljon hozzám. – Ő az anyád, és a szülők, bármit is követtél el régebben vagy éppen mostanában, attól még szeretnek. Fáj nekik ugyan, de… Biztosan örülne neki, ha felhívnád – fejezte be végül a lényeggel.

- Igazad lehet. Viszont fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Olyan régen beszélgettünk négyszemközt és önfeledten egymással. Most csak a szokásos kérdések hangzanának el közöttünk. „Szia! Mi újság otthon?” … „Nem, velem sincs semmi különös”. És körülbelül ennyi lenne.

- Mesélj neki a nyaralásról meg az egész évedről. Ha tényleg alig beszélgettetek az elmúlt években, sok mondanivalód lesz neki.

- És ha nem hallgat végig? Ha azt mondja, hogy én már nem érdeklem őt és ne hívjam fel többet? – néztem rá kétségbeesetten.

- Nem fog ilyet mondani, ebben biztos vagyok. Higgy nekem! – fogta meg az asztalon átnyúlva a kezemet.

- Én nagyon szeretnék hinni neked, de… anya olyan önfejű tud lenni – sóhajtottam.

- Akkor már értem, honnan örökölted ezt a tulajdonságodat – forgatta meg a szemeit.

- Hé, én nem vagyok önfejű! – húztam vissza a kezemet sértetten.

- Persze, hogy nem – nevette el magát. – Liz, ezen tényleg nem érdemes aggódnod. Nem kell attól félned, hogy ő majd visszautasítja a közeledésedet. Hiszen pont John mondta, csak arra vár, hogy leülj vele beszélni és bocsánatot kérj tőle. És ki tudná ezt jobban, mint az, akivel ezeket az éveket eltöltötte.

- Akkor sem hívhatom föl ennyi idő csak úgy, hogy beszámoljak neki az eltelt évekről – ráztam meg a fejem szomorúan. – Addig nem, amíg tényleg nem beszéltem meg vele mindent.

Ekkor megjelent a fiatal lány a pult mögül és letette elénk az ételt. Valamit motyogott magyarul, amit szerintem még Peter sem érthetett, mert nem nagyon foglalkozott vele, vagy csak nem volt különösképpen érdekes.

- Mehetünk? – pillantott rám Peter. – Nem tudom, hogy a többiek hol lehetnek – nézett körbe.

- Majdcsak összetalálkozunk velük valahol. Mennyünk vissza a cuccokhoz és ott várjuk meg őket ott.

Már mind a ketten a törölközőnkön ültünk egy-egy napozóágyon, beszélgetve, amikor a többiek megérkeztek, de szinte rögtön el is tűntek a büfék irányába.

- Elég nehéz lehetett őket összeszedni – jegyezte meg Peter kuncogva. – Szerintem Kellan másodpercenként másik csúszdánál volt.

- Azért valld be, hogy te is élvezted – pillantottam fel rá a gyrosom mögül. – Látnod kellett volna magad, amikor megérkeztünk – kuncogtam.

- Régen voltam ennyire laza és kipihent. Most tényleg úgy érzem, mintha évekkel megfiatalodtam volna, pedig csak egy kicsit kikapcsolódtam. A sok, munkával járó stressz teljesen kikészített, úgy érzem.

- És akkor még mit érezhetett Rob és Kristen – sóhajtottam. – Várj egy kicsit… - nyúltam az arca felé, hogy letöröljem az állára csöppenő tejfölt, majd szélesen elvigyorodtam. – Így már jobb. Azért ennyire nem tűnsz fiatalnak – viccelődtem.

- Köszi – dörzsölte meg ő is az állát kissé zavartan, másfelé pislogva.

- Azért nem tagadom, hogy még én is élvezem ezt a helyet – dőltem hanyatt a napozóágyon. – Napsütés, meleg idő, medencék… Bármi, ami egy pihentető nyaraláshoz szükséges. Ráadásul… - kissé elgondolkoztam, hogyan is folytassam – itt vagytok ti is. Nem kell a szüleim mellett, feszengve eltöltenem a nyár további részét. Bár a nővéremnél is szívesen látnának, azért nem akarok nyaralás céljából rájuk akaszkodni. Vicces… - sóhajtottam föl – már a húgom és a nővérem is férjhez ment, én pedig itt vagyok, nagyszerű barátokkal körülvéve és… egyedül – nevettem fel keserűen a végére. Csak azután jöttem rá, hogy az ilyen dolgaimat nem éppen Peternek kéne ecsetelnem, miután kimondtam mindezt, de most már mindegy volt. Bár, ha még találnék is valakit, Adam után már nem lehetne igazi kapcsolat. Petert pedig végképp nem tenném ki ennek az egésznek. A veszteségeimmel nekem kell megbirkóznom, egyedül…

- Biztosan te is megtalálod majd a nagy szerelmet – felelt halkan. – Sokáig én is azt hittem, hogy Emília, vagy éppen Jennie lesz az igazi. Most már nekem is kijárna a boldogság.

Ebben a pillanatban őrült késztetést éreztem rá, hogy felkeljek, átüljek mellé és megcsókoljam. Mindketten egyedül voltunk, pár nélkül és magányosak. Csak két bökkenője is volt ennek a dolognak. Az egyik, hogy Peter csak barátként tekint rám. A másik, hogy nem tudnám őt igazán boldoggá tenni. És mindez azért, mert tizenévesként olyan felelőtlen voltam. Ezután már nem fogom hagyni, hogy egy rossz döntés elrontsa az életemet. Végre kezdenek valamennyire helyreállni bennem a dolgok. Ezúttal már nem hagyom magam olyan könnyen.

- Úgy tűnik, mi erre lettünk ítélve – nevettem fel ismét keserűen.

- Miről van szó? – huppant le Nikki a saját holmija mellé.

- Csak, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk – tettem fel a napszemüvegemet motyogva, majd a fejemet hátra hajtottam a fejtámlára.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy aludni jöttünk ide? – a hangból ítélve Kellan lépett mellém és a hatalmas árnyék is ezt bizonyította.

Felvont szemöldökkel vettem le a napszemüvegemet és úgy néztem fel rá.

- Azért remélem, az nem gond, hogy megvárom, amíg megeszitek a kajátokat. Egyébként is… a nap teljesen kiszívta már az energiámat. A sminkesek pedig biztosan örülni fognak a barna bőrünknek – vigyorodtam el.

- Ebben biztos lehetsz – kuncogott Peter is. – Bár téged még nem fogott meg annyira a nap.

- Hát rólad ez már nem mondható el… - pillantottam rá. Az arcán és a vállain látszódott a legjobban, hogy nemcsak megfogta őt a nap, hanem már ki is pirult tőle.

- Még van körülbelül öt óránk a zárásig – nézett az órájára Alice, miután mind megették a kajájukat. – Használjuk ki ezt a pár órát – vigyorodott el, majd kézen ragadta Robot. – Jöttök ti is? – nézett ránk.

- Én még egy picit maradok – hunytam le a szemeimet.

Már azt hittem, hogy mind eltűntek a közelből, amikor Nikki megszólalt mellettem.

- Rosszul érzed magad? – érintette meg a karomat.

- Nem, csak elfáradtam – nevettem halkan.

- Hé, ez nem kifogás – rázta meg a fejét. – Egy ilyen alkalmat nem szabad kihagyni szimpla fáradtság miatt. Mikor van neked év közben erre időd?

- Hát jó – ültem fel, majd levettem a napszemüvegemet és követtem őt ismét a csúszdák felé.

- Remélem – szólalt meg hirtelen egy halk hang mellettem, amire kissé összerezzentem -, tériszonyod nincsen. – Mikor rájöttem, hogy csak Peter az, a szemeimet forgatva fordultam meg. Már fent álltunk a csúszdáknál és a sorban várakoztunk.

- Nem, nincsen – fontam karba a kezeimet a melleim előtt. – Bár az én szerencsémmel már azon sem csodálkoznék. Úgyhogy légy szíves ne mondj nekem ilyeneket, mert a végén még valóságos lesz.

- Rendben – nevetett fel hangosan. – Egyébként csak azért kerestelek meg titeket, hogy megkérdezzem, nincs-e kedvetek egy közös csúszáshoz. Van egy széles csúszda, viszonylag hosszú és gyors – vigyorgott. – Hat sávos és Alice, Rob meg Jackson ott várnak ránk.

- Felőlem mehetünk, de akkor előbb még csússzunk le itt – mondta Nikki. – Egy verseny? – vigyorgott rám.

- Induljunk! – léptem a csúszda elé. – Lent találkozunk. Peter, te is lecsúszol? – fordultam még hátra egy pillanatra. Csak bólintott, miközben beállt mögém. – Akkor lent megvárunk.

Egyszerre indultunk el lefelé a csúszdákon Nikkivel. Bár nem láttuk egymást, a végén, amikor belecsobbantunk a medencébe, ő talán egy kicsivel előbb érkezett, mint én.

- Én nyertem – vigyorodott el ismét diadalittasan, ahogy én is fellöktem magam a víz felszínére.

- Ezt sajnos még én is láttam… - húztam el a számat, miközben kisöpörtem a hajamat az arcomból és elindultam a medence széle felé.

Nem sokkal később Peter is leérkezett és hatalmas csobbanással esett bele a vízbe.

- Na, ki nyert? – kérdezte nevetve, ahogy mellénk ért.

Én rámutattam Nikkire, aki csak bólogatni kezdett.

- Menjünk, keressük meg akkor a többieket – ajánlottam. – Már biztosan egy jó ideje várnak ránk.

Peter megmutatta, hogy merre van az a bizonyos csúszda, majd nem sokkal később meg is láttuk Aliceéket.

- Mi már azóta csúsztunk egyet és nagyon jó. Viszont ha többen vagyunk, biztosan jobban lehet élvezni – mosolygott Rob.

Úgy léptünk oda a csúszda elejéhez, hogy mind a hatan megfogtuk a mellettünk álló kezét és így egyszerre is indultunk el lefelé. A pereme nem volt valami nagy a csúszdának, csak a legszélén, így még fekve is simán meg tudtuk tartani a láncot. Mivel a fiúk sokkal gyorsabbak voltak, így ők húztak magukkal minket is. Végül így érkeztünk bele a medencébe, szinte teljesen egyszerre.

- Remélem, jövőre is be tudlak szervezni titeket egy ilyen nyaralásra – kuncogott Alice. – Ezt a szórakozást vétek lenne kihagyni.

- Ne aggódj, nem fogunk tiltakozni az ajánlatod ellen. Azért remélem, hogy emlékszel még az ígéretedre – karolta át őt Rob. – Karib-tenger, rémlik valami?

- Valami dereng homályosan – bökte őt oldalba Alice. – Ki nem hagynám.

- Láttam valamerre, hogy lehet víz alatti képet csinálni – vetette fel az ötletet Peter. – Lenne kedvetek hozzá?

- Persze – vágtuk rá egyszerre. – Legalább lesz valamilyen kézzel fogható emlékünk is erről a napról.

- Alice, te tudod, hogy merre van?

- Azt hiszem… - gondolkodott el. – A „Lassú Folyó” mellett van a hídnál.

Amint megtaláltuk a keresett helyet, mindenki vigyorogva bukott le a víz alá. Először egy közös képet csináltunk, de csak harmadszorra sikerült úgy, hogy mindenki benne legyen a képben és normálisan nézzen, ugyanis a fiúk ezt is szokásukhoz híven elviccelték. A legjobban nekem a háttér tetszett, mert direkt úgy volt megcsinálva a medence fala, hogy olyan mintát festettek rá, mintha a tengerben úsznál. A csoportkép után páros és egyéni képeket is csináltunk, amik talán a legjobbak lettek az összes közül.

Az órák ezután már csak úgy repültek, ahogy mindannyian önfeledten szórakoztunk és csúszdáztunk. Kipróbáltuk a benti fedett masszázs és meleg vizes medencéket. Hamar eltelt a maradék kis idő és lassan már mennünk kellett készülődni. Megkerestük a többieket, majd együtt visszamentünk a cuccainkhoz.

- Kár, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a nap – sóhajtott Ashley. – Köszi, Alice, nagyon jól éreztük magunkat és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom.

- Ugyan, még közel sincs vége – vigyorgott Alice. – Még vissza van csaknem egy hét a Balaton mellett… nem fogunk unatkozni.

Az élményfürdő pontban nyolckor zárt, de nekünk még át kellett öltöznünk száraz ruhába, így fél órával a zárás előtt elindultunk megkeresni az öltözőket. Miután mindenki végzett, a kijárat felé vettük az irányt.

A nap szép lassan kezdett eltűnni a látóhatár felett és egyetlen felhő sem takarta el ezt a csodás látványt a szemünk elől.

- Nézzétek, milyen gyönyörű – mutatott ki a kocsi ablakán Nikki. Szinte azonnal mindannyian arra felé fordítottuk a fejünket.

- Tényleg… egyszerűen káprázatos – mosolyodtam el. Az ég narancssárga színt öltött és a napsugarak enyhén még megvilágították a tájat.

Visszafelé a nyaralóhoz már egy kicsit hosszabb volt az út, mert közben egyre sötétebb lett. Jackson, Peter, Nikki és én utaztunk Alice-szel, míg a többiek Robbal, de a két kocsi szinte végig egymás mögött haladt.

- Akkor holnap megint strandolás? – kérdezte Kellan, miután ők is megérkeztek mögöttünk és kiszálltak a kocsiból.

- Holnap igen, és talán még holnapután is, viszont ezzel vége is lesz a fürdőzéseknek, mert utána már esős idő lesz – sóhajtotta Alice.

Ez mindenkit elszomorított, hiszen pontosan azért jöttünk ide, hogy kikapcsolódjunk, fürödjünk a tóban. Ennek ellenére úgy kell elhagynunk ezt a helyet, hogy az eső nagy valószínűséggel zuhogni fog.

Másnap reggel Alice kitörő örömmel fogadott minket. A reggeli már az asztalon várt minket. Frissen sült péksütemények. Ez is mennyire fog hiányozni…

- Képzeljétek… - kezdett bele lelkesen, amikor már mind az asztalnál ültünk – Rob megkapta a szerepet a második filmre is. És mivel nagy sikere lett az elsőnek, a harmadikra is le akarják szerződtetni. Aztán, ki tudja, ha megjelenik a könyvből is a negyedik kötet, talán még arra is. Úgyhogy lehet, hogy ti is nemsokára megkapjátok az értesítéseket.

- Ez nagyszerű! – nevetett fel Nikki. – Gratulálunk, Rob! – mosolygott rá az említettre.

- Felhívtam Kristent és ő is megkapta már a szerepet – közölte kissé lelombozottan.

- Jaj, drágám… - forgatta a szemeit Alice.

- Ne értsétek félre, én bírom Krist, de az akaszkodása néha már kissé… idegesítő tud lenni.

- Olvastad már a második könyvet? – kérdezte Peter felvont szemöldökkel.

- Igen, és örülök is, hogy ebben kevesebb szerepem lesz vele együtt. Bár inkább abban reménykedem, hogy leszáll végre rólam. Úgy annyival könnyebb lenne vele forgatnom.

- Hát, ez a film most sokkal inkább róla fog szólni. Nekünk sem lesz nagy szerepünk, ha tényleg minket kérnek fel rá megint – vonta meg a vállát Peter.

- Valóban – bólogattunk Nikkivel. – Ki fogja rendezni, arról van már hír? – kérdeztem.

- Chris Weitz – felelt egyszerűen Rob. - A forgatókönyvet pedig megint Melissa írja.

- Wáó – mondtam elismerően, és nagyon reménykedtem benne, hogy tényleg így marad ez a kis csapat a következő évekre is.

Még az esős napok is gyorsan eltelnek, ha az ember jól szórakozik, és vidám társaság veszi őt körül. Velünk is ez történt. Szinte még fel sem fogtuk, hogy itt vagyunk, máris vissza kellett utaznunk. Szomorúan pakoltuk be a bőröndöket a kocsikba, amikor éppen meglepő módon nem esett az eső, de a felhők beborították az egész eget, miközben elbúcsúztunk egymástól, még ha csak rövid időre is. Ugyanis mind megkaptuk a szerepeket a következő filmre. Még Taylor is, akit eredetileg le akartak váltani, hiszen a második filmben igen nagy változáson megy keresztül fizikailag. Ő mégis bebizonyította, hogy el tudja érni az elvárt szintet, sőt! Még a nyaralás alatt sem hagyta abba az edzéseket, hogy kellően jó formában lehessen, mire ismét elkezdődnek a forgatások. Reggelenként elment futni, ahova Kellan mindig elkísérte és néha még Peter is velük tartott.

- Várjatok egy pillanatra – sietett ki Peter a házból, majd felmutatta Alice felé a kezében tartott szatyrot.

- Jaj, tényleg, azokat majdnem el is felejtettem, köszi – csapott a homlokára. – Megtennéd, hogy…

- Persze – bólintott rá Peter, majd először azok felé vette az irányt, akik az első menettel készültek elmenni. Köztük voltam én is. – Alice-szel összeszedtünk pár souvenirt – magyarázta értetlen arcunk láttán. – Ratch, Tay, ez a tiétek – köszönt el tőlük egy öleléssel, miközben átadott nekik egy kis csomagot. – Liz, ez pedig a tiéd – vigyorodott el, ahogy elém lépett és átnyújtott nekem egy összehajtogatott pólót.

- Mi ez? – vontam össze a szemöldökömet mosolyogva.

- Egy kis ajándék, hiszen te mondtad, hogy jó lesz pár emlék az élményfürdőből – emlékeztetett.

- Nem mondod, hogy…? – akadtam meg egy pillanatra, majd hangosan elnevettem magam. – Köszi – öleltem át, amit ő is viszonzott, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Szívesen – nevetett ő is. – Jó utat! – intett még nekünk, majd visszasétált a többiekhez.

Kissé szomorúan ültem be a kocsiba és pillantottam ki az ablakon, de mindez az arcomon nem látszott. Ahogy ránéztem Peterre, mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Vicces, hogy amikor már tényleg minden időnket együtt töltjük, egyetlen egy veszekedés sincs közöttünk. Két hetet kibírtunk úgy egymás mellett, hogy egyetlen félreérthető helyzet sem alakult ki köztünk, pedig hányszor töltöttünk el huzamosabb időt is kettesben. Annyit beszélgettünk és sosem fogytunk ki a témákból.

Odaintegettem a többieknek, mielőtt Alice még beindította volna a motort, majd pillanatokon belül el is tűnt a ház a szemünk elől és nem sokkal később, ahogy Alice kikanyarodott a főútra, a többiek is. A repülőtérig az út sokkal hosszabbnak tűnt, mint idefele. A kedvem arányosan romlott a Peter és köztem növekedő távolsággal együtt és ez csak még rosszabb lett, amikor a többiektől elbúcsúzva már a repülőn ültem és vártam a felszállást. Saját magamat hibáztattam a történtekért. Hiszen, Peter honnan tudhatná, hogy beleszerettem – mert így van, ebben már biztos vagyok -, ha nem mutatom ki neki? Hiszen úgysem változtatna a helyzeten. Ráadásul én már elhatároztam magamban számtalanszor, hogy nem engedek egy férfinak sem többé, aki a barátságon túl a közelembe akar férkőzni. És erre tessék… saját magam alatt vágom a fát.

Nekidöntöttem a fejemet a támlának, majd lehunytam a szemeimet. Rövidesen pedig már el is nyomott az álom. Az egész utat átaludtam szinte és csak nem sokkal a leszállás előtt ébredtem fel. Aztán, ahogy földet ért a gép, tudatosult bennem, hogy a legnehezebb még csak ezután fog következni. Még Magyarországról üzentem John-nak, hogy mikor érkezik a gépem és megkértem rá, hogy jöjjön ki elém a reptérre. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha minél előbb megejtem ezt a beszélgetést anyával. Szeretném, ha végre helyreállna nálunk a családi béke.

Szorosan öleltem át Johnt, amikor végre elé értem és megpusziltam az arcát.

- Örülök, hogy ismét itthon vagy – köszöntött mosolyogva. – Remélem, jól telt a nyaralásod – viszonozta az ölelésemet.

- Nagyszerű volt, el sem tudod képzelni, milyen jól szórakoztunk – vigyorodtam el. – Majd mutatok képeket is, ha hazaértünk.

- Ez remek! – indult el a csomagfelvevő irányába, majd miután megszereztük a bőröndömet, kisétáltunk a kocsihoz. – Karen is nagyon hiányol már téged – nézett rám bíztatóan.

- Ennek örülök – szusszantottam, de nem éreztem megkönnyebbülést a hír hallatán. Talán csak mert nem a saját fülemmel hallottam, amint anya ezt mondja.

A hazafele utat végigbeszélgettük. Elmeséltem minden élményemet John-nak, aki érdeklődve hallgatta végig az egészet.

- Szóval ez a Peter… jó barátod? – kérdezte, amikor egy kis időre elhallgattam.

- Tessék? – néztem rá meglepetten.

- Többször mondtad ki az ő nevét, mint azt, hogy fürdés, csúszdázás vagy szórakozás… Szóval? – vigyorgott.

- Nekem fel sem tűnt – vontam meg óvatosan a vállamat. – Egyébként igen, nagyon jó barátom, ahogy a többiek is. Mint mondtam két héttel ezelőtt, ha ők nincsenek, akkor valószínűleg már én sem lennék.

Elmosolyodott a megfogalmazásomon, majd csöndben tovább vezetett. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg ennyire feltűnő lenne a vonzalmam Peter felé? Már John is észrevenné, akivel egész életem során alig beszélgettem őszintén. És nekem még csak fel sem tűnt volna, hogy egyfolytában róla beszélek?

- Otthon vár rád egy meglepetésvendég – szólalt meg kis idő eltelte után.

- Kicsoda? – lepődtem meg.

- Pont azért meglepetés, mert csak majd otthon találkozol vele. Egyébként csak tegnap jött és sikerült maradásra bírnunk anyáddal – vigyorodott el ismét.

- Kiről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet.

- Majd otthon meglátod – mondta titokzatosan.

- Hát jó – adtam fel. Ezt a kis időt már csak kibírom valahogyan.

Az út további részében nem sokat beszélgettünk, csak pár szót váltottunk még a nyaralásról. Amint megérkeztünk a házunk elé, izgatottan nyitottam ki a kocsiajtót és szálltam ki a járműből. John kivette a bőröndömet a csomagtartóból, majd együtt indultunk el a bejárati ajtó felé.

- Édesem, megjöttünk! – kiáltotta el magát, ahogy átléptük a küszöböt. A legutóbbi alkalommal talán még nyálasnak tartottam volna ezt a kijelentését, de ezúttal inkább aranyosnak hatott, semmint idegesítőnek.

- Sziasztok! – jelent meg anya a konyha ajtajában, majd megindult felénk. Először Johnt köszöntötte egy csókkal, majd engem is finoman átölelt és megpuszilt. Még ez sem tudott teljesen megnyugtatni, hiszen ez mindig is természetes volt, amikor hazautaztam. – Örülök, hogy ismét itt vagy – mosolygott rám, ami viszont már sokkal inkább volt bizalomgerjesztő.

- Csak gondoltam, eltöltök még veletek egy kis időt, mielőtt újra Vancouverbe utaznék – mondtam én is mosolyra húzva az ajkaimat.

- Ennek örülök. Jut eszembe, van egy meglepetésvendégünk – vigyorodott el. – Justin, lejönnél? – szólt föl az emeltre.

Hirtelen azt sem tudtam, kire gondoljak. Ki az a Justin, akit meglepetésnek szánnak? Vagy talán egy nagyon régi ismerősöm vagy kollégám? Hát, nem tévedtem sokat.

- Szia Lizzy – jelent meg a lépcső tetején. És akkor hirtelen ért el a felismerés. Justin Kirk. Az a Justin, akivel három évvel ezelőtt forgattam együtt, valamint aki hosszú időn keresztül futott utánam, de sosem adtam meg magam neki. Talán még azóta is reménykedik.

Ahogy végignéztem rajta, meg kellett jegyeznem, hogy nem sok mindenben változott, de amiben igen, abban nagy mértékben.

- Szia – mosolyodtam el hitetlenkedve. – Hogy kerülsz te ide? – öleltem át, amint lelépett az utolsó lépcsőfokról is.

- Elintéznivalóm akadt errefelé és gondoltam, ha már itt vagyok, benézek hozzátok is – felelt. – Hát, mit mondjak, nem sokat változtál – nézett végig rajtam elismerően. – Ugyanaz a bombázó vagy, mint egykor.

- Ne túlozz – forgattam meg a szemeimet, miközben megböktem a mellkasát. – Egyébként te sem változtál valami sokat – állapítottam meg.

- Gyertek, menjünk be a nappaliba, ne itt ácsorogjunk – vetette fel az ötletet John. Mind a négyen átvonultunk az előszobán, be a nappaliba, majd kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapékon.

Sokáig beszélgettünk, talán órák is elteltek, amikor Justin olyat jelentett be, amire egyikünk sem számított volna.

- Képzeljétek, Vancouver-be költözöm – mosolygott.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Ott fogok dolgozni egy színházi darabon. Még semmi sem biztos… de reménykedem azért – adta meg a választ a bennem felötlő kérdésekre.

- Huh – pislogtam meglepetten magam elé. – Mármint úgy érted, rendezőként vagy szereplőként? – vontam fel a szemöldököm.

- Mindkettő – vigyorgott.

- Ez tök jó! – mosolyodtam el. – Ezek szerint többet fogunk találkozni. – Az arcomon levő mosoly már korántsem volt őszinte. Bár örültem, hogy Justin ilyen téren is megmutathatja a tehetségét, annak már kevésbé, hogy belegondolva nem sülhetnek ki jók ebből a lépésből. – Ha most megbocsátanátok egy kis időre… - álltam fel tétován – szeretnék anyával megbeszélni egy-két dolgot – pillantottam az említettre.

- Csak nyugodtan, addig mi elbeszélgetünk még egy kicsit Justinnal – bólintott rá John, mire anya is felállt eddigi helyéről és mellém lépett.

Szó nélkül indultunk el felfelé az emeletre, majd ott az én szobám felé vettük az irányt. Ahogy beléptünk, én becsuktam mögöttünk az ajtót és felkapcsoltam a lámpát, anya pedig leült az ágyam szélére.

- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte kíváncsian, miközben a szemeiben furcsa fény csillogott.

Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.

- Tudom, hogy nem lett volna szabad eddig várnom ezzel – mondtam fojtott hangon -, de nem mertem megtenni ezt a lépést – néztem rá szomorúan. – Bocsánatot szeretnék kérni mindazért, amit a múltban elkövettem. És most gondolom, tudod, hogy itt mire gondolok első sorban – mondtam ki egy levegővel az egészet. – Tényleg, őszintén sajnálom, ahogyan akkor viselkedtem és, hogy nem bíztam meg bennetek annyira, hogy elmondjam nektek. Azt hittem… azt hittem, John majd megtiltja, hogy Adammel legyek és bárcsak így is lett volna. Talán mindez nem történik meg… Azóta rájöttem, mekkorát hibáztam és nagyon sajnálok mindent. Azt szeretném, ha végre helyre állna a családi békénk. Évek óta nem beszélgettünk úgy egymással, hogy valamilyen tabu téma lett volna közöttünk. Szeretném, ha meg tudnál bocsátani nekem, mert fontos vagy számomra – szorítottam össze a szemeimet, mire egy könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából.

- Kicsim… - törölte le anya a könnyeimet az arcomról, miután felállt az ágyról és elém sétált. – Én sosem tudnék igazán haragudni rád. Inkább saját magamra vagyok mérges, amiért ez egyáltalán megtörténhetett. Ha akkoriban nem erősködöm nálatok annyira John-nal, talán egy kis idő elteltével megkedveltétek volna őt és el tudtátok volna fogadni, hogy onnantól kezdve ő az apukátok. Talán akkor szakadtunk el ennyire egymástól és ezért nem merted nekünk elmondani, hogy összejöttél Adammel.

Ahogy befejezte a mondatot, kitört belőlem a zokogás és szorosan húztam őt magamhoz. Az arcomat a vállára hajtottam és éreztem, hogy a könnyeim lassan átáztatják a felsőjét, de mindeközben az én blúzom is kezdett átnedvesedni az ő könnyeitől.

- Ó, istenem, miért vártam én ezzel eddig? Annyira sajnálom – fontam még szorosabbra körülötte az ölelésemet.

- Semmi baj, kicsim, semmi baj… - simogatta a hátamat és a hajamat egyfolytában.

Csak hosszú percek elteltével szakadtunk el egymástól. Az arcunkon még mindig végigfolyt egy-egy könnycsepp és éreztem, hogy a sminkem is elkenődött. Anya halkan felnevetett a látványomra, majd megcsókolta homlokomat.

- Örülök, hogy nem vártál vele tovább – mosolyodott el. – Viszont ha már nem tabu közöttünk a fiú téma… mondd csak, nincsen valaki a láthatáron? – vonta fel a szemöldökét mindent tudóan.

- Miért jön mindenki ezzel? – forgattam meg a szemeimet.

- Tudod, kicsim, a szerelem vak. Csak ezúttal egymást nem veszitek észre, nem a hibákat. De ha ennyire nem akarsz nekem hinni – tartotta fel védekezően a kezeit, amikor már tiltakozni akartam -, akkor mondok más valakit. Itt van Justin, például.

- Igen… mi van vele? – értetlenkedtem.

- Már három évvel ezelőtt is oda volt érted. Nem gondolod, hogy adhatnál neki egy esélyt?

- Nem is tudom – gondolkodtam el. – Ő… ő annyira más… Sosem tudtam volna elképzelni vele egy kapcsolatot.

- Ezért mondom azt, hogy próbáld meg vele – mondta sejtelmesen.

- Mi jár a fejedben? – húztam össze a szemöldökömet, rosszat sejtve.

- Semmi – rázta meg a fejét. – Csak örülnék, ha végre boldog lennél. A testvéreid is mind a ketten megtalálták az igazit. Miért pont te ne lehetnél boldog amellett a férfi mellett, akit neked teremtettek?

Nem mondhattam azt erre, hogy én ebben már régóta nem hiszek, hiszen az a férfi, akibe halálosan beleszerettem, még csak nem is mutat semmiféle érdeklődést irántam. Megborzongtam erre a gondolatra. Tényleg szerelmes lennék? Hogyan érezhetek szerelmet egy olyan ember iránt, akivel nem volt még csak rövidebb kapcsolatom sem? És egyszeriben megvilágosodtam. Nagyon is voltak rövidebb „kalandjaim” vele. Mind a kétszer, amikor megcsókolt… Kettesben voltunk és bármennyire is hatással voltak rá a körülmények, na meg az alkohol, mégis megtörtént. Talán végleg le kellene róla mondanom, ha már én magam sem hiszek abban, hogy ez valaha is működhetne közöttünk. És talán anya javaslatát is meg kellene fontolnom. Végül is, mit veszíthetek vele, ha Justinnal megpróbálnám? Talán mégis működne közöttünk a dolog és Peter-ön is túl tudnék lépni. Gondolatban legszívesebben pofon vágtam volna magam. Mégis mit veszíthetnék? Egy barátot, akit ráadásul még jól meg is bántanék, ha végül nem jönne össze ez a dolog. Egyik megoldás sem tűnik valami jó ötletnek.

Mélyet sóhajtottam és inkább úgy döntöttem, hogy ezt a témát holnapig még jegelem egy kicsit. Ha már nem leszek ennyire fáradt, talán józanabbul tudok majd gondolkodni. Ez az időeltolódás eléggé kimerített.