42. fejezet - Vallomás

Sziasztok!


Meghoztam a friss fejezetet és, mint ahogyan azt már Chat-ben említettem, most eléggé felgyorsulnak az események. Kíváncsi vagyok, hogy ennek ki fog örülni és ki nem :D Még hozzá tenném, hogy nem kell aggódni, emiatt a fordulat miatt még nincsen vége a történetnek és még egy ideig nem is lesz, mert tartogatok számukra még egy-két meglepetést ;) Szóval, ehhez a fejezethez most különösen várom a kommentárokat! :D Ne haragudjatok, de válaszolni nem biztos, hogy tudok majd rájuk, mert valamiért nem engedi a gép :/ Ha esetleg a következő fejezetig nem lenne jó, akkor a bejegyzésben válaszolok rájuk :) Szóval, várom azért a komikat! :)


Puszi

Peter szemszöge

Hátamat belülről az ajtónak döntve temettem az arcomat a kezeimbe. Kétségbeesetten járt az agyam, hogy mit is kéne most tennem. A vacsora Justinnal annyira felzaklatott, hogy kénytelen voltam rosszullétre hivatkozva feljönni a szobámba. Pedig biztosra veszem, hogy Alice-nek feltűnt a színészkedésem, mégsem állított meg. Tudta, hogy most nehéz nekem, de én nem engedtem neki, hogy segítsen. Egyedül kell megoldanom. Bár nem lesz egy egyszerű menet. Látszott Lizen, hogy komolyan gondolja ezt a dolgot Justinnal. Végig, amíg én lent voltam, egymás kezét fogva ültek az asztalnál, vagy éppen Justin karolta át a vállát. Képtelen voltam rájuk nézni. Azt kívántam, bár én érinthetném úgy őt, mint az a bájgúnár, bárcsak én csókolhatnám édes ajkait és simogathatnám selymes bőrét…

Egy könnycsepp folyt végig a szemem sarkától egészen le az államig, majd onnan leesett az ingemre. Próbáltam felidézni magamban a Phoenix-ben eltöltött időt. Hogy lehettem akkora barom, hogy nem jöttem már rá akkor, hogyan is érzek iránta? Annyival könnyebb lenne most. Ha akkor visszautasít, az még mindig jobb, mint hogy most ennyit szenvedek a vágyakozás miatt. Ha viszont minden összejött volna… Nem! Nem szabad már erre gondolnom! Most csak annak kell a szemem előtt lebegnie, hogy ezt a pancsert eltüntessem a környékről. Bár ez nehéz lesz, ha itt fog dolgozni, de nem engedhetem, hogy közelebb férkőzzön Liz szívéhez. Nem akarom őt megbántani és talán már így is túl sokáig hagytam fajulni a dolgokat.

Egy szusszantás után felemeltem a fejemet, majd feltápászkodtam a földről, ahová nem sokkal ezelőtt leültem. Megdörzsöltem a halántékomat, majd lassan elindultam a fürdő felé. Miután lezuhanyoztam, felvettem egy melegítőnadrágot, de a pólóval most nem foglalkoztam. Lekapcsoltam a lámpákat és eldőltem az ágyon. Reménykedtem benne, hogy hamar el tudok majd aludni és nem fognak rémálmok kísérteni, de mint ez az egész napom, az éjszakám is szerencsétlenül alakult.

Zihálva ültem föl az ágyban és a szemem azonnal az órára tévedt. Még csak fél egy volt, de én már egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Az álom teljesen felébresztett és féltem lehunyni a szemeimet. Nem akartam újra Liz megvető és dühös pillantásával farkasszemet nézni…

Teljesen kiizzadtan másztam ki az ágyból, majd ismét a fürdő felé vettem az irányt. A hideg víz kissé megnyugtatott, de fáradtságot még mindig nem éreztem. Sóhajtva feküdtem vissza az ágyba, majd magam elé húztam a laptopot és bekapcsoltam. Bár ne tettem volna… Idegesen szorítottam ökölbe a kezemet, ahogy megláttam a róluk készült képet. Itt sétáltak Vancouverben és láthatóan nagyon jól érezték magukat… Szinte kitéptem a laptopból a csatlakozót, majd egy mozdulattal kikapcsoltam az egészet. Így utólag belegondolva nagyon rossz ötlet volt már egyáltalán a bekapcsolása is.

Gondolkodva járkáltam fel-alá a szobában, míg végül a fáradság újra erőt vett rajtam és visszafeküdtem az ágyba. Elaludni azonban még egy jó ideig nem tudtam, ami másnap reggel eléggé meglátszott rajtam. Az arcom nyúzott volt, a szemeim alatt pedig lila karikák húzódtak. Borzalmas látványt nyújtottam és már előre láttam, hogy ez a nap sem lesz más, mint a tegnapi. Mogorva hangulatban öltöztem fel, majd indultam le reggelizni. Ahogy megláttam a folyosón Lisat, ez a mogorvaság rögtön elszállt belőlem és őszinte mosoly húzódott az arcomra.

- Jó reggelt – köszöntem rá azonnal.

- Neked is – sóhajtotta, amint megállt velem szemben. – Nem tűnsz valami kipihentnek – jegyezte meg az arcomat fürkészve.

- Ahogyan te sem – tereltem el magamról a figyelmét, mielőtt még bármit is kérdezhetett volna. – Minden rendben?

- Persze – bólintott nem túl meggyőzően.

- Liz, látom, hogy valami baj van – csóváltam meg a fejemet.

- Tényleg semmi, csak… a tegnap este nem alakult valami jól – húzta el a száját.

- Miért? – kérdeztem kíváncsian, de nem tudtam elrejteni a hangomból az izgatottságot. Szerencsére ez neki nem tűnt fel.

- Hát… öhm… Justin megkérdezte, hogy maradhat-e éjszakára és én elutasítottam őt. Igazából nem is tudom, hogy miért – mentegetőzött gyorsan, nekem pedig figyelmeztetnem kellett magam, hogy el ne mosolyodjak az előző mondatán. – Olyan érzésem van mellette, mintha még nem ismerném eléggé, pedig már évek óta nagyon jó barátok vagyunk. És lassan már ott tartok, hogy félek a vele való találkozástól – szomorodott el.

- Ezt meg hogy érted? – kerekedtek el a szemeim. Csak nem bántotta őt? Mert ha egy ujjal is hozzáért Lizhez az akarata ellenére, akkor én komolyan mondom, eltöröm annak a féregnek a kezeit. – Ugye nem bántott? – adtam hangot a félelmemnek.

- Dehogyis! – vágta rá azonnal. – Csak… nem is lehet ezt elmagyarázni… Ha belegondolok, hogy beszélnem kell vele, vagy találkozót kér, bármilyen követ megmozgatok, hogy valamilyen hihető alibit kitaláljak magamnak, hogy miért is nem lehet. Pedig nem akarom őt megbántani, de… így képtelen vagyok tovább lépni. Ne haragudj, nem is tudom, hogy ezt miért éppen neked mondom el – rázta meg a fejét zavartan, majd azonnal a lift felé indult.

- Hé, semmi gond – siettem utána, majd óvatosan megfogva a karját, megállásra késztettem őt. – Nem lehet, hogy csak egy kicsit több külön töltött időre lenne szükséged? – vontam fel a szemöldököm és fogalmam sem volt, miért segítem ki őt ebben a helyzetben. Hiszen nyíltan kimondta, még ha ő fel sem fogta, hogy így van, hogy nem tud beleszeretni Justinba. Akkor mi értelme erőltetni ezt a kapcsolatot?

- Gondolod, hogy csak ez lehet a baj? – nézett fel rám keserűen.

- Hát, nem szívesen hozom fel az én példámat… - mondtam tétován – de amíg még Jennie-vel házasok voltunk és néha, vagyis elég sokszor összevesztünk, jót tett egy kis külön töltött idő. Azonban te is tudod, hogy a mi kapcsolatunk ezután már nem tartott sokáig, de a ti esetetekben ez kicsit más.

- Akkor azt hiszem, le is mondom a ma esti vacsoránkat – szusszantott. – Holnap pedig úgyis elutazik, úgyhogy még a végén jó is kisülhet ebből – mosolyodott el kissé vidámabban.

- Elutazik? Hová? – lepődtem meg őszintén, ugyanakkor örömmel töltött el ennek tudata.

- Párhuzamosan a színházzal egy filmszerepet is megkapott, így folyamatosan utazgatnia kell majd. Pár nap itt, pár nap ott… – magyarázta. – Tegnap tudtam meg én is, amikor a vacsoránál elmondta nekünk.

Gondolatban óriási baromnak tartottam ezt a Justint. Nem gondolja, hogy egy ilyen hírt nem a barátai előtt kellene közölnie Lizzel, hanem mondjuk négyszemközt? Ezek szerint még csak ki sem kérte a véleményét a dologról.

- Gondolom, azután, hogy én feljöttem – állapítottam meg.

- Igen – bólintott rá. – Tényleg, jobban vagy? – fürkészte ismét átható tekintettel az arcomat.

- Persze, csak a fáradtság… - mosolyodtam el halványan. – Ez a fejfájás kikészít.

- Megértem – bólogatott. – Tegnap is olyan arcot vágtál, mint aki citromba harapott. Tényleg nagyon rosszul lehettél. De ha már előtte is fájt a fejed, nyugodtan visszamondhattad volna a vacsorát.

- Most már úgyis teljesen mindegy – vontam meg a vállaimat. – Gyere, menjünk reggelizni – indultam el most én, ő pedig követett engem.

- Beszéltél a napokban Alice-szel? Mármint négyszemközt? – kérdezte, amikor már a liftben voltunk.

- Nem sokat. Miért?

- Pár nap és itt lesz a szülinapja, és az tudod mit jelent… - vigyorodott el szélesen.

- Tényleg, ez teljesen ki is ment a fejemből – csaptam a homlokomra. – És még egyáltalán nem is sejt semmit sem?

- Szerintem nem – rázta meg a fejét. – És gondolom, egészen addig nem is fog. A buliról tudhat, de hogy itt lesznek a szülei és, hogy Rob megkéri a kezét, azt már csak akkor fogja megtudni – magyarázta lelkesen.

- Kíváncsi leszek az arcára – vigyorodtam el én is.

A lift eközben megérkezett a földszintre, így mindketten kiszálltunk és a szálloda étterme felé vettük az irányt.

- Sziasztok – köszöntünk az asztalnál ülőknek.

- Sziasztok – pillantottak fel ránk. – Hát ti, már megint együtt? – tette fel Nikki a direkt kétértelmű kérdést.

- Összefutottunk a folyosón – vontam meg a vállam, elengedve a fülem mellett a kérdés másik jelentését, majd kihúztam egy üres széket Liznek és ezután én is helyet foglaltam az asztalnál. A többi lány egyáltalán nem tűnt annyira izgatottnak a buli miatt, mint Liz, hiszen ők nem is tudtak a meglepetésekről. Bár Ash igencsak bepörgött az eseményekre, mert ő szervezte az egész bulit, Nikki pedig segített neki Rachelle-el karöltve. A megdöbbentő számomra azonban Kisten volt. Mosolyogva, szótlanul ült a helyén, amit nem tudtam hova tenni. Két gondolat futott végig az agyamon. Vagy tud róla, de már nem érdekli és örül, hogy Rob boldog, vagy nem tud róla és valami nagy belépőt tervez a bulira. Reméltem, hogy az első feltételezésem az igazság.

- Még jó, hogy most nem ragadtatok bent a liftben – kacsintott rám Ashley, amit Lizen kívül mindenki látott, ugyanis ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy nagyon erősen a tányérját fixírozta, pedig az még üres volt. Amióta leültünk az asztalhoz, végig ezt csinálta és ezt nem nagyon értettem. Erre azonban már ő is felkapta a fejét és szúrósan nézett a barátnőjére.

- Tényleg nagyon vicces, Ash, hogy majdnem elájultam a klausztrofóbiám miatt – forgatta meg a szemeit, de a szája sarkában mosoly bujkált.

- Peter biztosan mindent megtett volna azért, hogy levegőhöz juss – vigyorodott el.

- Jaj, Ashley, hagyd már ezt – intettem le. Liz már így is eléggé zavarban volt. Elmerengve ültem ezután a széken és sokszor lopva Lizre pillantottam. Néha összeakadt a tekintetünk, ami szokatlan bizsergéssel töltött el engem. A beszélgetés további témáira már egyáltalán nem figyeltem oda. Csakis ő járt a fejemben és az, hogy ezeket a dolgokat már nem halogathatom tovább. Tudnia kell, hogyan érzek iránta. Tisztában kell lennie vele. Még akkor is, ha ő nem viszonozza ezeket az érzéseket. Igaza volt Ginny-nek. Fél év sem telt bele és már képtelen vagyok másra koncentrálni. Most már lépnem kell.

- Liz… – szóltam utána, amikor reggeli után elsietett a szobája felé.

- Igen? – fordult vissza kíváncsian.

- Ha már szabad az estéd – céloztam a Justinnal való randi lemondására -, lenne kedved eljönni velem vacsorázni meg sétálgatni kicsit a városban? – kérdeztem kissé félve, de a hangom nagyon is határozott volt.

- Nem is tudom – tétovázott az ajkába harapva. – Rendben, legyen – bólintott rá végül, mielőtt még győzködni kezdtem volna őt.

- Remek, akkor hatra átmegyek hozzád, az megfelel?

- Persze – mosolyodott el. – Akkor este… - azzal eltűnt a szobájának az ajtajában.

Diadalittas mosollyal az arcomon vettem föl a kabátomat, majd indultam el a portához. Ma Liznek nem kellett forgatnia, nekem viszont volt egy közös jelenetem Kistennel, azaz Bellával. Ahogy megláttam őt a bejáratnál, elhatároztam, hogy rákérdezek nála erre a nagy jókedvre.

- Rob nem jön? – vontam fel a szemöldököm, ahogy elé értem.

- Nem, neki csak később kell mennie – rázta meg a fejét. – Indulhatunk?

- Persze – nyitottam ki előtte a szálloda ajtaját, majd őt követve kiléptem a friss levegőre. Mindketten beszálltunk a szálloda előtt álló, már csak ránk váró autóba, ami elvitt minket a forgatás helyszínére.

- Kristen… - kezdtem bele tétován.

- Hm? – nézett kifelé álmodozva az ablakon.

- Ugye nem tervezel semmi hülyeséget a partira?

- Nem – nevetett fel jókedvűen, ami eléggé meglepett. – Már régen beletörődtem, hogy Rob és Alice egy pár. Ráadásul Rob el is árulta nekem véletlenül, hogy mi a szándéka ezzel a hatalmas bulival. Ezek után, ha eddig nem sikerült, már amúgy sem tudnék ellene semmit sem tenni. De már nem is akarok. Tökéletesen megvagyok így magamban és élvezem, hogy egy csomó olyan dolgot megtehetek, amit Robbal az oldalamon egyébként el kéne felejtenem. Ő például Alice kedvéért minimálisra csökkentette a cigizéseinek a számát, de én erről képtelen lennék leszokni. Nekem szükségem van erre ahhoz, hogy túléljem a forgatásokat és ezt a nagy felfordulást a film körül. Néha depresszió közeli állapotba kerülök, és olyankor szükségem van arra, hogy levezethessem a feszültséget. Másfelől pedig, egy csomót bulizhatok, amikor csak időm és kedvem tartja. Bár az idei évem jóval húzósabb lesz, mint a tavalyi.

- Örülök, hogy végre észhez tértél – jegyeztem meg kuncogva.

- Nézd csak, ki beszél? – forgatta meg a szemeit. – Peter, most komolyan… Egy orbitálisan nagy barom vagy, amiért hagyod Lizt ezzel a talpnyaló Justinnal egyáltalán kapcsolatba kezdeni. Már nem mondom el még egyszer, hogy mindenki látja rajtatok kívül.

- Nem is kell – vontam meg a vállam. – Ma együtt vacsorázunk Lizzel – mosolyodtam el ismét.

- Tényleg? – lepődött meg.

- Igen – bólintottam.

- Ejnye, hogy pont akkor jut ez eszedbe, amikor már van valakije… Úgy tűnik, csak egy kezdőlökés kellett neked ahhoz, hogy végre észhez térj.

- Egyébként sem sokat tehettem volna ellene. Csak pár nappal később tudtam meg, hogy együtt vannak – szusszantottam mérgesen.

- Mit gondoltál, hogy Liz majd azonnal felhív téged, hogy talált magának valakit és te dobva vagy? – vonta fel a szemöldökét szkeptikusan.

- Természetesen nem, de én így is csak Alice-től tudtam meg. De most már mindegy. Azok alapján, amiket Liz mondott nekem, még egyáltalán nem késő beszélnem vele. Most még talán nem zavarom annyira össze a kijelentésemmel, mint mondjuk, ha hónapok múlva beszélek vele.

- Te tudod, de azt már nyáron is megtehetted volna és akkor ez az egész meg sem történik. Na gyere, a végén még elkésünk és leszedik a fejünket.

A forgatás eléggé elhúzódott, ami engem kezdett aggasztani. Már öt óra volt, amikor az utolsó kis jelenetet elkezdtük fölvenni, pedig elvileg már négykor végeznünk kellett volna. Pedig annyira igyekeztem, hogy időben befejezzük.

Az egyik kisebb szünetben előkerestem a mobilom és felhívtam Lizt.

- Szia Peter – köszönt bele mosolygós hangon. – Csak azt ne mondd, hogy mégsem jó a ma este. Már lemondtam Ash bevásárló körútját a városban – kuncogott.

- Ne aggódj, nem ezért hívtalak. Csak szólni akartam, hogy egy kicsit kések, mert elhúzódott a forgatás.

- Ó, rendben, semmi gond. Akkor mikorra várhatlak?

- Talán fél hétre, de legkésőbb hétkor már ott leszek – mosolyodtam el. – Most sietnem kell, hogy minél hamarabb végezzünk – kezdtem el hadarni, amikor Kris intett, hogy menjek már. Szia!

- Szia – köszönt el ő is gyorsan, majd kinyomtam a hívást.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat fölfelé. A lift most túl lassú lett volna az idegeimnek. Úgy éreztem, ezt az estét most nem szabad elszúrnom. Liznek tudnia kell, hogyan érzek iránta és ezt nem halogathatom tovább. Szinte berontottam a szobámba és azonnal a fürdő felé vettem az irányt, majd miután lezuhanyoztam, gondolkodva álltam meg a szekrényem előtt. Régen éreztem már ezt, hogy problémám lett volna az öltözködéssel, de végül úgy döntöttem, hogy nem nagyon térek el a hétköznapitól. Liznek valószínűleg feltűnne, és ezt nem akarom. Így egy sima rövid ujjú kockás ing és egy farmer mellett döntöttem. Csak nevettem magamon. Komolyan… ilyen problémái a nőknek szoktak lenni. Mintha nem is egy sima vacsorára készülnék, hanem egy randira…

Miután elkészültem, az órára pillantottam. Elégedetten mosolyodtam el, ahogy láttam, hogy még csak alig múlt pár perccel fél hét. Kezembe vettem a kabátomat, és kiléptem a szobából, bezárva magam mögött az ajtót.

Ütemesen háromszor kopogtam be Lizhez és már hallottam is bentről a sietős lépteket az ajtó felé.

- Szia – mosolyodott el szélesen, ahogy meglátott engem.

- Szép estét – mosolyogtam én is, majd egy nagyot nyelve a tekintetemet visszairányítottam csodás idomairól az arcára. – Nagyon jól nézel ki – mondtam elismerően. Még a gyönyörű szó sem lett volna elég kifejező rá, de a viselkedésem már így is több volt, mint átlagos. Ő ugyanis egy fehér, szinte átlátszó, hosszabb blúzt vett fel, alá egy fehér pántos ujjatlannal, egy fekete leggings-et és egy hosszú szárú csizmát.

- Köszi! Gyere be, mindjárt készen vagyok – invitált be a szobájába, majd el is tűnt a fürdő felé.

Ahogy körülnéztem, elégedetten állapítottam meg, hogy még egyetlen férfi holmi sincsen a szobájában. Végül is, miért lenne. Pont ma mondta, hogy visszautasította Jsutint, amik maradni akart éjszakára. Ezek szerint még nem aludt itt. Semmi oka nem lett volna rá, hogy bármit is itt hagyjon.

- Készen is vagyok – lépett ki a fürdőből öt perc után. Ha ez lehetséges volt, most még jobban nézett ki. A frufruját szabadon hagyta oldalra tűrve, de a haja felső rétegét egy kissé púposan csatolta össze hátul, valamint egy kis sminket is felvitt az arcára, de ez csak egy enyhe szemceruzából és szempillaspirálból állt.

- Akkor indulhatunk? – kérdeztem, miután felvette a csizmáját és mindketten magunkra vettük a kabátot is, amihez ő még egy sálat is csatolt.

- Igen – bólintott.

Ahogy kiléptünk a szállodából, én a karomat nyújtottam Liznek, aki azonnal el is fogadta azt.

- Mit szeretnél? Taxizzunk vagy sétáljunk? – fordultam felé kíváncsian. A levegő eléggé hűvös volt és nem akartam, hogy fázzon.

- Sétáljunk, ha már ezt ígérted – mosolyodott el.

Lassan indultunk el, ösztönösen afelé az étterem felé, ahol már szinte törzsvendégeknek számítottunk.

- Nem sokat beszélgettünk mostanában – jegyeztem meg halkan, pár perc csendes sétálgatás után.

- Eléggé elfoglalt voltam Justin miatt – sóhajtott. – Legközelebb szóljatok rám, mert Nikkiék is panaszkodtak, hogy elhanyagoltam őket az utóbbi időben – húzta el a száját.

- Nekem eszem ágában sem volt panaszkodni – vetettem ellent. – Ez várható volt ebben a helyzetben, csak mind hiányoltuk a társaságod.

- Ígérem, hogy nem lesz több ilyen – döntötte a fejét a vállamra. – A ti társaságotok is hiányzott nekem. Csak annyira azzal voltam elfoglalva, hogy… - hirtelen megakadt és elpirulva sütötte le a tekintetét.

- Hogy? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian és az arcát fürkésztem közben.

- Nem érdekes, erről inkább nem szeretnék most beszélni. Csak elrontanám vele ezt a jól induló estét.

- Rendben, majd elmondod máskor, ha akarod. Inkább mesélj arról, hogyan ment a kibékülés a szüleiddel?

- Nagyon jól – vidult fel azonnal. – Olyan jó, hogy anya végre megbocsátott. Csak az az egyetlen rossz ebben, hogy most még jobban hiányoznak. John-nal is nagyon jól kijöttünk a nyár végén már, és most már ő is kezd hiányozni. Lassan már tényleg olyan lesz, mintha a vérszerinti apám lenne – mosolyodott el szélesen.

- Ennek örülök – kuncogtam fel. – Már kezdesz is úgy beszélni róla. Ha látnád magad, mekkora lelkesedéssel mondtad mindezt…

- Tényleg? – lepődött meg. – Ennyire feltűnő lenne?

- Csak úgy ragyogtál – nevettem fel. Magamban azt kívántam, bár akkor csillogna így a két gyönyörű, kék szeme, amikor rólam beszél. Hogy akkor is egyfolytában mosolyogjon, amikor velem van. De legalább annak a tudata megnyugtatott, hogy amikor Justinról beszél, ez egyáltalán nincsen így.

- Nem is gondoltam volna – jegyezte meg elgondolkodva.

Szép lassan elértünk az étterem elé, ahová indultunk, így bementünk és leültünk egy félreeső kis asztalhoz. A pincér szinte azonnal kijött hozzánk. Mind a ketten egy-egy pohár vörösbort kértünk, ami percek alatt még oldottabbá tette a hangulatot. Miután megrendeltük az ételt és azt ki is hozták nekünk, jó ízűen láttunk neki a vacsoránknak.

- De régen volt már ilyen – sóhajtott fel, mikor már az étel felét megette.

- Mire gondolsz? – pillantottam fel rá, miután lenyeltem a számban levő falatot.

- Hogy ilyen nyugodtan vacsorázhattunk – mosolyodott el. – Most egyáltalán nem hiányzik Ashley nyüzsgése és beszólogatásai. Jobb így csöndben vacsorázni. Ráadásul még a társaság is jó és beszélgetni is tudunk. Amikor Justinnal vacsoráztunk együtt, sosem volt csönd, mert ő egyfolytában kérdezgetett az elmúlt három évről – forgatta meg a szemeit. – Mindenről részletesen beszámoltam neki, de hát, te tudhatod a legjobban, hogy amiről nem akarok beszélni, azt elég nehéz kihúzni belőlem. Ebben az esetben nekem annyival könnyebb volt, hogy ő ismerte a múltamat.

- Amit velem még most sem akarsz teljes egészében megosztani – tettem hozzá egészen halkan, mire ő rögtön elhallgatott és elgondolkodva nézett rám.

- Nem, Alice-en kívül nem szándékozom senkivel sem megosztani. Nem akarom, hogy sajnáljatok engem és téged ismerve még… - ismét elakadt.

- Igen?

- Ha helyes a feltételezésem, akkor nagy valószínűséggel még bajba is keveredhetnél emiatt – válaszolt, jól megválogatva minden egyes szavát. – És bármivel is próbálkozol, most még biztosan nem fogom elmondani – tartotta fel a kezeit ellenkezően, ahogy meg akartam szólalni.

- Rendben – törődtem bele végül. Nem akartam kierőszakolni belőle a választ.

Csendben tovább fogyasztottuk az ételt, majd mikor mind a ketten végeztünk, kikértük a desszertet is.

- És, neked van valami terved a szülinapodra? – kérdezte hirtelen.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza, kissé még a gondolataim hatása alatt.

- Nem szeretnél valamilyen partit te is? – mosolyodott el. – Alice biztosan szívesen megszervezné – nevetett.

- Na, pontosan ezért nem akarom – borzongtam meg. – Nekem bőven elég, ha ti ott vagytok, a szüleimmel pedig majd beszélek. A Karácsonyt aztán úgyis otthon töltöm – magamban hozzátettem, hogy remélhetőleg az ő társaságában -, így akkor majd találkozom velük és Ginny-vel is.

- Pedig azért egy buli igazán kijárna neked – nevetett fel halkan. – Nem mindennap lesz 38 éves az ember.

- Ha megéri ez a film azt az időt, megígérem, hogy 40. születésnapomra rendezhettek egy bulit – forgattam meg a szemeimet.

- Vigyázz, mit ígérsz, mert ha minden igaz, még két film vissza van.

- Tényleg komolyan gondoltam – vontam meg a vállam. – Most viszont még nem szeretnék nagy felhajtást. Ha ebben a nagy zűrzavarban még túlélem ezt a két évet, akkor lesz okom az ünneplésre – viccelődtem.

- Most inkább nem mondom ki, amit gondolok… - nevetett hitetlenkedve. – De ez hülyeség. Ha Rob és Kris túlélte az első évet, akkor neked is menni fog a többi.

- Krisről jut eszembe – tereltem el másfelé a témát. – Beszéltem vele ma délelőtt. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem feltűnt, hogy reggelinél túlságosan jó kedve volt. Viszont mikor rákérdeztem, azt mondta, esze ágában sincs elrontani Rob meglepetését. Már beletörődött, hogy együtt vannak és ezután a lépés után már nulla az esélye Rob-nál.

- De hát ő honnan tudott róla? – lepődött meg Liz.

- Rob véletlenül elszólta magát neki – vontam meg a vállaimat. – De így még jobb is. Megnyugodtam, mert azt hittem, hogy valami nagy belépővel készül majd és mindent elront.

- Ennek örülök. Bevallom, Kristen miatt én is aggódtam egy kicsit, de ezek szerint teljesen fölöslegesen.

Az elkövetkezendő percekben nem sokat beszéltünk, csak mind a ketten ettük a desszertünket, majd miután végeztünk, én intettem a pincérnek, hogy fizetni szeretnénk.

- Nem fázol? – fordultam felé, amikor már egy ideje visszafelé sétálgattunk a szállodához.

- Még nem – rázta meg a fejét mosolyogva.

- Tud róla Justin, hogy ma együtt vacsoráztunk? – kérdeztem hirtelen.

- Nem – sóhajtott. – Éppen elég volt neki az is, hogy a mai estét mégsem vele töltöm.

- És nem félsz tőle, hogy egy lesifotós lekap minket és ő meglátja a képet?

- Nem, nem zavar, ha megtudja, hiszen csak vacsoráztunk – vonta meg a vállát, engem viszont ez a kijelentése elbizonytalanított. – És egyébként sem szokott utánam kémkedni.

Kényszeredetten elmosolyodtam. Ha az este úgy folytatódik, ahogyan én azt elterveztem, akkor abból nagyon nagy zűrzavar lesz.

Már félúton jártunk a szálloda felé, amikor újra megszólaltam.

- Biztosan ne hívjak inkább egy taxit? Úgy látom, nagyon fázol – jegyeztem meg, megdörzsölve a karját.

- Nem vészes a helyzet – rázta meg a fejét. – Ezt a pár percet már kibírom.

- De tényleg, semmiből sem állna taxit hívni – erősködtem tovább. Nem akartam, hogy megfázzon.

- Nem kell, tényleg.

- Akkor gyere ide – nyújtottam ki felé a karomat. Rövid hezitálás után közelebb lépett hozzám és szorosan hozzám simult.

- Köszi – lehelte egészen halkan.

Mosolyogva indultam tovább, Lizzel az oldalamon és nem sokkal később meg is érkeztünk a szállodához. A szobájához érve szinte teljesen természetesnek vettem, hogy engem is behívott, ami viszont ezúttal reménnyel töltött el. Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, ő a kanapéhoz sétált, és úgy ahogy volt, kabátostul, sálastul és cipőstül leült rá, két tenyerével a karjait dörzsölgetve. A fejemet csóválva sétáltam oda mellé, miközben kibújtam a kabátomból, amit aztán a kanapé karfájára dobtam.

- Miért nem engedted, hogy taxit hívjak? Teljesen átfagytál – ültem le mellé, majd magamhoz húztam reszkető testét.

- Mindjárt jól leszek – makogta reszkető ajkakkal, de közben szorosan hozzám bújt.

- Én nem úgy látom – csóváltam meg a fejem. – A végén még megfázol itt nekem.

Percekig csak csendben ültünk a kanapén, majd Liz egyszer csak megmozdult és óvatosan eltolt magától.

- Azt hiszem, most már teljesen átmelegedtem – húzta le egy könnyed mozdulattal a kabátjának a cipzárját, majd a levett ruhadarabot ő is a karfára terítette.

A fejemben villogott egy képzeletbeli lámpa, ami azt jelezte, hogy lépjek, mielőtt még nem késő és fáradtságra hivatkozva visszaküld a szobába, viszont egy még erősebb, piros villogás is ott volt mellette. Ez viszont pontosan a másiknak az ellenkezőjét jelentette.

Ahogy ott ültünk egymás mellett, képtelen voltam nem őt nézni. Csodás vonásait és alakját… Nagyot nyeltem a látványra és szinte pont ebben a pillanatban Liz felém fordította a fejét. Nem szólt semmit, és ahogy a tekintetünk összefonódott, már én sem tudtam megszólalni. Pedig el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem őt, hogy azt akarom, hagyja ott Justint és legyen az enyém… de egy hang sem jött ki a torkomon. Lassan emeltem föl az egyik kezemet, hogy a haját a füle mögé tűrjem, ezzel kissé szabadon hagyva kecses nyakát. A lélegzete elakadt, ahogy az ujjaim leheletfinoman érintették a bőrét. Óvatos mozdulatokkal simítottam végig az arcán, majd a nyakán, hogy ha tiltakozni akar, megtehesse, de láthatóan nem voltak ellenére az érintéseim. Lassan hajoltam hozzá egyre közelebb, de nem húzódott el. Tekintete szinte égette az enyémet, de amikor már csak pár arasznyira voltam tőle, szemeit fokozatosan lehunyta. Aztán az ajkunk végül összeért. Finom csókot leheltem rá, majd egy kicsit elhúzódtam. A szemei még mindig csukva voltak, de a mellkasa ezúttal már szaporán emelkedett le föl, ahogy zihálva szívta be a tüdejébe a levegőt. Visszahajoltam hozzá, hogy újra megcsókolhassam, de ezúttal már sokkal szenvedélyesebben. Az ujjaim beletúrtak selymes tincseibe, így vonva közelebb őt magamhoz. A másik kezem eközben a derekára csúsztattam, majd onnan a hátára és közelebb húztam a testét az enyémhez. Nem tiltakozott. Ezúttal már ő is szenvedélyesen viszonozta a csókot. Már éppen ismét el akartam húzódni, hogy végre kimondhassam, amiért valójában itt vagyok, mert ennyi már éppen elég volt bátorításnak, de ő az ujjait a hajamba fűzte és nem engedte, hogy elszakadjak tőle. Lelkesen viszonozta minden érintésemet és én ezen felbuzdulva, az egyik kezemet a combjára csúsztattam, a másikat pedig a hátára és finoman eldöntöttem őt a kanapén. Ő a karjait a nyakam köré kulcsolta, míg én tovább simogattam az oldalát, közben egy pillanatra sem válva el édes ajkaitól. Aztán a csókjaimmal tovább haladtam az állára, majd le a nyakára, mire mellkasából halk sóhaj szakadt fel. Tudtam, hogy meg kell állnom, de egyszerűen képtelen voltam rá. Olyan régen vártam már erre a pillanatra… hogy ujjaim alatt érezhessem selymes bőrét. A kezeim automatikusan indultak el felfelé, feljebb gyűrve a blúzt, majd becsusszantak a puha anyag alá, áttérve a hátára. Liz halkan felnyögött, de nem állított meg. Ajakaim visszatértek az övéihez, míg a kezem egyre feljebb csúszott a blúza alatt.

- Peter… - zihálta a vállamba markolva. – Peter, várj! – próbált meg eltolni magától. – Állj meg! – nyögte két csók között.

Lassan húzódtam hátrébb tőle, várva, hogy mit akar, de ahogy szemeiben könnyek csillantak, rögtön tudtam, hogy valami baj van.

- Mi ezt nem tehetjük – tiltakozott, még hátrébb tolva magától.

- Már miért ne tehetnénk? Liz, olyan régen próbálom már elmondani ezt neked. Talán az a két csók nem volt elég bizonyíték neked, hiszen mind a kettőt letagadtam, hogy szívből jött volna. De valóságos volt. Nem csak holmi vonzalom, amit irántad érzek – néztem komolyan a szemébe. – Ha nem vagy mellettem, őrületesen hiányzol, ezt a nyáron volt alkalmam megtapasztalni. Ha pedig mellettem vagy, úgy érzem, mégsem vagy elég közel hozzám.

- Ne mond ezt – hunyta le a szemét. – Ne folytasd! – zokogott fel.

- Ki kell mondanom, mert így van és képtelen vagyok tovább magamban tartani. Csak mond ki, hogy te nem érzel még csak egy csöppnyi hasonlót sem irántam és én eltűnök innen. Akkor soha többé nem zaklatlak téged az érzéseimmel, csak mond ki nyíltan a szemembe.

Megrázta a fejét.

- Ne csináld ezt! Köztünk nem lehet több barátságnál. Nem szabad! – tolt rajtam egyet még határozottabban, majd felült mellettem és gyorsan a helyére igazította a blúzát. A szemeiből patakokban folytak a könnyek, teljesen megállíthatatlanul. – Nekem ott van Justin! Én ezt nem tehetem veled. Mellettem te nem lehetnél boldog.

- Ha csak Justinról van szó… én várok. Várok rád, nem sürgetlek. De én csak melletted lehetek boldog. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor először megcsókoltalak ott az erkélyen. Mert igaz, hogy nem voltam éppen teljesen magamnál, de az alkohol csak felerősített ahhoz, hogy meg merjem tenni.

- Nem, nem csak ezekről van szó – zokogott keservesen. – Ez nem működhet.

- Liz…

- Kérlek, Peter, csak menj el! – vágott közbe, arcát a kezeibe temetve. – Hagyj most egyedül. – Meg akartam szólalni, de ő újra megállított. – Csak menj el! – zokogta kissé hangosabban.

Lassan felálltam a kanapéról, majd a kezembe vettem a kabátomat. Még egy ideig tétován néztem Liz rázkódó testét, de végül úgy döntöttem, jobb lesz, ha most tényleg egyedül hagyom őt. Sok lehetett ez neki most egyszerre, ráadásul ő tényleg nem az a típus, aki megcsalja a barátját. Talán ez zaklathatta föl most a leginkább.

Kissé még kótyagosan a meglepettségtől és a csókoktól mentem át az én szobámba, de még mielőtt beléphettem volna az ajtón, valaki megállított.

- Peter, hát te meg hol voltál? – jött a kuncogó hang a hátam mögül, de ahogy megfordultam és szembenéztem Alice-szel, az arcáról rögtön lefagyott a mosoly. – Mi történt?

- Ne kérdezz semmit, csak menj át Lizhez. Szüksége van most valakire, aki támogatja és, akivel mindent megoszthat. Kérlek, vigyázz rá és ne hagyd, hogy bármi őrültséget csináljon.

Ezzel otthagytam őt, meglepetten állva a folyosón, és becsuktam magam mögött az ajtót.