40. fejezet - Önfeledt szórakozás és a meglepetésvendég

Sziasztok!


Nos, megjöttem a friss fejezettel, ami egyben egy szép kerek szám is :D Most még egy kicsit hosszabb is lett, mint ahogy eddig megszokhattuk - röpke tíz oldal Word-ben :D -, amit a most támadó ihletemnek köszönhettek :D Már régóta rágtam magamban egy témát a folytatással kapcsolatban, és ezt nemsokára meg is valósítom. Hogy kinek mennyire fog tetszeni, na, ez kérdéses, de szükséges ez is a folytatáshoz... Remélem, tetszik majd nektek a fejezet :D És amint ígértem, az előző bejegyzésben feltett két kép mellé most kaptok még egyet :D Jó olvasást! :)


Puszi

Liz szemszöge

Örültem, hogy végre sikerült Peterrel úgy elbeszélgetnünk, hogy egy pillanatig sem kellett feszengenünk egymás közelében. Mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna és mi teljesen elölről kezdhettünk mindent. Aznap éjjel végre álommentesen aludhattam és reggel is kipihenten és mosolyogva ébredtem. Azóta a napok ugyanilyen felhőtlen boldogságban teltek. Egyetlen félreérthető vagy kétértelmű mondatot nem ejtettem el előtte, ami kezdett engem is megnyugtatni. Talán így egy év után végre sikerül normális emberként viselkednem mellette. Már rám férne egy kis nyugalom.

És most eljött ez a nap is. Korán reggel beültünk a kocsikba, hogy még a nyitás előtt odaérjünk az Aquaparkba. Óriásit tévedtem a fiúkkal kapcsolatban, mert míg azt hittem, hogy csak Kellant hozza lázba a csúszdák gondolata, addig a többiek is éppen olyan lelkesedéssel fogadták ezt a programot, mint ő. Még Peter is mintha tíz-tizenöt évet fiatalodott volna.

Amikor végül bejutottunk a hosszú sorban állás után, elkezdtük keresni a megfelelő helyet, ahol mindannyian jól elférünk. Nem sokkal később meg is találtuk, Kellan kérésére jó közel a csúszdákhoz. Szinte még le sem pakoltunk, ő már indulni is akart fürdeni. Mind vele tartottunk, hiszen ezért jöttünk ide. A hangulat kezdett egyre jobb és jobb lenni. Nevetve próbáltuk ki az összes csúszdát és az egyetlen dolog, ami le tudta törni a jókedvünket, az a sok sorban állás volt. Ahogy lassan közelítettünk a délelőtt végéhez, úgy lett egyre több ember a strandon. Néhányan érdeklődve fordultak meg utánunk, főleg amikor meghallották, hogy még csak nem is magyarok vagyunk. Alice a hasát fogva a nevetéstől próbálta elmesélni nekünk az egyik ilyen élményét. Hiszen ő tudott magyarul és így ő mindent értett, amit rólunk mondtak. Azonban nem mindenki kezelte ezt ilyen könnyen. A nagy meglepetést Peter okozta. Idegesen mordult fel mögöttem, ahogy a sorban álltunk, majd hátra fordult és mondott valamit magyarul a mögöttünk álló fiúcsoportnak. Ash, Nikki és Jackson is értetlenül bámult rá, de Peter csak legyintett. Míg Nikkiéket a magyar szavak, addig engem a hangnem lepett meg. Mit mondhattak azok a fiúk, amire Peter ennyire hevesen reagált?

- Gond van? Mit mondtak?  - fordultam hátra hozzá, de ő csak leintett.

- Nem érdekes – mormogta maga elé.

- Valóban? Ha annyira nem érdekes, miért akadtál így ki rajta? – vontam fel a szemöldököm.

- Csak nem tetszett, amit rátok mondtak… és fantáziáltak… hangosan! Azt hitték, hogy nem értjük őket – forgatta meg a szemeit.

- Jaj, Peter – kuncogtam fel. – Köszi, hogy ennyire védesz minket, de ezen nem kellene kiakadnod – érintettem meg a karját. – Hallottunk már ilyet úgy is, hogy értettük, amit mondtak ránk.

- Persze, csak ti nem értettétek ezt – szusszantott, majd a derekamra téve a kezét kicsit megtolt, hogy haladjunk a sorral. Egy pillanatra megdermedtem, de megrázva a fejemet inkább a szavaira koncentráltam.

- Miért, mit mondtak? – kezdett egyre kíváncsibbá tenni ez az egész, amiért Peter elhallgatja előlünk.

- Nem fogom elismételni – rázta meg a fejét határozottan. – Arra rá nem tudnátok venni.

- Hát jó – adtam fel a kérdezősködést, majd megint léptem egyet a sorban. Majd máskor rákérdezek újra, de most úgysem fogja elmondani, ez már látszott rajta.

Sorban próbáltuk ki az összes csúszdát és persze a gumimatracos és páros csúszások sem maradhattak el. A fiúknak még ez is csak a viccelődésből állt, mert minden kanyarban fel akartak minket borítani.

- Mit szólnál valami kajához? Én már kezdek éhes lenni – fordult hozzám Peter az egyik csúszásunk után.

- Jó ötlet – bólintottam rá. – Csak előbb szóljunk Alice-nek.

Miután vele is megbeszéltük, ő végül úgy döntött, hogy mi nyugodtan mennyünk előre, ő majd összeszedi a többieket és majd utánunk jönnek. Végül is, Peter azért valamennyire kiigazodik itt is, ami a beszédet illeti.

- Még most sem akarod elmondani, hogy mit beszéltek rólunk azok a fiúk? – hajoltam hozzá kicsit közelebb, ahogy a kövezett, keskeny úton sétáltunk, keresgélve a bódék között. – Kíváncsivá tettél – böktem oldalba, amikor még pár másodperc elteltével sem válaszolt.

- Elégedj meg annyival, hogy a mai tizenéveseknek elég mocskos a fantáziájuk – mondta hűvösen. – És még csak nem is értettem az egészet! – szusszantotta kissé idegesen. – Ne haragudj, de ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. És bármennyire is szeretnéd, én nem fogok olyan szavakat kimondani…

- Oké – nyögtem ki végül kissé csodálkozva. Bár igencsak hízelgő volt számomra, hogy Peter ennyire felhúzta magát egy ilyen beszóláson, még ha nem is csak nekem intézték azokat a szavakat, de az már kevésbé tetszett, hogy egyáltalán ilyet kellett megélnie. Nem is értem… ő is tapasztalta már, milyen, ha egy rajongó túlzásokba esik és olyanokat mond, amit talán nem is gondol komolyan. Mert velem ez nem egyszer előfordult már.

- Mit szólsz ehhez? – mutatott hirtelen egy kisebb faház felé. Nagy táblákon felfüggesztve volt közszemlére téve a kínálatuk. Előtte kis asztalok álltak, négy-négy székkel körülvéve.

- Nekem jó lesz. Úgysem tudom, hogy mit raksz elém, mert nem fogom érteni, úgyhogy fölösleges megkérdezned – nevettem fel halkan.

- Ne aggódj, te választhatsz – fogta meg a kezemet, majd a kis épület felé kezdett húzni. Megálltunk a nagy táblák előtt és ő elkezdte nekem sorolni az ételeket. – Van itt sült krumpli, gyros, lángos, palacsinta, hamburger, hot dog… mit szeretnél enni? – nézett rám kérdő tekintettel.

- Nem is tudom… - gondolkodtam el. – Te mit eszel?

- Talán egy lángost – olvasta végig újra a táblát.

- Én pedig egy gyrost – döntöttem el végül. Maradjunk a jól bevált szokásosnál.

Peter rábólintott, majd mindketten beálltunk a sor végére.

- Te nyugodtan leülhetsz addig – fordult felém hirtelen. – Nem kell végigácsorognod a sort.

- Én úgy gondoltam, hogy utána visszamehetnénk a cuccokhoz és ott ennénk meg – válaszoltam.

- Oké, viszont akkor sem kell megvárnod – mosolyodott el. – Nyugodtan…

- Maradok – tettem a szájára a kezemet, hogy elhallgattassam. – Nem halok bele egy kis várakozásba és álldogálásba – kuncogtam.

- Oké – vigyorgott le rám, de rögtön le is hervadt az arcáról a jókedv, ahogy két, körülbelül ötvenes éveiben járó férfi fütyülve és kacsintgatva fordult meg utánam. Most nem szólalt meg, csak egy mély levegő után szusszantott egyet. Felemeltem a kezemet és végigsimítottam a karján. – Nem értem, hogy hogyan van ehhez képük – rázta a fejét bosszankodva. – Ezzel csak lejáratják magukat.

- Miből gondolod, hogy ez nem imponál nekünk, nőknek? – vontam fel a szemöldököm viccelődve. – Jó, persze, hogy nem tetszik – komolyodtam el, ahogy megláttam a fintort az arcán. – Viszont ha valamelyik pasi ezt olyan macsó dolognak gondolja, hadd csinálja – vontam meg a vállam. – Egyébként is, én inkább a korombeli pasikra bukok – mosolyodtam el ismét, amire már ő is megejtett egy kisebb vigyort.

Azt már eszembe sem jutott hozzá tenni, hogy amíg nem sikerül rajta túllépnem, nem hinném, hogy bárkin is megakadna a szemem. A tekintetemet rögtön elkaptam róla, nehogy észrevegye a hangulatváltozásomat. Valószínűleg sikerült még idejében elfordulnom, mert nem kérdezett semmit. Aztán, pár perccel később kissé összerezzentem, ahogy újra megszólalt, de ezúttal nem hozzám intézte a szavait. Megkérdezte a pult mögött álló fiatal lánytól, hogy tud-e angolul, mire az csak megrázta a fejét.

Döbbenten pislogtam rá, ahogy szinte folyékonyan, bár elég erős külföldi kiejtéssel kérte ki nekünk az ételt. Néha kicsit megakadt, de szinte rögtön folytatta is. Valószínűleg már előre kigondolta, hogy mit fog mondani. Viszont akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Olyan furcsán hangzottak ezek a szavak az ő szájából. Hallani lehetett, hogy eléggé nehézkesen ejti ki a szavakat, bármennyire is jól tudja a nyelvet.

- Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt mennyire el lehet felejteni egy nyelvet – fordult felém, immáron ismét angolul beszélve.

- Szerintem aranyos volt, ahogyan beszéltél – vigyorogtam rá.

- Ja, biztosan a csaj is jót röhög most rajtam – forgatta meg a szemeit. – Na, gyere, azt mondta, kihozza nekünk az asztalhoz – bökött a fejével a hátam mögé.

- Én nem azt mondtam, hogy vicces volt, hanem azt, hogy aranyos – követtem őt az asztalok felé. – A kettő nem ugyanaz.

- Miért, amikor egy kisgyerekre azt mondod, hogy aranyos, nem mosolyogsz közben? – vonta fel a szemöldökét és kihúzott nekem egy széket az egyik asztalnál.

Én csak megforgattam a szemeimet és eszem ágában sem volt erre válaszolni.

Csendben ültünk egy ideig az asztalnál, majd ismét ő szólalt meg.

- Beszéltél azóta a szüleiddel? – kérdezte kíváncsian.

- Nem – ráztam meg a fejem mélyet sóhajtva. – John-nal eddig sem nagyon beszéltem, talán még a száma sincs meg. Anya pedig… őt pedig egyszerűen nem merem felhívni – sütöttem le a szemeimet zavartan.

- Nem kellene félned tőle – támaszkodott rá az asztalra, hogy közelebb hajoljon hozzám. – Ő az anyád, és a szülők, bármit is követtél el régebben vagy éppen mostanában, attól még szeretnek. Fáj nekik ugyan, de… Biztosan örülne neki, ha felhívnád – fejezte be végül a lényeggel.

- Igazad lehet. Viszont fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Olyan régen beszélgettünk négyszemközt és önfeledten egymással. Most csak a szokásos kérdések hangzanának el közöttünk. „Szia! Mi újság otthon?” … „Nem, velem sincs semmi különös”. És körülbelül ennyi lenne.

- Mesélj neki a nyaralásról meg az egész évedről. Ha tényleg alig beszélgettetek az elmúlt években, sok mondanivalód lesz neki.

- És ha nem hallgat végig? Ha azt mondja, hogy én már nem érdeklem őt és ne hívjam fel többet? – néztem rá kétségbeesetten.

- Nem fog ilyet mondani, ebben biztos vagyok. Higgy nekem! – fogta meg az asztalon átnyúlva a kezemet.

- Én nagyon szeretnék hinni neked, de… anya olyan önfejű tud lenni – sóhajtottam.

- Akkor már értem, honnan örökölted ezt a tulajdonságodat – forgatta meg a szemeit.

- Hé, én nem vagyok önfejű! – húztam vissza a kezemet sértetten.

- Persze, hogy nem – nevette el magát. – Liz, ezen tényleg nem érdemes aggódnod. Nem kell attól félned, hogy ő majd visszautasítja a közeledésedet. Hiszen pont John mondta, csak arra vár, hogy leülj vele beszélni és bocsánatot kérj tőle. És ki tudná ezt jobban, mint az, akivel ezeket az éveket eltöltötte.

- Akkor sem hívhatom föl ennyi idő csak úgy, hogy beszámoljak neki az eltelt évekről – ráztam meg a fejem szomorúan. – Addig nem, amíg tényleg nem beszéltem meg vele mindent.

Ekkor megjelent a fiatal lány a pult mögül és letette elénk az ételt. Valamit motyogott magyarul, amit szerintem még Peter sem érthetett, mert nem nagyon foglalkozott vele, vagy csak nem volt különösképpen érdekes.

- Mehetünk? – pillantott rám Peter. – Nem tudom, hogy a többiek hol lehetnek – nézett körbe.

- Majdcsak összetalálkozunk velük valahol. Mennyünk vissza a cuccokhoz és ott várjuk meg őket ott.

Már mind a ketten a törölközőnkön ültünk egy-egy napozóágyon, beszélgetve, amikor a többiek megérkeztek, de szinte rögtön el is tűntek a büfék irányába.

- Elég nehéz lehetett őket összeszedni – jegyezte meg Peter kuncogva. – Szerintem Kellan másodpercenként másik csúszdánál volt.

- Azért valld be, hogy te is élvezted – pillantottam fel rá a gyrosom mögül. – Látnod kellett volna magad, amikor megérkeztünk – kuncogtam.

- Régen voltam ennyire laza és kipihent. Most tényleg úgy érzem, mintha évekkel megfiatalodtam volna, pedig csak egy kicsit kikapcsolódtam. A sok, munkával járó stressz teljesen kikészített, úgy érzem.

- És akkor még mit érezhetett Rob és Kristen – sóhajtottam. – Várj egy kicsit… - nyúltam az arca felé, hogy letöröljem az állára csöppenő tejfölt, majd szélesen elvigyorodtam. – Így már jobb. Azért ennyire nem tűnsz fiatalnak – viccelődtem.

- Köszi – dörzsölte meg ő is az állát kissé zavartan, másfelé pislogva.

- Azért nem tagadom, hogy még én is élvezem ezt a helyet – dőltem hanyatt a napozóágyon. – Napsütés, meleg idő, medencék… Bármi, ami egy pihentető nyaraláshoz szükséges. Ráadásul… - kissé elgondolkoztam, hogyan is folytassam – itt vagytok ti is. Nem kell a szüleim mellett, feszengve eltöltenem a nyár további részét. Bár a nővéremnél is szívesen látnának, azért nem akarok nyaralás céljából rájuk akaszkodni. Vicces… - sóhajtottam föl – már a húgom és a nővérem is férjhez ment, én pedig itt vagyok, nagyszerű barátokkal körülvéve és… egyedül – nevettem fel keserűen a végére. Csak azután jöttem rá, hogy az ilyen dolgaimat nem éppen Peternek kéne ecsetelnem, miután kimondtam mindezt, de most már mindegy volt. Bár, ha még találnék is valakit, Adam után már nem lehetne igazi kapcsolat. Petert pedig végképp nem tenném ki ennek az egésznek. A veszteségeimmel nekem kell megbirkóznom, egyedül…

- Biztosan te is megtalálod majd a nagy szerelmet – felelt halkan. – Sokáig én is azt hittem, hogy Emília, vagy éppen Jennie lesz az igazi. Most már nekem is kijárna a boldogság.

Ebben a pillanatban őrült késztetést éreztem rá, hogy felkeljek, átüljek mellé és megcsókoljam. Mindketten egyedül voltunk, pár nélkül és magányosak. Csak két bökkenője is volt ennek a dolognak. Az egyik, hogy Peter csak barátként tekint rám. A másik, hogy nem tudnám őt igazán boldoggá tenni. És mindez azért, mert tizenévesként olyan felelőtlen voltam. Ezután már nem fogom hagyni, hogy egy rossz döntés elrontsa az életemet. Végre kezdenek valamennyire helyreállni bennem a dolgok. Ezúttal már nem hagyom magam olyan könnyen.

- Úgy tűnik, mi erre lettünk ítélve – nevettem fel ismét keserűen.

- Miről van szó? – huppant le Nikki a saját holmija mellé.

- Csak, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk – tettem fel a napszemüvegemet motyogva, majd a fejemet hátra hajtottam a fejtámlára.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy aludni jöttünk ide? – a hangból ítélve Kellan lépett mellém és a hatalmas árnyék is ezt bizonyította.

Felvont szemöldökkel vettem le a napszemüvegemet és úgy néztem fel rá.

- Azért remélem, az nem gond, hogy megvárom, amíg megeszitek a kajátokat. Egyébként is… a nap teljesen kiszívta már az energiámat. A sminkesek pedig biztosan örülni fognak a barna bőrünknek – vigyorodtam el.

- Ebben biztos lehetsz – kuncogott Peter is. – Bár téged még nem fogott meg annyira a nap.

- Hát rólad ez már nem mondható el… - pillantottam rá. Az arcán és a vállain látszódott a legjobban, hogy nemcsak megfogta őt a nap, hanem már ki is pirult tőle.

- Még van körülbelül öt óránk a zárásig – nézett az órájára Alice, miután mind megették a kajájukat. – Használjuk ki ezt a pár órát – vigyorodott el, majd kézen ragadta Robot. – Jöttök ti is? – nézett ránk.

- Én még egy picit maradok – hunytam le a szemeimet.

Már azt hittem, hogy mind eltűntek a közelből, amikor Nikki megszólalt mellettem.

- Rosszul érzed magad? – érintette meg a karomat.

- Nem, csak elfáradtam – nevettem halkan.

- Hé, ez nem kifogás – rázta meg a fejét. – Egy ilyen alkalmat nem szabad kihagyni szimpla fáradtság miatt. Mikor van neked év közben erre időd?

- Hát jó – ültem fel, majd levettem a napszemüvegemet és követtem őt ismét a csúszdák felé.

- Remélem – szólalt meg hirtelen egy halk hang mellettem, amire kissé összerezzentem -, tériszonyod nincsen. – Mikor rájöttem, hogy csak Peter az, a szemeimet forgatva fordultam meg. Már fent álltunk a csúszdáknál és a sorban várakoztunk.

- Nem, nincsen – fontam karba a kezeimet a melleim előtt. – Bár az én szerencsémmel már azon sem csodálkoznék. Úgyhogy légy szíves ne mondj nekem ilyeneket, mert a végén még valóságos lesz.

- Rendben – nevetett fel hangosan. – Egyébként csak azért kerestelek meg titeket, hogy megkérdezzem, nincs-e kedvetek egy közös csúszáshoz. Van egy széles csúszda, viszonylag hosszú és gyors – vigyorgott. – Hat sávos és Alice, Rob meg Jackson ott várnak ránk.

- Felőlem mehetünk, de akkor előbb még csússzunk le itt – mondta Nikki. – Egy verseny? – vigyorgott rám.

- Induljunk! – léptem a csúszda elé. – Lent találkozunk. Peter, te is lecsúszol? – fordultam még hátra egy pillanatra. Csak bólintott, miközben beállt mögém. – Akkor lent megvárunk.

Egyszerre indultunk el lefelé a csúszdákon Nikkivel. Bár nem láttuk egymást, a végén, amikor belecsobbantunk a medencébe, ő talán egy kicsivel előbb érkezett, mint én.

- Én nyertem – vigyorodott el ismét diadalittasan, ahogy én is fellöktem magam a víz felszínére.

- Ezt sajnos még én is láttam… - húztam el a számat, miközben kisöpörtem a hajamat az arcomból és elindultam a medence széle felé.

Nem sokkal később Peter is leérkezett és hatalmas csobbanással esett bele a vízbe.

- Na, ki nyert? – kérdezte nevetve, ahogy mellénk ért.

Én rámutattam Nikkire, aki csak bólogatni kezdett.

- Menjünk, keressük meg akkor a többieket – ajánlottam. – Már biztosan egy jó ideje várnak ránk.

Peter megmutatta, hogy merre van az a bizonyos csúszda, majd nem sokkal később meg is láttuk Aliceéket.

- Mi már azóta csúsztunk egyet és nagyon jó. Viszont ha többen vagyunk, biztosan jobban lehet élvezni – mosolygott Rob.

Úgy léptünk oda a csúszda elejéhez, hogy mind a hatan megfogtuk a mellettünk álló kezét és így egyszerre is indultunk el lefelé. A pereme nem volt valami nagy a csúszdának, csak a legszélén, így még fekve is simán meg tudtuk tartani a láncot. Mivel a fiúk sokkal gyorsabbak voltak, így ők húztak magukkal minket is. Végül így érkeztünk bele a medencébe, szinte teljesen egyszerre.

- Remélem, jövőre is be tudlak szervezni titeket egy ilyen nyaralásra – kuncogott Alice. – Ezt a szórakozást vétek lenne kihagyni.

- Ne aggódj, nem fogunk tiltakozni az ajánlatod ellen. Azért remélem, hogy emlékszel még az ígéretedre – karolta át őt Rob. – Karib-tenger, rémlik valami?

- Valami dereng homályosan – bökte őt oldalba Alice. – Ki nem hagynám.

- Láttam valamerre, hogy lehet víz alatti képet csinálni – vetette fel az ötletet Peter. – Lenne kedvetek hozzá?

- Persze – vágtuk rá egyszerre. – Legalább lesz valamilyen kézzel fogható emlékünk is erről a napról.

- Alice, te tudod, hogy merre van?

- Azt hiszem… - gondolkodott el. – A „Lassú Folyó” mellett van a hídnál.

Amint megtaláltuk a keresett helyet, mindenki vigyorogva bukott le a víz alá. Először egy közös képet csináltunk, de csak harmadszorra sikerült úgy, hogy mindenki benne legyen a képben és normálisan nézzen, ugyanis a fiúk ezt is szokásukhoz híven elviccelték. A legjobban nekem a háttér tetszett, mert direkt úgy volt megcsinálva a medence fala, hogy olyan mintát festettek rá, mintha a tengerben úsznál. A csoportkép után páros és egyéni képeket is csináltunk, amik talán a legjobbak lettek az összes közül.

Az órák ezután már csak úgy repültek, ahogy mindannyian önfeledten szórakoztunk és csúszdáztunk. Kipróbáltuk a benti fedett masszázs és meleg vizes medencéket. Hamar eltelt a maradék kis idő és lassan már mennünk kellett készülődni. Megkerestük a többieket, majd együtt visszamentünk a cuccainkhoz.

- Kár, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a nap – sóhajtott Ashley. – Köszi, Alice, nagyon jól éreztük magunkat és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom.

- Ugyan, még közel sincs vége – vigyorgott Alice. – Még vissza van csaknem egy hét a Balaton mellett… nem fogunk unatkozni.

Az élményfürdő pontban nyolckor zárt, de nekünk még át kellett öltöznünk száraz ruhába, így fél órával a zárás előtt elindultunk megkeresni az öltözőket. Miután mindenki végzett, a kijárat felé vettük az irányt.

A nap szép lassan kezdett eltűnni a látóhatár felett és egyetlen felhő sem takarta el ezt a csodás látványt a szemünk elől.

- Nézzétek, milyen gyönyörű – mutatott ki a kocsi ablakán Nikki. Szinte azonnal mindannyian arra felé fordítottuk a fejünket.

- Tényleg… egyszerűen káprázatos – mosolyodtam el. Az ég narancssárga színt öltött és a napsugarak enyhén még megvilágították a tájat.

Visszafelé a nyaralóhoz már egy kicsit hosszabb volt az út, mert közben egyre sötétebb lett. Jackson, Peter, Nikki és én utaztunk Alice-szel, míg a többiek Robbal, de a két kocsi szinte végig egymás mögött haladt.

- Akkor holnap megint strandolás? – kérdezte Kellan, miután ők is megérkeztek mögöttünk és kiszálltak a kocsiból.

- Holnap igen, és talán még holnapután is, viszont ezzel vége is lesz a fürdőzéseknek, mert utána már esős idő lesz – sóhajtotta Alice.

Ez mindenkit elszomorított, hiszen pontosan azért jöttünk ide, hogy kikapcsolódjunk, fürödjünk a tóban. Ennek ellenére úgy kell elhagynunk ezt a helyet, hogy az eső nagy valószínűséggel zuhogni fog.

Másnap reggel Alice kitörő örömmel fogadott minket. A reggeli már az asztalon várt minket. Frissen sült péksütemények. Ez is mennyire fog hiányozni…

- Képzeljétek… - kezdett bele lelkesen, amikor már mind az asztalnál ültünk – Rob megkapta a szerepet a második filmre is. És mivel nagy sikere lett az elsőnek, a harmadikra is le akarják szerződtetni. Aztán, ki tudja, ha megjelenik a könyvből is a negyedik kötet, talán még arra is. Úgyhogy lehet, hogy ti is nemsokára megkapjátok az értesítéseket.

- Ez nagyszerű! – nevetett fel Nikki. – Gratulálunk, Rob! – mosolygott rá az említettre.

- Felhívtam Kristent és ő is megkapta már a szerepet – közölte kissé lelombozottan.

- Jaj, drágám… - forgatta a szemeit Alice.

- Ne értsétek félre, én bírom Krist, de az akaszkodása néha már kissé… idegesítő tud lenni.

- Olvastad már a második könyvet? – kérdezte Peter felvont szemöldökkel.

- Igen, és örülök is, hogy ebben kevesebb szerepem lesz vele együtt. Bár inkább abban reménykedem, hogy leszáll végre rólam. Úgy annyival könnyebb lenne vele forgatnom.

- Hát, ez a film most sokkal inkább róla fog szólni. Nekünk sem lesz nagy szerepünk, ha tényleg minket kérnek fel rá megint – vonta meg a vállát Peter.

- Valóban – bólogattunk Nikkivel. – Ki fogja rendezni, arról van már hír? – kérdeztem.

- Chris Weitz – felelt egyszerűen Rob. - A forgatókönyvet pedig megint Melissa írja.

- Wáó – mondtam elismerően, és nagyon reménykedtem benne, hogy tényleg így marad ez a kis csapat a következő évekre is.

Még az esős napok is gyorsan eltelnek, ha az ember jól szórakozik, és vidám társaság veszi őt körül. Velünk is ez történt. Szinte még fel sem fogtuk, hogy itt vagyunk, máris vissza kellett utaznunk. Szomorúan pakoltuk be a bőröndöket a kocsikba, amikor éppen meglepő módon nem esett az eső, de a felhők beborították az egész eget, miközben elbúcsúztunk egymástól, még ha csak rövid időre is. Ugyanis mind megkaptuk a szerepeket a következő filmre. Még Taylor is, akit eredetileg le akartak váltani, hiszen a második filmben igen nagy változáson megy keresztül fizikailag. Ő mégis bebizonyította, hogy el tudja érni az elvárt szintet, sőt! Még a nyaralás alatt sem hagyta abba az edzéseket, hogy kellően jó formában lehessen, mire ismét elkezdődnek a forgatások. Reggelenként elment futni, ahova Kellan mindig elkísérte és néha még Peter is velük tartott.

- Várjatok egy pillanatra – sietett ki Peter a házból, majd felmutatta Alice felé a kezében tartott szatyrot.

- Jaj, tényleg, azokat majdnem el is felejtettem, köszi – csapott a homlokára. – Megtennéd, hogy…

- Persze – bólintott rá Peter, majd először azok felé vette az irányt, akik az első menettel készültek elmenni. Köztük voltam én is. – Alice-szel összeszedtünk pár souvenirt – magyarázta értetlen arcunk láttán. – Ratch, Tay, ez a tiétek – köszönt el tőlük egy öleléssel, miközben átadott nekik egy kis csomagot. – Liz, ez pedig a tiéd – vigyorodott el, ahogy elém lépett és átnyújtott nekem egy összehajtogatott pólót.

- Mi ez? – vontam össze a szemöldökömet mosolyogva.

- Egy kis ajándék, hiszen te mondtad, hogy jó lesz pár emlék az élményfürdőből – emlékeztetett.

- Nem mondod, hogy…? – akadtam meg egy pillanatra, majd hangosan elnevettem magam. – Köszi – öleltem át, amit ő is viszonzott, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Szívesen – nevetett ő is. – Jó utat! – intett még nekünk, majd visszasétált a többiekhez.

Kissé szomorúan ültem be a kocsiba és pillantottam ki az ablakon, de mindez az arcomon nem látszott. Ahogy ránéztem Peterre, mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Vicces, hogy amikor már tényleg minden időnket együtt töltjük, egyetlen egy veszekedés sincs közöttünk. Két hetet kibírtunk úgy egymás mellett, hogy egyetlen félreérthető helyzet sem alakult ki köztünk, pedig hányszor töltöttünk el huzamosabb időt is kettesben. Annyit beszélgettünk és sosem fogytunk ki a témákból.

Odaintegettem a többieknek, mielőtt Alice még beindította volna a motort, majd pillanatokon belül el is tűnt a ház a szemünk elől és nem sokkal később, ahogy Alice kikanyarodott a főútra, a többiek is. A repülőtérig az út sokkal hosszabbnak tűnt, mint idefele. A kedvem arányosan romlott a Peter és köztem növekedő távolsággal együtt és ez csak még rosszabb lett, amikor a többiektől elbúcsúzva már a repülőn ültem és vártam a felszállást. Saját magamat hibáztattam a történtekért. Hiszen, Peter honnan tudhatná, hogy beleszerettem – mert így van, ebben már biztos vagyok -, ha nem mutatom ki neki? Hiszen úgysem változtatna a helyzeten. Ráadásul én már elhatároztam magamban számtalanszor, hogy nem engedek egy férfinak sem többé, aki a barátságon túl a közelembe akar férkőzni. És erre tessék… saját magam alatt vágom a fát.

Nekidöntöttem a fejemet a támlának, majd lehunytam a szemeimet. Rövidesen pedig már el is nyomott az álom. Az egész utat átaludtam szinte és csak nem sokkal a leszállás előtt ébredtem fel. Aztán, ahogy földet ért a gép, tudatosult bennem, hogy a legnehezebb még csak ezután fog következni. Még Magyarországról üzentem John-nak, hogy mikor érkezik a gépem és megkértem rá, hogy jöjjön ki elém a reptérre. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha minél előbb megejtem ezt a beszélgetést anyával. Szeretném, ha végre helyreállna nálunk a családi béke.

Szorosan öleltem át Johnt, amikor végre elé értem és megpusziltam az arcát.

- Örülök, hogy ismét itthon vagy – köszöntött mosolyogva. – Remélem, jól telt a nyaralásod – viszonozta az ölelésemet.

- Nagyszerű volt, el sem tudod képzelni, milyen jól szórakoztunk – vigyorodtam el. – Majd mutatok képeket is, ha hazaértünk.

- Ez remek! – indult el a csomagfelvevő irányába, majd miután megszereztük a bőröndömet, kisétáltunk a kocsihoz. – Karen is nagyon hiányol már téged – nézett rám bíztatóan.

- Ennek örülök – szusszantottam, de nem éreztem megkönnyebbülést a hír hallatán. Talán csak mert nem a saját fülemmel hallottam, amint anya ezt mondja.

A hazafele utat végigbeszélgettük. Elmeséltem minden élményemet John-nak, aki érdeklődve hallgatta végig az egészet.

- Szóval ez a Peter… jó barátod? – kérdezte, amikor egy kis időre elhallgattam.

- Tessék? – néztem rá meglepetten.

- Többször mondtad ki az ő nevét, mint azt, hogy fürdés, csúszdázás vagy szórakozás… Szóval? – vigyorgott.

- Nekem fel sem tűnt – vontam meg óvatosan a vállamat. – Egyébként igen, nagyon jó barátom, ahogy a többiek is. Mint mondtam két héttel ezelőtt, ha ők nincsenek, akkor valószínűleg már én sem lennék.

Elmosolyodott a megfogalmazásomon, majd csöndben tovább vezetett. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg ennyire feltűnő lenne a vonzalmam Peter felé? Már John is észrevenné, akivel egész életem során alig beszélgettem őszintén. És nekem még csak fel sem tűnt volna, hogy egyfolytában róla beszélek?

- Otthon vár rád egy meglepetésvendég – szólalt meg kis idő eltelte után.

- Kicsoda? – lepődtem meg.

- Pont azért meglepetés, mert csak majd otthon találkozol vele. Egyébként csak tegnap jött és sikerült maradásra bírnunk anyáddal – vigyorodott el ismét.

- Kiről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet.

- Majd otthon meglátod – mondta titokzatosan.

- Hát jó – adtam fel. Ezt a kis időt már csak kibírom valahogyan.

Az út további részében nem sokat beszélgettünk, csak pár szót váltottunk még a nyaralásról. Amint megérkeztünk a házunk elé, izgatottan nyitottam ki a kocsiajtót és szálltam ki a járműből. John kivette a bőröndömet a csomagtartóból, majd együtt indultunk el a bejárati ajtó felé.

- Édesem, megjöttünk! – kiáltotta el magát, ahogy átléptük a küszöböt. A legutóbbi alkalommal talán még nyálasnak tartottam volna ezt a kijelentését, de ezúttal inkább aranyosnak hatott, semmint idegesítőnek.

- Sziasztok! – jelent meg anya a konyha ajtajában, majd megindult felénk. Először Johnt köszöntötte egy csókkal, majd engem is finoman átölelt és megpuszilt. Még ez sem tudott teljesen megnyugtatni, hiszen ez mindig is természetes volt, amikor hazautaztam. – Örülök, hogy ismét itt vagy – mosolygott rám, ami viszont már sokkal inkább volt bizalomgerjesztő.

- Csak gondoltam, eltöltök még veletek egy kis időt, mielőtt újra Vancouverbe utaznék – mondtam én is mosolyra húzva az ajkaimat.

- Ennek örülök. Jut eszembe, van egy meglepetésvendégünk – vigyorodott el. – Justin, lejönnél? – szólt föl az emeltre.

Hirtelen azt sem tudtam, kire gondoljak. Ki az a Justin, akit meglepetésnek szánnak? Vagy talán egy nagyon régi ismerősöm vagy kollégám? Hát, nem tévedtem sokat.

- Szia Lizzy – jelent meg a lépcső tetején. És akkor hirtelen ért el a felismerés. Justin Kirk. Az a Justin, akivel három évvel ezelőtt forgattam együtt, valamint aki hosszú időn keresztül futott utánam, de sosem adtam meg magam neki. Talán még azóta is reménykedik.

Ahogy végignéztem rajta, meg kellett jegyeznem, hogy nem sok mindenben változott, de amiben igen, abban nagy mértékben.

- Szia – mosolyodtam el hitetlenkedve. – Hogy kerülsz te ide? – öleltem át, amint lelépett az utolsó lépcsőfokról is.

- Elintéznivalóm akadt errefelé és gondoltam, ha már itt vagyok, benézek hozzátok is – felelt. – Hát, mit mondjak, nem sokat változtál – nézett végig rajtam elismerően. – Ugyanaz a bombázó vagy, mint egykor.

- Ne túlozz – forgattam meg a szemeimet, miközben megböktem a mellkasát. – Egyébként te sem változtál valami sokat – állapítottam meg.

- Gyertek, menjünk be a nappaliba, ne itt ácsorogjunk – vetette fel az ötletet John. Mind a négyen átvonultunk az előszobán, be a nappaliba, majd kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapékon.

Sokáig beszélgettünk, talán órák is elteltek, amikor Justin olyat jelentett be, amire egyikünk sem számított volna.

- Képzeljétek, Vancouver-be költözöm – mosolygott.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Ott fogok dolgozni egy színházi darabon. Még semmi sem biztos… de reménykedem azért – adta meg a választ a bennem felötlő kérdésekre.

- Huh – pislogtam meglepetten magam elé. – Mármint úgy érted, rendezőként vagy szereplőként? – vontam fel a szemöldököm.

- Mindkettő – vigyorgott.

- Ez tök jó! – mosolyodtam el. – Ezek szerint többet fogunk találkozni. – Az arcomon levő mosoly már korántsem volt őszinte. Bár örültem, hogy Justin ilyen téren is megmutathatja a tehetségét, annak már kevésbé, hogy belegondolva nem sülhetnek ki jók ebből a lépésből. – Ha most megbocsátanátok egy kis időre… - álltam fel tétován – szeretnék anyával megbeszélni egy-két dolgot – pillantottam az említettre.

- Csak nyugodtan, addig mi elbeszélgetünk még egy kicsit Justinnal – bólintott rá John, mire anya is felállt eddigi helyéről és mellém lépett.

Szó nélkül indultunk el felfelé az emeletre, majd ott az én szobám felé vettük az irányt. Ahogy beléptünk, én becsuktam mögöttünk az ajtót és felkapcsoltam a lámpát, anya pedig leült az ágyam szélére.

- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte kíváncsian, miközben a szemeiben furcsa fény csillogott.

Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.

- Tudom, hogy nem lett volna szabad eddig várnom ezzel – mondtam fojtott hangon -, de nem mertem megtenni ezt a lépést – néztem rá szomorúan. – Bocsánatot szeretnék kérni mindazért, amit a múltban elkövettem. És most gondolom, tudod, hogy itt mire gondolok első sorban – mondtam ki egy levegővel az egészet. – Tényleg, őszintén sajnálom, ahogyan akkor viselkedtem és, hogy nem bíztam meg bennetek annyira, hogy elmondjam nektek. Azt hittem… azt hittem, John majd megtiltja, hogy Adammel legyek és bárcsak így is lett volna. Talán mindez nem történik meg… Azóta rájöttem, mekkorát hibáztam és nagyon sajnálok mindent. Azt szeretném, ha végre helyre állna a családi békénk. Évek óta nem beszélgettünk úgy egymással, hogy valamilyen tabu téma lett volna közöttünk. Szeretném, ha meg tudnál bocsátani nekem, mert fontos vagy számomra – szorítottam össze a szemeimet, mire egy könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából.

- Kicsim… - törölte le anya a könnyeimet az arcomról, miután felállt az ágyról és elém sétált. – Én sosem tudnék igazán haragudni rád. Inkább saját magamra vagyok mérges, amiért ez egyáltalán megtörténhetett. Ha akkoriban nem erősködöm nálatok annyira John-nal, talán egy kis idő elteltével megkedveltétek volna őt és el tudtátok volna fogadni, hogy onnantól kezdve ő az apukátok. Talán akkor szakadtunk el ennyire egymástól és ezért nem merted nekünk elmondani, hogy összejöttél Adammel.

Ahogy befejezte a mondatot, kitört belőlem a zokogás és szorosan húztam őt magamhoz. Az arcomat a vállára hajtottam és éreztem, hogy a könnyeim lassan átáztatják a felsőjét, de mindeközben az én blúzom is kezdett átnedvesedni az ő könnyeitől.

- Ó, istenem, miért vártam én ezzel eddig? Annyira sajnálom – fontam még szorosabbra körülötte az ölelésemet.

- Semmi baj, kicsim, semmi baj… - simogatta a hátamat és a hajamat egyfolytában.

Csak hosszú percek elteltével szakadtunk el egymástól. Az arcunkon még mindig végigfolyt egy-egy könnycsepp és éreztem, hogy a sminkem is elkenődött. Anya halkan felnevetett a látványomra, majd megcsókolta homlokomat.

- Örülök, hogy nem vártál vele tovább – mosolyodott el. – Viszont ha már nem tabu közöttünk a fiú téma… mondd csak, nincsen valaki a láthatáron? – vonta fel a szemöldökét mindent tudóan.

- Miért jön mindenki ezzel? – forgattam meg a szemeimet.

- Tudod, kicsim, a szerelem vak. Csak ezúttal egymást nem veszitek észre, nem a hibákat. De ha ennyire nem akarsz nekem hinni – tartotta fel védekezően a kezeit, amikor már tiltakozni akartam -, akkor mondok más valakit. Itt van Justin, például.

- Igen… mi van vele? – értetlenkedtem.

- Már három évvel ezelőtt is oda volt érted. Nem gondolod, hogy adhatnál neki egy esélyt?

- Nem is tudom – gondolkodtam el. – Ő… ő annyira más… Sosem tudtam volna elképzelni vele egy kapcsolatot.

- Ezért mondom azt, hogy próbáld meg vele – mondta sejtelmesen.

- Mi jár a fejedben? – húztam össze a szemöldökömet, rosszat sejtve.

- Semmi – rázta meg a fejét. – Csak örülnék, ha végre boldog lennél. A testvéreid is mind a ketten megtalálták az igazit. Miért pont te ne lehetnél boldog amellett a férfi mellett, akit neked teremtettek?

Nem mondhattam azt erre, hogy én ebben már régóta nem hiszek, hiszen az a férfi, akibe halálosan beleszerettem, még csak nem is mutat semmiféle érdeklődést irántam. Megborzongtam erre a gondolatra. Tényleg szerelmes lennék? Hogyan érezhetek szerelmet egy olyan ember iránt, akivel nem volt még csak rövidebb kapcsolatom sem? És egyszeriben megvilágosodtam. Nagyon is voltak rövidebb „kalandjaim” vele. Mind a kétszer, amikor megcsókolt… Kettesben voltunk és bármennyire is hatással voltak rá a körülmények, na meg az alkohol, mégis megtörtént. Talán végleg le kellene róla mondanom, ha már én magam sem hiszek abban, hogy ez valaha is működhetne közöttünk. És talán anya javaslatát is meg kellene fontolnom. Végül is, mit veszíthetek vele, ha Justinnal megpróbálnám? Talán mégis működne közöttünk a dolog és Peter-ön is túl tudnék lépni. Gondolatban legszívesebben pofon vágtam volna magam. Mégis mit veszíthetnék? Egy barátot, akit ráadásul még jól meg is bántanék, ha végül nem jönne össze ez a dolog. Egyik megoldás sem tűnik valami jó ötletnek.

Mélyet sóhajtottam és inkább úgy döntöttem, hogy ezt a témát holnapig még jegelem egy kicsit. Ha már nem leszek ennyire fáradt, talán józanabbul tudok majd gondolkodni. Ez az időeltolódás eléggé kimerített.