41. fejezet - Elhatározások

Sziasztok!

Itt is lennék a friss fejezettel, mint azt chat-ben már írtam is, most kivételesen ismét ezen a blogon, mert most ehhez volt több ihletem :) Itt végre belekerült a képbe az egyik viszonylag friss ötletem is, amit az előző bejegyzés alkalmával már említettem is nektek :D Nem tudom, ki mit fog szólni hozzá, szerintem az eseményeket azért jelentős mértékben felpörgette ;) Kíváncsi leszek a véleményetekre :D Remélem, azért tetszeni fog a fejezet :) Ezúttal lesz benne egy kisebb veszekedés is, ami, ha úgy vesszük, itt most elkerülhetetlen volt :/ És itt még hozzátenném azt is, hogy képtelen vagyok őket sokáig haragban tartani és gondolom, ezzel most el is árultam, hogy annyira vészes nem lehet a dolog :)  Jó olvasást a fejezethez! :)

Puszi

Liz szemszöge

Ahogy reggel kinyitottam a szemeimet, rögtön tudtam, hogy ez az elhatározásom végleges. Nem fogok egyetlen – na, jó, tulajdonképpen kettő – férfi miatt szenvedni egész életemben. Igenis lehet felhőtlenül boldog életem egy olyan férfi mellett, aki szeret engem és talán én is tudnám őt viszont szeretni. Talán az lesz a legjobb, ha előre figyelmeztetem őt.

Olyan hirtelen ugrottam ki az ágyamból, hogy egy pillanatra megszédültem és megtántorodva kaptam el az éjjeliszekrény sarkát. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, amíg kissé magamhoz tértem, majd elindultam lefelé a konyhába. Anya már ott volt, és várt minket a kész reggelivel.

- Jó reggelt, Lizzy – köszöntött mosolyogva. – Látom, jól aludtál. Sikerült kipihenned magad? – kérdezte.

- Igen, bár ez lehet, hogy még az elmúlt két hét hatása – jegyeztem meg kissé szkeptikusan.

- Ugyan már! – legyintett.

- Mi a reggeli? – ültem le én is az egyik székre.

- Rántotta – kuncogott. – Van még pirítós és csináltam pár szendvicset is – tette hozzá nevetve.

- Hm… - tettem rá egy pirítóst a tányéromra. – Egyébként – szólaltam meg nem sokkal később -, gondolkodtam azon, amit tegnap este mondtál.

- Tényleg? – derült fel kissé az arca. – És mire jutottál?

- Lehet, hogy tényleg érdemes lenne adnom egy esélyt Justinnak. Talán, ha megbeszélem még vele az elején, hogy miként is állnak most a dolgok körülöttem…

- Állj! Állj! Állj! – szakított félbe hirtelen. – Úgy érted, hogy össze akarsz jönni Justinnal? Mármint ezzel a Justinnal?

- Igen – bólintottam rá kissé értetlenül -, hiszen te mondtad, hogy ezt kellene tennem.

Kissé csalódott arcot vágott, de ez rögtön el is tűnt a vonásairól, mielőtt még rájöhettem volna, hogy miért is reagált így erre a kijelentésemre. Ezt tőle örököltem. Képesek voltunk elrejteni a valódi érzéseinket, ha a helyzet éppen ezt kívánta.

- Igen, tudom, csak meglepett, hogy ilyen hamar döntöttél – mondta végül. – Azt hittem, hetekig ezen fogsz még rágódni – jegyezte meg felvont szemöldökkel.

- Túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan álmokat kergessünk, amik sohasem válhatnak valóra – vontam meg a vállamat, mélyet sóhajtva. – Justin rendesen ember és… szemmel láthatóan, mint ahogyan azt te is mondtad, teljesen belém esett – motyogtam szemlesütve.

- Talán pont ez a baj veled! Hogy nem mondod ki az érzéseidet! Helyette inkább csak dagonyázol a fájdalmadban. Nézd csak meg… Justin kiöntötte neked anno a szívét és az összes érzését és te, bár először elutasítottad, most mégis megpróbálod vele. Nem gondolod, hogy esetleg az a bizonyos Férfi is adna a kapcsolatotoknak egy esélyt? Ha nem félnél annyira a visszautasítástól, most Londonban lehetnél!

Fogalmam sem volt róla, anya honnan tud ennyi mindent rólam. Vagy talán csak én képzelem bele mindenbe ezt az őrültséget, hogy mindenki azzal nyaggat, hogy üljek már le beszélgetni Peterrrel?

- Nem tudom, mire gondolsz – mondtam végül határozottan.

- Hát jó, te tudod, de szeretném majd tudni a fejleményeket – mutatott rám halvány szigorúsággal a hangjában.

- Rendben – hagytam rá, majd nekiláttam megenni a reggelimet.

Már éppen végeztem, amikor megjelent Justin is a konyhaajtóban.

- Jó reggelt – köszönt fáradtan mosolyogva. – És jó étvágyat a hölgyeknek – dobta le magát a mellettem levő székbe.

- Neked is – mosolyogtam vissza rá.

- Uh, ne is mondd… förtelmes éjszakám volt – hunyta le egy pillanatra a szemeit. – Valamiért egész éjjel nem bírtam aludni.

Felálltam a székből, majd mögé állva végigsimítottam a hátán, megállapodva a kezeimmel a vállainál és finoman megmasszíroztam őket.

- Talán csak nem bírod ezt a meleget – jegyeztem meg, ahogy elkaptam anya gyanúsan megvillanó tekintetét. – Én most felmegyek a szobámba átöltözni – indultam el a konyhaajtó felé. – Van valami programunk mára?

- Nem, nincsen – rázta meg a fejét anya és intett, hogy nyugodtan mehetek.

A következő pár nap változatosan telt. Legalábbis az érzéseim eléggé változatosak voltak. Az egyik pillanatban még úgy éreztem, működhet ez a kapcsolat Justin és köztem, a másik pillanatban viszont, mintha elfújták volna ezt a csodás érzést. És ez legtöbbször akkor fordult elő, amikor szóba jött, hogy ő is Vancouverben fog élni. Talán a túl sok vele együtt eltöltött idő tudata rémisztett meg, vagy csak Petertől féltem, azt nem tudom. Ó, istenem, miért kell neki folyton a fejemben járnia? Ez az együtt eltöltött két hét ilyen szempontból csak még nehezebbé tette a helyzetemet. Hogyan fogok tudni a szemébe nézni, amikor bemutatom nekik Justint, mint a barátomat? És hogyan fogom ezt elmagyarázni Nikkinek meg Alicenek? Nekik mégsem vallhatom be, hogy sokszor semmi kedvem Justinnal lenni, hanem legszívesebben tényleg Londonba repülnék Peter-höz.

Abban már most biztos voltam, hogy már a Justinnal való beszélgetés is nehéz lesz. Miért gondolkodom én már ennyire előre, hiszen még együtt sem vagyunk! Először talán vele kéne ezt megbeszélnem, nem pedig rögtön a következményekre gondolni. Azokon ráérek utána rágódni.

- Justin… - kopogtam be hozzá tétován a vendégszobába.

- Igen? – nyitotta ki pár másodperc elteltével az ajtót. – Mit szeretnél? – kérdezte kissé meglepetten.

- Beszélgetni – haraptam zavartan az alsó ajkamba. – Bemehetnék? Vagy, ha gondolod, te is átjöhetsz hozzám…

- Nyugodtan gyere be – nyitotta szélesebbre az ajtót, hogy beengedjen. – Ülj csak le – mutatott az ágyára, ahol én kényelmesen el is helyezkedtem Már amennyire ebben a helyzetben kényelmesen érezhettem magam. – Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte kíváncsian.

- Kettőnkről – feleltem lassan, félve pillantva fel rá. Ő csak meglepett arccal bámult rám és várta, hogy megmagyarázzam ezt a, számára felfoghatatlan, mondatot. – Nos… én tudom, hogy te mindig is… khm… vonzódtál hozzám. És volt egy rövidebb kapcsolatunk is még a film forgatása idején, ami tulajdonképpen csak egy-két csók volt, úgyhogy ezt nem is igazán nevezném kapcsolatnak – magyaráztam zavaromban össze-vissza. – Viszont most úgy döntöttem, hogy mégis szeretném veled komolyabban megpróbálni – mondtam ki a végén egy szuszra.

- Tessék? – döbbent meg. – Miért döntöttél most így ilyen hirtelen? – vonta össze a szemöldökét.

- Nézd, én nem fogok hazudni neked – sóhajtottam. – És képtelen vagyok magamra olyan jelzőket használni, pedig illenének rám és nyugodtan mond meg a szemembe, de… - mély levegőt vettem és csak azután folytattam. – Szeretnék végre boldog lenni egy olyan férfi mellett, aki szeret engem és úgy, ahogy vagyok, minden hibámmal és velem járó veszteséggel együtt elfogad. Te minden titkomat ismered. Tudsz mindent, ami a múltamban történt velem. És te meg is érted a helyzetemet.

- És gondolod, hogy elég, ha az egyik fél részéről megvannak ezek a dolgok? – vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét.

- Természetesen nem, de én úgy érzem, hogy tudnálak szeretni téged. Már úgy értem, beléd tudnék szeretni és nem csak a barátomként tekinteni rád. Eddig ezt meg sem próbáltam, ezért nem mondhatjuk azt, hogy nem lehetséges.

- Akkor ezt miért nem annak a másik pasinak mondod? – kérdezte kissé mérgesen. – Tudom, hogy ezt mind most azért mondtad, hogy megpróbálj túllépni valaki máson.

- Nem, félreértesz! én nem pótléknak akarlak téged használni! És az a kapcsolat is reménytelen… nem elég, ha csak az egyik fél szerelmes – magyarázkodtam hevesen.

- Ismerős a helyzet, igaz? – kérdezte gunyorosan. – Viszont, ha már így alakult, miért is ne… - hajolt hozzám közelebb egy pillanat alatt és a következő másodpercben már csak azt vettem észre, hogy az ajkai az enyémre tapadnak és hevesen csókolni kezdett.

Éreztem valami régről ismert, szorító érzést a hasamban, de nem tudtam rájönni, hogy mit jelent. Helyette inkább sírni tudtam volna, ami kezdett egyre jobban aggasztani. Fájt, hogy ezúttal nem Peter csókolt meg. Hogy nem az ő édes ajkait érezhettem és ízlelhettem most…

Fel sem tűnt, hogy amíg Peterre gondoltam, az ajkaim automatikusan reagáltak Justin heves követelőzésére. Hirtelen már nem is a házunkban, hanem a Phoenix-i szállodában találtam magam és, aki mellettem ült az ágyon, az nem Justin, hanem Peter volt. Ő tűrt bele szenvedélyesen a hajamba és szinte még az illatát is éreztem magam körül a levegőben.

Hirtelen döbbentem rá, hogy mit is csinálok és zaklatottan húzódtam hátrébb Justintól.

- Ennyire azért nem lehetett rossz – jegyezte meg kuncogva, ahogy meglátta az arckifejezésemet.

- Nem… nem is – ziháltam, bár ez most inkább a zaklatottság miatt volt, mintsem a csóktól.

Justin még egy apró csókot nyomott az ajkaimra, majd felállt mellőlem és kissé félrefordított fejjel nézett le rám. Megfordult a fejemben, hogy most talán azon gondolkodik, melyik elmegyógyintézetbe zártasson be engem. Végül pár perc elteltével újra megszólalt.

- Talán tényleg működhet – mondta halkan, talán csak magának beszélve. Meglepetten kaptam fel a fejemet. Az előbbi kis „álmom” miatt én nem éppen így éreztem, de ő ezt nem tudhatta. – Persze, csak ha tényleg akarod. És természetes te adod az ütemet. Tudom, hogy a múltadban történtek még most is mély sebként élnek benned, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod – mosolyodott el, miközben lágyan végigsimított az arcomon. Én is halványan elmosolyodtam. Na, pontosan ez volt az, amit a változatosság alatt értettem.

- Egyébként – szólalt meg újra ő, miután visszaült mellém az ágyra -, mikor kell visszautaznod Vancouverbe? Csak mert gondoltam, mehetnénk esetleg együtt.

- A hétvégén – feleltem egyszerűen. – Szombatra foglaltattam le jegyet.

- És? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor veled tarthatok?

- Ó, persze – bólintottam rá.

Hamarosan el is jött az a bizonyos szombat és én könnyezve öleltem át anyát és - már magamban is így hívtam - apát, mielőtt még a taxiba szálltunk volna. Justin mosolyogva karolta át a derekam, ami most még jól is esett. Szükségem volt a támaszára. Most, hogy Anyával és apával is végre egyenesbe jöttek a dolgok, sokkal nehezebb volt elválnom tőlük. És ez most nem csak egy egyhetes tábor volt, ahová nyaranta mentem, amikor még kicsi voltam. Ez már a nagybetűs Élet volt, ahol egyedül – ez esetben Justinnal és a stábbal kiegészülve -, szülők nélkül kellett boldogulnom.

Ezek alatt a napok alatt egyszer sem beszéltem Peterrel, ami úgy tűnt, hatásos megoldásnak bizonyult. Bár azt nem mondanám, hogy emiatt kevesebbszer jutott volna az eszembe, sőt! Viszont könnyebb volt Justinra koncentrálnom, amikor kettesben töltöttünk el egy kis időt.

Ahogy a taxi kiért a reptérre, Justin fizetett, majd kiszállva a kocsiból, kivettük a csomagjainkat. Komolyan, már azon lepődtem volna meg, ha a paparazzik nem jelennek meg azonnal, ahogyan mi felbukkantunk. Vajon honnan kaphatják az infókat, hogy éppen honnan hová tartunk?

- Mit gondolsz, kéne már tudniuk rólam? – hajolt kissé közelebb hozzám Justin.

- Miért ne tudhatnának? – vontam meg a vállamat. – Ha téged nem zavar… - mosolyodtam el, majd apró puszit nyomtam a szájára. Legbelül szinte ujjongtam, de nem értettem, hogy miért. Vajon csak magamnak akarom bebizonyítani, hogy igenis túl tudok lépni Peteren és bele tudok szeretni Justinba? Szinte láttam, ahogy a sok vaku villan körülöttünk erre a jelenetre. Valamiért elégedettséggel töltött el a tudat, hogy legalább a Peterről és rólam készült cikket megcáfolhatom. Még, ha az én részemről volt is igazságalapja, őt nem szólhatják le amiatt, hogy ilyen szerencsétlenül fogta ki a kolléganőjét. Habár, melyik nő szeme nem akadna meg egy ilyen férfin? Ebben a pillanatban teljesen át tudtam érezni Jennie akkori helyzetét.

Amint felszállt a gép, kissé megnyugodva engedtem el magam a puha ülésben.

- Minden rendben? – érintette meg a kézfejemet Justin. – Olyan feszült voltál egész délelőtt.

- Csak izgulok a forgatás miatt – vágtam rá azonnal a hazugságot. Miféle kapcsolat lesz ez, ha már most nem vagyok hozzá őszinte? – A nyár még úgy kezdődött el számunkra, hogy még azt sem tudtuk, a nyaraláson kívül látjuk-e még egymást valaha. Másfelől pedig már maga a könyv is megfogott, így izgulok, hogy milyen lesz majd a film. Pedig hát, az még kicsit odébb lesz.

- Szóval hiányoznak a kollégáid – állapította meg vigyorogva.

- Igen, ez is benne van – bólintottam rá.

Az út további részét csendben tettük meg. Én hamarosan elaludtam Justin vállának dőlve, míg ő a fejét az enyémre hajtotta. A kezünket összekulcsolta a karfán, amiért végül is nem ellenkeztem. Hiszen mi most már egy pár vagyunk.

Peter szemszöge

A nyár további része, miután elhagytuk Magyarországot, kínzó lassúsággal telt. Szinte kivétel nélkül minden percben Liz járt a fejemben, ami kezdett egyre inkább az őrületbe kergetni. Úgy éreztem, mintha a köztünk levő távolság most még nagyobbra nőtt volna. Az első napokban még beszéltünk párszor telefonon, de aztán ez is kezdett fájdalmassá válni. A tudat, hogy beszélhetek, de nem lehetek vele, nem ölelhetem magamhoz őt… mindennél gyomorszorítóbb érzés volt. Mindketten egyre kevesebbet kerestük a másikat és az utóbbi napokban már egyáltalán nem is beszéltünk. Bár én nem egyszer a kezembe vettem a telefonomat, hogy most csak azért is felhívom, mert nem akartam, hogy az én össze-vissza érzéseim miatt romoljon el a barátságunk. Végül mindig lemondtam erről a tervemről. Már nem tudtam saját magamban sem eldönteni, hogy miről tudnánk beszélni anélkül, hogy ki ne csúszna valami félreérthető megjegyzés a számon.

Így hát, eljött az utazásom napja is. Vissza kellett utaznom Vancouverbe a forgatásra és, hogy szembesüljek a Liz és köztem levő megváltozott helyzettel. Talán mindketten érezhettük, hogy a két hetes nyaralás alatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Pedig előtte sem voltunk rosszban, sőt!

Elbúcsúztam anyáéktól, akik kivétel nélkül naponta felhozták nekem az Emília-Jennie-Liz témát. A végére már kezdtem megszokni és megtanultam elhárítani ezeket a kérdéseket, vagy egyszerűen csak elengedtem őket a fülem mellett.

- Szerintem fogadd meg a tanácsomat, és lépj végre – suttogta halkan a fülembe Ginny, ahogy hosszan átölelt. – Egy próbát megér, nem? – mosolyodott el szélesen.

- Talán megfogadom a tanácsodat – sóhajtottam mélyet, majd kiléptem az ajtón.

Leszállva a Vancouveri repülőtéren, a fotósok azonnal előkerültek mindenfelől. Pár vakut is láttam villanni, de most ez zavart a legkevésbé. Két őr között haladtam végig, egészen az autóig, ami csak rám várt. Hihetetlen, mennyivel jobban megadják most ennek a módját, mint egy évvel ezelőtt. A rajongók nem tudtak egy méteres körzeten belül megközelíteni engem, bár most nem voltak olyan sokan. Még… Szerencse, hogy ilyen késői időpontban érkezett a gép.

Elérve a szállodához, ismételten kicsit nagyobb lett a felhajtás körülöttem, de éppen csak addig, amíg be nem léptem a szálloda ajtaján. Ott hirtelen minden elhalkult körülöttem és végre egy teljesen nyugodt környezetben érezhettem magamat. A portánál elintéztük a szobámat és megkaptam a kulcsomat, valamint azt is megtudtam, hogy a többiek szinte már mind itt vannak. Felérve a másodikra, szinte azonnal Alice-be ütköztem.

- Szia Peter! – ölelt át azonnal mosolyogva. – Hogy telt a nyarad? – nevetett.

- Az elmúlt napokat otthon töltöttem – vontam meg a vállamat. – De képzeld, két hétig Magyarországon voltam – kuncogtam én is.

- Tényleg, és hogy érezted magad? – viccelődött.

- Jaj, Alice, hiányzott már ez a pörgés – csóváltam meg a fejemet vigyorogva, miközben megálltam a szobaajtóm előtt és babrálni kezdtem a zárral.

- Találkoztál már Bettyék-kel? – kérdezte óvatosan.

- Nem, de láttam, hogy a stáb nagy része már itt van. Gondolom, mindenki ezen a szinten – feleltem egyszerűen.

- Igen, de… figyelj, nem akarom, hogy szívrohamot kapj, ha meglátod őket, úgyhogy… - kezdett bele tétován.

- Miért, valami baj van? – fordultam meg azonnal rémülten. Hirtelen eszembe jutott, hogy liz talán emiatt nem hívott az utóbbi napokban. Én hülye, pedig csak kerültem őt. Hogy lehettem ekkora barom?

- Nem… nem mondanám bajnak, csak… - makogott össze-vissza.

- Alice, bökd már ki! – sürgettem.

- Tudod ki az a Justin Kirk?

- Persze, Liz említette egyszer, hogy pár éve együtt forgatott vele, miért? – vontam fel a szemöldököm.

- Nos… hát… ők… tulajdonképpen most… együtt vannak – nyögte ki végül. Ahogyan a kilincsért nyúltam, a kezem megállt a levegőben és úgy éreztem, ebben a pillanatban még a vér is megfagyott az ereimben. Nem, nem lehet, hogy tényleg ezt mondta. Biztosan csak félrehallottam valamit. Liz sosem beszélt úgy Justinról, mint akiért annyira odalenne, vagy érezne valamit iránta. – Peter, jól vagy? – érintette meg a vállamat Alice. – Én nagyon sajnálom, igazából nem is értem, hogy hirtelen miért döntött így…

- Hagyd, Alice, nem a te hibád – intettem le őt, magam elé motyogva a szavakat. – Én szúrtam el mindent – sóhajtottam, majd beléptem a szobába.

- Micsoda? – döbbent meg. – Tehát tényleg igaz, hogy… hogy… te… és ő… - nem bírta értelmesen befejezni a mondatot.

- Mi igaz, Alice? Az, hogy mire tudatosul bennem, hogy érzek valamit iránta, teljesen felfordul minden? Hiszen ti mondogattátok mindig ezt! Ezt akartátok, vagy nem? – morogtam kissé mérgesen. Természetesen nem rá haragudtam, hanem saját magamra, de ezen most már úgysem tudok változtatni.

Idegesen dobtam le a csomagjaimat az ágy mellé, majd megfordultam, hogy szemben álljak vele.

- Mit akarsz most csinálni? – kérdezte kissé megszeppenten az előbbi kirohanásomtól.

- Szerinted mit kéne tennem? – tártam szét a kezeimet. – Szakítsam szét őket? Vagy valljak be neki mindent? Mert ezt nem fogom megtenni. Ha ő Justinnal boldog, akkor én ezt nem fogom megakadályozni. Örülök, hogy végre nincsen egyedül… - sóhajtottam, majd az arcomat a tenyereimbe temetve ültem le az ágy szélére. – Most kérlek, menj el, Alice – motyogtam, ahogy leült mellém és átkarolta a vállamat.

- Dehogy megyek! A végén még bánatodban felvágod itt nekem az ereidet – bosszankodott. – Még jó, hogy én mondtam el neked. Figyelj, próbálj meg pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Liz előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy Justin nem hozzá való és ő is… - egy pillanatra elhallgatott – szóval, utána már léphetsz felé.

- Ez már rég nem erről szól – ráztam meg a fejem. – Lesz, ami lesz, megpróbálom a lehető legjobb arcomat mutatni a dolog irányába. Most viszont kérlek, tényleg menj el. Egyedül szeretnék lenni egy kicsit – néztem fel rá kérlelően. Valamit láthatott a szemeimben, mert egy bólintás után azonnal felállt és elhagyta a szobát.

Miután ő kiment, én azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt, közben magamhoz véve a fürdéshez szükséges dolgokat. Egy zuhany talán majd megnyugtat kissé.

Éppen mikor kiléptem a fürdőből, kopogtattak az ajtón.

- Egy pillanat – szóltam ki, miközben elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, majd gyorsan átdörgöltem a hajamat a törölközővel. –Igen…? – nyitottam ki az ajtót, aminek a túloldalán egy igencsak nem várt személy állt.

- Szia Peter – mosolyodott el Liz, ahogy meglátott engem, majd beljebb lépve szorosan átölelt. – Örülök, hogy megérkeztél te is.

- Hogyhogy átjöttél? – néztem rá az órámra, miután elengedtük egymást, majd vissza rá. – Már igen csak késő van.

- Gondoltam, átjövök üdvözölni téged – mosolygott, megvonva közben a vállát. – Találkoztam Alice-szel a folyosón, miután ő eljött tőled, de amikor bekopogtam, nem nyitottál ajtót, így gondoltam, biztosan nem hallod. Most ismét visszajöttem, és ezek szerint, éppen fürdőtél – mért végig.

- Igen – bólintottam rá nevetve a gondolatmenetére. – Jó meglátás.

Bár a zuhany is segített megnyugodni, Liz közelében mintha el is felejtettem volna teljesen a történteket. Furcsállottam ugyan, hogy ő még csak szóba sem hozta eddig, de minden bizonnyal nem ezzel akart üdvözölni.

- Hogyhogy ezzel a késői géppel jöttél? – kérdezte.

- A mai napot még Ginny-vel akartam tölteni – feleltem egyszerűen. – És anyáékkal is keveset találkozom év közben, úgyhogy gondoltam, kiválasztom a lehető legkésőbbi időpontot.

- Értem – bólintott rá. – Most viszont, ha nem haragszol, én megyek is… - kezdett bele, tétován az ajtó felé pillantva. – Nem akarlak zavarni, sem pedig feltartani és én is eléggé fáradt vagyok már. Örülök, hogy megint itt vagy – ölelt meg újra szorosan, majd miután elköszöntünk egymástól, ő visszament a saját szobájába.

Zavarodottan ültem le az ágyam szélére, miközben az előbbi pár perces jelenet újra meg újra lejátszódott a fejemben. Liz átjött engem üdvözölni és még csak meg sem említette, hogy miért nem hívott az utóbbi napokban. Pedig általában felváltva kerestük egymást, de ő egyszer csak már nem hívott. Vajon ennek Justin az oka? Hirtelen eszembe jutott, hogy talán ő már régen tudja, hogyan érzek iránta, csak nem akar megbánta azzal, hogy nemet mond nekem. Talán Justint is emiatt nem említette meg nekem.

Erre a gondolatra éreztem, ahogy a torkom összeszorul és a legszívesebben engedtem volna lefolyni azokat a könnycseppeket, amik kikívánkoztak a szememből, de nem hagytam magam elgyengülni. Liz láthatóan boldog most, és én ezt nem fogom tönkretenni. Nekem bőven elég lesz az is, ha minden nap mosolyogni látom. A forgatásokat pedig csak átvészelem valahogyan. Végül is, annyira sok közös jelenetünk nem lesz.

A másnap reggel gyorsan eljött. Az éjszakát végigaludtam, így egyetlen álmomra sem emlékeztem, ami talán jobb is volt. A tegnap történtek annyira felzaklattak, hogy azt hittem, egész éjjel nem tudok majd aludni, de úgy tűnik, a fáradtság erősebb volt ez úttal, aminek nagyon örültem. Lassan, komótosan kezdtem el öltözködni. Egy egyszerű farmert és egy kockás rövid ujjú inget vettem föl. Különösképpen nem foglalkoztam többet magammal. A hajamba párszor beletúrtam, majd kilépve a szobából, bezártam magam mögött az ajtót és elindultam le, hogy megreggelizzek.

A hetek csak teltek és én azon kaptam magam, hogy egyre kevesebbet beszélgetek Lizzel. Már nyoma sem volt közöttünk annak a zavartalan jókedvnek, ami a nyaraláson körülvett minket. A forgatások után ő sokszor azonnal Justinhoz ment, bár ezt ő be nem vallotta volna nekünk, legalábbis nekem egyszer sem mondta. Egyre jobban kezdett bennem kiélesedni a gyanú, hogy tényleg csak engem nem akar megbántani, vagy éppen elveszíteni, mint barátot. Pedig tudhatná, hogy ilyen miatt képtelen lennék rá haragudni. A mai nap azonban másként alakult. Reggel, amikor beültünk a kocsiba, hogy elmenjünk a forgatásra, ő bejelentést tett.

- Nem szeretnétek valahova elmenni ma este? – kérdezte. – Örülnék neki, ha megismerkednétek Justinnal… személyesen is.

Kettőnkön kívül még Ash és Jackson ült a kocsiban és mindketten mosolyogva bólintottak rá az ötletre.

- De, persze, szívesen. Hova mennénk? – kérdezte Ashley máris izgatottan.

- Emlékeztek arra a bárra, ahol tavaly is voltunk? – kérdezett vissza Liz.

- Persze – mormogtam magam elé. – Felejthetetlen este volt – jegyeztem meg gunyorosan.

Mind a hárman értetlenül néztek rám.

- Most meg mi bajod van? – hitetlenkedett Liz. – Napok óta kerülsz engem, alig állsz szóba velem, most pedig leszólod az ötletemet. Az már régen volt és mennyi lenne szerinted az esély arra, hogy Mark most is ott lesz? Egyébként is, velem lesz Justin, úgyhogy kétlem, hogy tudna bántani bárki is – bosszankodott.

Szó nélkül fordítottam el a fejemet az ablak irányába, miközben legszívesebben felpofoztam volna saját magamat. Miért kellett nekem megszólalnom?

Liz még mindig dühösen szállt ki a kocsiból, amikor megérkeztünk és azonnal a sminkesek felé vette az irányt. Szomorúan néztem el utána, amíg Jackson mellém nem lépett.

- Ezt jól elszúrtad, haver – csóválta meg a fejét. – Mi ütött belétek? Tényleg olyan kiélezett mostanában közöttetek a hangulat. Valami gond van? Min vesztetek már megint össze?

- Nem vesztünk össze semmin sem, egyszerűen csak ilyen ez a nap. Úgy tűnik, bal lábbal keltem fel ma reggel – mérgelődtem, majd én is elindultam a lányok után.

A mai napot a születésnapi parti tökéletesítésével töltöttük, nem sok sikerrel. Ugyanis Liz és én is folyamatosan elrontottuk a szerepet és, amikor Jaspert kellett volna megállítanunk, a mozdulatokat is mindig elfelejtettem.

- Mi van ma veletek? – tárta szét a karját Chris, mire Liz szikrázó pillantást vetett felém. Na nehogy már ez is csak az én hibám legyen.

- Csak egy kis szünetet kérünk – indultam el határozottan felé, majd megfogtam a karját és magammal húztam egy csöndesebb sarokba, ahol már nem hallhattak minket a többiek.

Liz szemszöge

Iszonyatosan mérges voltam, amiért Peter újra meg újra megnehezítette a dolgomat. Próbáltam, tényleg igazán próbáltam a lehető legtermészetesebb módon viselkedni vele, de ő mintha teljesen meghülyült volna. Ő kerül el engem, nem hajlandó velem kettesben maradni, hogy beszélgessünk… És most még ő van kiakadva?

Miután elhúzott engem az egyik csöndes sarokba, pár másodpercig még csöndben volt és csak mereven nézett rám. Aztán mély levegőt vett és végre megszólalt. A hangja nyugodt volt, de kiéreztem belőle a bosszankodást.

- Elizabeth… – kezdett bele halkan. Az, hogy a teljesen nevemen szólított, teljesen elvette még a maradék jókedvemet is. – Én nem akarok veled ilyen kis hülyeségeken veszekedni. Nem tudom, miért gondolod azt, hogy én kerüllek téged, mert ez egyáltalán nincsen így. Csak amikor végzünk a forgatással, te rendszerint Justinnal találkozol, és nem tudunk beszélgetni. Az, hogy nem futunk össze olyan gyakran, mint a múlt évben, nem csak rajtam múlik. Úgyhogy kérlek, ne húzd fel magad minden ilyen kis apróságon – nézett mélyen a szemembe.

- Ezt most valóban muszáj volt megosztanod velem, köszönöm szépen! Én is tudom, hogy kevesebb időt töltünk együtt, mint eddig, ezt én is észrevettem. De akkor azt mond meg nekem, hogy miért nem jöttél le velem egyszer sem vacsorázni azóta? – vontam kérdőre őt. Nagyot nyeltem és kimondtam a legfájdalmasabb mondatot számomra. – Nem vagyunk egy pár, Peter, úgyhogy ne viselkedj úgy, mintha elhanyagolnálak, mert nem találkozom kevesebbet veled, mint a többiekkel, sőt!

Peter fájdalmas arckifejezéssel nézett rám hosszú pillanatokig, majd elfordult és elsietett az öltözők felé. Már abban a pillanatban megbántam a szavaimat, ahogy kiejtettem őket a számon, de már nem tudtam visszaszívni őket. Bárcsak tehettem volna. Tétován indultam el utána, de végül meggondoltam magam és visszafordultam a többiek felé, akiknek nagy része értetlenül nézhette végig az egész jelenetet, mert most elkerekedett szemekkel és tátott szájjal néztek hol rám, hol Peter után.

Nekem azonban a torkomon akadt a szó és végül én is elindultam az öltözők felé, de nem Petert keresve, csak egy üres öltöző után kutatva.

Peter szemszöge

Bár iszonyatosan bántottak Liz szavai, nem szólaltam meg. Nem akartam olajt önteni a már így is hatalmas lángokban álló tűzre. Helyette inkább elfordultam és elsiettem az öltözőbe. A folytatás ezzel itt meg is szakadt számunkra, mert amikor én ismét előmerészkedtem, hogy igenis szembe nézek Lizzel, addigra ő már eltűnt.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte Kristen, akinek az aggodalma ezúttal valóságos volt. – Még soha nem voltatok ennyire fasírtban egymással – vonta össze a szemöldökét.

- Csak rossz napunk volt mindkettőnknek – sóhajtottam, majd beültem a kocsiba, ahová Kris és Rob követett ezúttal. Ashley valószínűleg Lizzel tartott, Jacksont pedig sehol sem láttam, így úgy gondoltam, hogy ő is elment már előbb. Chris nem vágott valami jó képet a dologhoz, de őt is meglepte ez a veszekedés. Ilyen még sosem fordult elő a forgatáson.

Ahogy visszaértünk a szállodába, én azonnal Liz szobája felé vettem az irányt. Többször is bekopogtam, de nem nyitott ajtót.

- Liz, kérlek, beszélnünk kell! – még mindig semmi. Bár nagy baromnak gondoltam magam, amiért a történtek után még én futottam őhozzá, mégsem érdekelt most az különösképpen, hogy még nagyobb hülyét csinálok magamból.

Aztán az ajtó egyszer csak kinyílt és egy magas, barna hajú férfi jelent meg a túloldalán. Felvont szemöldökkel nézett rám, de a látványa teljesen megdöbbentett. Nem gondoltam volna, hogy Liz nincsen egyedül.

- Maga biztosan Justin – állapítottam meg végül, mire a férfi bólintott. – Beszélhetnék Elizabeth-tel?

- Ő most nem nagyon szeretne látni téged – mondta határozottan.

- Liz, kérlek, itt vagy? – kérdeztem kicsit hangosabban, elnézve Justin válla mellett. – Muszáj beszélnünk – kérleltem őt.

Egyszer csak megjelent vékony alakja a keskeny folyosón, és Justin mellé sétálva nézett rám. A szemei vörösek voltak a sírástól, így a sminkje is elmosódott kissé, ugyanis azt még nem mosta le az arcáról. Körülbelül én is így nézhettem ki.

- Mit szeretnél? – vonta fel a szemöldökét.

- Beszélgetni – feleltem még mindig döbbenten.

- Konkrétabban? – vonta fel a szemöldökét.

- Négyszemközt megbeszélni a dolgokat – mondtam futólag a mellette álló férfira pillantva.

- Justin, megtennéd, hogy egy kicsit magunkra hagysz minket? – sóhajtott végül, rövid tétovázás után.

- Biztosan? – fordult felé az említett, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

- Igen, ne aggódj, megleszek – mosolyodott el Liz halványan.

Justin megához vette a kabátját, majd kilépett a szobából, de úgy, hogy a vállával kissé meglökött, ahogy elhaladt mellettem.

- Egy óra múlva itt leszek – biztosította az ajtóban álló Lisat, majd elindult a lift felé.

- Nem jössz be? – nyitotta szélesebbre az ajtót.

- De, persze… - léptem el mellette, majd ő becsukta mögöttem az ajtót.

Beérve a szobába, mindketten tétován álltunk meg, majd hosszú hallgatás következett.

- Akkor azt hiszem, kezdem én – szólalt meg végül ő, mélyet sóhajtva. – Sajnálom, amiért annyira durván beszéltem veled és hidd el, nagyon megbántam minden egyes szavamat - hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Nem szeretnélek elveszíteni és fáj, hogy ennyire keveset találkoztunk az elmúlt hetekben. Még csak egy hónapja tart a forgatás, de mi ismét azon a szinten vagyunk, ahol egy évvel ezelőtt.

- Úgy tűnik, egyre gondoltunk… Mert én is ugyanezért akartam bocsánatot kérni. És én ugyancsak félek, hogy elveszítem a barátságodat, pedig fontos vagy nekem – mondtam őszintén. Ez igaz is volt, részben, hiszen tényleg fontos volt nekem, de már nem csak, mint barát.

Rövid tétovázás után végül elém lépett és szorosan átölelt, mire az én karjaim is erősen fonódtak köré. Olyan jó volt végre újra a karjaimban tartani őt. Érezni a teste melegét és a belőle áradó bódító illatot. Varázslatos volt.

- Tudom, hogy egy kicsit furcsán fog ez hangozni, hiszen neked ott van Justin, de… mit szólnál egy vacsorához? Kizárólag baráti vacsorához? – mosolyogtam le rá, miközben a kezeim még mindig a derekán pihentek.

- Benne vagyok – bólintott rá azonnal. – Majd megbeszélem Justinnal is, mert ő viszont eléggé ki van bukva rád. Nagyon nem tetszett neki a viselkedésed.

- Ha ez számít, jöhetnek Aliceék is – ajánlottam, miközben a legszívesebben kitéptem volna a nyelvemet. Kettesben akartam lenni vele, nem pedig baráti körökben, de ha ez az ára annak, hogy több időt töltsünk együtt, vállalom. Talán egy idő után Liz új barátja is megbékél a helyzettel.

- Ha más nem megy, majd bevetem ezt – bólintott rá halványan elmosolyodva. – És mikor lenne egyébként ez a vacsora?

- Mondjuk holnap? A megszokott helyen? – nevettem el magam.

- Rendben – egyezett bele. – Most viszont menj, mert Justint ismerve nemsokára itt lesz, és nem úgy szeretném megbeszélni vele ezt a vacsora dolgot, hogy te is itt vagy. Nem kellene emiatt átszabatnod az arcodat – kuncogott.

- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra – kacsintottam rá, majd elengedtem a derekát. – Egyébként… - fordultam még vissza hozzá az ajtóból – Hová megyünk akkor ma este?

- Végül úgy döntöttünk, hogy sehova – vonta meg a vállát. – Justin majd együtt vacsorázik velünk és akkor megismerhetitek őt – mosolyodott el halványan.

- Oké – motyogtam halkan. – Akkor én most tényleg megyek. Vacsoránál találkozunk. És még egyszer… ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően, majd kiléptem az ajtón.