Novella - 4. rész

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy ha már a másik blogon kaptatok friss fejezetet, itt se maradjon üres a kezetek :D Lényegében csak annyi, hogy meghoztam a novella következő részét :) Nem tudom, hány rész lesz még belőle, talán egy vagy kettő, esetleg több is, attól függ, hogyan jön az ihlet. Van még hozzá egy-két ötletem, de mivel a végére értem az eddig megírt soroknak, nem biztos, hogy ismét ilyen hamar jön majd. Viszont a történetből megpróbálom hamarabb összehozni az új fejezetet :)
Kíváncsi leszek, mit szóltok majd ehhez, igencsak érdekel a véleményetek. Bár kicsivel rövidebb lett, ezt most itt be akartam fejezni, mert a következőbe már mást tervezek. Halkan megjegyzem még, hogy itt már visszatér Peter is a történetbe, és úgy tervezem, hogy most már marad is ;)
Valamint fel kell hívnom a figyelmeteket rá, hogy használtam egy-két helyen durva kifejezéseket, ha jól emlékszem még...
Jó olvasást kívánok hozzá! :)

U.i.: Csakúgy, mint a másik blogon, itt is jelentkezek nemsokára díjjal, mert le vagyok maradva velük :)

Puszi

Az első könnycseppek kibuggyantak a szememből és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Nem tudtam letörölni őket, mert mindkét kezemet Justin karja tartotta satuban. Lassan megpróbáltam letolni magamról, de az enyém már kezdett zsibbadni. Végül nagy szenvedések árán, de sikerült alóla kiszabadulnom. Felültem a kocsiban, majd a sötétben a ruháimat kezdtem keresgélni. Nem tudtam, miért, de egyszerűen képtelen voltam továbbra is mellette maradni. A fülledt levegő szinte fojtogatott. Végül sikerült minden ruhámat megtalálni, de a melltartóm elszakadt és a blúzomról több gomb is leesett. Szorosan magamhoz fogtam a megtalált ruháimat, majd kiszálltam az autóból. A friss levegő kitisztította a tudatomat és én elborzadtam magamtól. Mindig is a tökéletes fiúnak tartogattam magam, de Justint még csak másfél hónapja ismerem és még csak pár hete járunk. Amit iránta érzek, az nem szerelem. Nem lett volna szabad engednem neki.

Némán zokogva kezdtem el öltözködni. A hűvös, októberi széltől megborzongtam, ahogy szinte meztelenül álltam az erdő közepén. Az elmémet megrohamozták az elmémet és én kétrét görnyedve, a fejemet fogva a fájdalomtól nyögtem fel. Először Anyu és John halála. Ó, Anya, vajon mit mondanál most nekem? Te is kitagadtál volna a családból, mint ahogyan azt a húgom és nővérem is tette? Nem, biztosan nem. Ha anyu nem hal meg, akkor én sem süllyedek le erre a szintre. Igaza volt Lucy-nak, amikor elküldött engem, hiszen ez a viselkedés egyáltalán nem méltó egy Reaser lányhoz. Ha nincs ez az egész drogos ügy, most talán boldogan élhetnénk... A fájdalom újra a fejembe hasított. Előttem volt Elena elképzelt összetört testének a képe, amint az utcán hever összetörve, megalázva. Igaza volt anyának, nem lett volna szabad engedni neki, hogy azzal a Jack-kel találkozgasson. Vele volt utoljára és azóta a fiú is eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett.

Négykézlábra rogytam, és úgy másztam messzebb a kocsitól. A táskámba nyúltam, hogy elővegyem a mobilomat, de sehol sem találtam. Biztosan kiesett belőle valahol a kocsiban. Viszont nem fogok már visszamászni érte.

A franc ebbe a retkes világba! Minden Rebecca és a hülye drogjai miatt történt. Nem! Nem hibáztathatom őt mindezért. Én voltam az, aki kért tőle, így nekem kell ezt vállalnom is. Nem tudom ezt tovább csinálni. Képtelen vagyok ezt az életet élni.

A „táborunkhoz“ már nem akartam, és erőm sem volt visszamenni. Ehelyett egy fatörzsbe kapaszkodva, lassan álló helyzetbe húzódzkodtam és elindultam hazafelé, ami most valóban a tényleges házunkat jelentette. Bocsánatot fogok kérni Lucy-tól. Talán még nincs késő hozzá. Meg fogja érteni és segíteni fog. - Ezekkel a gondolatokkal próbáltam győzködni magam.

Az ösvényen botladozva, szinte mászva mentem végig. Az arcomat szétkarcolták az ágak és, ha ehhez hozzá is szoktam volna már, a bokám nem egyszer alám fordult egy-egy szerencsétlenebb lépés miatt. Mikor végre kiértem a fák közül, az út szélén sétálva haladtam tovább. Az autók sorban haladtak el mellettem, többen rám is dudáltak. Aztán az egyik kocsi lelassított mellettem és a lehúzott ablakon egy kopasz, ötvenes éveiben járó férfi nézett ki rám. A szívem a torkomban dobogott és az adrenalin csak úgy száguldozott az ereimben, mint egy azt kiáltozva: Veszély, menekülj innen! Pontosan tudtam, hogy mit akar tőlem.

- Helló, kislány, mennyi egy menet? - kérdezte mély hangon. Csak egy pillanatra néztem rá, mielőtt válaszoltam volna, de ez elég is volt ahhoz, hogy a gyomrom még jobban felforduljon az arcán levő kihívó vigyortól. Nem álltam meg, csak lépkedtem előre.

- Bocs, de nem vagyok utcalány - feleltem előre szegezett tekintettel. Pedig ma nagyon is annak éreztem magam.

- Kár, pedig igazán jó bőr vagy. Biztos nem gondolod át jobban? - kérdezte vigyorogva.

- Nem, kösz - ráztam meg a fejem határozottan.

- Hát, kár érted - jegyezte meg vállat vonva, majd gyorsított és a következő kanyarban el is tűnt.

Hisztérikus zokogás tört fel belőlem. Bár a veszély már elmúlt, a sokk megmaradt. Mi lett volna, ha ez a pasi nem törődik csak úgy bele? Mit tett volna velem? Megborzongtam a gondolatra és a karjaimmal átöleltem magam, hogy ne fázzak.

Szerencsére több ilyen incidens nem volt, de ezután minden egyes dudáláskor öklömnyire zsugorodott össze a gyomrom. Hamarosan azonban elértem a város szélére és fellélegezve léptem rá az első járdára. Legalább utcalánynak ne nézzenek.

Ahogy közeledtem a házunk felé, a lépéseim egyre kisebbek lettek. Biztos voltam benne, hogy ezt akarom, de léptelen voltam a tettlegességre. Befordulva a Calle Street-re, a légzésem lassan zihálásba csapott át. Ahogy elképzeltem, hogy mit fogok majd mondani Lucy-nak, a szemeimből ismét záporozni kezdtek a könnyek. A kapunk előtt állva a térdeim megremegtek, és ott helyben összeestem a járdán. Felhúzva a mellkasomhoz a lábaimat, összekuporodtam és szorosan átkaroltam őket. Fejemet a kezemre hajtottam és próbáltam mélyeket lélegezni. A hideg széltől újra meg újra megborzongtam, míg nem hosszú percek elteltével egy kéz megérintette a vállamat. Felkaptam a fejemet és még a félhomályban is azonnal felismertem az illetőt. Peter volt az. Barna haja megcsillant az ezüstös holdfényben és zöld szemei mintha világítottak volna, akárcsak a macskáké. Csak egy régi melegítőalsót és egy szürke atlétát viselt.

- Liz - suttogta döbbenten. - Mit csinálsz te itt kint? Mi történt? - Leguggolt elém, hogy az arcunk egy szintben legyen, de én elfordítottam a fejemet.

- Nem mehetek be - suttogtam szégyenkezve, még mindig a könnyeimmel küszködve.

- Miért nem? - döbbent meg. Hallgattam. Mit mondhatnék neki? Hogy a nővérem kitiltott a házunkból, amiért drogozom? Valószínűleg szó nélkül itt hagyna. - Rendben, akkor gyere fel hozzám. Majd ott szépen lepihensz, és reggel mindent elmesélsz.

Tiltakozni akartam, de sem erőm, sem pedig időm nem volt rá. Peter felhúzott a járdáról, majd szorosan átkarolt, hogy ne bukjak előre. Nem figyeltem, hogy merre megyünk, így már csak az tűnt föl, mikor egy bejárati ajtó nyitódott előttem. Peter megunhatta a lassú csoszogásomat, mert egy szusszantás után benyúlt a térdeim alá és a karjaiba emelt. Kezeimet automatikusan fontam a nyaka köré.

- Uhh, Liz, neked aztán tömény pia szagod van - húzta el a száját. Még mondott valamit, de azt már nem hallottam, mert elnyomott az álom. A karjaiban már biztonságban éreztem magam, így nyugodtan aludhattam végre.

Reggel a nap vakító sugaraira ébredtem. Lassan pislogni kezdtem és az emlékeim visszatértek. Körülnéztem - véleményem szerint - Peter szobájában, de senki sem volt itt. Eszembe jutott, hogy a mobilom valahol Justin kocsijában maradt, így ők sem tudhatják, hogy hol vagyok. A másnaposság miatt pedig a fejem majd’ kettérepedt.

A következő pillanatban az ajtó halkan kinyílt, mire rögtön arra kaptam a tekintetemet. Peter állt ott csalódott és meggyötört arccal. Vajon mi baja lehet? Talán mondtam neki valami bántót tegnap este, csak nem emlékszem rá?

- Jó reggelt! - köszönt halkan. - Jól aludtál? - lépett beljebb, becsukva az ajtót maga után.

Csak bólintottam.

- Nem szeretnél nekem mesélni valamiről? Családi gondok, vagy ilyesmi?

Egy széket húzott oda az ágy mellé és leült rá.

- Nem értem, miről beszélsz - ráztam a fejem értetlenül.

Mélyet sóhajtott, mielőtt belekezdett volna, míg én ülő helyzetbe tornáztam magam, ami ismét egy jó erős fájdalomlökettel járt.

- Tegnap, pontosabban ma hajnalban, miután idehoztalak téged, fel akartam hívni valakidet, hogy megmondjam, nálam vagy és ezeket találtam a táskádban a mobilod helyett. - Kinyújtotta felém a kezét és a tenyerén ott feküdt három kis adag a kokainból, valamint a szájfény, amit anno még Rebeccától kaptam, csak azóta újratöltöttem. - Van valami magyarázatod rá, vagy tényleg úgy van, ahogy gondolom?

Meg akartam szólalni, de a torkomon akadt a szó. Remegve hajtottam le a fejemet.

- Peter én... - motyogtam halkan.

- Először nem tudtam rólad ezt elképzelni, pedig a jelek annyira egyértelműek voltak... És most mégis. Nem bírom felfogni - rázta a fejét hitetlenkedve. – Pont te…

- Kérlek, hadd magyarázzam el - néztem fel rá könyörgőn. - Tudom, hogy erre nincsen megfelelő magyarázat, de legalább értsd meg, hogy mit miért tettem.

Egy mély sóhaj után bólintott.

- Akkor azt hiszem, a legelején kezdem... - néztem rá tétován. - Mint gondolom, te is tudod, a szüleim halála nagy megrázkódtatás volt nekem. Az egész nyaramat otthon töltöttem az ágyamban, és még csak pár percre sem hagytam el a házat. Mindeközben egyedül csak Rebecca volt mellettem. Tudtam róla, hogy drogozik, de mégis jól esett a barátsága. Körülbelül két héttel az iskolakezdés előtt felajánlotta nekem, hogy ad belőle. Akkor még nem fogadtam el tőle, sőt, a suli kezdésig alig találkoztunk utána. De aztán eljött az első tanítási nap, és nekem szembesülnöm kellett a világgal és Jennie-vel. Ráadásul mindenki annyira szánakozó volt velem, hogy már az idegbaj kerülgetett. Egyedül te voltál az, aki úgy beszélt velem, mint egy normális emberrel. Mikor azonban te is elfordultál tőlem, még jobban összetörtem. Először azt hittem, végre van valaki, akivel el tudok rendesen beszélgetni.

- Nem fordultam el tőled. Egyszerűen csak... nem is tudom, mi üthetett belém, de nem akartalak megbántani.

- Most már teljesen mindegy - ráztam meg a fejem. - Azután, hogy Jennie-vel láttalak csókolózni, még rosszabbul éreztem magam. Gyűlöltelek mindkettőtöket, amiért így eltapostatok. Aznap kértem meg Rebeccát, hogy adjon abból a porból. Csak egyszeri alkalmat akartam, hogy legalább aznapra elfelejtsem a gondjaimat, de ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan azt gondoltam. A leszokás már egy adag után is borzalmas. Gondolom, emlékszel, milyen furcsa voltam másnap. Még az órán is rosszul lettem

- Emlékszem - bólintott. - Az emiatt volt? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen. Először próbáltam elfeledni a fejfájást, de amikor egyszer csak összeestem a folyosó közepén és majdnem elájultam, már nem volt más választásom. Legalábbis én akkor ezt hittem. Miután tesi órán fejbe dobtak a labdával, amíg otthon aludtam, Lucy, a nővérem, megtalált egy adagot a táskámban. Teljesen kiakadt és elküldött otthonról. Azt mondta, többé már nem tartozom a családhoz és, hogy be ne merjem tenni a lábaimat újra a házba. - A szemembe könnynek gyűltek, de próbáltam lenyelni őket. Még koránt sincs vége... - Akkor odaköltöztem Rebeccához. Akkoriban észre is lehetett venni rajtam a változást. A pénzem nagy részét drogokra költöttem. Aztán pár nappal később... az iskolában kellett megtudnom, hogy Elenát megerőszakolták az előző éjjel, majd holtra verték és otthagyták a meggyalázott testét a járdán. - A hangom megremegett és éreztem, hogy az első könnycseppek kibuggyannak a szemem sarkából. - Akkor szakadt el bennem valami és még jobban sikerült elásnom magam. Talán akkor követtem el a következő súlyos hibát is - suttogtam. - Justin, a bandánk egyik tagja már kezdettől fogva nyomult rám. Aznap végül engedtem neki. Talán azért, mert úgy gondoltam, így majd könnyebb lesz, hogy tudok valakire támaszkodni Rebeccán kívül is.

- És ma hogyan kerültél ide? Mármint, ha haza nem mehettél...

- Bocsánatot akartam kérni Lucy-tól. Pontosabban... Peter, én szeretnék megváltozni, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá. Egyedül képtelen vagyok megtenni, és szükségem van a testvéremre.

- Mi változtatta meg a döntésedet? - hajolt kissé közelebb hozzám.

Könnyes szemekkel néztem rá. Vajon mit fog ezek után gondolni rólam? Végül is... ennél rosszabb már úgysem lehet.

- Kérlek, ne ítélj el amiatt, amit most mondani fogok... - kezdtem bele halkan. - Mivel Justinnal a... kapcsolatunk megerősödött ezalatt az idő alatt, eljött az a bizonyos pillanat... Huh, nagyon nehéz neked erről beszélnem - haraptam be az alsó ajkam. Kissé hátrébb húzódott és úgy várta, hogy folytassam. - Nekem... szóval ő volt az első fiú, akivel erre a szintre jutottunk, de egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Akkor jöttem rá, mennyire megváltoztam. Ez nem én voltam. Pia és drog nélkül sosem tettem volna meg ezt a lépést. Várni akartam vele, hogy minden tökéletes legyen. Összekapkodtam az éppen kézhez kerülő ruháimat és eljöttem ide. Képzelheted, minek néztek ilyen öltözékben az autósok - hajtottam le a fejem. - A kapunál tovább azonban már nem tudtam menni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Nem mutatkozhattam ilyen állapotban Lucy előtt.

Félve pillantottam fel rá, de az arca semlegességet tükrözött. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon, de ez csak hosszú percek elteltével következett be.

- Talán én segíthetnék - mondta halkan. Elkerekedett szemekkel pislogtam rá. - Mármint úgy értem, elvihetlek egy rehabilitációs központba és lelkileg is támaszt nyújthatok. De ez csak akkor lehetséges, ha te hajlandó vagy együtt működni velem. Aztán, ha már rendbe jöttél, bocsánatot kérsz Lucy-tól. Neki is könnyebb lesz, ha nem szakadt ruhákban és ápolatlanul kell viszont látnia téged.

- Nem Peter, egy ilyen elvonó sokba kerül és nekem nincsen pénzem rá, hogy kifizessem. - A fejembe belenyilallt a fájdalom és én felnyögtem a szörnyű érzésre.

- Szükséged van rá, és én tudok segíteni. Rendbe fogsz jönni.

Döbbenten néztem fel rá, majd hevesen rázni kezdtem a fejem.

- Ezt nem engedhetem. Peter, ez őrültség! Miért költenél te rám ennyi pénzt? És mi lesz, ha nem bírom és visszaszokom rá? Nem rángathatlak bele téged is ebbe az egész őrületbe.

Megvárta, amíg kicsit lenyugszom és csak azután szólalt meg.

- Ez nem lenne gond nekem. Főleg, hogy érted csinálnám - hajtotta le a fejét. - Először cserbenhagytalak... másodszorra már nem foglak.

- Csak ezért nem kell - ellenkeztem.

- Elizabeth, pont te mondtad az előbb, hogy egyedül nem bírod ezt végigcsinálni és ez így is van. Volt már dolgom ilyen esettel és hidd el, nem könnyű. Az apám ugyan így drogfüggő volt. Ha valakinek gondjai vannak, az a kipróbálása után előbb utóbb rászokik. Főleg amiatt, amit te is mondtál. Túl gyengék az emberek ahhoz, hogy elviseljék azokat a fájdalmakat. Azért költöztem el Londonból, mert miatta, bár már teljesen jól volt, engem is leírtak és hozzá hasonlítottak. Nem lett volna jövőm és képtelen voltam ottmaradni, ahogy a húgaim is feladták egy idő után, hogy elviseljék ezt a bánásmódot. Mi segítettünk az apánknak, amikor bajban volt, de ő ezt nem tudta értünk megtenni. Többé nem bíztak benne az emberek, még azok sem, akik már régóta ismerték.

- Sajnálom, én ezt nem tudtam. Ne haragudj - fogtam meg az egyik kezét, ami az ágyon pihent, majd megszorítottam. Fogalmam sincs, mi késztetett erre a mozdulatra, de láthatóan Peter is meglepődött rajta.

- Öhm... köszönöm - motyogta. - Te jobban vagy? - nézett rám komolyan, elkerülve a témát.

- A szörnyű fejfájás és szédülés ellenére egész jól, de ez már csak romlani fog.

Ujjaimmal megdörzsöltem a halántékomat.

- Bíznod kell bennem. Hagynod kell, hogy segítsek, különben nem fog sikerülni - nézett mélyen a szemeimbe.

- Nem hagyhatom. Nem költhetsz rám egy vagyont… - ráztam a fejem hevesen. – Nem lehet tudni, hogyan végződik ez az egész.

- Talán, ha lenne kellő motiváció… - hajolt kicsit közelebb, mire én értetlenül pislogtam rá. Hosszú pillanatokig csak nézett a szemembe, majd aprót rázott a fején és visszahúzódott. – Gondolj csak Lucy-ra. A nővéredért mindent megtennél, nem igaz?

- De igen! Persze, hiszen ezért is jöttem el… - zokogva szorítottam rá a tenyereimet az arcomra. A fejfájás kezdett egyre erősebb lenni és úgy éreztem, menten elájulok. – Peter – suttogtam elhalóan, miközben megszorítottam a kezét. – Kérlek, segíts lefeküdni…

- Rosszabbul vagy? – kérdezte azonnal aggódva. – Próbálj meg aludni, addig én elintézek még pár dolgot.

- Várj, nem akarok a terhedre lenni… - suttogtam. – Viszont képtelen lennék egy csomó drogossal terápiára járni egyedül.

- Én végig melletted leszek, megígérem – mondta halkan, majd a világ elmosódott körülöttem és én ájultan ejtettem vissza a fejemet a párnára.

Hangos kiabálásra ébredtem fel. Először fel sem fogtam, merre vagyok, aztán rájöttem, hogy Peter szobájában fekszem. Lassan eljutottak a tudatomig a szavak, amiket valaki igen éles hangon ejtett ki. Szorosan a homlokomra nyomtam a tenyeremet, mert úgy éreztem, menten szétrobban a fejem. Ahogy oldalra pillantottam, megláttam az éjjeliszekrényen egy pohár vizet, mellette egy kis fehér pirulát. Rövid ideig elgondolkodtam rajta, hogy az valóban gyógyszer e, de végül úgy határoztam, hogy Peter biztosan nem adna nekem mást. A számba vettem az apró pirulát, majd pár korty vízzel együtt lenyeltem. Csak ez után kezdtem el hallgatózni a szobába beszűrődő zajok után.

- Ezt nem teheted velem! – fakadt ki az éles női hang. Rögtön felismertem benne Jennie kiabálását. – Nem dobhatsz csak úgy ki!

- Meg kell értened, hogy ez kettőnk között nem fog működni. Nem szeretlek, Jennie! – emelte fel kissé Peter is a hangját. – És így képtelen vagyok veled tovább folytatni. Nem tudok másként nézni rád, mint a többi lányra.

- Ez is csak amiatt a hülye ribanc miatt van, igaz?

Peter felháborodottan kiabált vissza neki.

- Te hallod egyáltalán magadat? Semmi különleges nincsen benned, fogd fel! Unalmas, szőke haj… Jé, mintha a többi lány nem ilyenre festené a haját manapság. Elegem van abból, hogy kisajátítasz magadnak és, hogy nem mehetek sehova sem nélküled. Értsd meg, hogy ez így nem mehet tovább!

- Ígérem, hogy megváltozom, csak ne hagyj el! – vált könyörgővé a hangja, ami teljesen ledöbbentett. Évek óta nem hallottam már tőle ilyen szavakat. Talán legutoljára akkor, amikor még azért könyörgött, hogy fogadjuk be. De azóta, ha egyszer is kiejtette a száján a „kérem” vagy az „ígérem” szót, az valószínűleg csak gúnyból mondta és egyáltalán nem gondolta komolyan. Ez viszont nagyon is annak hatott.

- Nem, Jennie, én nem várom el senkitől sem, hogy megváltozzon miattam. Nem akarom ezt tovább folytatni. Kérlek, most menj el.

Jennie hangos zokogása még felhallatszott az emeletre, de rövidesen el is halt.

Sokáig egyedül maradtam még, így végül összeválogattam pár ruhát az ágy mellé kikészítettek közül, és megfogva a törölközőt, átmentem a fürdőbe.

Mikor visszaértem, Peter ott várt rám az ágyon ülve. Nem szólaltam meg. Láttam rajta, mennyire megviselte őt még így is a szakítás. A törölközőt egy szék támlájára terítettem, a piszkos, rongyos ruháimat pedig leraktam egy kupacban a padlóra.

- Lehet, hogy mégis csak szólni kéne Rebeccának arról, hogy nálam vagy – szólalt meg egyszer csak.

- Én vissza nem megyek arra a környékre – ráztam meg a fejemet ijedten, így azonnal bele is hasított a fájdalom.

- Azt hihetik, hogy eltévedtél az erdőben, ráadásul a cuccaidat is szeretnéd gondolom visszakapni.

- Fogalmam sincs, hogy mikor van otthon. – Leültem mellé az ágyra, és sóhajtva néztem fel rá. – Az estéket pedig volt, hogy nem is ott töltötte.

- És nem tudsz valami biztos pontot, ahol megtalálhatjuk?

- Azt tudom, hogy suli után mindig rögtön az erdőbe ment. De így, hogy szünet van, fogalmam sincs, hogy mikor jár ki oda.

- Akkor ma este oda megyünk. Ha most is ilyen gyakran jár ki az erdőbe, és szerintem így van, akkor nagy valószínűséggel ma is ott lesz.

- Én nem megyek oda egyedül – tiltakoztam azonnal hevesen. – Mi van ha…

- Éppen ezért mondtam, hogy megyünk – nyomta meg az utolsó szót. – A történtek után nem gondolhatod, hogy odaengedlek téged egyedül.

- Nem hiszem, hogy ennek ők örülnének. Egyetlen kívülálló sem tud arról a helyről.

- Ne feledd, hogy most már te is annak számítasz – mutatott rá Peter a tényre.

- Igen, de téged akkor sem vihetnélek oda. Ne tudd meg, miket láttam, amíg velük voltam.

- Akkor én bent maradok az erdőben, amíg te beszélsz velük. Neked is könnyebb lesz, mert tudod, hogy nem vagy egyedül és, ha baj van, akkor jövök csak elő.

- Ez egész jól hangzik – dörzsöltem meg a szemeimet.

- Lehet, hogy az evés jót tenne. Legalábbis bajod nem lehet belőle – mondta elgondolkodva egy kis idő után. – Olyan sovány vagy – csóválta meg a fejét.

- Még jó, hogy időben észbe kaptam és van, aki segítsen – nézett rám hálásan.

- Ne aggódj, továbbra sem hagylak cserben – szorította meg a kézfejemet, majd felállt mellőlem. – Ha gondolod, akár már most is indulhatunk.

- Én legszívesebben oda sem mennék, úgyhogy ilyet nekem ne mondj – ráztam meg a fejem megborzongva.

- Akkor induljunk – fogta meg a karomat és kivezetett a szobából, majd le a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig, amit kinyitott előttem. Beülve a kocsijába egy ismerős érzés fogott el. A fekete Mercedes bőrülései kényelmesen puhák voltak, amitől rögtön kissé kótyagosabb lett a fejem. – Fontos, hogy ne csábulj el – fordult felém komolyan. – Ha most meg bírod állni, hogy ne maradj ott, akkor később is menni fog. Bár nem hinném, hogy ezzel most gond lenne. Én végig ott leszek a közelben, de ha fél órán belül esetleg nem jönnél vissza, akkor utánad megyek.

Lassan bólintottam.

- És ha mégis elszólom magam? Ha rájönnek, hogy te segítesz nekem… és, hogy te is ott vagy… - A fejembe ismét élesen hasított bele a fájdalom és én előre görnyedve szorítottam a lüktető részre a tenyeremet. Emellett fokozatosan kezdtem egyre gyengébbnek érezni magam. Nem is gyengének, inkább olyan érzésem volt, mint akinek a következő pillanatban leesnek a végtagjai, és darabokra hullik. Az izmaim sajogtak és a fájdalom csak nem akart elmúlni. – Én ezt nem fogom bírni – nyögtem fel fájdalmasan.

- Talán ezt az utat tényleg későbbre kéne halasztanunk. Vagy majd én felkeresem Rebeccát és visszaszerzem tőle a cuccaidat, ne aggódj, de ilyen állapotban nem engedlek vissza közéjük – rázta meg a fejét határozottan, majd beindította a motort.

- Akkor hova megyünk? – görnyedtem ismét előre, ahogy egy újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam.

- A kórházba. Onnan pedig valamilyen rehabilitációs központba. És ha szükséges, mindezek után még a rendőrségre is.

- Micsoda? – kaptam fel a fejem. – Nem, Peter, én nem vagyok képes őket beárulni a zsaruknak.

- Ezt majd később megbeszéljük – zárta le a témát az útra koncentrálva.

Amikor odaértünk, rám parancsolt, hogy várjam meg őt a kocsiban, ami jelen esetben nem esett nehezemre. Mégis, valami furcsa érzés ott motoszkált bennem. Nem tudom, hogy végül mi késztetett erre a cselekedetre, talán az egyre növekedő fájdalom, de miután kikapcsoltam a biztonsági övemet, nehézkesen átmásztam a vezető ülésbe. Jogsim még nincsen, így talán egy kicsivel könnyebb dolgom lesz…

- Te meg mit csinálsz? – nyitotta ki mellettem az ajtót, amikor már a kocsi kulcsot keresgéltem. – Liz – fogta a két keze közé az arcom -, az nem megoldás, hogy megpróbálsz öngyilkos lenni – nézett mélyen a szemembe. – Ígérem, hogy jobb lesz. Sokkal jobb lesz idővel – döntötte a homlokát az enyémnek. A közelsége teljesen összezavart. Talán még sosem volt ennyire közel az ajkamhoz az övé. Éreztem a lélegzetét is az arcomon… - Gyere, bent már várnak ránk – fogta meg a kezem hirtelen, majd kisegített a kocsiból és, miután már a lábaimon álltam, átkarolta a derekamat, nehogy összeessek.

Ami bent várt, az enyhén szólva is megdöbbentő volt. A kórteremben, ahová Peter bevezetett, két orvos kezdett körülöttem kapkodva munkához látni.

- Most felteszek magának pár kérdést – mosolygott rám kedvesen a nővér, egy táblával a kezében. – Van olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon, ugye? – nézett tétován Peterre, miután nem reagáltam.

- Persze – felelt.

A nővér ezután kérdésekkel halmozott el engem, miközben egy másik kivezette Petert a kórteremből, mondván, nem szabad bent lennie. Görcsösen kezdtem szorongatni az ágy szélét, ahogy a bizonytalanság fokozatosan rám telepedett. Miközben a nővér feljegyzetelte a fontosabb dolgokat rólam, a halántékomat kezdtem el dörzsölni. A tenyerem izzadni kezdett, de olyan érzésem volt, mintha ezt az orvosok észre sem vették volna. Idegesen kezdtem el zihálni, mire a nővér azonnal odaugrott hozzám.

- Minden rendben? – rázott meg egy kicsit a vállaimnál fogva.

- Csak… csak hívják vissza Petert… - motyogtam.

- Kívülálló nem lehet bent a vizsgálat alatt – csóválta meg a fejét.

- Valóban jobb, ha összesek, igaz? – kérdeztem kissé ingerültebben a kelleténél. – Ne haragudjon… - temettem az arcomat a tenyerembe. Ezek a hangulatváltozások kezdenek teljesen kikészíteni.

- Egy pillanat és jövök – tűnt el mellőlem másodpercek alatt és mikor visszatért, már Peter is vele volt.

Ő odasétált mellém, és bíztatóan megfogta a kezemet.

- Nem kell tartanod tőlük, nemsokára elmehetünk – biztosított.

Nem sokkal később visszatért az orvos is, aki adott egy beutalót egy rehab központba, mi pedig végre eltűnhettünk a már ijesztően fehér falak közül.

- Annyira szégyellem magam – szegtem le a fejem a kocsiban és félig az ablak felé fordultam.

- Már nincsen miért – érintette meg finoman a kezemet. – A lényeg, hogy jól döntöttél és változtatni akarsz.

- Miért vagy ennyire jó hozzám? – fordultam hirtelen felé és érdeklődve kezdtem fürkészni az arcát. – Hülyén viselkedtem veled, nyilvánosan megaláztalak az iskolában és ezek után te még engem pátyolgatsz, mintha a legjobb barátok lennénk évek óta. Miért?

Nem válaszolt, csak meredt előre az útra, miközben az ujjai idegesen markolták a kormányt. Az arca zavartságot tükrözött, amit ezúttal sem értettem.

- Egyszerűen csak segíteni szeretnék – vonta meg lassan a vállát. – Átérzem a helyzetedet, mint mondtam, volt már hasonló esettel dolgom. Tudom, milyen nehéz ez.

- De amikor bevittél az utcáról, még nem tudtad, hogy mi történt velem – erősködtem tovább. – Egyszerűen csak kedves voltál velem.

- Miért kell magyarázatot adni arra, hogy az ember kedves akar lenni valakihez? – dörzsölte meg kissé ingerülten az orrnyergét. – Fogadd el, hogy így van, és kész!

Kissé döbbenten pislogtam rá, de nem szólaltam meg. Furcsa volt a viselkedése, de nem volt erőm tovább ezen gondolkodni. A fejfájás újra rám tört és én a hideg ablaküvegnek támasztottam a homlokomat, remélve, hogy az majd enyhíti a szörnyű fájdalmat. A szemeimet lehunytam, aminek eredményeképpen az álom nemsokára el is nyomott.

Csak akkor tértem kissé magamhoz, amikor az autó lefékezett Peter lakása előtt. Ő átsétált az én oldalamhoz, majd finom mozdulatokkal kioldotta a biztonsági övemet. Aztán lassan kiemelt a kocsiból és elindult velem a ház felé. Kissé kótyagosan pislogtam fel rá, de ő nem nézett rám. A tekintetében aggodalmat láttam, de nem tudtam elképzelni, hogy miattam aggódna. Újra lehunytam a szemeimet és visszazuhantam az álomtalan sötétségbe.

A hajnali nap sugarai vörösre festették a szobát, megvilágítva az arcomat is. Éreztem Peter mellkasának emelkedését, ahogyan a levegőt beszívta a tüdejébe és ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Hosszú idő óta nem éreztem már magamat ilyen nyugodtnak, de tudtam, hogy ez az állapot sem fog sokáig már tartani. A fejemet iszonyatosan nehéznek éreztem és a fájdalom sem akart enyhülni, sőt, egyre csak erősödött. Inkább bele sem akartam gondolni abba, hogy mi vár rám az elkövetkezendő hetekben. Az iskolát természetesen addig félre kell tennem, de azt nem akartam, hogy Peter is ugyanígy tegyen. Magam sem tudom miért, de kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam amiatt, hogy ő segít nekem a felépülésben. Pedig semmi oka nem lenne rá azon kívül, hogy volt már hasonló esettel dolga. Számomra még mindig teljesen értelmetlen volt ez a viselkedése.

51. fejezet - Reaser-ék

Sziasztok!

Megérkeztem a friss fejezettel! Úgy tűnik, mostanában nem vagyok valami jó a címadásban, de még ez tűnt a legjobbnak a fejezethez, így hát végül emellett döntöttem. De úgysem ez a lényeg :D Még ugyan nem a karácsony jön ebben a fejezetben, de a hangulat már megvan. Vagy lehet, hogy csak én érzem így, mert a ház körül minden tiszta fehér és már a kocsik sem látszanak ki a hóból :D Na, mindegy, ez nem is ide tartozik :D A lényeg, hogy a téli hangulat most magával ragadott :D Megjegyezném még, hogy a fejezetben ugyanazokat a neveket használtam, mint a novellában is, ami remélem azért nem lesz gond és nem fogtok belezavarodni :) Jó olvasást! Várom a komikat! :)

Puszi

Liz szemszöge

Kissé még kótyagosan ébredtem fel másnap reggel. Peter születésnapja még a vártnál is jobbra sikeredett. Mindenki ott volt, akit meghívtunk és Peter-nek is meglepetést tudtunk vele szerezni. Nem teljesen emlékeztem rá, hogy végül hogyan és mikor értünk vissza a szállodába, de ez inkább a fáradtság miatt lehetett, mintsem az elfogyasztott alkohol hatására, hiszen egyikünk sem ivott sokat. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, miközben lassan kezdtem felfogni a körülöttem levő dolgokat. Éreztem, ahogy Peter mellkasa szorosan a hátamhoz simul, és ahogy a mellkasa minden egyes levegővételnél megemelkedik. A karjaival a derekamat fonta át, fejét kissé az enyémnek döntve. Furcsamód most már egyáltalán nem zavart a közelsége, sőt! Kifejezetten jó érzés volt őt ilyen közel tudni magamhoz. Mintha már hónapok teltek volna el az Adam-mel való találkozás óta. Hosszan nyújtózkodtam egyet, de a helyzet mégis kezdett kissé kényelmetlen lenni, mert a lábamat nem igen volt erőm még mozgatni. Lassan a hátamra fordultam Peter karjai között, majd óvatosan felültem, vigyázva, nehogy felébresszem őt. Ez azonban nemigen sikerült, mert nem sokkal később nyitogatni kezdte a szemeit.

- Jó reggelt – mosolyogtam le rá.

- Hm… neked is, Szívem – könyökölt fel, majd rám emelte zöld szemeit. Halkan felsóhajtottam, hogy a tekintetünk találkozott, de nem szakítottam meg a szemkontaktust.

- Hogy tetszett a buli? – kérdeztem nem sokkal később.

- Nagyszerű volt – mosolyodott el szélesen. – Nagyon jól éreztem magam.

- Ennek örülök – csúsztam lejjebb, hogy miután kinyújtóztattam a lábamat is, újra mellé feküdjek. A tekintetünk ismét összefonódott, bár számomra egy kissé nehéz volt megtartani a szemkontaktust, mert erős kísértést éreztem rá, hogy lenézzek fedetlen mellkasára. Kinyúlt felém, majd az ujjaival finoman eltűrte pár tincsemet, hogy aztán közelebb hajolva lágyan megcsókoljon. Miután elváltak az ajkaink, én közelebb bújtam hozzá, ő pedig a karjait ismételten körém fonta, arcát a hajamba temetve. Még kicsit így pihentünk, de ez nem tartott sokáig, mert nem sokkal később kopogtattak az ajtón. Fáradtan sóhajtottam fel. – Miért mindig a legjobb pillanatokat kell megzavarni?

Peter halkan felnevetett, majd lassan arrébb gördült és felállt az ágyról. Felvett egy pólót, majd elsétált az ajtóhoz.

- Szia, Nikki – köszönt. – Mi járatban vagy?

- Szia, Peter, ne haragudjatok, ha felébresztettelek titeket, csak szólni akartam, hogy közös ebédet terveztünk a többiekkel. Szóval, ha felébredtek addig, akkor gyertek le fél kettőre az étterembe.

- Rendben, köszi Nikki, majd még meglátjuk, de szerintem ott leszünk – bólintott rá Peter.

- Oké, akkor ott találkozunk. Nem is zavarok tovább, sziasztok! – mondta a végét kicsit hangosabban.

Miután Peter lassan visszasétált a szobába, egyszerűen csak eldőlt az ágyon, arcát a párnába temetve.

- Mi az, Peter? – kérdeztem nevetve. – Hosszú volt a tegnap este?

- Nem is tudod, mennyire – mormolta a párnába, majd felém fordult. – Ginny rendesen lefárasztott az „én megmondtam” szövegével.

- Hogyhogy? – lepődtem meg. – Miben lett már megint igaza?

- Amikor nyáron visszamentem Londonba a phoenix-i koncert után, elmondtam mindent neki, hogy mik történtek közöttünk. Ő pedig azt mondta, hogy körülbelül fél évet jósol nekünk és végre egymásra találunk – mosolyodott el lehunyt szemmel. – Bármennyire is fárasztó volt ez tegnap, azért örülök, hogy igaza lett – pillantott rám ismét és én elvesztem abban a zöld szempárban. Láttam, ahogy ő is a tekintetemet fürkészi, de hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg. – Gyönyörűek a szemeid – szólalt meg hirtelen halkan.

- Azért te sem panaszkodhatsz – nevettem fel kissé zavartan.

- De tényleg, komolyan mondtam – rázott aprót a fején.

- Ahogyan én is – mosolyogtam. – De köszönöm.

Elmosolyodott, majd a fejét fáradtan visszadöntötte a párnára. Csak ekkor pillantottam rá a háta mögött levő éjjeliszekrényre, ahol az óra állt.

- Még órákig ágyban tudnék maradni – motyogta egészen halkan.

- Hát, ha komolyan gondoltad, hogy lemegyünk mi is ebédelni, akkor ez nem lesz egyszerű, mert mindjárt fél egy van – kuncogtam, megsimogatva az arcát.

- Mondd, hogy csak viccelsz… - nyögött fel, majd megfordult, hogy ő maga is megbizonyosodjon felőle. – Francba… - dörzsölte meg a szemeit, majd lassan felült az ágyban.

- Attól még pihenhetsz, ameddig én lefürdök. – Felültem én is, majd kimászva a takaró alól a fürdő felé vettem az irányt, miközben pár ruhát összekapkodtam magamnak. – Majd felébresztelek, ha készen vagyok – mosolyogtam még rá, mire csak egy fáradt bólintást kaptam válaszul.

Peter szemszöge

Olyan gyorsan köszöntött be a tél, hogy még pislogni sem volt időnk. A születésnapi buli után azonnal újraindultak a forgatások és mi gőzerővel álltunk neki a munkának. Persze Liz kivételével, mivel neki még pihenésre volt szüksége. A napok csak úgy elszálltak felettünk és máris december közepe volt. Tegnap este leesett az első hó is, aminek közülünk talán Kellan örült a legjobban. Már csak egy hét volt vissza a forgatás szünetéig, így Chris még jobban belehúzott. Azt akarta, hogy januártól már Liz is visszaálljon a munkájába, mert különben nem tudjuk az eredetileg eltervezett sorrendben leforgatni a jeleneteket, ami a forgatás elnyújtásához vezetne. Bár én próbáltam meggyőzni róla Lisa-t, hogy ez még lehet, hogy korai lenne, ő nem engedett. Ő úgy gondolta, az ünnepek alatt ki tudja majd annyira pihenni magát, hogy még ha nem is futkározva és ide-oda szaladgálva, de azért folytatni tudja a munkáját.

- Mr. Facinelli – szólt utánam a portáról a lány, kiszakítva ezzel a gondolataim közül. Visszafordultam felé. – A managere itt hagyott magának egy levelet és azt üzeni, hogy ma este legyen elérhető – közölte halkan. Azóta az eset óta, mikor Justin nekem esett Liz miatt, sokkal visszahúzódóbb volt velem szemben.

- Köszönöm – bólintottam, kedvesen mosolyogva, majd átvettem tőle a levelemet. Csak a nevem volt ráírva, semmi több. Steven bizonyára a forgatás alatt járhatott itt. Visszafordultam a lift felé, miközben kinyitottam a borítékot. Csak pár mondat volt a papírra írva, de attól a néhány sortól is széles mosoly jelent meg az arcomon. Boldogan léptem be a szobámba, majd a Liz-nek vett ajándékot letettem az éjjeliszekrényre. Egy pillanatig még elgondolkodtam rajta, hogy becsomagoljam-e már most, nehogy észrevegye, de végül úgy döntöttem, hogy inkább későbbre hagyom. Liz úgysem gyakran jön át, leginkább az ő szobájában vagyunk, ha pedig még is így történne, arról tudni fogok és el tudom rejteni, mielőtt még észrevenné. Gyorsan lezuhanyoztam, majd átmentem hozzá, mint ahogyan azt már megszoktam.

- Szia – köszönt mosolyogva, amint ajtót nyitott.

- Szia – léptem oda hozzá, majd finoman megcsókoltam édes ajkait. Beljebb sétáltam a szobában. Úgy döntöttem, kicsit még hagyom magamban is ülepedni ezt a sorozat dolgot, de Liz előbb észrevette rajtam, hogy másként viselkedek.

- Min mosolyogsz ennyire? – vonta fel a szemöldökét, leülve mellém a kanapéra.

- Azon, hogy újra láthatlak – húztam őt azonnal magamhoz. – Na és persze azon, hogy véglegesen is megkaptam a szerepet abban a sorozatban – újságoltam el a jó hírt boldogan.

- Tényleg? De hát ez nagyszerű!

- Igen, tényleg az – bólogattam hevesen. – Steven még ma este fel fog hívni, gondolom ezzel kapcsolatban. Csak ennyit hagyott itt nekem. – Átnyújtottam neki a papírt, amit elolvasott, majd az arcán még szélesebb lett a mosoly.

- Gratulálok – nyomott egy puszit az arcomra. - Nem is találhattak volna jobbat egy orvos szerepére – kuncogott. – Lehet, kontaktlencse nélkül igazi profi vagy – kacsintott.

- Azért ennyire ne menjünk messzire – csóváltam meg a fejemet nevetve. – Jut is eszembe, anyáék felhívtak tegnap, hogy melyik nap megyünk – kaptam hirtelen észbe. – Mondtam, hogy még ezt nem beszéltük meg, de azért lassan ideje lenne, hogy ők is tudjanak szervezkedni.

- Oh, persze… hát, anya és John a szilvesztert nem otthon töltik, úgyhogy azt hiszem, az lenne a legcélszerűbb, ha először nálunk lennénk, aztán 25-én elrepülnénk Londonba. Akkor a második ünnepet már nálatok tölthetnénk – mosolygott.

- Ez jól hangzik – bólogattam. – Akkor majd még ma este felhívom anyáékat is, de Steven hívását nem akarom elszalasztani. – A következő pillanatban meg is éreztem a telefonom rezgését a zsebemben, mire azonnal előkapta a készüléket. – Ez ő lesz… szia, Steven – szóltam bele jókedvűen.

- Na, gondolom mostanra már megkaptad az üzenetemet – kezdett bele azonnal.

- Igen, már volt szerencsém hozzá – nevettem.

- Remek, akkor ráérsz most? Megbeszélhetnénk a részleteket is.

- Persze, egy pillanat – álltam föl lassan Liz mellől, majd elővettem noteszemet. Amióta elkezdődött körülöttünk ez a nagy felhajtás, azóta minden fontos dolgot felírok, nehogy kimenjen a fejemből. Ha fáradt az ember, nem nagyon tud ennyi mindenre odafigyelni egyszerre.

- Na, szóval… azt mondták, amire számítottunk. Januárban kezdődnek majd meg a forgatások, de előtte lesz egy afféle találkozó a többi szereplővel. Valamikor az ünnepek után. Azt mondták, erről majd még tájékoztatnak. A lényeg, hogy elküldték a szövegkönyvet nekem és szerintem nem fogsz csalódni. Holnap be is viszem neked, ha ott leszel a szállodában.

- Oké, azt hiszem, ha még délelőtt jössz, akkor itt leszek.

- Remek, akkor más téma… nem kértem semmi különlegeset a szállodába neked, de ha bármi van, csak szólj és én elintézem. Valamint a pénzügyeket sem tisztáztuk még le teljesen.

- Nekem tökéletesen megfelel az, amennyit először mondtunk – vontam vállat, bár ezt ő nem láthatta.

- Akkor ez is meglenne… - hümmögött. – Elég egyszerű veled dolgozni – nevetett fel.

- Nincsenek nagy elvárásaim – mosolyodtam el. Örültem, hogy ő intézheti nekem a filmes dolgaimat. Mindig mindent időben elintézett és még sosem lehetett rá panaszom. Nem is találhattam volna nála jobbat erre a feladatra.

- Akkor azt hiszem, mindent meg is beszéltünk. A papírokat is elviszem neked holnap, a többit pedig neten átküldöm.

- Rendben, akkor holnap találkozunk.

- Igen-igen, szia! – köszönt el gyorsan és a következő pillanatban meg is szakadt a hívás.

Nevetve csóváltam meg a fejemet. Steven-nel sohasem lehetett nyugodtan beszélgetni, mert mindig sietett valahová. Valószínűleg ez most is így volt.

- Na, mit mondott? – érdeklődött Liz.

- Hát, először is, most már biztos, hogy valamikor januárban kezdődik meg a forgatás. Már a szállodát is intézik és a pénzügyeket is elrendezi nemsokára. Röviden ennyi.

- Rég láttalak téged ennyire felszabadultnak – simogatta meg finoman az arcomat. – Amióta újraindult a forgatás, annyira kimerült vagy. Pihenned kellene – mondta egészen halkan.

- Jól vagyok – csúsztam kicsit arrébb, majd némi gondolkozás után az ölébe hajtottam a fejemet. – Csak kicsit furcsa volt annyi nap kihagyása után visszaállni a rendes kerékvágásba – motyogtam lehunyt szemmel.

Éreztem, ahogy óvatosan megcirógatja az arcomat, míg a másik kezének az ujjait összekulcsolta az enyéimmel. Halványan elmosolyodva pillantottam fel rá.

- Lehet, hogy az ágyon kényelmesebb lenne – jegyezte meg kuncogva.

- Csak, ha te is aludni akarsz már…

- Rám is rám fér a pihenés – felelt halkan.

- Oké, csak pár percet adj, amíg összeszedem magam. Most még nincsen erőm ahhoz, hogy fölkeljek innen.

Halkan felnevetett, miközben újfent az arcomat kezdte el simogatni. Furcsa volt a kettőnk kapcsolata. Bár az elején úgy éreztem, ő egy kicsit gyorsnak fogja gondolni az érzéseink bevallását, azóta szinte csak egy helyben ácsorogtunk. Nem léptünk sem előre, sem pedig hátra, csak néztük egymást. Ez egy kissé el is bizonytalanított engem, mert mi van, ha ő esetleg meggondolta magát? Talán már koránt sem tartja olyan jó ötletnek ezt a kapcsolatot, csak nem akar megbántani. Vagy talán úgy érzi, hogy mégsem tudna újra szerelmes lenni és fél, hogy boldogtalan lennék mellette. Annyi biztos volt, hogy már lassan három hete ugyanott tartottunk. Bár az egész napot együtt töltjük, nem is tudom, mit hiányolok annyira ebből a kapcsolatból.

- Mi a baj? – kérdezte puhatolózóan.

- Tessék? Nincs semmi, csak elgondolkodtam…

- Vagy inkább elbizonytalanodtál – csóválta meg a fejét. – Mondd el nyugodtan, hogy mi bánt. Azt hiszem, képes vagyok kezelni, bármi is legyen az – bíztatott. Ekkor jöttem csak rá, mekkora hülyeségeken járt az eszem az előbb. Még ha kívülről úgy is tűnt, hogy semmit sem haladtunk előre, a kapcsolatunk igenis erősödött. – Peter – sóhajtotta -, ha velem kapcsolatos, túl fogom élni. Szerintem kaptam már rosszabb híreket is annál, mint ami téged aggaszt.

- Igazából hülyeség az egész – sütöttem le a tekintetem. – Csak… kicsit tényleg elbizonytalanodtam – vallottam be, mire a keze azonnal megdermedt az újabb mozdulata közben. – Ne értsd félre, nem magamban, hanem… nem is tudom…

- Hanem inkább bennem – bólintott rá elszomorodva.

- Nem, Liz, félreérted – ültem föl azonnal, hogy rendesen a szemébe nézhessek. – Csak egy pillanatra átfutott rajtam egy érzés… Kicsit olyan érzésem volt, mintha semmit sem haladtunk volna előre, mióta eljöttél a kórházból, pedig akkor megfogadtam magamban, hogy mindenben segíteni fogok neked, hogy a lehető leghamarabb rendbe jöjj. Csak most jöttem rá, mennyire rosszul gondoltam. Nagyon is sokat fejlődtünk, csak inkább… hogy is mondhatnám ezt… - gondolkodtam el.

-… jobban kötődünk egymáshoz – fejezte be helyettem a mondatot, halványan elmosolyodva.

- Igen, és nézd csak meg! Észrevétlenül is befejezzünk a másik mondatait. Egymásra vagyunk hangolódva és ez jó. Nehogy magadat hibáztasd azért, amiért nekem ilyen butaságok jutnak az eszembe!

- Szeretlek, Peter, ebben sose kételkedj – nézett a szemembe komolyan, engem pedig ezzel a pár szóval együtt járt át a boldogság.

- Én is szeretlek – túrtam bele a hajába, mielőtt megcsókoltam volna őt. Liz pontosan tudta, hogy mire van most szükségem. Talán neki is feltűnt, hogy ez a pár szó igencsak ritkán hangzott el közöttünk. Talán ez volt az első alkalom, hogy ő maga kezdeményezett, de neki ez lehet, hogy fel sem tűnt. Közben a másik kezem a vállára csúszott, majd onnan lefelé, egészen végig a karján. Mély lélegzetet véve húzódtam hátrébb tőle. Józan akartam maradni és ez csak így sikerülhetett. Bár ő a nap minden pillanatában erősen próbára tett engem, ezt talán észre sem vette. A tarkójáról a kezem a vállára csúszott, megakadályozva őt abban, hogy visszahajoljon hozzám.

Nem kérdezett semmit, csak egy mélyet sóhajtva döntötte a fejét a vállamra. Tanult már belőle, hogy inkább meg sem szólal, mint hogy mindketten kínosan hallgatva nézzük egymást utána…

A gondolataim el-elkalandoztak az ünnepek felé, de pár nap elteltével már nem csak egy bíztató jövőkép volt ez számomra, hanem maga a valóság. A forgatás a mai napon véget ért, így mindenki a készülődéssel foglalkozott. Mindenki körbejárta a szobákat, hogy elbúcsúzzon a többiektől és kellemes ünnepeket kívánjon nekik. Mi sem tettünk másképpen. Liz éppen a bőröndjével bajlódott, amikor átmentem hozzá. Először észre sem vett engem, csak amikor egy ideges szusszantás után visszaült az ágyra cuccai mellé.

- Csak nem gondjaid adódtak a pakolással? – kérdeztem kuncogva.

- Nagyon vicces – morogta morcosan. – Inkább segíts, légyszi.

- Csak ha már biztosan minden elraktál – léptem oda a bőröndhöz. Ő csak bólintott, mire én egy egyszerű mozdulattal behúztam a cipzárt. Liz a szemeit forgatta az arcomra kiülő vigyor láttán, de nem sokkal később ő is elnevette magát. – Ha valami esetleg nem fért bele, azt add oda nekem… Az enyém nincsen ennyire tele – viccelődtem, majd leemeltem az ágyról a nehéz bőröndöt és az enyém mellé tettem az ajtóba. – Sosem fogom megérteni, hogy a nőknek miért kell ilyen sok cucc – sóhajtottam halkan, de ő meghallotta.

- Vigyázz, mit mondasz! – emelte fel nevetve a mutatóujját. – Mit fogsz még ezekért kapni, ha már Ginny is a közelben lesz – gondolkodott el, nekem pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Volt már szerencsém megtapasztalni Ginny kitöréseit, ha esetleg nem reagáltam elég meggyőzően egy-egy ruhájára.

A repülőn ülve egyre csak az járt a fejemben, hogy a legutóbb, amikor együtt utaztunk, milyen feszült volt közöttünk a hangulat. Liz akkor hozta szóba először Emíliát, ami akkor engem rendesen ki is borított. Viszont nem emiatt csókoltam meg őt aznap este, még ha ezt is hitte. Ez szöges ellentéte volt a mostaninak. A karommal Liz vállát öleltem át, míg ő a vállamra hajtotta a fejét. Még szinte fel sem szálltunk, ő már egyenletesen szuszogott mellettem, én azonban nem bírtam elaludni, pedig a repülőutakat általában azzal töltöttem. Most viszont egy kissé ideges voltam. Még sosem találkoztam Liz szüleivel és tartottam tőle, hogy John talán engem sem tart majd elég jónak a nevelt lányához. Azt viszont tudtam, hogy engem már semmivel sem tudna elüldözni Liz mellől. Mindemellett pedig, Lisa érzéseiben is megbíztam.

Amint leszállhattunk a gépről, Liz kézen fogott és ezúttal ő vezetett engem. Hiszen mégis csak ő ismerte jobban ezt a helyet és John-t is. Többször is majdnem elszakadtunk egymástól, ahogy a tömeg előre sodort minket, de én szorosan magamhoz húztam őt. Ez a helyzet kissé emlékeztetett a phoenix-i koncertre, amit úgy láttam, ő is észrevett. Aztán hirtelen felcsillant a szeme és élénken integetni kezdett. A tömeg lassan szétoszlott és mi megláttuk John-t.

- Szia! – Liz azonnal átölelte őt, majd két puszit adott az arcára.

- Jó újra látni téged – mosolygott a férfi. – És úgy tűnik, sokkal jobb színben vagy, mint legutóbb.

- Igen, jobban is érzem magam – bólogatott. – És ezt főként neki köszönhetem – fogta meg a karomat Liz és maga mellé húzott. – John, had mutassam be neked Petert – mutatott rám a másik kezével.

- Sokat hallottam már rólad – lépett egyet felénk. Ha most nem lesz ellenséges, akkor túl vagyok a nehezén. Észrevétlenül nyeltem egy nagyot. – Lizzy nagyon sokat mesélt nekünk, amíg itthon volt a nyáron. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek. Szólíts csak nyugodtan John-nak és tegezz, kérlek.

- Én is örülök, John - ráztam vele kezet készségesen.

Ezután már egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Amint beültünk a kocsiba és Liz kissé közelebb bújt hozzám, mintha minden eddigi dolgot, amitől eddig tartottam, elfelejtettem volna.

- Úgy látom, igencsak megkönnyebbültél – jegyezte meg olyan halkan suttogva a fülembe, hogy csak én halljam meg.

- Nem tagadom, hogy kicsit tartottam a reakciójától – válaszoltam szintén suttogva.

Egy apró puszit adott az arcomra, majd a tekintetét a kinti tájra szegezte. Az út nem tartott sokáig, hamar megérkeztünk a takaros kis ház elé. Bár december volt, az egyik emeleti ablak mégis tárva-nyitva volt, de ez a furcsaság nem is maradt sokáig megválaszolatlanul.

- Mit csináltatok a szobámban? – húzta össze Lisa gyanakvóan a szemöldökét.

- Anyádék egy kicsit átrendezték, de mivel sok volt a por, gondolom, most szellőztetnek éppen. Bevitettek velem egy másik ágyat… - forgatta meg a szemeit.

- De hát ott volt egy csomó régi holmim! – nyögött fel Liz fájdalmasan. – Mondd, hogy nem dobozoltátok be őket!

- Ezt tőlük kérdezd – emelte fel védekezően a kezeit, majd kivette az egyik bőröndöt a csomagtartóból és sietősen indult el befelé.

- Miért lenne az olyan nagy gond? – simogattam meg a vállát finoman.

- Azért, mert ki akartam dobni az Adam-re emlékeztető dolgaimat, de ezek szerint John felvitte őket a padlásra.

- Majd lehozzuk – vontam meg a vállam, megpuszilva a homlokát.

- Csak ha legközelebb is erre jársz, mert az ünnepeket nem akarom azzal elrontani – rázta meg a fejét. Kivettem a másik bőröndöt is a csomagtartóból, majd Liz bezárta a kocsit és együtt indultunk el a bejárati ajtó felé. – Megjöttünk – kiáltotta el magát, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.

A következő pillanatban halk puffanások hallatszottak fel sorozatban az emelet irányából, és ezek egyre csak hangosodtak. Lisa halkan felnevetett mellettem, mielőtt a húga meg nem jelent a lépcsőfordulóban.

- Betty! – ugrott a nyakába boldogan, mire én kénytelen voltam megtartani Liz hátát, mielőtt még hátra bukott volna a lendülettől.

- Ugyan, nem is voltam itthon olyan régen – nevetett fel dallamosan, elhúzódva kicsit a testvérétől, hogy megpuszilhassa őt. Csak akkor tudtam jobban szemügyre venni a lányt. Nem lehetett sokkal fiatalabb Liz-nél, ebben biztos voltam, az arca mégis olyan volt, mint egy tizenévesé. A haja ugyanolyan hullámos, vöröses fürtökben hullott a vállára és esküdni mertem volna rá, hogy még a szemük színe is teljesen ugyanolyan volt.

- Á, szóval ő lenne az a bizonyos Peter – jegyezte meg kuncogva, majd kinyújtotta felém a kezét. – Elena Reaser vagyok, Beth húga – mutatkozott be, miközben egy széles vigyort küldött Liz felé, aki csak a szemeit forgatta erre.

- Peter Facinelli, örülök – ráztam vele kezet kissé zavartan. Bár a kinézetük szinte teljesen egyezett Lizzel, a viselkedésük már annál kevésbé.

- Á, megjött az én másik húgocskám is – jelent meg hirtelen még valaki az emelet irányából. Rajta is felismertem azokat a jellegzetes vonásokat, de ő sokkal kevésbé hasonlított a testvéreire. Mögötte egy egy tefföl szőke kisfiú jött, aki zavartan szorongatta a kezét. Bizonyára a fia lehetett.  – És magával hozta Petert is, nagyszerű! – nevetett fel, ahogy felismert engem is. – Örülök a találkozásnak, Lucy vagyok – fogott kezet velem. – Ő pedig a kicsi Jason – borzolta össze a félig mögötte álló kisfiú szőke tincseit.

- Szintén örülök – bólintottam ismét.

- A fiúk még nincsenek itthon, de hamarosan ők is megjönnek – tájékoztatott Liz. – Gyere, anya bizonyára a konyhában van, és nemigen tud elszakadni onnan – nevetett halkan. – A bőröndöt nyugodtan hagyd csak itt, majd felvisszük később. – Megfogta a kezemet, majd a konyha irányába vezetett. – Szia, Anyu! – köszönt kicsit hangosabban.

- Á, szia Kincsem – pillantott ránk egy másodpercre. – Egy pillanat, csak nemigen tudom itt hagyni a levest – kapkodott össze-vissza.

- Hagyd csak, majd én átveszem addig – lépett el mellettünk Elena, hogy Liz anyja velünk is foglalkozhasson pár percet.

- Ne haragudjatok, csak eléggé késésben vagyok az ebéddel – mentegetőzött azonnal, ahogy megfordult. Ekkor jöttem rá, hogy Liz és a húga honnan örökölték a szemüket. Az arcomon levő mosoly még szélesebb lett, ahogy újabb és újabb hasonlóságokat fedeztem fel közöttük. – Szervusz, Kicsim – puszilta meg Lisa arcát. – Ezek szerint akkor te vagy Peter – fordult aztán felém, sejtelmesen mosolyogva.

- Igen, Peter Facinelli – nyújtottam ki felé a kezemet, de ő ahelyett, hogy megfogta volna, szorosan az ölelésébe zárt. Láttam Lisán, hogy jót nevet magában rajtam, bizonyára az arckifejezésem miatt, de a meglepettségtől egy kissé sután reagáltam a gesztusra.

- Nyugodtan szólíts csak Karennek – mondta, miután elengedett. – Most pedig, ha nem haragszotok, még rengeteg mindent el kell készítenem estére is – nézett ránk bocsánatkérően.

- Nem kell segítség? – ajánlotta készségesen Liz.

- Nem, Elena és Lucy tökéletesen elegek erre a feladatra. Te inkább pihentesd a lábadat – nézett még vissza szúrósan. – Ezért még kapni fogsz, ugye tudod? Halálra aggódtuk magunkat, miután Alice felhívott, hogy mi történt.

Láttam Liz arcán a döbbenetet, majd a beletörődést és kissé kábultan ballagott vissza a nappaliba, amin nem sokkal ezelőtt éppen csak átsiettünk.

- Na, mi a baj? – fogtam meg a kezét finoman.

- Most jön majd a fejmosás anya és John részéről, hogy ez az Adam mekkora egy vadállat – sóhajtotta.

- Szerintem inkább csak kérdezősködni fognak arról, hogy mi történt pontosan – hümmögtem elgondolkodva. – Biztosan aggódtak érted, amikor megtudták, hogy kórházban vagy. A lányuk vagy és te nem szóltál nekik – csóváltam meg a fejemet.

- Tudom, de pontosan ezt nem akartam – hajtotta le a fejét egy mélyet sóhajtva. – Gyere, megmutatom a szobámat – indítványozta hirtelen. – Ha egyáltalán ráismerek még… - tette hozzá.

Az emeletre felérve a folyosó végén levő szobához sétált, majd kinyitotta az ajtót. A kezeit rögtön dörzsölni kezdte, majd amilyen gyorsan csak tudott, elsietett az ablakig és becsukta azt.

- Huh – lehelte meg kicsit a kezeit. - Hát, ez lenne az én szobám – mutatott körbe. – Az a szekrény eredetileg ott volt a fal mellett, mutatott a hátam mögött levő bútorra, de gondolom az ágy miatt el kellett rakni onnan – vonta meg a vállát. – és konkrétan teljesen üres az egész, úgyhogy nincsen sok látnivaló itt – tárta szét a karjait.

Annak ellenére, amit mondott, én mégis észrevettem valamit a polcok egyikén.

- Azért úgy látom, a régi emlékeidet itt hagyták neked – jegyeztem meg, közelebb lépve a bekeretezett képekhez. – Ez hányadikos korodban készült? – kérdeztem halkan felnevetve. A képről rám mosolygó kislányt csak a szemeiről és a hajáról ismertem meg, de még ezek alapján is simán lehetett volna a húga is.

- Azt hiszem, valamikor még a gimi előtt – tűnődött el. – Igen, valaha nekem is volt fogszabályzóm… Elég borzalmas kép – húzta el a száját.

- Szerintem aranyos – mosolyogtam rá őszintén, majd a tekintetem továbbsiklott a következőre. Ez már egy kicsit később készülhetett, és ahogy tovább haladtam rajtuk, egy egész kis idővonalat fedeztem fel. Szinte láttam magam előtt, hogyan lett belőle az a gyönyörű nő, aki most is itt áll mellettem. A történetnek azonban hiányzott a közepe. Valószínűleg akkor kezdhetett darabokra hullani a magánélete. Az ujjaimat leheletfinoman húztam végig az üvegen, mire Liz halkan felsóhajtott mellettem. Azt értettem, hogy ez miként került ide, de a sor elején levőt már annál kevésbé.

- Az első kép egy családi kép volt, amin még apa is rajta volt – mesélte halkan. – Az utolsókat pedig gondolom, te is érted.

- Khm… - köszörültem meg zavartan a torkomat. – Ha szabad ilyet kérdeznem… hallottál valamit azóta az apádról, vagy csak úgy eltűnt az életetekből? Természetesen nem kell rá válaszolnod, ha nem akarsz, csak kíváncsi vagyok.

- Semmi gond. Egyszerűen nem jelentkezett utána. Anyának pedig eszében sem volt kérni tőle a gyerektartást. Inkább fordult a nagyiékhoz segítségért, mint hogy újra találkoznia kelljen vele. Itthon talán még csak a nevét sem mondtuk ki, mióta elment.

- Értem – nyugtáztam elgondolkodva. – Fázol? – kérdeztem, ahogy láttam megborzongani őt.

- Egy kicsit – vallotta be. – De nem vészes, csak kicsit jobban fel kell itthon öltöznöm. - Eldöntötte az ágy mellett a bőröndjét, majd keresgélni kezdett benne egy vastag pulóver után. – Aztán pedig szerintem le is mehetünk. Lassan készen lesz az ebéd.

- Anyukád mindig ennyit szokott tevékenykedni a konyhában?

- Nem, csak most van rá oka, hogy kitegyen magáért. El sem tudod képzelni, mennyit nyaggatott azzal, hogy hozzalak már végre haza téged, mert látni akarnak.

- Igen, azt kihallottam a szavaikból is – nevettem fel halkan. Jól esett, hogy Liz tényleg ennyit mesélt rólam nekik.

Lesétáltunk a földszintre, ahonnan aztán ismét a nappali felé vettük az irányt, ahonnan hangos nevetgélés hallatszott ki.

- Gil és Jack még mindig nem érkezett meg? – ült le Liz a kanapéra, én pedig mellette foglaltam helyet.

- Nem - csóválta meg a fejét Lucy. – Pedig direkt nyomatékosítottuk nekik, hogy ebédre érjenek vissza. El fogja kapni őket a vihar – pillantott ki aggodalmasan az ablakon keresztül az égre.

- Biztosan nemsokára itt lesznek – nyugtatta őt John.

- Anyu, kimehetek játszani a hóba? – kezdte el rángatni Jason a nadrágjának a szárát. – Csak ameddig Apáék meg nem érkeznek. Kérleeek! – nézett rá hatalmas kerek szemeivel.

Mosolyogva pillantottam oldalra Lisára, de amit az ő arcán láttam, az már sokkal kevésbé tetszett. Láttam egy pillanatra átsuhanni a tekintetén a szomorúságot.

- Én most nem tudok veled játszani, ezt te is tudod – simogatta meg a buksiját Lucy. – Egyedül pedig nem mehetsz ki, hiszen ismered a szabályokat.

- Lizzy biztosan szívesen kijön velem, igaz? – fordult most felénk és hatalmas kék szemeit Liz tekintetébe fúrta.

- Persze – nevetett fel az említett mellettem. – De csak, ha anyukád is megengedi – pillantott fel a nővérére, aki csak beleegyezően bólintott. – Na, öltözz fel gyorsan jó melegen – tolta őt az előszoba irányába. – Jössz te is, vagy inkább bent maradsz? – fordult vissza felém mosolyogva.

- Megyek – álltam fel a kanapéról, majd követtem őt az előszobába. Mindketten felvettük a kabátunkat és sálunkat. – Ne vedd tolakodásnak, vagy ilyesmi, de miért mondta azt Lucy, hogy nem jöhet ki vele játszani? – kérdezte halkan Liz-től.

- Jaj, tényleg neked nem is mondtam – csapott a homlokára. – Lucy terhes és emiatt mondta – felelt készségesen. – Egyébként pedig, nem csak a ti családotok olyan közvetlen. A családtagokkal mi is azok vagyunk, úgyhogy érezd magad otthon – kacsintott rám. A következő pillanatban Jason a kis kezével megfogta az övét és az udvar felé kezdte húzni őt.

- Hógolyócsata! – kiáltotta a kisfiú élénken nevetgélve, majd a következő pillanatban már egy kisebb hógolyó repült egyenesen Liz arca felé, amit ő ügyesen ki is került.

- Na, várj csak, te rosszaság! – vigyorodott el, és vészjóslóan indult el Jason felé, aki azonban azonnal futásnak eredt a kertben. Ezzel Liz most nem tudott versenyezni, hiszen még mindig bizonytalan volt a térde, de amilyen gyorsan csak tudta, követte őt.

Mosolyogva néztem őket, ahogyan egymást kergették. Látszott Lisán, mennyire felszabadult és ekkor jöttem csak rá, hogy neki mennyit jelentett az anyaság elveszítése. Még ha tizenéves korában nem is gondolt bele, az évek folyamán már biztosan többször is megfordult a fejében. Kacagva emelte fel Jasont a levegőben, majd párszor megforgatta őt és visszaállította a lábaira. Láttam az arcán, hogy néha meg-megrándult a fájdalomtól, de eszébe sem jutott emiatt szólni. Aztán a következő pillanatban egy apró test ütközött az enyémnek. Jason hátra esett a lendülettől és a hóban kötött ki. Nevetve emeltem fel őt, mire megszeppenve nézett fel rám.

- Hé, ne félj tőlem – mosolyogtam rá kedvesen, leporolva róla a havat. – Csak a rossz gyerekeknek kell félniük, te viszont, ha jól tudom, nagyon is jó kisfiú vagy.

- Igen, az vagyok – vigyorodott el szélesen.

- Ez ellen tiltakoznék – sóhajtotta Liz, megállva mellettünk. – Milyen dolog megfuttatni a nagynénédet, hm? – kacagott fel jóízűen.

- Nézd, megjöttek apáék! – kiáltotta el magát Jason hirtelen és már rohanni is kezdett a kapu felé.

- Jason, állj meg! – szólt utána Liz, mire a kisfiú azonnal megtorpant. Legalább szófogadó kiskölyök. – Emlékszel, ugye, hogy nem rohangálunk az utcán? – nyitotta ki neki a kaput Liz.

- Igen-igen, emlékszem – bólogatott hevesen a fiú, majd izgatottan toporogva várta, hogy az apja végre odaérjen hozzá.

- Hát itt az én fiam! – mosolyodott el az egyik férfi, majd felkapta a karjába Jasont. – Ugye jól viselkedtél, amíg nem voltam itthon?

- Nagyon jó volt – mosolygott Liz is. – Sikerült megfelelőt szereznetek?

- Igen, azt hiszem, kifogtuk a legjobbat. Jó újra látni téged – ölelte át őt fél kézzel, míg a másikban még mindig a fiát tartotta. – Gil Gardner – nyújtotta felém a kezét, amit én örömmel el is fogadtam. Ezután még a másik férfi is bemutatkozott, majd visszaindultunk a házba.

- Jól érzed magad? – karoltam át Liz derekát.

- Igen, persze, csak nem vagyok hozzászokva ennyi mozgáshoz egyszerre – sóhajtotta, félig rám nehezedve.

- Láttam, hogy még mindig fáj a térded – jegyeztem meg.

- Túlélem – vonta meg a vállát, majd levetette a kabátját és a fogasra akasztotta. – Gyere, Jason, megszárítkozunk egy kicsit – fogta kézen a fiút, majd elindult az emelet felé.

Nem értettem, hogy mi volt ez a hirtelen hangulatváltozás nála, így kissé döbbenten néztem utána a lépcső irányába.

- Mindig ez van – szólalt meg mellettem Gil. – Imádja a gyerekeket meg minden, de mégis fáj neki a tudat, hogy nem lehet sajátja. Nem beszél róla, de látszik rajta. Úgy tűnik, neked ezt kevésbé akarja kimutatni, de gondoltam, jobb, ha tudod.

- Köszi – bólintottam rá még kissé zavarodottan.

- Gyere, mire visszajönnek már nyoma sem lesz rajta az egésznek – intett halványan elmosolyodva, majd átment az étkezőbe. Mi fiúk mind helyet foglaltunk a hatalmas asztalnál, majd nem sokkal később a lányok is csatlakoztak hozzánk. Valóban, Lisát mintha teljesen kicserélték volna, de ez nekem egyáltalán nem tetszett. Nem örültem neki, hogy el akarja rejteni előlem az érzéseit. Semmi oka nem volt rá.

- Ne haragudj – súgta a fülembe, miközben helyet foglalt mellettem, majd egy pillanatra megszorította az asztal alatt a kezemet.

Egész ebéd alatt azon gondolkodtam, hogyan hozzam majd föl neki ezt a témát. Hiszen nem akartam őt újra elszomorítani, de ezt muszáj lesz megbeszélnünk. Mégsem bújhat el örökké, amikor elszomorodik. A beszélgetésekre csak fél füllel figyeltem oda, ami fel is tűnt nekik. Remek bemutatkozás, mondhatom! – sóhajtottam fel magamban.

- Peter, annyira szótlan vagy – jegyezte meg Karen. – Nálunk nem kell feszengened, érezd csak otthon magad – mosolygott kedvesen.

- Csak kicsit kimerült vagyok – feleltem egyszerűen, de láttam Lisán, hogy ő nem nagyon hitt nekem. Ez be is bizonyosodott, amikor felmentünk ismét a szobájába. – Min gondolkoztál el annyira ebéd közben? – kérdezte, miközben derékig eltűnt a szekrényében.

- Azon, amit Gil mondott nekem.

Kinézett a szekrényajtó mögül és kérdőn emelte rám a tekintetét.

- Miért, mit mondott?

- Azt, hogy mindig így viselkedsz… - feleltem, áthatóan fürkészve az arcát. Ahogy megértette, hogy mire gondolok, újra visszahajolt a szekrénybe és tovább pakolgatta a ruháit. – Liz, ezt nem kell szégyellned előttem – álltam fel az ágy széléről, ahol eddig ültem és mögé sétáltam. – Természetes, hogy fáj őket ilyen boldognak látnod. Én teljesen megértelek, előttem nem kell megjátszanod magadat.

Láttam, ahogy megremegtek a lábai, majd a következő pillanatban lassan letérdelt a szekrény mellé és a hátát félig neki támasztotta. Halkan szipogva temette az arcát a kezeibe, mire én azonnal letérdeltem elé.

- Ez… ez nem miattam van – rázta a fejét keserűen. – Én csak… nem akarom, hogy ezzel… még nagyobb fájdalmat okozzak neked is. Hiszen… miattam nem lehet majd neked sem gyereked… - törölgette meg a szemeit. – Éppen elég neked a saját gondod, nem kell, hogy rajtam is ugyanazt lásd.

- Jaj, Édesem – csóváltam meg a fejemet, két kezem közé fogva az arcát, így késztetve őt arra, hogy a szemembe nézzen. – Bármennyire is nem szeretnéd, én ezt észre fogom venni rajtad, akármennyire is próbálod rejtegetni. És ne hidd azt, hogy én téged okollak emiatt. Te semmiről sem tehetsz, csak nagyon szerencsétlen dolgok történtek veled a múltban. És nekem arra van szükségem, hogy megbízz bennem. Nem fogok rád amiatt más szemmel nézni, mert fáj neked, hogy nem lehet gyereked. Arra van szükségem, hogy mindent elmondj nekem, hogy amennyire csak lehetőségem van rá, segíthessek neked. De ha mindig elmenekülsz, amikor az érzéseidről kellene beszélned, akkor ez nem fog menni.

Leültem mellé a fölre és finoman magamhoz húztam őt. Készségesen fonta körém ő is a karjait, arcát a vállamba temetve.

- Ne haragudj rám, csak… annyira szörnyű belegondolni… - szipogta egészen halkan.

- Tudom, hogy nehéz – simogattam egyenletesen a hátát. – De én itt vagyok neked, rám mindig számíthatsz. És sosem tudnék rád haragudni – mosolyodtam el.

Mindannak ellenére, ami Lisát aggasztotta, én éreztem magam a világon a legszerencsésebbnek. Benne társra leltem és reméltem, hogy ő is hasonlóképpen érez. Nem számított, mik járnak együtt ezzel. Csak ő lebegett előttem és az, hogy hosszú keresgélés után végre tényleg rátaláltam arra a nőre, akivel el tudnám képzelni a hátralévő életem. Sokáig azt hittem, hogy számomra csakis Jennie lehet az igazi. De be kellett most már látnom, tényleg csak Emíliát kerestem benne. Talán ez volt annak is az oka, hogy nem vettem észre, mennyire megromlott a kapcsolatunk. Emiatt koppantam akkorát a földön, amikor rájöttem, hogy csal engem. Liz mellett viszont már teljesen egésznek érezhettem magam. Csak ekkor jöttem rá, hogy igenis van igazság abban, hogy amikor az ember szerelmes lesz, megtalálja a hiányzó részét.