54. fejezet - Az igazság

Sziasztok!

Bár hosszú kihagyás után itt is, de meghoztam a friss fejezetet :) Ez most eléggé eseménydús lesz, ahogyan az előző is, bár itt már sok mindent sejteni lehetett :) Jó olvasást kívánok hozzá! :)

Puszi, Juliet

Peter szemszöge

- Hogy… micsoda? – álltam fel hitetlenkedve és fel-alá kezdtem járkálni előtte. – És ezt csak most mondod el? Minek vártál vele ennyit? Miért nem hívtál fel azonnal? Jogom lett volna tudni róla! – keltem ki magamból. – Ha tényleg szerettél, miért nem hívtál fel, hogy elmond? És mégis, miért pont most jutott ez az eszedbe? – tártam szét a karjaimat idegesen.

- Azért, mert megismered őt – felelt halkan, miután hagytam szóhoz jutni, én pedig azonnal megtorpantam, és ha ez lehetséges, még jobban elsápadtam. – Peter, ne haragudj, tudom, hogy ez nem volt helyes döntés, de… te annyira vágytál a színészkedésre és, ha velem maradtál volna, talán sosem válik valóra az álmod – csuklott el a hangja. - Nem akartam, hogy vissza gyere csak azért, mert egy gyerek hozzám köt. El akartál menni, és így szabadon élhetted az életedet, és az álmaidat is valóra válthattad.

- Ki az? – kérdeztem hidegen.

- Szerintem magadtól is tudod rá a választ – hajtotta le a fejét. – Az nem lehet, hogy nem ismerted fel.

Idegesen ütöttem bele ököllel a szekrényajtóba, mire a szemem sarkából láttam, hogy ő egy kissé összerezzen.

- Jogom lett volna tudni – sziszegtem mérgesen. – És egyáltalán… őt miért kellett magára hagynod? Nem elég, hogy az apja még csak nem is tud a létezéséről, de még az anyja is egy ház küszöbére teszi le? Mondd meg őszintén, miért tetted ezt? Miért nem nevelted fel őt te? Tudod, mennyit szenvedett azzal, hogy a valódi családja után kutatott? És tudod, milyen szar érzés volt, hogy én semmit nem mondhattam neki? Megemlíthettem volna, hogy mennyi hasonlóság van köztetek, de nem tettem, mert neki akartam jót. Ha csalódnia kellett volna abban az állapotában… Egyszerűen nem tehettem meg. Te viszont felkereshetted volna őt. Már régen elmúlt tizennyolc éves, már régóta nagykorú. Erre most ideállítasz azzal az érvvel, hogy csak azért jöttél vissza, mert én ismerem őt?

- Peter, nyugodj meg! – kelt ki ezúttal ő magából. – Nincsen jogod így beszélni velem! Te mentél el és hagytál ott engem egyedül!

- Nem, tévedsz! Talán nem emlékszel, miről beszélgettünk az utolsó napokban, hogy mit ajánlottam fel neked? Tarthattuk volna a kapcsolatot, vagy ha azt kérted volna, veled maradok. De te amellett döntöttél, hogy szakítsunk, és ne hívjuk utána egymást. Én eszerint cselekedtem, mert úgy gondoltam, így könnyebben elfelejtesz majd. De azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fontos dolog miatt sem hívsz majd fel.

- Akkor sincsen jogod csak engem okolni! – kiabált magából kikelve.

Hosszú percekig csak zihálva néztünk egymással farkasszemet, mígnem ő végül megszakította a szemkontaktust és visszarogyott a kanapéra. Az arcát a kezeibe temette, én viszont elfordultam tőle.

- Miért pont őket választottad? – kérdeztem egy mély levegővétel után, már sokkal nyugodtabb hangon.

- Ismertem a szülőket – felelt szipogva. – Biztos voltam benne, hogy ők nem fogják az utcára dobni őt. Bár, a semminél, amit én nyújthattam volna neki, bármi jobb. Az apám kiakadt és ordibált velem, az utcára akart tenni. Csak anyán múlt, hogy végül nem így történt. Az abortusz ötletét már a legelején elvetettem, de ez is csak olaj volt a tűzre. Apa egy időre elköltözött otthonról. Azt mondta, nem bír velem egy légtérben tartózkodni, de végül mégis visszajött. Abban az időszakban csak a barátaimra és az anyukámra számíthattam. Ők mindenben mellettem álltak és folyamatosan azt hajtogatták, hogy hívjalak fel téged, de én nem mertem megtenni. Nem akartam fájdalmat okozni neked. Tudtam, hogy visszajönnél csak azért, hogy felnevelhesd őt, hogy támogass engem. De én nem akartam, hogy miattam add fel az álmaidat. Annyira lelkesen meséltél mindig arról a színész iskoláról. De legfőképpen attól féltem, hogy esetleg engem okolsz majd. Hogy azt fogod majd mondani, miattam kellett visszajönnöd.

- Sosem tudtalak volna ezért téged okolni – fordultam felé lassan, ezúttal már teljesen lágy hangnemben. – Számomra nem lett volna teher egy gyerek felnevelése, mert valahogy megoldottuk volna, mint ahogyan az előtt is mindent.  És ami még fontosabb, hogy abban az időben semmi másra nem vágytam, csak hogy felhívj. Hogy azt mondd, hiányzom neked, és én azonnal visszarepültem volna hozzád. Ha nem akartad volna megtartani a babát a születése után, én magamhoz vettem volna. A szüleim megértették volna! – Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel. Éveket halasztottam el a lányommal, aki ráadásul már másfél éve itt van a szemem előtt. Észre kellett volna vennem, fel kellett volna keresnem Emíliát, hogy biztosra menjek. – De én is féltem. Amikor megláttam Alice-t, azonnal tudtam, hogy a hasonlóság nem lehet véletlen – magyaráztam. – A családom is észrevette, de mind titkoltuk előle a kilétedet, mert azt hittük, hogy ha lenne valami közöd hozzá, akkor úgyis felhívtál volna. De ezek szerint tévedtünk. És ez bánt, hogy nem bíztál a döntésemben. Hidd el, tudtam volna ésszerűen dönteni.

- Nem, nem tudtál volna. Szerelmes voltál, legalábbis az állításod szerint. Visszajöttél volna, mindenképpen, akkor is, ha ezzel mindent felborítasz magad körül.

- De legalább Alice az igazi szüleivel nőhetett volna fel! – ellenkeztem. – Tudod, nekem most is az első a családom. Én mindig ilyen voltam és te eléggé ismertél engem ahhoz, hogy ezt tudd. Bármit megtennék azért, hogy őket boldognak lássam. És ha ehhez ilyen áldozatokat kell hoznom, hát legyen! De nem hagyom cserben őket!

- Igen, ebben a témában eléggé ellentétes nézeteink vannak – kapta fel újra a vizet. – De akkor is én voltam az anyja és meghoztam egy döntést, most pedig… vállalom is érte a felelősséget! Tudom, hogy nem lesz könnyű elmondani neki, de…

- Hogy nem lesz könnyű? – hitetlenkedtem. – Ha egyáltalán az első szavaid után is még meghallgat téged, akkor talán használhatod ezt a szót. Alice nem fog egyik pillanatról a másikra befogadni téged az életébe. Sőt, talán sosem fog igazán. És hála neked, lehet, hogy az én kapcsolatom is megromlik vele emiatt.

- Alice-nek rád nincsen oka haragudni – rázta meg a fejét.

- Ó, valóban? – nevettem fel keserűen. – Az első dolga lesz átrohanni hozzám és kifaggatni majd, ha elmondtam neki az egész történetet, az arcomba vághatja, hogy én mindvégig láttam a hasonlóságot köztetek, de balga módon azt hittem, van benned annyi, hogy felhívnál, ha mondjuk, nem is tudom, esetleg teherbe ejtettek volna és lenne egy húszéves lányunk. Azt hittem, te más vagy – ráztam meg a fejemet csalódottan. – De ha ez így lenne, akkor nem hagytad volna idáig fajulni a dolgokat.

- Akkor mégis mit akarsz, mit tegyek? – tárta szét a karjait. – Ne mondjam el neki? Titkolózzunk továbbra is? Vagy tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna és utazzak haza?

- Kérlek, ne beszélj többes számban! Te voltál az egyetlen, aki húsz éven keresztül hazudott róla. Úgy látszik, mégsem ismertelek eléggé – fordultam el tőle, majd az ajtóhoz sétáltam. Még mielőtt azonban kiléptem volna rajta, meggondoltam magam. – Mondj el mindent! – utasítottam őt. – Az elejétől a végéig, részletesen.

Liz szemszöge

- Gondolom, azt már tudod, hogy a fiúkkal elmentünk egy kicsit mi is az este. Az egész nem sokkal azelőtt kezdődött, hogy visszaindultunk volna. Kaptam egy SMS-t egy ismeretlen számról…

- És mi állt benne? – kérdeztem kíváncsian. Peter, a helyett, hogy elmondta volna, elővette a telefonját és megmutatta. Megkövülten néztem a kijelzőt, miközben próbáltam nem kapkodva venni a levegőt. – Emília? – néztem fel rá sokkosan, mire ő bólintott. – És elmentél, igaz? – kérdeztem pár perc hallgatás után.

Ismét bólintott.

- Először nem akartam, de... végül úgy döntöttem, hogy baj nem lehet belőle – vallotta be. – Érdekelt az, hogy mit akar megbeszélni velem, hogy mi az a fontos dolog, ami miatt húsz év után felkeres és ír egy SMS-t az éjszaka közepén. Téged nem akartalak zavarni és azt is tudtam, hogy felzaklatott volna a dolog, ezért Ginny-t próbáltam meg felhívni, de őt nem értem el.

- Akkor miért nem szóltál valaki másnak? – A hangom egyáltalán nem volt számon kérő, sokkal inkább nyugodt, amiért most már tudtam, hogy Peternek nincsen semmi baja.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyi időbe telik majd ez – csóválta meg a fejét.

- Szóval, elmentél – bólintottam rá. – És mit mondott?

- Először nem akarta elmondani. Azt mondta, nem tudnám komolyra venni a dolgot, mert nem vagyok józan. Arra kért, hogy menjek el a hotelszobájába, ott majd kialszom magam, és utána elmondja. – A lélegzetem elakadt, ahogy tudatosult bennem, hogy Peter vele tartott. Felment a szobájába… - Nem hallottam ki a szavaiból a hátsó szándékot és… úgy gondoltam, megbízhatok benne, még ennyi idő eltelte után is, ezért vele tartottam.

- De miért nem hívtál fel? Akkor már tudhattad volna, hogy hajnal előtt nem érsz haza – kérdeztem a hajamba túrva.

- Bevallom őszintén, addigra teljesen elfelejtettem ezt – hajtotta le a fejét. – Előtte csak azon pörgött az agyam, hogy mi lehet ennyire fontos, és nem figyeltem oda rá. Arra pedig nem is gondoltam, hogy egészen reggelig alszom majd, de nagyon kimerült voltam.

- És miért nem értelek el? – húztam össze a szemeimet. – Ki voltál kapcsolva.

Erre megforgatta a szemeit és csak azután válaszolt.

- Ő erre azt mondta másnap reggel, hogy kikapcsolta a telefonomat, amíg aludtam, hogy ne zavarjanak. Tudom, ez nem mentég – emelte fel azonnal védekezően a kezeit, amint szólásra nyitottam volna a számat. – És elég gyenge kifogás, ezt belátom, de így volt – bizonygatta.

- Peter, nem kell nekem bizonygatnod semmit sem – csóváltam meg a fejem, gyengén megszorítva a kézfejét.

Ő erre hálásan elmosolyodott, majd egy puszit nyomott az összekulcsolt ujjainkra.

- Reggel azonnal írtam neked – folytatta -, hogy legalább egy életjelet adjak magamról. Akkor már sejtettem, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe, de nem akartam, hogy tovább aggodalmaskodj, ezért a lehető legkésőbbi időpontot mondtam neked. Aztán… mindent elmondott. Az elejétől a végéig.

- És…? - kérdeztem egyre kíváncsibb tekintettel. Láttam rajta, hogy nehezen szedi össze a gondolatait, ezért nem sürgettem őt tovább. Kivártam, amíg pár percig csöndben ült, maga elé meredve, majd egyszerre kitört belőle minden.

- Elkezdte mesélni, hogy mi történt vele, miután én otthagytam őt, hogy milyen rossz állapotban volt sokáig. Nem volt hajlandó enni, és amikor egyre rosszabbul lett emiatt, bevitték őt a kórházba. Ott derült ki, hogy a hányinger és a szédülés nem amiatt volt, hogy annyira maga alá került. Terhes volt… méghozzá tőlem. – A szemeit lehunyta, majd mély levegőt vett, de sokáig ismét nem szólalt meg. Én pedig csak meredten néztem rá. Képtelen voltam felfogni, hogy Peternek gyereke van Emíliától. Attól a nőtől, akit éveken keresztül képtelen volt kiverni a fejéből. Most kiderült, hogy van egy közös gyerekük, ami csak még jobban összeköti őket. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon a gondolatra, hogy talán elveszíthetem Petert emiatt. Sosem gondoltam volna, hogy ha egyszer felkeresi majd ezt a nőt, akkor ezzel kell szembesülnünk. Erre nem készültem fel. – Elmondta, hogy az apja majdnem kitagadta őt, amikor kiderült. Csak az anyjára és a barátaira támaszkodhatott. De nem mert felhívni, mert attól félt, hogy akkor visszautaznék hozzá és feladnám a színészi karrieremet.

- De miután te befutottál, elmondhatta volna – szólaltam meg halkan, a könnyeimmel küszködve.

- Nem tartotta meg a gyereket – nézett fel rám szomorú tekintettel. Nekem pedig először rögtön a legrosszabb lehetőség ugrott be. – Örökbe adta, pontosabban otthagyta egy családnál… a küszöbön… húsz éve. – A tekintete az enyémbe fúródott és úgy próbálta meg megértetni velem. Nekem viszont beletelt pár percbe, amíg felfogtam, hogy mit is jelent ez.

- Alice… Alice a te lányod – mondtam elhűlve.

- Igen – suttogta. A tekintete félve kutatta az enyémet. – Ezért hasonlít úgy rá.

- És mit… mit fogsz most csinálni? – Azt akartam, hogy érezze, én mellette állok mindenben. Nem érezhette meg a félelmemet.

- Nem tudom, temette a kezeibe az arcát. – Azt mondta, hogy el fogja mondani neki, de addig hogyan nézek majd Alice szemébe? Hogyan tudnék azok után, hogy már tudom ezt?

- Én tudom, hogy menni fog – tettem a hátára a kezemet és lágyan végigsimítottam rajta. – Eddig is tudtál vele természetesen viselkedni, pedig a hasonlóság mindig ott volt a szemed előtt.

- Köszönöm, hogy mellettem állsz – nézett fel rám könnyes szemekkel. – Tudom, hogy ez most neked is nagyon nehéz.

- Együtt átvészeljük – ígértem. – Ahogyan eddig minden mást is. És nem kell aggódnod Alice miatt, nem fog rád haragudni – simogattam meg az arcát.

- Liz én… nem csak ettől tartok – vett egy mély levegőt. – Nagyon sokat beszélgettünk és… arra jutottunk, hogy továbbra is tartanánk a kapcsolatot. Hiszen régebben azért mégis csak közel álltunk egymáshoz. De… azt mondtam neki, hogy ezt előbb megbeszélem veled is… Tudom, hogy tartottál ettől a találkozástól, és én nem akarom, hogy ez rontson el valamit közöttünk.

- Peter, én nem fogom neked megtiltani, hogy találkozz vele. Én csak attól félek, hogy visszatérnek a régi érzéseid iránta – vallottam be. – De megbízom benned, amíg nem adsz okot a kételkedésre.

- Liz – emelte meg az államat az ujjaival -, ő a múltam. Túltettem magam rajta, méghozzá a te segítségeddel. Te pedig a jelenem és a jövőm vagy. Szeretlek téged, mindennél és mindenkinél jobban. Ezen nem változtat az ő ittléte sem.

- Ennek örülök – mosolyogtam fel rá.

- Köszönöm, hogy megértesz – túrt bele a hajamba, így közelebb vonva magához, a homlokát az enyémnek döntve.

- Ez csak természetes. Sok mindent átvészeltünk már együtt ez alatt a rövid idő alatt, úgyhogy ezt is túl fogjuk – ígértem neki.

A következő két napot együtt töltöttük, annak reményében, hogy így könnyebb lesz majd az elválás. Ám amikor Peter a bőröndjével a kezében, indulásra készen állva megállt az ajtóban, nagyon kellett koncentrálnom, hogy el ne sírjam magam, és ne kérjem őt a maradásra. Az ő szemeiben is láttam a szomorúságot és talán azt várta, hogy tényleg itt marasztaljam, de ugyanakkor nagyon is elvágyott már New Yorkba. Egy mély sóhaj kíséretében öleltük át egymást, magunkhoz szorítva a másikat.

- Minden nap hívlak majd – ígérte. – És ha bármi gond van, azonnal visszajövök, oké? – fogta a kezei közé az arcomat.

- Ennyire azért nem kell túlzásokba esned – nevettem fel halkan. – Nem hinném, hogy történhetne olyan nagy baj, amiért vissza kéne jönnöd.

- Azért azt vegyük számításba, hogy ez esetben rólad van szó – ugratott.

- Hé, ez egyáltalán nem vicces! – csaptam a mellkasára nevetgélve.

- Ó, dehogynem! – vigyorodott el, majd hirtelen magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. – Vigyázz magadra! Nagyon szeretlek!

- Te is vigyázz magadra! Szeretlek!

Egy újabb hosszú csók után végül elszakadtunk egymástól, és ő a kezébe véve a bőröndjét kinyitotta az ajtót, majd kilépett rajta. Ugyan legszívesebben kikísértem volna őt a reptérre, a forgatás miatt ezt nem tehettem meg. Ezen felül pedig semmi szükség nem volt a könnyes búcsúzkodásra a kíváncsiskodó szemek kereszttüzében. Na, nem mintha szégyelltük vagy titkolni akartuk volna a kapcsolatunkat – ezen már régen túl voltunk -, csak egyszerűen úgy gondoltuk, ez nem tartozik a lesifotósokra és rajtuk keresztül az egész világra. Így hát csak a szobaajtóban állva néztem őt, ahogyan belép a liftbe és lassan egy egész hétre eltűnik.

Csigalassúsággal teltek el azok a napok, amiket nélküle kellett töltenem. A forgatásra csak minden másnap kellett elmennem, ami a mostani helyzetben nem igazán volt az ínyemre. Kezdtem megérteni, hogy miért tartott Peter annyira az Alice-szel való találkozásától. Nekem is elég nehéz volt felfognom, ahogy ott ült előttem az asztalnál, hogy ő Peter lánya. És ezt nemsokára ő is meg fogja tudni. Vajon hogyan reagál majd? Abban biztos vagyok, hogy Emíliára nagyon meg fog haragudni, de hogy Petert hogyan kezeli majd, arról fogalmam sem volt. A kételyeim csak tovább erősödtek, amikor Peter az egyik beszélgetésünk alkalmával bejelentette, hogy Emília minél előbb meg akarja vele is beszélni ezt a dolgot, ezért arra kérte őt, hogy szervezzen be egy vacsorát vele kettesben, ahová majd ő is becsatlakozhat. Nekem ugyan nem nagyon tetszett, hogy Peterre hárítja a hazudozós és piszkos feladatot, de úgy tűnt, neki éppen olyan fontos Alice, mint Emíliának. Így hát feladtam a próbálkozással, hogy meggyőzzem őt, hiszen jobban belegondolva, Petert már ismeri, míg az anyja kilétéről eddig semmit sem tudott.

Így hát egyre kevesebb időt töltöttem kettesben Alice-szel. A legtöbb alkalommal beszerveztem Nikkit is Ashley-t is, vagy valamelyik fiút, hogy ne tűnjön fel neki a túlzott tartózkodásom. Tartottam tőle, hogy egyszer csak elszólom magam előtte, vagy megemlítem Emília nevét, ami nem csak őt, de a többieket is meglepte volna, ugyanis ők sem tudtak arról az ominózus találkozásról. Azt mondtuk nekik, hogy Peter Jennie-vel találkozott, ami elég hihető is volt. Tőle kapta az SMS-t és azért ment el, hogy leállítsa őt véglegesen is.

Ahogy eljött a hét utolsó napja, ami egyben Peter visszautazását is jelentette, reggel egy hatalmas mosollyal az arcomon keltem fel. Szinte nem is éreztem magam fáradtnak, pedig az utóbbi napokban nem aludtam valami sokat. Már hozzá voltam szokva, hogy az estéket együtt töltjük, így ez a pár nap teljesen felforgatta a megszokott napirendemet. Este alig bírtam elaludni, reggel pedig a felkelés volt borzalmas. De a mai nap… sem forgatás, sem edzés… tökéletes nap arra, hogy egy kicsit rendbe hozzam magam.

Meg akartam lepni Petert az érkezésekor, ezért az első utam egy fehérnemű boltba vezetett, ahol hosszas válogatás után végül megtaláltam a megfelelő darabot. Onnan átmentem a kozmetikusomhoz, majd legvégül a fodrászhoz. Visszafelé beugrottam még pár illatgyertyáért az egyik üzletbe.

Egy elégedett vigyorral az arcomon léptem be a szállodai szobába. Már délután négy óra volt és Peter gépe hétkor érkezik meg a reptérre, úgyhogy nem sok időm volt már. Semmit sem akartam elsietni. Elmentem egy hosszas fürdőzésre, majd miután azzal végeztem, a köpenyemet magamra kapva kezdtem elhelyezni a gyertyákat a szobában. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom.

- Szia, Peter – szóltam bele meglepetten. Hirtelen azt hittem, hogy talán valamelyik előbbi géppel érkezik, és nemsokára ideér, de a szavai sokkal jobban megleptek.

- Szia! Már többször is próbáltalak hívni, de nem vetted fel… Nem beszélhetek sokat, mert még le kell rendeznem egy vacsit, de… Na, szóval a lényeg, hogy Emília felhívott és azt mondta, hogy neki a legjobb lenne a ma este… Tudom, hogy későn szólok, de ő is csak most hívott, ne haragudj.

- Oh… oké… - szomorodtam el. A tekintetem az ágyon fekvő kis szatyorra tévedt, amit aztán egy határozott mozdulattal megfogtam és behajítottam a fiókba.

- Tényleg nagyon sajnálom, megígérem, hogy kárpótollak majd érte!

- Ugyan – sóhajtottam. – A napokban jobb dolgod is lesz annál, mint hogy velem foglalkozz. Akarod, hogy megbeszéljem én Alice-szel a vacsorát? – kérdeztem kedvesen, holott belül már most nem tetszett ez a dolog. Persze, azt megértettem, hogy Emília a lehető leghamarabb túl akar esni ezen, de ezt azért mégsem gondolhatta komolyan! Peter még csak most érkezik haza és ő már el is hívja őt. Már most nem tetszik ez nekem!

- Nem, azt hiszem jobb lesz, ha én beszélem ezt meg vele, de azért köszi. A gépem hétkor érkezik, de felugrok még a szobába, ott leszel? – kérdezte hadarva.

- Más dolgom nincs, úgyhogy elég valószínű – sóhajtottam.

- Akkor nemsokára látlak! Most le kell tennem, de… még egyszer, ne haragudj! Nagyon szeretlek!

- Én is téged! – dőltem végig az ágyon, majd kinyomtam a hívást.

Hosszú percekig csak néztem a plafont, miközben folyamatosan az járt a fejemben, mennyire rosszul sülhet el ez a dolog hármukkal. Alice talán napokig szóba sem áll majd Peterrel, Emíliát pedig nem akarja majd látni egy ideig. De ha Peter találkozni akar vele továbbra is, akkor rá is jobban ki fog akadni. Talán tényleg megvádolja majd őt is azzal, hogy Emília kilétét előbb is a tudtára adhatta volna. És bár gondolatban igazat adtam neki már jó előre, tudtam, hogy nekem Peter mellett a helyem. Még ha nem is támogatom annyira, hogy újra ilyen jó viszonyt ápoljon a volt barátnőjével. Pontosabban, az első nagy szerelmével…

A kimerültség, ami az egész hét alatt felgyülemlett bennem, teljesen rám nehezedett és nem sokkal később mély álomba merültem. Félálomban még eszembe jutott Peter, és hogy szüksége lesz rám, amikor hazaér, de képtelen voltam tovább ébren maradni. Csak felébredek majd, ha visszér… - ezzel a gondolattal aludtam el végül.

Amikor másnap reggel kinyitottam a szemeimet, a kezeim azonnal a mellettem levő üres helyre tévedtek. Az álmosság eltűnt a szemeimből és én azonnal felültem az ágyban. Ekkor azonban megláttam őt. A kanapén feküdt, arcát a párnába temetve, félig lelógó végtagokkal. Az arcán tisztán látszott a kimerültség a párna pedig… könnyes volt. Rögtön tudtam, hogy Alice kicsit élesebben reagált a hallottakra, mint azt Peter remélhette. Leültem egy kis szabad helyre a kanapén, majd finoman simogatni kezdtem a hátát.

- Peter – suttogtam halkan, mire mocorogni kezdett, majd nem sokkal később az oldalára fordult és felnézett rám. A szemei teljesen vörösek és duzzadtak voltak. – Jól vagy? – simítottam végig gyengéden az arcán.

- Csak… csak gyere ide mellém – húzódott arrébb, hogy én is odaférjek.

Leültem a kanapé legszélére, majd a fejét az ölembe vontam. Lágyan kezdtem simogatni a haját, az arcát és a vállait, hogy megnyugtassam őt. Halk zihálás tört fel ekkor a mellkasából.

- Shh… próbálj meg megnyugodni. Minden rendbe fog jönni.

- Alice eddig is… olyan volt, mintha… mintha a lányom lenne… és most… elfordul tőlem.

- Meg fog bocsátani neked – bizonygattam. – Nincsen oka haragudni rád a végtelenségig. Idővel enyhülni fog és hagyni fogja, hogy újra megismerjétek egymást, most már ebből a szempontból is.

- Köszönöm, hogy te itt vagy nekem – csókolt bele a tenyerembe, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- Pihenjél, majd később mindent elmesélsz – mosolyodtam el lágyan.

Nem sokkal később őt el is nyomta az álom, én pedig óvatosan nyújtóztam ki az asztalon fekvő mobilomért, nehogy felébresszem őt. A szobatelefont úgysem értem volna el…

- Szia Liz – köszönt meglepetten Nikki. – Mi újság? Talán nem a szobádban vagy?

- A tegnap estéből nem lett semmi sem – sóhajtottam. – De most ne kérdezz többet, kérlek! Csak egy kérésem lenne.

- Persze, mondjad csak! – mondta meglepetten.

- Felhoznád a reggelinket a szobánkba? Jelen pillanatban nem tudok elszabadulni innen.

- Persze, de… ugye nincsen semmi baj? – zavarodott össze.

- Majd… elmesélünk mindent – sóhajtottam. – Most csak erre lenne szükségem. Majd kérlek, ne kopogj, csak hozd be az ételt.

- Oké… - A hangja még mindig zavart és bizonytalan volt. – Biztos, hogy minden rendben van? Peterrel történt valami New Yorkban?

- Nem szeretnék most erről beszélni – hárítottam el a kérdést.

- Rendben – adta meg magát. – Egy fél óra múlva megyek. Szia!

- Szia! És köszönöm!

Egy mély sóhajjal tettem vissza a telefont a helyére, majd Peter arcára néztem. Nagyon látszott rajta a kimerültség és engem elkeserített a tudat, hogy nem tudom majd őt megvigasztalni. Csak annyit akartam, hogy újra boldog legyen, mint az előtt, hogy ez a nő visszatért. De amíg Alice meg nem békél, ez nem fog bekövetkezni.

Amikor letelt a fél óra, Nikki meg is érkezett a reggelinkkel. Bizonytalanul lépett be a szobába és nézett körül, majd amikor meglátott minket, lassan odasétált hozzánk.

- Liz, mondd már el végre, hogy mi történt! Mindenki megőrült ebben a szállodában? Az előbb hívott fel Rob és ő is arra kért, hogy vigyem fel nekik a kaját… Mi történt, amitől mindenki hirtelen ilyen rosszul lett? Valamin hajba kaptak, vagy mi? – hadarta suttogva.

- Nem akarok helyettük beszélni – ráztam meg a fejemet. – Idővel úgyis meg fogjátok tudni, de egyelőre így a jó. Köszönöm, hogy felhoztad a reggelit.

- Nincs mit – sóhajtotta kissé bosszúsan. – Ha valamire még szükségetek van, nyugodtan hívj – fordult vissza az ajtó felé.

Nem mondott mást, csak elhagyta a szobát, én pedig kissé megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Nem tudom, meddig bírom majd tartani ezt a titkot, de muszáj lesz. Peter-nek és Alice-nek is fontos. Ezt kell szem előtt tartanom.

Ám ahogy teltek az órák, egyre jobban elbizonytalanodtam. Csak néztem Peter fejét az ölemben, és azon gondolkodtam, hogy biztosan felkészültem-e én erre. A válasz, pedig egyértelmű NEM volt. De tudtam, hogy miatta el tudom majd viselni. Nehéz lesz, de menni fog!

Peter a következő pillanatban nyitogatni kezdte a szemeit, majd lassan rám emelte azt a gyönyörű zöld tekintetét, amitől egy csapásra elpárolgott minden bizonytalanságom. Még, ha ez a szempár csupa szomorúságot és kétséget tükrözött, akkor is.

- Jobban vagy? – kezdtem el újra simogatni az arcát.

- Azt hiszem – motyogta rekedtes hangon. – Már amennyire a jelen helyzetben jól lehetek.

- El akarod mondani? – kérdeztem lágyan.

- Öhm… igen… talán nekem is jobb lesz tőle – tápászkodott fel lassan ülő helyzetbe, majd nehézkesen elhelyezkedett. – Az előzményeket már elmondtam, hogy mi miért történt. Tegnap este ugyanezt elmondtuk Alice-nek is.

Miután hosszú percekig nem szólalt meg ezek után, egy kérdéssel próbáltam ösztönözni őt a beszédre.

- És hogy reagált?

- Eléggé rosszul. Úgy értem, érthető, hogy kiakadt, de arra nem számítottam, hogy ennyire durván reagál majd – rázta meg a fejét, és közben láttam, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcán. Azelőtt nem sokszor láttam őt sírni, így tudtam, hogy igen komoly a baj. – Emília fejéhez vágott mindenfélét, majdnem neki is esett. Nekem kellett visszafognom őt. Pontosabban, megpróbáltam – sóhajtotta. – Akkor következtem én… Ahogyan számítottam rá, kiakadt rám is, amiért nem szóltam neki a hasonlóságról. Nem igazán hitte el, hogy ezzel tulajdonképpen őt akartam védeni. Az egész dolog nagyon furcsán vette ki magát, mert az utcán találkoztak először. Nem tudom, miért, de nem volt hajlandó feljönni velem a hotelszobába. Pedig elmondtam neki, hogy csak be akarom mutatni valakinek, de nem engedett. Aztán, amikor meglátta Emíliát, először megörült, mert azt hitte, hogy megtaláltam az anyukáját, ami tulajdonképpen igaz is volt… De amikor feléledt benne az eddigi évek alatt összegyűlt düh és rájött, hogy nekem még csak eszembe sem jutott bemutatni őket egymásnak… Teljesen elszabadult. Szinte mindent, ami… abban a szobában megtalálható és könnyebb törékeny tárgy volt, azt leverte és közben ordítozott velünk. Utál minket, érted? – temette a kezeibe az arcát. – Sőt, egyenesen gyűlöl!

A testét teljesen átrázta a zokogás, mire én azonnal átöleltem őt. Próbáltam megnyugtató szavakat suttogni a fülébe, de semmi sem használt. Peter csak zokogott, amíg végül el nem fogytak a könnyei. Ekkor azonban újra megszólalt.

- Miután kicsit lenyugodott, halálos csönd telepedett ránk. Emíliával nem mertünk megszólalni. Attól féltünk, hogy akkor újra kitörnek belőle a szavak. De nem nyugodott meg. Egyfolytában fel-alá járkált a szobában, miközben nekünk szegezett egy-egy kérdést. Aztán egyszer csak újra kiabálni kezdett, utána pedig kirohant a szobából. Féltem, hogy baja lesz, főleg, hogy eléggé késő volt már, de nem engedte meg, hogy visszahozzam őt a szállodába. Még csak arra sem volt hajlandó, hogy egy taxit megvárjon velem. Az utcán újra kifakadt és… felpofozott… aztán pedig elrohant. Utána indultam szinte azonnal, de… nem találtam meg őt. Így hát visszajöttem ide, de… előtte még bekopogtam Robékhoz, hogy megtudjam, visszajött-e. Rob szinte rám vágta az ajtót – hajtotta le újra a fejét. – Ő is teljesen kiakadt, pedig még nem hallhatta addigra az egész történetet. Nem volt hajlandó beengedni, de azt megnyugtatott, hogy Alice visszajött. Csak ekkor jöttem be a szobába, te viszont már aludtál. Nem akartalak ezzel felébreszteni, ezért a kanapéra feküdtem le.

- Jaj, Édesem! – öleltem őt szorosan magamhoz.

- Mi lesz ezek után? Ha Alice még csak hozzám sem fog szólni… esélyem sem lesz kijavítani a hibámat.

- Peter, figyelj most jól rám! – emeltem meg az arcát és magabiztosan néztem a szemeibe. – Ez nem a te hibád. Ami történt, az csak és kizárólag Emília bűne. Alice meg fog neked bocsátani, de előbb hagynod kell őt egy kicsit megnyugodni. Sok volt ez így egyszerre neki.

- Titkoltam előle, amit tudtam! – ellenkezett továbbra is.

- De csak az ő érdekében, és erre ő is rá fog jönni idővel.

Ezután hosszú ideig csak ültünk a kanapén, miközben én megnyugtatóan simogattam a hátát és a haját. Tudtam, hogy ez használ, mert nekem is jól esett, amikor a karjaiba bújhattam a rosszabb napjaimon. Aztán ő egyszer csak elhúzódott tőlem, majd megtörölgette az arcát a kézfejével.

- Ne haragudj, amiért ennyire kiborultam – sóhajtotta lehajtott fejjel. – Most már összeszedem magam…

- Emiatt nem kell bocsánatot kérned, és azt sem kell tettetned, hogy jól vagy. – A kezeimbe fogtam az ő egyik kezét és finoman megszorítottam. – Előttem nem kell.

Peter szemei hálásan fúródtak a tekintetembe, miközben magához húzott és egy finom puszit lehelt a homlokomra.

- Ne haragudj, amiért elrontottam a tegnap estét – nézett körbe a szobában. Csak ekkor vettem észre én is, hogy a gyertyák még mindig a helyükön vannak. - Én sem ilyen programot terveztem – sóhajtotta, mielőtt az ajkait az enyémekhez érintette.

És ekkor újra feléledtek bennem a vágyaim. Erősen kellett koncentrálnom rá, hogy ne áruljam el magam. Nem akartam most azonnal letámadni őt, de az egy hét, amit nélküle kellett eltöltenem, nagy hatással volt rám. Így hát inkább szelíden eltávolodtam tőle. A téma eltereléseként megfogtam a reggelit és az ölébe tettem a tálat.

- Majd máskor bepótoljuk, amikor megfelelő lesz rá az alkalom. Most viszont enned kell, mert biztos vagyok benne, hogy a tegnap esti vacsorán egy falatot sem ettél.

- Ahogyan te sem – nézett rám felvont szemöldökkel.

Halványan elmosolyodva csóváltam meg a fejemet, majd a kezembe véve az evőeszközöket lassan enni kezdtem.

A reggeli, vagyis jobban mondva korai ebédünk befejeztével szépen lassan magunkhoz tértünk a történtek után. Peter kicsit felszabadultabb lett, de az a szomorú csillogás egyfolytában ott volt a szemeiben.

- És, milyen volt a forgatás? – jutott eszembe hirtelen egy jó téma, ami még kicsit javíthat a hangulatán. – Milyen a stáb? – érdeklődtem.

- Nagyszerűek – jelent meg végre egy egészen halvány mosoly az arcán. – Egyre jobban tetszik nekem ez a sorozat. Bár jelen helyzetemben nem hiszem, hogy el tudnám játszani azt a bolondos orvost, akit alakítok.

- Próbálj meg nem erre gondolni – döntöttem a vállára a fejemet. – Jusson eszedbe inkább az, hogy most már minden titok kiderült! Nézd a dolgok jó oldalát!

- Na, igen, Alice ennél jobban már nem utálhat meg engem – forgatta meg a szemeit.

- Reménytelen eset vagy – sóhajtottam bosszúsan. – Legalább próbáld meg!

- Te mit tennél, ha Alice veled nem állna szóba? Ha a fejedhez vágná, hogy utál és, hogy soha többé nem akar látni? – fordult felém lendületesen.

- Meg akarnám mutatni neki, hogy mindent, amit tettem, azt érte tettem – feleltem gondolkodás nélkül.