Novella - 3. rész

Sziasztok!

Először is nagyon boldog és békés karácsonyt kívánnék minden erre tévedőnek! :) Remélem, jól telt az ünnep - és talán még telik most is... :)
Ajándékként egy újabb részt hoztam nektek a novellából, ami a tartalmát nézve nem igazán ehhez a hangulathoz illik, úgyhogy aki még nagyban ünnepel a mai nap folyamán, az csak holnap olvassa el ;) Ki kell tennem még a figyelmeztetést, hogy ebben most lesz némi 18+-os tartalom is, úgyhogy csak saját felelősségre olvasni! Valamint több trágár szó is elhangzik benne, amiért ismételten kiteszem a figyelmeztetést!
Ráadásként még hoztam nektek egy képet is :) Jó olvasást!
Az első két részére, ha valaki már nem emlékezne, az itt vissza tud olvasni ;) 1. rész  2. rész

U.i.: A friss fejezetet még nem tudom, mikorra fogom hozni, de azért megpróbálom még a két ünnep között :)

Puszi

- Ne foglalkozz velük. Peter rá fog jönni, hogy ez a Jennie mekkora egy ribanc.

- Engem nem érdekel, hogy Peter kivel van, csak az, hogy Jennie minden fiút behálóz és meg akar szerezni magának.

- Ő mindig is ilyen volt, ezzel nem lehet mit tenni.

Elővettem a táskámból a szájfényt, amit Becky-től kaptam, de még mielőtt használhattam volna, Becky megállított.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet – fogta meg a kezemet.

- Nem azért adtad nekem, hogy használjam? – vontam fel a szemöldököm.

- De igen, viszont csak arra az esetre, ha megint olyan rosszul lennél, mint tegnap. Liz, ne csináld ezt magaddal! Már tényleg bánom, hogy felajánlottam ezt neked – dőlt hátra egy mély sóhajjal az ülésében.

- Ne feledd, Rebecca, hogy én döntöttem így – fontam keresztbe a melleim előtt a kezeimet.

- Nem fogod tudni megállni, ha már jobban leszel – ingatta a fejét. – Még most orvoshoz kéne menned, mielőtt komolyabb bajod lesz. Te nem ilyen vagy.

- Úgysem tudsz hatni most rám, úgyhogy inkább indíts – fordítottam el a fejemet az ablak felé, majd amikor a kocsi elindult, a mellettünk elsuhanó várost kezdtem bámulni.

- Ma este bemutatlak téged a többieknek – szólalt meg rövid hallgatás után barátnőm. – Biztosan kedvelni fognak téged – mosolyodott el halványan. – Ha tényleg ezt akarod, akkor ideje megismerned őket.

- Őőő… oké… - tétováztam. Rebeccán kívül még nem találkoztam ilyen emberekkel. Na jó, ott van Kayla, de róla ezt nem tudtam eddig.

- Ne félj, a srácok igazán jó fejek – nevetett fel halkan. – Nem csak a pia meg a drog van nekünk. Bár kétség kívül, mikor így összejövünk, az szokott az első lenni, de most majd előbb bemutatlak nekik.

- Rendben – bólintottam rá, még mindig kissé viszolyogva az ötlettől. Talán tényleg csak túlreagálom ezt az egészet.

Az este hamar eljött. Lucy-ék nem gyanítottak semmit, mert megbeszéltem velük, hogy a ma éjjelt Becky-nél töltöm.

- Biztos nem lesz gond Elenával és Lucy-val? – kérdezte Becky.

- Persze – bólintottam nevetve. – Annyiszor aludtál már nálunk, egyszer én is mehetek hozzád.

- De minden harmadik-negyedik alkalommal ezt fogod mondani nekik? – rázta a fejét.

- Nem, majd kiszökök az ablakon – nevettem. – Ne aggódj, meg fogom oldani.

A hangulatom egész nyugodt volt ahhoz képest, hogy éppen a találkozóra készültünk. Ez betudható volt egy újabb kis adag szájfénynek.

- Becky, mennyibe fáj egy ilyen kis zacskó? – tartottam magam elé a kicsi adagot.

- Grammja 56 euró – felelt, miközben beindította a motort és elindultunk. A válaszra majdnem lecsúsztam az ülésről. Hirtelen megértettem, miért nem úgy öltözködik, mint a többi lány a suliban. – Legalábbis nálunk ennyibe kerül. Van, ahonnan lehet olcsóbban is hozni, de azok általában rosszabb minőségűek és sokkal veszélyesebbek. Meg persze vannak 100 euróért is, de azért csak a nagy dílerek perkálnak ki annyi pénzt. Pedig azok állítólag sokkal hatásosabbak.

- Te jó ég! Neked ki mutatta meg anno?

- A bátyám – vonta meg a vállát. – Mikor anyuék elmentek, ő is velem együtt járt el bulizni és neki ott mutatták meg. Ő pedig aztán elmondta nekem, mennyit segített rajta, így nekem is beszerzett pár adaggal. Azóta rajta keresztül hozatom.

Mikor végre megérkeztünk, először azt hittem eltévedtünk, mert a kocsi az erdő szélén állt.

- Innen gyalog megyünk tovább – tájékoztatott. – Nem kell sokat, talán száz métert – vonta meg a vállát.

Követtem őt egy kitaposott, ám alig látható ösvényen. Már az út sem volt valami jó állapotban, de ez a keskeny gyalogút borzalmas volt. A kiálló gyökerekben sorra megbotlottam és egyszer hasra is estem majdnem. Ha nem kapaszkodok bele Becky fölsőjébe, valószínűleg fel is szántom a földet. Aztán a fák végre ritkulni kezdtek és nemsokára el is értük a célunkat. Legalábbis én így láttam. Egy nagyon régi, lerombolt kőház mellett a kiszáradt, poros földön hatan ültek. Nem lehettek sokkal idősebbek nálam, sőt! Az egyik fiú felkapta a fejét, majd megbökte az ölében fekvő lányt.

- Sziasztok – dobta le magát Rebecca egy szabad „helyre”. – Hoztam nektek valakit. – Na jó, ez egy kicsit úgy hangzott, mintha egy darab hús lennék, de ezt nem tettem szóvá. – Remélem, nem gond, ha mától ő is hozzánk tartozik. Liznek Hívják. Ők pedig Robert, Kristen, Kayla, Steven, Candice és Justin – mutatott végig sorban a többieken. – Ülj csak le – bökött fejével a mellette levő részre.

Lassan leereszkedtem közéjük, ha jól emlékszem, Justin ült a másik oldalamon.

- Már értem, miért voltál olyan fura ma reggel. Próbáltad megállni, mi? – vigyorgott rám Kayla.

- Hát, valahogy úgy. De szerencsére Becky segített, mielőtt teljesen összeestem volna.

- Csoda, hogy addig bírtad – ellenkezett Rebecca. – Aki eddig próbálkozott a leszokással, az mind felhagyott vele már a fejfájásnál.

- Azért azt ne felejtsük el, hogy ők már egy kicsit régebb óta drogoztak – ellenkezett Justin. – Szóval, ti is osztálytársak vagytok – váltott témát hirtelen, miközben Kayla felé bökött a fejével. Barna szemei megcsillantak a tompa holdfényben.

- Igen – bólintottam, miközben húztam egyet a felém tartott piából.

- Hűha! Üdv a csapatban – vigyorgott rám Steven.

 A másnap reggel hamar eljött. Fel sem tűnt, hogy az egész éjszakát a szabadban töltöttük, egészen addig, amíg világosodni nem kezdett. Péntek révén az első óránk tesi volt a suliban, amivel Becky-vel együtt jól megszenvedtünk. A fáradtság miatt még lépni is nagy erőfeszítések árán tudtunk csak, nem hogy futni. A tanár szerencsére nem tette szóvá, mert én az egyik kedvenc diákja voltam, így nyugodtan lazsálhattunk. A játék része azonban egész elviselhető volt. Leszámítva Peter újbóli próbálkozását, amit ismét elhárítottam. Nem is értem… Ha már egyszer ott van neki Jennie, akkor miért fut még mindig utánam?

Röplabdáztunk, ami azt jelentette, hogy Katherine és Sandra választott csapatot, ugyanis ők voltak a legügyesebbek az osztályban. Jennie rendesen tette magát Peternek, de én ezen csak jót röhögtem Becky-vel együtt. Az egészet végigbeszélgettük szinte. Csak az vetett véget a jókedvemnek, amikor figyelmetlenségemben az egyik labda fejbetalált. Elvesztettem az egyensúlyomat és a parkettán kötöttem ki, újra lefejelve a kemény padlót.

- Te jó ég! Jól vagy? – hallottam meg először Peter hangját. Valószínűleg ő lehetett hozzám a legközelebb, persze csak Becky kivételével, aki sokkot kaphatott, amiért egyszer csak kidőltem mellőle. – Elizabeth! – szólongatott.

Megdörzsöltem a fejemet ott, ahol bevertem a padlóba és felnyögtem a fájdalomra. Még mindig szédültem és felülni is képtelen voltam. Ahogy kinyitottam a szemeimet, csak összemosódott foltokat láttam magam előtt. Aztán éreztem, hogy valami nedves és hideg dolog a homlokomhoz ér.

- Mr. Facinelli, kérem, támogassa el Miss. Reaser-t az iskolaorvoshoz. Valószínűleg egyedül most nem találna oda.

- Rendben – felelet Peter.

Nem sokkal később éreztem, hogy két kéz benyúl a hónom alá, majd az egyik karomat átvetve a vállán, lassan elindult velem ki a tornateremből. A szemeimet nem akartam ismét kinyitni a szédülés miatt, így sikeresen meg is botlottam egy küszöbben. Fájdalmasan szisszentem fel, ahogy óvatlanul rántottam egyet a nyakamon, hogy megtartsam az egyensúlyomat.

- Óvatosan… - tartott kicsit szorosabban Peter. – Még mindig szédülsz?

- Szerinted? – kérdeztem vissza mogorván.

- Mond meg őszintén, hogy mi a bajod velem! Mert tudom, nem csak az bánt, hogy elkerültelek – mondta kissé bosszúsan.

- Minek érdekel az téged? – nyögtem fájdalmasan. – Remélem, nem haragszol meg, ha… most nem fejtem ki… bővebben – szusszantottam egyet a végén.

- Pedig nem fogom feladni – mormogta halkan.

Kinyitott előttem egy ajtót és bevezetett a kis helyiségbe. Éreztem azt a jellegzetes fertőtlenítőszagot, ami a kórházban is szokott lenni. A hányingerem kezdett még jobban felerősödni emiatt.

- Mi történt? – kérdezte Mrs. Wilson, az iskoladoki.

- Tesiórán fejbe dobták röplabdával – válaszolt helyettem röviden.

- Értem, kérem, fektesse fel a vizsgálóasztalra.

Peter segített eltámolyogni az asztalig, majd felültette rá és finoman hanyatt döntött.

- Magának nincs baja? – kérdezte most, gondolom Petertől.

- Nincsen, én csak elkísértem Elizabeth-et – felelt.

- Akkor tartsa ezt a lány homlokához – adta ki az utasítást Mrs. Wilson. – Mindjárt visszajövök.

- Jobban vagy? – kérdezte pár perc elteltével Peter. Nem válaszoltam, pedig most ő is nyugodtabbnak hangzott. – Elizabeth… - sóhajtotta. – Belefáradtam abba, hogy megpróbáljak a kedvedben járni és megismerni téged. Miért nem hagyod, hogy beszélgessek veled? Jó, megértem, hogy nem akarsz velem barátkozni, de azért nem kéne úgy tenned, mintha nem is ismernénk egymást. Tudom azt is, hogy láttál engem Jennie-vel, de nem értem, hogy ez miért zavar. Főleg, ha csak ő mászott rám.

Lassan kinyitottam a szemeimet és komolyan felnéztem rá.

- Engem nem zavar az, hogy vele vagy – feleltem -, de tudom, hogy így, ha választanod kéne, melyikünk oldalára állsz, mert tudom, hogy ő erre kérne téged, te őt választanád. Akkor meg már semmi értelme ennek az egésznek.

- Értem – nyugtázta. – Ha így érzed, én nem erőltetem – törődött bele. – Csak arra kérlek, hogy legalább ne nézz engem levegőnek.

- Oké – csuktam vissza a szemeimet, mert a fejfájás kezdte megint elnyomni az előbbi jobb érzést.

Miután Mrs. Wilson alaposabban megvizsgált, megállapította, hogy enyhe agyrázkódásom van. Megkérte Petert, hogy vigyen haza engem, majd távozhattunk a rendelőből.

Már az udvaron botorkáltam Peterbe kapaszkodva, mikor ő megszólalt.

- Merrefelé laksz? – kérdezte, miközben a kocsija felé irányított.

- Jaj, Peter, nem kell hazavinned. Megvárom Becky-t és majd ő elvisz.

- Elizabeth, ez még csak az első óránk volt. Itt akarsz dekkolni egy padon, órákon keresztül? Kérlek, az nem változtat semmin sem, ha most én viszlek haza. Mrs. Wilson is megmondta, hogy sok pihenésre van szükséged.

Nem volt több erőm tiltakozni, így csak hagytam, hogy elvezessen a kocsijáig, majd beültetett az anyósülésre és gondosan becsatolgatott.

- Szóval, merre laksz? – kérdezte ismét, mikor már ő is bent ült mellettem.

- A Calle Street-en. Azzal a nagy bérházzal szemben.

Tudtam, hogy ennyiből még elég nehéz lenne kitalálni a pontos címemet, de a fejfájástól egyszerűen képtelen voltam gondolkodni.

- Tényleg? – csodálkozott Peter. – Én is arrafelé lakom – mosolygott rám oldalra egy pillanatra. – Csak én azon az oldalon, ahol a bérház is van.

Erre nem tudtam mit felelni. Végül is, mit mondhattam volna? Esetleg: De jó! Vagy: Tényleg? De Peter nem a barátom, így ez egy kicsit furcsa lett volna.

Az út további része csendben telt. Peter végig az utat nézte, csak néha kaptam el egy-egy pillantását, ahogy engem figyelt.

- Megérkeztünk – fékezett le néhány perc elteltével a házunk előtt. – Jobban vagy? Ha gondolod, bekísérhetlek – ajánlotta.

 Ezt most azt hiszem, már nem utasítanám vissza – mondtam kissé zavartan. – A szobám az emeleten van, és nem szeretnék leesni a lépcsőről.

- Ne aggódj, azt nem hagyom – kuncogott, majd miután ő kiszállt, segített nekem is.

Lassú tempóban, egyesével tettük meg a lépcsőfokokat. Peter türelmes volt szerencsére, így nyugodtan haladtam felfelé, egyik oldalon belé, a másikon pedig a korlátba kapaszkodva.

- Hűha, szép szobád van – nézett körül alaposan.

- Köszi – huppantam le az ágyra a fejemet fogva.

- Ezeket hallgatod? – mutatott a falon levő poszterekre.

- Igen, talán nem tetszik? – mormoltam. Emlékszem rá, hogy Becky-nek is ez volt az első észrevétele. Biztosan Peter is mindjárt leszólja emiatt.

- Eléggé hasonló az ízlésünk – állapította meg. – Nincs szükséged valamire? Még addig szólj, amíg itt vagyok.

- Nem, kösz – ráztam meg óvatosan a fejemet. – Jól elleszek. Becky úgyis bejön majd suli után. Addig pedig megpróbálok aludni egy keveset.

- Oké, de azért vigyázz magadra.

Éreztem, amint végigsimít a karomon, mire a szemeim azonnal felpattantak, de addigra ő már gyorsan elfordult. Meglepetten néztem utána.

- Khm – köszörültem meg hirtelen a torkomat, de végül nem azt mondtam ki, amit először akartam. – Az ajtó… - Megfordult és érdeklődve nézett rám. – Találsz egy kulcsot az egyik virágosládában. Azzal be tudod zárni.

- Rendben – bólintott, majd kilépett a szobámból.

Egyedül maradtam, és a gondolataim csak úgy kavarogtak a fejemben. Az álom azonban így is hamar elnyomott.

Éreztétek már úgy, hogy az álmok veszik át az irányítást a testetek felett? Mert velem pontosan ez történt ezon a napon... Soha el nem tudtam képzelni, hogy ilyen megtörténhet, de az álmaimban a legfurcsább személyek tűntek fel mellettem. Justin, mint a barátom... De hiszen még csak egy napja ismerem őt! Megráztam a fejem, de a következő álomkép befurakodott a fejembe. Elena összetört, élettelen teste a járdán, több sebből vérezve, szakadt ruhákkal. Annyira valóságosnak tűnt, mégsem lehetséges.

- Liz! - éreztem, ahogy egy kéz megpaskolja az arcomat. - Elizabeth, ébredj fel, beszédem van veled! - Lucy éles hangja úgy hatott rám, mintha egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna a nyakamba. A szemeim azonnal felpattantak és meglepettséggel vegyes ijedt tekintettel néztem rá. Szemei szikrákat szórtak a dühtől, de nem értettem, mitől mérges ennyire. Megragadta a vállamat és felrántott ülő helyzetbe. A fejembe belenyilallt a fájdalom és ismét szédülni kezdtem. - Megmondanád nekem, hogy mi a franc ez? - nyomta az orrom alá a tenyerében levő kis zacskót. - Válaszolj! - förmedt rám idegesen.

- Lucy, ez... én... - dadogtam. Még mindig nem tisztult ki a fejem teljesen.

- Az igazat akarom hallani!

- Mi folyik itt? - hallatszott Elena döbbent hangja az ajtóból.

Lucy egy pillantásra sem méltatta másik húgát, de válaszolt neki.

- Elizabeth drogokat hord magánál. Már csak az a kérdés, hogy mióta csinálja ezt - sziszegte az arcomba. Még sosem láttam őt ilyennek, legfőképp nem velem vagy bármelyik másik családtaggal.

Elena döbbenten állt az ajtóban és oda-vissza járatta a tekintetét a nővérem és köztem.

- Ez... igaz? - nézett rám könnyes szemekkel.

Lehajtott fejjel bólintottam. Lucy idegesen szuszogni kezdett, majd felpattant felőlem és a tasakot nekem vágta.

- Tűnj innen! - ordította. - Szedd össze a holmidat és takarodj innen! Nem fogod bemocskolni ezt a házat!

Döbbenten pislogtam rá.

- Nem hallottad? - kiabálta az arcomba. - Csomagolj és húzz el innen! Te többé nem tartozol ehhez a családhoz, így nincs jogod itt lenni!

Kivágta a szekrényajtómat és odadobott mellém az ágyra egy utazótáskát. Aztán a ruhámimat megmarkolva kezdte el maga mögé hajigálni. Elena és én döbbenten néztük, hogy mit csinál. Ezt nem gondolhatja komolyan. Mégis hova máshova mehetnék? Ez... ez nem történhet meg. Kicsörtetett a szobából, de pillanatok múlva már újra bent volt. A polcokról és az asztalomról sorban lelökdöste a cuccaimat. A méreg akkor töltött el engem is, mikor azt a képet verte le, amelyiken apa és Dave voltak. Idegesen húztam be a táska cipzárját, majd a megmaradt és ép holmimat egy hátizsákba szórtam. Lucy-nak már nem kellett nagyon rángatnia ahhoz, hogy elmenjek a bejárati ajtóig. - Soha többé nem akarunk látni! - kiáltotta utánam, mikor már kint álltam az utcán a zuhogó esőben.

Felnéztem az égre. Hát persze, hogy most kell esnie annak a rohadt esőnek. Idegesen trappoltam végig az utcánkon, magam után vonszolva az utazótáskámat. csak akkor álltam meg, amikor már alig bírtam megmozdítani a lábaimat és a fejem is iszonyatosan zúgott és sajgott. Gondolkodás nélkül vettem elő a szájfényemet és kentem fel belőle egy kicsit az ajkaimra, majd a nyelvemmel körbeírtam a számat. Nem fogja megszabni nekem, hogy mit csinálok. Nem gondolta komolyan azokat, amiket mondott. Ledobtam magam a járda szélére és a kapucnit a fejemre húztam. Bár nem nagyon aggasztott, hogy megázom, a hideg esőtől fázni kezdtem.

Talán másfél óra telhetett el, amikor egy ütött-kopott, régi Honda fékezett le mellettem., Azonnal felismertem Becky autóját.

- Te meg mi a fenét keresel az utcán? És miért van nálad utazótáska? - kérdezte, miközben kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.

- Lucy kidobott a házunkból, amiért drogozok - sóhajtottam, egyelőre még igen csak idegesen.

- Hogyan jött rá? - döbbent meg.

- Nem tudom, talán megtalálta a táskámban vagy mit tudom én - vontam meg a vállam. - Rögtön felébresztett és letámadott, hogy mit keres az nálam.

- Szóval most nincs hol laknod? - vonta fel a szemöldökét, miközben elhajtott a „házunk“ mellett. Megráztam a fejem. - Hát, nem mondom, hogy egy királyi palota, de ha gondolod, hozzám jöhetsz. A bátyám úgyis csak havonta egyszer jön haza és akkor sem mindig találkozunk. Van, hogy csak ott hagyja a cuccot valami előre megbeszélt, eldugott helyen a szobámban.

- Csak ha nem vagyok a terhedre - egyeztem bele.

- Dehogy! Legalább többet leszünk együtt és többet lóghatunk a bandával - vigyorgott rám.

Kikerekedett szemekkel néztem körbe az utcában. Már ha ezt lehetett annak nevezni. Düledező házak álltak sorban egy keskeny földút mentén. Láthatóan lepukkant környék volt, de ezt nem hoztam szóba. Tudtam, hogy Becky-nek már az is nagy lépés, hogy elhozott engem ide. Ugyanis én még sosem jártam nála. Talán pont ezért nem akarta eddig megmutatni, hogy hol lakik.

- Hát, itt lennénk - mutatott egy viszonylag még jobb állapotban levő kis házikóra. - Bocs, de jobbal nem szolgálhatok.

Vállat vontam, majd kiszálltam a kocsiból. Rebecca megmutatta a „szobáját“, ami tulajdonképpen az egész ház volt. Bent csak egy ágy volt, egy sütő, amit láthatóan rég nem használtak már, egy kis asztal, mellette egy székkel, egy íróasztal, aminek a lapján most Becky táskája hevert. A kis hűtő volt egyben a pult is és fölötte a falon pedig egy vezetékes telefon volt. - Hű, rég nem láttam ilyet. - Az utolsó, pedig egy kopott kanapé volt, aminek a támlájából egy helyen már kiállt a rugó.

- Szerintem ezen az ágyon elférünk ketten és akkor nem kell egyikünknek sem a kanapén aludnia, mert mit mondjak, eléggé fájdalmas még ülni is rajta. Majd holnap megkérdezzük a srácokat, hogy valamelyikükhöz beférsz-e még.

- Hagyjad csak - legyintettem. - Jó nekem itt veled - mosolyogtam rá bíztatóan.

A napok rohamosan teltek és ugyanilyen gyorsasággal romlottak a jegyeim is az iskolában. Lassan már semmi sem érdekelt, ami a tanulással kapcsolatos. Elena undorodva nézett rám, ahányszor csak elment mellettem a folyosón, de már ez sem tudott meghatni. Megtanultam kezelni a gyűlölködő pillantásokat. Amíg nem mondja el senki másnak sem, nem kell foglalkoznom vele. Csak amiatt volt nehéz, hogy a többiek nem tudták, hogy Elena és Lucy szó szerint kitagadtak engem a házunkból. Ez a nap azonban érezhetően másképp indult. Szerencsésen sikerült magamra borítanom a reggelimet, aztán a pólóm fogkrémes lett és még a szemetes zacskó füle is leszakadt, így szedhettük össze a szemetet a „járdáról“. Bár ezt nem lett volna kötelességünk megtenni, hiszen senki sem foglalkozott a környéken a renddel, de mégis csak a mi házunk előtt volt...

Amint leparkoltunk az iskola mellett, a tekintetek azonnal felénk fordultak.

- Ezek meg mit néznek rajtunk? - kérdeztem Becky-től.

- Nem tudom, hadd nézzenek - vonta meg a vállát.

Egymás mellett indultunk el az első óránkra, mindvégig magunkon érezve a tekinteteket. A folyosón elhaladtunk Peter és Jennie párosa mellett is, de még csak egy pillantásra sem méltattam őket. Felszegett fejjel haladtam előre, amíg Jennie be nem lépett elém.

- Mit akarsz? - kérdeztem hidegen.

- Részvétem a húgod miatt - tette a vállamra az egyik kezét. Szemei gúnyosan csillogtak, mintha csak azt kiabálnák: megérdemelte!

- Tessék? - vontam fel a szemöldököm. - Nem tudom, miről beszélsz.

- Tényleg? Hát Elenáról. Nem is tudtál róla? - úgy tűnt, ezúttal ezen valóban meglepődött.

- Fogalmam sincs, Jennie, hogy miféle hülye tréfát űzöl már megint velem, de ebbe én nem megyek bele - fordultam el, de ezúttal egy másik hang állított meg.

- Kár, pedig igazat mond. - A gúnyos hangra végigfutott a hideg a hátamon. Azonnal megfordultam. - Te tényleg nem tudsz semmit róla? - kérdezte Peter.

- Nem - ráztam a fejem értetlenül. - De egyáltalán miről kéne tudnom?

- Elenát tegnap éjjel megerőszakolták. Még nem kapták el a bűnöst, vagy bűnösöket, de nyomoznak az ügyben. Lucy nem is mondta? - kérdezte Jennie, miközben arca elégedett mosolyra húzódott.

- Ez nem lehet. Én...

Becky megragadta a karomat, mielőtt még összeesetem volna a folyosón.

- Elizabeth - Peter utánam akart kapni, hogy ő is segítsen, de Jen visszahúzta a karját.

- Gyere, Édes - fogta őt kézen, majd elkezdte a másik irányba húzni.

A falnak dőlve, zihálva bámultam magam elé. Az órák már elkezdődtek, de én képtelen voltam elmozdulni onnan.

- Beth, gyere, menjünk haza - fogta meg a kezem. - Vagy tudod mit, elmegyünk a romokhoz. Megvárjuk a többieket és akkor majd elterelődik a figyelmed.

- Ez nem ilyen egyszerű. Elena meghalt. Érted? Meghalt! - fakadtam ki. - Lucy egyedül van otthon és én nem mehetek haza hozzá, mert elküldött. Mi lesz most vele?

- Hé, nyugi - fogta be a számat a tenyerével, mert a hangom kezdett egyre hisztérikusabbá és hangosabbá válni. - Csak gyere, majd út közben megnyugszol. Majd elkerülünk felétek is, hogy minden rendben van-e.

- De biztosan nincs rendben - ellenkeztem. - Anya halála után is talán ő tudott a legnehezebben túllépni a sokkon. Nem szabad egyedül maradnia, mert különben olyat tesz, ami később már visszafordíthatatlan.

Beültünk a kocsiba, majd Rebecca a táskájában kezdett kotorászni, de én csak tovább folytattam.

- Lucy érzékenyebb annál... - megakadtam, ahogy a tű beleszúródott a karomba és elkerekedett szemekkel bámultam a barátnőmre. Ez a döbbenet azonban csak pár pillanatig tartott, mert a szervezetembe került szer hamarosan hatni kezdett és én eszméletemet vesztve hanyatlottam vissza az ülésre.

Hirtelen ültem föl, ahogy magamhoz tértem. Eddig a földön feküdtem, ami nem kicsit lepett meg. Körbenéztem és megláttam magam mellett Justint, aki a hajam egyik loknijával játszadozott.

- Nocsak, végre felébredtél - kuncogott.

- Mi történt?

- Becky altatót adott be neked, mert teljesen kiborultál Elena miatt. Aztán idehozott téged, mert tudta, hogy a napom nagy részét én itt töltöm és vigyázok rád - vigyorodott el.

- És ő most hol van? - néztem ismét körbe.

- Elment a nővéredhez, hogy meg tudjon utána nyugtatni téged.

Mosolyogva nézett a szemeimbe és hirtelen olyan érzésem támadt, hogy mindjárt meg fog csókolni. Még mindig kábult voltam az altatótól és szédültem is, de nem ellenkeztem. Hihetetlen volt, ahogy a száját szenvedélyesen az enyéimhez érintette. Már kezdettől fogva tudtam a jelekből, hogy vonzódik hozzám, de eddig nem közeledett felém ilyen formában. Csak flörtöltünk és lopott érintések voltak, de semmi több, amit Rebecca szóvá is tett már rögtön az első éjjel. Végül is, miért ne tetszene. Barna haj és barna szem, hibátlan arc... mi kell még? Ha kerestem sem találtam volna jobbat nála. És most már úgy tűnik, egyenesbe jön ez a kapcsolat közöttünk.

Öt hét telt el azóta, hogy Elena meghalt és, hogy a Justinnal való kapcsolatom egy szinttel feljebb lépett. Azóta persze sokkal szorosabb lett a kötődés, ahogy a többi haverral is. Élveztem, hogy nem volt olyan nap, amikor unatkoztam volna. Bár a környezetem folyamatosan romlott, ez nekem fel sem tűnt. A folyamatos hülyülések mindent elfeledtettek velem és rövid idő elteltével már csak ez a kis csapat maradt nekem, na és persze Justin. Sokat megtudtam róluk. A történetüket, hogy melyikük mért kezdte el a drogozást. A legmeglepőbb Justin története volt. Mint elmondta, neki tizenkilenc éves korában már volt egy felesége, aki aztán elhagyta őt egy másik férfi miatt. Nem tartott tovább a házasságuk két hónapnál. Akkor kezdte el ezt az „életmódot“. Sajnáltam őt emiatt, de ez a társaság nem arról volt híres, hogy lelkizünk egymással. A találkák, amik már mindennapossá váltak, nagyrészt piálással és drogozással teltek. A fiúk nem egyszer össze is verekedtek, de ami meglepett, hogy a lányok között is voltak néha ilyen viszályok. Képesek voltak egy fiú miatt hajba kapni, és emiatt a srác sem mert választani közülük. Képesek lettek volna kinyírni egymást.

A mai éjszaka is így indult. Rendesen belőttük magunkat és piából is már jó sok volt a szervezetünkben. Justin mellett ültem a fűben, a mellkasának támasztva a hátamat. Időnként apró csókokat hintett a nyakamra és az ajkaimra. A többiek is ott ültek mellettünk, de mind mással voltak elfoglalva. Becky és Kayla Steven mellett ültek és eléggé nyomultak rá. Szegény srác meg próbálta minél jobban összehúzni magát. Egyszer megkért rá, hogy próbáljak beszélni Rebeccával, de már én sem tudtam hatni rá. Annyira belehabarodott Stevenbe, hogy képtelenség volt lebeszélni őt róla.

Justin ajkai ezúttal mohón tapadtak az enyéimre, miközben kezeivel ott simogatott, ahol csak ért. Az alkohol már jócskán a fejembe szállt, így eszembe sem jutott ellenkezni a folytatást illetően. Egyáltalán nem zavartattuk magunkat a többiek miatt, de őket ez nem is érdekelte különösebben. Egyszer csak elszakadt tőlem, de csak azért, hogy a fülembe suttoghasson.

- Gyere, menjünk egy kicsit eldugottabb helyre - fogott kézen, majd elkezdett a fák felé húzni. A lábaim automatikusan indultak meg utána. Csak akkor álltunk meg, amikor elértünk az autójáig. - Várj egy kicsit - engedte el a kezemet, majd kinyitva a kocsi hátsó ajtaját, derékig behajolt. Fél percig csak halk motoszkálás hallatszott, majd egy elégedett vigyorral fordult vissza felém. - Most már folytathatjuk.

Megragadta a derekamat és magához rántott, majd elkezdett a nyitott ajtó felé tolni. Bemásztam a hátsó ülésre, aminek a támlája most teljesen hátra volt hajtva, hogy nagyobb hely legyen. Justin is követett engem és amint becsapódott mögötte az ajtó, ő már rögtön rajtam is volt. Még feleszmélni sem volt időm, de a blúzom már eltűnt rólam, ahogy róla is a pólója. Ajkai ismét lecsaptak az enyémekre, de most jóval durvábban, mint azelőtt. Szinte fáj, ahogy hozzám ért, de nem szóltam neki. Hagytam, hogy letépje rólam a melltartómat, miközben az egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, a másikat pedig az első ülés támlájának támaszkodtam.  Csókjaival továbbhaladt a nyakamra, majd a mellkasomra, kéjes nyögéseket kiváltva ezzel belőlem. Kezeivel közben felgyűrte a szoknyámat és a csupasz lábaimat a dereka köré csavarta. Hirtelen fordítottam a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre és most én következtem. Fogaimmal végigszántottam a nyakát, majd én is egyre lejjebb haladtam.

Szinte már durván martunk újra meg újra egymás bőrébe, de ezt mindkettőnk szó nélkül hagyta. Csak az számított jelen pillanatban, hogy együtt vagyunk. Az ablakok percek alatt bepárásodtak, míg rólunk sorban kerültek le a ruhadarabok. Mikor Justin végre megszabadította magát az alsónadrágjától is, kissé feljebb csúszott, majd összekulcsolva egyik kezünk ujjait, mélyen elmerült bennem. Felnyögtem a fájdalomtól, ami hirtelen az egész testemet elárasztotta. Justin, félreértve ezt, egyre gyorsabb iramot diktált. Ő nem tudta, hogy nekem ez az első alkalom. Sohasem mondtam neki, ő pedig nem kérdezte. A tenyeremet nekinyomtam a párás ablaküvegnek, míg a fogaimat összeszorítottam a fájdalom miatt. Nem akartam, hogy rájöjjön.

A szörnyű érzést lassan kezdte átvenni egy sokkal jobb. A csípőm felvette a Justin által diktált iramot és már egyáltalán nem fájt, sőt! A következő nyögés már a kéjtől tört fel a mellkasomból. Egyre hangosodó nyögéseinket és sikolyaimat az erdő fái azonnal elnyelték. A tempónk egyre gyorsabb lett, míg végül Justin a csípőmbe markolva egy utolsó erőteljes lökéssel a csúcsra jutott. Teste az enyémre hanyatlott, amitől úgy érzetem, hogy még az a kevéske levegő is kiszorult belőlem, ami a zihálástól egyáltalán a tüdőmbe jutott. Próbáltam a tenyeremet a mellkasának nyomva kissé eltolni magamtól, de ez csak hosszú pillanatok elteltével sikerült és ő legördült rólam. Panaszosan felnyögtem. Nekem nem volt részem abban a csodálatos érzésben, amiben neki. Justin azonban csak feküdt félig még rajtam, félig mellettem és hangosan szuszogott. Bal karját kinyújtva keresztben „átkarolt“ engem és rövidesen már aludt is.

49. fejezet - Megoldás

Sziasztok!

Tudom, hogy úgy ígértem chat-en, hogy tegnap felrakom a fejezetet, de sajnos már nem volt erőm átnézni :/ Teljesen lebetegedtem az elmúlt napokban és konkrétan beszélni is alig tudok, mert alig van hangom, és mindemellett még köhögök is :/ Na de most összeszedtem kicsit magam, és bár nem szóról-szóra, azért átfutottam a fejezetet délelőtt. Remélem, tetszeni fog :) Azt hiszem, ezek után egy kicsit nyugisabb vizekre evezünk majd, hiszen mindjárt itt van Peter szülinapja, aztán pedig a karácsony is ;) Jó olvasást hozzá! :)

Puszi

Liz szemszöge

Peter szinte egész út alatt fogta a kezemet. Ezzel próbált megnyugtatni, de ezúttal ez sem nagyon hatott. Az ajkamat harapdálva néztem kifelé az ablakon, hogy mikor látom meg a rendőrkapitányságot. Amikor azonban megérkeztünk oda, kissé megkönnyebbültem, hogy legalább a fotósok nem tódultak ide. Csak egy két riporter állt a bejárattól nem messze, de valószínűleg ők is csak azért, mert a tanúkat vagy Adam-et akarták elcsípni, amikor elhagyja a rendőrség épületét. Nem ok nélkül várhattak erre, hiszen nagyobb a valószínűsége annak, hogy Adam ejt el valamilyen megjegyzést, mint hogy én. Peter leparkolt a kapitányság előtt, majd aprót szorított a kezemen.

- Biztos, hogy ezt akarod? Várhatunk még vele… - simogatta meg a karomat, én azonban határozottan fordultam felé.

- Teljesen biztos – bólintottam rá. – Minél előbb túl akarok esni ezen, hogy végre teljesen megnyugodhassak. Amíg nem tudom, hogy Adamtől teljes biztonságban vagyok, úgysem lennék nyugodt.

- Rendben – sóhajtotta, majd kiszállt a kocsiból. A kamerások közül páran elindultak felénk, de pár méterre a bejárattól megálltak. Peter kisegített engem a kocsiból, majd finoman átkarolta a derekamat, hogy eltámogasson a bejáratig. Pár kérdés elhangzott, mielőtt még beléptünk volna az épületbe, de mi mindet elengedtük a fülünk mellett, ahogyan azt eddig is tettük. Sem a magánéltünkről, sem pedig a történtekről nem akartuk, hogy többet tudjanak. – Itt várj meg – intett a fejével a váróterem felé. – Egy perc és jövök – kísért el az egyik üres székhez, aztán eltűnt a folyosó végén.

- Miss. Reaser – állt meg mellettem nem sokkal később mosolyogva egy férfi, akit azonnal felismertem.

- Mr. Bisson – lepődtem meg őszintén.

- Örülök, hogy látom magát – mosolyodott el szélesen. – Bár jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között kell ennek megtörténnie. Hol hagyta Mr. Facinelli-t? – nézett körül. És ekkor leesett, hogy honnan tudja.

- Maga vezeti az ügyet? – kérdeztem még jobban meglepődve.

- Igen – emelte meg a szemöldökét. – Ön nem is tudta? Azt hittem, azért van most itt, hogy…

- Jó napot, felügyelő! – jelent meg akkor Peter is. – Éppen magát kerestem.

- Jó napot! Szóval, miért is jöttek most? – kérdezte már kicsit zavarodottan.

- Elizabeth hajlandó lenne beszélni Julie-val – felelt Peter készségesen. – Valamint Adammel is, ha már mindennel végeztünk.

- Rendben. Ez esetben, jöjjenek velem – intett nekünk, majd elindult a hosszú folyosókon. – Először az irodámban beszéljünk meg mindent – nyitott ki előttünk nem sokkal később egy ajtót, amire egy táblán az ő neve volt akasztva. – Mennyit tud az esetekről? – fordult egy kérdés erejéig Peter felé, miután helyet foglaltunk a helyiségben.

- Nem sokat. Nem akartam fölöslegesen felzaklatni őt. Csak annyit, hogy nem ő volt az első, aki Adam áldozatául esett – felelte, óvatosan rám pillantva.

- Akkor kezdeném az elejéről – bólintott rá Mr. Bisson. – Az egész öt évvel ezelőtt kezdődött. Akkor találkoztam vele én először. Egy fiatal kislány bántalmazásával gyanúsítottuk és én biztos is voltam benne, hogy ő a bűnös, de mivel a kislány életét vesztette, több bizonyíték híján kénytelenek voltunk elengedni őt. Ez után még volt jó pár ilyen eset, ami alapján az ő nevére bukkantunk, de egyiket sem tudtuk a nyakába varrni. Mindig fiatal kislányokat vagy nőket nézett ki magának, akiknek az életét is elvette. Nem is olyan régen viszont egy nő életben maradt. Valószínűleg Adam megfenyegethette valamivel, mert semmit nem volt hajlandó mondani. Egyedül valamilyen Betty-t hajtogatott, akiről fogalmunk sem volt, hogy kicsoda – nézett rám végül elgondolkozva. Teljesen ledermedtem.

- Az a Betty… én lennék? – hüledeztem.

- Eddig nagyon úgy tűnik. Éppen ezért kérjük önt arra, hogy beszélgessen el ezzel a nővel. Ha minden igaz, Mr. Cominsky először még csak találomra választotta ki az áldozatait, de az utóbbi három esetben már a maga neve is feltűnt az ügyben. Ezután utána néztünk jobban is – folytatta. – Bármennyire is furcsán fog ez hangzani, de a fiatal lányok és nők mind hasonlítottak önre valamilyen szempontból – mondta óvatosan.

Csak ültem, magam elé nézve, miközben próbáltam felfogni az előbb elhangzottakat. Ezek szerint Adam miattam gyilkolt meg több embert is. Miattam történt minden. Ez nem lehetséges! Szaggatottan szívtam be a tüdőmbe a levegőt, miközben próbáltam megnyugodni.

- Liz – szorította meg Peter a kezem. – Nem a te hibád, ami történt – fordította maga felé az arcomat. Pontosan tudta, hogy mi borított ki ennyire.

- De igenis az én hibám! – ellenkeztem vele. – Azok ártatlan emberek voltak, Peter. Csak annyi volt a bűnük, hogy Adam engem látott bennük. Nekem kellett volna lenni az elsőnek – folyt végig egy könnycsepp az arcomon, amit kapkodva le is töröltem onnan. – Ki ez a nő, akivel beszélnem kéne? – néztem vissza határozottan Mr. Bissonra.

- A neve Julie. Julie Talbot – válaszolta készségesem, belőlem pedig feltört a hisztérikus zokogás. Nem, nem lehet, hogy ő ugyanaz a Julie, akit én is ismerek! Adam nem lehetett ennyire lelketlen!

- Miss. Reaser… - folytatta a felügyelő – ezek szerint ön ismeri ezt a hölgyet? – Lassan bólintottam, majd az arcomat a kezeimbe temetve az asztalra támasztottam a könyökömet.

- Liz, ha akarod, még visszamehetünk a szállodába – ölelt át Peter finoman. – Nem muszáj ma beszélned vele. Visszajöhetünk máskor is. Ennyi bőven elég neked egyszerre.

- Nem, most kell vele beszélnem – ráztam meg a fejemet. – Ha nem teszem meg most, talán később nem tudnám rávenni magam, hogy visszajöjjek ide. Meg tudom csinálni.

- Biztos vagy benne? – emelte föl az államat, hogy a szemembe nézzen.

- Igen – bólogattam.

Ezután a felügyelő elhagyta az irodát, mi pedig ott maradtunk, amíg ő elrendez mindent.

- Honnan ismered ezt a nőt? – kérdezte óvatosan, az arcomat simogatva közben.

- A barátnőm volt. Még a gimiben ismertük meg egymást.

- Ez azt jelenti, hogy ő tudott Adam tettéről? – hüledezett.

- Senkinek sem mondtam el azt akkor. Adamet nem lettem volna képes följelenti, hiszen még mindazok ellenére, amiket velem tett, még mindig szerettem és abban reménykedtem, hogy ez csak egy átmeneti állapot.

- Visszafogadtad volna még azok után, hogy olyan brutálisan elbánt veled? – hüledezett a fejét csóválva.

- Peter, nagyon fiatal voltam akkor még és fülig szerelmes. Fel sem fogtam a dolgoknak a súlyát, csak azt éreztem, hogy iszonyúan fáj, amit velem tett.

- Ha készen áll, Miss. Reaser, akkor indulhatunk – lépett be a helyiségbe nem sokkal később Mr. Bisson.

Egy mély sóhaj után Peterre pillantottam, majd felálltam a székből. Lassan sétáltunk végig a szűk folyosókon, a felügyelőt követve. Rövid időn belül aztán megérkeztünk egy szoba elé. Először Mr. Bisson ment be, majd intett nekünk is, hogy mehetünk. Ahogy megláttam az asztalnál ülő nőt, azonnal megtorpantam. Ő csak nézett rám, szomorú szemekkel, amikben aztán könnyek csillantak meg. Odasétáltam az asztal másik feléhez, majd lassan helyet foglaltam vele szemben. Peter megállt mellettem, a felügyelő pedig Julie mögött, a falnak támaszkodva várta a továbbiakat.

- Lehetséges lenne, hogy négyszemközt beszélgessünk? – néztem Mr. Bissonra, majd fel Peterre. Az előbbi bólintott, majd elindult az ajtó felé.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Peter tétován.

- Menj csak nyugodtan, én jól leszek – mosolyodtam el halványan. Egy mély sóhajjal elengedte a kezemet, majd ő is távozott a szobából.

- Betty, el sem hiszem, hogy tényleg életben vagy – motyogta Julie a sírás határán állva. – Én annyira sajnálom – folyt végig egy könnycsepp az arca vonalán. – Nem lett volna szabad segítenem neki, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy mit akar.

- Hé, várj! – állítottam meg őt gyorsan, mert az utóbbi két mondatától teljesen megzavarodtam. – Mégis mit sajnálsz? Mi olyat mondtál, amit nem lett volna szabad? Tudom, hogy téged is bántott, és hogy nem mersz beszélni. De ha mindent elmondasz, Adam-et talán élete végéig lecsukják.

- Én… - tétovázott – nemrég felkeresett engem. Azt hitte, hogy még tartjuk a kapcsolatot, hiszen olyan jóban voltunk régebben. Megkérdezte, hogy nem tudom-e, merre talál meg téged. Azzal indokolt, hogy a kapcsolatotok elég csúnyán végződött, és mivel te eltűntél utána, még csak esélye sem volt bocsánatot kérnie. Aztán teljesen lemondott rólad, de most újra feltörtek benne a régi emlékek és abban reménykedik, hogy még visszakaphat téged, ennyi év elteltével is. Megmondtam neki, hogy én még a szakításotok pontos okát sem tudtam és tőlünk is teljesen elzárkóztál utána. Viszont megemlítettem neki, hogy úgy tudom, színésznő lettél. Ezt ugye a legutóbb megjelent filmed is bizonyítja. Már kezdtem elhinni neki, hogy mindezt tényleg komolyan gondolja, de ezután egyszer csak ingerültté vált. Már nem emlékszem pontosan, hogy miért, de elkezdett kiabálni velem. Elmondta, hogy két embert megölt már, mert nem tudták, hogy hol vagy. És azt is, hogy előtte több másikat is, akik rád emlékeztették… Aztán előrántott egy pisztolyt és én teljesen pánikba estem. Hiába bizonygattam, hogy többet nem tudok rólad, ő nem hitt nekem. Csak az volt a szerencsém, hogy a férjem még időben hazaért, különben nagyobb bajom is lett volna. Azonban mielőtt még eltűnt volna, megfenyegetett, hogy ha szólok a rendőrségnek erről a dologról, akkor a következő áldozata te leszel, és azt már nem fogja elvéteni – törölgette meg a szemét. – Ezután a férjem hosszas győzködéssel rávett engem, hogy mégis jelentsem föl Adam-et, hiszen miután elkapják, már nem tud neked ártani. Még mielőtt azonban elkaphatták volna, kaptam tőle egy levelet, amiben leírta, hogy ha nem vonom vissza azonnal a feljelentést, mind a kettőnkkel végezni fog. Tudtam, hogy ezek szerint figyeltet engem és már téged is megtalált, ezért, ahogyan azt kérte, visszavontam a feljelentést. Csak pár nap múlva jöttek ki hozzánk ismét a rendőrök, Adammel kapcsolatban. Elmondták, hogy ő megtámadott téged és te éppen életveszélyes állapotban fekszel a kórházban. Próbáltak rá venni, hogy tegyem meg ismét a feljelentést, hiszen akkor Adamre rábizonyíthatnák az én ügyemet is, ami már többszörös, vagyis visszaeséses bűnözésnek számítana. De Adam nem lőtt rám, amikor eljött hozzám, csak megfenyegetett. És tudtam, hogy ebben az esetben a fenyegetése nem biztos, hogy elég lenne. Ügyvéd vagyok, ezeket mind pontosan tudom. Én nagyon sajnálom, tényleg, de nem akartam ebbe jobban belekeveredni. Persze, hogy azt akarom, csukják le őt minél előbb és a lehető leghosszabb időre, de ha nem találunk elég bizonyítékot ellene, akkor pár év múlva kiengedik, és akkor mi leszünk az első célpontja.

- Nekem azt mondták, az a jelentésed bőven elég lenne hozzá, hogy életfogytiglanit kapjon – jegyeztem meg, még kissé sokkosan az előbb hallottaktól. – És inkább nekem kellene bocsánatot kérnem tőled. Engem akart megtalálni. Neked ebbe nem kellett volna részt venned.

- Tudom, hogy el kellene mondanom, de félek a következményektől – hajtotta le a fejét zavarában. – Én nem neked akarok rosszat, csak… félek – motyogta maga elé.

- Julie – fogtam meg a kezét, átnyúlva az asztalon. – Ha most újra megteszed ellene a feljelentést, akkor soha többé nem árthat majd nekünk. Már csak ez hiányzik ahhoz, hogy az összes többi ügyet is a nyakába varrhassák. Csak ez… - szorítottam meg a kézfejét biztatóan.

- Rendben, megteszem, de csak akkor… ha tényleg garantálják az életfogytiglanit számára.

- Efelől biztosíthatlak téged. Elég bűnt követett már el ahhoz, hogy ezt a büntetést kapja. Ha te elmondasz újra mindent a rendőrségnek, azzal a többi ügyben is bűnösnek nyilváníthatják őt.

Aprót bólintott, mielőtt felállt volna a székéből.

- Ez esetben jobb, ha megteszem a feljelentést, mielőtt még meggondolnám magam – sóhajtotta.

- Most azonnal?

- Igen. Miért? – vonta fel a szemöldökét.

- Én még akarok beszélni Adammel. Még egyszer utoljára, hogy a fejéhez vághassak mindent, amit elkövetett ellenem.

- Biztos, hogy szükség van erre? – kérdezte tétován. – Nem hinném, hogy jót tenne a jelenlegi állapotodban egy ilyen mértékű stressz.

- Lesz, aki támogasson közben - biztosítottam őt, majd vele együtt kimentünk a folyosóra. Ott azonnal megláttam Petert, aki a következő pillanatban felpattant a székéről, ahol eddig ült.

- Na? – kérdezte izgatottan.

- Igent mondott rá. Újra feljelentést tesz – mosolyodtam el végre megkönnyebbülten, ahogy véglegesen tudatosult bennem.

Peter egyik karjával magához ölelt, míg a másikkal a hajamat simogatta.

- Én mondtam, hogy minden rendben lesz – suttogta a fülembe, majd kissé elhúzódott tőlem. – Még mindig be akarsz menni Adamhez? – kérdezte tétován.

- Igen, mindenképpen – bólintottam rá határozottan, miközben összekulcsoltam az ujjainkat. – Gyere, bemutatlak téged Julie-nak – mosolyogtam fel rá, majd odahúztam őt egykori barátnőmhöz. – Julie, ő a kollégám és egyben a párom is, Peter. Peter, ő Julie, aki még tizenéves koromban a legjobb barátnőm volt.

- Nem csak volt – rázta meg a fejét az említett. – Még most is az vagyok. Ha nem érted kellene ezt megtennem, nem biztos, hogy belemennék ebbe a kockázatos esetbe.

- Nagyon köszönöm – mondta hálása Peter, ami egy kissé meglepett. – Hatalmas megkönnyebbülés számunkra, hogy végre véget vethetünk a rémálmoknak – karolta át újra a derekamat Peter, miután kezet fogott Julie-val.

Miután a felügyelő elintézett mindent, a barátnőmet egy másik szobába vitték, ahol felvették a pontos vallomását, minket pedig egy még szűkösebb helyre vezettek.

- Készen állsz? – szorította meg a kezemet Peter, mielőtt még beléphettünk volna az ajtón.

Nagyot nyeltem a tudatra, hogy most ismét szembe kell néznem a legrosszabb rémálmommal, Adammel, de végül csak határozottan bólintottam egyet. Meg kell tennem, különben sosem tudok majd teljesen megszabadulni az emlékektől. Peter kinyitotta előttem az ajtót, de ezúttal ő lépett be először a helyiségbe, aminek nagyon örültem. Nem akartam védelem nélkül az oroszlán barlangjába lépni, bármennyire is biztonságos volt az. Még egy őr is állt az egyik sarokban. Ahogy megláttam Adamet az asztalnál ülni, a düh kezdett egyre jobban felgyülemleni bennem. Nem ültem le a székre, ami az asztal másik felére, vele szemben volt elhelyezve. Végig a lehető legtávolabb akartam lenni tőle. Szó nélkül belenyúltam a táskámba, hogy előkeressem a neki hozott holmikat.

- Látom, már kíséreted is van – szólalt meg nem sokkal később, gúnyos hangon.

- Amíg nincs rá szükség, ő nem fog beleavatkozni semmibe – vontam meg a vállam, de közben egy pillanatra sem néztem rá. Tudtam, hogy akkor ismét a sírás fojtogatna, ezért inkább a lehető legtovább elkerültem a vele való szemkontaktust. – Hoztam neked egy-két dolgot – jegyeztem meg, amikor megtaláltam a keresett dobozkát, amibe az emlékeimet tartottam. Odasétáltam az asztalhoz és letettem elé, majd ezúttal felnéztem rá és mélyen az övébe fúrtam a tekintetem. – Nyisd ki!

- Úgy látom, még nem nagyon tudsz járni – jegyezte meg csak úgy mellékesen, mire hallottam, hogy nem sokkal mögöttem Peter élesen szívja be a levegőt.

- Ne szólalj meg, amikor nem kérdezek tőled! – Felcsaptam a doboz tetejét, majd az asztalra borítottam a tartalmát. Mivel az ő kezei bilincsbe voltak, nem nagyon kellett tartanom az érintésétől, mégis megremegtem, ahogy felemeltem a fényképet a sok kacat közül és elé toltam. – Mond ez még valamit neked? – kérdeztem hidegen. Láttam, ahogy a szemében megcsillan valami, de ezt rögtön el is tüntették az őrület lángjai. – Mondd csak, miért jöttél ide? Mi késztetett arra, hogy ennyi év után felkeress?

- Tudni akartam, hogy mi van veled – szólalt meg hirtelen, rövid csend után. – Vissza akartalak kapni téged, de aztán megláttam melletted azt a férget és elöntött a düh. Aztán egyszer csak már egy másik pasi karjaiban voltál és ezzel betelt nálam a pohár. Te az enyém voltál, vagy és leszel! – kapta el hirtelen a csuklómat, mire az őr azonnal megindult felénk és biztos voltam benne, hogy Peter is megindult. Én azonban leintettem őket.

- Ez nem ad okot arra, hogy minden utadba kerülő embert kedvedre megölj – néztem a szemébe.

- Vissza foglak kapni téged, bármilyen áron – morogta fenyegetően, még jobban szorítva a csuklómat. – És sem te, sem pedig ez a nyálgép nem tehet majd semmit sem ellene. Ki fogok szabadulni pár év múlva és akkor újra megkereslek majd – mondta vészjóslóan.

- Ebből elég legyen! Engedd el őt! – parancsolt rá Peter, miközben megpróbált hátrébb húzni tőle, hátha Adam magától is enged a szorításán, de ő nem tágított. – Most azonnal engedd el, különben nem állok jót magamért – sziszegte Adam képébe.

- Legutóbb még nem volt ekkora szád – vigyorodott el szélesen. – Főleg a késsel a combodban és a karodban – nevetett fel gúnyosan, mire én felszisszentem. Láttam Peteren, hogy a legszívesebben behúzna neki egyet, de ezt nem tehette meg. – És képzeld csak el, milyen élvezet volt hozzá érni. Amikor felpofozhattam és megharaptam őt – vigyorgott őrülten csillogó szemekkel. Peter megfeszült mellettem és láttam rajta, hogy már nem sokáig bírja a tétlenséget. Nem is értem, hol késik már az az őr. Hiszen neki az lenne a dolga, hogy az ilyen helyzetekben közbe avatkozzon. – Hm… és a csókja… a vérének az illata – nyalta körbe a száját. Ekkor szakadt el a cérna Peternél.

- Ne, ne tedd! – simítottam a mellkasára a szabad tenyeremet, mielőtt még behúzott volna egyet Adamnek. – Nem éri meg – ráztam meg a fejem.

Adam a következő pillanatban elengedte a kezemet, majd jóízűen felnevetett.

- Ennyit arról a híres lovagiasságodról. Még egy nőt sem tudsz rendesen megvédeni. Csak elveszíted a fejedet…

- Elég legyen! – lépett közelebb most már az őr is, kezét egyfolytában a pisztolyán tartva. – Ne provokálja!

Adam csak megvonta a vállát, majd a tekintete visszatért az asztalon heverő kacatokra. Peter mindeközben magához ölelt és a kezébe vette a kézfejemet, majd egy pillantást vetett a csuklómra, amin már most is jól látszódtak Adam ujjainak nyomai. Én azonban rásimítottam a tenyeremet az égő felületre, hogy eltakarja Peter elől, és határozottan szólaltam meg újra.

- Csakis azért jöttem még utoljára be hozzád, hátha egy kicsit fel tudom nyitni a szemeidet. De úgy tűnik, te már teljesen beleőrültél a balhés dolgaidba. Azért remélem, miután egy kicsit elgondolkodtál, ezek még jelenteni fognak neked valamit. De ha nem, akkor dobd csak ki őket, mert nekem már nem kellenek – tartottam vele továbbra is a szemkontaktust. – Örülnék neki, ha még ha esélyed is lesz rá, nem zaklatnál engem, sem a barátaimat többé. - Szó nélkül fordultam meg, szembe Peterrel, aki ekkor még közelebb húzott magához. – Szia, Adam!

Ahogy kiléptem a folyosóra, hirtelen annyira megkönnyebbülten éreztem magam, mint ezelőtt még soha. Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről azzal, hogy megszabadultam a múltam utolsó darabkáitól is. Nagyot sóhajtva dőltem neki az ajtó mellett a falnak, Peter pedig szorosan mellettem állt meg.

- Jól érzed magad? – simogatta meg az arcomat.

- Igen, azt hiszem – motyogtam lehunyt szemekkel. – Sőt, jobban mint előtte.

- Nem fáj a kezed? – emelte fel a kézfejemet, amin ezúttal már még erősebbek voltak az ujjnyomok. A hosszúkás csíkok egytől-egyig lilák voltak már. – Legszívesebben behúztam volna neki egyet – dörzsölte meg bosszúsan az orrnyergét. – Csak sajnos nem tehettem meg – szusszantotta.

- Tudom – simítottam a tenyeremet az arcára. – Ne aggódj, jól vagyok – biztosítottam öt, majd a karjaimat szorosan a dereka köré fontam, hogy hozzá bújhassak. Mindennél jobban szükségem volt most a közelségére. Ő csak egyenletesen simogatta a hátamat, amíg hátrébb nem húzódtam tőle. – Köszönöm, hogy mindvégig velem voltál – néztem mélyen a szemeibe. – Nem is tudod, mennyit segítettél már csak a közelségeddel is.

- Ez természetes, Liz – puszilta meg a homlokomat. – Szeretlek – súgta halkan, mire az arcomon azonnal széles mosoly terült el.

- Én is szeretlek – leheltem lágy csókot az ajkaira. majd újra szorosan megöleltem őt.

- Miss. Reaser – törte meg egyszer csak az idilli pillanatot egy rendőr.

Peterrel azonnal elváltunk egymástól, hogy én a férfi felé fordulhassak.

- Igen? – kérdeztem kíváncsian.

- A barátnője szeretne még váltani magával néhány szót – közölte. – Az aulában fogja várni magát – biccentett még, majd sarkon fordult és eltűnt arra, amerről jött.

- Mit szólnál hozzá, ha meghívnánk őt egy ebédre? – vetette fel az ötletet Peter. – Biztosan te is éhes vagy már és beszélgetni is tudnátok.

- Nem szeretném, ha te unatkoznál közben – csóváltam meg a fejem. – Majd elmegyek vele valahová kettesben. Nem kell neked is mindenképpen velünk tartanod – mondtam szelíden.

- Tudom, de én szívesen veletek tartanék, ha nem lenne gond – mosolygott. – Persze csak ez alkalommal. Jó lenne megismerni néhány barátodat. Csak ha nem zavarok – emelte föl azonnal védekezően a kezeit.

- Dehogy zavarsz – nevettem hitetlenkedve. – És úgy gondolom, hogy Julie is szívesen megismerne téged jobban. – Úgyhogy ha ő is beleegyezik, felőlem most is mehetünk – bólintottam végül rá.

Kézen fogtuk egymást és így indultunk vissza az aulába. Hosszasan róttuk a folyosókat, amik valahogy sehogy sem akartak elfogyni. Már kezdtem azt hinni, hogy eltévedtünk, de aztán végül megérkeztünk a célunkhoz. Még a sok ember között is azonnal kiszúrtam a barátnőmet, aki nem sokkal a porta mellett ült, keresztbetett lábakkal, lehajtott fejjel. Nem tűnt valami vidámnak.

- Julie, jól vagy? – kérdeztem, amint odaértünk hozzá és megálltunk előtte.

- Igen, csak… a férjemnek már itt kéne lennie. Azt ígérte, hogy itt lesz, és még sincs – felelte szomorúan. – De hát orvos, mi mást vártam? – kérdezte, talán már csak magától, mert szinte alig értettem meg, olyan halkan mondta.

- Arra gondoltunk Lizzel, hogy meghívnánk téged egy ebédre – szólalt meg mellettem Peter, hogy elterelje a témát. – Ismerek a közelben egy jó éttermet, ahová beülhetnénk és ti is beszélgethetnétek nyugodtan.

- Az nagyon jó lenne – mosolyodott el boldogan, majd felállt a székről és megigazította a szoknyáját. – De nem lesz gond a riporterekkel?

- Ebben van valami – pillantott rám Peter, de én rögtön tiltakozni kezdtem.

- Jól leszek, felőlem mehetünk – nyugtattam meg őket, majd elindultunk a kijárat felé.

Hamar eltelt az a kevéske idő, amit az étteremben töltöttünk. Nagyon sok minden szóba került közöttünk és legnagyobb örömömre Peterrel is jól megértették egymást. Kérdeztem őt a családjáról, munkájáról és mindenféléről, majd ugyanazt ő is megtette. Kiderült, hogy a mostani férje ugyanaz az Eric, akivel anno a gimiben összejött és azóta is együtt vannak. Őt még én is ismertem. A beszélgetésünket csak Julie telefonjának a csörgése szakította félbe. Eric hívta őt, hogy megkérdezze, melyik étteremben vagyunk. Aztán ő is csatlakozott hozzánk. Rövidesen azonban indulniuk kellett, de megígérték, hogy valamikor majd még összefutunk a közeljövőben.

Mielőtt kiléptünk volna mi is az étteremből, alaposan körülnéztünk, hogy egyetlen kamerás se legyen a közelben, de szerencsére ide nem követtek minket. Kisiettünk a kocsihoz, majd miután mindketten beszálltunk, Peter a szálloda felé hajtott.

- Gondolod, hogy Adamre hatással volt, amit mondtál neki? – szólalt meg hirtelen, kíváncsian.

- Nem tudom – csóváltam meg a fejem. – De nem is érdekel. A lényeg, hogy én sokkal jobban érzem így magam. Mintha ezzel lezártam volna ezt a részét a múltamnak. Talán tényleg csak ez kellett ahhoz, hogy túllépjek a történteken.

- Lehet, hogy nekem is erre lenne szükségem – motyogta maga elé egészen halkan, de én mégis meghallottam.

- Peter, ezt nem lehet csak úgy eldönteni – ellenkeztem, mert pontosan tudtam, hogy mire gondolt. – Majd minden helyrejön, ha annak úgy kell lennie. Ne siettesd a dolgokat, mert abból nem mindig sül ki jó.

- Egyszer mindenképpen látnom kell őt újra – hajtotta le a fejét, amikor egy lámpánál álltunk éppen. – Nem tudsz még mindent róla és… vannak dolgok, amiknek előbb-utóbb a végére kell járnom.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem értetlenül.

- Majd a szállodában mindent elmondok – ígérte, aztán tovább hajtott, amint a lámpa zöldre váltott.

Ahogy odaértünk, ő gyorsan kiszállt, majd miután kisegített engem is a kocsiból, szó nélkül átvágtattunk a tömegen, ami az épület előtt várt ránk. Az utunk a szobám felé vezetett. Majd később ráérünk elmondani a történteket a többieknek. Bent csak leültem az ágy szélére, miután levettem a kabátomat és a cipőmet, majd kicsit megmozgattam a térdemet.

- Fáj? – kérdezte Peter, leguggolva elém.

- Nem, csak rossz érzés, hogy jobban is tudnám mozgatni, de ez a rögzítő nem engedi – húztam el a számat.

- Szükséged van rá, hogy ne sérülj rá. Már így is eléggé lazák a szalagjaid – simította kezét a térdemre.

- Ezért akarom majd minél előbb elkezdeni a gyógytornát. Ha úgy esik, a harmadik rész forgatására már szükségem lesz a lábamra.

Hosszan csak néztük egymást, de én nem bírtam sokáig a csöndet közöttünk. Megfogtam a kezét, hogy felhúzzam őt magam mellé, majd miután helyet foglalt mellettem, megszólaltam.

- Mit akartál elmondani? – kérdeztem kíváncsian.

- Tulajdonképpen lenne egy-két dolgog, amit meg kéne beszélnünk – felelte elgondolkozva. Érdeklődve néztem rá, várva, hogy belekezdjen. – Az első… nem is tudom, hogyan mondhatnám ezt el – sóhajtotta. – A lényeg, hogy megkaptam egy sorozatszerepet – mondta ki végül. – Ha tényleg elvállalom véglegesen is, akkor az többszöri utazgatással járna. Úgyhogy nem lehetnénk annyit együtt. Természetesen én csak úgy nem akarom ezt lemondani, de szerettem volna előbb veled is megbeszélni, hogy ne érezd úgy, nélküled döntöttem.

- Hol lenne ez a forgatás? – kérdeztem kissé meglepetten.

- New York-ban – felelte halkan.

- Azt hiszem, ebbe nekem még annyira nincsen beleszólásom – haraptam az ajkamba. – És mielőtt még tiltakozni kezdenél - tette a számra a mutatóujját -, hozzátenném azt is, hogy mivel nekem is ez a munkám, pontosan tudom, hogy mivel jár együtt. Ha te el szeretnéd vállalni ezt a munkát, én nem foglak ebben megakadályozni.

- Biztos vagy benne? – fürkészte áthatóan az arcomat. – Nem szeretném, ha később ebből gondjaink lennének. Jennie-vel is nagyon sokat veszekedtünk emiatt.

- Én megbízom benned, Peter – fogtam meg a kezét. – És tisztában vagyok azzal is, hogy emiatt nem tudnunk majd annyi időt együtt tölteni. De nem akarok tőled semmit sem megvonni. Nem fogom azt mondani, hogy ne vállald, mert azt akarom, hogy minden nap velem legyél.

- Köszönöm – nézett rám hálásan. – El sem tudod képzelni, mekkora megkönnyebbülés ez nekem. És ha tényleg olyan kevés időt töltünk majd így együtt, legfeljebb eljössz majd te is velem, ha neked nem kell forgatnod. Legalábbis, amíg nem kapsz valami új szerepet.

- Ez természetes Peter, nem kell megköszönnöd – nevettem fel halkan. Örültem, hogy Peternek ennyire fontos az én véleményem is, és hogy még egy szerepről is hajlandó lenne lemondani, ha én erre kérném őt. Persze ez nekem meg sem fordult volna a fejemben, bármennyire is hiányozna közben. Nem fogom őt arra kérni, hogy adja fel miattam a karrierjét. – Egyébként milyen ez a sorozatszerep? – kérdezte kíváncsian.

- Egy orvost kell majd alakítanom. Nem éppen hétköznapit, de az egész sorozat inkább egy komédia lesz – nevetett fel.

- Akkor ez számodra nem lesz újdonság – jegyeztem meg. – Aki megtanul összevarrni egy sebet, annak már semmi ilyen nem okozhat problémát.

- Ne is mondd! – nyögött fel elkeseredetten. – Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani azokkal a borzalmas kontaktlencsékkel. Szerintem Kris örülhet, ha pár öltést megcsinálok.

- Ugyan már, biztos megoldod majd – legyintettem. – Majd csirkéken gyakorolsz – kacsintottam rá nevetve.

- Lehet, hogy jobb megoldás lenne – tűnődött el.

Rövid ideig hallgattunk és én arra vártam, hogy belekezdjen a következő témába, ami nem sokkal később meg is történt.

- A következő téma nemsokára aktuális lesz, úgyhogy már most megkérdezem, hogy eszerint tudjuk majd alakítani a programunkat. Szóval, szeretném, ha a karácsonyt együtt töltenénk majd – mondta ki végül kissé zavartan. – Eddig minden alkalommal otthon töltöttem ezt az ünnepet a családommal Londonban és szeretném, ha ezúttal te is csatlakoznál hozzánk. Hiszen már úgyis ismered a szüleimet és nem hinném, hogy nem örülnének neked.

- Ez már nekem is megfordult a fejemben – mosolyogtam rá szélesen. – Eredetileg úgy terveztem, hogy az ünnepeket én is otthon töltöm majd. Viszont én is nagyon szeretném, ha együtt töltenénk ezeket a napokat. Szóval én arra gondoltam, hogy ha ez neked sem okozna problémát és persze, ha a szüleid is nélkülözni tudnak téged egy kicsit, hogy az egyik napot nálunk, a másikat pedig nálatok töltenénk.

- Nekem ez tökéletesen megfelel és szerintem anyáéknak sem lesz kifogásuk ez ellen. Majd szólok Ginny-nek, hogy ő is aznap legyen otthon – döntötte el végül.

- Akkor azt hiszem, ezt is megbeszéltük – gondolkodtam el, majd hirtelen eszembe jutottak a kocsiban történtek és újra csak vártam Peter magyarázatát.

- A harmadik dolog pedig, hogy… ugye mondtam neked a nyáron, hogy Alice mennyire hasonlít Emíliára, csak barna haja van és zöld szemei. Csak azért nem mondtam el ezt eddig Alice-nek, mert nem akartam sem őt, sem pedig Emíliát kiborítani ezzel. Biztos vagyok benne, hogy ha akarnám, fel tudnám őt keresni, de minden bizonnyal neki már családja van, férje és gyerekei, ahogy azt Blaise is mondta. És azt sem akarom, hogy Alice kiboruljon. Ő sosem ismerte az igazi szüleit és, ha most hirtelen kiderülne, hogy Emíliával rokonok, minden követ megmozgatna, hogy az utolsó személyig kifaggassa őt. Tudom, hogy ez nem helyes, de egyszerűen képtelen vagyok ezt elmondani neki. Eleget szenvedett már emiatt. Nem akarom, hogy még többet kelljen neki. Ráadásul, ha kiderül, hogy még sincsen közük egymáshoz, akkor attól törne össze. És ezt nem akarom.

Elgondolkodva hallgattam végig a monológját és még hosszú percekkel később sem szólaltam meg. Bár már tudtam erről, a tény, hogy Alice lehet, hogy rokona ennek a bizonyos Emíliának, egyszerre töltött el örömmel és ijesztett meg. Hiszen örültem neki, hogy a barátnőm, amint Peter így dönt, rátalálhatna a családjára, de ugyanekkor rettegtem attól, hogy Peter nem csak Alice érdekeit nézi. Talán még mindig érez valamit eziránt a nő iránt, és ha ez így van, akkor a kapcsolatunk is meg fog változni miután találkoztak. Nem, Liz, ne is gondolj ilyesmire! Ha Peter bizonytalan lett volna a kapcsolattal, akkor nem kezdett volna bele és nem küzdött volna ennyit azért, hogy együtt lehessünk. Fontos vagy neki, fogd már fel! – hajtogatta egy kis hang a fejemben, nekem azonban újra meg újra felrémlett a szemeim előtt egy kép róluk.

- Liz – nyögte Peter aggódva, majd maga felé fordította az arcomat.

- Nem… nem igazán tudom, hogy… hogy erre mit mondhatnék – suttogtam. – Én csak… ne értsd félre, nem azért gondolom így, mert nem bízom benned, mert nagyon is bízom, de… én félek… - motyogtam lesütött szemekkel.

- Mitől? – nyúlt az állam alá, hogy ismét egymás szemébe nézzünk. – Liz, kérlek, így nem tudok segíteni – simogatta meg az arcomat.

- Tudom, hogy hülyeség, csak… félek, hogy… hogy ha újra találkoztok, akkor esetleg megint… szóval megint feltámadnának benned a régi érzések – feleltem akadozva.

- Jaj – rázta meg a fejét, miközben átkarolt és magához húzott engem. – Ez meg se forduljon a fejedben többet, rendben? – temette az arcát a hajamba. – Már nem szeretem őt. Pontosabban szeretem, de nem vagyok belé szerelmes. Nem kell attól félned, hogy elvesz tőlem – puszilta meg a homlokomat.

- Tudom, hogy butaság, csak olyan rossz érzésem lett ettől – motyogtam.

- Nem azt mondtam, hogy holnap elutazom Magyarországra megkeresni őt – csóválta meg a fejét ismét. – És egyébként is, előbb akarok majd vele beszélni, hogy egyáltalán lehetséges-e ez. Fölöslegesen nem akarom Alice-t belerángatni ebbe. És mindenekelőtt téged akartalak megkérdezi.

- De hát miért? – kérdeztem döbbenten. – Nekem semmi közöm a múltadhoz. Te tudod, hogy mikor állsz rá készen.

- Félreértesz – rázta meg a fejét, elhallgattatva engem. – Én úgy érzem, hogy hamarosan készen állnék rá, de nem akarom, hogy ilyen butaságokat vegyél a fejedbe, érted? Nem akarom, hogy csak egy percre is elbizonytalanodj – simogatta meg az arcomat.

- Megbízom benned – mosolyodtam el halványan. – És ha neked arra van szükséged, hogy találkozz vele, nekem egy rossz szavam sem lesz.

- Köszönöm, hogy megértesz – csókolt meg, majd miután elváltunk egymástól, hálásan rám mosolygott.

Próbáltam azzal biztatni magamat, hogy azért ennek a látogatásnak az ideje még nem most lesz itt. Talán nyáron fog sort keríteni rá, de egyelőre még nem kell ezen agyalnom. Addig pedig még bármi történhet. Most a szülinapi partira kell felkészülnöm, hiszen az ajándékkal még mindig bajban vagyok. Fogalmam sincs, mit fogok neki venni ez alatt a kevés idő alatt. Talán majd utólag odaadom neki, ha megtaláltam a megfelelőt.

Mosolyogva hajtottam a fejemet Peter vállára. Ha a mai napot túléltem, már semmi sem lehet ennél rosszabb. Soha többé nem kell látnom Adamet, és ahogy ezt kezdtem felfogni, a megkönnyebbülés fokozatosan töltött el. Most már csak Peterre kell koncentrálnom és arra, hogy minél hamarabb rendbe jöjjek. Csak ez a fontos.