48. fejezet - A legbonyolultabb egyszerű érzés

Sziasztok!

Nos, elég jó napom volt ma ahhoz, hogy az ihleteimet szavakba is tudjam önteni, így hát elkészült a friss fejezet :D Eléggé gyors vagyok mostanában ezen a blogon :D Úgyhogy a következő friss nagy valószínűséggel a másikon lesz, viszont a képek Peter szülinapja alkalmából ide fognak felkerülni ;) A fejezethez most csak annyit fűznék, hogy az elég sok negatív tapasztalatom és érzéseim ellenére ezen a héten, sikerült egy jó kis romantikus részt összehoznom :) Szóval, kedvetekre csámcsogjatok rajta xD Remélem, tetszeni fog :D Íme, az IM által megjósolt DVD-est ;D Rövidített változatban... :D Jó olvasást hozzá! :)
Azért egy képet mégis becsempészek még ide is ;)

Puszi

Peter szemszöge

A filmre jórészt oda sem figyeltem. Végig csak az járt a fejemben, hogy Liz ott ül mellettem, szorosan hozzám bújva, tekintetét a filmre szegezve. Engem ezúttal nem nagyon kötött le, pedig a P.S. I Love You-t párszor megnéztem anno Jennie-vel is. Finoman karoltam át Liz vállát, ujjaimmal a karját simogatva, míg ő a fejét a vállamra döntötte.

- Én nem lennék erre képes – szólalt meg egyszer csak halkan, mire én kérdőn pillantottam le rá. – Nem tudnám elviselni ezt az egészet. A férje meghalt, ő mégis úgy él tovább a levelekkel és az üzenetekkel, mintha még mindig mellette lenne. Ez nem természetes – ingatta a fejét.

- Te ellen tudnál állni a kísértésnek? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Ha esélye lenne rá, szerintem mindenki ezt az utat választaná inkább. Láthatod, hogy így is alakulhatnak jól a dolgok – céloztam a film végére.

- Talán – vonta meg a vállát, majd a tekintetét visszairányította a filmre -, csak nem azzal, akivel eredetileg tervezte.

Ahogy az utolsó képkockák is leperegtek, Liz mélyet sóhajtott, majd óvatosan megpróbált egy kicsit helyezkedni mellettem.

- Jól vagy? – pusziltam meg finoman az arcát.

- Persze - szusszantotta, majd újra visszabújt hozzám.

- Akkor mi a baj? – dörzsöltem meg a karját óvatosan. – Mi bánt?

- Nem akarom látni azokat a neveket – motyogta. – Félek, hogy olyat találok közöttük, akiket inkább nem akarnék – magyarázta hevesen.

- Hé, nyugi – simítottam a másik kezemet az arcára. – Nem kell most rögtön rohannod a rendőrségre – mosolyogtam rá lágyan. – Van még időd, hiszen a tárgyalások még zajlanak egy ideig a mostani üggyel kapcsolatban.

- Tényleg azt akarják, hogy beszéljek azzal a nővel?

- Igen – bólintottam. – De ha szeretnéd, valaki végig ott lehet veled, mármint nem kell egyedül odamenned.

- Megtennéd, hogy eljössz velem? – nézett föl rám határozottan.

- Persze, ha azt szeretnéd, hogy én legyek ott veled – egyeztem bele gondolkodás nélkül.

- Akkor minél hamarabb el kellene ezt intéznünk – sóhajtott föl lemondóan.

- Nem kell annyira elsietned – csóváltam meg a fejem.

- Négy nap múlva itt van a szülinapod. Azt szeretném, ha addigra már semmi gond nem lenne a nyakunkban. Bármit megteszek azért, hogy Adam-et végre lecsukják.

- Liz… - szólaltam meg tétován. – Azt nem mondtad, hogy mi lett vele azután, amit veled tett – jegyeztem meg óvatosan.

- Eltűnt… egyszerűen felszívódott – vonta meg a vállát közömbösen, de én láttam rajta, hogy nagyon is rosszul érintette ez a téma, így inkább nem kérdezősködtem tovább, bármennyire is érdekelt, hogy miért nem tett ellene feljelentést.

- Miért csinálsz ekkora ügyet egy szülinapból? – forgattam meg a szemeimet. – Mondtam, hogy nem akarok nagy felhajtást – tereltem el a témát.

Erre láthatóan felvidult kissé és mosolyogva felelt.

- Nem lesz nagy felhajtás, csak arra gondoltam… elmehetnénk valahova kettesben. Mondjuk vacsorázni. Már ki is néztem egy olasz éttermet – mosolygott.

- Nem azt mondtad, hogy Alice-ék bulit terveznek? – vontam fel a szemöldökömet gyanakodva.

- De igen… viszont attól még mi vacsorázhatunk együtt aznap este.

- Oké – egyeztem bele végül. – Ez ellen semmi kifogásom, bár jobban örültem volna neki, ha azt az estét csak veled töltöm el.

- Hidd el, így is élvezni fogod – kacsintott rám.

- Kezd egyre jobban érdekelni – ráncoltam a szemöldökömet.

- Belőlem nem húzol ki többet – rázta meg határozottan a fejét.

- Gondolod? – mormoltam a fülébe, mire elakadt a lélegzete, majd a következő pillanatban halkan zihálni kezdett, amikor közelebb húztam magamhoz és az orromat végighúztam az arccsontján, éppen csak érintve a bőrét. Olyan jó volt végre ilyen közel lenni hozzá, hogy azt megfogalmazni sem tudtam. Éreztem a testéből áradó meleget, éreztem a szívdobogását, a lüktetést az ereiben, a forró leheletét az arcomon…

- Peter – suttogta egészen halkan, kissé megremegve. Rögtön észbe kaptam és szégyenkezve hajtottam le a fejemet, miután hátrébb húzódtam tőle.

- Ne haragudj – mentegetőztem azonnal és kicsit távolabb csúsztam tőle a kanapén.

- Ne, várj! – kapott azonnal utánam. Értetlenül néztem fel rá. – Én csak… - akadt meg hirtelen, majd egy mély levegő után folytatta. – Azt szeretném, ha minél hamarabb rendbe jönnék – nézett komolyan a szemembe. – És, ha ehhez az kell, hogy több időt töltsek ilyen közel hozzád, ha ez segít majd rajtam… Szeretnék végre boldog lenni… veled! – mondta határozottan.

- Ha lelkileg még nem állsz készen erre, akkor azt nem biztos, hogy jó erőltetni – csóváltam meg a fejemet, de nem akadályoztam meg benne, hogy visszabújjon hozzám.

- Abban biztos vagyok, hogy a közelséged nagyon is jólesik, csak néha… nem is tudom, talán megijedek. Bármennyire is megbízom benned és tudom, hogy sosem tennéd ugyanazt velem, mégis attól félek, hogy megint össze fogok törni. Mert azt már nem tudnám kiheverni, ha minden újra megismétlődne.

Óvatosan fogtam a kezeim közé az arcát.

- Nem fog, erre a szavamat adom – ígértem neki komolyan. – Én vigyázok rád és soha sem lennék képes azt tenni veled – borzongtam meg még ennek a gondolatától is.

- Tudom, csak a testem nem akarja ezt elfogadni – sóhajtotta halkan, majd a fejét visszahajtotta a vállamra.

Az egész napot a szobában töltöttük, egymáshoz bújva, beszélgetve. Csak akkor keltünk föl a kanapéról, amikor már vacsoraidő volt.

- Hogy van a térded? – szorítottam meg finoman a kézfejét, amikor már a liftben álltunk.

- Egész jól – vonta meg a vállát. – Már nem érzem azt a szúró fájdalmat, mint eddig, és ez jó – mosolyodott el, de aztán el is komolyodott hirtelen.

- Valami baj van? – kérdeztem azonnal.

- Nem, csak… nem érdekes – fordította el a tekintetét rólam és csöndbe burkolózott a továbbiakban. Nem akartam erőltetni a dolgot. Eddig mindent elmondott nekem. Megvárom, amíg készen áll rá. Egyszer úgyis el fogja mondani.

- Sziasztok! – álltunk meg az asztalunk mellett, ahogy leértünk a szálloda éttermébe.

- Á, már azt hittük, hogy ma este fent vacsoráztok – jegyezte meg Ashley, majd átült Jacks mellé, hogy egymás mellett két hely szabad legyen.

- Köszi – mosolyogtam rá, majd kihúztam Liznek az egyik széket. – Igazából nem sokon múlt, de Liz hetek óta nem evett normális ételt – foglaltam én is helyet mellette.

- Hogy vagy? – fordult Nikki Lisa felé.

- Jól – felelt egyszerűen. – Jó, hogy végre nem a kórházban kell naphosszat forgolódnom és sétálgatnom.

- Az biztos, hogy kényelmesebbek az itteni ágyak – nevetett fel hangosan Kellan, mire én csak a szemeimet forgattam. Nem is ő lett volna. Liz azonban láthatóan zavarba jött kissé, így inkább gyorsan másfelé tereltem a témát.

- Jut eszembe, Alice – fordultam felé -, ugye semmilyen bulit nem terveztél 26-ára?

- Mennyit tudsz? – sóhajtott fel lemondóan, miközben szúrós pillantást vetett Lizre. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom – bosszankodott az orra alatt.

- Magamtól jöttem rá, Liz semmit nem mondott – keltem azonnal a védelmére. - És egyébként is tudtam, hogy nem bírjátok majd ki tervezgetés nélkül. És csak annyit tudok, hogy vannak terveitek. Többet nem is szándékozom kiszedni belőletek.

- Nem is tudnál, igaz Liz? – nézett ismét rá.

- Én tényleg nem mondtam semmit. Egyébként is úgy terveztük, hogy először együtt vacsorázunk aznap este, de ezt neked is mondtam.

- Szóval nem tud semmit – húzta össze a szemeit még mindig gyanakodva.

- Nem – mondta határozottan Liz.

Miután befejeztük a vacsorát, mindenki felment a saját szobájába. A hosszú beszélgetés miatt szinte elszaladt felettünk az idő, így már fél tíz körül járt. Tétován álltam meg Liz szobája előtt.

- Nem jössz még át egy kicsit? – kérdezte reménykedve. – Nem tudnék ilyen korán elaludni és egyedül sem szeretnék lenni – harapott az ajkába.

Lassan bólintottam, majd beléptem mögötte az ajtón.

- Mitől félsz még? – kérdeztem halkan, amikor már ismét a kanapén ültünk. Értetlenül kapta fel a fejét. – Látom rajtad – mondtam komolyan.

- Leginkább attól… hogy Adam valahogy megszökik és akkor… én leszek az első célpontja. Addig nem tudok megnyugodni, amíg ő nincsen rács mögött – gyűltek könnyek a szemeibe, mire én azonnal magamhoz húztam őt.

- Amíg melletted vagyunk, senki sem bánthat – pusziltam meg a haját. – Adam pedig nemsokára börtönbe kerül, és akkor nem kell többé félned tőle. De a tárgyalások alatt is szigorúan őrzik őt, hiszen ezt az ügyet már ráverték. Ez alól már nem bújhat ki semmivel sem.

- Nem maradsz itt? – nézett föl rám tétován. – Mármint éjszakára – jött zavarba kissé.

- Nem is tudom…

- Úgy nyugodtabban tudnék aludni, ha mellettem lennél. Nem lesz gond, tényleg!

- Ugye tudod, hogy úgyis észreveszem? – vontam fel a szemöldökömet.

- Igen – mosolyodott el halványan -, de tényleg jól leszek – biztosított, majd óvatosan felállt mellőlem. – Elmegyek lezuhanyozni. Ha gondolod, te is menj át addig a szobádba.

- Azt hiszem, egy fürdő nekem is jót fog tenni – bólintottam rá.

- Fél óra? – kérdezte halkan.

- Itt leszek – mosolyogtam rá, majd finoman megcsókoltam őt.

Ahogy beléptem a saját szobámba, furcsa mód teljesen üresnek éreztem azt. Viszont elfogott valami izgatottság féle. Olyan, amilyet már hosszú hónapok óta nem éreztem. Ez lesz az első olyan alkalom, hogy együtt töltünk egy éjszakát Lizzel. Legalábbis, amióta együtt vagyunk. Persze tudtam, hogy semmi több nem fog történni, csak alszunk, mégis kellemes bizsergéssel töltött el, hogy ennyire megbízik bennem. Talán mindenkinél jobban…

A forró víztől egy kicsit sikerült megnyugodnom, de még mindig a mai estén kattogott az agyam. Nem tudtam, Liz hogyan gondolta, hol fogunk aludni. Nem akartam csak úgy szó nélkül lefeküdni mellé. A kanapé tökéletesen megfelel majd. Legutóbb is, amikor Mark miatt volt kiborulva, hatásos volt az ottlétem. Hogy nem vettem már észre akkor rajta és magamon is, hogy vonzódunk egymáshoz?

Egy mély levegőt véve léptem ki a zuhany alól, majd a derekam köré csavartam egy törölközőt. A szekrényem előtt állva egy kicsit elgondolkodtam, hogy mit is kéne fölvennem. Megszoktam már, hogy egy alsógatyában vagy egy sima melegítőnadrágban alszom, de nem mehettem át így Lizhez. Gyorsan magamra kaptam még egy bővebb pólót, majd miután letelt a fél óra, átsiettem hozzá. Halkan kopogtattam be az ajtaján, de nem nyitotta ki, így arra gondoltam, hogy biztosan a fürdőben van még, és ezért nem hallja. Végül benyitottam a szobába. Az első, aki feltűnt, az Lisa volt. Egyik térdét felhúzva ült az ágy mellett, tenyerén valami fénylő tárgyat tartva. Összeszűkített szemekkel sétáltam beljebb, de ő annyira el volt foglalva a kezében tartott dologgal, hogy meg sem hallott engem. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor másfél méterre tőle megálltam előtte. Az ujjait azonnal összezárta és ijedten kezdett el feltápászkodni a földről.

- Ne haragudj, nem hallottam, hogy bejöttél – fogadta el a felé nyújtott karomat.

- Akarsz róla beszélni? – nyúltam ujjaimmal lágyan az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. A tekintetét azonban még így sem fordította felém.

- Tulajdonképpen, semmi érdekes – motyogta lesütött szemekkel, majd felemelte a kezét és szétnyitotta az eddig összeszorított ujjait. Érdeklődve néztem le az arany láncra, ami a tenyerében feküdt. Azonnal felismertem.

- Miért vetted ezt most elő? – csóváltam meg a fejemet. – Nem lenne szabad ilyenekkel felzaklatnod magad – emeltem az arcomhoz a másik kezét és finom puszit leheltem a bőrére.

- Emlékszel, hogy azt mondtam, nem kellett volna kidobnom és majd, ha lesz rá alkalmam, visszaadom neki? – nézett már kicsit határozottabban rám. – Ennek most jött el az ideje. Nem akarom, hogy bármilyen emlék is rajtam maradjon abból az időszakból. Ha akár csak egy keveset is jelentett neki a kapcsolatunk, akkor ez még neki is fájhat – zárta össze ismét az ujjait, majd leült az ágy szélére, a láncot pedig az éjjeliszekrényre ejtette. Gondolkodás nélkül térdeltem le elé, még mindig a kezét fogva.

- Attól még nem kellene magadat is kínoznod – simogattam a hüvelykujjammal a kézfejét.

- Nem… nem csak ez… vagyis nem ez borított ki ennyire igazából – sütötte le ismét zavartan a szemeit. – Csak feltörtek bennem az emlékek arról a phoenix-i éjszakáról.

- Hát, az az este bennem is élénken él még – jelent meg halvány mosoly az arcomon.

- Tudnod kell, hogy amikor elkezdtél magyarázkodni, legszívesebben felpofoztalak volna – kuncogott fel. – Olyan régen vártam már rá, hogy valami jelet adj, hogy esetleg tényleg lehetne közöttünk több is barátságnál… Aztán eszembe jutott, hogy miken mentél keresztül aznap. Na, de amikor azt kezdted el magyarázni, hogy csak amiatt csókoltál meg, mert férfi vagy, ott telt be az a bizonyos pohár – ingatta a fejét. – És most meg itt vagyunk.

- Csak saját magamnak sem vallottam be az érzéseimet – cirógattam meg az arcát az ujjaimmal. – Olyan hülye voltam… - sóhajtottam fel, majd fölültem mellé az ágyra.

- Ahogyan én is. A közös hülyeségeinkből lettek ezek a nagy problémák – csóválta még mindig a fejét. – Inkább ne beszéljünk erről, jó? – nézett rám aztán. – Ha nem lenne egy bizonyos része szép emlék, már rég megpróbáltam volna elfelejteni azt az éjszakát.

- Melyik részére gondoltál? – hajoltam hozzá közelebb és finoman megpusziltam az arcát.

- Természetesen arra, amikor megcsókoltál – nevetett föl halkan. – De az sem elhanyagolható, amit előtte a koncerten csináltál. Jól esett, hogy olyan közel voltam hozzád.

- Ezen most is tudunk segíteni – nevettem föl, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, felugrottam mellőle, majd őt is felhúztam álló helyzetbe. Amikor már biztonságban állt a lábain, odaléptem a laptopomhoz és elindítottam rajta egy lassabb zenét. – Hölgyem, felkérhetem önt egy táncra? – álltam meg előtte vigyorogva, a kezemet nyújtva felé.

- Természetesen, uram – nevette el magát ő is. Szorosan húztam magamhoz karcsú testét, majd a következő pillanatban hátrébb is húzódtam tőle. Megijedtem, hogy talán ez még sok neki most.

- Ne aggódj, jól vagyok – karolta át a nyakamat és visszabújt a karjaimba. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, így a szája is vészesen közel került hozzám. Legszívesebben most azonnal megcsókoltam volna, de inkább hagytam, hogy megszokja előbb a helyzetet. Nem akartam ismét túlságosan elragadtatni magam. – Hol marad az este másik fele? – kérdezte pár perccel később, amikor a zene már elhallgatott és csak egymást átkarolva álltunk a szoba közepén.

Halkan fölnevettem, majd az egyik kezemet az arcára simítottam.

- Nem emlékszem már pontosan, hogy hogyan is volt – sóhajtottam színpadiasan. – Egy kicsit segíthetnél, hátha beugrik…

- Nekem az is bőven elég, ha csak a tizedét kapom annak, mint akkor – suttogta a fülembe, majd a következő pillanatban az ajkát megéreztem a szám sarkánál. – De egy kicsit talán tudok segíteni… - motyogta, mielőtt még szenvedélyesen birtokba vettük volna egymás ajkait. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden megszűnt volna létezni körülöttünk. Csak ő és én voltunk, egy elzárt kis világban, távol mindentől és mindenkitől, messze a gondoktól és problémáktól, amik megnehezítették nekünk az életet. Mellette úgy éreztem, mintha sosem történt volna rossz dolog az életemben és tudtam, amíg őt a karjaimban tarthatom, neki sem eshet bántódása többet, mert én nem hagyom. Szükségem volt rá, mint az oxigénre, mert nélküle már nem tudtam elképzelni az életemet. Ezekre a gondolatokra hirtelen lefagytam és teljesen megdermedtem, Liz pedig ijedten húzódott el tőlem. – Peter, mi a baj? – kérdezte az arcomat simogatva, én azonban nem néztem rá. Túlságosan megleptek a gondolataim és az érzéseim ahhoz, hogy ebben a pillanatban meg tudjak szólalni. – Peter, kezdesz megijeszteni – fogta a kezei közé az arcomat. – Minden rendben? – fúrta tekintetét végül az enyémbe.

- Persze – leheltem -, minden a legnagyobb rendben – húzódott arcomra halvány, boldog mosoly.

- Akkor miért fagytál le ilyen hirtelen? – kérdezte aggódva.

- Csak… rájöttem valamire – mosolyogtam töretlenül, de ő látszólag még mindig ijedt volt. Nem szólalt meg, csak várta, hogy vele is megosszam ezt a bizonyos dolgot. És én nem is haboztam tovább. – Szeretlek, Liz! – mondtam ki végül, mire most ő fagyott le teljesen, ahogy felfogta a szavaim jelentőségét. – Lehet, hogy még kicsit korainak tartod, de szerintem egyáltalán nem az. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi ez a furcsa érzés, amit csak a te közeledben érzek. És amikor végül rájöttem, te már Justinnal voltál. Akkor éreztem csak igazán, mennyire fontos is vagy a számomra. Azóta már majdnem három hónap eltelt és én minden egyes nappal egyre jobban kötődöm hozzád. Ne haragudj, nem akartalak ezzel megijeszteni – cirógattam meg az arcát. – Csak szerettem volna, ha tudod, mit érzek. Talán így könnyebben meg tudsz bízni bennem. – Mutatóujjammal elhallgattattam őt, mielőtt még megszólalhatott volna. – Nem várom el, hogy te is kimond, ha még nem érzel így – suttogtam, miközben egy pillanatra sem engedtem a tekintetét.

- Mindeddig úgy hittem, csak számomra volt ennyire nehéz az elmúlt három hónap. Amíg Justinnal voltam, folyton azt figyeltem, hogy miként viszonyulsz hozzá. Ki akartam róla kérni a te véleményedet, de végül nem kérdeztem rá nálad. És egyébként is, olyan keveset láttuk egymást ebben az időszakban, hogy egy kicsit el is távolodtunk egymástól. De mindvégig csak arra vágytam, ami Adam felbukkanása előtt meg is történt. Valahol legbelül éreztem, hogy nem hiába várok rád. Én is szeretlek téged, Peter! És lehet, hogy most hülyén fog hangzani, de nem az elmúlt napokban jöttem erre rá. Már tavaly is tudtam, hogy ez nem barátság, amit irántad érzek, és a nyáron jöttem rá, hogy beléd szerettem. Talán pont akkor, azon az estén, amikor megcsókoltál Phoenix-ben… Azért téptem szét Adam képét és azért hajítottam a nyakláncot a szemetesbe, mert akkor új értelmet nyert számomra minden. Még annak ellenére is, hogy te még mindig azt bizonygattad, hogy mi csak barátok vagyunk. Szeretlek, de abban egy percig sem mertem eddig reménykedni, hogy már te is így érzel irántam.

A szavai teljesen ledöbbentettek. Hogy én megvalljam neki az érzéseimet, azt teljesen természetesnek vettem. Na de hogy ő is így érez irántam… Azt hittem, az Adammel történtek után még csak meg sem fordult ilyesmi a fejében, de ezek szerint nagyot tévedtem.

Ahogy a szavai újra meg újra visszajátszódtak bennem, széles mosoly ült ki az arcomra. Szenvedélyesen csókoltam meg őt ismét, amit azonnal viszonozni kezdett. Az ujjaimmal a hajába túrtam, hogy még közelebb húzhassam őt magamhoz, de ez már szinte képtelenség volt. Még többet akartam az érintéseiből és a csókjaiból, de ezúttal hősiesen helytállt az önuralmam. Szelíden toltam őt el magamtól, miközben kissé zavartam sütöttem le a tekintetem. A vágyamnak már igencsak látható és érezhető jelei voltak, de nem akartam, hogy Liz kényelmetlenül érezze magát ebben a helyzetben.

- Oh – kapta a szája elé az egyik kezét, miközben az arca kezdte felvenni az egyel pirososabb színét. Nagyon is megértette a helyzetet. – Ne haragudj – harapott az ajkába zavartan.

- Inkább te ne haragudj – sóhajtottam mélyet. – Túlságosan megrohamoztak a gondolatok.

- Talán jobb lenne, ha most már aludnánk – jegyezte meg, még mindig enyhe pírral az arcán.

- Igen, az tényleg jobb lenne – bólintottam rá azonnal, majd kézen fogtam őt és az ágyhoz vezettem. – Ne értsd félre, semmi ellenvetésem nincs az együttalvás ellen, de… nem gondolod, hogy ez egy kicsit korai? – pillantottam fel rá, miután leültem az ágy szélére.

- Nálunk úgysem történt semmi sem a megszokott időben – vonta meg a vállát és ebben egyet kellett értenem vele. – Egyébként is, tulajdonképpen mi már házasok vagyunk vagy száz éve – nevette el magát végre felszabadultan, majd átsétált az ágy másik feléhez.

- Valóban – hümmögtem szórakozottan. Azonnal beugrott egy kép a fejembe, de ezeket a gondolatokat most inkább gyorsan elhessegettem. Nem akartam újra az előbbi kínos helyzetbe kerülni.

- Lazíts kicsit – dőlt el lassan az ágyon, majd félig felém fordult, felkönyökölve a párnájára. – Most inkább nekem kéne feszengenem, nem pedig neked – csóválta meg a fejét. – Ami pedig az előbb történt, az… khm… természetes és… nagyon is… khm… hízelgő nekem – mondta, ismét elpirulva.

- Nem akarok semmit sem elsietni – mondtam komolyan, megsimogatva a vállát. – Még egyébként is csak pár napja vagyunk együtt. Semmi olyanra nem kényszerítenélek, amit nem akarnál.

- Tudom – bólintott rá, majd a fejét a párnára hajtotta. – Gyere kicsit közelebb – kérlelt, mire én közelebb helyezkedtem hozzá, de éppen csak annyira, hogy a karunk összeérjen, és az oldalamra fordultam, hogy jól láthassam őt. Gondolkodás nélkül kulcsolta össze az ujjainkat, amire képtelen voltam nem elmosolyodni.

Áthajoltam fölötte, hogy lekapcsoljam az éjjeliszekrényen álló kislámpát.

- Most már aludj – suttogtam a fülébe, mielőtt visszafeküdtem volna a helyemre, majd finom csókot leheltem az ajkaira. – Holnap hosszú napod lesz.

- Ne is mondd! – sóhajtotta fáradtan, majd még rám mosolygott és becsukta a szemeit.

Nem sokkal később már aludt is, mire én is könnyebben tudtam lehunyni a szemeimet. Bár tartottam tőle, hogy esetleg rémálmai lesznek, hiszen a kórházban töltött ideje alatt is előfordult ez vele, legalább így mellette lehettem, ha esetleg szüksége lenne rám. Ez pedig megnyugtatott.

Másnap reggel a mobilom csörgésére ébredtem fel. Kellett pár másodperc, mire fölfogtam, hogy mit is hallok, majd az éjjeliszekrény felé nyújtózkodtam. Nem akartam felébreszteni Lizt hirtelen mozdulattokkal, de ha nem veszem föl a telefonom, akkor arra fog fölébredni. Mikor végre sikerült elérnem, anélkül szóltam bele, hogy ránéztem volna a kijelzőre.

- Igen? – kérdeztem álmosan, miközben lassan tudatosult bennem a helyzet. Liz egyik kezével az én karomat fogta át, még mindig összekulcsolt ujjainkkal, a másikat pedig a mellkasomon pihentette. Lágyan simítottam végig a kézfején, ahogy mocorogni kezdett.

- Szia, aludtál még? – szólt bele a meglepett hang.

- Öhm… igen, miért? – dörzsöltem meg a szemeimet.

- Mert már reggel tíz is elmúlt és te nem nyitottál ajtót a kopogásra.

- Khm… hát… nem is a szobámban vagyok – feleltem lassan, mire egy halk sikkantás hallatszott a telefon végéről, és egyúttal a folyosóról is.

Liz közben kinyitotta a szemeit és felkönyökölve hallgatta a beszélgetésemet. A sikítás után már biztosan tudta, hogy ki hívhatott.

- Alice, halkabban – csóváltam meg a fejem, bár ezt ő nem láthatta.

- Nem gondoltam volna, hogy ma már ott is alszol nála – mondta őszintén.

- Szüksége volt rám és láthatóan már jobb színben is van – mosolyogtam Lisára. – De mielőtt bármi félreértés is lenne belőle, csak aludtunk! – mondtam olyan komolyan, amennyire csak tudtam. Liz megforgatta a szemeit, majd lassan felült az ágyban és kimászott a takaró alól. Párszor végighúzta az ujjait a hajában, majd elindult a szoba ajtaja felé.

- Ha gondolod, akár be is jöhetsz – hallottam meg fáradt hangját.

- Ne haragudjatok – kért bocsánatot azonnal Alice. – Csak tényleg nem tudtam, merre lehet Peter – mentegetőzött.

- Hát, amint látod, itt van – mutatott az ágyra Liz, amikor beértek a szobába. – Egyéb kérdés? – vonta fel a szemöldökét, majd leült mellém az ágy szélére és az ujjaival a halántékát kezdte masszírozni.

- Ami azt illeti, van – vigyorodott el Alice.

- Ez miért nem lep meg? – simítottam végig finoman Liz hátán. Láthatóan nem volt éppen jó formában, Alice pedig csak még jobban lefárasztotta.

- Szeretném elrabolni Betty-t egy-két órácskára – nézett ránk boci-szemekkel. - Be kellene szerezni neki a szülinapi bulira egy új ruhát – lelkendezett.

- Ne haragudj, Alice, de ez ma tényleg nem fog menni – ellenkezett azonnal Liz. – Be kell mennünk még a rendőrségre és ezt szeretném ma elintézni. Utána pedig nem hinném, hogy lesz még erre időm és energiám. Egyébként is, tökéletesen jó lesz egy már meglévő ruhám is. Nem kell még egyet felsorakoztatnod a szekrényemben. Jut is eszembe, akár el is viheted azokat a kihívó darabokat, amiket megvettél nekem – mondta hirtelen. Én csak értetlenül kapkodtam közöttük a tekintetem. – Tudod, amiket az elmúlt három hét alatt sikerült betuszkolnotok Ashley-vel és Nikkivel a ruháim közé – nézett rá szúrósan.

- Azt hittük, örülni fogsz majd neki – mentegetőzött azonnal, lebiggyesztve az ajkait.

- Jaj, ne nézz így rám! – takarta el Lisa a szemeit.

- Hogyan?

- Tudod te azt nagyon jól – sóhajtotta. – Viszont tényleg nem mehetek ma veled vásárolgatni.

- Oké, megértettem. Akkor majd máskor – szökkent oda hozzánk, majd egy puszit nyomott Liz arcára. – További szép napot! – kacsintott rám. - Remélem, sikerrel jártok a rendőrségen.

Két másodpercen belül el is tűnt, ahogy szinte kiviharzott a szobából.

- Biztosan készen állsz rá? – simítottam végig újra Liz hátán.

- Igen, már sokkal jobban érzem magam – csúszott hátrébb az ágyon mosolyogva. – Köszönöm, hogy itt maradtál velem – fogta meg a kezemet hálásan.

- Ez csak természetes – nevettem halkan.

- Hm… azért ezt a reggelt jobban is el tudtam volna képzelni – sóhajtotta. – Mondjuk, hogy egy csókkal ébresztesz, nem pedig telefoncsörgéssel – kuncogott ő is.

- Majd legközelebb – kacsintottam rá, mire csak még jobban nevetni kezdett.

- Nem szeretnél ma este is itt maradni? – harapott zavartan az alsó ajkába. – Legalább amíg Adamet le nem csukják.

- Szívesen maradok, de… mitől félsz még? – ültem hozzá kicsit közelebb, hogy az állát fölemelhessem.

- Nem akarok még egyszer találkozni vele, de tudom, hogy úgyis muszáj lesz – sóhajtotta gondterhelten.

- Csak egyetlen egyszer, és én közben végig melletted leszek. Nem kell tőle félned – mosolyogtam rá bíztatóan.

- Köszönöm – döntötte a vállamra a fejét.

Miután még kicsit bíztattam őt, lassan készülődni kezdtünk, ezért én visszamentem a szobámba. Nem telt bele sok időbe és már készen is voltam, de nem akartam őt rögtön lerohanni, így inkább csak leültem az ágyam szélre. Talán jót fog tenni neki egy kis magány. Még mindig aggasztja a mai nap, de többet én már nem tudok tenni érte. Csak foghatom a kezét és bíztathatom.

Még vártam körülbelül negyed órát, majd gyorsan magamra vettem a kabátomat és a szobája felé vettem az irányt. Ahogy bekopogtam hozzá, gyors léptek zaja hallatszódott át az ajtón, majd nem sokkal később ki is nyitódott előttem.

- Készen vagy? – kérdeztem türelmesen.

- Igen, csak még újra átnézem a táskámat, nehogy elfelejtsek valamit.

- Az igazolványaidon kívül másra nem nagyon lesz szükséged – lepődtem meg.

Megfogta a karomat és beljebb húzott a szobába, mire én becsuktam magam mögött az ajtót.

- Nálam van először is a nyaklánc – nézett rám jelentőség teljesen. – Valamint még jó pár régi emlék, amit most visszaadok neki. Én már úgysem veszem a hasznukat.

- Miért nem dobtad ki őket eddig? – kérdeztem lágyan, mielőtt még elfordult volna.

- Nem tudom… talán abban reménykedtem, hogy idővel utánam jön majd és könyörögni fog, hogy fogadjam vissza. Akkor akartam mindezt nekivágni annak a csinos kis pofijának, amikor a bocsánatomért könyörög – szusszantott bosszúsan a végén. – De hogy azóta miért nem szabadultam meg tőlük, azt magam sem tudom. Ez emlékeztetett a múltamra, ami erősebbé tett. Ha megváltam volna tőlük, talán idővel elfelejtettem volna, hogy min kellett keresztül mennem.

- Akkor most miért teszed ezt mégis?

- Tulajdonképpen ez a nyaklánc csak arra volt jó, hogy ha nagyon magam alatt vagyok, ez eszembe juttatja, hogy ennél sokkal nehezebb napokat is túléltem már. Most viszont már nincsen rá szükségem, mert… hogyan is tudnám ezt jól megfogalmazni… Most már van más, amiért tudom, hogy érdemes kitartanom – mosolygott fel rám őszintén. – Jó hatással vagy rám.

- Ennek örülök – pusziltam meg a homlokát. – És ugyanez fordítva rám is igaz. Sokkal felszabadultabbnak érzem magam veled, mint eddig bárkivel.

Miután Liz átnézte még a táskáját, együtt indultunk le a szálloda parkolójába.

- Nem lesz gond a fotósokkal? Ha jól tudom, még mindig itt vannak – figyelmeztettem őt.

- Nincsen hátsó kijárat? – húzta el a száját. – Ha nem muszáj, inkább most nem mennék ki eléjük.

- Ha jól tudom, a személyzet másik bejáratot használ – böktem a fejemmel a porta felé. Miután megkérdeztük a pultnál, hogy használhatnánk-e azt az ajtót, ő készségesen kiengedett minket, de közölte, hogy vissza már nem tudunk ott jönni, mert mindig bezárják. Megköszöntük a segítséget, majd kiléptünk az épületből. – Tedd föl a napszemüvegedet! – mondtam halkan Liznek. – Valahogy még el kell jutnunk a kocsimig.

- Biztosan nem látnak majd meg minket? – harapott az ajkába.

- Nem, egyáltalán nem biztos – tettem fel a baseball-sapkát a fejemre -, de nincsen más választásunk – fordultam felé, miután kicsit kileselkedtem az épület mögül. Visszafordulva felé, megfogtam a pulcsijának a kapucniját, majd lassan az arcába húztam. Ugyanígy tetem az enyémmel is, majd átkaroltam a derekát. – Gyere – indultam el az utca felé.

- Nem lesz neki feltűnő, hogy sántítok? – kérdezte halkan.

- Ha szerencsénk van, akkor nem veszik észre – adtam rövid csókot az ajkaira, majd kiléptünk a járdára.

Leszegett fejjel indultunk el a parkoló felé, ahol a kocsim állt. Nem volt túl messze, de a fotósok és riporterek könnyen észrevehettek volna, ha fölismernek minket. Már csak pár méterre voltunk az autótól, amikor egy hangos kiáltás teljesen megfagyasztotta mellettem Lisát.

- Ott vannak!

Ahogy a hátunk mögé pillantottam, elhűlve láttam, hogy az egész tömeg megindult felénk. Ha ezek itt körbevesznek minket, akkor egy jó darabig nem tudunk majd szabadulni. Azonnal a kocsihoz ugrottam és kinyitottam az anyósülés felöli ajtaját. Még éppen az utolsó pillanatban sikerült becsuknom Liz mögött a kocsiajtót, mert a túloldalra már nem tudtam átjutni. Körbevettek minket a fotósok és riporterek és szinte mozdulni sem bírtam az arcomba nyomuló kamerák és mikrofonok miatt.

- Igaz a hír, hogy Jennie Garth-ot, a feleségét, az egyik kollégájáért hagyta ott? – kérdezte az egyik.

Mély lélegzetet vettem, és csak ezután válaszoltam. Inkább elmondok nekik mindent, amit szabad, csak hagyjanak már békén minket.

- Nem, ez nem igaz – feleltem határozottan, de kellően szűkszavúan.

- A nő, aki most magával van, Reaser, igaz? – jött a következő kérdés.

- Igen, ő van itt velem, de nem szeretne most kérdésekre válaszolni.

- És mi a helyzet a lányával, Luca-val? – tért vissza az előző témához egy másik.

- Jennie-vel él.

- Mi történt pontosan Reaser-rel? – jött a következő kérdés és én már kezdtem belezavarodni a témaváltogatásokba, pedig ez nem szokott előfordulni. Valamint kezdett az is bosszantani, hogy mindünket csak a vezetéknevén szólították. Egy kissé tárgyiasításnak éreztem már a Pattinson, Stewart, Reaser és Facinelli megszólításokat. Mindeközben próbáltam egyre közelebb jutni a vezetőülés felöli ajtóhoz, de mivel a körém gyűlő emberek ezt nem nagyon engedték, hirtelen ötlettől vezérelve feltámaszkodtam a motorháztetőre és azon csúsztam át a másik oldalra. A riporterek igencsak meglepődtek, a fényképezőgépek pedig eszeveszett kattogásba kezdtek. Azonnal kinyitottam az ajtót, majd bevágódtam az ülésre. Azt már nem merték megkockáztatni, hogy esetleg rájuk csapjam a kocsiajtót, de azért pár kép még elkattant kívülről. Azonnal a helyére tettem a kulcsot, majd hangosan felpörgettem a motort. Azt már tényleg nem akarhatták, hogy elüssem őket, így inkább szépen utat engedtek nekünk. Bár azt tudtam, hogy amikor visszaérünk, még szembe kell néznünk velük, most próbáltam inkább az elkövetkezendő órákra koncentrálni. Azon ráérünk később is gondolkodni, hogy miként védjük majd ki a támadásokat.

Halvány, bíztató mosolyt küldtem Liz felé, miközben finoman megszorítottam a kezét.

- Nem sokon múlt – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Valóban, de most már nem kell aggódnod.

- Nem volt semmi, ahogy megoldottad – elismerően mosolyodott el végre ő is.

- Néha kell valami szaftos kép is az újságokba és cikkekbe – vontam meg nevetgélve a vállamat, majd a továbbiakban inkább a vezetésre koncentráltam.

Novella - 2. rész ...És persze egy kis születésnap! :D

Sziasztok!

Sajnos fejezettel most nem tudok szolgálni, mert egy kissé magam alatt vagyok mostanában, így az ihlet sem nagyon akart jönni. A következőt romantikus fejezetnek szántam, amit jelen pillanatban nem hinném, hogy össze tudnék hozni :/ Na, de nem is ez a lényeg. A mai nap legalább egy kicsit jobban indult, hiszen ma van a mi Peter-ünk 38. születésnapja! :) Nahát, meg sem látszik rajta :P Ennek örömére pedig hoztam nektek a novellából egy újabb részletet :) Amiben most már ő maga is benne lesz, hiszen milyen születésnap lenne ez nélküle? ;) Holnap nem leszek itthon, úgyhogy a megígért képek hétfőn jönnek :) Jó olvasást! Várom a véleményeket :)
Szóval, Boldog születésnapot Peter! - Bár valószínűleg ezt ő úgysem látja majd :)

Az új tanév

- Mi ez? – vontam össze a szemöldököm.

Becky megforgatta a szemét és csak azután válaszolt. Mintha nekem tudnom kellene, hogy mi ez az izé…

- Kokain – felelt egyszerűen.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Jól hallottad.

- De hát miért mutatod ezt nekem? – értetlenkedtem.

- Jaj, Liz, mindent úgy kell a szádba rágni? Ez segítene neked – magyarázta. – Végre elfelejthetnéd a fájdalmaidat egy kis időre. Csak próbáld ki és meglátod, milyen hatékony – nyújtotta közelebb.

- Te megőrültél – keltem ki magamból. – Én ezt nem veszem be! – jelentetem ki határozottan. Ha valamit, hát azt biztosra tudtam, hogy én ebbe nem fogok belemenni.

- Hát jó, te tudod – vonta meg a vállát. – De ha bármikor megváltozna a döntésed, csak szólj.

- Ne aggódj, ez nem fog előfordulni – morogtam az orrom alá. – Neked is le kéne szokni róla – néztem a szemébe. A pupillái most a szokottnál is tágabbak voltak, pedig nem volt olyan sötét az autóban. Még annak ellenére sem, hogy az ablakok árnyékolt üvegből voltak.

- Tudod, hogy ez nem ilyen könnyű – grimaszolt. – Annyiszor megpróbáltam már, de egyszerűen képtelen vagyok rá.

- Te tudod, a te döntésed. Kinyitnád az ajtókat? – kérdeztem.

- Persze – sóhajtott beletörődően.

Amint megtehettem, kiszálltam a kocsiból és visszamentem a házba. Ezek után nem sok kedvem volt Becky-vel lenni és ezt ő is így gondolhatta, mert már nem jött vissza. Visszadőltem az ágyamra, és fájdalmasan felnyögtem. Nesze nektek barátok! Akikről azt hittem, örökre a barátaim maradnak, most cserbenhagytak. Nem is tudom, mikor beszéltem utoljára Jennie-vel vagy Saraval. És aki most törődik velem - már ha lehet így fogalmazni, mikor drogot akar adni nekem -, az pedig egy káros szenvedély áldozata.

Mélyet sóhajtottam, mikor éreztem, hogy lefolyik az első könnycsepp az arcomon. Mivel érdemeltem ezt ki? Miért kellett anyának itt hagynia minket? Miért fáj ez ennyire? Annyi miért, és én egyikre sem tudom a választ.

Az évnyitó napja, ami egyben az első tanítási napot is jelentette, hamar eljött. Szinte csak kettőt pislogtam, és már ott álltam a többiek között, szomorú arccal és egyedül… A barátnőim mintha már tudomást sem akarnának venni rólam, elfordultak. Mintha valami fertőző betegségben szenvednék, amit már csak azzal is elkaphatnának tőlem, hogy rám néznek. Csendesen fogadtam a részvéteket az osztálytársaimtól és a tanároktól. Már mindenki tudott a balesetről az egész iskolában, így minden ember, aki csak elment mellettem és felismert, sajnálkozó pillantással mért végig.

Miután felmentünk az osztályterembe, hogy a tanárunk megtartsa a szokásos évnyitó beszédét, megpróbáltam annyira összehúzni magam a padban, amennyire csak tudtam. Nem akartam felnézni. Tudtam, hogy mindenki engem bámul, szinte lyukat égetve a hátamba, de ha bárkinek is meglátnám a sajnálatot a szemében, akkor biztosan nem bírnám ki sírás nélkül. Az egyetlen, aki ebben a helyzetben segíthetett volna rajtam, az Becky volt, de ő köztudottan kihagyta minden évben az első napokat. Végül is, itt még úgysem történnek érdekes dolgok, de most nagy szükségem lett volna a támogatására. Még azt sem fogtam fel, mikor a tanár bemutatta nekünk az új osztálytársunkat. Már tavaly tudtuk, hogy jön egy új tanuló hozzánk, és mind azon csodálkoztunk, hogy ki az a hülye, aki az utolsó évét másik gimnáziumban akarja eltölteni. Hát, én nem voltam kíváncsi rá.

Az első óránk végeztével, ami idő szerint tulajdonképpen a harmadik volt, mindenki kivonult a teremből és elindult az első, tanterv szerint megtartott órájára.

- Elizabeth! – szólt utánam a tanár. Megtorpantam, majd visszafordultam felé. – Fogadd őszinte részvétemet a szüleid halála miatt – lépett hozzám közelebb.

- Köszönöm, Mr. Holmberg – biccentettem komoran.

- Várj! – szólt ismét utánam, mikor már éppen távozni akartam. - Ha úgy érzed, hogy valakivel beszélned kéne az érzéseidről, bátran fordulj hozzám. Lehetőségeimhez mérten próbálok majd segítni.

- Köszönöm, de azt hiszem, erre nem fog sor kerülni. Becky-vel mindent tökéletesen meg tudunk beszélni.

- Becky? Mármint Rebecca Pope? – vonta föl a szemöldökét csodálkozva.

- Igen – bólintottam. – Mintha megtaláltam volna a másik felemet. Ráadásul ő végig mellettem volt, míg az úgynevezett „barátnőim” felém sem néztek.

- Hát, rendben – felelt tétovázva. – Azért, ha bármire szükséged lenne, nyugodtan szólj.

- Köszönöm – biccentettem ismét, majd kifordultam a folyosóra.

Az utam azonnal a lánymosdóhoz vezetett. Éreztem, hogy a tanár szavaira újra megtört bennem a gát, ami eddig visszatartotta a könnyeket, és nem akartam a folyosón elsírni magam. Így hát besiettem az első vécébe, amit megláttam. Bent a tükörnél Jennie állt, mellette Sara-val. Egy pillanatra megtorpantam. A baleset óta nem beszélgettem velük négyszemközt, így ez a helyzet most meglepett.

- Szia – köszöntek flegmán.

- Sziasztok! – suttogtam elszaladva mellettük. Nem értettem, miért néznek rám ilyen megvetően. Mielőtt azonban még bementem volna az egyik fülkébe, visszafordultam feléjük. Muszáj volt még egy kicsit erősnek maradnom, így egy mély levegő után szólaltam csak meg. – Mondjátok csak, miért kerültök engem? Mit tettem, amiért a nyáron egyszer sem jöttetek el hozzám? Azt hittem, barátnők vagyunk. Szükségem lett volna rátok, de ti cserbenhagytatok. Miért? Mit követtem el ellenetek? – szegeztem rájuk a pillantásomat a tükrön keresztül.

- Hogy mit? – nevetett fel Jennie, miközben felém fordult. – Nem tudom, feltűnt-e neked, de az egész nyaradat azzal a Rebeccával töltötted. Mi szükséged lett volna ránk, ha találtál magadnak új barátnőt?

- Szóval ez a baj? – hüledeztem. – Azért annyira ne szálljatok el magatoktól. Miért kell amiatt lefikázni valakit, mert másként öltözködik és viselkedik, mint a többi lány?

- Liz, az a lány egy őrült – nevetett fel most Sara. – Nem mondhatod komolyan, hogy képes voltál egyáltalán szóba állni vele?

- Ha adtatok volna neki egy esélyt, hogy megismerjétek, nem így vélekednétek róla. Egyébként, ha igazi barátnők lettetek volna, akkor mellettem vagytok, mikor szükségem van rátok, és nem érdekel titeket, hogy ki mással barátkozok még. Azt hittem, számíthatok rátok, de csalódtam bennetek. Tudtam Jennie, hogy te nem törődsz mással, csak a hírneveddel, és nem süllyedsz le alacsonyabb színvonalra. De attól még, hogy Becky a barátnőm, neked nem kellett volna barátkoznod vele. Úgy tűnik, én is csak addig voltam jó neked, amíg ép voltam és segítettem neked az iskola ribijeinek élére állni. Most már látom, hogy rossz döntés volt ez részemről. Téged kellett volna akkor úgy kicikizni, mint ahogyan azt ti teszitek most Rebeccával. De ha már emiatt le is néztek engem, azért még nem kéne úgy tenni, mintha levegő lennék. Te pedig, Sara, vigyázz, mit csinálsz, mert rövid úton te is a pincében végzed majd mellette.

Azzal sarkon fordultam és becsaptam magam mögött a fülke ajtaját. Hangtalan sírásba burkolózva dobtam le a táskámat a földre, majd hátamat a falnak döntve reszkettem tovább.

- Mekkora egy cafka – mondta gúnyosan Jennie. – Nem is értem, mit esznek rajta a fiúk. Bár köztudottan csak a szexért jöttek össze vele. Mennyire gáz már, hogy még mindig szűz – nevetett.

- Én becsülöm őt ezért – vágott közbe Sara, amire felpattantak a szemeim. – Talán neked sem egy házibuliban, valami ismeretlennel kellett volna elveszítened – mondta lesajnálóan.

- Pont te mondod, aki egy nála kétszer annyi idős faszival feküdt le?

- Nem mondtam, hogy én tiszta vagyok. Pont ezért becsülöm Lizt. És, ha most megbocsátasz, megyek órára.

Hallottam még egy ajtócsukódást, majd rövid csönd következett. Tudtam, hogy Jennie még bent van, amit az is bizonyított, hogy a következő pillanatban csattant a tenyere az ajtón. Összerezzentem és még jobban összehúztam magam.

- Remélem, most örülsz. Ezzel sikerült neki is leírnia magát. Viszlát az órán, nyomorék – „köszönt” el, majd kiment ő is a mosdóból.

Elővettem egy zsebkendőt a táskámból, majd megtörölgettem vele a szemeimet. Nekem is indulnom kéne, ha nem akarok elkésni. Márpedig nem akarok, úgyhogy gyorsan össze kell drótoznom magam. A mai napra éppen elég volt ennyi sírás, nem kell még egy ilyen kitörés.

Felvettem a földről a táskámat, majd kiléptem a fülkéből és a tükrök elé sétáltam. A szemeim vörösek voltak a sírástól. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Most mindenki látni fogja, hogy én vagyok a szegény, szerencsétlen lány, aki elvesztette a szüleit, és a szünetekben a vécében sírdogál.

Mély levegőt vettem, majd kiléptem a folyosóra. Szinte ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy egy kemény valami oldalról nekem ütközik, mire elvesztve az egyensúlyomat, elestem. Éreztem, hogy sajog a könyököm, amiért ráestem, de ami ezután feltűnt, az az volt, hogy az a bizonyos valaki, akivel összeütköztem, tulajdonképpen pontosan rajtam fekszik. A súly hirtelen eltűnt rólam, mire lassan kinyitottam a szemeimet.

- Ne haragudj. – Az enyémbe fúródó sajnálkozó szempár egyszerűen ámulatba ejtett. Még sosem láttam ennyire gyönyörű íriszeket. – Megsérültél? Fáj valamid? – A kérdések kiszakítottak a mélázásomból.

- Csak kicsit a könyököm, de egyébként semmi – válaszoltam halk hangon. – Neked nem esett bajod? – pillantottam rá, miközben felültem, és a karomat kezdtem dörzsölgetni.

- Nem, jól vagyok. Ne haragudj, hogy neked rohantam. Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor még mászkálnak a folyosókon.

- Semmi gond, tulajdonképpen jól vagyok. De te mit keresel itt? Az órák már régen elkezdődtek. Melyik terembe tartottál?

Erre a kérdésre kissé furcsán nézett rám, de végül feltornászta magát guggoló helyzetbe, majd miután összeszedte a táskámat és a mappáit, a kezét nyújtotta felém.

- A 102-es termet kerestem – felelte. – Tudod, új vagyok még itt, és nem ismerem annyira a sulit – magyarázta, miközben talpra állított engem. – Elizabeth, ugye? – nézett rám kérdőn.

- Várjál csak, 102-es? Nekem is… Honnan tudod a nevemet, ismerlek? – néztem rá kétkedve.

- Hát, így szemtől szemben még nem találkoztunk, de én vagyok az új osztálytársatok – válaszolt kissé meglepetten. – Peter – mutatkozott be, halkan kuncogva.

- Jaj, ne haragudj, nem nagyon figyeltem, amikor a tanár bemutatott téged – szabadkoztam. – Gyere, mert a végén még leszedik a fejünket a késésért – intettem neki, hogy kövessen, majd sietős léptekkel elindultam a folyosón.

- Te miért nem indultál el időben a terembe? – sietett mellém kíváncsian.

- A… khm… a mosdóban voltam – feleltem kissé zavartan.

- Nem lehet valami könnyű most neked – nézett rám. – Miért viselkednek így veled a lányok az osztályban? A fiúk azt mondták, jó fej csaj vagy…

- Olyannal barátkoztam, akit ők nem kedvelnek – adtam meg a rövid választ a kérdésére.

- És emiatt szemétkednek? – csodálkozott.

- Rossz dolgok történtek rossz időben – sóhajtottam.

- A szüleid halála… de ez hogy tartozik ide? – lepődött meg.

- Az segített nekem a legrosszabb napjaimon, akire soha, legmerészebb álmaimban sem számítottam volna. Vele még nem találkozhattál, mert ő ma nem jött suliba, de majd meglátod, hogy ő teljesen más, mint a többiek. Visszahúzódóbb és nem nagyon barátkozott itt eddig senkivel, ezért mindenki piszkálta őt. És még enyhén fogalmaztam. A lényeg, hogy Jennie ezt nem értékelte, így most én lettem az új célpont, akit cseszegethet.

- Csak egy lány miatt? – csodálkozott.

- Igen, de pszt, itt vagyunk. Ez a 102-es – mutattam a mellettünk levő ajtóra.

- Köszi, hogy elkísértél, és még egyszer ne haragudj, amiért fellöktelek. A blúzod is piszkos lett – csóválta meg a fejét.

- Ugyan – legyintettem. – A mai nap ennél rosszabb már úgysem lehetett volna. És még ez a „találkozás” volt a fénypontja – sóhajtottam, majd benyitottam a terembe. – Elnézést Mrs. Nichols, csak…

- Az én hibám volt – vágott közbe Peter. – Még új vagyok itt és eltévedtem, Elizabeth pedig volt olyan kedves és elkísért.

Hálásan pillantottam hátra rá, majd gyorsan visszakaptam a tekintetem a tanárnőre.

- Semmi gond, tulajdonképpen még nem kezdtünk bele, de Mr. Facinelli, szerezzen be egy térképet. Maga pedig, Miss. Reaser, egy zsebórát. Még a másik épületből sem telik ennyi időbe, amíg ideérnek – nézett rám szúrósan. – Üljenek le!

Hátramentem az egyik üres padba, majd meglepetten tapasztaltam, hogy Peter leült mellém. Kérdő tekintettel néztem rá, de ő csak megrázta a fejét. A többiek is mind csodálkozva néztek a kettősünkre. Én a már „jól bevált” trükköt alkalmaztam. Lehajtottam a fejem és az előttem levő könyvet bámultam, amit az előbb vettem elő a táskámból.

- Vajon mit csinálhattak ők ketten? – hallottam meg nem messze tőlem a sugdolózást. – Nézd, még Liz blúza is piszkos.

- Nem tudom, talán tényleg csak összefutottak valahol – vonta meg a vállát a másik. Két paddal előttünk beszélgetett két lány. Legalább most már tudom, hogy nem mindenki hisz el minden mesét Jennie-nek.

- Szerinted igaz az, amit Jen mondott Lizről? – kérdezte újra az első.

- Mármint micsoda?

- Hogy Rebeccával barátkozik újabban… Tiszta őrült az a lány…

A pad alatt ökölbe szorítottam a kezemet mindaddig, míg meg nem éreztem rajta Peter érintését. Alig ért hozzám, de én összerezzentem és ösztönösen arrébb húzódtam tőle.

- Nem tudom, majd holnap meglátjuk… - zárta le a témát a másik.

Az óra hátralevő része eseménytelenül telt. A tanárnő az idei anyagot vázolta fel nekünk nagy vonalakban. Nem figyeltem oda, pedig eléggé szükségem lett volna rá. Ha tényleg a biosszal akarok tovább tanulni, akkor jól kell teljesítenem.

Ahogy kicsengettek, az osztályban mindenki halk neszezésbe kezdett. A tanárnő végül kiadta a végszót, és az osztály egy emberként sietett ki a teremből. Egyedül Peter pakolt mellettem egy kicsit lassabban.

- Hé, haver, jössz már? – szólt oda neki Robert.

- Mindjárt megyek – fordult feléjük. – A focipályánál találkozunk.

Visszafordult hozzám és egy pillanatig fürkésző tekintettel méregetett engem.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak meg akartalak nyugtatni. De ne foglalkozz velük.

- Én már rég nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólam mások – sóhajtottam. – Inkább csak az zavar, hogy Jennie így bánik velem. Pedig nekem köszönheti minden egyes sikerét, amit elért ebben az iskolában – bosszankodtam. Furcsa érzés volt, hogy ennyire megnyíltam neki, hiszen még nem is ismertem őt. Mégis úgy gondoltam, hogy megbízhatok benne ilyen téren. Ha ő is cikizni akarna engem, már megtette volna Nem egyszer lett volna rá lehetősége. Bár, még nem ismeri Becky-t… Majd holnap úgyis kiderül, mit gondol valójában.

- Mi lesz a következő órád? – kérdezte hirtelen.

- Angol – feleltem, miután egy pillantást vetettem az órarendemre. – Méghozzá Mr. Jonsonnal.

- Akkor ott találkozunk – mosolygott rám, majd kisietett a teremből.

Képtelen voltam visszamosolyogni, de ezt ő már úgysem láthatta. Eltűnt az osztályterem ajtaja mögött és én egyedül maradtam.

Lassú léptekkel haladtam végig a folyosókon. Ez volt az egyik legrosszabb a végzősök évében… Az órák mindig az épületek két legmesszebbi pontján levő termekben voltak. Nem értem, miért nem oldották ezt meg rendesen. Út közben elkanyarodtam a szekrényemhez is, hogy a táskámat lecseréljem a mappámra, majd tovább indultam. Jóval a becsöngetés előtt beértem a terembe, így elfoglaltam ugyanúgy az egyik leghátsó padot és rádőltem a lapjára. Csak akkor eszméltem föl, amikor felhangzott a csöngő és hirtelen tudatosult bennem, hogy elaludtam. Nem is lepődtem meg annyira ezen, hiszen hetek óta nem aludtam rendesen. Most viszont csak még fáradtabbnak éreztem magam ettől.

Legnagyobb csalódásomra, vagy inkább meglepettségemre, Peter most nem mellém ült. Küldött felém egy bocsánatkérő pillantást, de ezzel már rögtön megértettem, hogy mi történt. Valamit biztosan mondtak neki rólam, amiért ő most nem jön ide mellém. Bár, jobban is teszi, mert a végén még őt is úgy basztatnák, mint engem.

Lemondóan sóhajtottam. Az utóbbi időben még jobban rászoktam a csúnya szavakra, pedig már eddig sem voltam valami szép beszédű. Úgy tűnik, az idegesség ebben a formában is hatással van rám.

A nap további része eseménytelenül telt. Peter többet nem jött oda hozzám, ami csak igazolta a gyanúmat. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy végre valaki Becky-n kívül is meg tudná érteni a helyzetemet. De nem várhatom el tőle, hogy miattam, egy lány miatt, akit még csak alig ismer, Jen hülyeségeinek tegye ki magát.

Fáradtan dőltem végig az ágyamon és a szemeim azonnal le is csukódtak. Annyira fáradtak éreztem magam, hogy rögtön el is nyomott az álom. Csak Becky ébresztgetésére tértem magamhoz. Nem tudtam, hány óra lehetett, de a szobában már teljes félhomály volt.

- Minden rendben? Nagyon nyúzottnak tűnsz – vizslatott Rebecca a tekintetével.

- Rossz napom volt – ültem fel sóhajtva az ágyon. – Hány óra van? – ásítottam.

- Fél tíz – válaszolt egyszerűen. – Liz, biztos, hogy nincs nagy baj? – nézett a szemembe fürkészően.

- Csak Jennie – sóhajtottam.

- Mit csinált? – ült le mellém együtt érzően.

- Egyik szünetben bementem a mosdóba és ős is bent volt Sara-val. Flegmán odaköszöntek nekem, mire én konkrétan rákérdeztem, hogy mi a baja velem, hiszen nem ártottam neki. Meg, hogy nekem köszönheti a jó hírét a suliban. Csakhogy ő nem gondolta volna, hogy lesüllyedek a te szintedre, és már nem vagyok méltó a barátságára – morogtam.

- Ezt mondta? – csodálkozott.

- Nem teljesen, de… igen – bólintottam rá.

- Figyelj, ha miattam ennyi bajod van, akkor nem muszáj…

Megráztam a fejem.

- Ez nem miattad van. Azt hiszed, Jennie-ben van annyi lélek, hogy vigasztaljon engem, ha rossz napom van? Mert szerintem nincs. Nincsen értelme ennek az egésznek. Olyan hülye kifogásokat keres, hogy szerintem inkább csak lerázni akar a nyakáról, és most végre megkapta rá a lehetőséget. Csak azzal nem számolt, hogy ennyi idősen már nem olyan hülyék az emberek, hogy mindent elhiggyenek neki. Sara is inkább az én irányomba hajlott és visszaszólt neki.

- És mi történt még? Milyen az új srác? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve.

- Hát, először azt hittem, tök jó fej, meg minden. Mikor jöttem ki a mosdóból, véletlenül nekem jött és mindketten a padlón kötöttünk ki. Váltottunk pár szót, aztán elkísértem őt a teremig, mert már késésben voltunk. Órán pedig mellettem ült, pedig tudta, hogy miért viselkednek másképp velem most a többiek. Óra végén még mondta is, hogy majd a következő órán találkozunk, de a nap hátra levő részében már oda sem jött hozzám. Úgyhogy ennyit erről. Valamit biztos elhitettek vele a többiek.

- Szóval még egy nyomorék…

- Hát, én inkább nem mondok rá semmit. Azon kívül, hogy nem szólt hozzám az utolsó három órán, egész normális volt. Talán ő nem lesz benne Jen hülyeségeiben. Olyan lesz, mint a fiúk nagy része, akik nem Jennie talpnyalói. Ők csak kívülről figyelik az eseményeket. Tudod mit? – sóhajtottam végül gondterhelten.

- Hm?

- Van még abból a… abból, amit mutattál? – néztem rá várakozóan.

- Igen… - felelt tétován -, de biztos, hogy ez jó ötlet? – bizonytalanodott el hirtelen.

- Jaj, Becky, a múltkor még te ajánlottad, én pedig most semmire sem vágynék jobban, csak egy kis boldogságra.

- Hát jó – komolyodott el az arca, majd el is tűnt a szobám ajtajában.

Megtörten rogytam vissza az ágyra. Nem kis erőfeszítésembe került Becky előtt megjátszanom magam, de nem akarom, hogy újra ennyire összetörtnek lásson. Talán nem is olyan szörnyű ez a dolog… Becky is boldog tőle, akkor én miért ne lehetnék az?

- Itt is vagyok – sietett be hozzám, gondosan becsukva és bezárva maga mögött az ajtómat.

Ezután csak tettem, amit Rebecca kért. Amint a szervezetembe került az anyag, máris jobb közérzetem lett a tudatra, hogy ez „jót” fog tenni. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, amitől már hosszú hónapok óta teljesen elidegenedtek a vonásaim.

- Na, ezt már szeretem – bólintott barátnőm.

Másnap reggel fáradtan és letörten ébredtem. Olyan nyúzottnak éreztem magam, mintha csak egy órát aludtam volna az éjjel. Megdörzsöltem a szemeimet, majd nagy nehezen feltápászkodtam az ágyamból.

- Becky? – néztem körül bizonytalanul.

A következő pillanatban kirobbant a szobám ajtaja.

- Á, Liz, végre felébredtél! – mosolygott rám vidáman.

- Hány óra van?

- Fél hét – felelte.

Fáradtan nyögtem egyet.

- Úgy érzem magam, mint aki mindjárt szétesik – panaszkodtam a halántékomat dörzsölgetve.

- Mert kezd kiürülni az anyag a szervezetedből. Hozzak még?

- Ne! Te megőrültél? Nem azért kértem, mert rá akarok szokni, hanem mert szükségem volt rá – fakadtam ki felháborodva.

- Jó-jó, nyugi, csak kérdeztem – emelte védekezően maga elé a kezeit. – Higgadj le, ez is csak mellékhatás – nyugtatgatott.

- Persze… Téged még sosem láttalak idegesnek.

- Az elején én sem bírtam valami jól. Aztán az idő múlásával már kezdett állandósulni a hangulatom. A drogosok éppen ezért szokták folytatni. A leszokás fájdalmas dolog és ezért ingerültebb leszel. Sokan ezért választják a „könnyebb” utat. De ha te nem akarsz többet, akkor várd meg, amíg kiürül a szervezetedből, és akkor jobban leszel.

- Az mennyi idő? – rogytam vissza az ágyamra.

- Így a kezdetekben? Nem tudom, még nem ismertem olyat, aki csak kipróbálta… Én vagyok a bandánk legutolsó tagja, szóval…

- És a bátyád esetleg nem tudná megmondani? Vagy a többiek? – próbálkoztam. A fejfájástól már úgy éreztem, menten szétrobban a fejem.

- A bátyám elérése valószínűleg azért több időbe telne. A srácokat pedig majd legközelebb megkérdezem. De lehet, hogy két nap alatt már semmi bajod sem lesz.

Aznap késve értünk az iskolához. Kapkodva pakoltam be a felesleges cuccaimat a szekrényembe. Megfordulva egy nem várt személybe ütköztem.

- Peter… - makogtam csodálkozva. – Mit keresel te itt?

- Téged vártalak – felelt őszintén. – Látom, jobban vagy... Sajnálom, amiért tegnap annyira kerültelek, csak…

- Talán a távolságtartásod segített – jegyeztem meg szkeptikusan, félbevágva ezzel a megkezdett mondatát.

- Mi van veled? Tegnap annyira…

Kérdő tekintettel néztem rá.

- Normális voltam? Vagy mást akartál mondani? Esetleg szánalmas… nyafogós…

- Nem, tegnap olyan közvetlen voltál. Azt hittem, segítségre van szükséged.

- És ezért gondoltad, inkább elkerülsz engem? Hát köszönöm Peter, ha ezt a lépést te helyesnek ítélted meg, akkor nincs szükségem a segítségedre.

- Félre réted – kezdett el mentegetőzni.

- Igen? Azt hiszem, ez elég egyértelmű volt – rántottam ki a csuklómat a szorításából.

- Elizabeth, én szeretném, ha jóban lennénk – próbálkozott újra.

- Én viszont nem akarok olyan barátot, akire ennyire nem lehet számítani. Tudtad, mennyit piszkálnak már így is engem, de te még rátettél egy lapáttal.

- Nem így akartam… – kezdett bele újra.

- Elég, Peter, nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra – léptem el mellette, majd elindultam az osztályunk felé. Csak remélni mertem, hogy most nem lesz közös óránk, de sajnos nem lett szerencsém. A fejem még mindig iszonyatosan fájt, és dühösen lépkedtem végig a folyosókon. Mikor végre odaértem, felrántottam az ajtót és feldúltan beszáguldottam a terembe. A tanár még szerencsére nem volt ott, így ledobtam magam a már megszokott hátsó padba és a mappámat tüntetőleg a mellettem levő székre dobtam, hogy Peter le ne üljön mellém. Ám ez a nap ezek szerint eléggé szar lesz. És ma még Becky-vel is kevesebb óránk lesz közös.

Peter odasétált mellém és az asztalra támaszkodott.

- Nem érdekel, ha az egész osztály hallja, én akkor is el fogom mondani – kezdett bele kissé közelebb hajolva hozzám.

- Azt kétlem – böktem a háta mögé a fejemmel. A tanár éppen ekkor lépett be a terembe.

- Mr. Facinelli, kérem, foglaljon helyet Miss. Reaser mellett – szólt Mr. Pickens.

Peter diadalittasan elmosolyodott, majd feltette a padra a mappámat és leült mellém. Tüntetőleg elfordultam tőle és tekintetemet a tanárra szegeztem. Ám a fejfájás egyre csak rosszabbodott és a végén már nem bírtam ki, hogy el ne dőljek a padon.

- Jól vagy? – súgta oda nekem Peter, pár perc elteltével.

- Jobban lennék, ha nem ülnél itt mellettem – morogtam. – Minek kellett ezt csinálnod?

- Miss. Reaser, megosztaná velünk is azt a nagyon fontos dolgot, amivel nem tud várni az óra végéig? – kérdezte a tanár. Először nem szólaltam meg, csak elfordultam Petertől. – Halljuk!

- Csak nem érzem magam valami jól, Tanár úr – sóhajtottam.

- Ez esetben, menjen le az iskolaorvoshoz. Mr. Facinelli biztosan szívesen elkíséri – mondta a tanár.

- Köszönöm, de egyedül is odatalálok – nyomtam vissza Petert a székére, majd gyorsan távoztam a teremből.

Tudtam, hogy nem mehetek le az orvoshoz, mert biztosan kiszúrná, hogy mi történt, így a lánymosdó felé siettem. A fejem egyre jobban sajgott és úgy éreztem, mindjárt elájulok. Aztán egyszer csak, ott a folyosó közepén, összeestem. Homlokomat a hideg kőhöz nyomtam, hogy enyhítsem az égető érzést, ami némileg segített és már nem is szédültem annyira. Óvatosan feltápászkodtam a padlóról, majd lassan eltántorogtam az eredeti célomhoz. Beestem az egyik fülkébe, majd kicsit nyújtózkodva magamra zártam az ajtót. Tudtam, hogy nem maradhatok ott egész nap, így elővettem a mobilom és írtam egy SMS-t Rebeccának. Nem sokkal később jött is a válasz rá. „Máris indulok! Hol vagy?”

Miután megírtam neki a választ, a fejemet nekidöntöttem az ajtónak. A szemeimet már alig bírtam nyitva tartani és a világ csak úgy forgott velem. Óráknak tűnő percek elteltével végre nyitódott a vécé ajtaja és meghallottam Becky hangját.

- Liz, hol vagy? – kérdezte aggódóan.

- Itt – nyögtem, miközben egy kézzel felnyújtózva kinyitottam a zárat.

- Te jó ég! Szörnyen nézel ki – kerekedtek el a szemei.

- Azt hiszem, mindjárt elájulok – suttogtam fájdalmasan. – Nem bírom már ezt a fejfájást. Nem tudsz rá valami gyógyszert adni?

- Sajnálom, de erre nem hatnak a közönséges fájdalomcsillapítók – rázta a fejét csüggedten.

- Akkor adj nekem abból a porból – mondtam. – Az majd jó lesz.

- Liz, biztosan ezt akarod? – kérdezte tétován. – Nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet…

- Igen, biztos, csak add már – nyögtem elfúlóan.

Ő gyorsan előkapott a zsebéből egy kis hengerszerű valamit, majd kinyűlt felém a kupakját levéve, közelebb emelte az arcomhoz. Meglepetten tapasztaltam, hogy ezután valami a számhoz ért és, ha nem tudtam volna, hogy Becky nem használ rúzst, most azt hittem volna, hogy éppen ki akar festeni engem.

- Kell pár perc, amíg hatni kezd – tájékoztatott.

Kissé megnyugodva dőltem vissza az ajtónak. Eltelt körülbelül öt perc, és a fejfájásom végre kezdett enyhülni, míg végül már egész elviselhető volt.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. – Mi volt ez az izé?

Csak megrázta a fejét, majd fölhúzott a padlóról.

- Szájfény, amibe bele volt keverve, de erről senkinek nem beszélhetsz! Saját találmány. Remélem, nem lesz többet erre szükség.

- Menjünk haza – ajánlottam. – Engem kiküldtek az óráról, mert rosszul lettem. Majd azt mondjuk, hogy találkoztunk a folyosón, és te hazakísértél.

- Oké, gyere – bólintott, majd kézen fogott és elindultunk az iskola hátsó kijáratához. Átlopóztunk a parkolóba, majd beültünk Becky kocsijába. – Figyelj – kezdett el kotorászni a táskájában -, ezt még a bátyámtól kaptam. Igazi profi darab – vett elő egy ugyanolyan szájfényt, amilyen a vécében is volt nála. – Inkább ne használd, ha nem muszáj. A legjobb az lenne, ha pár napig nem jönnél suliba, amíg kihevered ezt az egészet – nyújtotta át nekem.

- Nem futamodok meg – ráztam meg a fejem határozottan. – Majd holnap veszek be rá a fejfájásra valamilyen gyógyszert. Ez pedig a tied, nem vehetem el – tiltakoztam.

- Igen, az enyém, én viszont neked adom – nyomta bele a tenyerembe. – Nekem van ezen kívül másik is.

- Miért tartasz többet is magadnál? Nem félsz, hogy lebuksz vagy valami?

- Mert sejtettem, hogy szükséged lesz rá – vonta meg a vállát óvatosan.

- Te tudtad, hogy nem fogom kibírni a suliban?

Lassan bólintott.

- Remek – bosszankodtam. – Szólhattál volna előbb is.

- Annyira határozott voltál és nem tudtam biztosra – mentegetőzött. – Én csak annyit tudok, hogy a leszokás fájdalmas. Arról fogalmam sem volt, hogy már egy adag is ilyen súlyos következményekkel jár.

- Még szerencse, hogy ma már voltál suliban.

- Máshoz is fordulhattál volna rajtam kívül.

- Tessék? - lepődtem meg. – Mégis kihez?

- Kayla is a csoportunk tagja – felelt egyszerűen.

- Kayla? Mármint Ewell? – vontam össze a szemöldököm. Feltűnt már, mennyire hasonló a viselkedése Beckyé-hez, de abba még bele sem gondoltam, hogy esetleg amiatt van, mert ő is drogozik.

- Igen, lehet, hogy neki fel is tűnt a viselkedésváltozásod.

- De hát sosem látlak titeket együtt – hoztam fel egy eléggé gyenge érvet.

- Mert nem valami jó a viszonyunk. Berágott rám, amiért összejöttem Stevennel, mivel ő akarta megszerezni magának.

- Milyen Steven?

- Nem érdekes, hosszú történet – legyintett, miután megállt a házunk előtt.

- Nálunk alszol ma este? – fordultam felé. Annyi kérdésem volt még hozzá.

- Persze, miért is ne – mosolyodott el.

Ez volt az első éjszaka, amikor végre nem kellett a gondjaim miatt szenvednem. Becky-vel végignevettük az éjszakát, és én csak reggel döbbentem rá, hogy az iskolát teljesen elfelejtettem, ahogy minden bajomat is. A fejfájásom teljes egészében elmúlt, ami csak még nagyobbat dobott rajtam.

Mosolyogva öltöztem át reggel. Becky szintén jó kedvű volt, de ezt be tudtam annak, hogy végre engem sem csak sírni meg bánkódni lát. És be kell, hogy valljam, élvezem ezt az érzést.

Az iskolához érve Rebeccával az oldalamon lépkedtem az osztálytermünk felé. A mai napon az összes óránk közös volt, tehát teljes ellentéte lesz a tegnapinak. Na, ez már tökéletes kezdés.

- Látom, már sokkal jobban vagy – mosolygott rám.

- Jót tett a sok nevetés – bólintottam. – Örülök, hogy nálunk maradtál éjszakára.

- Liz! – Peter zihálva került meg minket, majd állt meg előttünk.

- Mondjad – néztem rá flegmán.

- Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam – kérlelt.

- Nincs mit megmagyaráznod, Peter – ráztam meg a fejem. – És már tegnap is világosan a tudtodra adtam szerintem, hogy nem vagyok rád kíváncsi.

Pár másodpercig álltam a tekintetét, majd Becky-hez fordultam.

- Gyere, lúzerekre nem vagyok kíváncsi – indultam el újra.

- Talán Jennie-nek mégis igaza volt – mondta még halkan Peter. Nem foglalkoztam vele. Higgyen, amit csak akar, engem többé nem érdekel mások véleménye.

Bár rosszul éreztem magam a viselkedésem miatt, nem akartam azt az örömet megadni az iskola többi tanulójának, hogy elgyengülök. Peter nem teljesen érdemelte meg a kifakadásomat, de azt jól tudtam, hogy ilyen barát nekem nem kell.

- Pedig úgy tűnik, bejössz neki – jegyezte meg Becky.

- Igazán? Szépen mutatja ki. Akkor talán nem kellett volna elkerülnie.

- Igazad van – bólintott rá. – Bár valld be, más érvet nem tudsz felhozni ellene.

Nem foglalkoztam Rebecca hülyeségeivel. Még csak alig ismerem Petert. Kizárt, hogy tetszek neki.

Az ötödik óránk után együtt indultunk el az ebédlőbe. Nem igazán lepett meg, hogy Jennie máris lecsapott Peterre. A fiú ugyanis már az ő asztaluknál ült, két másik sráccal együtt. Rájuk sem néztem, ahogy elhaladtam mellettük, de meghallottam Jennie gúnyos hangját.

- Látod, nem is foglalkozik veled. Nem érdemes utána futkosnod, mert ő ilyen. Mindig is ilyen volt. Úgyis mindig mindenkit leráz magáról. Neki csak a szexre kellenek a pasik.

Szorosan összeszorítottam az ajkaimat, nehogy visszaszóljak neki. Nem fogok az egész ebédlő előtt elkezdeni ordibálni vele, mert abból most csak én jönnék ki rosszul. Mindenki azt hiszi, hogy egy hülye picsa vagyok. Hát jobb, ha Peter is ezen a véleményen lesz, és akkor végre békén hagy engem. Nincs szükségem a bocsánatkéréseire. Inkább kenje rám az egészet, csak hagyjon békén végre.

Az ebéd után már csak egy óránk volt és indulhattunk is haza. Már ültem volna be a kocsiba, mikor a szemem véletlenül megtalálta Petert. Viszont nem egyedül. Ott volt mellette Jennie is és egymás száján lógtak. Hát ennyit Becky feltevéséről, hogy tetszek Peternek. Ha neki Jennie kell, hát egészségére. Majd megtudja, ki az, akinek csak szexre kell egy fiú. Elfordítottam róluk a tekintetem, majd beültem Rebecca mellé a kocsiba.

Novella - 1. rész

Sziasztok!


Hát, ide is elérkeztünk :D Bár úgy ígértem, hogy csak akkor kezdek bele a novella feltevésébe, amikor már befejezettnek nyilvánítottam azt, mégsem tudtam addig várni :D Ebben közrejátszik most minden ki apróság, beleértve a BD-t is :D Valamint Winnie-vel és Carly-val is sokat beszélgettünk a napokban és már nem bírom magamban tartani :D Szóval most itt lenne az első része :) Előre láthatóan ugyanolyan hosszúságúak lesznek ezek, mint a rendes fejezetek, szóval kb. 8-9 oldal Word-ben :) Itt az első részben Peter még nem kerül bele és Liz is egészen más lesz először, mint ahogyan azt megszokhattátok tőle(m) :D A figyelmeztetéseket most ide is kiraknám, valamint utána majd a képet is hozzá, és már olvashatjátok is :D Remélem, tetszeni fog nektek :) Várom a véleményeket!


Puszi

U.i: Azt még megjegyezném, hogy előre láthatóan az egész Liz szemszögéből fog íródni :) És előre is bocsánatot kérek, amiért ilyen szomorúra sikerült a vége :/ A függővéget már meg sem említem :D

FIGYELMEZTETÉSEK (az egész történetre nézve, de részenként is foglak figyelmeztetni titeket):

- Helyenként előfordulhat benne durva nyelvezet.

- A neveken és egy-két tulajdonságaikon kívül nem kapcsolódik a valósághoz.

- Némi 18+-os korhatár! (Bár tudom, hogy ennek ellenére elolvassátok, ha érdekel titeket, de kötelességem szólni) :)

Ehhez a részhez a (nem túl) durva nyelvezetet és egy kis horrort emelnék ki. Aki nem bírja a rémtörténeteket, annak nem ajánlom!  Természetesen mind csak kitaláció! :D

„Boldogságot, örömet ígér, de eluralkodik rajtad, mint kórokozó és egyre jobban leköti a gondolataidat, az idődet és a pénzedet. Egyre távolabb űz a hűségtől és azoktól, akiket szeretsz.”

- Kislányom, ideje felkelned! – kopogott be anya a szobám ajtaján.

Morgolódva fordultam át a másik oldalamra.

- Mindjárt! – kiáltottam ki kissé rekedten.

Miért nem tud békén hagyni? Semmi kedvem nincs ahhoz a rohadt esküvőhöz. Meglesznek nélkülem is. Legalább addig sem kell jó pofiznom a többiek előtt azzal a féreggel, aki befurakodott a családunkba és csakis anya özvegyként kapott pénzére hajt. Hogy nem veszi észre, hogy csak kihasználja őt? Persze, mikor az én fiúügyeimről van szó, rögtön levág minden szitut. De mikor az ő életében vannak problémák, megbukik ez a tudománya.

- Beth, még el kell készülnöm a sminkemmel és a hajammal is, mielőtt felveszem a ruhát – nyitott be halkan a szobámba, ezzel elárasztva erős fénnyel a helyiséget.

- Lucy nem tud segíteni? – morgolódtam, ismét megfordulva az ágyban, miközben a takarót az arcom elé húztam.

- Ő ment el a ruhákért.

- És El? – fúrtam arcomat a párnába.

- Elena már régóta készen áll a fürdőszobában és arra vár, hogy végre csatlakozzunk hozzá és megmutathassa neked a sminkelési tudományát.

- Még öt percet. Kérleeeek! – nyögtem a párnába.

- Oké, de ha még akkor is az ágyban leszel, a húgoddal ketten fogunk kirángatni téged a szobából.

- Jó-jó, csak csukd már be az ajtót! Ez a világosság borzalmas.

Elnézően mosolyogva tett eleget a kérésemnek. Aztán meghallottam a folyosóról Elena hangját.

- Na, felkelt már a királylány? – gúnyolódott hangosan, hogy még csak véletlenül se engedhessem el a fülem mellett a mondatot.

- Liz éppen vámpírosat játszik – nevetett anya. – Nem akar kijönni a fényre – kuncogott.

Idegesen rúgtam le magamról a takarót és trappoltam el az ajtóig.

- Miért nem hagyjátok meg nekem legalább azt az öt percet? – förmedtem rájuk dühösen, majd átszáguldottam a fürdőbe, becsapva magam mögött az ajtót.

Beraktam a kedvenc CD-met a lejátszóba és föltekertem maxra a hangerőt. Ezután megnyitottam a zuhanyt és beálltam a forró víz alá, amitől némiképp lenyugodtam.

Mikor végeztem már a hajmosással is, elzártam a csapot és kiléptem a kabinból. Gyorsan fölvettem a köpenyemet, majd jól megdörgöltem a törölközővel a hajamat.

Aztán visszamentem a szobámba, majd fölvettem egy egyszerű melegítőt és egy pólót.

Ezután átmentem anyáékhoz a másik fürdőbe.

Hogy lehetnek ennyire élénkek, ilyen korai időpontban? Még csak tíz óra van, és az esküvő is csak négykor kezdődik.

Anya haja már kivasalva várta, hogy befejezzem az elkezdett munkát. Leválasztottam egy-egy tincset oldalról, hogy belekezdjek a dolgomba.

Egész hamar végeztem vele. „Csak” egy órámba tellett… De azért a mosolyért, amit anyától kaptam hálaként, mindenképpen megérte a fáradozásom.

- Köszönöm Kincsem – simogatta meg az arcomat. – Menj, készülődj te is, Elena innen már átveszi.

Az esküvő után…

- Aztán jók legyetek ám itthon! – ölelt végig mindhármunkat anya, mielőtt beszállt volna a kocsiba, ami a reptérre vitte őket. – El, Liz, fogadjatok szót Lucy-nak, rendben?

Engedelmesen bólintottunk, holott tudtuk, amint hazaérünk, mindenki megy a saját „dolgára”. Lucy a pasijához, Elena a barátnőihez, és én maradok otthon… egyedül. Talán átjönnének páran az osztályból egy bulira.

- Ti pedig vigyázzatok magatokra. És fényképezzetek sokat, mert egy kész élménybeszámolót várunk majd tőletek – nevetett a nővérem.

- Vigyázunk, és meglesz – bólintott John, átkarolva anya derekát. A hányinger kerülgetett ettől a mély, búgó hangtól, ahogy kimondta ezt a pár szót.

- Sziasztok! – intett még egyet felénk anya, majd beszállt a kocsiba. John követte őt.

Pillanatokon belül eltűntek az utca végén, lefordulva a főútra.

- Na, húzzunk – sóhajtott El. – Nyolcra Nináéknál kell lennem.

- Értem pedig fél nyolcra jön Gil – nézett Lucy az órájára. – Menjünk!

Amint beléptünk az ajtón, ki-ki ment a saját szobájába vagy a fürdőbe.

- Nem igaz! Hol marad már? – toporgott idegesen a nővérem. Legszívesebben leütöttem volna.

- Én elmentem! – jelentette ki Elena, majd a kabátját magára kapva, kirohant az ajtón. – Á, szia Gil! – hallottuk meg ismét a hangját. – Lucy már nagyon vár téged.

A hangja és a cipőjének kopogása pár másodperccel később teljesen elhalt. Ebben a pillanatban csöngettek. Nővérem rögtön fölugrott a kanapéról, ahol eddig ült, majd az ajtóhoz sietett.

- Szia, Édes! – ellágyult hangjától a hányinger kerülgetett. Bár én sosem voltam az a romantikus típus. Valószínűleg ez azért lehet, mert nem sok barátom volt eddig. Sőt! Két hónapnál tovább még egy kapcsolatom sem tartott. Ez persze mind azért volt, mert az összes fiúnak csak a szexen járt az esze. Egyikük sem volt képes felfogni, hogy egy hét után én még nem akarok lefeküdni velük. Ez volt az egyetlen dolog, amit nagyon is fontosnak tartottam magamban. A szüzességem. Nem fogom csak úgy odaadni az első szembejövő fiúnak. Bizarr, mi? Tizennyolc évesen még mindig szűz vagyok, és nem is nagyon tervezem, hogy ez egyhamar változni fog. Bár jobban örülök neki, hogy én nem vagyok az a mindenkivel összefekvő lány a végzősök közül. – Liz, elmentem! Majd jövök. Szia! – köszönt el, mielőtt becsukta volna maguk mögött az ajtót. Még hallottam, ahogy babrált a kulcsaival, majd egy kattanás jelezte, hogy a zár a helyére ugrott. Egyedül maradtam.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek most magammal. A legjobb barátnőim Dubai-ban vannak, így őket nem tudom áthívni, hogy tartsunk egy csajos estét. Nagyobb bulihoz, pedig nem nagyon van kedvem. Talán a mai éjjelt tölthetném ténylegesen egyedül. Semmi buli vagy hasonlók. Egy forró fürdő után rendbe hozom magam. Már épp itt az ideje, hogy ne csak másokkal törődjek, hanem magamra is szakítsak egy kis időt a megszokott napirendemben. Bementem a fürdőmbe, de az ajtót nyitva hagytam. Végül is, most úgyis csak egyedül vagyok itthon. Már épp kezdtem volna vetkőzni, mikor megcsörrent a mobilom. A kijelzőn egy olyan név villogott, akire még a leglehetetlenebb helyzetben sem számítottam volna.

- Szia Rebecca! – hangom eléggé fagyosan csengett.

- Szia Liz! Csak meg akartam kérdezni, hogy átmehetnék-e hozzátok egy kis csajos pizsipartira? – vidám hangja visszhangzott a telefonban.

Teljesen ledöbbentem és még egyszer ránéztem a kijelzőre, hogy tényleg Rebecca hívott-e. Nem hittem a szemeimnek.

- Hogy mondtad? – emeltem vissza a fülemhez a mobilomat.

Rebecca meglehetősen különc volt. Az iskolában még sosem láttuk másik lány társaságában. A tekintete mindig álmodozó és ködös volt, mintha egy másik világban lenne és a ruhái is rongyosak voltak az elhasználtságtól. El nem tudtam képzelni, hogy most miért akar eljönni hozzánk.

- Figyelj, tudom, hogy nem sokat beszélgetünk, sőt… de most én is egyedül vagyok itthon. A barátaim bulizni mentek – magyarázta. Milyen furán hangzott az ő szájából ez a két szó… barát és buli. Ha valaki mással történne meg ez, biztosan kiröhögném, mikor elmesélné nekem. Vagy csak én vagyok lemaradva? Talán Rebecca az elmúlt időszakban megváltozott?

- Rendben, gyere – mondtam végül rövid gondolkodás után. – Tudod, merre lakok?

- Persze! – vágta rá azonnal. – Mikor mehetek? – hangja izgatott volt.

- Úgy egy óra múlva megfelel?

Addigra én is megfürdök. Hosszú volt a mai nap anyáék utazása miatt.

- Igen! Akkor egy óra múlva nálatok. Szia! – azzal kinyomta a telefont.

Még percek múlva is csak döbbenten meredtem magam elé. Fogalmam sem volt, miért hívtam őt át. Talán csak azért, mert szükségem van valakire, akivel beszélgethetek. Megszoktam, hogy mindig van mellettem valaki, vagy fölhívhatom az egyik barátnőmet.

Lassú léptekkel elindultam a fürdőszoba felé. Bármennyire is jól esett volna, most nem fürödhettem órákig. Miután végeztem, felvettem a köpenyem és átmentem a szobámba. Mire felöltöztem és rendbe tettem magam, már le is járt az egy óra. Ebben a pillanatban csöngettek.

- Szia! – nyitottam ki az ajtót. – De pontos vagy. – Ahogy a szemeibe néztem, rögtön feltűnt, hogy most egyáltalán nem úgy csillog, mint ahogy azt már megszoktam.

- Szia! – legnagyobb meglepetésemre megölelt. – Hoztam mindent, ami kellhet – emelt föl vigyorogva egy szatyrot, amiben kisebb koccanásokkal követve dülöngéltek egymásnak az üvegek. – Mi az? – vonta fel a szemöldökét meglepett arcom láttán.

- Semmi – ráztam meg a fejem -, csak ez nem mindig a piáról szól.

- Ugyan! – legyintett. – Nem lehet sok olyan alkalom, hogy a szülők napokig nincsenek otthon. Ki kell használni az ilyen helyzeteket – azzal beljebb lépett. – Szép házatok van – állapította meg, miközben lerúgta a lábáról a cipőjét és körülnézett.

- Kösz – mondtam egyszerűen.

Intettem neki, hogy jöjjön utánam. Fölvezettem őt a szobámba. Én megálltam az ajtóban, mire ő tett néhány lépést befelé a „birodalmamba”. Megállt a szoba közepén, párszor körbefordult, majd rám nézett.

- Mennyi posztered van… - állapította meg mosolyogva. – Teljesen olyan a szobád, mint az enyém. Csak persze ezeknél én jóval eltérő előadókat hallgatok – vonta össze a szemöldökét -, de ezen könnyen segíthetünk.

- Nem akarok megváltozni – ellenkeztem azonnal, kissé felháborodva.

- Ugyan! – legyintett ismét. – Most komolyan… Paramore? Jason Derulo? Muse? – nézett újra a poszterekre. – Katy Perry? – háborodott fel a végére.

- Mi bajod van velük? – vontam fel a szemöldököm csípőre tett kezekkel. Kezdett eléggé sértő lenni a viselkedése.

- Jól van, na! Nem szarozom őket – sóhajtott a szemeit forgatva.

- Köszönöm – biccentettem. Reméltem is, hogy végre abbahagyja.

- Ő a barátod? – emelte föl az egyik képet az asztalomról. Azonnal kikaptam a kezéből, közben éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Ne haragudj! Jaj! Én… - kezdett bele a bocsánatkérésbe.

- A bátyám volt – szipogtam, közben kézfejemmel megtöröltem az arcomat. - Apával együtt meghalt egy súlyos betegségben öt évvel ezelőtt.

- Nagyon sajnálom.

- Nem érdekes – ráztam meg a fejem. – Nem tudhattad.

- Akkor térjünk át a pizsipartira – élénkült fel ismét. – Mit szólnál először egy kis horrorhoz? – terelte el a témát. – Aztán majd még kitaláljuk a továbbiakat – ajánlotta.

- Rendben – bólintottam. – Keressünk valamit – indítványoztam, miközben elindultam lefelé a nappaliba.

- Hm… Végső állomás… - vette kezébe az első DVD-ket. – Horrorra akadva… Eltakarítónő… Bár ez a kettő nem annyira ijesztő vagy véres – húzta el a száját. – Sikoly? – nézett rám kérdőn.

- Én azon már csak nevetni tudok – vigyorogtam. – Vagy százszor végignéztem már.

- Rémálom az Elm utcában… hm… ebben játszik az a jóképű színész is, nem? Azt hiszem, Kellan Lutz-nak hívják – vigyorgott. – Akkor ez sem lesz jó, mert előbb csorgatom a nyálam, mint hogy megijedjek – tette félre a DVD-t. – Á, Fűrész! – kiáltott fel még mindig vigyorral az arcán.

- Nyugodtan válogass csak – nevettem. – Én addig csinálok popcornt.

- Oké – válaszolt föl sem nézve a filmek közül –, de ha csörög a telefon, föl ne vedd! – vigyorgott rám ismét.

Megvártam a konyhában, amíg kipattog a kukorica, majd visszamentem a nappaliba.

- Na, sikerült választanod? – tettem le a kis asztalra a kukoricát.

- Ahha – vigyorgott szélesen. – Négyet is… - nevetett fel.

- És…? - vontam fel a szemöldököm.

- Tükrök 1. 2. vagy Átok 1. 2. Válassz!

- A Tükrök-ről nem hallottam valami sok jót eddig… - tétováztam. – De az Átok-ról sem…

- Esetleg még lehet a Paranormal Activity – mutatott fel egy ötödik filmet is. – Vagy a Nem fogadott hívás. Állítólag ez is elég ilyesztő.

- Legyen az Átok – döntöttem végül. – Már régen meg akartam nézni, de egyedül nem tudtam rávenni magam.

- Oké – bólintott, majd átnyújtotta nekem a filmet.

Beraktam a lejátszóba, majd lekapcsoltam az összes lámpát. Felkaptam a szekrényről a már megszokott zseblámpát és leültem Rebecca mellé a kanapéra.

- Az meg minek? – vonta fel nevetve a szemöldökét.

- Megszokás – kuncogtam én is. – Előfordult már, hogy horrorfilm közben történt egy-két furcsa dolog és ilyenkor nagyon jól jött.

- Hát jó – fordította tekintetét a tévé felé.

Elindult a film. Már az első mondatok után tudtam, hogy félelmetes éjszakánk lesz.

„Amikor valaki harag által hal meg, Átok születik. Az Átok a tett színhelyére száll. Aki találkozik vele, haragja által vész el.”

Az utolsó jelenetben halkan felsikkantottam - ahogy megjelent a fekete hajzuhatag a lány mögött - és szorosan markoltam bele a kanapé karfájába. Úgy álltam föl az eddigi helyemről, hogy közben egyfolytában a hátam mögé tekintgettem. Folyamatosan furcsa, krákogó hangokat hallottam, pedig ez nem volt jellemző rám.

- Ennek nem nézzük meg a második részét – jelentettem ki, miközben kivettem a DVD-t a lejátszóból.

- Egyetértek – bólintott rá azonnal.

- Akkor legyen a Paranormal Activity – vettem el egy másik filmet az asztalról. – Bár erről sem a legjobbakat hallottam.

- Az jó lesz – húzta fel maga alá a lábait.

- Na, ez is jól kezdődik – sóhajtottam föl a bevezető szöveg után, mire Rebecca felnevetett mellettem.

Kikerekedett szemekkel bámultam a képernyőt. Lehetetlen, hogy mindez megtörtént volna a valóságban is. Pedig pontosan ez állt a film elején a szövegben. Még hogy valódi felvételek alapján… Na persze! Meg hogy a rendőrök adták ki a felvételeket… Biztosan nem támogatnák egy ilyen horrorfilm megvalósítását. Ráadásul úgy hallottam, hogy kétféle befejezése is van, ami rögtön megdönti ezt a feltételezést.

- Mit szólnál egy-két rémtörténethez? – kérdezte kíváncsian, mikor vége lett a filmnek. – Nekem van pár eléggé jó…

- Rendben, bár már lehet, hogy ennyi horror is sok volt egy éjszakára – húztam föl én is a lábaimat. – Azért halljuk! – mosolyodtam el.

- Először a számomra kevésbé ijesztővel kezdem – vigyorodott el gonoszan. – Tudod, van az az iskola kint a város szélén. – Bólintottam. – Állítólag egyszer öt fiú szellemidézést tartott ott… - kezdte rejtélyesen. – Elhúztak minden függönyt, bezárták az ajtót és leültek a terem közepére, megfogva egymás kezét. Megbeszélték, hogy egyikük sem engedheti el a kezét a két mellette ülőnek. Ezután mindannyian becsukták a szemüket, és háromszor elmondták, hogy: Szellem, szellem, ha itt vagy, adj jelet! Mivel semmi hangot nem hallottak, fél perc múlva kinyitották a szemüket, kivéve az egyiket… Ugyanis az egyik fiú előrebillentett fejjel ült tovább és a hátából egy balta állt ki – mondta suttogva. – Azóta, ha valaki fölnéz annak a teremnek az ablakaira, a függönyök vagy hirtelen összehúzódnak, vagy már eleve összehúzva vannak – fejezte be rejtélyesen.

Erőteljes borzongás futott végig a testemen.

- Most tényleg rám ijesztettél – néztem rá egy pillanatra. – Tudtad, hogy én abba a suliba jártam?

- Nem, de még közel sincs vége – vigyorgott, amiből rögtön tudtam, hogy csak kitalálta ezt az egész szellemidézős sztorit. – Tudok még egyet.

- Biztos, hogy hallani akarom? – húztam összébb magam a kanapén.

- Ugyan! Annyira azért nem lehetett ijesztő az előző sem – nevetett. – Na, szóval… Volt egy kisfiú, akinek a szülei egyik este elmentek szórakozni, így a kisgyerek egyedül maradt otthon. Nem lehetett több nyolc évesnél. Volt egy kutyájuk is – itt nem kerülte el a figyelmem, hogy múlt időben beszélt. Bár ez lehetett amiatt is, hogy nem épp mostani a rémtörténet. – A fiú megtanította arra, hogy lefekvés után, mindig nyalja meg a tenyerét, hogy tudja, mindketten biztonságban vannak. És így is lett. A kisfiú lekapcsolta a lámpákat, befeküdt az ágyába, majd a kutya megnyalta a tenyerét. Egyszer csak halk csöpögésre figyelt fel. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Úgy gondolta, talán nyitva maradt a fürdőben az egyik csap, így kiment a fürdőszobába és gondosan elzárta azokat. Visszament a szobába, lefeküdt az ágyába, majd a kutya megnyalta a tenyerét. Nem sokkal később ismét hallotta a csöpögést. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Ismét fölkelt és most lement a konyhába, hátha ott folyik valamelyik csap, ezért ott is gondosan elzárta mindet. Ismét fölment a szobájába, lefeküdt az ágyába, majd a kutya megnyalta a kezét. Aztán megint felfigyelt a csöpögésre. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Már-már bosszankodva kelt föl az ágyából, kiment a kertbe, hátha a kerti csap csöpög, de ott sem talált semmi szokatlant. Azért gondosan elcsavarta ott is a csapot. Visszament a szobájába, lefeküdt az ágyába, majd a kutya ismét megnyalta a kezét. Nem sokkal később újra meghallotta a csöpögést. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Fülelt egy kicsit, hogy megfigyelje, honnan jön a furcsa hang. Hallotta, hogy sokkal közelebbről, mint amennyire a fürdő vagy a konyha van a szobájától. Egyenesen a szekrényéből jött. Fölkapcsolta a lámpát, majd lassan odament a ruhásszekrényhez. Kinyitotta az ajtót, mire meglátta benne a kutyáját felakasztva. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Csöpögött belőle a vér. A falra, pedig ez volt írva mellé, méghozzá vérrel: „Nem csak a kutya tudja megnyalni a kezedet.” – fejezte be suttogva.

Akaratlanul is megborzongtam. Még csak nem is az volt a durva, ami történt, hanem amit a gyilkos csinált. Mert persze az, hogy fölakasztja szerencsétlen kutyát, önmagában még nem akkora borzalom, bármennyire is rondának tűnik ez a gondolat. Viszont a tudat, hogy a gyilkos megnyalta a kisfiú tenyerét a kutya helyett, már annál hátborzongatóbb.

- Te honnan veszed ezeket a hülyeségeket? – borzongtam meg ismét a gondolatra.

- Én is úgy hallottam őket – vigyorgott. – De most egyelőre több nem is jut az eszembe – gondolkodott el.

- Az nem is baj – mondtam gyorsan.

- Mit szólnál egy kis lazítóhoz? – emelt föl egy üveget maga mellől.

- Legyen – bólintottam rá rövid tétovázás után. Egyszer én is szeghetek szabályt…

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem. Annyira nem lepett meg, hiszen az este egy részére még emlékszem…

Lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. A nappaliban feküdtem a kanapén, félig lelógatva oldalt a kezemet. Nagyot ásítva az órára néztem. Te jó ég! Már délután fél kettő van! Átaludtuk a fél napot. Tényleg! Rebecca merre lehet? Fölnéztem, és azonnal meg is láttam őt a fotelben, félig ülő, félig fekvő helyzetben. Még mélyen aludt.

Feltápászkodtam, majd kimentem a fürdőbe és megmostam hideg vízzel az arcomat. Csak akkor tűnt fel, hogy Elena és Lucy még nincsen itthon, mikor visszamentem a nappaliba és láttam, hogy a tucatnyi üres üveg szanaszét van a helyiségben. Egy hangos sóhaj után elindultam körbe, hogy összeszedjem őket. Az egyik Becky kezében volt és mikor megpróbáltam tőle elvenni, sikeresen fölébresztettem őt.

- Ne haragudj – dobtam a félig tele üveget a zsákba a többi közé.

- Hé, abba még volt! – panaszkodott.

- Ne mondd, hogy még most is piálni akarsz! Neked nem hasad szét a fejed?

- Attól még nem kell kidobni – morogta maga elé.

Pont mikor befejeztem a takarítást, érkezett haza Elena.

- Sziasztok! – köszönt be a nappaliba, mielőtt fölszaladt a szobájába.

- Szia! – kiáltottam utána.

- Ő a húgod? – vonta föl a szemöldökét Becky.

- Igen – bólintottam. – Elena.

- Mentem is – nézett be az ajtón ismét. – Randim lesz Jack-kel.

- Azt hittem, anyáék eltiltottak tőle – néztem rá felvont szemöldökkel. Persze tudtam, hogy pont ezért akarja kihasználni ezt a két hetet.

- Jaj, azt hittem, legalább te békén hagysz ezzel – forgatta meg a szemeit sóhajtva.

- Menjél! – vigyorogtam rá.

- Köszi! – futott oda hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Még nem tudom, mikor jövök.

- Csak vigyázz! – kezdtem őt az ajtó felé tolni

- Oké! Sziasztok! – azzal el is tűnt, majd néhány másodperc múlva csapódott mögötte az ajtó.

- Miért tiltották el őt a pasijától? – kérdezte Rebecca, mikor visszamentem a nappaliba.

- Elenát egyszer bent tartották suli után, mert ellógta az első két óráját – forgattam meg a szemeimet. – Ott ismerte meg Jack-et, ezért anyáék nem engedték neki, hogy vele találkozgasson, mert nem akarták, hogy rossz hatással legyen rá. Mintha nem lenne elég már az, hogy lóg a suliból.

- Ennyire rugalmatlanok a szüleid? – csodálkozott. Meg is értettem ezt a reakcióját a tegnapi este után…

- Eléggé – húztam el a számat.

- És ti ennyire betartjátok?

- Szerinted? – böktem a fejemmel a húgom után.

- Igen, én is pont erre értettem – nevetett fel. – És a nővéred merre van? Ha jól tudom, hárman vagytok testvérek.

- Pasizik – válaszoltam egyszerűen. – Nem hinném, hogy még ma hazajön.

Rebecca szinte egész nap nálunk volt. Rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan furcsa, mint amilyennek mindenki hiszi. Tök jól el tudtunk beszélgetni, ami nálam már eleve nagy szó volt. Nem is értettem, mi baja van vele mindenkinek. Attól még, hogy nem a legújabb divat szerint öltözködik, lehet valaki jó fej. Ráadásul ő még szép is. Nem értem, miért nem használja ki ezt az adottságát. Mondjuk, az is lehet, hogy csak más baráti társaságokban mozog. Talán az iskolán kívül nagyon is „ismert”, ezért nem zavarják őt a „menőbb” lányok beszólásai.

- És neked miért nincs pasid? – jött a következő kérdés. – Hiszen Jennie és…

- Attól még, hogy Jennie és Sara a legjobb barátnőim, egyáltalán nem kell ugyanolyannak lennünk.

- Ezek szerint akár még mi is lehetünk, ha nem is legjobb, de barátnők? – kérdezte izgatottan.

- Igen, úgy gondolom – bólintottam mosolyogva.

Már este nyolc körül lehetett, mikor egyszer csak csöngettek. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehetett az, mert Elenának és Lucy-nak is van kulcsa. Ahogy kinyitottam az ajtót, három férfi magasodott fölém.

- Jó estét, kisasszony! – köszönt az elől álló. – Billy Burke felügyelő vagyok a körzeti rendőrségtől, ők pedig a kollégáim – mutatkoztak be, mire szinte leesett az állam. Mit keres itt a rendőrség? – Ön bizonyára Miss. Reaser – nézett végig rajtam.

- Igen, Elizabeth Reaser – bólintottam, miközben kezet nyújtottam. – Miben segíthetek?

- A szüleiről, Mr. és Mrs. Davidson-ról lenne szó – tájékozatott. – De úgy vélem, ezt jobb zárt falak között megbeszélni.

Kikerekedett szemekkel nyitottam szélesebbre az ajtót.

- P… persze… jöjjenek csak beljebb – invitáltam be őket dadogva. Fogalmam sem volt róla, mit kereshetnek itt. Talán elkapták őket valami félreértés miatt? Vagy John, most hogy összeházasodtak, máris bajba keverte anyut?

- Köszönjük – biccentettek, miközben beljebb léptek.

Elvezettem őket a nappaliig, majd hellyel kínáltam a három férfit. Mindhármuk arca kemény és komoly volt. Semmit nem lehetett leolvasni róluk.

- Nos… miről lenne szó? – kérdeztem félve, miközben Becky összevont szemöldökkel ült le mellém.

A rendőr még egy ideig bámulta a… barátnőmet, majd belekezdett.

- Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy a szülei, John és Karen Davidson a délelőtt folyamán Rio de Janeiro-ban autóbalesetet szenvedtek, amelyben mindketten az életüket vesztették.

- Te… tessék? – hüledeztem. Nem akartam hinni a fülemnek. Biztos csak rosszul hallottam és igazából nem ezt mondta. – Hogy… hogy mondta? – ziháltam kétségbeesetten, miközben azért fohászkodtam, hogy igazam legyen és tényleg nincsen semmi baj.

- Részvétem – hajtotta le pár másodpercre a fejét a rendőr.

Azt hittem, menten elájulok. Nem! Ez nem történhetett meg!

Csak ültem a kanapén és magam elé meredtem. Nem bírtam felfogni az előbb hallottakat.

- Mi történt pontosan? – hallottam meg magam mellől Rebecca halk hangját. Közben éreztem, hogy két kar átölel, mire én a nyakába fúrtam az arcomat és kitört belőlem a zokogás.

- Egy részeg sofőr áthajtott a szembejövő autók sávjába és frontálisan ütközött a szülei autójával – válaszolt a rendőr.

Szóval nem az ő hibájukból történt. Pedig már ott volt a nyelvem hegyén John neve. Mégsem hibáztathatom őt mindenért.

A könnyeim csak nem akartak elapadni és még percek múlva is görcsösen szorítottam Becky pólóját.

- Miss. Reaser… - kezdte volna ismét a rendőr, de félbeszakították.

- Itt meg mi történt? – a meglepett, ismerős hangra összerezzentem. Sokan mondták már, hogy Lucy hangja nagyon hasonlít anyáéra. Bennem ez csak most tudatosult teljesen. – Liz! – sietett oda hozzám, majd leguggolt elém.

- Anya… - csak ennyit tudtam kinyögni.

- Mi történt anyával? – vált ijedtté a hangja.

- A… autó… balesetet szenvedtek – szipogtam akadozva. – Mindketten meg… meg… - de ezt a szót már képtelen voltam kimondani, ő mégis megértette már ennyiből is.

- Hogy… mi… micsoda? – döbbent meg. – Az nem lehet! Lehetetlen!

Lerogyott a másik oldalamra és csak nézett maga elé. Pont úgy, mint ahogyan én is pár perccel ezelőtt.

- Hogyan történt? – kérdezte most ő, megtörve ezzel a hosszú csendet.

- Frontális ütközés egy részeg sofőr miatt – válaszolta Rebecca.

A rendőrök lassan távoztak és mi ott maradtunk hárman a házban.

- Hol van Elena? – kérdezte hirtelen Lucy.

- Pasizik – sóhajtottam. – Felhívjam? – néztem rá félve.

- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Ez nem éppen telefon téma. Azt pedig nem hinném, hogy hazajönne csak azért, mert mi erre kérjük – motyogta még mindig a könnyeit törölgetve.

- Akkor megvárjuk, amíg magától hazajön.

- Azért megpróbálom haza hívni, hátha mégis sikerül – sóhajtott, miközben felállt mellőlem. – Fölmegyek a szobámba. Ha bármi van, csak szólj, de most egyedül szeretnék lenni.

- Rendben – suttogtam.

Még egy pillanatra mellém lépett és egyik karjával átölelt, majd elindult fel az emeletre.

- Akarod, hogy maradjak még? – kérdezte Becky, rövid tétovázás után.

- Nem lenne gond? – néztem rá kérlelően.

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét halványan mosolyogva. – Végül is, erre valók a barátnők… ha baj van, segítenek.

- Köszönöm – motyogtam hálásan.

Hihetetlen, milyen hirtelen vett száznyolcvan fokos fordulatot az életem. Először még itthon bulizunk Becky-vel, jól érezzük magunkat, az egész napot végigbeszélgetjük, aztán jönnek este a rendőrök és közlik, hogy mindez alatt John és anya autóbalesetet szenvedtek. Megborzongok, ha ebbe belegondolok. Talán ez volt a jel, hogy engedély nélkül buliztam, és nem mellesleg holt részegre ittam magam. De ekkora bűn lenne ez?

Hosszú ideig csak néztem magam elé. Teljesen kizártam a külvilágot és csak akkor eszméltem fel, amikor Becky hangja átszakította ezt a kemény falat, majd egy ismerős dallam is bekúszott a fülembe. Aprót ráztam a fejemen, majd egy rövid pillantást vetve a kijelzőre, felvettem a telefonom.

- Szia, El! – szóltam bele halkan.

- Szia, Liz! Nem tudod, miért keresett engem Lucy? Nemrég hívott, de én nem hallottam, most viszont ő nem veszi föl – magyarázta a helyzetet. – Hahó, Liz! Ott vagy? – kérdezte, miután még hosszú másodpercek elteltével sem válaszoltam.

- I… igen – dadogtam.

- Mi történt? – vált egyre aggódóbbá a húgom hangja. – Valami baj van?

- Haza kéne jönnöd… - kerültem ki az egyenest választ.

- De hát miért? – csodálkozott.

- Azt hiszem, ezt nem telefonban kellene megbeszélnünk.

- Máris indulok. De ugye nincs nagy baj?

- Csak gyere! – tértem ki újra a válaszadás alól. – De azért vigyázz hazafelé.

- Oké! Szia!

Én is elmotyogtam egy halk „sziát”, majd letettem a telefont.

Mikor Elena hazaért, neki is elmondtunk mindent. Döbbenten hallgatta végig a történteket és a végén egyszerűen csak lerogyott a padlóra.

- Miért történik ez? – zokogta kétségbeesetten.

Letérdeltem mellé és szorosan átöleltem őt. Még talán sosem voltunk ennyire egymásra utalva. Szülők nélkül három fiatal lány egy házban… Ebben a helyzetben ez több volt, mint kétségbeejtő. Remek nyári szünet lesz, ezt már előre látom…

A temetés után törtünk csak igazán mindannyian össze. Egyikünk sem hagyta el a házat, nem mozdultunk ki sehova. Mind a hárman csak feküdtünk a szobánkban az ágyunkon és meredtünk magunk elé. Csak néha jártunk le valami ennivalóért, amiből Becky és néhány rokonunk gondoskodott számunkra. Ez így ment másfél hónapig.

Ez a nap azonban más volt. Becky mosolyogva lépett be a szobámba. Na, igen, egyedül ő volt az, aki foglalkozott velünk. Közben megtudtam, hogy ő is elvesztette a szüleit, de akkor a piába temetkezett. Mindent megbeszéltünk egymással, így tudtam meg azt is, hogy drogozik, ami őszintén szólva, nem nagyon lepett meg. Ez alátámasztotta a furcsa tulajdonságait is.

- Ideje továbblépned, Liz – ült le az ágyam szélére. – Már csak két hét van vissza a nyárból.

- Inkább itt maradnék, amíg csak lehet – fúrtam az arcomat a párnába.

- Na, kérlek, mutatni szeretnék neked valamit – könyörgött, miközben megrázta a vállamat. – Nem fekhetsz itt a suli kezdetéig. Végzős leszel, az Istenért! Ez az év jóval hosszabb lesz a többinél az érettségik miatt. Bár a te jó jegyeiddel biztosan felvesznek, akárhova is jelentkezel. Na, gyere már! – unszolt.

- Rendben – sóhajtottam beletörődően. – Megpróbálom rendbe szedni magam, és indulhatunk.

- Oké – mosolyodott el még szélesebben.

Értékeltem az igyekezetét, hogy megpróbál kiszakítani a gyötrődésből, de valahol mélyen tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolga velem. Még egy fiú miatt is képes vagyok hetekig depresszióba zuhanni – még ha nem is volt komoly a kapcsolat. Ami pedig másfél hónapja történt, az annak a százszorosával is felér, sőt!

Miután a lehetőségekhez mérten rendbe szedtem magam, Becky kézen ragadott, és elkezdett kifelé húzni a szobából.

- Elárulod, hogy tulajdonképpen hová is megyünk? – kérdeztem, miközben próbáltam vele tartani a tempót.

- Csak ki a kocsihoz – felelt egyszerűen és következő pillanatban már nyitotta is ki előttem az autó ajtaját. – Ülj be, mindjárt jövök én is – tuszkolt be az ülésre, majd rám csapta az ajtót.

Hátrasietett a csomagtartóhoz és pár percig halk motoszkálás hallatszott a csomagtérből, majd halk csapódás és pillanatokon belül már bent is ült mellettem. A kezében szorongatott valamit, de olyan kicsi volt, hogy nem láttam jól, mi volt az.

- Mit akartál mutatni? – érdeklődtem.

Feltartotta a mutatóujját, majd bezárta belülről a kocsit és ismét felém fordult.

- Ezt – nyitotta ki felém a tenyerét, amin egy kicsi, fehér porral teli zacskó volt.