Novella - 2. rész ...És persze egy kis születésnap! :D

Sziasztok!

Sajnos fejezettel most nem tudok szolgálni, mert egy kissé magam alatt vagyok mostanában, így az ihlet sem nagyon akart jönni. A következőt romantikus fejezetnek szántam, amit jelen pillanatban nem hinném, hogy össze tudnék hozni :/ Na, de nem is ez a lényeg. A mai nap legalább egy kicsit jobban indult, hiszen ma van a mi Peter-ünk 38. születésnapja! :) Nahát, meg sem látszik rajta :P Ennek örömére pedig hoztam nektek a novellából egy újabb részletet :) Amiben most már ő maga is benne lesz, hiszen milyen születésnap lenne ez nélküle? ;) Holnap nem leszek itthon, úgyhogy a megígért képek hétfőn jönnek :) Jó olvasást! Várom a véleményeket :)
Szóval, Boldog születésnapot Peter! - Bár valószínűleg ezt ő úgysem látja majd :)

Az új tanév

- Mi ez? – vontam össze a szemöldököm.

Becky megforgatta a szemét és csak azután válaszolt. Mintha nekem tudnom kellene, hogy mi ez az izé…

- Kokain – felelt egyszerűen.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Jól hallottad.

- De hát miért mutatod ezt nekem? – értetlenkedtem.

- Jaj, Liz, mindent úgy kell a szádba rágni? Ez segítene neked – magyarázta. – Végre elfelejthetnéd a fájdalmaidat egy kis időre. Csak próbáld ki és meglátod, milyen hatékony – nyújtotta közelebb.

- Te megőrültél – keltem ki magamból. – Én ezt nem veszem be! – jelentetem ki határozottan. Ha valamit, hát azt biztosra tudtam, hogy én ebbe nem fogok belemenni.

- Hát jó, te tudod – vonta meg a vállát. – De ha bármikor megváltozna a döntésed, csak szólj.

- Ne aggódj, ez nem fog előfordulni – morogtam az orrom alá. – Neked is le kéne szokni róla – néztem a szemébe. A pupillái most a szokottnál is tágabbak voltak, pedig nem volt olyan sötét az autóban. Még annak ellenére sem, hogy az ablakok árnyékolt üvegből voltak.

- Tudod, hogy ez nem ilyen könnyű – grimaszolt. – Annyiszor megpróbáltam már, de egyszerűen képtelen vagyok rá.

- Te tudod, a te döntésed. Kinyitnád az ajtókat? – kérdeztem.

- Persze – sóhajtott beletörődően.

Amint megtehettem, kiszálltam a kocsiból és visszamentem a házba. Ezek után nem sok kedvem volt Becky-vel lenni és ezt ő is így gondolhatta, mert már nem jött vissza. Visszadőltem az ágyamra, és fájdalmasan felnyögtem. Nesze nektek barátok! Akikről azt hittem, örökre a barátaim maradnak, most cserbenhagytak. Nem is tudom, mikor beszéltem utoljára Jennie-vel vagy Saraval. És aki most törődik velem - már ha lehet így fogalmazni, mikor drogot akar adni nekem -, az pedig egy káros szenvedély áldozata.

Mélyet sóhajtottam, mikor éreztem, hogy lefolyik az első könnycsepp az arcomon. Mivel érdemeltem ezt ki? Miért kellett anyának itt hagynia minket? Miért fáj ez ennyire? Annyi miért, és én egyikre sem tudom a választ.

Az évnyitó napja, ami egyben az első tanítási napot is jelentette, hamar eljött. Szinte csak kettőt pislogtam, és már ott álltam a többiek között, szomorú arccal és egyedül… A barátnőim mintha már tudomást sem akarnának venni rólam, elfordultak. Mintha valami fertőző betegségben szenvednék, amit már csak azzal is elkaphatnának tőlem, hogy rám néznek. Csendesen fogadtam a részvéteket az osztálytársaimtól és a tanároktól. Már mindenki tudott a balesetről az egész iskolában, így minden ember, aki csak elment mellettem és felismert, sajnálkozó pillantással mért végig.

Miután felmentünk az osztályterembe, hogy a tanárunk megtartsa a szokásos évnyitó beszédét, megpróbáltam annyira összehúzni magam a padban, amennyire csak tudtam. Nem akartam felnézni. Tudtam, hogy mindenki engem bámul, szinte lyukat égetve a hátamba, de ha bárkinek is meglátnám a sajnálatot a szemében, akkor biztosan nem bírnám ki sírás nélkül. Az egyetlen, aki ebben a helyzetben segíthetett volna rajtam, az Becky volt, de ő köztudottan kihagyta minden évben az első napokat. Végül is, itt még úgysem történnek érdekes dolgok, de most nagy szükségem lett volna a támogatására. Még azt sem fogtam fel, mikor a tanár bemutatta nekünk az új osztálytársunkat. Már tavaly tudtuk, hogy jön egy új tanuló hozzánk, és mind azon csodálkoztunk, hogy ki az a hülye, aki az utolsó évét másik gimnáziumban akarja eltölteni. Hát, én nem voltam kíváncsi rá.

Az első óránk végeztével, ami idő szerint tulajdonképpen a harmadik volt, mindenki kivonult a teremből és elindult az első, tanterv szerint megtartott órájára.

- Elizabeth! – szólt utánam a tanár. Megtorpantam, majd visszafordultam felé. – Fogadd őszinte részvétemet a szüleid halála miatt – lépett hozzám közelebb.

- Köszönöm, Mr. Holmberg – biccentettem komoran.

- Várj! – szólt ismét utánam, mikor már éppen távozni akartam. - Ha úgy érzed, hogy valakivel beszélned kéne az érzéseidről, bátran fordulj hozzám. Lehetőségeimhez mérten próbálok majd segítni.

- Köszönöm, de azt hiszem, erre nem fog sor kerülni. Becky-vel mindent tökéletesen meg tudunk beszélni.

- Becky? Mármint Rebecca Pope? – vonta föl a szemöldökét csodálkozva.

- Igen – bólintottam. – Mintha megtaláltam volna a másik felemet. Ráadásul ő végig mellettem volt, míg az úgynevezett „barátnőim” felém sem néztek.

- Hát, rendben – felelt tétovázva. – Azért, ha bármire szükséged lenne, nyugodtan szólj.

- Köszönöm – biccentettem ismét, majd kifordultam a folyosóra.

Az utam azonnal a lánymosdóhoz vezetett. Éreztem, hogy a tanár szavaira újra megtört bennem a gát, ami eddig visszatartotta a könnyeket, és nem akartam a folyosón elsírni magam. Így hát besiettem az első vécébe, amit megláttam. Bent a tükörnél Jennie állt, mellette Sara-val. Egy pillanatra megtorpantam. A baleset óta nem beszélgettem velük négyszemközt, így ez a helyzet most meglepett.

- Szia – köszöntek flegmán.

- Sziasztok! – suttogtam elszaladva mellettük. Nem értettem, miért néznek rám ilyen megvetően. Mielőtt azonban még bementem volna az egyik fülkébe, visszafordultam feléjük. Muszáj volt még egy kicsit erősnek maradnom, így egy mély levegő után szólaltam csak meg. – Mondjátok csak, miért kerültök engem? Mit tettem, amiért a nyáron egyszer sem jöttetek el hozzám? Azt hittem, barátnők vagyunk. Szükségem lett volna rátok, de ti cserbenhagytatok. Miért? Mit követtem el ellenetek? – szegeztem rájuk a pillantásomat a tükrön keresztül.

- Hogy mit? – nevetett fel Jennie, miközben felém fordult. – Nem tudom, feltűnt-e neked, de az egész nyaradat azzal a Rebeccával töltötted. Mi szükséged lett volna ránk, ha találtál magadnak új barátnőt?

- Szóval ez a baj? – hüledeztem. – Azért annyira ne szálljatok el magatoktól. Miért kell amiatt lefikázni valakit, mert másként öltözködik és viselkedik, mint a többi lány?

- Liz, az a lány egy őrült – nevetett fel most Sara. – Nem mondhatod komolyan, hogy képes voltál egyáltalán szóba állni vele?

- Ha adtatok volna neki egy esélyt, hogy megismerjétek, nem így vélekednétek róla. Egyébként, ha igazi barátnők lettetek volna, akkor mellettem vagytok, mikor szükségem van rátok, és nem érdekel titeket, hogy ki mással barátkozok még. Azt hittem, számíthatok rátok, de csalódtam bennetek. Tudtam Jennie, hogy te nem törődsz mással, csak a hírneveddel, és nem süllyedsz le alacsonyabb színvonalra. De attól még, hogy Becky a barátnőm, neked nem kellett volna barátkoznod vele. Úgy tűnik, én is csak addig voltam jó neked, amíg ép voltam és segítettem neked az iskola ribijeinek élére állni. Most már látom, hogy rossz döntés volt ez részemről. Téged kellett volna akkor úgy kicikizni, mint ahogyan azt ti teszitek most Rebeccával. De ha már emiatt le is néztek engem, azért még nem kéne úgy tenni, mintha levegő lennék. Te pedig, Sara, vigyázz, mit csinálsz, mert rövid úton te is a pincében végzed majd mellette.

Azzal sarkon fordultam és becsaptam magam mögött a fülke ajtaját. Hangtalan sírásba burkolózva dobtam le a táskámat a földre, majd hátamat a falnak döntve reszkettem tovább.

- Mekkora egy cafka – mondta gúnyosan Jennie. – Nem is értem, mit esznek rajta a fiúk. Bár köztudottan csak a szexért jöttek össze vele. Mennyire gáz már, hogy még mindig szűz – nevetett.

- Én becsülöm őt ezért – vágott közbe Sara, amire felpattantak a szemeim. – Talán neked sem egy házibuliban, valami ismeretlennel kellett volna elveszítened – mondta lesajnálóan.

- Pont te mondod, aki egy nála kétszer annyi idős faszival feküdt le?

- Nem mondtam, hogy én tiszta vagyok. Pont ezért becsülöm Lizt. És, ha most megbocsátasz, megyek órára.

Hallottam még egy ajtócsukódást, majd rövid csönd következett. Tudtam, hogy Jennie még bent van, amit az is bizonyított, hogy a következő pillanatban csattant a tenyere az ajtón. Összerezzentem és még jobban összehúztam magam.

- Remélem, most örülsz. Ezzel sikerült neki is leírnia magát. Viszlát az órán, nyomorék – „köszönt” el, majd kiment ő is a mosdóból.

Elővettem egy zsebkendőt a táskámból, majd megtörölgettem vele a szemeimet. Nekem is indulnom kéne, ha nem akarok elkésni. Márpedig nem akarok, úgyhogy gyorsan össze kell drótoznom magam. A mai napra éppen elég volt ennyi sírás, nem kell még egy ilyen kitörés.

Felvettem a földről a táskámat, majd kiléptem a fülkéből és a tükrök elé sétáltam. A szemeim vörösek voltak a sírástól. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Most mindenki látni fogja, hogy én vagyok a szegény, szerencsétlen lány, aki elvesztette a szüleit, és a szünetekben a vécében sírdogál.

Mély levegőt vettem, majd kiléptem a folyosóra. Szinte ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy egy kemény valami oldalról nekem ütközik, mire elvesztve az egyensúlyomat, elestem. Éreztem, hogy sajog a könyököm, amiért ráestem, de ami ezután feltűnt, az az volt, hogy az a bizonyos valaki, akivel összeütköztem, tulajdonképpen pontosan rajtam fekszik. A súly hirtelen eltűnt rólam, mire lassan kinyitottam a szemeimet.

- Ne haragudj. – Az enyémbe fúródó sajnálkozó szempár egyszerűen ámulatba ejtett. Még sosem láttam ennyire gyönyörű íriszeket. – Megsérültél? Fáj valamid? – A kérdések kiszakítottak a mélázásomból.

- Csak kicsit a könyököm, de egyébként semmi – válaszoltam halk hangon. – Neked nem esett bajod? – pillantottam rá, miközben felültem, és a karomat kezdtem dörzsölgetni.

- Nem, jól vagyok. Ne haragudj, hogy neked rohantam. Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor még mászkálnak a folyosókon.

- Semmi gond, tulajdonképpen jól vagyok. De te mit keresel itt? Az órák már régen elkezdődtek. Melyik terembe tartottál?

Erre a kérdésre kissé furcsán nézett rám, de végül feltornászta magát guggoló helyzetbe, majd miután összeszedte a táskámat és a mappáit, a kezét nyújtotta felém.

- A 102-es termet kerestem – felelte. – Tudod, új vagyok még itt, és nem ismerem annyira a sulit – magyarázta, miközben talpra állított engem. – Elizabeth, ugye? – nézett rám kérdőn.

- Várjál csak, 102-es? Nekem is… Honnan tudod a nevemet, ismerlek? – néztem rá kétkedve.

- Hát, így szemtől szemben még nem találkoztunk, de én vagyok az új osztálytársatok – válaszolt kissé meglepetten. – Peter – mutatkozott be, halkan kuncogva.

- Jaj, ne haragudj, nem nagyon figyeltem, amikor a tanár bemutatott téged – szabadkoztam. – Gyere, mert a végén még leszedik a fejünket a késésért – intettem neki, hogy kövessen, majd sietős léptekkel elindultam a folyosón.

- Te miért nem indultál el időben a terembe? – sietett mellém kíváncsian.

- A… khm… a mosdóban voltam – feleltem kissé zavartan.

- Nem lehet valami könnyű most neked – nézett rám. – Miért viselkednek így veled a lányok az osztályban? A fiúk azt mondták, jó fej csaj vagy…

- Olyannal barátkoztam, akit ők nem kedvelnek – adtam meg a rövid választ a kérdésére.

- És emiatt szemétkednek? – csodálkozott.

- Rossz dolgok történtek rossz időben – sóhajtottam.

- A szüleid halála… de ez hogy tartozik ide? – lepődött meg.

- Az segített nekem a legrosszabb napjaimon, akire soha, legmerészebb álmaimban sem számítottam volna. Vele még nem találkozhattál, mert ő ma nem jött suliba, de majd meglátod, hogy ő teljesen más, mint a többiek. Visszahúzódóbb és nem nagyon barátkozott itt eddig senkivel, ezért mindenki piszkálta őt. És még enyhén fogalmaztam. A lényeg, hogy Jennie ezt nem értékelte, így most én lettem az új célpont, akit cseszegethet.

- Csak egy lány miatt? – csodálkozott.

- Igen, de pszt, itt vagyunk. Ez a 102-es – mutattam a mellettünk levő ajtóra.

- Köszi, hogy elkísértél, és még egyszer ne haragudj, amiért fellöktelek. A blúzod is piszkos lett – csóválta meg a fejét.

- Ugyan – legyintettem. – A mai nap ennél rosszabb már úgysem lehetett volna. És még ez a „találkozás” volt a fénypontja – sóhajtottam, majd benyitottam a terembe. – Elnézést Mrs. Nichols, csak…

- Az én hibám volt – vágott közbe Peter. – Még új vagyok itt és eltévedtem, Elizabeth pedig volt olyan kedves és elkísért.

Hálásan pillantottam hátra rá, majd gyorsan visszakaptam a tekintetem a tanárnőre.

- Semmi gond, tulajdonképpen még nem kezdtünk bele, de Mr. Facinelli, szerezzen be egy térképet. Maga pedig, Miss. Reaser, egy zsebórát. Még a másik épületből sem telik ennyi időbe, amíg ideérnek – nézett rám szúrósan. – Üljenek le!

Hátramentem az egyik üres padba, majd meglepetten tapasztaltam, hogy Peter leült mellém. Kérdő tekintettel néztem rá, de ő csak megrázta a fejét. A többiek is mind csodálkozva néztek a kettősünkre. Én a már „jól bevált” trükköt alkalmaztam. Lehajtottam a fejem és az előttem levő könyvet bámultam, amit az előbb vettem elő a táskámból.

- Vajon mit csinálhattak ők ketten? – hallottam meg nem messze tőlem a sugdolózást. – Nézd, még Liz blúza is piszkos.

- Nem tudom, talán tényleg csak összefutottak valahol – vonta meg a vállát a másik. Két paddal előttünk beszélgetett két lány. Legalább most már tudom, hogy nem mindenki hisz el minden mesét Jennie-nek.

- Szerinted igaz az, amit Jen mondott Lizről? – kérdezte újra az első.

- Mármint micsoda?

- Hogy Rebeccával barátkozik újabban… Tiszta őrült az a lány…

A pad alatt ökölbe szorítottam a kezemet mindaddig, míg meg nem éreztem rajta Peter érintését. Alig ért hozzám, de én összerezzentem és ösztönösen arrébb húzódtam tőle.

- Nem tudom, majd holnap meglátjuk… - zárta le a témát a másik.

Az óra hátralevő része eseménytelenül telt. A tanárnő az idei anyagot vázolta fel nekünk nagy vonalakban. Nem figyeltem oda, pedig eléggé szükségem lett volna rá. Ha tényleg a biosszal akarok tovább tanulni, akkor jól kell teljesítenem.

Ahogy kicsengettek, az osztályban mindenki halk neszezésbe kezdett. A tanárnő végül kiadta a végszót, és az osztály egy emberként sietett ki a teremből. Egyedül Peter pakolt mellettem egy kicsit lassabban.

- Hé, haver, jössz már? – szólt oda neki Robert.

- Mindjárt megyek – fordult feléjük. – A focipályánál találkozunk.

Visszafordult hozzám és egy pillanatig fürkésző tekintettel méregetett engem.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak meg akartalak nyugtatni. De ne foglalkozz velük.

- Én már rég nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólam mások – sóhajtottam. – Inkább csak az zavar, hogy Jennie így bánik velem. Pedig nekem köszönheti minden egyes sikerét, amit elért ebben az iskolában – bosszankodtam. Furcsa érzés volt, hogy ennyire megnyíltam neki, hiszen még nem is ismertem őt. Mégis úgy gondoltam, hogy megbízhatok benne ilyen téren. Ha ő is cikizni akarna engem, már megtette volna Nem egyszer lett volna rá lehetősége. Bár, még nem ismeri Becky-t… Majd holnap úgyis kiderül, mit gondol valójában.

- Mi lesz a következő órád? – kérdezte hirtelen.

- Angol – feleltem, miután egy pillantást vetettem az órarendemre. – Méghozzá Mr. Jonsonnal.

- Akkor ott találkozunk – mosolygott rám, majd kisietett a teremből.

Képtelen voltam visszamosolyogni, de ezt ő már úgysem láthatta. Eltűnt az osztályterem ajtaja mögött és én egyedül maradtam.

Lassú léptekkel haladtam végig a folyosókon. Ez volt az egyik legrosszabb a végzősök évében… Az órák mindig az épületek két legmesszebbi pontján levő termekben voltak. Nem értem, miért nem oldották ezt meg rendesen. Út közben elkanyarodtam a szekrényemhez is, hogy a táskámat lecseréljem a mappámra, majd tovább indultam. Jóval a becsöngetés előtt beértem a terembe, így elfoglaltam ugyanúgy az egyik leghátsó padot és rádőltem a lapjára. Csak akkor eszméltem föl, amikor felhangzott a csöngő és hirtelen tudatosult bennem, hogy elaludtam. Nem is lepődtem meg annyira ezen, hiszen hetek óta nem aludtam rendesen. Most viszont csak még fáradtabbnak éreztem magam ettől.

Legnagyobb csalódásomra, vagy inkább meglepettségemre, Peter most nem mellém ült. Küldött felém egy bocsánatkérő pillantást, de ezzel már rögtön megértettem, hogy mi történt. Valamit biztosan mondtak neki rólam, amiért ő most nem jön ide mellém. Bár, jobban is teszi, mert a végén még őt is úgy basztatnák, mint engem.

Lemondóan sóhajtottam. Az utóbbi időben még jobban rászoktam a csúnya szavakra, pedig már eddig sem voltam valami szép beszédű. Úgy tűnik, az idegesség ebben a formában is hatással van rám.

A nap további része eseménytelenül telt. Peter többet nem jött oda hozzám, ami csak igazolta a gyanúmat. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy végre valaki Becky-n kívül is meg tudná érteni a helyzetemet. De nem várhatom el tőle, hogy miattam, egy lány miatt, akit még csak alig ismer, Jen hülyeségeinek tegye ki magát.

Fáradtan dőltem végig az ágyamon és a szemeim azonnal le is csukódtak. Annyira fáradtak éreztem magam, hogy rögtön el is nyomott az álom. Csak Becky ébresztgetésére tértem magamhoz. Nem tudtam, hány óra lehetett, de a szobában már teljes félhomály volt.

- Minden rendben? Nagyon nyúzottnak tűnsz – vizslatott Rebecca a tekintetével.

- Rossz napom volt – ültem fel sóhajtva az ágyon. – Hány óra van? – ásítottam.

- Fél tíz – válaszolt egyszerűen. – Liz, biztos, hogy nincs nagy baj? – nézett a szemembe fürkészően.

- Csak Jennie – sóhajtottam.

- Mit csinált? – ült le mellém együtt érzően.

- Egyik szünetben bementem a mosdóba és ős is bent volt Sara-val. Flegmán odaköszöntek nekem, mire én konkrétan rákérdeztem, hogy mi a baja velem, hiszen nem ártottam neki. Meg, hogy nekem köszönheti a jó hírét a suliban. Csakhogy ő nem gondolta volna, hogy lesüllyedek a te szintedre, és már nem vagyok méltó a barátságára – morogtam.

- Ezt mondta? – csodálkozott.

- Nem teljesen, de… igen – bólintottam rá.

- Figyelj, ha miattam ennyi bajod van, akkor nem muszáj…

Megráztam a fejem.

- Ez nem miattad van. Azt hiszed, Jennie-ben van annyi lélek, hogy vigasztaljon engem, ha rossz napom van? Mert szerintem nincs. Nincsen értelme ennek az egésznek. Olyan hülye kifogásokat keres, hogy szerintem inkább csak lerázni akar a nyakáról, és most végre megkapta rá a lehetőséget. Csak azzal nem számolt, hogy ennyi idősen már nem olyan hülyék az emberek, hogy mindent elhiggyenek neki. Sara is inkább az én irányomba hajlott és visszaszólt neki.

- És mi történt még? Milyen az új srác? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve.

- Hát, először azt hittem, tök jó fej, meg minden. Mikor jöttem ki a mosdóból, véletlenül nekem jött és mindketten a padlón kötöttünk ki. Váltottunk pár szót, aztán elkísértem őt a teremig, mert már késésben voltunk. Órán pedig mellettem ült, pedig tudta, hogy miért viselkednek másképp velem most a többiek. Óra végén még mondta is, hogy majd a következő órán találkozunk, de a nap hátra levő részében már oda sem jött hozzám. Úgyhogy ennyit erről. Valamit biztos elhitettek vele a többiek.

- Szóval még egy nyomorék…

- Hát, én inkább nem mondok rá semmit. Azon kívül, hogy nem szólt hozzám az utolsó három órán, egész normális volt. Talán ő nem lesz benne Jen hülyeségeiben. Olyan lesz, mint a fiúk nagy része, akik nem Jennie talpnyalói. Ők csak kívülről figyelik az eseményeket. Tudod mit? – sóhajtottam végül gondterhelten.

- Hm?

- Van még abból a… abból, amit mutattál? – néztem rá várakozóan.

- Igen… - felelt tétován -, de biztos, hogy ez jó ötlet? – bizonytalanodott el hirtelen.

- Jaj, Becky, a múltkor még te ajánlottad, én pedig most semmire sem vágynék jobban, csak egy kis boldogságra.

- Hát jó – komolyodott el az arca, majd el is tűnt a szobám ajtajában.

Megtörten rogytam vissza az ágyra. Nem kis erőfeszítésembe került Becky előtt megjátszanom magam, de nem akarom, hogy újra ennyire összetörtnek lásson. Talán nem is olyan szörnyű ez a dolog… Becky is boldog tőle, akkor én miért ne lehetnék az?

- Itt is vagyok – sietett be hozzám, gondosan becsukva és bezárva maga mögött az ajtómat.

Ezután csak tettem, amit Rebecca kért. Amint a szervezetembe került az anyag, máris jobb közérzetem lett a tudatra, hogy ez „jót” fog tenni. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, amitől már hosszú hónapok óta teljesen elidegenedtek a vonásaim.

- Na, ezt már szeretem – bólintott barátnőm.

Másnap reggel fáradtan és letörten ébredtem. Olyan nyúzottnak éreztem magam, mintha csak egy órát aludtam volna az éjjel. Megdörzsöltem a szemeimet, majd nagy nehezen feltápászkodtam az ágyamból.

- Becky? – néztem körül bizonytalanul.

A következő pillanatban kirobbant a szobám ajtaja.

- Á, Liz, végre felébredtél! – mosolygott rám vidáman.

- Hány óra van?

- Fél hét – felelte.

Fáradtan nyögtem egyet.

- Úgy érzem magam, mint aki mindjárt szétesik – panaszkodtam a halántékomat dörzsölgetve.

- Mert kezd kiürülni az anyag a szervezetedből. Hozzak még?

- Ne! Te megőrültél? Nem azért kértem, mert rá akarok szokni, hanem mert szükségem volt rá – fakadtam ki felháborodva.

- Jó-jó, nyugi, csak kérdeztem – emelte védekezően maga elé a kezeit. – Higgadj le, ez is csak mellékhatás – nyugtatgatott.

- Persze… Téged még sosem láttalak idegesnek.

- Az elején én sem bírtam valami jól. Aztán az idő múlásával már kezdett állandósulni a hangulatom. A drogosok éppen ezért szokták folytatni. A leszokás fájdalmas dolog és ezért ingerültebb leszel. Sokan ezért választják a „könnyebb” utat. De ha te nem akarsz többet, akkor várd meg, amíg kiürül a szervezetedből, és akkor jobban leszel.

- Az mennyi idő? – rogytam vissza az ágyamra.

- Így a kezdetekben? Nem tudom, még nem ismertem olyat, aki csak kipróbálta… Én vagyok a bandánk legutolsó tagja, szóval…

- És a bátyád esetleg nem tudná megmondani? Vagy a többiek? – próbálkoztam. A fejfájástól már úgy éreztem, menten szétrobban a fejem.

- A bátyám elérése valószínűleg azért több időbe telne. A srácokat pedig majd legközelebb megkérdezem. De lehet, hogy két nap alatt már semmi bajod sem lesz.

Aznap késve értünk az iskolához. Kapkodva pakoltam be a felesleges cuccaimat a szekrényembe. Megfordulva egy nem várt személybe ütköztem.

- Peter… - makogtam csodálkozva. – Mit keresel te itt?

- Téged vártalak – felelt őszintén. – Látom, jobban vagy... Sajnálom, amiért tegnap annyira kerültelek, csak…

- Talán a távolságtartásod segített – jegyeztem meg szkeptikusan, félbevágva ezzel a megkezdett mondatát.

- Mi van veled? Tegnap annyira…

Kérdő tekintettel néztem rá.

- Normális voltam? Vagy mást akartál mondani? Esetleg szánalmas… nyafogós…

- Nem, tegnap olyan közvetlen voltál. Azt hittem, segítségre van szükséged.

- És ezért gondoltad, inkább elkerülsz engem? Hát köszönöm Peter, ha ezt a lépést te helyesnek ítélted meg, akkor nincs szükségem a segítségedre.

- Félre réted – kezdett el mentegetőzni.

- Igen? Azt hiszem, ez elég egyértelmű volt – rántottam ki a csuklómat a szorításából.

- Elizabeth, én szeretném, ha jóban lennénk – próbálkozott újra.

- Én viszont nem akarok olyan barátot, akire ennyire nem lehet számítani. Tudtad, mennyit piszkálnak már így is engem, de te még rátettél egy lapáttal.

- Nem így akartam… – kezdett bele újra.

- Elég, Peter, nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra – léptem el mellette, majd elindultam az osztályunk felé. Csak remélni mertem, hogy most nem lesz közös óránk, de sajnos nem lett szerencsém. A fejem még mindig iszonyatosan fájt, és dühösen lépkedtem végig a folyosókon. Mikor végre odaértem, felrántottam az ajtót és feldúltan beszáguldottam a terembe. A tanár még szerencsére nem volt ott, így ledobtam magam a már megszokott hátsó padba és a mappámat tüntetőleg a mellettem levő székre dobtam, hogy Peter le ne üljön mellém. Ám ez a nap ezek szerint eléggé szar lesz. És ma még Becky-vel is kevesebb óránk lesz közös.

Peter odasétált mellém és az asztalra támaszkodott.

- Nem érdekel, ha az egész osztály hallja, én akkor is el fogom mondani – kezdett bele kissé közelebb hajolva hozzám.

- Azt kétlem – böktem a háta mögé a fejemmel. A tanár éppen ekkor lépett be a terembe.

- Mr. Facinelli, kérem, foglaljon helyet Miss. Reaser mellett – szólt Mr. Pickens.

Peter diadalittasan elmosolyodott, majd feltette a padra a mappámat és leült mellém. Tüntetőleg elfordultam tőle és tekintetemet a tanárra szegeztem. Ám a fejfájás egyre csak rosszabbodott és a végén már nem bírtam ki, hogy el ne dőljek a padon.

- Jól vagy? – súgta oda nekem Peter, pár perc elteltével.

- Jobban lennék, ha nem ülnél itt mellettem – morogtam. – Minek kellett ezt csinálnod?

- Miss. Reaser, megosztaná velünk is azt a nagyon fontos dolgot, amivel nem tud várni az óra végéig? – kérdezte a tanár. Először nem szólaltam meg, csak elfordultam Petertől. – Halljuk!

- Csak nem érzem magam valami jól, Tanár úr – sóhajtottam.

- Ez esetben, menjen le az iskolaorvoshoz. Mr. Facinelli biztosan szívesen elkíséri – mondta a tanár.

- Köszönöm, de egyedül is odatalálok – nyomtam vissza Petert a székére, majd gyorsan távoztam a teremből.

Tudtam, hogy nem mehetek le az orvoshoz, mert biztosan kiszúrná, hogy mi történt, így a lánymosdó felé siettem. A fejem egyre jobban sajgott és úgy éreztem, mindjárt elájulok. Aztán egyszer csak, ott a folyosó közepén, összeestem. Homlokomat a hideg kőhöz nyomtam, hogy enyhítsem az égető érzést, ami némileg segített és már nem is szédültem annyira. Óvatosan feltápászkodtam a padlóról, majd lassan eltántorogtam az eredeti célomhoz. Beestem az egyik fülkébe, majd kicsit nyújtózkodva magamra zártam az ajtót. Tudtam, hogy nem maradhatok ott egész nap, így elővettem a mobilom és írtam egy SMS-t Rebeccának. Nem sokkal később jött is a válasz rá. „Máris indulok! Hol vagy?”

Miután megírtam neki a választ, a fejemet nekidöntöttem az ajtónak. A szemeimet már alig bírtam nyitva tartani és a világ csak úgy forgott velem. Óráknak tűnő percek elteltével végre nyitódott a vécé ajtaja és meghallottam Becky hangját.

- Liz, hol vagy? – kérdezte aggódóan.

- Itt – nyögtem, miközben egy kézzel felnyújtózva kinyitottam a zárat.

- Te jó ég! Szörnyen nézel ki – kerekedtek el a szemei.

- Azt hiszem, mindjárt elájulok – suttogtam fájdalmasan. – Nem bírom már ezt a fejfájást. Nem tudsz rá valami gyógyszert adni?

- Sajnálom, de erre nem hatnak a közönséges fájdalomcsillapítók – rázta a fejét csüggedten.

- Akkor adj nekem abból a porból – mondtam. – Az majd jó lesz.

- Liz, biztosan ezt akarod? – kérdezte tétován. – Nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet…

- Igen, biztos, csak add már – nyögtem elfúlóan.

Ő gyorsan előkapott a zsebéből egy kis hengerszerű valamit, majd kinyűlt felém a kupakját levéve, közelebb emelte az arcomhoz. Meglepetten tapasztaltam, hogy ezután valami a számhoz ért és, ha nem tudtam volna, hogy Becky nem használ rúzst, most azt hittem volna, hogy éppen ki akar festeni engem.

- Kell pár perc, amíg hatni kezd – tájékoztatott.

Kissé megnyugodva dőltem vissza az ajtónak. Eltelt körülbelül öt perc, és a fejfájásom végre kezdett enyhülni, míg végül már egész elviselhető volt.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. – Mi volt ez az izé?

Csak megrázta a fejét, majd fölhúzott a padlóról.

- Szájfény, amibe bele volt keverve, de erről senkinek nem beszélhetsz! Saját találmány. Remélem, nem lesz többet erre szükség.

- Menjünk haza – ajánlottam. – Engem kiküldtek az óráról, mert rosszul lettem. Majd azt mondjuk, hogy találkoztunk a folyosón, és te hazakísértél.

- Oké, gyere – bólintott, majd kézen fogott és elindultunk az iskola hátsó kijáratához. Átlopóztunk a parkolóba, majd beültünk Becky kocsijába. – Figyelj – kezdett el kotorászni a táskájában -, ezt még a bátyámtól kaptam. Igazi profi darab – vett elő egy ugyanolyan szájfényt, amilyen a vécében is volt nála. – Inkább ne használd, ha nem muszáj. A legjobb az lenne, ha pár napig nem jönnél suliba, amíg kihevered ezt az egészet – nyújtotta át nekem.

- Nem futamodok meg – ráztam meg a fejem határozottan. – Majd holnap veszek be rá a fejfájásra valamilyen gyógyszert. Ez pedig a tied, nem vehetem el – tiltakoztam.

- Igen, az enyém, én viszont neked adom – nyomta bele a tenyerembe. – Nekem van ezen kívül másik is.

- Miért tartasz többet is magadnál? Nem félsz, hogy lebuksz vagy valami?

- Mert sejtettem, hogy szükséged lesz rá – vonta meg a vállát óvatosan.

- Te tudtad, hogy nem fogom kibírni a suliban?

Lassan bólintott.

- Remek – bosszankodtam. – Szólhattál volna előbb is.

- Annyira határozott voltál és nem tudtam biztosra – mentegetőzött. – Én csak annyit tudok, hogy a leszokás fájdalmas. Arról fogalmam sem volt, hogy már egy adag is ilyen súlyos következményekkel jár.

- Még szerencse, hogy ma már voltál suliban.

- Máshoz is fordulhattál volna rajtam kívül.

- Tessék? - lepődtem meg. – Mégis kihez?

- Kayla is a csoportunk tagja – felelt egyszerűen.

- Kayla? Mármint Ewell? – vontam össze a szemöldököm. Feltűnt már, mennyire hasonló a viselkedése Beckyé-hez, de abba még bele sem gondoltam, hogy esetleg amiatt van, mert ő is drogozik.

- Igen, lehet, hogy neki fel is tűnt a viselkedésváltozásod.

- De hát sosem látlak titeket együtt – hoztam fel egy eléggé gyenge érvet.

- Mert nem valami jó a viszonyunk. Berágott rám, amiért összejöttem Stevennel, mivel ő akarta megszerezni magának.

- Milyen Steven?

- Nem érdekes, hosszú történet – legyintett, miután megállt a házunk előtt.

- Nálunk alszol ma este? – fordultam felé. Annyi kérdésem volt még hozzá.

- Persze, miért is ne – mosolyodott el.

Ez volt az első éjszaka, amikor végre nem kellett a gondjaim miatt szenvednem. Becky-vel végignevettük az éjszakát, és én csak reggel döbbentem rá, hogy az iskolát teljesen elfelejtettem, ahogy minden bajomat is. A fejfájásom teljes egészében elmúlt, ami csak még nagyobbat dobott rajtam.

Mosolyogva öltöztem át reggel. Becky szintén jó kedvű volt, de ezt be tudtam annak, hogy végre engem sem csak sírni meg bánkódni lát. És be kell, hogy valljam, élvezem ezt az érzést.

Az iskolához érve Rebeccával az oldalamon lépkedtem az osztálytermünk felé. A mai napon az összes óránk közös volt, tehát teljes ellentéte lesz a tegnapinak. Na, ez már tökéletes kezdés.

- Látom, már sokkal jobban vagy – mosolygott rám.

- Jót tett a sok nevetés – bólintottam. – Örülök, hogy nálunk maradtál éjszakára.

- Liz! – Peter zihálva került meg minket, majd állt meg előttünk.

- Mondjad – néztem rá flegmán.

- Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam – kérlelt.

- Nincs mit megmagyaráznod, Peter – ráztam meg a fejem. – És már tegnap is világosan a tudtodra adtam szerintem, hogy nem vagyok rád kíváncsi.

Pár másodpercig álltam a tekintetét, majd Becky-hez fordultam.

- Gyere, lúzerekre nem vagyok kíváncsi – indultam el újra.

- Talán Jennie-nek mégis igaza volt – mondta még halkan Peter. Nem foglalkoztam vele. Higgyen, amit csak akar, engem többé nem érdekel mások véleménye.

Bár rosszul éreztem magam a viselkedésem miatt, nem akartam azt az örömet megadni az iskola többi tanulójának, hogy elgyengülök. Peter nem teljesen érdemelte meg a kifakadásomat, de azt jól tudtam, hogy ilyen barát nekem nem kell.

- Pedig úgy tűnik, bejössz neki – jegyezte meg Becky.

- Igazán? Szépen mutatja ki. Akkor talán nem kellett volna elkerülnie.

- Igazad van – bólintott rá. – Bár valld be, más érvet nem tudsz felhozni ellene.

Nem foglalkoztam Rebecca hülyeségeivel. Még csak alig ismerem Petert. Kizárt, hogy tetszek neki.

Az ötödik óránk után együtt indultunk el az ebédlőbe. Nem igazán lepett meg, hogy Jennie máris lecsapott Peterre. A fiú ugyanis már az ő asztaluknál ült, két másik sráccal együtt. Rájuk sem néztem, ahogy elhaladtam mellettük, de meghallottam Jennie gúnyos hangját.

- Látod, nem is foglalkozik veled. Nem érdemes utána futkosnod, mert ő ilyen. Mindig is ilyen volt. Úgyis mindig mindenkit leráz magáról. Neki csak a szexre kellenek a pasik.

Szorosan összeszorítottam az ajkaimat, nehogy visszaszóljak neki. Nem fogok az egész ebédlő előtt elkezdeni ordibálni vele, mert abból most csak én jönnék ki rosszul. Mindenki azt hiszi, hogy egy hülye picsa vagyok. Hát jobb, ha Peter is ezen a véleményen lesz, és akkor végre békén hagy engem. Nincs szükségem a bocsánatkéréseire. Inkább kenje rám az egészet, csak hagyjon békén végre.

Az ebéd után már csak egy óránk volt és indulhattunk is haza. Már ültem volna be a kocsiba, mikor a szemem véletlenül megtalálta Petert. Viszont nem egyedül. Ott volt mellette Jennie is és egymás száján lógtak. Hát ennyit Becky feltevéséről, hogy tetszek Peternek. Ha neki Jennie kell, hát egészségére. Majd megtudja, ki az, akinek csak szexre kell egy fiú. Elfordítottam róluk a tekintetem, majd beültem Rebecca mellé a kocsiba.