48. fejezet - A legbonyolultabb egyszerű érzés

Sziasztok!

Nos, elég jó napom volt ma ahhoz, hogy az ihleteimet szavakba is tudjam önteni, így hát elkészült a friss fejezet :D Eléggé gyors vagyok mostanában ezen a blogon :D Úgyhogy a következő friss nagy valószínűséggel a másikon lesz, viszont a képek Peter szülinapja alkalmából ide fognak felkerülni ;) A fejezethez most csak annyit fűznék, hogy az elég sok negatív tapasztalatom és érzéseim ellenére ezen a héten, sikerült egy jó kis romantikus részt összehoznom :) Szóval, kedvetekre csámcsogjatok rajta xD Remélem, tetszeni fog :D Íme, az IM által megjósolt DVD-est ;D Rövidített változatban... :D Jó olvasást hozzá! :)
Azért egy képet mégis becsempészek még ide is ;)

Puszi

Peter szemszöge

A filmre jórészt oda sem figyeltem. Végig csak az járt a fejemben, hogy Liz ott ül mellettem, szorosan hozzám bújva, tekintetét a filmre szegezve. Engem ezúttal nem nagyon kötött le, pedig a P.S. I Love You-t párszor megnéztem anno Jennie-vel is. Finoman karoltam át Liz vállát, ujjaimmal a karját simogatva, míg ő a fejét a vállamra döntötte.

- Én nem lennék erre képes – szólalt meg egyszer csak halkan, mire én kérdőn pillantottam le rá. – Nem tudnám elviselni ezt az egészet. A férje meghalt, ő mégis úgy él tovább a levelekkel és az üzenetekkel, mintha még mindig mellette lenne. Ez nem természetes – ingatta a fejét.

- Te ellen tudnál állni a kísértésnek? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Ha esélye lenne rá, szerintem mindenki ezt az utat választaná inkább. Láthatod, hogy így is alakulhatnak jól a dolgok – céloztam a film végére.

- Talán – vonta meg a vállát, majd a tekintetét visszairányította a filmre -, csak nem azzal, akivel eredetileg tervezte.

Ahogy az utolsó képkockák is leperegtek, Liz mélyet sóhajtott, majd óvatosan megpróbált egy kicsit helyezkedni mellettem.

- Jól vagy? – pusziltam meg finoman az arcát.

- Persze - szusszantotta, majd újra visszabújt hozzám.

- Akkor mi a baj? – dörzsöltem meg a karját óvatosan. – Mi bánt?

- Nem akarom látni azokat a neveket – motyogta. – Félek, hogy olyat találok közöttük, akiket inkább nem akarnék – magyarázta hevesen.

- Hé, nyugi – simítottam a másik kezemet az arcára. – Nem kell most rögtön rohannod a rendőrségre – mosolyogtam rá lágyan. – Van még időd, hiszen a tárgyalások még zajlanak egy ideig a mostani üggyel kapcsolatban.

- Tényleg azt akarják, hogy beszéljek azzal a nővel?

- Igen – bólintottam. – De ha szeretnéd, valaki végig ott lehet veled, mármint nem kell egyedül odamenned.

- Megtennéd, hogy eljössz velem? – nézett föl rám határozottan.

- Persze, ha azt szeretnéd, hogy én legyek ott veled – egyeztem bele gondolkodás nélkül.

- Akkor minél hamarabb el kellene ezt intéznünk – sóhajtott föl lemondóan.

- Nem kell annyira elsietned – csóváltam meg a fejem.

- Négy nap múlva itt van a szülinapod. Azt szeretném, ha addigra már semmi gond nem lenne a nyakunkban. Bármit megteszek azért, hogy Adam-et végre lecsukják.

- Liz… - szólaltam meg tétován. – Azt nem mondtad, hogy mi lett vele azután, amit veled tett – jegyeztem meg óvatosan.

- Eltűnt… egyszerűen felszívódott – vonta meg a vállát közömbösen, de én láttam rajta, hogy nagyon is rosszul érintette ez a téma, így inkább nem kérdezősködtem tovább, bármennyire is érdekelt, hogy miért nem tett ellene feljelentést.

- Miért csinálsz ekkora ügyet egy szülinapból? – forgattam meg a szemeimet. – Mondtam, hogy nem akarok nagy felhajtást – tereltem el a témát.

Erre láthatóan felvidult kissé és mosolyogva felelt.

- Nem lesz nagy felhajtás, csak arra gondoltam… elmehetnénk valahova kettesben. Mondjuk vacsorázni. Már ki is néztem egy olasz éttermet – mosolygott.

- Nem azt mondtad, hogy Alice-ék bulit terveznek? – vontam fel a szemöldökömet gyanakodva.

- De igen… viszont attól még mi vacsorázhatunk együtt aznap este.

- Oké – egyeztem bele végül. – Ez ellen semmi kifogásom, bár jobban örültem volna neki, ha azt az estét csak veled töltöm el.

- Hidd el, így is élvezni fogod – kacsintott rám.

- Kezd egyre jobban érdekelni – ráncoltam a szemöldökömet.

- Belőlem nem húzol ki többet – rázta meg határozottan a fejét.

- Gondolod? – mormoltam a fülébe, mire elakadt a lélegzete, majd a következő pillanatban halkan zihálni kezdett, amikor közelebb húztam magamhoz és az orromat végighúztam az arccsontján, éppen csak érintve a bőrét. Olyan jó volt végre ilyen közel lenni hozzá, hogy azt megfogalmazni sem tudtam. Éreztem a testéből áradó meleget, éreztem a szívdobogását, a lüktetést az ereiben, a forró leheletét az arcomon…

- Peter – suttogta egészen halkan, kissé megremegve. Rögtön észbe kaptam és szégyenkezve hajtottam le a fejemet, miután hátrébb húzódtam tőle.

- Ne haragudj – mentegetőztem azonnal és kicsit távolabb csúsztam tőle a kanapén.

- Ne, várj! – kapott azonnal utánam. Értetlenül néztem fel rá. – Én csak… - akadt meg hirtelen, majd egy mély levegő után folytatta. – Azt szeretném, ha minél hamarabb rendbe jönnék – nézett komolyan a szemembe. – És, ha ehhez az kell, hogy több időt töltsek ilyen közel hozzád, ha ez segít majd rajtam… Szeretnék végre boldog lenni… veled! – mondta határozottan.

- Ha lelkileg még nem állsz készen erre, akkor azt nem biztos, hogy jó erőltetni – csóváltam meg a fejemet, de nem akadályoztam meg benne, hogy visszabújjon hozzám.

- Abban biztos vagyok, hogy a közelséged nagyon is jólesik, csak néha… nem is tudom, talán megijedek. Bármennyire is megbízom benned és tudom, hogy sosem tennéd ugyanazt velem, mégis attól félek, hogy megint össze fogok törni. Mert azt már nem tudnám kiheverni, ha minden újra megismétlődne.

Óvatosan fogtam a kezeim közé az arcát.

- Nem fog, erre a szavamat adom – ígértem neki komolyan. – Én vigyázok rád és soha sem lennék képes azt tenni veled – borzongtam meg még ennek a gondolatától is.

- Tudom, csak a testem nem akarja ezt elfogadni – sóhajtotta halkan, majd a fejét visszahajtotta a vállamra.

Az egész napot a szobában töltöttük, egymáshoz bújva, beszélgetve. Csak akkor keltünk föl a kanapéról, amikor már vacsoraidő volt.

- Hogy van a térded? – szorítottam meg finoman a kézfejét, amikor már a liftben álltunk.

- Egész jól – vonta meg a vállát. – Már nem érzem azt a szúró fájdalmat, mint eddig, és ez jó – mosolyodott el, de aztán el is komolyodott hirtelen.

- Valami baj van? – kérdeztem azonnal.

- Nem, csak… nem érdekes – fordította el a tekintetét rólam és csöndbe burkolózott a továbbiakban. Nem akartam erőltetni a dolgot. Eddig mindent elmondott nekem. Megvárom, amíg készen áll rá. Egyszer úgyis el fogja mondani.

- Sziasztok! – álltunk meg az asztalunk mellett, ahogy leértünk a szálloda éttermébe.

- Á, már azt hittük, hogy ma este fent vacsoráztok – jegyezte meg Ashley, majd átült Jacks mellé, hogy egymás mellett két hely szabad legyen.

- Köszi – mosolyogtam rá, majd kihúztam Liznek az egyik széket. – Igazából nem sokon múlt, de Liz hetek óta nem evett normális ételt – foglaltam én is helyet mellette.

- Hogy vagy? – fordult Nikki Lisa felé.

- Jól – felelt egyszerűen. – Jó, hogy végre nem a kórházban kell naphosszat forgolódnom és sétálgatnom.

- Az biztos, hogy kényelmesebbek az itteni ágyak – nevetett fel hangosan Kellan, mire én csak a szemeimet forgattam. Nem is ő lett volna. Liz azonban láthatóan zavarba jött kissé, így inkább gyorsan másfelé tereltem a témát.

- Jut eszembe, Alice – fordultam felé -, ugye semmilyen bulit nem terveztél 26-ára?

- Mennyit tudsz? – sóhajtott fel lemondóan, miközben szúrós pillantást vetett Lizre. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom – bosszankodott az orra alatt.

- Magamtól jöttem rá, Liz semmit nem mondott – keltem azonnal a védelmére. - És egyébként is tudtam, hogy nem bírjátok majd ki tervezgetés nélkül. És csak annyit tudok, hogy vannak terveitek. Többet nem is szándékozom kiszedni belőletek.

- Nem is tudnál, igaz Liz? – nézett ismét rá.

- Én tényleg nem mondtam semmit. Egyébként is úgy terveztük, hogy először együtt vacsorázunk aznap este, de ezt neked is mondtam.

- Szóval nem tud semmit – húzta össze a szemeit még mindig gyanakodva.

- Nem – mondta határozottan Liz.

Miután befejeztük a vacsorát, mindenki felment a saját szobájába. A hosszú beszélgetés miatt szinte elszaladt felettünk az idő, így már fél tíz körül járt. Tétován álltam meg Liz szobája előtt.

- Nem jössz még át egy kicsit? – kérdezte reménykedve. – Nem tudnék ilyen korán elaludni és egyedül sem szeretnék lenni – harapott az ajkába.

Lassan bólintottam, majd beléptem mögötte az ajtón.

- Mitől félsz még? – kérdeztem halkan, amikor már ismét a kanapén ültünk. Értetlenül kapta fel a fejét. – Látom rajtad – mondtam komolyan.

- Leginkább attól… hogy Adam valahogy megszökik és akkor… én leszek az első célpontja. Addig nem tudok megnyugodni, amíg ő nincsen rács mögött – gyűltek könnyek a szemeibe, mire én azonnal magamhoz húztam őt.

- Amíg melletted vagyunk, senki sem bánthat – pusziltam meg a haját. – Adam pedig nemsokára börtönbe kerül, és akkor nem kell többé félned tőle. De a tárgyalások alatt is szigorúan őrzik őt, hiszen ezt az ügyet már ráverték. Ez alól már nem bújhat ki semmivel sem.

- Nem maradsz itt? – nézett föl rám tétován. – Mármint éjszakára – jött zavarba kissé.

- Nem is tudom…

- Úgy nyugodtabban tudnék aludni, ha mellettem lennél. Nem lesz gond, tényleg!

- Ugye tudod, hogy úgyis észreveszem? – vontam fel a szemöldökömet.

- Igen – mosolyodott el halványan -, de tényleg jól leszek – biztosított, majd óvatosan felállt mellőlem. – Elmegyek lezuhanyozni. Ha gondolod, te is menj át addig a szobádba.

- Azt hiszem, egy fürdő nekem is jót fog tenni – bólintottam rá.

- Fél óra? – kérdezte halkan.

- Itt leszek – mosolyogtam rá, majd finoman megcsókoltam őt.

Ahogy beléptem a saját szobámba, furcsa mód teljesen üresnek éreztem azt. Viszont elfogott valami izgatottság féle. Olyan, amilyet már hosszú hónapok óta nem éreztem. Ez lesz az első olyan alkalom, hogy együtt töltünk egy éjszakát Lizzel. Legalábbis, amióta együtt vagyunk. Persze tudtam, hogy semmi több nem fog történni, csak alszunk, mégis kellemes bizsergéssel töltött el, hogy ennyire megbízik bennem. Talán mindenkinél jobban…

A forró víztől egy kicsit sikerült megnyugodnom, de még mindig a mai estén kattogott az agyam. Nem tudtam, Liz hogyan gondolta, hol fogunk aludni. Nem akartam csak úgy szó nélkül lefeküdni mellé. A kanapé tökéletesen megfelel majd. Legutóbb is, amikor Mark miatt volt kiborulva, hatásos volt az ottlétem. Hogy nem vettem már észre akkor rajta és magamon is, hogy vonzódunk egymáshoz?

Egy mély levegőt véve léptem ki a zuhany alól, majd a derekam köré csavartam egy törölközőt. A szekrényem előtt állva egy kicsit elgondolkodtam, hogy mit is kéne fölvennem. Megszoktam már, hogy egy alsógatyában vagy egy sima melegítőnadrágban alszom, de nem mehettem át így Lizhez. Gyorsan magamra kaptam még egy bővebb pólót, majd miután letelt a fél óra, átsiettem hozzá. Halkan kopogtattam be az ajtaján, de nem nyitotta ki, így arra gondoltam, hogy biztosan a fürdőben van még, és ezért nem hallja. Végül benyitottam a szobába. Az első, aki feltűnt, az Lisa volt. Egyik térdét felhúzva ült az ágy mellett, tenyerén valami fénylő tárgyat tartva. Összeszűkített szemekkel sétáltam beljebb, de ő annyira el volt foglalva a kezében tartott dologgal, hogy meg sem hallott engem. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor másfél méterre tőle megálltam előtte. Az ujjait azonnal összezárta és ijedten kezdett el feltápászkodni a földről.

- Ne haragudj, nem hallottam, hogy bejöttél – fogadta el a felé nyújtott karomat.

- Akarsz róla beszélni? – nyúltam ujjaimmal lágyan az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. A tekintetét azonban még így sem fordította felém.

- Tulajdonképpen, semmi érdekes – motyogta lesütött szemekkel, majd felemelte a kezét és szétnyitotta az eddig összeszorított ujjait. Érdeklődve néztem le az arany láncra, ami a tenyerében feküdt. Azonnal felismertem.

- Miért vetted ezt most elő? – csóváltam meg a fejemet. – Nem lenne szabad ilyenekkel felzaklatnod magad – emeltem az arcomhoz a másik kezét és finom puszit leheltem a bőrére.

- Emlékszel, hogy azt mondtam, nem kellett volna kidobnom és majd, ha lesz rá alkalmam, visszaadom neki? – nézett már kicsit határozottabban rám. – Ennek most jött el az ideje. Nem akarom, hogy bármilyen emlék is rajtam maradjon abból az időszakból. Ha akár csak egy keveset is jelentett neki a kapcsolatunk, akkor ez még neki is fájhat – zárta össze ismét az ujjait, majd leült az ágy szélére, a láncot pedig az éjjeliszekrényre ejtette. Gondolkodás nélkül térdeltem le elé, még mindig a kezét fogva.

- Attól még nem kellene magadat is kínoznod – simogattam a hüvelykujjammal a kézfejét.

- Nem… nem csak ez… vagyis nem ez borított ki ennyire igazából – sütötte le ismét zavartan a szemeit. – Csak feltörtek bennem az emlékek arról a phoenix-i éjszakáról.

- Hát, az az este bennem is élénken él még – jelent meg halvány mosoly az arcomon.

- Tudnod kell, hogy amikor elkezdtél magyarázkodni, legszívesebben felpofoztalak volna – kuncogott fel. – Olyan régen vártam már rá, hogy valami jelet adj, hogy esetleg tényleg lehetne közöttünk több is barátságnál… Aztán eszembe jutott, hogy miken mentél keresztül aznap. Na, de amikor azt kezdted el magyarázni, hogy csak amiatt csókoltál meg, mert férfi vagy, ott telt be az a bizonyos pohár – ingatta a fejét. – És most meg itt vagyunk.

- Csak saját magamnak sem vallottam be az érzéseimet – cirógattam meg az arcát az ujjaimmal. – Olyan hülye voltam… - sóhajtottam fel, majd fölültem mellé az ágyra.

- Ahogyan én is. A közös hülyeségeinkből lettek ezek a nagy problémák – csóválta még mindig a fejét. – Inkább ne beszéljünk erről, jó? – nézett rám aztán. – Ha nem lenne egy bizonyos része szép emlék, már rég megpróbáltam volna elfelejteni azt az éjszakát.

- Melyik részére gondoltál? – hajoltam hozzá közelebb és finoman megpusziltam az arcát.

- Természetesen arra, amikor megcsókoltál – nevetett föl halkan. – De az sem elhanyagolható, amit előtte a koncerten csináltál. Jól esett, hogy olyan közel voltam hozzád.

- Ezen most is tudunk segíteni – nevettem föl, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, felugrottam mellőle, majd őt is felhúztam álló helyzetbe. Amikor már biztonságban állt a lábain, odaléptem a laptopomhoz és elindítottam rajta egy lassabb zenét. – Hölgyem, felkérhetem önt egy táncra? – álltam meg előtte vigyorogva, a kezemet nyújtva felé.

- Természetesen, uram – nevette el magát ő is. Szorosan húztam magamhoz karcsú testét, majd a következő pillanatban hátrébb is húzódtam tőle. Megijedtem, hogy talán ez még sok neki most.

- Ne aggódj, jól vagyok – karolta át a nyakamat és visszabújt a karjaimba. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, így a szája is vészesen közel került hozzám. Legszívesebben most azonnal megcsókoltam volna, de inkább hagytam, hogy megszokja előbb a helyzetet. Nem akartam ismét túlságosan elragadtatni magam. – Hol marad az este másik fele? – kérdezte pár perccel később, amikor a zene már elhallgatott és csak egymást átkarolva álltunk a szoba közepén.

Halkan fölnevettem, majd az egyik kezemet az arcára simítottam.

- Nem emlékszem már pontosan, hogy hogyan is volt – sóhajtottam színpadiasan. – Egy kicsit segíthetnél, hátha beugrik…

- Nekem az is bőven elég, ha csak a tizedét kapom annak, mint akkor – suttogta a fülembe, majd a következő pillanatban az ajkát megéreztem a szám sarkánál. – De egy kicsit talán tudok segíteni… - motyogta, mielőtt még szenvedélyesen birtokba vettük volna egymás ajkait. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden megszűnt volna létezni körülöttünk. Csak ő és én voltunk, egy elzárt kis világban, távol mindentől és mindenkitől, messze a gondoktól és problémáktól, amik megnehezítették nekünk az életet. Mellette úgy éreztem, mintha sosem történt volna rossz dolog az életemben és tudtam, amíg őt a karjaimban tarthatom, neki sem eshet bántódása többet, mert én nem hagyom. Szükségem volt rá, mint az oxigénre, mert nélküle már nem tudtam elképzelni az életemet. Ezekre a gondolatokra hirtelen lefagytam és teljesen megdermedtem, Liz pedig ijedten húzódott el tőlem. – Peter, mi a baj? – kérdezte az arcomat simogatva, én azonban nem néztem rá. Túlságosan megleptek a gondolataim és az érzéseim ahhoz, hogy ebben a pillanatban meg tudjak szólalni. – Peter, kezdesz megijeszteni – fogta a kezei közé az arcomat. – Minden rendben? – fúrta tekintetét végül az enyémbe.

- Persze – leheltem -, minden a legnagyobb rendben – húzódott arcomra halvány, boldog mosoly.

- Akkor miért fagytál le ilyen hirtelen? – kérdezte aggódva.

- Csak… rájöttem valamire – mosolyogtam töretlenül, de ő látszólag még mindig ijedt volt. Nem szólalt meg, csak várta, hogy vele is megosszam ezt a bizonyos dolgot. És én nem is haboztam tovább. – Szeretlek, Liz! – mondtam ki végül, mire most ő fagyott le teljesen, ahogy felfogta a szavaim jelentőségét. – Lehet, hogy még kicsit korainak tartod, de szerintem egyáltalán nem az. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi ez a furcsa érzés, amit csak a te közeledben érzek. És amikor végül rájöttem, te már Justinnal voltál. Akkor éreztem csak igazán, mennyire fontos is vagy a számomra. Azóta már majdnem három hónap eltelt és én minden egyes nappal egyre jobban kötődöm hozzád. Ne haragudj, nem akartalak ezzel megijeszteni – cirógattam meg az arcát. – Csak szerettem volna, ha tudod, mit érzek. Talán így könnyebben meg tudsz bízni bennem. – Mutatóujjammal elhallgattattam őt, mielőtt még megszólalhatott volna. – Nem várom el, hogy te is kimond, ha még nem érzel így – suttogtam, miközben egy pillanatra sem engedtem a tekintetét.

- Mindeddig úgy hittem, csak számomra volt ennyire nehéz az elmúlt három hónap. Amíg Justinnal voltam, folyton azt figyeltem, hogy miként viszonyulsz hozzá. Ki akartam róla kérni a te véleményedet, de végül nem kérdeztem rá nálad. És egyébként is, olyan keveset láttuk egymást ebben az időszakban, hogy egy kicsit el is távolodtunk egymástól. De mindvégig csak arra vágytam, ami Adam felbukkanása előtt meg is történt. Valahol legbelül éreztem, hogy nem hiába várok rád. Én is szeretlek téged, Peter! És lehet, hogy most hülyén fog hangzani, de nem az elmúlt napokban jöttem erre rá. Már tavaly is tudtam, hogy ez nem barátság, amit irántad érzek, és a nyáron jöttem rá, hogy beléd szerettem. Talán pont akkor, azon az estén, amikor megcsókoltál Phoenix-ben… Azért téptem szét Adam képét és azért hajítottam a nyakláncot a szemetesbe, mert akkor új értelmet nyert számomra minden. Még annak ellenére is, hogy te még mindig azt bizonygattad, hogy mi csak barátok vagyunk. Szeretlek, de abban egy percig sem mertem eddig reménykedni, hogy már te is így érzel irántam.

A szavai teljesen ledöbbentettek. Hogy én megvalljam neki az érzéseimet, azt teljesen természetesnek vettem. Na de hogy ő is így érez irántam… Azt hittem, az Adammel történtek után még csak meg sem fordult ilyesmi a fejében, de ezek szerint nagyot tévedtem.

Ahogy a szavai újra meg újra visszajátszódtak bennem, széles mosoly ült ki az arcomra. Szenvedélyesen csókoltam meg őt ismét, amit azonnal viszonozni kezdett. Az ujjaimmal a hajába túrtam, hogy még közelebb húzhassam őt magamhoz, de ez már szinte képtelenség volt. Még többet akartam az érintéseiből és a csókjaiból, de ezúttal hősiesen helytállt az önuralmam. Szelíden toltam őt el magamtól, miközben kissé zavartam sütöttem le a tekintetem. A vágyamnak már igencsak látható és érezhető jelei voltak, de nem akartam, hogy Liz kényelmetlenül érezze magát ebben a helyzetben.

- Oh – kapta a szája elé az egyik kezét, miközben az arca kezdte felvenni az egyel pirososabb színét. Nagyon is megértette a helyzetet. – Ne haragudj – harapott az ajkába zavartan.

- Inkább te ne haragudj – sóhajtottam mélyet. – Túlságosan megrohamoztak a gondolatok.

- Talán jobb lenne, ha most már aludnánk – jegyezte meg, még mindig enyhe pírral az arcán.

- Igen, az tényleg jobb lenne – bólintottam rá azonnal, majd kézen fogtam őt és az ágyhoz vezettem. – Ne értsd félre, semmi ellenvetésem nincs az együttalvás ellen, de… nem gondolod, hogy ez egy kicsit korai? – pillantottam fel rá, miután leültem az ágy szélére.

- Nálunk úgysem történt semmi sem a megszokott időben – vonta meg a vállát és ebben egyet kellett értenem vele. – Egyébként is, tulajdonképpen mi már házasok vagyunk vagy száz éve – nevette el magát végre felszabadultan, majd átsétált az ágy másik feléhez.

- Valóban – hümmögtem szórakozottan. Azonnal beugrott egy kép a fejembe, de ezeket a gondolatokat most inkább gyorsan elhessegettem. Nem akartam újra az előbbi kínos helyzetbe kerülni.

- Lazíts kicsit – dőlt el lassan az ágyon, majd félig felém fordult, felkönyökölve a párnájára. – Most inkább nekem kéne feszengenem, nem pedig neked – csóválta meg a fejét. – Ami pedig az előbb történt, az… khm… természetes és… nagyon is… khm… hízelgő nekem – mondta, ismét elpirulva.

- Nem akarok semmit sem elsietni – mondtam komolyan, megsimogatva a vállát. – Még egyébként is csak pár napja vagyunk együtt. Semmi olyanra nem kényszerítenélek, amit nem akarnál.

- Tudom – bólintott rá, majd a fejét a párnára hajtotta. – Gyere kicsit közelebb – kérlelt, mire én közelebb helyezkedtem hozzá, de éppen csak annyira, hogy a karunk összeérjen, és az oldalamra fordultam, hogy jól láthassam őt. Gondolkodás nélkül kulcsolta össze az ujjainkat, amire képtelen voltam nem elmosolyodni.

Áthajoltam fölötte, hogy lekapcsoljam az éjjeliszekrényen álló kislámpát.

- Most már aludj – suttogtam a fülébe, mielőtt visszafeküdtem volna a helyemre, majd finom csókot leheltem az ajkaira. – Holnap hosszú napod lesz.

- Ne is mondd! – sóhajtotta fáradtan, majd még rám mosolygott és becsukta a szemeit.

Nem sokkal később már aludt is, mire én is könnyebben tudtam lehunyni a szemeimet. Bár tartottam tőle, hogy esetleg rémálmai lesznek, hiszen a kórházban töltött ideje alatt is előfordult ez vele, legalább így mellette lehettem, ha esetleg szüksége lenne rám. Ez pedig megnyugtatott.

Másnap reggel a mobilom csörgésére ébredtem fel. Kellett pár másodperc, mire fölfogtam, hogy mit is hallok, majd az éjjeliszekrény felé nyújtózkodtam. Nem akartam felébreszteni Lizt hirtelen mozdulattokkal, de ha nem veszem föl a telefonom, akkor arra fog fölébredni. Mikor végre sikerült elérnem, anélkül szóltam bele, hogy ránéztem volna a kijelzőre.

- Igen? – kérdeztem álmosan, miközben lassan tudatosult bennem a helyzet. Liz egyik kezével az én karomat fogta át, még mindig összekulcsolt ujjainkkal, a másikat pedig a mellkasomon pihentette. Lágyan simítottam végig a kézfején, ahogy mocorogni kezdett.

- Szia, aludtál még? – szólt bele a meglepett hang.

- Öhm… igen, miért? – dörzsöltem meg a szemeimet.

- Mert már reggel tíz is elmúlt és te nem nyitottál ajtót a kopogásra.

- Khm… hát… nem is a szobámban vagyok – feleltem lassan, mire egy halk sikkantás hallatszott a telefon végéről, és egyúttal a folyosóról is.

Liz közben kinyitotta a szemeit és felkönyökölve hallgatta a beszélgetésemet. A sikítás után már biztosan tudta, hogy ki hívhatott.

- Alice, halkabban – csóváltam meg a fejem, bár ezt ő nem láthatta.

- Nem gondoltam volna, hogy ma már ott is alszol nála – mondta őszintén.

- Szüksége volt rám és láthatóan már jobb színben is van – mosolyogtam Lisára. – De mielőtt bármi félreértés is lenne belőle, csak aludtunk! – mondtam olyan komolyan, amennyire csak tudtam. Liz megforgatta a szemeit, majd lassan felült az ágyban és kimászott a takaró alól. Párszor végighúzta az ujjait a hajában, majd elindult a szoba ajtaja felé.

- Ha gondolod, akár be is jöhetsz – hallottam meg fáradt hangját.

- Ne haragudjatok – kért bocsánatot azonnal Alice. – Csak tényleg nem tudtam, merre lehet Peter – mentegetőzött.

- Hát, amint látod, itt van – mutatott az ágyra Liz, amikor beértek a szobába. – Egyéb kérdés? – vonta fel a szemöldökét, majd leült mellém az ágy szélére és az ujjaival a halántékát kezdte masszírozni.

- Ami azt illeti, van – vigyorodott el Alice.

- Ez miért nem lep meg? – simítottam végig finoman Liz hátán. Láthatóan nem volt éppen jó formában, Alice pedig csak még jobban lefárasztotta.

- Szeretném elrabolni Betty-t egy-két órácskára – nézett ránk boci-szemekkel. - Be kellene szerezni neki a szülinapi bulira egy új ruhát – lelkendezett.

- Ne haragudj, Alice, de ez ma tényleg nem fog menni – ellenkezett azonnal Liz. – Be kell mennünk még a rendőrségre és ezt szeretném ma elintézni. Utána pedig nem hinném, hogy lesz még erre időm és energiám. Egyébként is, tökéletesen jó lesz egy már meglévő ruhám is. Nem kell még egyet felsorakoztatnod a szekrényemben. Jut is eszembe, akár el is viheted azokat a kihívó darabokat, amiket megvettél nekem – mondta hirtelen. Én csak értetlenül kapkodtam közöttük a tekintetem. – Tudod, amiket az elmúlt három hét alatt sikerült betuszkolnotok Ashley-vel és Nikkivel a ruháim közé – nézett rá szúrósan.

- Azt hittük, örülni fogsz majd neki – mentegetőzött azonnal, lebiggyesztve az ajkait.

- Jaj, ne nézz így rám! – takarta el Lisa a szemeit.

- Hogyan?

- Tudod te azt nagyon jól – sóhajtotta. – Viszont tényleg nem mehetek ma veled vásárolgatni.

- Oké, megértettem. Akkor majd máskor – szökkent oda hozzánk, majd egy puszit nyomott Liz arcára. – További szép napot! – kacsintott rám. - Remélem, sikerrel jártok a rendőrségen.

Két másodpercen belül el is tűnt, ahogy szinte kiviharzott a szobából.

- Biztosan készen állsz rá? – simítottam végig újra Liz hátán.

- Igen, már sokkal jobban érzem magam – csúszott hátrébb az ágyon mosolyogva. – Köszönöm, hogy itt maradtál velem – fogta meg a kezemet hálásan.

- Ez csak természetes – nevettem halkan.

- Hm… azért ezt a reggelt jobban is el tudtam volna képzelni – sóhajtotta. – Mondjuk, hogy egy csókkal ébresztesz, nem pedig telefoncsörgéssel – kuncogott ő is.

- Majd legközelebb – kacsintottam rá, mire csak még jobban nevetni kezdett.

- Nem szeretnél ma este is itt maradni? – harapott zavartan az alsó ajkába. – Legalább amíg Adamet le nem csukják.

- Szívesen maradok, de… mitől félsz még? – ültem hozzá kicsit közelebb, hogy az állát fölemelhessem.

- Nem akarok még egyszer találkozni vele, de tudom, hogy úgyis muszáj lesz – sóhajtotta gondterhelten.

- Csak egyetlen egyszer, és én közben végig melletted leszek. Nem kell tőle félned – mosolyogtam rá bíztatóan.

- Köszönöm – döntötte a vállamra a fejét.

Miután még kicsit bíztattam őt, lassan készülődni kezdtünk, ezért én visszamentem a szobámba. Nem telt bele sok időbe és már készen is voltam, de nem akartam őt rögtön lerohanni, így inkább csak leültem az ágyam szélre. Talán jót fog tenni neki egy kis magány. Még mindig aggasztja a mai nap, de többet én már nem tudok tenni érte. Csak foghatom a kezét és bíztathatom.

Még vártam körülbelül negyed órát, majd gyorsan magamra vettem a kabátomat és a szobája felé vettem az irányt. Ahogy bekopogtam hozzá, gyors léptek zaja hallatszódott át az ajtón, majd nem sokkal később ki is nyitódott előttem.

- Készen vagy? – kérdeztem türelmesen.

- Igen, csak még újra átnézem a táskámat, nehogy elfelejtsek valamit.

- Az igazolványaidon kívül másra nem nagyon lesz szükséged – lepődtem meg.

Megfogta a karomat és beljebb húzott a szobába, mire én becsuktam magam mögött az ajtót.

- Nálam van először is a nyaklánc – nézett rám jelentőség teljesen. – Valamint még jó pár régi emlék, amit most visszaadok neki. Én már úgysem veszem a hasznukat.

- Miért nem dobtad ki őket eddig? – kérdeztem lágyan, mielőtt még elfordult volna.

- Nem tudom… talán abban reménykedtem, hogy idővel utánam jön majd és könyörögni fog, hogy fogadjam vissza. Akkor akartam mindezt nekivágni annak a csinos kis pofijának, amikor a bocsánatomért könyörög – szusszantott bosszúsan a végén. – De hogy azóta miért nem szabadultam meg tőlük, azt magam sem tudom. Ez emlékeztetett a múltamra, ami erősebbé tett. Ha megváltam volna tőlük, talán idővel elfelejtettem volna, hogy min kellett keresztül mennem.

- Akkor most miért teszed ezt mégis?

- Tulajdonképpen ez a nyaklánc csak arra volt jó, hogy ha nagyon magam alatt vagyok, ez eszembe juttatja, hogy ennél sokkal nehezebb napokat is túléltem már. Most viszont már nincsen rá szükségem, mert… hogyan is tudnám ezt jól megfogalmazni… Most már van más, amiért tudom, hogy érdemes kitartanom – mosolygott fel rám őszintén. – Jó hatással vagy rám.

- Ennek örülök – pusziltam meg a homlokát. – És ugyanez fordítva rám is igaz. Sokkal felszabadultabbnak érzem magam veled, mint eddig bárkivel.

Miután Liz átnézte még a táskáját, együtt indultunk le a szálloda parkolójába.

- Nem lesz gond a fotósokkal? Ha jól tudom, még mindig itt vannak – figyelmeztettem őt.

- Nincsen hátsó kijárat? – húzta el a száját. – Ha nem muszáj, inkább most nem mennék ki eléjük.

- Ha jól tudom, a személyzet másik bejáratot használ – böktem a fejemmel a porta felé. Miután megkérdeztük a pultnál, hogy használhatnánk-e azt az ajtót, ő készségesen kiengedett minket, de közölte, hogy vissza már nem tudunk ott jönni, mert mindig bezárják. Megköszöntük a segítséget, majd kiléptünk az épületből. – Tedd föl a napszemüvegedet! – mondtam halkan Liznek. – Valahogy még el kell jutnunk a kocsimig.

- Biztosan nem látnak majd meg minket? – harapott az ajkába.

- Nem, egyáltalán nem biztos – tettem fel a baseball-sapkát a fejemre -, de nincsen más választásunk – fordultam felé, miután kicsit kileselkedtem az épület mögül. Visszafordulva felé, megfogtam a pulcsijának a kapucniját, majd lassan az arcába húztam. Ugyanígy tetem az enyémmel is, majd átkaroltam a derekát. – Gyere – indultam el az utca felé.

- Nem lesz neki feltűnő, hogy sántítok? – kérdezte halkan.

- Ha szerencsénk van, akkor nem veszik észre – adtam rövid csókot az ajkaira, majd kiléptünk a járdára.

Leszegett fejjel indultunk el a parkoló felé, ahol a kocsim állt. Nem volt túl messze, de a fotósok és riporterek könnyen észrevehettek volna, ha fölismernek minket. Már csak pár méterre voltunk az autótól, amikor egy hangos kiáltás teljesen megfagyasztotta mellettem Lisát.

- Ott vannak!

Ahogy a hátunk mögé pillantottam, elhűlve láttam, hogy az egész tömeg megindult felénk. Ha ezek itt körbevesznek minket, akkor egy jó darabig nem tudunk majd szabadulni. Azonnal a kocsihoz ugrottam és kinyitottam az anyósülés felöli ajtaját. Még éppen az utolsó pillanatban sikerült becsuknom Liz mögött a kocsiajtót, mert a túloldalra már nem tudtam átjutni. Körbevettek minket a fotósok és riporterek és szinte mozdulni sem bírtam az arcomba nyomuló kamerák és mikrofonok miatt.

- Igaz a hír, hogy Jennie Garth-ot, a feleségét, az egyik kollégájáért hagyta ott? – kérdezte az egyik.

Mély lélegzetet vettem, és csak ezután válaszoltam. Inkább elmondok nekik mindent, amit szabad, csak hagyjanak már békén minket.

- Nem, ez nem igaz – feleltem határozottan, de kellően szűkszavúan.

- A nő, aki most magával van, Reaser, igaz? – jött a következő kérdés.

- Igen, ő van itt velem, de nem szeretne most kérdésekre válaszolni.

- És mi a helyzet a lányával, Luca-val? – tért vissza az előző témához egy másik.

- Jennie-vel él.

- Mi történt pontosan Reaser-rel? – jött a következő kérdés és én már kezdtem belezavarodni a témaváltogatásokba, pedig ez nem szokott előfordulni. Valamint kezdett az is bosszantani, hogy mindünket csak a vezetéknevén szólították. Egy kissé tárgyiasításnak éreztem már a Pattinson, Stewart, Reaser és Facinelli megszólításokat. Mindeközben próbáltam egyre közelebb jutni a vezetőülés felöli ajtóhoz, de mivel a körém gyűlő emberek ezt nem nagyon engedték, hirtelen ötlettől vezérelve feltámaszkodtam a motorháztetőre és azon csúsztam át a másik oldalra. A riporterek igencsak meglepődtek, a fényképezőgépek pedig eszeveszett kattogásba kezdtek. Azonnal kinyitottam az ajtót, majd bevágódtam az ülésre. Azt már nem merték megkockáztatni, hogy esetleg rájuk csapjam a kocsiajtót, de azért pár kép még elkattant kívülről. Azonnal a helyére tettem a kulcsot, majd hangosan felpörgettem a motort. Azt már tényleg nem akarhatták, hogy elüssem őket, így inkább szépen utat engedtek nekünk. Bár azt tudtam, hogy amikor visszaérünk, még szembe kell néznünk velük, most próbáltam inkább az elkövetkezendő órákra koncentrálni. Azon ráérünk később is gondolkodni, hogy miként védjük majd ki a támadásokat.

Halvány, bíztató mosolyt küldtem Liz felé, miközben finoman megszorítottam a kezét.

- Nem sokon múlt – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Valóban, de most már nem kell aggódnod.

- Nem volt semmi, ahogy megoldottad – elismerően mosolyodott el végre ő is.

- Néha kell valami szaftos kép is az újságokba és cikkekbe – vontam meg nevetgélve a vállamat, majd a továbbiakban inkább a vezetésre koncentráltam.