45. fejezet - Végre révbe értem!

Liz szemszöge

Amikor ismét a tudatomnál voltam, legnagyobb sajnálatomra Peter már nem volt bent a szobában. De hát mégsem várhatom el tőle, hogy a nap 24 órájában mellettem üldögéljen. És még csak azt sem tudom, hogy most mennyit aludtam és, hogy milyen nap van egyáltalán. Az ablakon már nem sok fény szűrődött be, alkonyodott. Oldalra fordítottam a fejemet, így szembe kerültem a polcon levő mobilommal. Ki akartam nyújtani érte a kezemet, de amint megmozdultam, erős zsibbadás lepte el a testem minden egyes porcikáját.

- Jó estét Miss Reaser! – lépett be mosolyogva egy nővér. – Hogy érzi magát?

- Már jobban… Megkérdezhetném, hogy milyen nap van?

- Csütörtök – felelt egyszerűen. – Ha jól gondolom, nem nagyon tud mozogni.

- Eléggé zsibbad mindenem – sóhajtottam.

- Ezen egy kis tornáztatással javíthatunk – mosolygott még mindig. – Ha megengedi, ebben most segítenék is.

- Maga tudja – mondtam megadóan.

- Felülnie még nem szabad, nehogy felszakadjon a friss seb, úgyhogy csak engedje el magát. – Eléggé nehéz volt teljesítenem ezt a kérését. Ahogy félig lehúzta rólam a takarót, hogy hozzáférjen a kezemhez, megremegtem. – Nyugodjon meg, itt senki sem fogja bántani – mondta bíztatóan. – Főleg nem a nővérek vagy az orvosok. Itt nem kell félnie. A kórház tele van biztonsági őrökkel és idegenek sehol sem adnak ki információkat.

- Ez megnyugtató, de úgy tűnik, a tudatalattim nem nagyon akarja felfogni.

- Idővel jobb lesz. Figyelje csak meg, nem telik el pár nap és már jobban fogja magát érezni. A barátai is biztosan sokat tudnak majd segíteni.

A barátaim… na és Peter? Vajon ő mit gondol rólam a történtek után? Biztosan haragszik rám, amiért nem mondtam eddig el neki, de egyszerűen képtelen voltam rá. Még most sem érzem magam elég erősnek, de rövidesen muszáj lesz megosztanom vele. Nyíltan bevallotta, hogy vonzódik hozzám és, mivel én is hasonlóképpen érzek iránta, talán… még lehetne is belőle valami. Viszont Peter sokkal jobbat érdemelne nálam. Én tényleg szeretem őt, de ha boldogtalanok leszünk… Nem! Nem gondolhatok ilyenekre! Most arra kell koncentrálnom, hogy minél hamarabb rendbe jöjjek, hogy Peterrel is tudjam rendezni a dolgokat.

- Nem fáj? – kérdezte a nővér, amikor az ép térdemet tornáztatta.

Megráztam a fejem.

- Még zsibbad, de kezdem egyre jobban érezni.

- Ezentúl minden nap szüksége lesz egy kicsi tornára, amíg fel nem kellhet az ágyból. Minden alkalommal én fogok jönni. A másik térdét még pihentetnie kell, ne is nagyon mozgassa, mert az fájdalmas lehet. – Csak bólintottam. – Nincsen szüksége valamire? – mosolygott rám kedvesen.

- Nem… vagyis igen… Meg tudná nekem mondani, hogy hol van az a férfi, aki tegnap bent volt nálam, amikor felébredtem?

- Úgy tudom, vacsorázni ment csak el – kuncogott. – Egyébként nem csak tegnap volt bent önnél, hanem szinte minden nap. Miután az orvos megengedte neki, hogy tolószékbe üljön, minden percét itt töltötte. Ha tudta volna, hogy most ébred fel, talán még vacsorázni sem megy le. – Erre a mondatra éreztem, hogy lángba borul az arcom. Még a nővéreknek is ennyire feltűnő lenne a viselkedése? – Jut eszembe, mindjárt felhozom önnek is a vacsorát.

- Nem kell, köszönöm, nem vagyok éhes – ráztam meg gyorsan a fejemet.

- Valamit muszáj ennie – csóválta meg a fejét. – Mindjárt jövök.

Miután a nővér elhagyta a szobát, fáradt sóhajjal kezdtem el mozgatni a karjaimat. Olyan gyengének éreztem magam, hogy megemelni is alig tudtam a végtagjaimat. Hogyan fogok így enni? Hosszú perceken keresztül mozdulatlanul, magam elé meredve feküdtem az ágyon, amikor valaki kopogott az ajtón. Ijedten kaptam oda a tekintetemet és a szívem azonnal őrült dobogásba kezdett. A gondolataim közé azonnal beugrott Adam arca és az izmaim görcsbe rándultak a gondolatra, hogy ismét szembe kell néznem vele. Az ajtó azonban nem nyitódott ki, és az előtte álló alak nyugodtan várt a jelzésre, hogy bejöhet.

- Szabad – szólaltam meg végül félénken és, ahogy az ajtó lassan kinyílt, a szívem egyre erősebb vágtába kezdett. Ezzel együtt a mellettem levő gép csipogása is egyre sűrűbb lett. Aztán megláttam az ajtó mögött feltűnni Petert és megnyugodva fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt.

- Szia. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – nézett rám bűnbánóan, ahogy a gép csipogása kezdett visszaállni a normális ütembe.

- Semmi baj, csak eléggé zaklatott vagyok – motyogtam. Csak ekkor vettem észre, hogy Peter kezében egy tálca van. Sántítva indult el az ágyam felé. – Mi történt a lábaddal? – kérdeztem, előre tartva a választól.

A tálcát, amin vélhetőleg a vacsorám volt, lerakta az ágyam melletti szekrényre, majd odahúzott mellém egy széket és leült rá. Csak azután nézett ismét rám.

- Amikor Adam-mel egymásnak estünk, a kést a combomba fúrta – válaszolta lassan. Pontosan ettől féltem.

- Nem lett volna szabad beleavatkoznod – ráztam a fejemet szomorúan.

- Igen, és akkor mégis mit kellett volna csinálnom? – vonta fel a szemöldökét. – Hagynom, hogy azt tegyen veled, amit csak akar?

- Nem, persze, hogy nem, de… úgy értem, nem egyedül kellett volna nekiesned.

- Mire visszaértem volna Kellan-nel, te talán már nem is éltél volna – jegyezte meg fájdalmasan.

Már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de végül meggondoltam magam. A szemeimet lehunytam egy pillanatra és inkább témát váltottam.

- Na, jó, ezt inkább hagyjuk, úgysem egyezünk meg… - sóhajtottam. – Hogyhogy te hoztad fel a vacsorámat?

- Összefutottam az egyik nővérrel, aki a kezembe nyomta, hogy én hozzam fel. Azt mondta, már úgyis kerestél… Most már tényleg beszélnünk kéne, Liz. Ez nem mehet így tovább – nézett komolyan a szemembe.

- Tudom csak… adj még egy kis időt – kezdtem el idegesen rágcsálni az alsó ajkamat.

- Nem várhatok örökké – rázta meg a fejét.  – Szükségem van egy támpontra, hogy… biztosan el fogsz nekem mondani mindent, ha készen állsz rá. Csak ígérd meg és én addig várok, ameddig csak szeretnéd – hajolt hozzám közelebb és gyengéden megfogta a kezemet.

Döbbenten néztem rá. Tényleg így gondolja? Valóban képes lenne még várni, a történtek ellenére is.

- Én nagyon szeretném elmondani neked, csak nem érzem elég erősnek magam – magyarázkodtam, de ő csak a fejét rázta.

- Én nem ezt kértem – emlékeztetett.

- Megígérem, hogy elmondom neked – bólintottam rá gondolkodás nélkül, mire ő mély levegőt véve kiegyenesedett.

- Hogy érzed magad? – váltott most ő témát, miután percekig nem szólalt meg egyikünk sem.

- Még egy kissé kómásan, de már sokkal jobban. Próbálok nem a történtekre gondolni, de nem könnyű így, hogy egyedül vagyok.

Pár másodpercig gondolkodva nézett rám, majd lehajolt az éjjeliszekrényhez és felemelt róla valamit, amit aztán felém nyújtott.

- Ezt Alice hozta el a szobádból. Azt mondta, ezt olvasod most és szerintem ez segít majd egy kicsit másfelé terelni a gondolataidat.

- Köszi – vettem át a könyvet, de szinte rá sem néztem a borítójára, mire Peter felvonta a szemöldökét.

- Hozhatok mást is, ha gondolod… - ajánlotta.

- Nem, ez tökéletes lesz – mondtam gyorsan. Nem akartam elkezdeni neki magyarázni, hogy jelen pillanatban pont egy szerelmes regényt van a legkevesebb kedvem olvasni. Gondolatelterelésnek ez is megteszi majd.

- Akarod, hogy segítsek az evésnél? – bökött fejével a tálca felé.

- Nem, köszi, nem vagyok éhes – utasítottam vissza az ételt.

- Ugyan, Liz, muszáj enned valamit. Nem élhetsz csak infúzión, amíg a kórházban vagy. – A combjaira tette a tálcát, majd az engedélyemre várva nézett rám. Azért belém tuszkolni az ételt mégsem szerette volna.

- Tényleg nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem. – Majd holnap eszek, de most nem kérek.

Egy mély sóhaj után visszatette a tálcát a helyére, majd újra felém fordult.

- Miért nehezíted meg az orvosok munkáját? – kérdezte. – Na, meg persze az enyémet is – mosolyodott el a végére.

- Nem áll szándékomban ezt tenni – vontam meg a vállam, mire azonnal fájdalmasan felnyögtem. – Ezt azt hiszem, még nem kellett volna – ziháltam, ahogy szóhoz tudtam jutni.

Peter aggodalmasan fürkészte az arcomat, de a fájdalom rövidesen elmúlt és én ismét tudtam a beszélgetésre koncentrálni.

Gyorsan eltelt az a három nap, amíg az orvosok meg nem engedték, hogy végre fel is üljek az ágyban. Nagy nap volt ez számomra… Végre sokkal jobban el tudtam látni magamat és nem kellett minden kis apróságért a nővéreket vagy Petert ugráltatnom. Az elmúlt napokban nagyon sokat beszélgettünk és sosem fogytunk ki a témából. Minden napját szinte végig nálam töltötte, csak az étkezésekkor ment le az étkezdébe, de ilyenkor is szinte azonnal visszajött hozzám. Abban, hogy ő is beteg volt, azért pozitívumot is találtam, bár ez kétség kívül nem kárpótolt a sérülései miatt. Így ő a látogatási időn kívül is bejöhetett hozzám még egy-egy órára. Nagyon jól esett a törődése és egyáltalán nem untam meg a társaságát. Sőt, egyre inkább erősebbnek éreztem magam és a bizalmam is kezdett visszatérni a férfiak felé. Persze Peter ezt is tisztességesen betartotta. Azon kívül, hogy párszor végigsimított a kezemen, nem nagyon ért hozzám. Örültem, hogy ilyen jól kezeli a helyzetet. Sajnos emellett bele kellett törődnöm abba, hogy Peter sem maradhat mindig mellettem. Holnap kiengedik őt a kórházból és, ha vissza kell mennie a forgatásra, sokkal kevesebb időt tud majd itt tölteni. Féltem, hogy most csak azért jár be ennyiszer, mert egyébként is bent van és, ha már ez nem így lesz, talán felém sem néz majd.

Persze nem csak ő látogatott meg engem nap, mint nap, hanem a többiek is. A legtöbbször Alice járt bent nálam, valamint ugye ezáltal Peter-nél is, hiszen neki nem volt forgatás. Azonban ő sem volt itt sosem olyan sokáig. Tudta, hogy Peter mindig velem van, ezért inkább meghagyta nekünk a négyszemközt való beszélgetés lehetőségét.

Amikor végre már felülhettem az ágyamban, ismét csak Peter volt az, aki először bejött hozzám.

- Hogy érzed magad? – mosolygott rám szélesen, amint belépett.

- Nagyon jól – vigyorogtam. – Jó, hogy végre nem szorulok majd annyi segítségre.

- Teljes mértékben átérzem a helyzeted – kuncogott. – A nővérek állítólag panaszkodtak rám az első nap, hogy egyfolytában őket zaklatom. De hát, mit csinálhattam volna, amikor nem voltak hajlandóak megmondani, hogy mi van veled? – kérdezte, ezúttal már kissé bosszúsan. – Azt is csak Robtól tudtam meg, hogy még az intenzíven voltál megfigyelésen.

- Ennyire titokban tartották az állapotomat? – lepődtem meg.

- Színésznő vagy, Liz, ráadásul elég sokat fizettek a kórháznak a tökéletes ellátásodért – magyarázta Peter. – Még jó, hogy odafigyelnek, és nem adnak ki rólad információkat csak úgy az idegeneknek. Gondolom, neked sem tetszene, ha ma már tele lennének velünk az újságok.

- Valóban nem, csak meglepett, hogy ezt ilyen hamar elintézték. Hiszen, azért ennyi nővér és orvos előtt titokban tartani az ittlétünket, valamint a körülöttünk dolgozóknak is elég jól kell tartaniuk a szájukat.

- A legjobb és legmegbízhatóbb orvosokat kaptuk – sóhajtott. – A kórházból senki más nem tud az állapotunkról. Mi döntjük el, mennyit mutatunk meg belőle a külvilágnak.

A másnapom eléggé zsúfoltan és fájdalmasan telt. Az orvosom és egy nővér állított be hozzám, egy térdrögzítővel együtt.

- Meg kell néznünk, hogy mennyit gyógyult a térde és, ha már eléggé erős hozzá, a gipszet lecseréljük erre – kezdett bele az orvos, majd a nővér mellém lépett és miután arrébb húzta a takarót a lábamról, elkezdte óvatosan leszedni a lábamról a gipszet. Amint az lekerült rólam, képtelen voltam ránézni a lábamra. Nem akartam látni, hogy milyen, így is éppen elég fájdalmas volt, ahogy lüktetni kezdett. – Megengedi…? – lépett most közelebb az orvos is, hogy megvizsgáljon. Csak bólintottam, miközben próbáltam nem arra gondolni, hogy hozzám ér. Furcsa mód, még csak meg sem remegtem az érintésére és ez örömmel töltött el. – Úgy látom, szépen gyógyul, már nincsen feldagadva – közölte. A nővér megemelte a lábamat, majd az orvos óvatosan elkezdte behajlítani a térdemet. Először még nem éreztem semmit sem, még jól is esett, hogy végre nem csak nyújtva van, aztán elkezdett egyre jobban feszülni. A végén már nem bírtam és halkan felszisszentem. Erre lassan visszahajlította egyenesbe, majd a nővérhez fordult, aki már a kórlapomat tartotta a kezében és várta az orvos szavait. – A beteg lába körülbelül 20 fokig fájdalommentesen hajlik. A rögzítőt 30 fokra állítsa be, aztán, ahogy a tornáztatással egyre javul, majd engedünk még rajta. Lábra egyelőre még nem állhat.

- Doktor úr… - szólaltam meg hirtelen. – Ha most még nem, akkor mikor kelhetek majd fel?

- Talán három-négy nap múlva már tehet pár lépést és azután tolószékkel kisebb utakat is megtehet. Persze a rögzítőt még hordania kell egy darabig, de azt hiszem, ez lesz a legkisebb gondja – mosolygott rám. – Meglátja, hamar rendbe fog jönni – mondta biztatóan. – Viszlát, Miss Reaser – köszönt el, majd távozott.

A nővér ezután még felrakta a lábamra a rögzítőt, majd beállította a megfelelő fokra.

- Délután még visszajövök egy kis tornáztatásra és ezután napi kétszer, reggel és este a vizit után lesz a torna – mondta kedvesen.

- Rendben – bólintottam, majd megpróbáltam nem arra gondolni, hogy ezentúl ez a torna fájdalmas is lesz.

Miután a nővér távozott, Peter visszajött, hogy elköszönjön. Ő már délelőtt hazamehet, és ezúttal szeretne végre egy kicsit pihenni is. Megígérte azonban, hogy másnap megint meglátogat és az egész napot bent is tölti, hogy ne legyek egyedül.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. – Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem.

- Szívesen itt vagyok veled, ezt nem kell megköszönnöd – rázta meg a fejét.

- De igenis meg kell! Még mindig nem mondtam el neked mindent, te mégis itt vagy velem nap, mint nap és úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Csssh – tette a tenyerét a számra, hogy elhallgattasson. – Én megmondtam, hogy tudok várni. Eddig sem tudtam róla, ezeket a napokat már kibírom – mosolygott rám. – Most megyek, még összepakolom a cuccomat, aztán Alice visszavisz engem a szállodába. Holnap jövök – ígérte, majd legnagyobb meglepetésemre odahajolt hozzám és egy óvatos puszit nyomott az arcomra. Aztán felegyenesedett és elindult az ajtó felé. A kezemet lassan emeltem oda az arcomhoz és alig bírtam megszólalni.

- Peter!

- Igen? – fordult vissza mosolyogva.

- Amikor először magamhoz tértem… aztán újra elaludtam… Amit akkor mondtam neked, azt komolyan is gondoltam – néztem határozottan a szemeibe.

- Tudom – nevetett fel halkan. – Én is azt, amit pár napja a szállodában mondtam.

Ezután kilépett a szobából, nekem pedig egy hatalmas vigyor terült el az arcomon, ami aztán egész nap el sem tűnt onnan. Nikki meg is jegyezte, amikor meglátogatott, hogy túlságosan is jó kedvem van ahhoz képest, hogy Peter nincs bent, de ezúttal már ez a megjegyzése sem tudta elvenni a kedvemet.

Ahogy teltek-múltak a napok, egyre erősebbnek és magabiztosabbnak éreztem magamat. A lábamat egyre jobban be tudtam hajlítani, így hát az orvos rövidesen megengedte, hogy egy-két lépést tegyek a szobában. A nővér segített óvatosan talpra állni, majd a karját nyújtotta, hogy én kapaszkodjam belé. Így elvileg jobban terhelem a lábamat. Mély lélegzetet vettem, mielőtt ránehezedtem volna. A felkészülés ellenére is felszisszentem, ahogy a gyenge fájdalom hirtelen beborította a lábamat. Aztán a következő próbálkozásnál már sokkal jobban ment és egy-két lépés után már szinte fel sem tűnt a fájdalom.

- Remek! Nagyon ügyes! Ha így halad tovább a gyógyulásban, nem sokáig kell már itt lennie – mondta elismerően.

- Mennyi időt takar az a „nem sokáig”? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát, két nap múlva talán már sétálhat naponta egyszer-kétszer a folyosón, persze csak felügyelettel. Aztán még két nap talán, és tolószékkel kísérve rövidebb sétára is lemehet például a parkba, ezt még szintén nővéri felügyelettel. Aztán talán ugyanennyi idő után már tolószék nélkül is. Úgy egy hetet saccolok.

- Már csak egy hét – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Ezután a 12 nap után ez már semmiség – szusszantottam.

- Hosszú idő, amíg egy térdsérülés meggyógyul és magának még csak az enyhébb fajtából volt. Egy keresztszalag-szakadás például sokkal hosszadalmasabb és fájdalmasabb procedúra.

- Elhiszem, de annyira azért nem szeretem a kórházakat, hogy három hetet egyhuzamban itt töltsek el.

Ekkor kopogtattak az ajtón, majd Peter nyitott be a kórterembe.

- Szia - köszöntem vidáman. Láthatóan meglepődött, hogy talpon vagyok, de amint felfogta a helyzetet, ő is szélesen elmosolyodott.

- Látom, elkezdted már a gyakorlást.

- Próbálok a lehető leggyorsabban gyógyulni – bólintottam rá. – Mára viszont azt hiszem, ennyi elég lesz – pillantottam a nővérre. – Kezd fájni megint a térdem és kicsit lüktet is.

Lassan visszakísért az ágyamhoz, majd elhagyta a szobát.

- Örülök, hogy jól vagy – jött közelebb Peter. – Rég láttalak már ennyire vidámnak téged – ült le az ágyam mellé egy székre.

- Már nagyon szeretnék hazamenni, de a nővér azt mondta, hogy szerinte még egy hétig legalább bent kell maradnom. Nem terhelhetem túl a lábamat.

- Inkább maradj tovább, minthogy később gondjaid legyenek miatta – fogta meg óvatosan a kezemet, majd finoman megszorította.

- A nővér azt mondta, hogy négy nap múlva már tolószék kíséretével lemehetek a parkba – kezdtem bele lassan. – Úgyhogy örülnék neki, ha az egyik ilyen alkalommal lejönnél velem… - mondtam tétován. – Beszélgetni – célozgattam.

- Rendben – bólintott rá azonnal. – De csak ha tényleg készen állsz rá. Ha nem érzed magad elég erősnek…

- Ne próbálj meg lebeszélni róla, mert így is elég nehéz volt rávennem magam – állítottam meg gyorsan. – Le akarom végre zárni a múltam és ehhez az kell, hogy te is tudj róla.

Hosszú pillanatokig csak néztünk egymás szemébe, de egyikünk sem szólalt meg. Mindketten tudtuk, hogy ha eljön ez a beszélgetés, az sorsfordító lesz számunkra. Legalábbis a kapcsolatunkra nézve biztosan.

- És egyébként… hogy vagy? – próbált rákérdezni a lehető legfinomabban.

- Hát, ez már egy kicsit nehezebb, de gyógyulok. Úgy érzem, kezdek egyre magabiztosabb lenni. Az orvost legalábbis már elfogadtam. Azt nem kerülhetem el, hogy ő hozzám érjen. És melletted sem érzem már kényelmetlenül magam. Egyáltalán nem zavar, hogy naphosszat velem vagy – mosolyogtam rá őszintén.

- Pedig már kezdtem félni, hogy meguntad a társaságomat – kuncogott. – Nem akarok sok lenni neked, úgyhogy ha bármi gond van, nyugodtan szólj. Csak úgy érzem… ez lehet, egy kicsit furcsán fog hangzani, de sok mindent be kell pótolnunk. Sokat beszélgettünk eddig is, de most valahogy… felszabadultabbnak érzem magam.

- Akkor ezzel nem csak én vagyok így – haraptam az ajkamba zavartan. Amióta Peterrel töltöm a napjaimat, sokkal inkább el tudom engedni magam a társaságában. Ezt mindenképpen jó jelnek veszem.

- Holnap sajnos nem tudok bejönni – sóhajtott lemondóan, rövid idő után. – A forgatáson szükség van rám, délután pedig kondiba megyek. Szükségem lesz egy kis erősítésre a kihagyás és lazsálás után.

- Alig hagytál ki pár napot – forgattam meg a szemeimet mosolyogva.

- Igen, de egy vámpír sosem engedheti el magát – vonta meg a vállát. – Minden esetre, elég érdekes lesz, mert csak egy-egy lábamra és karomra tudok dolgozni.

- Kár, hogy nem tudsz jönni holnap – fogtam meg rövid gondolkodás után a kezét, mire ő is elmosolyodott.

- Alice bejön hozzád, úgyhogy unatkozni biztosan nem fogsz – kuncogott. – Nikki-nek és Ash-nek sem kell mennie forgatni, úgyhogy valószínűleg ők is bejönnek hozzád.

- Amíg nem kell velük elmennem vásárolni, semmi gond – nevettem.

- Nem hinném, hogy kiengednek. Na, megpróbálsz megint lábra állni? – unszolt szélesen vigyorogva.

- Miért is ne…

- Megengeded… - nyújtotta felém a kezét, hogy segítsen feljebb ülni. Nem akartam őt megbántani, de ennyire még nem voltam biztos magamban. – Ha gondolod, hívhatok egy ápolót is – ajánlotta, amint észrevette rajtam a változást és, hogy meredten nézem a kezét.

- Nem, semmi gond, menni fog – mondtam határozottan.

Lassan csúsztatta be a kezét a hátam mögé, majd feljebb segített. Óvatosan elfordultam az ágyon, hogy lelógassam a lábaimat, majd a karjába kapaszkodva ismét felálltam. Egy mély levegő után mertem csak ismét ráállni a lábamra, de ezúttal már nem fájt annyira, mint legelőször.

- Jól vagy? – kérdezte. Arra nem tudtam rájönni, hogy a lelki vagy a testi állapotomat kérdezi-e, de szerencsére jelen pillanatban mindkettő rendben volt.

- Persze – bólintottam rá.

- Mehet az első lépés? – mosolyodott el.

- Mehet – mondtam határozottan, majd óvatosan léptem egyet. Peter minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte. Láttam rajta, hogy ha bármelyik pillanatban rosszul lépnék, vagy már nem bírnám megtartani magam, ő azonnal reagálna és elkapna, mielőtt még elesnék. Erre azonban szerencsére nem volt szükség és sikeresen elsántikáltam az ajtóig meg vissza.

Fáradtan, mégis elégedetten dőltem el az ágyon. Kimerülten mosolyogtam fel Peter-re, aki finoman megszorította a kezemet.

- Ügyes voltál – dicsért meg, majd ismét leült mellém.

- Köszi – hunytam le a szemeimet. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elbírnék aludni, de amíg Peter itt volt, semmiképpen sem akartam.

- Nyugodtan aludj csak – kuncogott fel mellettem rövid idő után. Bármennyire is próbáltam képtelen voltam felnyitni a szemeimet. – Nem csoda, hogy kimerültél, hosszú napod volt. - Éreztem, hogy óvatosan megsimogatja az arcomat, mire halványan elmosolyodtam. – Holnapután találkozunk – köszönt el, majd elhagyta a szobát, engem pedig rövid időn belül el is nyomott az álom.

Hosszú idő óta megint álmodtam. Hogy mit, arról fogalmam sem volt, mert semmi értelmeset nem tudtam kivenni belőle. Legalábbis elsőre…

Egy hajó fedélzetén voltam, teljesen egyedül. A korlátba kapaszkodva álltam a kellemes szellőben. Olyan frissnek éreztem magam, mint amilyen tizenéves koromban lehettem utoljára. Tele voltam élettel és energiával, mégis… féltem valamitől. Bár tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis féltem és mindemellett megannyi gyűlölet is kavargott bennem. Nem értettem a saját érzéseimet. Az ég állandóan felhős volt körülöttem, de az eső nem esett. Fent csak a borult ég, alattam pedig a végtelen tenger. Ameddig csak a szem ellátott, víz borított mindent, a hajót pedig csak az áramlat és a szellő sodorta valamerre a messzeség felé. A mély csendet csak néha zavarta meg egy-egy halk mennydörgés. Egyetlen madár sem volt az égen és a víztükörre nézve láttam, hogy még a halak is jó mélyre elbújtak. Vihar közeledett. Aztán egyszer csak a távolban felderengett egy halvány napsugár, ami aztán ugyanilyen hamar el is tűnt, a felhők pedig kezdtek egyre sűrűsödni a fejem felett. Végül az eső is rákezdett. Először csak apróbb szemekben hullott, aztán kezdett egyre jobban viharba átfordulni. Nem gondolkodtam rajta sokat, lementem a hajókabinba, ahol jó meleg és békesség volt. Semmi sem törte meg a nyugalmat. Még a szél süvítése sem hallatszott le. Egyedül a hajó ringatását lehetett érezni a zavargó vízen. Leültem az ágyra és felhúztam magam elé a térdeimet. Csak ültem ott, hosszú ideig, ami számomra éveknek tűnt, és csak akkor mentem vissza a fedélzetre, amikor már biztos voltam benne, hogy elmúlt a vihar. Amint kiléptem a friss levegőre, a sötétség volt az első, ami feltűnt. Felnéztem az égre, amit még mindig egy vékony felhőréteg borított. Bár az élet visszaszállt a világba, a közelben még mindig nem volt sehol sem szárazföld. Hiába vártam, hogy felkeljen a nap, ez sehogy sem akart bekövetkezni. Hosszú ideig hajóztam a csendes vízen, mégsem láttam az égen még csak egyetlen kósza csillagot sem. Nagyon elszomorított ez a helyzet és legszívesebben visszamentem volna a kabinba, mégis úgy éreztem, hogy most az a legjobb, ha idekint maradok. Egyszer biztosan eljön a reggel és én akkor itt szeretnék lenni, nem pedig a hajókabinban üldögélni. Leültem a korlát mellé és vártam. Vártam, hogy a világ kiviruljon, hogy feltűnjön egy apró kis szigetecske a láthatáron, vagy bármilyen jelét annak, hogy változik körülöttem bármi is, ez mégsem történt meg. Éveknek tűnő ideig búslakodtam a fedélzeten, amikor egy apró kis fényt láttam meg magam előtt. A tekintetemet azonnal felkaptam az égre és végre megláttam azt, amit már oly régóta vártam. Egy csillagot. A többit még mindig felhők takarták az emberi szem elől, ez az egy mégis fényesen tündökölt az égen. Csodálatos volt. Egyszerűen gyönyörű. Ahogy teltek a percek, elkezdett a többi csillag is megjelenni. Bár azok nem tündököltek annyira, az éjszakát rövidesen gyönyörű ezüstszínnel töltötték be. Aztán legvégül, amikor azt hittem, ennél szebb már nem lehet, feltűnt a hold. Telihold volt és a bárányfelhők foszlányai lassan kúsztak el előtte. Eltakarni már nem tudták. Mosolyogva hunytam le a szemeimet, egy jobb holnapban reménykedve. Nem sokkal később el is aludhattam, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, a vakító világosságtól alig láttam valamit. A nap ugyan nem sütött, az ég tiszta volt. Egyedül a nap előtt lebegett egy kósza felhőfoszlány, amit a szél sehogy sem tudott arrébb hessegetni. Körülnézve a horizonton, a szemem megakadt egy apró ponton. Hunyorogva próbáltam meg kivenni, hogy az valóban egy sziget e, vagy csak a szemem káprázik, de ahogy egyre közeledett felé a hajó, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá az igazság. Megmenekültem! A sziget egyre csak közeledett, én pedig azt vettem észre, hogy órák múltával sem nyugszik le a nap. Egyfolytában világos volt és az égitest semmit sem mozdult el a fejem fölül. Aztán, ahogy az apró pont egyre nagyobbá vált, rájöttem, hogy az nem is sziget, hanem egy földrész partja. A kikötőjében ott sorakoztak a hajók, amiknek fehér testét már messziről jól ki lehetett venni. Ezután már nagy sebességgel haladt a hajó a célja felé. Sokkal gyorsabban, mint eddig és ebben még a szél is segítette. Aztán a nap hirtelen előbújt és a kis felhőt mintha elfújták volna az égről. Vakító sugarai csillogóvá varázsolták a víztükröt, én pedig széles mosollyal az arcomon kémleletem a szárazföldet. Tartottam tőle, hogy ha csak egy percre is leveszem róla a szemeimet, egyszer csak eltűnik és én ugyan abba a kétségbeesésbe esek vissza, mint ennek az egésznek az elején. Ez szerencsére nem történt meg. Már csak pár méter választott el a célomtól és nem sokkal később a hajó kikötött a szárazföldön.

Végre révbe értem!

Lassan kezdtem nyitogatni a szemeimet. A világosságtól először még csak hunyorogni tudtam, de aztán kezdtem egyre jobban kivenni a körülöttem levő tárgyakat. Legnagyobb sajnálatomra még mindig a kórházi ágyamban feküdtem, pedig reméltem, hogy ezután az álom után legalább a saját szállodai szobámban ébredhetek. Rájöttem, hogy mit jelentett ez az álom. Akkor vált világossá számomra minden, amikor a hajó kikötött a parton. Az egész az én életemet formálta meg. Az életem első szakasza, ami kisgyermekként persze energikus, mégis nekem csak a félelem maradt meg belőle. Még máig is úgy érzem, hogy nem tudtam eléggé kitombolni akkor magamat. Túlságosan hamar fel kellett nőnöm. Biztos voltam benne, hogy az a sok gyűlölet, ami bennem volt, az mind John felé irányult. Aztán jött az Adam-mel való kapcsolatom, ami után a kis fénysugarat a gyermekem jelentette, majd ennek az egésznek a kimenetele, amit a vihar ábrázolhatott és az utána érzett hosszú magány és bezárkózottság. A hosszú éjszaka azt az időszakot mutatta meg, amikor végre sikerült némiképp túljutnom a történteken és újra visszatértem az életbe, de nem volt miért élnem a mindennapjaimat. Az első csillag pedig Petert ábrázolta. Az ő megjelenését. Ő volt az, aki hosszú idő után fényt hozott az életembe, majd hamarosan eltüntette a fényével a sötétséget a szívemből. Újra képes voltam szeretni. Talán emiatt láttam végre tisztán John-t is. Aztán, mint derült égből villámcsapás rájöttem, hogy belészerettem, ami az álmomban a nappalt jelentette, de nap nélkül, mert ő nem szeretett viszont. Az a hosszú időszak a szenvedésemet mutatta. És a végén, amikor kisütött a nap… az volt az az este, amikor Peter bevallotta az érzéseit és megcsókolt. És végül a mai nap, amikor végre úgy éreztem, hogy révbe értem, mint a hajó az álmomban. Végre nem éreztem félelmet amiatt, hogy Peter vajon hogyan fog reagálni. Mindeddig mellettem volt, nem fog egy ilyen dolog miatt elhagyni. Ő nem tenne ilyet. Ha pedig mégis, akkor bármennyire is fáj ezt mondanom, nem szeretet eléggé. Így pedig közös jövőnk sem lehetne.

Már csak az fájt, hogy nem mondtam el neki mindent már előbb. Akkor talán minden máshogy alakult volna. Talán nem egyedül megyek fel a szobámba, Peterrel egész éjszaka táncoltunk volna, még az sem érdekelt volna minket, hogy a ruhánkon ott szárad a pezsgő… Minden máshogy alakulhatott volna, most viszont már nem tudok mit tenni. Amint tudok, beszélek vele és végre minden rendben lesz.

Az órára nézve észrevettem, hogy még csak fél hét van, a nap mégis melegen sütött be az ablakon, a két függöny rése között. A vizit csak hétkor lesz, addig még van egy kis időm. Rövid gondolkodás után a kezembe vettem a könyvet, amit Peter még korábban elhozatott nekem Alice-szel. Vagy talán nem is az ő ötlete volt, de ez végül is lényegtelen. Fellapoztam azt a részt, ahol abbahagytam és folytattam az olvasást. Egy szerelmes regény most egyáltalán nem okozott fájdalmat, sőt! Még jól is esett egy kicsit álmodozni.

Mint ahogyan azt Peter mondta, Alice és a lányok meglátogattak engem a délelőtt folyamán és még délután is visszajöttek. Velük is sétáltam pár oda-visszást az ágy és az ajtó között, de ezúttal már nem merített ki annyira, mint legutóbb. Még kicsit jobban is éreztem magam tőle, valahogy energikusabbnak.

- Tényleg sokat javult az állapotod – jegyezte meg Nikki. – Nem akartuk elhinni Peter-nek, hogy már lábra tudtál állni – kuncogott -, de ezek szerint igazat mondott.

- Bizony, és holnap lehet, hogy már a folyosóra is kimehetek. Aztán rövidebb sétákra a parkba és végül teljesen egyedül is. Már nagyon várom – mondtam vágyakozóan.

- Peter-rel beszéltél már? – kérdezte halkan Alice és áthatóan kezdte fürkészni az arcomat.

- Még nem, de amint el tudok vele tölteni egy kis időt kettesben, beszélni fogok vele – feleltem magabiztosan, de ő csak felvont szemöldökkel nézett rám. Nem nagyon hitte el nekem, hogy végre tényleg rászántam magam erre a lépésre. – Tényleg! – bizonygattam. – Már neki is mondtam, hogy ha majd már le tudok menni a parkba, akkor egyik alkalommal velem jöhetne, hogy végre beszélgessünk. Nem egy kórházi szobában akarom ezt elmondani neki.

- Lemaradtunk valamiről? – kapkodta a tekintetét közöttünk Nikki és Ashley is értetlenül pislogott ránk.

- Semmi lényegesről – sóhajtottam, mire Alice hangosan felhorkantott.

- Még, hogy nem lényeges! Végül is, csak emiatt nem vagytok együtt már két hónapja. Kellett neked eddig húznod ezt az egészet! Ha lett volna egy kis látásod, sok szenvedéstől megkímélhetted volna magadat és őt is. Megígértem, hogy senkinek sem mondom el, de ha így folytatod, nem fogom tudni megállni, hogy legalább a legjobb barátnőid előtt ne titkoljam tovább. – Idegesen szusszantott egyet a végén, majd elindult az ajtó felé. – Ha megbocsátotok, én most megyek. Ki kell szellőztetnem egy kicsit a fejemet.

Miután ő elhagyta a szobát, megtörten fordultam vissza a lányok felé.

- Csak ő tudja? – kérdezte halkan Nikki. A hangja szomorúan csengett. Tudtam, hogy megbántottam őt azzal, hogy ezt a lényeges információt a múltamról eltitkoltam előle.

- Igen – bólintottam. - Ha akarjátok, most mindent elmondok. Nem akarok többé előttetek sem titkolózni, ahogy Peter-nek is minél előbb el fogom mondani.

- Engem érdekelne, ha téged nem sodor ismét depresszióba – mondta halkan Ashley.

Megértettem az érzéseiket. Hiszen több mint egy éve ismerjük már egymást, mégis… az életemnek ezt a részét sosem osztottam meg velük. Most viszont mindent elmeséltem nekik. Egytől-egyig minden apró kis részletet és ők figyelmesen hallgatták végig. A végén félve vártam, hogy mit reagálnak rá.

- Ne haragudj, de én nem nagyon értem, hogy ez miben befolyásolhatná a kapcsolatotokat Peterrel – csóválta a fejét értetlenül Nikki és sajnos igazat is kellett adnom neki. Talán csak a saját félelmeim miatt nem mertem megosztani vele.

Minden érzésemet elmondtam Nikkinek, aki teljesen megértette végül, hogy miért is döntöttem így.

Aztán nem sokkal később mind a ketten elköszöntek és visszaindultak a szállodába. Éreztem, hogy Alice kifakadása és a beszélgetésünk után már nem volt olyan oldott a hangulat közöttünk, mint előtte. Megbántottam őket és ezt valahogy jóvá kell majd tennem, ha kikerültem a kórházból.

Az éjszaka folyamán nem sokat aludtam. Csak az érzéseim elemzése során jöttem rá, mit is jelenthetett az a félelem az álmomban, amikor már majdnem elértem a kikötőbe. Attól tartottam, hogy Peter elfordul majd tőlem, de most már tudom, hogy ez nem történhet meg. Semmi oka nem lenne rá…

Másnap Peter a megígért módon ismét bejött hozzám és amint megláttam az arcát, az ajkaim azonnal mosolyra húzódtak. Párszor vele is megtettem az ágy-ajtó távolságot, de az idő legnagyobb részében csak beszélgettünk és nevettünk. Aztán eljött az esti vizit és ezzel együtt a látogatási idő vége is, ezért Peter-nek távoznia kellett. Az orvos azonban jó hírekkel szolgált. Másnap végre már a folyosóra is kimehetek rövidebb sétákra, ami azt jelentette, hogy már csak két nap és, ha minden jól megy, végre beszélhetek Peter-rel.

Ez a két nap nagyon hamar eltelt és én azon kaptam magam, hogy a kétségbeesés kezd ismét a hatalmába keríteni. Most azonban nem hagytam magam. Határozottan néztem magam elé és közben próbáltam összerakni magamban az előadni kívánt monológomat, hogy biztosan ne hagyjak ki semmit sem. Mégis biztos voltam benne, hogy nem ugyan ezekkel a szavakkal fogom neki is elmondani. Pedig annyiszor elképzeltem a reakciót a különböző mondataimra. A valóság azonban sokkal nehezebb, mint az álomvilág. Minden csakis azon múlik, mennyire tudja kezelni a helyzetet és persze, hogy mennyire szeret engem…