47. fejezet - Új kezdet

Sziasztok!

Hosszú ideje küszködtem már ezzel a fejezettel, mert sehogy sem akart jönni az ihlet, pedig már jóval előbb belekezdtem a megírásába. Aztán most végre befejeztem :) Remélem, tetszeni fog :) Az elmaradt születésnapi képek már készülgetnek (kettőt már most fel is teszek a fejezet végén) ;) Valamint ugye, nemsokára itt van a mi Peter-ünk születésnapja is :D A következő fejezet tehát aznap fog jönni (november 26.), egyféle ajándékként és majd még megpróbálok összehozni valamit mellé ;) Jó olvasást kívánok egyelőre ehhez a fejezethez! :)

Puszi

Liz szemszöge

A másnap csak lassan akart eltelni. Egész délelőtt Peter járt a fejemben és egyszerűen képtelen voltam másra gondolni. Hiába próbáltam olvasni vagy mászkálni egy kicsit a folyosón, a gondolataim újra meg újra visszakalandoztak hozzá.

- Látom, már jobban vagy – hallottam meg Alice hangját az ajtóból, amikor éppen visszafelé tartottam az ágyamhoz. Tehát tényleg bejött hozzám. Lassan fordultam meg, hogy szemben legyek vele.

- Igen, már sokkal jobban – helyezkedtem el az ágyon.

Hosszú ideig csak egymást néztük, kínos csendben, amit végül ő tört meg.

- Peter mondta, hogy beszélni szeretnél velem – jegyezte meg halkan, majd lehajtotta a fejét. – Előbb viszont én szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Nem akartam ennyire kiborulni csak tudod… olyan szörnyű volt látni titeket, ahogy szenvedtek egymás mellett és egyikőtök sem mer lépni. Én csak jót akartam nektek és már annyiszor elmondtad, hogy nem vagy még rá felkészülve, hogy mindezt megoszd vele… Nem akartam, hogy a végén már késő legyen és most is csak Peter kitartásán múlt, hogy most együtt lehettek.

Nem lepett meg, hogy Alice tudott már rólunk. Peter biztosan megosztotta vele tegnap este, amikor visszament a szállodába.

- Nem tudtam, hogy ez téged is ennyire mélyen érint – mondtam őszintén.

- Betty… te és Peter olyanok vagytok nekem, mintha a pótszüleim lennétek – vallotta be. – Persze, hogy azt akarom, hogy a lehető legboldogabbak legyetek. Ti meg persze nem hallgattatok rám.

- Ez annál bonyolultabb volt, minthogy csak úgy elé álljak és mindent elmondjak neki. Így sem ment olyan könnyen neki a győzködésem.

- A győzködésed? – lepődött meg. – Még győzködnie is kellett téged? – nevetett fel hitetlenkedve.

- Alice, Adam óta én még nem voltam igazán szerelmes – néztem rá komolyan. – És én azt akarom, hogy Peter boldog legyen. Neki is elmondtam, hogy nem biztos, hogy képes leszek újra olyan szerelemmel szeretni valakit, mint évekkel ezelőtt. Ő vállalta a kockázatot értem – mosolyodtam el halványan.

- Miért érzed így? – lépdelt oda az ágyamhoz, majd helyet foglalt mellettem.

- Képtelen vagyok úgy igazán megbízni a férfiakban. Főleg a történtek után – borzongtam meg.

- De ez idővel változni fog – rázta meg a fejét hevesen. – Lassan újra visszanyered a régi önbizalmad és akkor sokkal könnyebb lesz. Peter pedig segíteni fog neked mindebben. – Megfogta a kezemet és finoman megszorította. – Emiatt nem szabad eltaszítanod őt magadtól – csóválta meg a fejét rosszallóan.

- Félek, hogy talán boldogtalan lesz mellettem. Mi lesz, ha egyszer csak beleun abba, hogy engem pátyolgasson és bátorítson?

- Kétlem, hogy a szerelem egyik pillanatról a másikra meg tud szűnni egy ember iránt – vetette ellen.

- Én nem dobálóznék még ilyen nagy szavakkal a helyedben – sóhajtottam. – Nem tudom, mit érez pontosan Peter.

- Én viszont tudom, mert hónapok óta az áradozásait hallgattam. Látnod kellett volna, mennyire kiborult, amikor elmondtam neki, hogy összejöttetek Justinnal. Teljesen beléd habarodott, ahogy te is ő belé. Ezt egyikőtök sem tudná letagadni.

- Akkor miért ilyen nehéz? – sóhajtottam gondterhelten. – Miért érzem úgy, hogy rettegek a továbblépéstől?

- Betty, pont te mondtad az előbb, hogy Adam-en kívül nem voltál még senkibe sem szerelmes. Természetes, hogy főleg ebben a helyzetben megrémiszt ez a tudat. Idővel el fog múlni ez a rossz érzés, csak hagyd, hogy Peter segíteni próbáljon neked.

Mintegy, szinte végszóra, megcsörrent a telefonom az éjjeliszekrényen. Óvatosan odahajoltam érte, majd lepillantottam a kijelzőre.

- Akkor én most magatokra is hagylak kicsit – kuncogott Alice, pedig nem láthatta a nevet a telefonon. – Később visszajövök – ígérte, majd kihátrált a szobából.

Egy mély lélegzet után, hogy nyugodtan tudjak majd beleszólni a telefonba, megnyomtam a hívás fogadása gombot.

- Szia – köszöntem bele, miközben az arcomra akaratlanul is egy mosoly húzódott.

- Szia, Liz! Nem zavarlak?

- Nem, egyáltalán. Örülök, hogy felhívtál – feleltem halkan nevetve. – Itt a kórházban nincsen sok dolgom.

- Ez igaz – értett egyet velem. – Egyébként hogy érzed magad? Jobban vagy már?

- Kezdem egyre erősebbnek érezni magam… minden tekintetben. Próbáltam sétálgatni egy kicsit egyedül is a folyosón és már egyáltalán nem olyan fárasztó, mint tegnap. Sokkal jobban érzem magam.

- Ennek örülök. – Szinte láttam, ahogy elmosolyodott közben. – Alice bement hozzád? – váltott hirtelen témát, komolyabb hangon.

- Igen, nemrég bejött hozzám, de most kiment, hogy tudjunk beszélgetni – válaszoltam.

- És sikerült mindent megbeszélnetek? – érdeklődött kíváncsian.

- Igen. Szerencsére már nem haragudott annyira rám. Sőt, eddig sem haragudott, csak… nem tudom ezt jól megfogalmazni… Szóval, eléggé kiborította, hogy hosszú ideig csak kerülgettük egymást.

- Ahogy minket is – kuncogott halkan a vonal túlsó végén.

- Erre inkább már nem is gondolok – sóhajtottam. – Jól megnehezítettük a saját dolgunkat. Na, most egy gyors témaváltás… Veled mi van? Hogy megy a forgatás? – kíváncsiskodtam.

- Hát, úgy ahogy, de sajnos nem valószínű, hogy este még beérek a kórházba a látogatási idő vége előtt – szomorodott el hirtelen a hangja. – Kristen nincsen éppen a legjobb formában… Próbáltam szóra bírni őt, de nem volt hajlandó semmit sem megosztani velem. Nem tudom, mi lehet a baja. Talán a lányok majd kikérdezik, de most szinte áll a forgatás. Közös jelenetük lenne Robbal és már ötödszörre futnak neki, mert Kris mindig rossz szöveget mond – sóhajtott lemondóan. – Úgyhogy csak holnap tudok ismét bemenni hozzád.

- Rendben, semmi gond, majd elleszek valahogy. Alice még úgyis bent lesz nálam egy darabig – mosolyodtam el erőtlenül. Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát.

- Most mennem kell, de akarod, hogy este hívjalak még, ha vége a forgatásnak?

- Igen, az jó lenne – vágtam rá rögtön, mire halkan felnevetett.

- Akkor este hívlak – ígérte. – Vigyázz magadra! Ne erőltesd nagyon meg magad.

- Nem fogom – nevettem. – Te is vigyázz magadra.

- Meglesz. Akkor este… szia, Liz! – köszönt el.

- Szia, Peter! – motyogtam még, mielőtt megszakította volna a hívást.

Elszomorodva ejtettem le magam mellé az ágyra a mobilomat. Sajnáltam, hogy Peter nem tud ma már bejönni a kórházba, de annak nagyon örültem, hogy ennek ellenére azért nagyon is vágyik a beszélgetésekre, különben nem akarna este is hívni még. Ugyanakkor nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet Kristennel. Annyi mindenről lemaradhattam mostanában, amiért már több mint két hete a kórházban vagyok. Bár Peter sem tud több mindent, ő legalább utána tud járni.

- Már be is fejeztétek? – kukucskált be az ajtón Alice.

- Igen – bólintottam. – Vissza kellett mennie forgatni, de este majd még hív – mosolyogtam.

- Talán így jobb is, legalább nyugodtan megbeszélhetjük a parti részleteit – lelkesült fel, miközben leült az ágyam szélére. – Így nem kell attól tartanunk, hogy egyszer csak betoppan.

- Milyen partiról beszélsz? – húztam össze a szemeimet.

- Hát Peter szülinapi bulijáról – mondta úgy, mintha ez teljesen egyértelmű lett volna.

- Nekem azt mondta, hogy nem szeretne nagy felhajtást – csóváltam meg a fejemet, miközben kissé döbbenten vettem tudomásul, hogy teljesen kiment a fejemből ez az alkalom.

- Nem is lesz nagy felhajtás – legyintett. – Csak páran elmegyünk egyet bulizni. Viszont Petert majd neked kell odacsalogatnod a helyszínre, mert különben gyanút fogna.

- Miért van olyan érzésem, hogy ti Ashley-vel már mindent megszerveztetek? – sóhajtottam lemondóan.

- Nem mindent… - vetette ellen. – Az ajándékokkal például még bajban vagyunk és a hely sem teljesen tiszta még. Pedig még most le kéne foglalni a helyet, hogy biztosan szabad legyen aznap estére. Én valami kisebb étteremre gondoltam, ahová elhívhatnád Petert, hogy kettesben megünnepeljétek ezt az alkalmat – vigyorgott rám szélesen.

- Ebbe csak akkor megyek bele, ha megígéred, hogy tényleg nem lesz nagy felhajtás – néztem rá komolyan. – És senki más ne tudjon róla a meghívottakon kívül, mert nem szeretném, ha a média odatolulna. És persze a vendéglistát is megnézném, ha szabad.

- Persze, ha ezt szeretnéd – vonta meg a vállát beleegyezően. – Semmi kifogásom nincsen ezek ellen. Remélem, azzal egyetértesz, hogy a szüleit és Ginny-t is meg kéne hívni. Nekik már jó előre szóltam, hogy be tudják szerezni a repülőjegyeket. Azt mondták, hogy egyébként is tervezték, hogy eljönnek ide, vagy hazahívják Petert.

- Igen, ez jó ötlet – egyeztem bele. – Konkrét ötleteid voltak már az étteremmel kapcsolatban? Talán és tudnék segíteni a választásban – ajánlottam.

- Először a Shangri-la-ra gondoltam – kezdett bele azonnal.

- Várj! Várj! Várj! – állítottam meg őt azonnal. – Nem azt mondtad az előbb, hogy kis éttermet keresel? – vontam fel a szemöldökömet.

- De igen, viszont ez a hely annyira szép. Biztosan tetszene Peternek is. Na, de sebaj, ha neked nem tetszik, van még más ötletem is. Ott van például a Blue Water Cafe, ami igazán hangulatos hely, viszont ha az ilyen nagy helyek nem tetszenek… - gondolkodott el. – A Marriott Pinnacle-t már meg sem merem említeni. És utóbb még eszembe jutott a Diego Ladino. Mivel Peter olasz családban nevelkedett, szerintem jó ötlet lenne ez is. És az nem is olyan hatalmas, pont elférnének ott a vendégek.

- Ez tényleg nem rossz ötlet - lepődtem meg. Őszintén szólva, nem nagyon reménykedtem benne, hogy Alice-nek vagy Ash-nek eszébe jut egy ilyen hely is.

- Látom, meglepődtél – vigyorodott el.

- Mi tagadás – kuncogtam. – Akkor szólj, ha megvan a vendéglista.

- Már most is megvan – nevetett fel. – Ugye a szüleit és Ginny-t már egyeztettük, az eddig három fő. Ott vagy még te és természetesen Kel, Ash, Nikki, Jacks, Kris, Tay, Michael, Dakota, Jamie, Camaron, Christopher, Charlie, Rob és persze én is – sorolta el egy levegővel a neveket. – Valamint még arra gondoltam, hogy meg kéne kérdezni Ginny-től, hogy Dan akar-e jönni. Vele együtt lennénk tizenkilencen, ha jól számoltam, plusz Peter, az húsz – magyarázta. – Szerintem ennyiért még nem panaszkodhat.

- Oké, de ha bármi változás van ebben, szólj nekem is. És akkor időpontot is kéne majd egyeztetnünk. És… jaj, hogy fogok így ajándékot venni neki? – nyögtem fel.

- Csak találd ki, hogy mit szeretnél adni neki és én beszerzem – nyugtatott meg azonnal. – Csak akkor te is szólj még időben, hogy biztosan meg tudjam venni.

- Nehéz lesz – húztam el a számat gondolkodva. – Nem tudom, minek örülne. És fogalmam sincs róla, hogy pár nap után milyen személyes ajándékot adhatnék neki.

- Majd kitalálunk valamit – bíztatott a vállamra téve a kezét. Mielőtt azonban folytatta volna, a telefonja hangos csörgésbe kezdett. – Peter az – közölte meglepetten, majd fogadta a hívást. – Szia, mi újság? – szólt bele azonnal. – Igen, még itt vagyok, miért? – Pár másodpercig csak dermedten figyelt, miközben az arcvonásai egyre több kétségbeesést tükröztek. – De hát hogyan történt? Oké, azonnal indulok – mondta a végén határozottan. – Jó-jó, megmondom. Sietek, szia! – azzal ki is nyomta a hívást.

- Mi történt? – kérdeztem aggodalmasan.

- A forgatás alatt elszabadult egy fém díszletdarab, ami fejbe vágta Robot. Már magához tért és a szállodai szobánkban pihen – hadarta, miközben elkezdte magára kapkodni a kabátját, sálját és sapkáját. – Ne haragudj, hogy ilyen gyorsan mennem kell – nézett rám bocsánat kérően.

- Semmi gond, nyugodtan menj csak. Most szüksége van rád.

- Köszönöm – hajolt oda hozzám egy puszira, majd kiviharzott a kórteremből.

Mélyet sóhajtottam, hogy a lassan becsukódó ajtót néztem. Reméltem, hogy Robnak nem lett nagyobb baja, bár biztosan hívták a mentőket, és ha most már a szállodában van, nem lehet nagyon komoly. Majd holnap felhívom Alice-t vagy megkérdezem Petertől, hogy van.

Ahogy az órára néztem, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy már este fél hat van. Lassan tápászkodtam fel az ágyamból, majd a falnak támasztott két mankóval a kezemben, elindultam ki a folyosóra. Talán jót tesz majd egy kicsi séta és lefáraszt annyira, hogy végigaludjam az éjszakát. Lassan sétáltam végig a folyosókon, figyelve a lépésekre. Biztató volt látnom, hogy egyre jobban be tudtam hajlítani a térdemet. Amikor még mozognom sem nagyon volt szabad, elképzelni sem tudtam, hogyan fogok majd egyszer újra lábra állni. Mégis, most már egész könnyedén tudok sétálni. Szép nyugodtan sétáltam csak vissza a szobámba, arra azonban nem számítottam, hogy ott már várni fog rám valaki. Egy pillanatra meg is dermedtem, ahogy megláttam az ágyam mellett ülni valakit, de ahogy felismertem őt, rögtön fellélegeztem.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – nézett rám bocsánatkérően. Felállt a székről, majd odajött hozzám, hogy segítsen.

- Semmi baj, csak… nem számítottam rád. Azt hittem, ma már semmiképpen sem fogsz bejönni – magyaráztam. Még most sem igazán értettem, hogyhogy mégis itt van.

- Alice nem mondta? – lepődött meg most ő. – Pedig üzentem vele, hogy jövök be hozzád.

- Biztosan kiment addigra a fejéből. Eléggé meg volt ijedve szegény, amikor elrohant. – Óvatosan karolta át közben a derekamat, hogy eltámogasson az ágyig. – Mi történt pontosan?

Mielőtt még belekezdett volna, óvatosan leültetett az ágyra, majd ő szemben velem egy széken helyezkedett el.

- Ugyebár azt említettem, hogy Kris eléggé kiborítóan viselkedett. Már azt tervezték, hogy mára befejezik a forgatást, de egy utolsó próbát még engedtek. Ez még nem is annyira lényeges, de ekkor szabadult el egy fém díszlet, ami pontosan telibe találta Robot. Ha Kris később veszi észre, valószínűleg ő lett volna az áldozat, de ő még idejében elhajolt. Rob viszont már csak későn látta meg. Többek szerint ez csak véletlen baleset volt, ami bármikor előfordulhat, de mi nagyon megijedtünk akkor. Rob azonnal elájult és csak nem sokkal azelőtt tért magához, hogy megérkeztek a mentők. Úgyhogy most pár napra fel van függesztve a forgatás, hogy Rob rendesen ki tudja pihenni magát.

Amikor már hosszú ideje nem szólaltam meg, óvatosan fogta az övéibe a kezemet és finoman megszorította azt.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva. – Látom, eléggé felzaklatott – simogatta meg az arcomat.

- Jól vagyok, csak… nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. Eddig is annyira figyeltek minden apró részletre. Te láttad, amikor történt?

- Igen, ott voltam – sóhajtott mélyet. – Nem volt egy kellemes látvány.

Halványan mosolyogva simogattam meg az arcát, mire rám emelte gyönyörű zöld szemeit. Hosszú percekig csak néztünk egymásra, minden egyéb nélkül. Nem tudtam, hogy min gondolkodhat éppen, de volt egy olyan sejtésem, hogy talán a forgatáson történtek járnak az eszében.

- Még csak nem is üdvözöltél – törtem meg végül én a beállt csendet. A hangomban mosoly bujkált.

Halkan felkuncogott, majd közelebb hajolt hozzám úgy, hogy a leheletét már az arcomon éreztem. Elakadt a lélegzetem, amit ő is észrevehetett, mert még szélesebben elmosolyodott. Emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy szükségem van az oxigénre, így egy kicsit szaggatottan szívtam be a tüdőmbe a levegőt. Peter még közelebb hajolt, majd ajkait lassan az enyémekhez érintette. Pár másodperc múlva húzódott csak el, de én még nem akartam, hogy ismét olyan távol legyen tőlem, ezért a karjaimat a nyaka köré fontam. A leheletét ismét megéreztem a bőrömön, majd halkan belesuttogott a fülembe.

- Szia – lehelte, majd még egy apró puszit adott az arcomra.

- Szia – mosolyodtam el lehunyt szemmel, mélyet szippantva az illatából.

Miután még mindig nem engedtem elhúzódni őt, az eddig ágyra támasztott kezeit most a derekamra simította. Egyáltalán nem zavart már az érintése. Legalábbis az övé nem. Készségesen bújtam hozzá még közelebb, fejemet a vállára hajtva.

- Úgy látom, már most is sokkal jobban vagy – mosolygott szüntelenül.

- Igen, két nap múlva meg talán már a kórházat is elhagyhatom – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Azért nem kéne semmit sem elkapkodni – csóválta meg a fejét, komolyra váltott hangnemmel.

- Tudom, úgyis az orvosok mondják meg – bólintottam.

- És… nem tartasz attól, ami… ami kint vár rád? – kérdezte aggódva. – A fotósok és az emberek a pletykalapoktól mind arra várnak a kórház előtt, hogy te végre elhagyd az épületet és többet megtudjanak a sérüléseidről. És mivel én minden nap meglátogattalak, kezdenek gyanút fogni. Valamint azt sem szeretném, ha a sok embertől hirtelen rosszul lennél. A te állapotodban nem biztos, hogy jó ötlet rögtön kimenni ennyi ember közé. De persze a te döntésed. Te tudod, hogy mennyire vagy már felkészülve a támadásokra.

- Jelenleg? Úgy érzem, hogy egyáltalán nem vagyok rá kész. De ha ott leszel velem, talán át tudom vészelni – mondtam kicsit zavartan. Nem tudtam, hogy ő hogyan akarja tálalni a kapcsolatunkat a sajtónak. Fogalmam sem volt róla, hogy mik ezzel kapcsolatban a tervei, ami kezdett egyre jobban aggasztani. Szerencsére oktalanul.

- És mi a helyzet velünk? – kérdezte hirtelen, mire azonnal felkaptam a fejemet. – Úgy értem, hogy szeretnéd ezt folytatni? Mert ha ezt szeretnéd, nem kell rögtön mindenkinek tudnia róla.

- Egyelőre talán jobb lenne, ha nyíltan nem mutatnánk semmit – haraptam zavartan az alsóajkamba. – De ha a sajtó rájön magától, az sem zavar. Persze ha szeretnéd, nem kell feltétlenül… - A tenyerét a támra tette, megakadályozva ezzel, hogy befejezzem a mondatot.

- Minden úgy lesz, ahogy te akarod – mosolygott rám. – Nekem bőven elég, hogy a barátaink tudjanak róla. Sosem szerettem, amikor a magánéletemről kérdezgettek. Pont azért hívják így, mert csak ránk tartozik.

Idegesen harapdáltam még mindig az ajkamat. Nem tudtam, hogy rá merjek-e kérdezni, de végül úgy döntöttem, egyszer úgyis meg kell tennem.

- Nem aggódsz Jennie miatt? – tettem föl végül zavartan a kérdést.

- Miért aggódnék? – lepődött meg és a szemeiből őszinte kíváncsiságot tudtam kiolvasni.

- Hát… amennyire ismerem őt, képes még egy cikkel előhozakodni.

- Zavarna téged, ha így történne – fürkészte az arcomat átható tekintettel.

- Engem nem – ráztam meg a fejem. – Azt viszont nem szeretném, ha te megint annyira kiborulnál, mint legutóbb.

- Az nem történik meg még egyszer. Akkor talán azért borított ki annyira az a cikk, mert tudtam, hogy igenis van egy kis igazságalapja, csak talán ezzel akartam leplezni magam. Mint mondtam, már nyáron rá kellett volna jönnöm minderre. De ha téged nem zavar, akkor engem sem. Had eméssze magát a történtek miatt.

Ebben a pillanatban mindennél jobban éreztem magam. Mosolyogva néztem Peter arcát, miközben újra meg újra végigsimítottam rajta.

- Szerinted ki fog akadni? – kérdeztem halkan suttogva.

- Valószínűleg – vonta meg a vállát. – De engem csak az érdekel, hogy te mit akarsz – csókolt meg lágyan.

- Én jobban örülnék annak, ha még nem tennénk ki mindent a fotósok elé. De csak azért, mert én sem szeretem, ha a magánéletemben kotorásznak, és mindenféle pletykákat találnak ki – magyarázkodtam.

- Teljes mértékben megértelek – húzódott most már hátrébb tőlem. – Jut eszembe, miről beszélgettetek Alice-szel, amíg itt volt? – kérdezte kíváncsian.

- Csak erről-arról – vontam meg a vállamat.

Gyanakodva vonta fel a szemöldökét.

- De ugye nem került szóba semmilyen buli? – nézett a szemembe áthatóan.

- Milyen buli? – próbáltam adni az ártatlant. Úgy tűnt, talán még el is hitte, hogy tényleg nem tudom, miről beszél. Pár másodpercig még fürkészőn meredt rám, aztán elnevette magát.

- Pontosan tudod, hogy milyen buliról beszélek, igaz? – kérdezte ismét hozzám hajolva.

- Nem tudom, mire gondolsz – nyeltem nagyot és a szemeimet inkább lehunytam.

- Nagyon rosszul füllentesz – suttogta a fülembe, majd hirtelen elhúzódott. – Had halljam, mi találtak ki már megint?

Gondolkozva harapdáltam az ajkamat. Ha nem mondok neki semmit, akkor ugyanúgy meglepetés lehetne neki, viszont félő lenne, hogy másként, nem éppen tisztességesen húzná ki belőlem.

- Jól van – adtam meg magam feltett kezekkel. – Alice és Ashley szerveznek egy bulit a szülinapodra. De ne aggódj, nem leszünk sokan, csak a stábtagok közül néhányan.

- Az a néhány pontosan mennyit takar? – vonta össze a szemöldökét.

- Azt nem tudom – ráztam meg a fejem. – Ő is csak ennyit mondott nekem – feleltem. Azt semmiképpen sem akartam elmondani neki, hogy a szülei és Ginny is ideutaznak. Legalább egy kis meglepetés legyen neki, ha már a partiról tudni fog.

- Látom, nem nagyon van ínyedre ez a beszélgetés, de tudod mit? Inkább nem kérdezgetek. Ezúttal legyen tényleg valami meglepetés.

- Ennek örülök – fújtam ki megkönnyebbülten az eddig bent tartott levegőt. – Viszont… nem is tudom… van valami különleges kívánságod, ami szeretnél? – kérdeztem zavartan. – Bevallom, halvány fogalmam sincs arról, mit vegyek neked – hajtottam le a fejemet.

Peter egyik ujjával az állam alá nyúlt, ezzel késztetve arra, hogy felnézzek rá.

- Elég, hogy ha magadat hozod – kacsintott rám. – Nem is kaphatnék jobb ajándékot, mint hogy együtt töltjük a születésnapomat.

- Komolyan mondod? – kérdeztem meglepetten.

- A legkomolyabban – bólintott rá, majd apró puszit nyomott a számra. Sóhajtva húzódott hátrébb miután elváltunk és szomorúan támaszkodott meg mellettem az ágyon. – Lassan mennem kell.

- Tudom – simítottam végig a karján. – Holnap jössz? – kérdeztem reménykedve.

- Mindenképpen – vágta rá azonnal. – Így, hogy szünetel a forgatás, az edzéseken kívül nincsen más dolgom pillanatnyilag.

- Átadnád Robnak, hogy üdvözlöm és jobbulást kívánok neki?

- Persze – mosolygott. – Jó, ha holnap már reggel bejövök?

- Az tökéletes – bólogattam.

Újra lehajolt hozzám és ismét megcsókolt, de ezúttal sokkal hosszabban, mint eddig bármikor. Ezzel sikerült azt is elérnie, hogy amikor végül el akart húzódni tőlem, visszahúztam őt magamhoz a tarkójánál.

Miután sikerült elválnunk egymástól és ő elhagyta a kórtermet, fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet. Eszembe jutott, hogy megemlíthettem volna Peternek legalább a vacsorát, de sokáig már nem tudtam gondolkozni ezen, mert hamarosan elnyomott az álom.

Ezután már hamar eltelt az a két nap, amit még a kórházban kellett eltöltenem. Így, hogy Peter egész nap bent volt nálam, az idő csak úgy rohant és már csak azt vettem észre, hogy eljött a nagy nap. Óvatosan bújtam bele a pólómba, mert a csontjaim még mindig fájtak a hirtelen mozdulatoktól. Bármennyire is akartam volna sietni, hogy a lehető leghamarabb elmehessek innen, az állapotom ezt nem nagyon engedte. Amikor végre sikerült felöltöznöm, visszaültem az ágyam szélére, hogy megvárjam Petert. Azt ígérte, hogy ő fog visszakísérni a szállodába és mivel már csak a zárójelentésemet kellett kézbe kapnom, nemsokára itt kéne lennie. Éppen hogy befejeztem a gondolatmenetet, kopogtattak a kórterem ajtaján. Egy „szabad” után Peter jelent meg, hatalmas mosollyal az arcán.

- Szia – köszöntem vidáman.

- Látom, máris sokkal jobb színben vagy – kuncogott.

- Már a gondolat is jobb kedvre derít, hogy végre elmehetek innen. Már csak a zárójelentés hiányzik, és már mehetünk is.

Alig telt el pár perc, az orvosom megérkezett és végre elindulhattunk. Bár a lépések már egyáltalán nem fájtak, tényleg hozzá szoktam, mégis lassan haladtunk a kijárat felé. Peter meg akarta hagyni nekem még ezt a kis időt, hogy felkészülhessek mindenre és ez nekem sem volt ellenemre.

- Készen állsz? – kérdezte rám nézve, amikor beértünk a kórház előterébe. Már nem sok választott el minket a kijárattól.

- Úgysincs más választásom – vontam meg a vállam, látszólag magabiztosan, de tudtam, hogy Peter úgyis érzi, hogy attól még félek.

- Végig itt leszek melletted – ígérte. – És bármit kérdeznek, nem kell válaszolnod. De ezt te már úgyis tudod – mosolygott rám bíztatóan.

Az ajtóhoz érve mellénk szegődött még egy biztonsági őr is, így Peterrel ők ketten fogtak közre engem. Aztán kinyitódott előttünk az ajtó és mi kiléptünk az épületből. Azonnal hatalmas kérdésözön zúdult ránk, de ezeket próbáltam elengedni a fülem mellett. Bár a kocsiig kordonnal voltak elkerítve az újságírók és fényképészek, mégis olyan közel éreztem őket magamhoz, mintha éppen az arcomba nyomnák a mikrofont vagy a kamerát. Próbáltam a lehető legészrevétlenebbül közelebb húzódni Peterhöz, miközben egy-egy kérdés még az akaratom ellenére is eljutott a tudatomig.

Hogy érzi magát Miss. Reaser? Ki támadott önre? Mióta vannak együtt Mr. Facinellivel és mit szól ehhez a volt felesége? Igaz, hogy a tinédzser kori szerelme próbálta bántani?

Az utolsó kérdésre egyszerűen megdermedtem. Mégis honnan tudnak ők Adamről?

- Liz, gyere, csak találgatnak – motyogta a fülembe Peter és közben tovább lépkedett, a derekamat átkarolva. A vakuk csak úgy villogtak, amíg elértünk a kocsiig és miután kinyitották előttem az ajtaját, olyan gyorsan ültem be, amennyire csak tudtam. Aztán Peter is beült mellém, majd becsukta az ajtót. – Jól vagy? – fűzte össze az ujjainkat a combomon pihenő kezemmel.

- Igen, csak… csak nem értem, honnan tudnak Adamről – suttogtam magam elé még mindig kábán, miközben a kocsi elindult a szálloda felé. – Vajon ki beszélhetett nekik róla?

- Szerintem maga Adam volt – felelt egyszerűen. – Rá is ugyanúgy rászállt a sajtó, ráadásul, ha a nevét megtudták, már nem olyan nehéz kinyomozni, hogy miként is van közötök egymáshoz.

- Tényleg, mi lett vele? – kérdeztem kíváncsian. Az alatt a két és fél hét alatt, amit a kórházban töltöttem, egyszer sem kérdeztem rá, hogy mi lett Adammel, hiszen nem volt okom tudni róla. Most viszont, hogy kikerültem onnan, azért érdekelne, hogy lecsukták-e és, hogy van-e még miért félnem tőle.

- Még folynak a tárgyalások, de öt évet minimum ülnie kell. Próbálnak több ügyet is az ő nyakába varrni és eddig nagyon úgy tűnik, hogy nem te voltál az első áldozata.

- Tényleg? – döbbentem meg. – Akkor nem csak miattam jött ide

- De igen, ide csak miattad jött – nézett rám komolyan. – Az elmúlt öt évben viszont elég sok tárgyalása függőben maradt, mert egyetlen tettét sem tudták rábizonyítani.

- Akkor ennyi idő elteltével hogyan sikerülhetne? – vontam össze a szemöldököm. – Ha akkor nem találtak elég bizonyítékot ellene, most sem fognak.

- Abban reménykednek, hogy te talán tudsz ellene vallani – jegyezte meg óvatosan.

- Tessék? De hát hogyan? Húsz éve nem láttam őt… semmit nem tudok, hogy mi történt vele azóta – értetlenkedtem.

- Ezt mind tudja a rendőrség is – bólogatott. – Viszont azt szeretnék, ha megnéznéd az áldozatok nevét – mondta halkan. – Csak egyetlen nő maradt életben, aki viszont nem mert eddig ellene vallani, mert minden valószínűség szerint megfenyegette őt. Ha meg lenne rá a biztosíték, hogy Adam jó hosszú időre börtönbe kerül utána, bizonyára ő is segítene. A Rendőrség abban reménykedik, hogy a többi nővel is hasonló kapcsolatban volt, mint veled, így meg lenne a közös pont, ami talán elég lenne a bíróságnak.

- Ezt nem hiszem el – dörzsöltem meg a halántékomat. – Miért kell még ilyenkor is kísértenie engem?

- Ne aggódj, nem tart már sokáig. Ha rövid időn belül nem lesz meg a bizonyíték, akkor is börtönbe kerül.

- Hogy nem tudták rábizonyítani azokat a gyilkosságokat?

- Ez nem egy sorozat, Liz – csóválta meg a fejét. – A való életben nem találják meg pár nap alatt a gyilkost, nem vesznek észre minden kis nyomot és bizonyítékot.

- Tudom – sóhajtottam.

- Megérkeztünk – szólt hátra nekünk a következő pillanatban a sofőr.

Ahogy kinéztem a kocsi ablakán, ugyanaz a látvány fogadott, mint a kórház előtt. Még jó, hogy a bejáratig szabaddá van téve az út. Peter szállt ki először, miután megálltunk nem messze a bejárattól, aztán engem is kisegített. Ismét átkarolt, majd az ajtó felé kezdett vezetni. Ezúttal már én sem figyeltem oda a kérdésekre. Csak haladtam előre, hogy minél hamarabb védett helyen legyek. Ahogy azonban beértünk, azonnal nem várt személyekbe ütköztünk.

- De jó, hogy végre itt vagy – ölelt át azonnal Ashley. Csak pár másodperc elteltével tudtam feleszmélni a döbbenetből és ekkor már Nikki karjai közt voltam. Aztán szép sorban odajöttek még hozzám a többiek is, hogy üdvözöljenek, de Peter mindeközben egy pillanatra sem engedte el a derekamat.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Kris, aki most kivételesen majd kicsattant a boldogságtól.

- Már jobban, sokkal jobban – pillantottam fel Peterre, akinek a szája szegeltében már mosoly bujkált. Ezúttal már tényleg azt vártam, hogy mikor szólal már meg valaki. Végül Kellan volt az, aki megjegyzést tett ránk, és ez egyáltalán nem lepett meg.

- Anyuci és Apuci végre együtt vannak – lépett elénk közben, hangosan nevetgélve, majd megszorongatta Peter vállát és végül összeborzolta a haját. Peter csak nevetve tűrte mellettem. Ezúttal már egyikünk sem tiltakozott. Többé már nem kellett. – Hát, mostantól te is tudod, milyen újra elkötelezettnek lenned – jegyezte meg még mindig vigyorogva.

- Hé – bökte őt oldalba Ash -, azért annyira nem lehet szörnyű – kacsintott rám.

- Én vállalom – vonta meg a vállát Peter. – Hülye lennék, ha ezek után még hagynám futni – engedte el a derekamat és helyette összekulcsolta az ujjainkat.

Miután még kicsit beszélgettünk lent a többiekkel, Peter felkísért engem a szobámba.

- Mi van a másik szobámmal? – kérdeztem, ahogy megálltunk egy teljesen másik ajtó előtt.

- Sajnos néhány bútor tönkrement, valamint feltételezéseink szerint nem szerettél volna oda visszamenni – jegyezte meg. – Így hát egy új szobát kaptál – nyitotta ki előttem az ajtót, majd előre engedett.

Legnagyobb meglepetésemre, a cuccaim mind a helyükön voltak. Biztosan a lányok rendezték el őket, hogy ne nekem kelljen majd pakolásznom. A kórházi bőröndöm pedig az ágy mellett állt. Valószínűleg felhozták, amíg mi lent beszélgettünk. Csöndben bicegtem el a fürdő szobáig, majd az ajtót nyitva hagyva magam mögött, a kézmosóhoz léptem. A tükörben látott személy, mintha nem is én lettem volna. Hitetlenkedve húztam végig az ujjaimat az arcomon, ahol most még jobban átütöttek a csontok. Nagyon le voltam fogyva.

- Mi a baj? – lépett mögém Peter és a kezeit a derekamra simította.

- Észre sem vettem, mennyit változtam a kórházban – néztem végig magamon. Tényleg nagyon sovány voltam.

- Majd szép fokozatosan visszanyered a régi alakodat – puszilta meg a hajamat bíztatóan. A tekintetem megállapodott a tükörben látott kettősünkön és nem tudtam nem elmosolyodni. Peter vállának döntöttem a fejemet és a tükrön keresztül néztem farkasszemet vele. – Örülök, hogy újra ilyen boldog vagy – mondta komolyan.

Megfordultam az ölelésében és a karjaimat lazán a nyaka köré kulcsoltam.

- Te is boldog vagy? – kérdeztem, a szemeit fürkészve.

- Mindennél jobban – húzott közelebb magához. Ezúttal sokkal szenvedélyesebben csókolt meg. A kezei a derekamról a hátamra csusszantak, én pedig még szorosabbra fontam körülötte a karjaimat. Óvatosan kóstolgatta először a felső, majd az alsóajkamat, nyelvével végigsimítva rajta, mire egy halk sóhaj kíséretében utat engedtem neki. A nyelveink valahol félúton találkoztak és azonnal meg is találták a közös hangot. Hosszú perceken keresztül csókolóztunk, és amikor elváltunk egymástól, mindketten halkan ziháltunk. – Kicsit elragadtattam magam – suttogta még mindig gyorsabban véve a levegőt.

- Egyáltalán nem – húzódtam el tőle pár centire, majd az egyik kezét megfogva, a szívemre tettem azt. – Érzed ezt? – Az arcán széles mosoly terült el, miközben a másik kezemet ő is a szívére tette. Nem tudtam megállni én sem mosolygás nélkül.

- Van kedved filmet nézni? – törte meg egyszer csak a közénk beállt csöndet.

- Komolyan kérdezed? – lepődtem meg kuncogva.

- Nem csak a fiatalok randizhatnak – vonta meg a vállát, majd rám kacsintott. – Na, mit szólsz?

- Benne vagyok – egyeztem bele végül, mire ő kézen fogott és átvezetett a szobába.

- Akkor én átmegyek a laptopomért a szobámba, addig te gondold át, hogy mit néznél szívesen – mondta, miután leültem a kanapéra. Csak bólintottam, mire ő el is sietett. Nekem viszont fogalmam sem volt róla, hogy mit nézhetnénk. Jelen pillanatban nekem teljesen mindegy volt, a lényeg, hogy Peterrel leszek közben. Végül, amikor ő visszaért, közösen kezdtünk bele a keresgélésbe, majd nem sokkal később meg is találtuk a megfelelő filmet.

És a beígért képek:

Először egy Peter kép, ami kivételesen most tetszik nekem ^^

És egy közös kép Lizzel :P

Ezt már láthattátok kint a blogon egy idézet fölött,

de mivel ezt is most csináltam, ezért kiteszem ide is :)

Remélem, tetszettek nektek :) Akkor 26-án jövök a frissel, ha minden jól megy ;)

Puszi: Juliet