Novella - 1. rész

Sziasztok!


Hát, ide is elérkeztünk :D Bár úgy ígértem, hogy csak akkor kezdek bele a novella feltevésébe, amikor már befejezettnek nyilvánítottam azt, mégsem tudtam addig várni :D Ebben közrejátszik most minden ki apróság, beleértve a BD-t is :D Valamint Winnie-vel és Carly-val is sokat beszélgettünk a napokban és már nem bírom magamban tartani :D Szóval most itt lenne az első része :) Előre láthatóan ugyanolyan hosszúságúak lesznek ezek, mint a rendes fejezetek, szóval kb. 8-9 oldal Word-ben :) Itt az első részben Peter még nem kerül bele és Liz is egészen más lesz először, mint ahogyan azt megszokhattátok tőle(m) :D A figyelmeztetéseket most ide is kiraknám, valamint utána majd a képet is hozzá, és már olvashatjátok is :D Remélem, tetszeni fog nektek :) Várom a véleményeket!


Puszi

U.i: Azt még megjegyezném, hogy előre láthatóan az egész Liz szemszögéből fog íródni :) És előre is bocsánatot kérek, amiért ilyen szomorúra sikerült a vége :/ A függővéget már meg sem említem :D

FIGYELMEZTETÉSEK (az egész történetre nézve, de részenként is foglak figyelmeztetni titeket):

- Helyenként előfordulhat benne durva nyelvezet.

- A neveken és egy-két tulajdonságaikon kívül nem kapcsolódik a valósághoz.

- Némi 18+-os korhatár! (Bár tudom, hogy ennek ellenére elolvassátok, ha érdekel titeket, de kötelességem szólni) :)

Ehhez a részhez a (nem túl) durva nyelvezetet és egy kis horrort emelnék ki. Aki nem bírja a rémtörténeteket, annak nem ajánlom!  Természetesen mind csak kitaláció! :D

„Boldogságot, örömet ígér, de eluralkodik rajtad, mint kórokozó és egyre jobban leköti a gondolataidat, az idődet és a pénzedet. Egyre távolabb űz a hűségtől és azoktól, akiket szeretsz.”

- Kislányom, ideje felkelned! – kopogott be anya a szobám ajtaján.

Morgolódva fordultam át a másik oldalamra.

- Mindjárt! – kiáltottam ki kissé rekedten.

Miért nem tud békén hagyni? Semmi kedvem nincs ahhoz a rohadt esküvőhöz. Meglesznek nélkülem is. Legalább addig sem kell jó pofiznom a többiek előtt azzal a féreggel, aki befurakodott a családunkba és csakis anya özvegyként kapott pénzére hajt. Hogy nem veszi észre, hogy csak kihasználja őt? Persze, mikor az én fiúügyeimről van szó, rögtön levág minden szitut. De mikor az ő életében vannak problémák, megbukik ez a tudománya.

- Beth, még el kell készülnöm a sminkemmel és a hajammal is, mielőtt felveszem a ruhát – nyitott be halkan a szobámba, ezzel elárasztva erős fénnyel a helyiséget.

- Lucy nem tud segíteni? – morgolódtam, ismét megfordulva az ágyban, miközben a takarót az arcom elé húztam.

- Ő ment el a ruhákért.

- És El? – fúrtam arcomat a párnába.

- Elena már régóta készen áll a fürdőszobában és arra vár, hogy végre csatlakozzunk hozzá és megmutathassa neked a sminkelési tudományát.

- Még öt percet. Kérleeeek! – nyögtem a párnába.

- Oké, de ha még akkor is az ágyban leszel, a húgoddal ketten fogunk kirángatni téged a szobából.

- Jó-jó, csak csukd már be az ajtót! Ez a világosság borzalmas.

Elnézően mosolyogva tett eleget a kérésemnek. Aztán meghallottam a folyosóról Elena hangját.

- Na, felkelt már a királylány? – gúnyolódott hangosan, hogy még csak véletlenül se engedhessem el a fülem mellett a mondatot.

- Liz éppen vámpírosat játszik – nevetett anya. – Nem akar kijönni a fényre – kuncogott.

Idegesen rúgtam le magamról a takarót és trappoltam el az ajtóig.

- Miért nem hagyjátok meg nekem legalább azt az öt percet? – förmedtem rájuk dühösen, majd átszáguldottam a fürdőbe, becsapva magam mögött az ajtót.

Beraktam a kedvenc CD-met a lejátszóba és föltekertem maxra a hangerőt. Ezután megnyitottam a zuhanyt és beálltam a forró víz alá, amitől némiképp lenyugodtam.

Mikor végeztem már a hajmosással is, elzártam a csapot és kiléptem a kabinból. Gyorsan fölvettem a köpenyemet, majd jól megdörgöltem a törölközővel a hajamat.

Aztán visszamentem a szobámba, majd fölvettem egy egyszerű melegítőt és egy pólót.

Ezután átmentem anyáékhoz a másik fürdőbe.

Hogy lehetnek ennyire élénkek, ilyen korai időpontban? Még csak tíz óra van, és az esküvő is csak négykor kezdődik.

Anya haja már kivasalva várta, hogy befejezzem az elkezdett munkát. Leválasztottam egy-egy tincset oldalról, hogy belekezdjek a dolgomba.

Egész hamar végeztem vele. „Csak” egy órámba tellett… De azért a mosolyért, amit anyától kaptam hálaként, mindenképpen megérte a fáradozásom.

- Köszönöm Kincsem – simogatta meg az arcomat. – Menj, készülődj te is, Elena innen már átveszi.

Az esküvő után…

- Aztán jók legyetek ám itthon! – ölelt végig mindhármunkat anya, mielőtt beszállt volna a kocsiba, ami a reptérre vitte őket. – El, Liz, fogadjatok szót Lucy-nak, rendben?

Engedelmesen bólintottunk, holott tudtuk, amint hazaérünk, mindenki megy a saját „dolgára”. Lucy a pasijához, Elena a barátnőihez, és én maradok otthon… egyedül. Talán átjönnének páran az osztályból egy bulira.

- Ti pedig vigyázzatok magatokra. És fényképezzetek sokat, mert egy kész élménybeszámolót várunk majd tőletek – nevetett a nővérem.

- Vigyázunk, és meglesz – bólintott John, átkarolva anya derekát. A hányinger kerülgetett ettől a mély, búgó hangtól, ahogy kimondta ezt a pár szót.

- Sziasztok! – intett még egyet felénk anya, majd beszállt a kocsiba. John követte őt.

Pillanatokon belül eltűntek az utca végén, lefordulva a főútra.

- Na, húzzunk – sóhajtott El. – Nyolcra Nináéknál kell lennem.

- Értem pedig fél nyolcra jön Gil – nézett Lucy az órájára. – Menjünk!

Amint beléptünk az ajtón, ki-ki ment a saját szobájába vagy a fürdőbe.

- Nem igaz! Hol marad már? – toporgott idegesen a nővérem. Legszívesebben leütöttem volna.

- Én elmentem! – jelentette ki Elena, majd a kabátját magára kapva, kirohant az ajtón. – Á, szia Gil! – hallottuk meg ismét a hangját. – Lucy már nagyon vár téged.

A hangja és a cipőjének kopogása pár másodperccel később teljesen elhalt. Ebben a pillanatban csöngettek. Nővérem rögtön fölugrott a kanapéról, ahol eddig ült, majd az ajtóhoz sietett.

- Szia, Édes! – ellágyult hangjától a hányinger kerülgetett. Bár én sosem voltam az a romantikus típus. Valószínűleg ez azért lehet, mert nem sok barátom volt eddig. Sőt! Két hónapnál tovább még egy kapcsolatom sem tartott. Ez persze mind azért volt, mert az összes fiúnak csak a szexen járt az esze. Egyikük sem volt képes felfogni, hogy egy hét után én még nem akarok lefeküdni velük. Ez volt az egyetlen dolog, amit nagyon is fontosnak tartottam magamban. A szüzességem. Nem fogom csak úgy odaadni az első szembejövő fiúnak. Bizarr, mi? Tizennyolc évesen még mindig szűz vagyok, és nem is nagyon tervezem, hogy ez egyhamar változni fog. Bár jobban örülök neki, hogy én nem vagyok az a mindenkivel összefekvő lány a végzősök közül. – Liz, elmentem! Majd jövök. Szia! – köszönt el, mielőtt becsukta volna maguk mögött az ajtót. Még hallottam, ahogy babrált a kulcsaival, majd egy kattanás jelezte, hogy a zár a helyére ugrott. Egyedül maradtam.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek most magammal. A legjobb barátnőim Dubai-ban vannak, így őket nem tudom áthívni, hogy tartsunk egy csajos estét. Nagyobb bulihoz, pedig nem nagyon van kedvem. Talán a mai éjjelt tölthetném ténylegesen egyedül. Semmi buli vagy hasonlók. Egy forró fürdő után rendbe hozom magam. Már épp itt az ideje, hogy ne csak másokkal törődjek, hanem magamra is szakítsak egy kis időt a megszokott napirendemben. Bementem a fürdőmbe, de az ajtót nyitva hagytam. Végül is, most úgyis csak egyedül vagyok itthon. Már épp kezdtem volna vetkőzni, mikor megcsörrent a mobilom. A kijelzőn egy olyan név villogott, akire még a leglehetetlenebb helyzetben sem számítottam volna.

- Szia Rebecca! – hangom eléggé fagyosan csengett.

- Szia Liz! Csak meg akartam kérdezni, hogy átmehetnék-e hozzátok egy kis csajos pizsipartira? – vidám hangja visszhangzott a telefonban.

Teljesen ledöbbentem és még egyszer ránéztem a kijelzőre, hogy tényleg Rebecca hívott-e. Nem hittem a szemeimnek.

- Hogy mondtad? – emeltem vissza a fülemhez a mobilomat.

Rebecca meglehetősen különc volt. Az iskolában még sosem láttuk másik lány társaságában. A tekintete mindig álmodozó és ködös volt, mintha egy másik világban lenne és a ruhái is rongyosak voltak az elhasználtságtól. El nem tudtam képzelni, hogy most miért akar eljönni hozzánk.

- Figyelj, tudom, hogy nem sokat beszélgetünk, sőt… de most én is egyedül vagyok itthon. A barátaim bulizni mentek – magyarázta. Milyen furán hangzott az ő szájából ez a két szó… barát és buli. Ha valaki mással történne meg ez, biztosan kiröhögném, mikor elmesélné nekem. Vagy csak én vagyok lemaradva? Talán Rebecca az elmúlt időszakban megváltozott?

- Rendben, gyere – mondtam végül rövid gondolkodás után. – Tudod, merre lakok?

- Persze! – vágta rá azonnal. – Mikor mehetek? – hangja izgatott volt.

- Úgy egy óra múlva megfelel?

Addigra én is megfürdök. Hosszú volt a mai nap anyáék utazása miatt.

- Igen! Akkor egy óra múlva nálatok. Szia! – azzal kinyomta a telefont.

Még percek múlva is csak döbbenten meredtem magam elé. Fogalmam sem volt, miért hívtam őt át. Talán csak azért, mert szükségem van valakire, akivel beszélgethetek. Megszoktam, hogy mindig van mellettem valaki, vagy fölhívhatom az egyik barátnőmet.

Lassú léptekkel elindultam a fürdőszoba felé. Bármennyire is jól esett volna, most nem fürödhettem órákig. Miután végeztem, felvettem a köpenyem és átmentem a szobámba. Mire felöltöztem és rendbe tettem magam, már le is járt az egy óra. Ebben a pillanatban csöngettek.

- Szia! – nyitottam ki az ajtót. – De pontos vagy. – Ahogy a szemeibe néztem, rögtön feltűnt, hogy most egyáltalán nem úgy csillog, mint ahogy azt már megszoktam.

- Szia! – legnagyobb meglepetésemre megölelt. – Hoztam mindent, ami kellhet – emelt föl vigyorogva egy szatyrot, amiben kisebb koccanásokkal követve dülöngéltek egymásnak az üvegek. – Mi az? – vonta fel a szemöldökét meglepett arcom láttán.

- Semmi – ráztam meg a fejem -, csak ez nem mindig a piáról szól.

- Ugyan! – legyintett. – Nem lehet sok olyan alkalom, hogy a szülők napokig nincsenek otthon. Ki kell használni az ilyen helyzeteket – azzal beljebb lépett. – Szép házatok van – állapította meg, miközben lerúgta a lábáról a cipőjét és körülnézett.

- Kösz – mondtam egyszerűen.

Intettem neki, hogy jöjjön utánam. Fölvezettem őt a szobámba. Én megálltam az ajtóban, mire ő tett néhány lépést befelé a „birodalmamba”. Megállt a szoba közepén, párszor körbefordult, majd rám nézett.

- Mennyi posztered van… - állapította meg mosolyogva. – Teljesen olyan a szobád, mint az enyém. Csak persze ezeknél én jóval eltérő előadókat hallgatok – vonta össze a szemöldökét -, de ezen könnyen segíthetünk.

- Nem akarok megváltozni – ellenkeztem azonnal, kissé felháborodva.

- Ugyan! – legyintett ismét. – Most komolyan… Paramore? Jason Derulo? Muse? – nézett újra a poszterekre. – Katy Perry? – háborodott fel a végére.

- Mi bajod van velük? – vontam fel a szemöldököm csípőre tett kezekkel. Kezdett eléggé sértő lenni a viselkedése.

- Jól van, na! Nem szarozom őket – sóhajtott a szemeit forgatva.

- Köszönöm – biccentettem. Reméltem is, hogy végre abbahagyja.

- Ő a barátod? – emelte föl az egyik képet az asztalomról. Azonnal kikaptam a kezéből, közben éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Ne haragudj! Jaj! Én… - kezdett bele a bocsánatkérésbe.

- A bátyám volt – szipogtam, közben kézfejemmel megtöröltem az arcomat. - Apával együtt meghalt egy súlyos betegségben öt évvel ezelőtt.

- Nagyon sajnálom.

- Nem érdekes – ráztam meg a fejem. – Nem tudhattad.

- Akkor térjünk át a pizsipartira – élénkült fel ismét. – Mit szólnál először egy kis horrorhoz? – terelte el a témát. – Aztán majd még kitaláljuk a továbbiakat – ajánlotta.

- Rendben – bólintottam. – Keressünk valamit – indítványoztam, miközben elindultam lefelé a nappaliba.

- Hm… Végső állomás… - vette kezébe az első DVD-ket. – Horrorra akadva… Eltakarítónő… Bár ez a kettő nem annyira ijesztő vagy véres – húzta el a száját. – Sikoly? – nézett rám kérdőn.

- Én azon már csak nevetni tudok – vigyorogtam. – Vagy százszor végignéztem már.

- Rémálom az Elm utcában… hm… ebben játszik az a jóképű színész is, nem? Azt hiszem, Kellan Lutz-nak hívják – vigyorgott. – Akkor ez sem lesz jó, mert előbb csorgatom a nyálam, mint hogy megijedjek – tette félre a DVD-t. – Á, Fűrész! – kiáltott fel még mindig vigyorral az arcán.

- Nyugodtan válogass csak – nevettem. – Én addig csinálok popcornt.

- Oké – válaszolt föl sem nézve a filmek közül –, de ha csörög a telefon, föl ne vedd! – vigyorgott rám ismét.

Megvártam a konyhában, amíg kipattog a kukorica, majd visszamentem a nappaliba.

- Na, sikerült választanod? – tettem le a kis asztalra a kukoricát.

- Ahha – vigyorgott szélesen. – Négyet is… - nevetett fel.

- És…? - vontam fel a szemöldököm.

- Tükrök 1. 2. vagy Átok 1. 2. Válassz!

- A Tükrök-ről nem hallottam valami sok jót eddig… - tétováztam. – De az Átok-ról sem…

- Esetleg még lehet a Paranormal Activity – mutatott fel egy ötödik filmet is. – Vagy a Nem fogadott hívás. Állítólag ez is elég ilyesztő.

- Legyen az Átok – döntöttem végül. – Már régen meg akartam nézni, de egyedül nem tudtam rávenni magam.

- Oké – bólintott, majd átnyújtotta nekem a filmet.

Beraktam a lejátszóba, majd lekapcsoltam az összes lámpát. Felkaptam a szekrényről a már megszokott zseblámpát és leültem Rebecca mellé a kanapéra.

- Az meg minek? – vonta fel nevetve a szemöldökét.

- Megszokás – kuncogtam én is. – Előfordult már, hogy horrorfilm közben történt egy-két furcsa dolog és ilyenkor nagyon jól jött.

- Hát jó – fordította tekintetét a tévé felé.

Elindult a film. Már az első mondatok után tudtam, hogy félelmetes éjszakánk lesz.

„Amikor valaki harag által hal meg, Átok születik. Az Átok a tett színhelyére száll. Aki találkozik vele, haragja által vész el.”

Az utolsó jelenetben halkan felsikkantottam - ahogy megjelent a fekete hajzuhatag a lány mögött - és szorosan markoltam bele a kanapé karfájába. Úgy álltam föl az eddigi helyemről, hogy közben egyfolytában a hátam mögé tekintgettem. Folyamatosan furcsa, krákogó hangokat hallottam, pedig ez nem volt jellemző rám.

- Ennek nem nézzük meg a második részét – jelentettem ki, miközben kivettem a DVD-t a lejátszóból.

- Egyetértek – bólintott rá azonnal.

- Akkor legyen a Paranormal Activity – vettem el egy másik filmet az asztalról. – Bár erről sem a legjobbakat hallottam.

- Az jó lesz – húzta fel maga alá a lábait.

- Na, ez is jól kezdődik – sóhajtottam föl a bevezető szöveg után, mire Rebecca felnevetett mellettem.

Kikerekedett szemekkel bámultam a képernyőt. Lehetetlen, hogy mindez megtörtént volna a valóságban is. Pedig pontosan ez állt a film elején a szövegben. Még hogy valódi felvételek alapján… Na persze! Meg hogy a rendőrök adták ki a felvételeket… Biztosan nem támogatnák egy ilyen horrorfilm megvalósítását. Ráadásul úgy hallottam, hogy kétféle befejezése is van, ami rögtön megdönti ezt a feltételezést.

- Mit szólnál egy-két rémtörténethez? – kérdezte kíváncsian, mikor vége lett a filmnek. – Nekem van pár eléggé jó…

- Rendben, bár már lehet, hogy ennyi horror is sok volt egy éjszakára – húztam föl én is a lábaimat. – Azért halljuk! – mosolyodtam el.

- Először a számomra kevésbé ijesztővel kezdem – vigyorodott el gonoszan. – Tudod, van az az iskola kint a város szélén. – Bólintottam. – Állítólag egyszer öt fiú szellemidézést tartott ott… - kezdte rejtélyesen. – Elhúztak minden függönyt, bezárták az ajtót és leültek a terem közepére, megfogva egymás kezét. Megbeszélték, hogy egyikük sem engedheti el a kezét a két mellette ülőnek. Ezután mindannyian becsukták a szemüket, és háromszor elmondták, hogy: Szellem, szellem, ha itt vagy, adj jelet! Mivel semmi hangot nem hallottak, fél perc múlva kinyitották a szemüket, kivéve az egyiket… Ugyanis az egyik fiú előrebillentett fejjel ült tovább és a hátából egy balta állt ki – mondta suttogva. – Azóta, ha valaki fölnéz annak a teremnek az ablakaira, a függönyök vagy hirtelen összehúzódnak, vagy már eleve összehúzva vannak – fejezte be rejtélyesen.

Erőteljes borzongás futott végig a testemen.

- Most tényleg rám ijesztettél – néztem rá egy pillanatra. – Tudtad, hogy én abba a suliba jártam?

- Nem, de még közel sincs vége – vigyorgott, amiből rögtön tudtam, hogy csak kitalálta ezt az egész szellemidézős sztorit. – Tudok még egyet.

- Biztos, hogy hallani akarom? – húztam összébb magam a kanapén.

- Ugyan! Annyira azért nem lehetett ijesztő az előző sem – nevetett. – Na, szóval… Volt egy kisfiú, akinek a szülei egyik este elmentek szórakozni, így a kisgyerek egyedül maradt otthon. Nem lehetett több nyolc évesnél. Volt egy kutyájuk is – itt nem kerülte el a figyelmem, hogy múlt időben beszélt. Bár ez lehetett amiatt is, hogy nem épp mostani a rémtörténet. – A fiú megtanította arra, hogy lefekvés után, mindig nyalja meg a tenyerét, hogy tudja, mindketten biztonságban vannak. És így is lett. A kisfiú lekapcsolta a lámpákat, befeküdt az ágyába, majd a kutya megnyalta a tenyerét. Egyszer csak halk csöpögésre figyelt fel. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Úgy gondolta, talán nyitva maradt a fürdőben az egyik csap, így kiment a fürdőszobába és gondosan elzárta azokat. Visszament a szobába, lefeküdt az ágyába, majd a kutya megnyalta a tenyerét. Nem sokkal később ismét hallotta a csöpögést. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Ismét fölkelt és most lement a konyhába, hátha ott folyik valamelyik csap, ezért ott is gondosan elzárta mindet. Ismét fölment a szobájába, lefeküdt az ágyába, majd a kutya megnyalta a kezét. Aztán megint felfigyelt a csöpögésre. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Már-már bosszankodva kelt föl az ágyából, kiment a kertbe, hátha a kerti csap csöpög, de ott sem talált semmi szokatlant. Azért gondosan elcsavarta ott is a csapot. Visszament a szobájába, lefeküdt az ágyába, majd a kutya ismét megnyalta a kezét. Nem sokkal később újra meghallotta a csöpögést. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Fülelt egy kicsit, hogy megfigyelje, honnan jön a furcsa hang. Hallotta, hogy sokkal közelebbről, mint amennyire a fürdő vagy a konyha van a szobájától. Egyenesen a szekrényéből jött. Fölkapcsolta a lámpát, majd lassan odament a ruhásszekrényhez. Kinyitotta az ajtót, mire meglátta benne a kutyáját felakasztva. Csipp. Csöpp. Csipp. Csöpp. Csöpögött belőle a vér. A falra, pedig ez volt írva mellé, méghozzá vérrel: „Nem csak a kutya tudja megnyalni a kezedet.” – fejezte be suttogva.

Akaratlanul is megborzongtam. Még csak nem is az volt a durva, ami történt, hanem amit a gyilkos csinált. Mert persze az, hogy fölakasztja szerencsétlen kutyát, önmagában még nem akkora borzalom, bármennyire is rondának tűnik ez a gondolat. Viszont a tudat, hogy a gyilkos megnyalta a kisfiú tenyerét a kutya helyett, már annál hátborzongatóbb.

- Te honnan veszed ezeket a hülyeségeket? – borzongtam meg ismét a gondolatra.

- Én is úgy hallottam őket – vigyorgott. – De most egyelőre több nem is jut az eszembe – gondolkodott el.

- Az nem is baj – mondtam gyorsan.

- Mit szólnál egy kis lazítóhoz? – emelt föl egy üveget maga mellől.

- Legyen – bólintottam rá rövid tétovázás után. Egyszer én is szeghetek szabályt…

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem. Annyira nem lepett meg, hiszen az este egy részére még emlékszem…

Lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. A nappaliban feküdtem a kanapén, félig lelógatva oldalt a kezemet. Nagyot ásítva az órára néztem. Te jó ég! Már délután fél kettő van! Átaludtuk a fél napot. Tényleg! Rebecca merre lehet? Fölnéztem, és azonnal meg is láttam őt a fotelben, félig ülő, félig fekvő helyzetben. Még mélyen aludt.

Feltápászkodtam, majd kimentem a fürdőbe és megmostam hideg vízzel az arcomat. Csak akkor tűnt fel, hogy Elena és Lucy még nincsen itthon, mikor visszamentem a nappaliba és láttam, hogy a tucatnyi üres üveg szanaszét van a helyiségben. Egy hangos sóhaj után elindultam körbe, hogy összeszedjem őket. Az egyik Becky kezében volt és mikor megpróbáltam tőle elvenni, sikeresen fölébresztettem őt.

- Ne haragudj – dobtam a félig tele üveget a zsákba a többi közé.

- Hé, abba még volt! – panaszkodott.

- Ne mondd, hogy még most is piálni akarsz! Neked nem hasad szét a fejed?

- Attól még nem kell kidobni – morogta maga elé.

Pont mikor befejeztem a takarítást, érkezett haza Elena.

- Sziasztok! – köszönt be a nappaliba, mielőtt fölszaladt a szobájába.

- Szia! – kiáltottam utána.

- Ő a húgod? – vonta föl a szemöldökét Becky.

- Igen – bólintottam. – Elena.

- Mentem is – nézett be az ajtón ismét. – Randim lesz Jack-kel.

- Azt hittem, anyáék eltiltottak tőle – néztem rá felvont szemöldökkel. Persze tudtam, hogy pont ezért akarja kihasználni ezt a két hetet.

- Jaj, azt hittem, legalább te békén hagysz ezzel – forgatta meg a szemeit sóhajtva.

- Menjél! – vigyorogtam rá.

- Köszi! – futott oda hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Még nem tudom, mikor jövök.

- Csak vigyázz! – kezdtem őt az ajtó felé tolni

- Oké! Sziasztok! – azzal el is tűnt, majd néhány másodperc múlva csapódott mögötte az ajtó.

- Miért tiltották el őt a pasijától? – kérdezte Rebecca, mikor visszamentem a nappaliba.

- Elenát egyszer bent tartották suli után, mert ellógta az első két óráját – forgattam meg a szemeimet. – Ott ismerte meg Jack-et, ezért anyáék nem engedték neki, hogy vele találkozgasson, mert nem akarták, hogy rossz hatással legyen rá. Mintha nem lenne elég már az, hogy lóg a suliból.

- Ennyire rugalmatlanok a szüleid? – csodálkozott. Meg is értettem ezt a reakcióját a tegnapi este után…

- Eléggé – húztam el a számat.

- És ti ennyire betartjátok?

- Szerinted? – böktem a fejemmel a húgom után.

- Igen, én is pont erre értettem – nevetett fel. – És a nővéred merre van? Ha jól tudom, hárman vagytok testvérek.

- Pasizik – válaszoltam egyszerűen. – Nem hinném, hogy még ma hazajön.

Rebecca szinte egész nap nálunk volt. Rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan furcsa, mint amilyennek mindenki hiszi. Tök jól el tudtunk beszélgetni, ami nálam már eleve nagy szó volt. Nem is értettem, mi baja van vele mindenkinek. Attól még, hogy nem a legújabb divat szerint öltözködik, lehet valaki jó fej. Ráadásul ő még szép is. Nem értem, miért nem használja ki ezt az adottságát. Mondjuk, az is lehet, hogy csak más baráti társaságokban mozog. Talán az iskolán kívül nagyon is „ismert”, ezért nem zavarják őt a „menőbb” lányok beszólásai.

- És neked miért nincs pasid? – jött a következő kérdés. – Hiszen Jennie és…

- Attól még, hogy Jennie és Sara a legjobb barátnőim, egyáltalán nem kell ugyanolyannak lennünk.

- Ezek szerint akár még mi is lehetünk, ha nem is legjobb, de barátnők? – kérdezte izgatottan.

- Igen, úgy gondolom – bólintottam mosolyogva.

Már este nyolc körül lehetett, mikor egyszer csak csöngettek. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehetett az, mert Elenának és Lucy-nak is van kulcsa. Ahogy kinyitottam az ajtót, három férfi magasodott fölém.

- Jó estét, kisasszony! – köszönt az elől álló. – Billy Burke felügyelő vagyok a körzeti rendőrségtől, ők pedig a kollégáim – mutatkoztak be, mire szinte leesett az állam. Mit keres itt a rendőrség? – Ön bizonyára Miss. Reaser – nézett végig rajtam.

- Igen, Elizabeth Reaser – bólintottam, miközben kezet nyújtottam. – Miben segíthetek?

- A szüleiről, Mr. és Mrs. Davidson-ról lenne szó – tájékozatott. – De úgy vélem, ezt jobb zárt falak között megbeszélni.

Kikerekedett szemekkel nyitottam szélesebbre az ajtót.

- P… persze… jöjjenek csak beljebb – invitáltam be őket dadogva. Fogalmam sem volt róla, mit kereshetnek itt. Talán elkapták őket valami félreértés miatt? Vagy John, most hogy összeházasodtak, máris bajba keverte anyut?

- Köszönjük – biccentettek, miközben beljebb léptek.

Elvezettem őket a nappaliig, majd hellyel kínáltam a három férfit. Mindhármuk arca kemény és komoly volt. Semmit nem lehetett leolvasni róluk.

- Nos… miről lenne szó? – kérdeztem félve, miközben Becky összevont szemöldökkel ült le mellém.

A rendőr még egy ideig bámulta a… barátnőmet, majd belekezdett.

- Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy a szülei, John és Karen Davidson a délelőtt folyamán Rio de Janeiro-ban autóbalesetet szenvedtek, amelyben mindketten az életüket vesztették.

- Te… tessék? – hüledeztem. Nem akartam hinni a fülemnek. Biztos csak rosszul hallottam és igazából nem ezt mondta. – Hogy… hogy mondta? – ziháltam kétségbeesetten, miközben azért fohászkodtam, hogy igazam legyen és tényleg nincsen semmi baj.

- Részvétem – hajtotta le pár másodpercre a fejét a rendőr.

Azt hittem, menten elájulok. Nem! Ez nem történhetett meg!

Csak ültem a kanapén és magam elé meredtem. Nem bírtam felfogni az előbb hallottakat.

- Mi történt pontosan? – hallottam meg magam mellől Rebecca halk hangját. Közben éreztem, hogy két kar átölel, mire én a nyakába fúrtam az arcomat és kitört belőlem a zokogás.

- Egy részeg sofőr áthajtott a szembejövő autók sávjába és frontálisan ütközött a szülei autójával – válaszolt a rendőr.

Szóval nem az ő hibájukból történt. Pedig már ott volt a nyelvem hegyén John neve. Mégsem hibáztathatom őt mindenért.

A könnyeim csak nem akartak elapadni és még percek múlva is görcsösen szorítottam Becky pólóját.

- Miss. Reaser… - kezdte volna ismét a rendőr, de félbeszakították.

- Itt meg mi történt? – a meglepett, ismerős hangra összerezzentem. Sokan mondták már, hogy Lucy hangja nagyon hasonlít anyáéra. Bennem ez csak most tudatosult teljesen. – Liz! – sietett oda hozzám, majd leguggolt elém.

- Anya… - csak ennyit tudtam kinyögni.

- Mi történt anyával? – vált ijedtté a hangja.

- A… autó… balesetet szenvedtek – szipogtam akadozva. – Mindketten meg… meg… - de ezt a szót már képtelen voltam kimondani, ő mégis megértette már ennyiből is.

- Hogy… mi… micsoda? – döbbent meg. – Az nem lehet! Lehetetlen!

Lerogyott a másik oldalamra és csak nézett maga elé. Pont úgy, mint ahogyan én is pár perccel ezelőtt.

- Hogyan történt? – kérdezte most ő, megtörve ezzel a hosszú csendet.

- Frontális ütközés egy részeg sofőr miatt – válaszolta Rebecca.

A rendőrök lassan távoztak és mi ott maradtunk hárman a házban.

- Hol van Elena? – kérdezte hirtelen Lucy.

- Pasizik – sóhajtottam. – Felhívjam? – néztem rá félve.

- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Ez nem éppen telefon téma. Azt pedig nem hinném, hogy hazajönne csak azért, mert mi erre kérjük – motyogta még mindig a könnyeit törölgetve.

- Akkor megvárjuk, amíg magától hazajön.

- Azért megpróbálom haza hívni, hátha mégis sikerül – sóhajtott, miközben felállt mellőlem. – Fölmegyek a szobámba. Ha bármi van, csak szólj, de most egyedül szeretnék lenni.

- Rendben – suttogtam.

Még egy pillanatra mellém lépett és egyik karjával átölelt, majd elindult fel az emeletre.

- Akarod, hogy maradjak még? – kérdezte Becky, rövid tétovázás után.

- Nem lenne gond? – néztem rá kérlelően.

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét halványan mosolyogva. – Végül is, erre valók a barátnők… ha baj van, segítenek.

- Köszönöm – motyogtam hálásan.

Hihetetlen, milyen hirtelen vett száznyolcvan fokos fordulatot az életem. Először még itthon bulizunk Becky-vel, jól érezzük magunkat, az egész napot végigbeszélgetjük, aztán jönnek este a rendőrök és közlik, hogy mindez alatt John és anya autóbalesetet szenvedtek. Megborzongok, ha ebbe belegondolok. Talán ez volt a jel, hogy engedély nélkül buliztam, és nem mellesleg holt részegre ittam magam. De ekkora bűn lenne ez?

Hosszú ideig csak néztem magam elé. Teljesen kizártam a külvilágot és csak akkor eszméltem fel, amikor Becky hangja átszakította ezt a kemény falat, majd egy ismerős dallam is bekúszott a fülembe. Aprót ráztam a fejemen, majd egy rövid pillantást vetve a kijelzőre, felvettem a telefonom.

- Szia, El! – szóltam bele halkan.

- Szia, Liz! Nem tudod, miért keresett engem Lucy? Nemrég hívott, de én nem hallottam, most viszont ő nem veszi föl – magyarázta a helyzetet. – Hahó, Liz! Ott vagy? – kérdezte, miután még hosszú másodpercek elteltével sem válaszoltam.

- I… igen – dadogtam.

- Mi történt? – vált egyre aggódóbbá a húgom hangja. – Valami baj van?

- Haza kéne jönnöd… - kerültem ki az egyenest választ.

- De hát miért? – csodálkozott.

- Azt hiszem, ezt nem telefonban kellene megbeszélnünk.

- Máris indulok. De ugye nincs nagy baj?

- Csak gyere! – tértem ki újra a válaszadás alól. – De azért vigyázz hazafelé.

- Oké! Szia!

Én is elmotyogtam egy halk „sziát”, majd letettem a telefont.

Mikor Elena hazaért, neki is elmondtunk mindent. Döbbenten hallgatta végig a történteket és a végén egyszerűen csak lerogyott a padlóra.

- Miért történik ez? – zokogta kétségbeesetten.

Letérdeltem mellé és szorosan átöleltem őt. Még talán sosem voltunk ennyire egymásra utalva. Szülők nélkül három fiatal lány egy házban… Ebben a helyzetben ez több volt, mint kétségbeejtő. Remek nyári szünet lesz, ezt már előre látom…

A temetés után törtünk csak igazán mindannyian össze. Egyikünk sem hagyta el a házat, nem mozdultunk ki sehova. Mind a hárman csak feküdtünk a szobánkban az ágyunkon és meredtünk magunk elé. Csak néha jártunk le valami ennivalóért, amiből Becky és néhány rokonunk gondoskodott számunkra. Ez így ment másfél hónapig.

Ez a nap azonban más volt. Becky mosolyogva lépett be a szobámba. Na, igen, egyedül ő volt az, aki foglalkozott velünk. Közben megtudtam, hogy ő is elvesztette a szüleit, de akkor a piába temetkezett. Mindent megbeszéltünk egymással, így tudtam meg azt is, hogy drogozik, ami őszintén szólva, nem nagyon lepett meg. Ez alátámasztotta a furcsa tulajdonságait is.

- Ideje továbblépned, Liz – ült le az ágyam szélére. – Már csak két hét van vissza a nyárból.

- Inkább itt maradnék, amíg csak lehet – fúrtam az arcomat a párnába.

- Na, kérlek, mutatni szeretnék neked valamit – könyörgött, miközben megrázta a vállamat. – Nem fekhetsz itt a suli kezdetéig. Végzős leszel, az Istenért! Ez az év jóval hosszabb lesz a többinél az érettségik miatt. Bár a te jó jegyeiddel biztosan felvesznek, akárhova is jelentkezel. Na, gyere már! – unszolt.

- Rendben – sóhajtottam beletörődően. – Megpróbálom rendbe szedni magam, és indulhatunk.

- Oké – mosolyodott el még szélesebben.

Értékeltem az igyekezetét, hogy megpróbál kiszakítani a gyötrődésből, de valahol mélyen tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolga velem. Még egy fiú miatt is képes vagyok hetekig depresszióba zuhanni – még ha nem is volt komoly a kapcsolat. Ami pedig másfél hónapja történt, az annak a százszorosával is felér, sőt!

Miután a lehetőségekhez mérten rendbe szedtem magam, Becky kézen ragadott, és elkezdett kifelé húzni a szobából.

- Elárulod, hogy tulajdonképpen hová is megyünk? – kérdeztem, miközben próbáltam vele tartani a tempót.

- Csak ki a kocsihoz – felelt egyszerűen és következő pillanatban már nyitotta is ki előttem az autó ajtaját. – Ülj be, mindjárt jövök én is – tuszkolt be az ülésre, majd rám csapta az ajtót.

Hátrasietett a csomagtartóhoz és pár percig halk motoszkálás hallatszott a csomagtérből, majd halk csapódás és pillanatokon belül már bent is ült mellettem. A kezében szorongatott valamit, de olyan kicsi volt, hogy nem láttam jól, mi volt az.

- Mit akartál mutatni? – érdeklődtem.

Feltartotta a mutatóujját, majd bezárta belülről a kocsit és ismét felém fordult.

- Ezt – nyitotta ki felém a tenyerét, amin egy kicsi, fehér porral teli zacskó volt.