Sziasztok!
Hát, a cím az elég érdekesre sikerült, de ez volt az első ötletem és mindjárt ti is megértitek, hogy miért...
Kezdeném azzal, hogy az utóbbi egy hétben nagyon kevés időm volt az írásra és ez nem csak a tanulás miatt volt így. Három hetes "kiképzésben" részesülök a sport által, ami eléggé megterhelő nem csak testileg, hanem agyilag is:/ És még csak most lesz vége a második hétnek...:S Már a tanárok is észrevették rajtunk a változást a suliban... Bár ez nem meglepő heti kilenc(!) edzés mellett. Emellett még a tanulásban is úgy ahogy helyt kell állnunk, ami még a maradék energiámat is elszívja:(
Ebből következik a lényeg, amire a címet is értettem, hogy a vicc idén sajnos elmarad:/ Ugyanis, bár nem tudom, ki mennyire szokta ezeket a dolgokat komolyan venni, de holnap lesz április elseje, ami ugye bolondok napja néven közismert:) Tervem volt, hogy egy kicsit megviccellek titeket, de még a fejezet megírására is képtelen voltam, nem hogy még pluszba írni mellé. Ehhez kapcsolódik egy harmadik dolog is... Mivel, ha a napokban volt időm, akkor általában pihentem vagy tanultam, így szinte semmit sem haladtam a fejezettel:/ Holnap futóversenyre megyek, aztán este X-Faktoros gálaműsorra, ami talán az egyetlen pozitívum lesz ebben a három hétben:) Szombaton délután hat körül érek haza, de nem tudom, mennyi erőm lesz még az íráshoz... Aztán vasárnap ismét a tanulás...:S
Tehát, a helyzet a következő lesz: Elkezdem mind a két blog friss fejezetét és csak az fog felkerülni a hétvégén, amelyikhez több ihletem lesz. Sajnálom, hogy ilyet teszek és sosem gondoltam volna, hogy valaha is fáradtság miatt nem jön majd az ihlet, de úgy tűnik még nekem sem megy ennyi minden egyszerre:( Ez azonban nem azt jeleneti, hogy szünetel a blog! Amint készen lesz a friss fejezet, fölrakom, csak az a bizonytalan még, hogy mikor.
Remélem, hogy megértitek a helyzetem. A hétvégén megpróbálom úgy ahogy kipihenni magamat, hogy kicsit följöjjek írás szinten is:) Amint tudom, hogy mikor és melyik blogon lesz friss, jelzek Chat-be:)
Előre is köszönöm azoknak, akik megértenek engem!:)
Puszi: Juliet
2011. március 31., csütörtök
2011. március 26., szombat
27. fejezet - A hívások
Sziasztok!
Meghoztam a friss fejezetet:) Bocsánat, hogy itt is függővéggel zártam, de már eleve így terveztem és még jól is jött ki:) Folytatást még nem ígérem pontos időpontra, mert elég sok minden lesz nekem jövő héten:( De azért sietek vele, ahogyan csak tudok:) A kép, amit hoztam nem igazán kapcsolódik a fejezethez, csak gondoltam, megosztom veletek:D Remélem, tetszeni fog ez a fejezet is:) Jó olvasást hozzá!:) És az elmaradhatatlan: KOMIKAT!:D
Puszi
Peter szemszöge
Jennie telefonhívása után meglehetősen gyorsan teltek a napok. Ugyanúgy eljártunk forgatni, mert Liz nem volt hajlandó felhagyni egy kis időre sem a munkájával, én pedig megpróbáltam a lehető legtöbbet segíteni neki és odafigyelni rá. Mivel Markról még nem érkezett újabb hír, féltünk, hogy esetleg visszajön Vancouver-be. De szerencsére semmi nem történt. Már egy hét elmúlt az incidens óta és minden kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Jennie-vel napi rendszerességgel beszéltem telefonon, egyrészt, hogy őt is megnyugtassam, másrészt, mert érdekelt, hogy Mark nem telefonált-e újra.
Fáradtam ültem le a kávézóba, ahova néhányan kikapcsolódni mentünk el. Liz természetesen mellém ült, ahogy mindig. A többiek csak mosolyogtak ezen. Mint utólag kiderült, Nikki látott engem bemenni Liz szobájába, mikor vissza akart menni hozzá, hogy megnézze, jól van-e. Másnap reggel nem győztünk magyarázkodni nekik, hogy semmi sem történt. Persze így már számomra is világos volt, hogy eszük ágában sem volt egyedül hagyniuk Lizt. Most azonban nem foglalkoztam velük. Én pontosan tudtam, hogy azért van mindig a közelemben, mert mellettem érzi biztonságban magát, főleg addig, amíg Mark még szabadon mászkál. Meg is értettem őt, hiszen én védtem meg őt másodszorra is, és ő is jól tudja, hogy a lányok nem sokat érnének Markkal szemben.
-Rob hogyhogy nem jött el? – kérdezte Ash. – Megint bent van Alice-nél?
-Igen, már lehet, hogy ma este hazaengedik, úgyhogy bement hozzá, hogy majd hazahozza – mosolygott Nikki.
Ilyenkor tényleg olyan érzésem volt, mintha egy család lennénk. A kávézóban eltöltött időt végigbeszélgettük és nevetgéltük, sikeresen elterelve ezzel a rossz gondolatokat. Még Liz is önfeledt nevetésbe kezdett Kel egy-két poénján, ami engem is fellazított. Jó volt látni, hogy végre nem ül maga elé meredve, mint az utóbbi időben jó néhányszor.
Mikor már az utcákon sétálgattunk, akkor került csak újra szóba ez a Mark-ügy.
-Jennie-nek még azóta sincsenek új hírei? – kérdezte nagyot sóhajtva Nikki.
-Nincsenek – ráztam meg a fejem szomorúan. – Viszont holnapután ideutazik, hátha itt jobban a segítségünkre tud majd lenni.
-Mark nem fog gyanút fogni? – harapott az ajkába Liz.
-Nem hinném. Ha eddig nem ment haza, akkor most sem fog – biztosítottam.
-És…
-Akkor azt mondja neki, hogy a barátnőjénél van, és a leghamarabbi géppel utazik is vissza – vontam meg a vállam.
-Ennyire nem érdekel már? – lepődött meg Kellan.
-Az, hogy van egy egyszerű tervünk, még nem jelenti ezt – ráztam meg a fejem.
-És addig mi lesz Lucával? – tette fel a következő kérdést Liz.
-Természetesen őt is magával hozná – mondtam egyszerűen.
-Szerintem menjünk vissza a szállodába, mert eléggé beborult az idő – húzta el a száját Ash, elterelve ezzel a témát.
Mind rábólintottunk erre az ötletre, mert már tényleg lógott az eső lába. Mikor már csak nem messze voltunk a szállodától, el is kezdett cseperegni az eső, ezért kicsit fölgyorsítottuk a lépteinket. Azonban még mielőtt tető alá értünk volna, egy taxi fékezett le a bejárat előtt. Először nem nagyon foglalkoztunk vele, mert végül is ez mindennapi volt, de mikor megláttuk a vöröses, kócos hajat, mind megtorpantunk. Nem sokkal később Rob már teljes egészében kint volt a kocsiból, majd szinte rögtön el is tűnt derékig. Gyorsan mind bementünk a kis tető alá és ott vártuk meg őket. Alice egy grimasszal az arcán szállt ki a kocsiból. Láthatóan nagyon idegesítette, hogy Rob mindenben segíteni akart neki. Bosszankodva rázta le magáról Rob karjait, mikor az át akarta karolni.
-Rob, ha még egyszer hozzámérsz segítség céljából, és tényleg kitekerem a kezed – figyelmeztette, mire az említett megszeppenve rántotta el a kezeit és inkább megfogta a csomagokat. – Köszönöm – biccentett nagyot sóhajtva Alice, majd elindult a bejárat felé. Amint meglátott minket, hatalmas mosoly terült el az arcán. – Sziasztok! – köszönt ránk vidáman.
-Szia! – köszöntünk szinte egyszerre.
-Örülünk, hogy jól vagy már – ölelték őt végig sorban a lányok, majd mi fiúk is részesítettük őt egy-két szoros ölelésben, persze azért vigyázva rá.
-Hát még én – kuncogott. – El nem tudjátok képzelni milyen rossz, mikor másokra vagy utalva – borzongott meg. – Azt hiszem, most egy ideig kerülöm a kórházakat.
-Annak én is örülnék – sóhajtott Rob, de Alice egy szúrós pillantással elhallgattatta őt. Képzelem, mennyire az idegeire mehetett már a folytonos aggodalmaskodásával.
Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de végül visszafogtam magam. Nem fogom szegény Robot még jobban lesújtani. Végül teljesen fölöslegesnek bizonyult, hogy tartottam a számat, mert helyettem Kellan mondta ki a véleményét, ami mellesleg ugyanaz volt, mint az enyém.
-Papucs! – kiáltotta vigyorogva. – Hát öcsi, nem gondoltam volna, hogy ennyire el vagy nyomva – nevetett hangosan és a többiek sem fogták vissza magukat. Én csak elnézően csóváltam meg a fejem. Bármennyire is kikívánkozott belőlem a nevetés, nem tettem meg.
Este még átmentem egy fél órára Lizhez – az utóbbi napokban szinte mindig így tettem -, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele. Nem akartam, hogy megint olyan rosszul legyen, mint az első éjjel. A lányok szintén sokszor meglátogatták őt. Szegényt annyira felbosszantottuk az örökös aggódásunkkal, hogy egyik ilyen alkalommal szó szerint ránk csapta az ajtót. Így utólag visszagondolva, tényleg eléggé idegesítő lehetett. Pont, mint most Alice-nek.
A mai este azonban eseménytelennek ígérkezett. A vacsora után feljöttem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és magam elé húztam a laptopom. Szokásomhoz híven kilenckor elvettem a mobilom az éjjeliszekrényről és tárcsáztam Jennie számát. Párat kicsöngött, majd a vonal megszakadt. Nem értettem, miért nyomta ki, sosem tett még ilyet. Mindig már a második csörgés után fölvette. Aztán hirtelen hasított belém az érzés, hogy talán Mark mégis hazament. Talán arra számított, hogy egy hét után már nem fogják a lakásán keresni. Tényleg azt hitte, hogy Jennie segít neki? Ennyire bízna benne?
Megráztam a fejem. Miért gondolok rögtön a legrosszabbra? Talán csak más dolga van éppen és nem ér rá. Nem kell rögtön az ördögöt festeni a falra. Amint tud, biztosan visszahív majd.
Leültem az ágyra, ahonnan nem sokkal ezelőtt ijedtemben fölugrottam, majd hátra dőltem és lehunytam a szemeimet. Milyen érdekes… talán igaza van Kel-nek, és már tényleg nem érdekel annyira Jennie egészsége? De hát az lehetetlen, hiszen mégis csak hét évig volt a feleségem! Nem lehet, hogy ilyen könnyen túllépjek rajta!
Arcomat a tenyereimbe temetve vártam, hátha Jennie visszahív, de még egy fél óra elteltével is csak mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Újra, kissé félve tárcsáztam a számát. Most sokáig csörgött, ami talán még ijesztőbb volt, mintha kinyomta volna már a második után. A tárcsázás hangja hirtelen elhallgatott, mire elakadó lélegzettel vártam, hogy végre beleszóljon.
-Peter… - suttogta halkan a telefonba.
-Jennie! Mi történt? Valami baj van? – hadartam.
-Nem, baj az nincs… - tétovázott – de itt van Mark.
-Hogy micsoda? Hazament? De hát miért? – hüledeztem. Akaratlanul is gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Hogy az izgatottság miatt, amiért végre talán sikerülhet elkapnunk őt, vagy Jennie miatt, azt nem tudtam.
-Azt akarja, hogy én is menjek vele. Attól fél, kikotyogom, hogy merre tartózkodik éppen. Jaj, Peter, én annyira félek! – kezdett keserves zokogásba.
-Hé, Jennie, cssh! – próbáltam megnyugtatni. – A végén még Mark meghallja. Most is otthon van?
-Igen, de ő lent van a földszinten Luca-val. Nem akartam őket együtt, a felügyeletem nélkül lent hagyni, de muszáj volt elmondanom ezt neked.
-Figyelj, akkor a következőt tesszük… - kezdtem bele. – Te, miután befejeztük a beszélgetést, lemész hozzájuk és, ha Mark újra rákérdez, vagy szóba hozza a témát, mondj igent rá. Nem kell, hogy azt higgye, félsz tőle vagy titkolsz valamit. Én fölhívom majd a rendőrséget, akik intézkednek az ügyben. Megadom nekik a címeteket, hogy kiküldjék oda a londoni hatóságokat. Lucat próbáld meg valahova elrejteni, vagy ha ez nem megy, legyél egyfolytában mellette, de ne nagyon feltűnően. Értetted?
-Igen – suttogta.
-Akkor most leteszem, te pedig tedd azt, amit mondtam.
-Oké. Kérlek, siess! – azzal megszakította a hívást.
Azonnal a rendőrséget kezdtem tárcsázni. Türelmetlenül doboltam az éjjeliszekrény tetején az ujjaimmal, mígnem fölvették a telefont. Eléggé idegesítő volt a nő unott és álmos hangja, így mindent nyomatékosan és többször is elmondtam neki. Végül csak annyit mondott, hogy: „Majd intézkedik”, mire én köszönés nélkül kinyomtam a hívást. Szinte rögtön eszembe is jutott, hogy a rendőr, aki kijött az eset után, megadta Liznek a telefonszámát, hogy ha bármi baj van, nyugodtan hívja föl. Azonnal fölpattantam az ágyról és átsiettem Lizhez.
-Szia! – nyitott ajtót meglepetten. – Itt hagytál valamit?
-Nem – ráztam meg a fejem gyorsan. – Mark hazament. Kéne a mobilod. A rendőr száma – kezdtem el tőmondatokban beszélni.
-Mi? Ó… persze… - fordult meg hirtelen, majd már el is tűnt. Beléptem utána a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót. – Tessék – adta át nekem a mobilját, majd várakozóan nézett rám.
A név már ki volt keresve, így már csak hívnom kellett. Pár csörgés után föl is vették.
-Jó estét! Ryan Bisson-nal beszélek? – szóltam bele azonnal.
-Igen. Öhm… jó estét – köszönt zavartan ő is. – Miben segíthetek?
-Peter Facinelli vagyok – kezdtem bele. Még folytattam volna, de közbe vágott.
-Á, igen! Mr. Sloan-ról lenne szó? Esetleg van valami hír felőle? – kérdezte azonnal.
-Igen – bólogattam, bár tudtam, hogy úgysem látja. – Hazament a londoni lakásába. A volt feleségem, Jennie hívott föl pár perce.
-Értem. Máris értesítem az ottani hatóságokat.
-Egy pillanat… Van bent egy kislány is – tájékoztattam.
-Ne aggódjon, nem lesz baja – biztosított. – Szabad a címet?
Idegesen járkáltam fel-alá Liz szobájában. A felügyelő azt mondta, amint van valami hír Markkal kapcsolatban, ő azonnal hívni fog. Mivel csak Liz száma volt meg neki, egyszerűbb megoldásnak bizonyult, hogy majd őt hívja vissza, így én is nála maradtam.
-Peter, ülj le egy kicsit! – kapta el egyszer csak kezemet. – Nem lesz semmi baj – nyugtatgatott, miközben lehúzott maga mellé a kanapéra. – Én viszont elszédülök a folyamatos járkálásodtól.
-Ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően, de ő csak megrázta a fejét.
-Természetes, hogy aggódsz érte – mosolygott.
Behunyt szemmel hajtottam le a fejemet. Most erre mit mondhatnék? Mindenképpen hülyének nézne.
-Nagyon nagy szemétnek néznél engem, ha most azt mondanám, hogy nem Jennie miatt vagyok ideges? – vontam fel a szemöldököm kínosan nevetve.
-Tessék? – lepődött meg. – Hát akkor mi miatt?
-Sokkal inkább érdekel az, hogy Markot elkapják végre. Senkinek sincs nyugta tőle. És nagyon nem szeretném, hogy még egyszer olyan történjen, mint a múltkor – borzongtam meg.
-Kétlem, hogy megint engem nézne ki magának – rázta meg a fejét. – Már kétszer is kudarcot vallott… Talán még számít is rá, hogy most értem jobban aggódtok és ezért mást választ.
Liz szemszöge
Teljesen biztos voltam a szavaimban. Ha Mark bosszúból választott engem, akkor bárki más is jó lenne neki.
-Szerintem Marknak nem csak valaki kellett – mormogta maga elé. – Mindig is… - hirtelen megakadt és csak bámult maga elé, majd nem sokkal később aprót rázott a fején és kissé homályos szemekkel nézett fel rám. A tekintete annyira ismerős volt… Pont ugyanígy nézett rám azon az éjszakán is, mikor… Oh, te jó ég! …mikor megcsókolt.
-Mindig is mi? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még tovább kalandoztak volna a gondolataim. Biztosan rosszul emlékszem.
-Nem érdekes - rázta meg a fejét hevesen.
Ezután hosszúra nyúló csendbe burkolóztunk. Egyikünk sem akarta megtörni, pedig már kezdett eléggé kínos lenni ez a hosszú hallgatás. Mindketten kerültük a másik pillantását. Mikor én végre rászántam magam, hogy ránézzek, ő hirtelen elkapta a tekintetét. Nem nagyon értettem ezt a reakcióját.
A szemhéjaim kezdtek egyre nehezebbek lenni, és már alig tudtam nyitva tartani őket. Nem tudom, mikor nyomott el végül az álom, de legközelebb már csak a telefonom csörgésére tértem magamhoz. Kellett egy-két másodperc, amíg rájöttem, hogy honnan is jön a dallam. Megdörzsöltem a szemeimet, majd lassan kinyitottam őket. Az erős lámpafény miatt csak nehezen tudtam kivenni a körvonalakat. Csak ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen Peter mellkasán fekszem. Ő a kanapé végében ült, egyik lábát felhúzva, másikat lerakva a padlóra, míg én a mellkasának dőlve feküdtem. Mélyen szuszogott. Ezek szerint még nem ébredt föl a telefonra.
-Peter – simítottam végig a karján, miközben a másik kezemmel a mobilom után kutattam.
-Hm? – motyogta még félálomban.
-Peter, ébredj! – néztem rá a kijelzőre. A név láttán nagyot dobbant a szívem és a légzésem is kezdett felgyorsulni. Még pár másodperc és el fog hallgatni. Gyorsan föl kell ébresztenem őt. Én nem merem fölvenni. Nem bírnám elmondani neki, ha valami baj történt volna.
Lassan kinyitotta a szemeit majd, mint aki hirtelen észbe kapott, kivette a kezemből a telefont.
-Igen? – szólt bele álmos, mégis izgatott hangon.
Meghoztam a friss fejezetet:) Bocsánat, hogy itt is függővéggel zártam, de már eleve így terveztem és még jól is jött ki:) Folytatást még nem ígérem pontos időpontra, mert elég sok minden lesz nekem jövő héten:( De azért sietek vele, ahogyan csak tudok:) A kép, amit hoztam nem igazán kapcsolódik a fejezethez, csak gondoltam, megosztom veletek:D Remélem, tetszeni fog ez a fejezet is:) Jó olvasást hozzá!:) És az elmaradhatatlan: KOMIKAT!:D
Puszi
Peter szemszöge
Jennie telefonhívása után meglehetősen gyorsan teltek a napok. Ugyanúgy eljártunk forgatni, mert Liz nem volt hajlandó felhagyni egy kis időre sem a munkájával, én pedig megpróbáltam a lehető legtöbbet segíteni neki és odafigyelni rá. Mivel Markról még nem érkezett újabb hír, féltünk, hogy esetleg visszajön Vancouver-be. De szerencsére semmi nem történt. Már egy hét elmúlt az incidens óta és minden kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Jennie-vel napi rendszerességgel beszéltem telefonon, egyrészt, hogy őt is megnyugtassam, másrészt, mert érdekelt, hogy Mark nem telefonált-e újra.
Fáradtam ültem le a kávézóba, ahova néhányan kikapcsolódni mentünk el. Liz természetesen mellém ült, ahogy mindig. A többiek csak mosolyogtak ezen. Mint utólag kiderült, Nikki látott engem bemenni Liz szobájába, mikor vissza akart menni hozzá, hogy megnézze, jól van-e. Másnap reggel nem győztünk magyarázkodni nekik, hogy semmi sem történt. Persze így már számomra is világos volt, hogy eszük ágában sem volt egyedül hagyniuk Lizt. Most azonban nem foglalkoztam velük. Én pontosan tudtam, hogy azért van mindig a közelemben, mert mellettem érzi biztonságban magát, főleg addig, amíg Mark még szabadon mászkál. Meg is értettem őt, hiszen én védtem meg őt másodszorra is, és ő is jól tudja, hogy a lányok nem sokat érnének Markkal szemben.
-Rob hogyhogy nem jött el? – kérdezte Ash. – Megint bent van Alice-nél?
-Igen, már lehet, hogy ma este hazaengedik, úgyhogy bement hozzá, hogy majd hazahozza – mosolygott Nikki.
Ilyenkor tényleg olyan érzésem volt, mintha egy család lennénk. A kávézóban eltöltött időt végigbeszélgettük és nevetgéltük, sikeresen elterelve ezzel a rossz gondolatokat. Még Liz is önfeledt nevetésbe kezdett Kel egy-két poénján, ami engem is fellazított. Jó volt látni, hogy végre nem ül maga elé meredve, mint az utóbbi időben jó néhányszor.
Mikor már az utcákon sétálgattunk, akkor került csak újra szóba ez a Mark-ügy.
-Jennie-nek még azóta sincsenek új hírei? – kérdezte nagyot sóhajtva Nikki.
-Nincsenek – ráztam meg a fejem szomorúan. – Viszont holnapután ideutazik, hátha itt jobban a segítségünkre tud majd lenni.
-Mark nem fog gyanút fogni? – harapott az ajkába Liz.
-Nem hinném. Ha eddig nem ment haza, akkor most sem fog – biztosítottam.
-És…
-Akkor azt mondja neki, hogy a barátnőjénél van, és a leghamarabbi géppel utazik is vissza – vontam meg a vállam.
-Ennyire nem érdekel már? – lepődött meg Kellan.
-Az, hogy van egy egyszerű tervünk, még nem jelenti ezt – ráztam meg a fejem.
-És addig mi lesz Lucával? – tette fel a következő kérdést Liz.
-Természetesen őt is magával hozná – mondtam egyszerűen.
-Szerintem menjünk vissza a szállodába, mert eléggé beborult az idő – húzta el a száját Ash, elterelve ezzel a témát.
Mind rábólintottunk erre az ötletre, mert már tényleg lógott az eső lába. Mikor már csak nem messze voltunk a szállodától, el is kezdett cseperegni az eső, ezért kicsit fölgyorsítottuk a lépteinket. Azonban még mielőtt tető alá értünk volna, egy taxi fékezett le a bejárat előtt. Először nem nagyon foglalkoztunk vele, mert végül is ez mindennapi volt, de mikor megláttuk a vöröses, kócos hajat, mind megtorpantunk. Nem sokkal később Rob már teljes egészében kint volt a kocsiból, majd szinte rögtön el is tűnt derékig. Gyorsan mind bementünk a kis tető alá és ott vártuk meg őket. Alice egy grimasszal az arcán szállt ki a kocsiból. Láthatóan nagyon idegesítette, hogy Rob mindenben segíteni akart neki. Bosszankodva rázta le magáról Rob karjait, mikor az át akarta karolni.
-Rob, ha még egyszer hozzámérsz segítség céljából, és tényleg kitekerem a kezed – figyelmeztette, mire az említett megszeppenve rántotta el a kezeit és inkább megfogta a csomagokat. – Köszönöm – biccentett nagyot sóhajtva Alice, majd elindult a bejárat felé. Amint meglátott minket, hatalmas mosoly terült el az arcán. – Sziasztok! – köszönt ránk vidáman.
-Szia! – köszöntünk szinte egyszerre.
-Örülünk, hogy jól vagy már – ölelték őt végig sorban a lányok, majd mi fiúk is részesítettük őt egy-két szoros ölelésben, persze azért vigyázva rá.
-Hát még én – kuncogott. – El nem tudjátok képzelni milyen rossz, mikor másokra vagy utalva – borzongott meg. – Azt hiszem, most egy ideig kerülöm a kórházakat.
-Annak én is örülnék – sóhajtott Rob, de Alice egy szúrós pillantással elhallgattatta őt. Képzelem, mennyire az idegeire mehetett már a folytonos aggodalmaskodásával.
Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de végül visszafogtam magam. Nem fogom szegény Robot még jobban lesújtani. Végül teljesen fölöslegesnek bizonyult, hogy tartottam a számat, mert helyettem Kellan mondta ki a véleményét, ami mellesleg ugyanaz volt, mint az enyém.
-Papucs! – kiáltotta vigyorogva. – Hát öcsi, nem gondoltam volna, hogy ennyire el vagy nyomva – nevetett hangosan és a többiek sem fogták vissza magukat. Én csak elnézően csóváltam meg a fejem. Bármennyire is kikívánkozott belőlem a nevetés, nem tettem meg.
Este még átmentem egy fél órára Lizhez – az utóbbi napokban szinte mindig így tettem -, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele. Nem akartam, hogy megint olyan rosszul legyen, mint az első éjjel. A lányok szintén sokszor meglátogatták őt. Szegényt annyira felbosszantottuk az örökös aggódásunkkal, hogy egyik ilyen alkalommal szó szerint ránk csapta az ajtót. Így utólag visszagondolva, tényleg eléggé idegesítő lehetett. Pont, mint most Alice-nek.
A mai este azonban eseménytelennek ígérkezett. A vacsora után feljöttem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és magam elé húztam a laptopom. Szokásomhoz híven kilenckor elvettem a mobilom az éjjeliszekrényről és tárcsáztam Jennie számát. Párat kicsöngött, majd a vonal megszakadt. Nem értettem, miért nyomta ki, sosem tett még ilyet. Mindig már a második csörgés után fölvette. Aztán hirtelen hasított belém az érzés, hogy talán Mark mégis hazament. Talán arra számított, hogy egy hét után már nem fogják a lakásán keresni. Tényleg azt hitte, hogy Jennie segít neki? Ennyire bízna benne?
Megráztam a fejem. Miért gondolok rögtön a legrosszabbra? Talán csak más dolga van éppen és nem ér rá. Nem kell rögtön az ördögöt festeni a falra. Amint tud, biztosan visszahív majd.
Leültem az ágyra, ahonnan nem sokkal ezelőtt ijedtemben fölugrottam, majd hátra dőltem és lehunytam a szemeimet. Milyen érdekes… talán igaza van Kel-nek, és már tényleg nem érdekel annyira Jennie egészsége? De hát az lehetetlen, hiszen mégis csak hét évig volt a feleségem! Nem lehet, hogy ilyen könnyen túllépjek rajta!
Arcomat a tenyereimbe temetve vártam, hátha Jennie visszahív, de még egy fél óra elteltével is csak mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Újra, kissé félve tárcsáztam a számát. Most sokáig csörgött, ami talán még ijesztőbb volt, mintha kinyomta volna már a második után. A tárcsázás hangja hirtelen elhallgatott, mire elakadó lélegzettel vártam, hogy végre beleszóljon.
-Peter… - suttogta halkan a telefonba.
-Jennie! Mi történt? Valami baj van? – hadartam.
-Nem, baj az nincs… - tétovázott – de itt van Mark.
-Hogy micsoda? Hazament? De hát miért? – hüledeztem. Akaratlanul is gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Hogy az izgatottság miatt, amiért végre talán sikerülhet elkapnunk őt, vagy Jennie miatt, azt nem tudtam.
-Azt akarja, hogy én is menjek vele. Attól fél, kikotyogom, hogy merre tartózkodik éppen. Jaj, Peter, én annyira félek! – kezdett keserves zokogásba.
-Hé, Jennie, cssh! – próbáltam megnyugtatni. – A végén még Mark meghallja. Most is otthon van?
-Igen, de ő lent van a földszinten Luca-val. Nem akartam őket együtt, a felügyeletem nélkül lent hagyni, de muszáj volt elmondanom ezt neked.
-Figyelj, akkor a következőt tesszük… - kezdtem bele. – Te, miután befejeztük a beszélgetést, lemész hozzájuk és, ha Mark újra rákérdez, vagy szóba hozza a témát, mondj igent rá. Nem kell, hogy azt higgye, félsz tőle vagy titkolsz valamit. Én fölhívom majd a rendőrséget, akik intézkednek az ügyben. Megadom nekik a címeteket, hogy kiküldjék oda a londoni hatóságokat. Lucat próbáld meg valahova elrejteni, vagy ha ez nem megy, legyél egyfolytában mellette, de ne nagyon feltűnően. Értetted?
-Igen – suttogta.
-Akkor most leteszem, te pedig tedd azt, amit mondtam.
-Oké. Kérlek, siess! – azzal megszakította a hívást.
Azonnal a rendőrséget kezdtem tárcsázni. Türelmetlenül doboltam az éjjeliszekrény tetején az ujjaimmal, mígnem fölvették a telefont. Eléggé idegesítő volt a nő unott és álmos hangja, így mindent nyomatékosan és többször is elmondtam neki. Végül csak annyit mondott, hogy: „Majd intézkedik”, mire én köszönés nélkül kinyomtam a hívást. Szinte rögtön eszembe is jutott, hogy a rendőr, aki kijött az eset után, megadta Liznek a telefonszámát, hogy ha bármi baj van, nyugodtan hívja föl. Azonnal fölpattantam az ágyról és átsiettem Lizhez.
-Szia! – nyitott ajtót meglepetten. – Itt hagytál valamit?
-Nem – ráztam meg a fejem gyorsan. – Mark hazament. Kéne a mobilod. A rendőr száma – kezdtem el tőmondatokban beszélni.
-Mi? Ó… persze… - fordult meg hirtelen, majd már el is tűnt. Beléptem utána a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót. – Tessék – adta át nekem a mobilját, majd várakozóan nézett rám.
A név már ki volt keresve, így már csak hívnom kellett. Pár csörgés után föl is vették.
-Jó estét! Ryan Bisson-nal beszélek? – szóltam bele azonnal.
-Igen. Öhm… jó estét – köszönt zavartan ő is. – Miben segíthetek?
-Peter Facinelli vagyok – kezdtem bele. Még folytattam volna, de közbe vágott.
-Á, igen! Mr. Sloan-ról lenne szó? Esetleg van valami hír felőle? – kérdezte azonnal.
-Igen – bólogattam, bár tudtam, hogy úgysem látja. – Hazament a londoni lakásába. A volt feleségem, Jennie hívott föl pár perce.
-Értem. Máris értesítem az ottani hatóságokat.
-Egy pillanat… Van bent egy kislány is – tájékoztattam.
-Ne aggódjon, nem lesz baja – biztosított. – Szabad a címet?
Idegesen járkáltam fel-alá Liz szobájában. A felügyelő azt mondta, amint van valami hír Markkal kapcsolatban, ő azonnal hívni fog. Mivel csak Liz száma volt meg neki, egyszerűbb megoldásnak bizonyult, hogy majd őt hívja vissza, így én is nála maradtam.
-Peter, ülj le egy kicsit! – kapta el egyszer csak kezemet. – Nem lesz semmi baj – nyugtatgatott, miközben lehúzott maga mellé a kanapéra. – Én viszont elszédülök a folyamatos járkálásodtól.
-Ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően, de ő csak megrázta a fejét.
-Természetes, hogy aggódsz érte – mosolygott.
Behunyt szemmel hajtottam le a fejemet. Most erre mit mondhatnék? Mindenképpen hülyének nézne.
-Nagyon nagy szemétnek néznél engem, ha most azt mondanám, hogy nem Jennie miatt vagyok ideges? – vontam fel a szemöldököm kínosan nevetve.
-Tessék? – lepődött meg. – Hát akkor mi miatt?
-Sokkal inkább érdekel az, hogy Markot elkapják végre. Senkinek sincs nyugta tőle. És nagyon nem szeretném, hogy még egyszer olyan történjen, mint a múltkor – borzongtam meg.
-Kétlem, hogy megint engem nézne ki magának – rázta meg a fejét. – Már kétszer is kudarcot vallott… Talán még számít is rá, hogy most értem jobban aggódtok és ezért mást választ.
Liz szemszöge
Teljesen biztos voltam a szavaimban. Ha Mark bosszúból választott engem, akkor bárki más is jó lenne neki.
-Szerintem Marknak nem csak valaki kellett – mormogta maga elé. – Mindig is… - hirtelen megakadt és csak bámult maga elé, majd nem sokkal később aprót rázott a fején és kissé homályos szemekkel nézett fel rám. A tekintete annyira ismerős volt… Pont ugyanígy nézett rám azon az éjszakán is, mikor… Oh, te jó ég! …mikor megcsókolt.
-Mindig is mi? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még tovább kalandoztak volna a gondolataim. Biztosan rosszul emlékszem.
-Nem érdekes - rázta meg a fejét hevesen.
Ezután hosszúra nyúló csendbe burkolóztunk. Egyikünk sem akarta megtörni, pedig már kezdett eléggé kínos lenni ez a hosszú hallgatás. Mindketten kerültük a másik pillantását. Mikor én végre rászántam magam, hogy ránézzek, ő hirtelen elkapta a tekintetét. Nem nagyon értettem ezt a reakcióját.
A szemhéjaim kezdtek egyre nehezebbek lenni, és már alig tudtam nyitva tartani őket. Nem tudom, mikor nyomott el végül az álom, de legközelebb már csak a telefonom csörgésére tértem magamhoz. Kellett egy-két másodperc, amíg rájöttem, hogy honnan is jön a dallam. Megdörzsöltem a szemeimet, majd lassan kinyitottam őket. Az erős lámpafény miatt csak nehezen tudtam kivenni a körvonalakat. Csak ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen Peter mellkasán fekszem. Ő a kanapé végében ült, egyik lábát felhúzva, másikat lerakva a padlóra, míg én a mellkasának dőlve feküdtem. Mélyen szuszogott. Ezek szerint még nem ébredt föl a telefonra.
-Peter – simítottam végig a karján, miközben a másik kezemmel a mobilom után kutattam.
-Hm? – motyogta még félálomban.
-Peter, ébredj! – néztem rá a kijelzőre. A név láttán nagyot dobbant a szívem és a légzésem is kezdett felgyorsulni. Még pár másodperc és el fog hallgatni. Gyorsan föl kell ébresztenem őt. Én nem merem fölvenni. Nem bírnám elmondani neki, ha valami baj történt volna.
Lassan kinyitotta a szemeit majd, mint aki hirtelen észbe kapott, kivette a kezemből a telefont.
-Igen? – szólt bele álmos, mégis izgatott hangon.
2011. március 21., hétfő
Egy kis plusz:)
Sziasztok!
Nem tudom, mit fogtok szólni ehhez a novellához… Fogalmam sincs, hogyan jutott ez egyáltalán az eszembe, de mostanában meglehetősen durva ötleteim vannak… Talán egy rövid történet hatására kezdtem bele, nem tudom pontosan. Csak azon kaptam magam egyik nap, hogy kezembe vettem egy füzetet és írni kezdtem:) Azért remélem, tetszeni fog:) Íme, egy kis ízelítő hozzá:
Ebben a rövidke kis történetben Liz és Peter egy másik oldalát ismerhetitek meg. Lisat, a 18 éves, fiatal lányt a nehéz helyzete egy végzetesnek tűnő döntésre sarkallja. Lassan minden barátja és családtagja elpártol mellőle. Kivéve egy valakit… Petert! A fiúval kezdetben eléggé viszályos a kapcsolatuk Liz háttere miatt, mégis végig bízik benne, hogy jobb útra tudja téríteni a lányt. A lányt, akibe szép lassan beleszeret. De elég lesz-e egy - kívülről szemlélőnek – futó románc, hogy helyrehozza és megmentse Liz életét?
Szóval, ennyi lenne a történet alappillére:) Ha érdekelne titeket bővebben kifejve is, akkor oldalt szavazhattok és/vagy írhattok komit, amiben leírjátok a véleményeteket.
FIGYELMEZTETÉSEK a történettel kapcsolatban:
- Helyenként előfordulhat benne durva nyelvezet.
- A neveken és egy-két tulajdonságaikon kívül nem kapcsolódik a valósághoz.
- Némi 18+-os korhatár! - Bár tudom, hogy ennek ellenére elolvassátok, ha érdekel titeket, de kötelességem szólni:)
Azt még hozzátenném, hogy Liz és Peter személyisége merőben eltér a valóságtól és az eredetileg írt történetemétől. Légyszi írjatok vagy szavazzatok, hogy egyáltalán tovább írjam-e a kis történetet és majd valamikor fölrakjam, ha készen lesz, vagy hagyjam meg magamnak az ötletet. Az egész valószínűleg jó hosszú lesz, mert még el sem kezdődtek a bonyodalmak, de már oldalakat megtöltöttem betűkkel:D Úgyhogy még az is lehet, hogy ha úgy döntötök végül, szeretnétek ezt tőlem olvasni, akkor egy-két részben fogom fölrakni, viszont még azok is jó hosszúak lesznek így:)
Nagyjából ennyi lenne:) Ha bármi kérdésetek van ezzel kapcsolatban, azt chat-be vagy komiba nyugodtan írjátok le és én válaszolok arra, amelyikre tudok (na, és persze, amelyikre szabad:D)
Puszi
Ui.: Fent van a friss fejezet is, úgyhogy aki még nem olvasta, az az előző bejegyzésben megteheti:)
Nem tudom, mit fogtok szólni ehhez a novellához… Fogalmam sincs, hogyan jutott ez egyáltalán az eszembe, de mostanában meglehetősen durva ötleteim vannak… Talán egy rövid történet hatására kezdtem bele, nem tudom pontosan. Csak azon kaptam magam egyik nap, hogy kezembe vettem egy füzetet és írni kezdtem:) Azért remélem, tetszeni fog:) Íme, egy kis ízelítő hozzá:
Ebben a rövidke kis történetben Liz és Peter egy másik oldalát ismerhetitek meg. Lisat, a 18 éves, fiatal lányt a nehéz helyzete egy végzetesnek tűnő döntésre sarkallja. Lassan minden barátja és családtagja elpártol mellőle. Kivéve egy valakit… Petert! A fiúval kezdetben eléggé viszályos a kapcsolatuk Liz háttere miatt, mégis végig bízik benne, hogy jobb útra tudja téríteni a lányt. A lányt, akibe szép lassan beleszeret. De elég lesz-e egy - kívülről szemlélőnek – futó románc, hogy helyrehozza és megmentse Liz életét?
Szóval, ennyi lenne a történet alappillére:) Ha érdekelne titeket bővebben kifejve is, akkor oldalt szavazhattok és/vagy írhattok komit, amiben leírjátok a véleményeteket.
FIGYELMEZTETÉSEK a történettel kapcsolatban:
- Helyenként előfordulhat benne durva nyelvezet.
- A neveken és egy-két tulajdonságaikon kívül nem kapcsolódik a valósághoz.
- Némi 18+-os korhatár! - Bár tudom, hogy ennek ellenére elolvassátok, ha érdekel titeket, de kötelességem szólni:)
Azt még hozzátenném, hogy Liz és Peter személyisége merőben eltér a valóságtól és az eredetileg írt történetemétől. Légyszi írjatok vagy szavazzatok, hogy egyáltalán tovább írjam-e a kis történetet és majd valamikor fölrakjam, ha készen lesz, vagy hagyjam meg magamnak az ötletet. Az egész valószínűleg jó hosszú lesz, mert még el sem kezdődtek a bonyodalmak, de már oldalakat megtöltöttem betűkkel:D Úgyhogy még az is lehet, hogy ha úgy döntötök végül, szeretnétek ezt tőlem olvasni, akkor egy-két részben fogom fölrakni, viszont még azok is jó hosszúak lesznek így:)
Nagyjából ennyi lenne:) Ha bármi kérdésetek van ezzel kapcsolatban, azt chat-be vagy komiba nyugodtan írjátok le és én válaszolok arra, amelyikre tudok (na, és persze, amelyikre szabad:D)
Puszi
Ui.: Fent van a friss fejezet is, úgyhogy aki még nem olvasta, az az előző bejegyzésben megteheti:)
26. fejezet - A segítség
Sziasztok!
Ugyan kicsit később, mint ahogyan először ígértem, de itt a teljes 26. fejezet:) Hozzáfűzni valóm nincs sok, csak annyi, hogy valamiért most egészen jó kedvemben vagyok, így javítottam egy kicsit a helyzeten:D Remélem tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) Komikat kérek!!:D
Puszi
Elizabeth szemszöge
Hosszú percekig csak ültem az ágyamon. Teljesen egyedül voltam. A többieket visszaküldtem a szobájukba, hogy aludjanak. Nem akartam, hogy miattam felborítsák a megszokott dolgaikat. Elvoltam én egyedül is…
Egész testemben reszkettem. Egyszerűen képtelen voltam egy helyben megülni. Folyamatosan a hátam mögé tekintgettem az erkélyajtóra, holott tudtam, hogy jól bezártam, amint elmentek a többiek. Mégis féltem. Hiszen őt már semmi sem állíthatná meg. Egy üvegajtó kevés lenne hozzá. Ha már késsel fenyegetőzik, ez már meg sem kottyanna neki.
Összerezzentem, ahogy meghallottam a kopogást az ajtón. Kopp, kopp, kopp. Három ütemes koppanás. Hátrébb kúsztam az ágyon, majd magamra húztam a takarót. Nem mertem kinyitni az ajtót. Persze tudtam, hogy a szállodában is tud már mindenki a történtekről, legalábbis a személyzet biztosan és nem engednék be ide Markot, mégsem volt bennem annyi bátorság, hogy fölálljak és elmenjek az ajtóig.
-Liz, minden rendben? – hallottam meg Peter hangját átszűrődni az ajtón.
Azonnal fölugrottam az ágyról és az ajtóhoz rohantam, majd kinyitottam.
-Peter… - suttogtam elfúló hangon.
-Jó ég, Liz! Hiszen te reszketsz! – lépett beljebb, majd egy szó nélkül magához ölelt. Karjaimat azonnal átfontam a dereka körül, miközben ő egyfolytában a hátamat és a hajamat simogatta. – Csssh – próbált csitítgatni. – Hová lettek a lányok? – kérdezte, mikor már jó pár perce így álltunk ott az ajtóban és a reszketésem is kezdett alább hagyni.
-Visszaküldtem őket a szobájukba – motyogtam a mellkasába.
-De hát miért? – döbbent meg.
-Nem akartam, hogy mind csak velem foglalkozzanak – suttogtam alig hallhatóan.
-Hát pedig, akár szeretnéd, akár nem, én most itt maradok nálad – húzódott el tőlem, majd a hátamra simítva a kezét, elkezdett beljebb tolni a szobába.
-De Peter… - kezdtem volna tiltakozni, ám ő befogta a számat.
-Semmi „De Peter”! – nézett rám szigorúan. – Nem is értem, a többiek hogy hagyhattak egyedül téged ilyen állapotban – csóválta meg a fejét. – Most szépen bemész a fürdőbe és veszel egy jó forró fürdőt – mutatott a helyiség irányába.
-Rendben – sóhajtottam, majd elindultam az ajtó felé. – Köszönöm – néztem még vissza rá hálásan, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Szinte undorodva néztem bele a tükörbe. Mark érintését még most is magamon éreztem, ami egyáltalán nem javított a helyzeten. Remegő kezekkel hámoztam ki magam a ruhámból, vigyázva közben, nehogy elszakítsam. Bár kétlem, hogy a mai este után még egyszer föl fogom venni még ezt a darabot. Talán igaza volt Peternek, túlságosan is kihívó volt ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű buliba fölvegyem. Főleg úgy, hogy ilyen sokan mentünk és nem tud mindenki mindenkire figyelni. Bár, mikor beléptem arra a szórakozóhelyre, nem éppen a zsúfolt szó jutott először eszembe róla. Aztán, ahogy elkezdődött az éjszaka, egyre többen lettek. Arról viszont fogalmam sincs, hogy Mark követett-e minket oda és már akkor is ugyanez volt a szándéka, mikor Peternek még azelőtt sikerült odaérni, mielőtt eldurvult volna a helyzet, vagy teljesen véletlen „találkozás” volt és csak kellett neki valaki, akin le tudja vezetni a feszültséget, és akit okolhat Luca kórházba kerüléséért.
Hosszan áztattam magam a meleg vízben, mire végre már csaknem teljesen megtisztultnak éreztem magam. Lassan kiszálltam a vízből, majd magam köré csavartam egy törölközőt. Csak ekkor jutott eszembe, hogy ruhát nem hoztam magammal. Tanácstalanul álltam az ajtó előtt, hátha eszembe jut valami megoldás a dologra. Hiszen Peter elé nem mehetek ki csupán egy törölközőben. Már csak azért sem, mert akkor biztos, hogy pillanatokon belül rákvörös lenne az arcom. Hirtelen jutott eszembe a megoldás. Nem is értettem, hogy nem vettem észre előbb. Az ajtóra - mellesleg pont szemben velem - föl volt akasztva a köpenyem. Gyorsan lekaptam onnan, majd felvettem és gondosan összekötöttem elől. Egy mély lélegzet után végül kiléptem a szobába. Elindultam a szekrényem felé, hogy elővegyek pár ruhát. Közben végig magamon éreztem Peter aggódó tekintetét. Ez az érzés csak akkor szűnt meg, mikor a fürdőajtó ismét becsukódott mögöttem. Lassan fölöltöztem, majd leültem a kád szélére. Fogalmam sem volt róla, miért nem megyek vissza. Hiszen ott vár rám Peter a másik szobában. Önként jött át hozzám, hogy segítsen feldolgozni ezt az egészet és, hogy megnyugtasson. Mégis féltem kimenni. Nem akartam, hogy gyengének lásson engem, holott tudtam, ez egy teljesen természetes reakció. Ha bárki mással történt volna ilyen, valószínűleg abból is hasonló reakciót váltott volna ki. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy visszatartsam az ismét feltörni készülő zokogásomat. Nem akartam sírni. Vissza akartam fogni. Nem látszhatok gyengének. Csak néztem magam elé. Az is csak foszlányokban jutott el a tudatomig, hogy valaki a nevemen szólít. Az ajtó nyitódása térített csak teljesen magamhoz a kábulatból.
-Liz, jól vagy? – sietett oda hozzám Peter. Letérdelt elém, majd megfogta a térdeimen pihenő kezeimet, és lágyan megszorította őket. – Ne sírj! – húzta végig gyengéden az egyik kézfejét az arcomon, minek hatására lehunytam a szemeimet, így egy újabb kövér könnycsepp gördült le egészen az államig, majd onnan lecsöppent az összekulcsolódott kezeinkre. – Most már nem lesz semmi baj – próbált megnyugtatni. – Már nem bánthat téged.
Lassan fölállt mellőlem, de még mielőtt megijedhettem volna, hogy most elmegy és magamra hagy, egyik kezével megtámasztotta a hátamat, a másikat pedig becsúsztatta a két térdem alá és a karjaiba emelt. Már épp szólni akartam, hogy túlságosan nehéz leszek neki, de ő könnyedén elindult velem, át a szobába. Mikor beért, csak leültetett az ágyra, majd ő is elhelyezkedett mellettem, és ismét megfogta a kezemet.
-Figyelj, Liz! – emelte föl kissé az államat. – Most már nem kell félned – nézett mélyen a szemembe. – Mark most már nem tud bántani téged. Figyelni fogunk, és ha a rendőröknek sikerül elkapniuk őt, hosszú börtönbüntetés vár rá. De addig is én… mi… itt vagyunk. Nincs mitől félned. Ha stresszelsz, azzal csak ártasz magadnak. Próbálj meg megnyugodni és tudom, hogy nekem könnyű ezt mondani, de… túllépni a történteken és csak a jövőre koncentrálni.
Rövid gondolkodás után átkarolta a derekamat és ismét magához húzott.
Peter szemszöge
Hosszú percekig csak szorítottam magamhoz apró testét. Annyira védtelennek tűnt így összetörve. Aztán egyszer csak megmozdult. Lassan fölemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
-Neked sem könnyű – motyogta halkan.
-Tessék? – kérdeztem csodálkozva. Nem értettem, mire érti ezt.
-Neked sem könnyű túllépni a történteken – magyarázta halkan. – Hiszen Mark…
Mutatóujjamat a szájára téve hallgattattam el.
-Markra én már közel sem úgy tekintek, mint egykori legjobb barátomra – próbáltam neki elmagyarázni a helyzetet. – Mióta kiderültek róla ezek a dolgok, teljesen átértékeltem a vele kötött kapcsolatomat. Hirtelen világossá vált, hogy mit miért csinált akkoriban azért, hogy nekik jobb legyen. Nem mondom, hogy nem lepett meg, mert arra nem számítottam, hogy ilyen szinten kiborul, és ennyire szörnyű döntést hoz, de valamilyen szinten várható volt.
-Ez akkor sem lehet olyan egyszerű neked – rázta meg makacsul a fejét.
-Most az a lényeg, hogy te rendbe gyere… lelkileg… Én jól vagyok – biztosítottam komolyan. – Te viszont közel sem – csóváltam meg a fejem. – Pihenésre van szükséged, úgyhogy kérlek, próbálj meg elaludni. Késő van már – simítottam végig a hátán.
-Visszamész a szobádba? – nézett föl rám. Szemeiben félelem csillant.
-Ha szeretnéd, itt maradok – mosolyodtam el halványan.
-Én… nem akarok problémát okozni… - tétovázott.
-Ugyan! – legyintettem. – Ha attól biztonságban érzed magad, szívesen itt maradok – nyugtattam meg.
Reméltem, hogy megengedi, hogy itt maradjak nála. Én is jobban éreztem magam a tudattól, hogy nincsen egyedül és reszket álmatlanul az ágyában.
-Köszönöm – motyogta hálásan. Mosolyogva fölálltam mellőle az ágyról, de ő megfogta a kezemet. – Várj! Hol fogsz aludni?
-Elleszek a kanapén – mondtam egyszerűen, megvonva a vállam.
-Dehogy fogsz a kanapén aludni! – hangjából halvány felháborodás hallatszott ki.
-Csak aludj, Liz – simítottam két kezemet a vállaira és lenyomtam őt az ágyra. – Próbálj meg megnyugodni, hogy kipihend magad holnapra. – Jó éjt! – simogattam még meg az arcát, majd leoltottam a lámpákat, eldőltem a kanapén, és magamra húztam a plédet. Ezek után csak vártam. Vártam, hogy Liz légzése egyenletessé váljon, és én is elaludhassak.
Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Még jó, hogy tegnap este lehalkítottam, mert különben Liz fölébredt volna rá. Álmosan pillantottam rá a kijelzőre, majd felálltam a kanapéról és átmentem a fürdőbe, becsukva magam mögött az ajtót.
-Szia Jennie, mondjad – szóltam bele egy ásítás után.
-Aludtál még? – csodálkozott.
-Hosszú napunk volt tegnap… de nem érdekes. Mit szeretnél?
Nem értettem, Jennie hívása miért nem bosszantott föl. Pedig haragudnom kéne rá és érzem is, hogy még mindig bánt az, amit csinált, de az álmosság most elnyomta ezt az érzést.
-Mark hívott hajnalban… - kezdett bele lassan, mire nekem azonnal fölpattantak a szemhéjaim.
-Micsoda?
-Elmondta, hogy mit csinált és a segítségemet kérte – tétovázott.
-Akkor most miért hívtál? – morgolódtam.
-Mert tudom, hogy téged hibáztat amiatt, hogy Luca kórházba került, pedig te tényleg nem tehetsz róla. Ráadásul az, amit csinált éjszaka… - harapta el a mondat végét.
-Ezt úgy érted, hogy…
-Hogy tudom, hol van most, de nem tudom őt felhívni, mert a mobilját valamelyik szemetesbe dobta még itt Vancouverben. Csak ő tud engem elérni.
-Te most komolyan segíteni akarsz nekünk? – csodálkoztam.
-Mark teljesen megváltozott, mióta lezajlott közöttünk a válás – suttogta szomorúan. – Alig volt velünk, Lucával nem foglalkozott szinte semmit sem. Viszont mikor fölhívtam, remélve, hogy talán ez észhez téríti kicsit, hogy elmondjam neki, Luca kórházba került és, hogy mi miatt, teljesen kiakadt és őrjöngeni kezdett. Azt mondta, ne várjam haza már aznap estére. Én akkor úgy gondoltam, hogy csak megint bulizni megy, levezetni kicsit a feszültséget, de mikor fölhívott, hogy Vancouverben van és, hogy mit csinált… - akadt el a végére.
-Nyugodj meg, Jennie. Ha igazat mondott neked és te el tudod hozzá vezetni a rendőröket, akkor…
-De mi van, ha ettől csak még jobban bedühödik? – vált hisztérikussá a hangja. – Ha a rendőrök mégsem tudják elkapni, és valakinek baja esik? Nem tudod, mi mindenre képes, ha felmérgesítik – suttogta elhalóan.
-Bántott téged? – vontam össze a szemöldököm, holott tudtam, hogy úgysem látja, de ez ösztönös reakció volt.
-Előfordult párszor, hogy kezet emelt rám, de semmi több – magyarázkodott gyorsan.
-Hogy mi? Jennie, miért nem szóltál valakinek? De egyáltalán miért?
-Mérges volt rám, amiért nem mondtam el neki korábban, hogy Luca az ő lánya – szipogott halkan. – Úgy gondolta, ha már kiskora óta úgy nevelem, hogy tisztában van vele, ki az igazi apja, akkor ez a baleset nem történik meg – zokogott. – Kettőnket hibáztat a dolog miatt, pedig csak is ő tehet arról, hogy nem foglalkozott vele, mióta kiderült az igazság.
-Ugye tudod, hogy egy bizonyos szintig még igaza van? – kérdeztem óvatosan.
-Persze, de emiatt nem szabadna ilyen meggondolatlan dolgokat tennie.
-Ugye azért Lucának nem lett nagyobb baja? – kérdeztem, kissé félve a választól. Mégiscsak én neveltem föl őt. Természetes, hogy még mindig a lányomként tekintek rá, bármennyire is rosszul leszek a tudattól, hogy igazából viszont Mark az apja.
-Nem – hangja megkönnyebbülten csengett. – Csak eltörött két bordája meg a bal karja megrepedt és egy enyhe agyrázkódást kapott, úgyhogy már csak megfigyelés alatt tartják bent a kórházban – fújta ki a levegőt. – Mindjárt be is megyek hozzá, csak előbb szólni akartam Mark miatt.
-Rendben, és köszönjük – mondtam hálásan. – Még ma fölhívom a rendőröket és megadom nekik a te számodat is, hogy el tudjanak téged érni, rendben?
-Igen. – Szinte láttam magam előtt, ahogy bólint egyet.
-Egyenlőre maradj Londonban, nehogy Mark gyanút fogjon. Ha most ide utazol, biztosan rájönne, hogy segítesz nekünk.
-Oké, maradok, ahol vagyok.
-Ha esetleg hazamenne és hosszútávon ott is akarna maradni, amit amúgy kétlek, de ha mégis így lenne, a lehető leghamarabb szólj nekem vagy a rendőrségnek.
-Rendben, megértettem.
-Oké, én most leteszem. Ha bármi van, nyugodtan hívjál és ne pánikolj! Szia!
-Szia, Peter! – köszönt el, majd kinyomta a telefonját.
Lassú léptekkel indultam vissza a szobába. Lehetetlen, hogy ilyen könnyen megoldódjon egy ennyire bonyolult ügy. Vigyáznunk kell, nehogy Mark gyanút fogjon, mielőtt még a nyomára bukkannánk.
Ahogy visszaértem a kanapéhoz, leültem rá, de már nem aludtam vissza. Nem is lett volna értelme, hiszen már majdnem dél volt. Csak arra kaptam föl a fejem, hogy Liz fölül az ágyában, ugyanis eddig én csak mereven néztem magam elé.
-Jó reggelt – álltam föl az eddigi helyemről. – Jobban vagy? – kérdeztem halkan, mosolyogva.
-Igen, sokkal – bólintott határozottan. – Köszönöm, hogy itt maradtál.
-Nincs mit – ráztam meg a fejem. – Egyébként az előbb hívott engem Jennie… - kezdtem bele. Bár azt nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Kérdőn nézett fel rám. – Valószínűleg tud nekünk segíteni, mert Mark fölhívta őt…
-Micsoda? – csodálkozott. – Tudja, hogy velem történt mindez? – kérdezte kétkedve.
Halványan elmosolyodtam.
-Szerintem pontosan tudja, de még ha nem is, a lényeg az, hogy segít nekünk. Tudja, hol van Mark, így könnyebb lesz elkapni – ültem le mellé az ágyra, majd kisöpörtem egy hajtincset az arcából. – Ne aggódj, most már hamarosan minden rendbe fog jönni – mosolyogtam rá, amit végre ő is viszonzott.
Ugyan kicsit később, mint ahogyan először ígértem, de itt a teljes 26. fejezet:) Hozzáfűzni valóm nincs sok, csak annyi, hogy valamiért most egészen jó kedvemben vagyok, így javítottam egy kicsit a helyzeten:D Remélem tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) Komikat kérek!!:D
Puszi
Elizabeth szemszöge
Hosszú percekig csak ültem az ágyamon. Teljesen egyedül voltam. A többieket visszaküldtem a szobájukba, hogy aludjanak. Nem akartam, hogy miattam felborítsák a megszokott dolgaikat. Elvoltam én egyedül is…
Egész testemben reszkettem. Egyszerűen képtelen voltam egy helyben megülni. Folyamatosan a hátam mögé tekintgettem az erkélyajtóra, holott tudtam, hogy jól bezártam, amint elmentek a többiek. Mégis féltem. Hiszen őt már semmi sem állíthatná meg. Egy üvegajtó kevés lenne hozzá. Ha már késsel fenyegetőzik, ez már meg sem kottyanna neki.
Összerezzentem, ahogy meghallottam a kopogást az ajtón. Kopp, kopp, kopp. Három ütemes koppanás. Hátrébb kúsztam az ágyon, majd magamra húztam a takarót. Nem mertem kinyitni az ajtót. Persze tudtam, hogy a szállodában is tud már mindenki a történtekről, legalábbis a személyzet biztosan és nem engednék be ide Markot, mégsem volt bennem annyi bátorság, hogy fölálljak és elmenjek az ajtóig.
-Liz, minden rendben? – hallottam meg Peter hangját átszűrődni az ajtón.
Azonnal fölugrottam az ágyról és az ajtóhoz rohantam, majd kinyitottam.
-Peter… - suttogtam elfúló hangon.
-Jó ég, Liz! Hiszen te reszketsz! – lépett beljebb, majd egy szó nélkül magához ölelt. Karjaimat azonnal átfontam a dereka körül, miközben ő egyfolytában a hátamat és a hajamat simogatta. – Csssh – próbált csitítgatni. – Hová lettek a lányok? – kérdezte, mikor már jó pár perce így álltunk ott az ajtóban és a reszketésem is kezdett alább hagyni.
-Visszaküldtem őket a szobájukba – motyogtam a mellkasába.
-De hát miért? – döbbent meg.
-Nem akartam, hogy mind csak velem foglalkozzanak – suttogtam alig hallhatóan.
-Hát pedig, akár szeretnéd, akár nem, én most itt maradok nálad – húzódott el tőlem, majd a hátamra simítva a kezét, elkezdett beljebb tolni a szobába.
-De Peter… - kezdtem volna tiltakozni, ám ő befogta a számat.
-Semmi „De Peter”! – nézett rám szigorúan. – Nem is értem, a többiek hogy hagyhattak egyedül téged ilyen állapotban – csóválta meg a fejét. – Most szépen bemész a fürdőbe és veszel egy jó forró fürdőt – mutatott a helyiség irányába.
-Rendben – sóhajtottam, majd elindultam az ajtó felé. – Köszönöm – néztem még vissza rá hálásan, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Szinte undorodva néztem bele a tükörbe. Mark érintését még most is magamon éreztem, ami egyáltalán nem javított a helyzeten. Remegő kezekkel hámoztam ki magam a ruhámból, vigyázva közben, nehogy elszakítsam. Bár kétlem, hogy a mai este után még egyszer föl fogom venni még ezt a darabot. Talán igaza volt Peternek, túlságosan is kihívó volt ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű buliba fölvegyem. Főleg úgy, hogy ilyen sokan mentünk és nem tud mindenki mindenkire figyelni. Bár, mikor beléptem arra a szórakozóhelyre, nem éppen a zsúfolt szó jutott először eszembe róla. Aztán, ahogy elkezdődött az éjszaka, egyre többen lettek. Arról viszont fogalmam sincs, hogy Mark követett-e minket oda és már akkor is ugyanez volt a szándéka, mikor Peternek még azelőtt sikerült odaérni, mielőtt eldurvult volna a helyzet, vagy teljesen véletlen „találkozás” volt és csak kellett neki valaki, akin le tudja vezetni a feszültséget, és akit okolhat Luca kórházba kerüléséért.
Hosszan áztattam magam a meleg vízben, mire végre már csaknem teljesen megtisztultnak éreztem magam. Lassan kiszálltam a vízből, majd magam köré csavartam egy törölközőt. Csak ekkor jutott eszembe, hogy ruhát nem hoztam magammal. Tanácstalanul álltam az ajtó előtt, hátha eszembe jut valami megoldás a dologra. Hiszen Peter elé nem mehetek ki csupán egy törölközőben. Már csak azért sem, mert akkor biztos, hogy pillanatokon belül rákvörös lenne az arcom. Hirtelen jutott eszembe a megoldás. Nem is értettem, hogy nem vettem észre előbb. Az ajtóra - mellesleg pont szemben velem - föl volt akasztva a köpenyem. Gyorsan lekaptam onnan, majd felvettem és gondosan összekötöttem elől. Egy mély lélegzet után végül kiléptem a szobába. Elindultam a szekrényem felé, hogy elővegyek pár ruhát. Közben végig magamon éreztem Peter aggódó tekintetét. Ez az érzés csak akkor szűnt meg, mikor a fürdőajtó ismét becsukódott mögöttem. Lassan fölöltöztem, majd leültem a kád szélére. Fogalmam sem volt róla, miért nem megyek vissza. Hiszen ott vár rám Peter a másik szobában. Önként jött át hozzám, hogy segítsen feldolgozni ezt az egészet és, hogy megnyugtasson. Mégis féltem kimenni. Nem akartam, hogy gyengének lásson engem, holott tudtam, ez egy teljesen természetes reakció. Ha bárki mással történt volna ilyen, valószínűleg abból is hasonló reakciót váltott volna ki. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy visszatartsam az ismét feltörni készülő zokogásomat. Nem akartam sírni. Vissza akartam fogni. Nem látszhatok gyengének. Csak néztem magam elé. Az is csak foszlányokban jutott el a tudatomig, hogy valaki a nevemen szólít. Az ajtó nyitódása térített csak teljesen magamhoz a kábulatból.
-Liz, jól vagy? – sietett oda hozzám Peter. Letérdelt elém, majd megfogta a térdeimen pihenő kezeimet, és lágyan megszorította őket. – Ne sírj! – húzta végig gyengéden az egyik kézfejét az arcomon, minek hatására lehunytam a szemeimet, így egy újabb kövér könnycsepp gördült le egészen az államig, majd onnan lecsöppent az összekulcsolódott kezeinkre. – Most már nem lesz semmi baj – próbált megnyugtatni. – Már nem bánthat téged.
Lassan fölállt mellőlem, de még mielőtt megijedhettem volna, hogy most elmegy és magamra hagy, egyik kezével megtámasztotta a hátamat, a másikat pedig becsúsztatta a két térdem alá és a karjaiba emelt. Már épp szólni akartam, hogy túlságosan nehéz leszek neki, de ő könnyedén elindult velem, át a szobába. Mikor beért, csak leültetett az ágyra, majd ő is elhelyezkedett mellettem, és ismét megfogta a kezemet.
-Figyelj, Liz! – emelte föl kissé az államat. – Most már nem kell félned – nézett mélyen a szemembe. – Mark most már nem tud bántani téged. Figyelni fogunk, és ha a rendőröknek sikerül elkapniuk őt, hosszú börtönbüntetés vár rá. De addig is én… mi… itt vagyunk. Nincs mitől félned. Ha stresszelsz, azzal csak ártasz magadnak. Próbálj meg megnyugodni és tudom, hogy nekem könnyű ezt mondani, de… túllépni a történteken és csak a jövőre koncentrálni.
Rövid gondolkodás után átkarolta a derekamat és ismét magához húzott.
Peter szemszöge
Hosszú percekig csak szorítottam magamhoz apró testét. Annyira védtelennek tűnt így összetörve. Aztán egyszer csak megmozdult. Lassan fölemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
-Neked sem könnyű – motyogta halkan.
-Tessék? – kérdeztem csodálkozva. Nem értettem, mire érti ezt.
-Neked sem könnyű túllépni a történteken – magyarázta halkan. – Hiszen Mark…
Mutatóujjamat a szájára téve hallgattattam el.
-Markra én már közel sem úgy tekintek, mint egykori legjobb barátomra – próbáltam neki elmagyarázni a helyzetet. – Mióta kiderültek róla ezek a dolgok, teljesen átértékeltem a vele kötött kapcsolatomat. Hirtelen világossá vált, hogy mit miért csinált akkoriban azért, hogy nekik jobb legyen. Nem mondom, hogy nem lepett meg, mert arra nem számítottam, hogy ilyen szinten kiborul, és ennyire szörnyű döntést hoz, de valamilyen szinten várható volt.
-Ez akkor sem lehet olyan egyszerű neked – rázta meg makacsul a fejét.
-Most az a lényeg, hogy te rendbe gyere… lelkileg… Én jól vagyok – biztosítottam komolyan. – Te viszont közel sem – csóváltam meg a fejem. – Pihenésre van szükséged, úgyhogy kérlek, próbálj meg elaludni. Késő van már – simítottam végig a hátán.
-Visszamész a szobádba? – nézett föl rám. Szemeiben félelem csillant.
-Ha szeretnéd, itt maradok – mosolyodtam el halványan.
-Én… nem akarok problémát okozni… - tétovázott.
-Ugyan! – legyintettem. – Ha attól biztonságban érzed magad, szívesen itt maradok – nyugtattam meg.
Reméltem, hogy megengedi, hogy itt maradjak nála. Én is jobban éreztem magam a tudattól, hogy nincsen egyedül és reszket álmatlanul az ágyában.
-Köszönöm – motyogta hálásan. Mosolyogva fölálltam mellőle az ágyról, de ő megfogta a kezemet. – Várj! Hol fogsz aludni?
-Elleszek a kanapén – mondtam egyszerűen, megvonva a vállam.
-Dehogy fogsz a kanapén aludni! – hangjából halvány felháborodás hallatszott ki.
-Csak aludj, Liz – simítottam két kezemet a vállaira és lenyomtam őt az ágyra. – Próbálj meg megnyugodni, hogy kipihend magad holnapra. – Jó éjt! – simogattam még meg az arcát, majd leoltottam a lámpákat, eldőltem a kanapén, és magamra húztam a plédet. Ezek után csak vártam. Vártam, hogy Liz légzése egyenletessé váljon, és én is elaludhassak.
Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Még jó, hogy tegnap este lehalkítottam, mert különben Liz fölébredt volna rá. Álmosan pillantottam rá a kijelzőre, majd felálltam a kanapéról és átmentem a fürdőbe, becsukva magam mögött az ajtót.
-Szia Jennie, mondjad – szóltam bele egy ásítás után.
-Aludtál még? – csodálkozott.
-Hosszú napunk volt tegnap… de nem érdekes. Mit szeretnél?
Nem értettem, Jennie hívása miért nem bosszantott föl. Pedig haragudnom kéne rá és érzem is, hogy még mindig bánt az, amit csinált, de az álmosság most elnyomta ezt az érzést.
-Mark hívott hajnalban… - kezdett bele lassan, mire nekem azonnal fölpattantak a szemhéjaim.
-Micsoda?
-Elmondta, hogy mit csinált és a segítségemet kérte – tétovázott.
-Akkor most miért hívtál? – morgolódtam.
-Mert tudom, hogy téged hibáztat amiatt, hogy Luca kórházba került, pedig te tényleg nem tehetsz róla. Ráadásul az, amit csinált éjszaka… - harapta el a mondat végét.
-Ezt úgy érted, hogy…
-Hogy tudom, hol van most, de nem tudom őt felhívni, mert a mobilját valamelyik szemetesbe dobta még itt Vancouverben. Csak ő tud engem elérni.
-Te most komolyan segíteni akarsz nekünk? – csodálkoztam.
-Mark teljesen megváltozott, mióta lezajlott közöttünk a válás – suttogta szomorúan. – Alig volt velünk, Lucával nem foglalkozott szinte semmit sem. Viszont mikor fölhívtam, remélve, hogy talán ez észhez téríti kicsit, hogy elmondjam neki, Luca kórházba került és, hogy mi miatt, teljesen kiakadt és őrjöngeni kezdett. Azt mondta, ne várjam haza már aznap estére. Én akkor úgy gondoltam, hogy csak megint bulizni megy, levezetni kicsit a feszültséget, de mikor fölhívott, hogy Vancouverben van és, hogy mit csinált… - akadt el a végére.
-Nyugodj meg, Jennie. Ha igazat mondott neked és te el tudod hozzá vezetni a rendőröket, akkor…
-De mi van, ha ettől csak még jobban bedühödik? – vált hisztérikussá a hangja. – Ha a rendőrök mégsem tudják elkapni, és valakinek baja esik? Nem tudod, mi mindenre képes, ha felmérgesítik – suttogta elhalóan.
-Bántott téged? – vontam össze a szemöldököm, holott tudtam, hogy úgysem látja, de ez ösztönös reakció volt.
-Előfordult párszor, hogy kezet emelt rám, de semmi több – magyarázkodott gyorsan.
-Hogy mi? Jennie, miért nem szóltál valakinek? De egyáltalán miért?
-Mérges volt rám, amiért nem mondtam el neki korábban, hogy Luca az ő lánya – szipogott halkan. – Úgy gondolta, ha már kiskora óta úgy nevelem, hogy tisztában van vele, ki az igazi apja, akkor ez a baleset nem történik meg – zokogott. – Kettőnket hibáztat a dolog miatt, pedig csak is ő tehet arról, hogy nem foglalkozott vele, mióta kiderült az igazság.
-Ugye tudod, hogy egy bizonyos szintig még igaza van? – kérdeztem óvatosan.
-Persze, de emiatt nem szabadna ilyen meggondolatlan dolgokat tennie.
-Ugye azért Lucának nem lett nagyobb baja? – kérdeztem, kissé félve a választól. Mégiscsak én neveltem föl őt. Természetes, hogy még mindig a lányomként tekintek rá, bármennyire is rosszul leszek a tudattól, hogy igazából viszont Mark az apja.
-Nem – hangja megkönnyebbülten csengett. – Csak eltörött két bordája meg a bal karja megrepedt és egy enyhe agyrázkódást kapott, úgyhogy már csak megfigyelés alatt tartják bent a kórházban – fújta ki a levegőt. – Mindjárt be is megyek hozzá, csak előbb szólni akartam Mark miatt.
-Rendben, és köszönjük – mondtam hálásan. – Még ma fölhívom a rendőröket és megadom nekik a te számodat is, hogy el tudjanak téged érni, rendben?
-Igen. – Szinte láttam magam előtt, ahogy bólint egyet.
-Egyenlőre maradj Londonban, nehogy Mark gyanút fogjon. Ha most ide utazol, biztosan rájönne, hogy segítesz nekünk.
-Oké, maradok, ahol vagyok.
-Ha esetleg hazamenne és hosszútávon ott is akarna maradni, amit amúgy kétlek, de ha mégis így lenne, a lehető leghamarabb szólj nekem vagy a rendőrségnek.
-Rendben, megértettem.
-Oké, én most leteszem. Ha bármi van, nyugodtan hívjál és ne pánikolj! Szia!
-Szia, Peter! – köszönt el, majd kinyomta a telefonját.
Lassú léptekkel indultam vissza a szobába. Lehetetlen, hogy ilyen könnyen megoldódjon egy ennyire bonyolult ügy. Vigyáznunk kell, nehogy Mark gyanút fogjon, mielőtt még a nyomára bukkannánk.
Ahogy visszaértem a kanapéhoz, leültem rá, de már nem aludtam vissza. Nem is lett volna értelme, hiszen már majdnem dél volt. Csak arra kaptam föl a fejem, hogy Liz fölül az ágyában, ugyanis eddig én csak mereven néztem magam elé.
-Jó reggelt – álltam föl az eddigi helyemről. – Jobban vagy? – kérdeztem halkan, mosolyogva.
-Igen, sokkal – bólintott határozottan. – Köszönöm, hogy itt maradtál.
-Nincs mit – ráztam meg a fejem. – Egyébként az előbb hívott engem Jennie… - kezdtem bele. Bár azt nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Kérdőn nézett fel rám. – Valószínűleg tud nekünk segíteni, mert Mark fölhívta őt…
-Micsoda? – csodálkozott. – Tudja, hogy velem történt mindez? – kérdezte kétkedve.
Halványan elmosolyodtam.
-Szerintem pontosan tudja, de még ha nem is, a lényeg az, hogy segít nekünk. Tudja, hol van Mark, így könnyebb lesz elkapni – ültem le mellé az ágyra, majd kisöpörtem egy hajtincset az arcából. – Ne aggódj, most már hamarosan minden rendbe fog jönni – mosolyogtam rá, amit végre ő is viszonzott.
2011. március 13., vasárnap
25. fejezet - Már megint miattam...
Sziasztok!:)
Meghoztam az új fejezetet:) Sajnos úgy láttam, egyikőtök sem találta el, hogy ki lehetett az Liz háta mögött, így most majd kiderül:D Remélem, a történtekért nem fejeztek le:$ Nem ér előre megnézni a végét!!!! *Szigorú tekintet* Jó olvasást hozzá:) Kérnék szépen komikat!:D És persze a véleményetekre is kíváncsi vagyok az új fejléccel kapcsolatban, úgyhogy szavazzatok is!:D
Puszi
Peter szemszöge
Idegesen túrtam bele a hajamba, mert sehogy sem akart jól állni. Egy-egy tincs mindig elállt a többitől. De miért is érdekel ez most ennyire? Hiszen csak bulizni megyünk.
-Gyertek már! A csajok biztosan tűkön ülve várnak minket – nevetett Kel.
-Nem mindenki olyan szerencsés, mint te – néztem rá a tükörből. – A hajadat biztos nem lehet nehéz kezelni. Nekem viszont már csak a szerep miatt is kötelező ilyenre meghagynom – húztam el a számat.
-Ugyan már! – legyintett Rob. – Te így is jól nézel ki – rebegtette meg nőiesen a szempilláit, majd kitört belőle a nevetés.
-Biztos, hogy jó ötlet veletek tartanom? – viccelődtem.
-Igen, biztos! Hagyjad már a hajadat! – fogta meg a csuklómat Jackson.
-Liznek így is, úgy is tetszeni fogsz – vigyorgott Rob.
-Jaj, hagyjatok már ezzel! – forgattam meg a szemeimet. – Nincs köztünk több barátságnál, és ezt ti is tudjátok.
-Igen, az már a reakciódból is látszik – nevetett most Taylor.
-Legalább ti ne szekáljatok ezzel. Így is elég, hogy Ash egyfolytában ezzel nyaggat. Ráadásul szerintem tegnap egy csomó hülyeséget összehordott rólam Liznek.
-Jól van, békén hagyunk – emelte maga elé a kezeit Jackson. – Csak siess már!
-Jól van, na! Készen vagyok – nevettem. – Induljunk!
Hamar megérkeztünk a bárhoz. Még nem voltak ott olyan sokan, de már láthatóan elkezdődött az éjszakai élet. Amint beléptünk, rögtön megláttuk a lányokat. Pontosabban csak Asht, Nikkit, Rachellet és Krist. Lisat sehol sem láttam. Egy pillanatra körülnéztem a helyiségben, de nem találtam őt a tekintetemmel. Lehet, hogy mégsem jött el. Talán túlságosan fáradt volt a tegnapi buli miatt. Bár akkor nem értem, miért tűrte el az egész délutános vásárlást Ashley-vel és Nikki-vel.
-Úgy látom, Liz remekül szórakozik – nézett el mellettem Kristen vigyorogva.
Azonnal megpördültem a tengelyem körül. Nem tudtam elhinni, amit mondott. Amint megláttam őt, szinte tátott szájjal néztem végig rajta. A lila ruha tökéletesen simult formás alakjára és körülbelül a combközépig ért. A haja lágy hullámokban omlott a ruha által szabadon hagyott vállaira. Pillanatnyi dermedtségemből a mellette álló férfi látványa rázott fel.
-Ez nem lehet igaz! – morogtam, miközben elindultam feléjük. Gyorsan átvágtam a táncolók között, majd végre odaértem a pulthoz.
-Ugyan, Édes, mi a baj? – csúsztatta a kezét Liz derekára, aki azonnal lerázta magáról az érintést.
-Mark, emlékszel még, mit mondtam legutóbb? – kérdeztem vészjóslóan a háta mögül.
-Nahát, Peter! – köszönt mosolyogva, miután megfordult.
-Liz, menj vissza a lányokhoz – intettem neki, de ő csak megrázta a fejét.
-Nem, Peter! Mindketten visszamegyünk – fogta meg a karomat, majd el akart húzni Mark elől. – Nem fogod szétveretni magadat – csúsztatta tenyerét a mellkasomra, hogy hátrébb toljon. – Viszlát, Mark! – köszönt el hátra sem nézve. – Peter, gyere már! – unszolt. Hangja kétségbeesett volt.
Még egy utolsó szúrós pillantást vetettem Markra, majd megfordultam és Lizt magam elé húzva visszaindultam a lányokhoz.
-Jól vagy? – fordultam felé aggódva. – Nem csinált veled semmit sem, ugye?
-Teljesen jól vagyok – mosolygott rám. – Köszönöm – motyogta hálásan. – Ismét…
-Igazán nincs mit. De ne csodálkozz, hogy megakad rajtad a férfiak szeme, ha így kiöltözöl egy buliba – néztem végig rajta megint.
-Ugyan – legyintett kissé elpirulva. – Mark a ruha nélkül is észrevett volna.
-Úgy meg főképp! – nevettem fel hangosan. Eléggé kétértelmű volt ez a mondata.
-Hé, ne forgasd ki a szavaimat! – bokszolt játékosan a vállamba. – Te is tudod, hogyan értettem – sütötte le a tekintetét.
-Persze – bólintottam még mindig nevetve.
Közben visszaértünk a többiekhez, akik időközben összetoltak két asztalt és leültek mellé. Rob kérdőn nézett föl rám, mire én csak megráztam a fejem, majd kihúztam Liznek egy széket.
-Minden rendben? – vonta föl a szemöldökét Ashley.
-Persze – vágta rá azonnal Liz, majd futólag felém pillantott. Nem akarta, hogy a többiek is aggódjanak. Bár Mark érdekében nagyon remélem, hogy elhúzott innen, mert ha még egyszer hozzáér Lizhez, vagy bármelyik lányhoz, már nem fog senki sem megakadályozni abban, hogy nekimenjek. Pedig én nem vagyok az a durva típus.
Mélyet sóhajtottam, majd rábólintottam. Leültem a mellette levő székre és becsatlakoztam én is a beszélgetésbe. Nem volt különösebb témánk, így pár perc elteltével újra visszamentünk táncolni. A fiúkkal egymás között adogattuk a lányokat, így mindenki mindenkivel táncolt. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Kris eléggé távolságtartó velem. Ha tehette, elkerülte a velem való érintkezést, ami kissé megzavart. Nem értettem, mi baja van velem.
A következő szám végén Liz kivált a körből és elindult az asztalunk felé. Pár pillanatig csak néztem utána, amíg le nem ült, majd visszafordultam a többiekhez. Mark teljesen kiment a fejemből. Mikor pár számmal később újra az asztalunk felé pillantottam, Liz már nem volt ott. Körbenéztem a helyiségben, de sehol sem láttam. Végül amellett maradtam, hogy biztosan csak kiment a mosdóba. Nem kell mindenben rögtön a bajt keresnem. Újra visszafordítottam a figyelmemet a táncra.
-Nem láttad Lisat? – kérdezte Nikki, mikor éppen velem táncolt.
-Nincs az asz… - a szavam elakadt, ahogy megláttam az üres székeket az asztalnál. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába. – Lehet, hogy csak kiment levegőzni – pillantottam Nikki-re. – Megyek, megnézem! – váltam ki én is a táncolók közül.
A szemem sarkából láttam, hogy Nikki követ engem, amit nagyon nem tartottam jó ötletnek. Ha a sejtésem beigazolódik, akkor jobb, ha nem jön velem.
-Várj, megnézem a mosdóban - kapta el akarom.
-Nem hinném, hogy ott van… mikor kicsit régebben az asztalhoz néztem, már akkor sem ült már ott – ráztam meg a fejem.
-Azért megnézem – sietett el. Kihasználhattam volna az alkalmat, hogy itt hagyom, mert biztos voltam benne, hogy Liz nem a mosdóban van, de valahogy mégsem mozdultam meg a kijárat felé. – Nincs ott – lépett vissza mellém Nikki. A hangja már neki is kezdett féltést tükrözni.
Azonnal elindultam a kijárat felé. Már jóval előbb föltűnt, hogy markot sem láttam itt bent sehol sem, ami csak még jobban bebiztosította a sejtésemet. Mindketten kiléptünk a szabad levegőre, ami azonnal az arcunkba csapott. Párat kellett pislognom, amíg megszoktam a változást a benti és a kinti fény között.
-Peter – szorította meg a karomat Nikki. – Ott van – mutatott el egy nem sokkal messzebbi pontra. Hangja most már teljesen rémült volt. – Mit csinálunk? – Ujjai közben a fölsőmbe markoltak.
-Hívd a fiúkat, addig én föltartom Markot. Ezt már nem ússza meg – morogtam mérgesen.
-De…
-Csak menj! – vágtam közbe.
Eltűnt az ajtó mögött, mire én elindultam feléjük.
-Nem fogalmaztam elég világosan? – kiáltottam oda neki. Szinte meg sem rezdült. Csak tovább nézte Lizt, ami kezdett egyre jobban felhúzni. Csak pár lépés után vettem észre, hogy a kezében tartott tárgy megcsillan az utca szélén álló lámpa fényében. Azonnal megtorpantam. – Mi értelme van ennek? – Miközben beszéltem, végig a kezét figyeltem. Vártam, hogy mikor mozdul meg. Pontosabban nem vártam, hanem reméltem, hogy egy ideig, legalábbis addig, amíg nem jön a segítség, még nem fogja használni.
-Luca kórházban van – morogta. – Miattad!
Liz próbálta egyre közelebb préselni magát a falhoz, ami szinte már lehetetlennek bizonyult.
-Hogy micsoda? – hördültem fel. Bármennyire is zavart a tudat, hogy Luca Mark lánya, én mégis a sajátomnak éreztem. Még mindig… Hiszen én neveltem föl őt és engem hitt az apjának.
-Bizony! – fordult meg mérgesen, így szembekerülve velem. – Jen megpróbálta neki elmagyarázni, hogy mostantól velem fognak lakni és én leszek az apukája, de ő nem akarta ezt elfogadni. Utánad akart jönni. Veled akart maradni. Bárhogy is győzködtük, hogy én vagyok az apja, nem hitt nekünk.
-Még csodálkozol? Nem épp úgy viselkedtél vele, mint az apja.
-Mert nem is tudtam róla. Két nappal azelőtt tudtam meg, hogy Luca az én lányom, mint ahogyan te. Ki akart szökni utánad az éjszaka az ablakán keresztül, de leesett. Ez még nem is lett volna nagy baj, mert nem lett különösebb baja. De a szomszéd kutyája már tett róla, hogy ne kerüljön haza épségben.
-És szerinted ez az én hibán? – keltem ki magamból. – Nem engem hibáztass azért, mert nem tudsz vigyázni a lányodra. Hányszor ordibáltam veled amiatt, ha elfelejtettél elmenni érte az óvodába és elkószált valamerre a városban? Egyszer sem! Tudod mit éreztem én akkor, amikor a szomszéd engem hívott, hogy megtalálta Lucat és most nála van? Nem buktam ki rád, pedig én feltétel nélkül rád bíztam a családomat, mert azt hittem a barátom vagy! Te mégsem figyeltél rájuk. És ezek után még van képed engem hibáztatni emiatt?
-Nem kellett volna csak úgy kilépned az életéből. Jobban járt volna mindenki, ha fokozatosan szakítod meg vele a kapcsolatot.
-Valóban? Mégis, rajta kívül, kinek lett volna még jó? Jennie-nek, hogy egyfolytában a lányotok körül vagyok?
-Megoldottad volna, ebben biztos vagyok.
-Hé! – hallottam meg Kel hangját nem messze tőlünk. – Mi folyik itt? – szaladt mellém, majd ő is megtorpant, mikor észrevette a kést Mark kezében. – Nikki hívta a rendőrséget – fenyegette meg. – Már úton vannak ide – vigyorodott el győzelemittasan. – Búcsút mondhatsz a szabadságodnak.
A következő pillanatban Mark hirtelen megfordult és elindult Liz felé. Teljesen ledermedtem. Erre nem gondoltam. Ó, Istenem! Megragadta a karját, majd maga elé húzta.
-Tessék! A tiétek! – lökte el felém, mire én megkönnyebbülten húztam magamhoz reszkető testét. Látszott Markon, hogy eléggé megrémítette az időközben kialakult fölényünk.
Mark közben futásnak eredt az ellenkező irányba. Kellan intett, hogy követi, majd rögtön utána indult, Rob pedig követte őket.
-Jól vagy? – simítottam végig aggódva Liz hátán. – Nem esett bajod?
-Nem… jól…. jól vagyok – szipogta halkan, miközben egyik kezével a fölsőmet szorongatta. Arcát a mellkasomba temette. – Csak… megijedtem.
Kicsit eltoltam magamtól, majd a kezeim közé vettem az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
-Biztos, hogy minden rendben?
Szemei csillogtak a könnyektől, amiket próbált visszatartani, de mélyen a szemembe nézve bólintott.
-Ez nem válasz – ingattam meg a fejem.
-Igen, jól vagyok – jelent meg apró, keserű mosoly az ajkain.
Visszahúztam magamhoz, majd karjaimat szorosan köré fontam. Azt akartam, hogy biztonságban érezze magát. Szegénynek annyi mindenen kellett az elmúlt hónapokban keresztülmennie. Ráadásul mind az én hibámból történt. Ki tudja, hogyan látom őt viszont, ha Nikki nem veszi észre, hogy még mindig nincs az asztalnál.
-Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem pár perc elteltével, mikor a sírása már kezdett alább hagyni.
Egy mély sóhaj után kicsit hátrébb húzódott tőlem, de én nem engedtem el őt, így csak pár centire húzódott el.
-Te is tudod, hogy nem nagyon bírom a bezártságot – hajtotta le a fejét. – Már eléggé kényelmetlenül éreztem bent magam, így először kimentem a mosdóba, de attól sem lettem jobban. Így végül kijöttem a szabadra. Már pár perce kint voltam, amikor Mark egyszer csak megjelent. Arrébb húzódtam, remélve, hogy nem lát meg, de szerintem direkt követett engem, mert azonnal felém indult el. – A végére ismét folyni kezdte a könnyei. – Annyira megijedtem – szipogta.
Szorosan magamhoz öleltem. Nem értem, Mark miért pont őt szemelte ki magának. Bármelyik másik lányt elkaphatta volna.
-Jól vagytok? – szaladt oda hozzánk Nikki, a többi lány követte őt. – Nem esett bajotok?
-Megvagyunk – bólintottam.
-És a fiú? – nézett körül ijedten Ashley.
Hirtelen eszembe jutott, hogy Kellan-ék követték Markot és ezért maradtunk itt ketten Liz-zel. Eddig azzal voltam elfoglalva, hogy Lisat megnyugtassam és ez teljesen kiment a fejemből.
-Mark után mentek – válaszoltam, és mint egy végszóra, Kellan és Rob befordultak az utcasarkon, legnagyobb döbbenetemre Mark nélkül.
-Hol van Mark? – kérdeztem, előre félve a választól. Nem lehet, hogy megszökött.
-Eltűnt – sóhajtott Rob. – Eléggé nagy ez a város és annyi kis utca van… - ingatta a fejét.
-A rendőrség nincs még itt? Rá állathatnánk őket az ügyre.
-Most jönnek – biccentett az utca vége felé Nikki, ahol nem sokkal ezelőtt tűnt fel a szirénázó rendőrautó.
Beletelt egy bő órába, amíg mindent elintéztünk a rendőrökkel. Szerencsére én pontos személyleírást tudtam adni nekik Markról, így ez a része könnyen ment, de mikor Liz akarták vallatni, megakadt a dolog. Szegényt annyira sokkolták a történtek, hogy alig tudott megszólalni, így elmondtam én azt, amit nem sokkal azelőtt ő nekem. A rendőrök azért még elmondták, hogy ha Liz már jobban lesz, menjen be a rendőrségre elmondani, mi hogy történt pontosan, mert csak így tartóztathatják le Markot, ha esetleg addig a nyomára bukkannának.
Én eközben végig Lisa mellett álltam és átkaroltam a derekát, mert nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt összeesik. Mikor mindennel végeztünk, Nikki átvette tőlem ezt a feladatot, bár én nem szívesen engedtem el magam mellől, de muszáj volt. Így, hogy Mark szabadon mászkál az utcákon, eléggé rossz érzés volt őt védelem nélkül hagyni.
Mire visszaértünk a szállodához, a lányok már bent voltak. Ők sem szívesen maradtak ezek után még az utcán. Fölkísérték Lisat a szobájába és mi fiúk is mind fölmentünk a sajátunkba. A történtek után már egyikünknek sem volt kedve visszamenni a buliba.
Nem bajlódtam sokat az öltözködéssel. Csak ledobtam magamról a pólómat, lerúgtam a cipőmet és eldőltem az ágyon. Aludni azonban nem tudtam. Zavart, hogy nem tudom, mi van Liz-zel. Kicsúsztam az ágy szélére, hogy fölüljek, majd az arcomat a tenyereimbe temettem. Nem értettem, miért történik ennyi rossz dolog velem mostanában. És nem csak velem. Ott van Alice sérülése, ami mellesleg az én hibámból történt… Rob majdnem teljesen depressziós lett Alice miatt. Lisat folyamatosan érik a balszerencsék, ahogyan engem is. Bár ez lehet, hogy csak az én közelségem miatt van így. Ráadásul még én is bántottam őt.
Egy mély sóhaj után visszadőltem az ágyba és lehunytam a szemeimet. Nem akartam erre gondolni. A mai napot úgy, ahogy van, teljes egészében el akartam felejteni.
Meghoztam az új fejezetet:) Sajnos úgy láttam, egyikőtök sem találta el, hogy ki lehetett az Liz háta mögött, így most majd kiderül:D Remélem, a történtekért nem fejeztek le:$ Nem ér előre megnézni a végét!!!! *Szigorú tekintet* Jó olvasást hozzá:) Kérnék szépen komikat!:D És persze a véleményetekre is kíváncsi vagyok az új fejléccel kapcsolatban, úgyhogy szavazzatok is!:D
Puszi
Peter szemszöge
Idegesen túrtam bele a hajamba, mert sehogy sem akart jól állni. Egy-egy tincs mindig elállt a többitől. De miért is érdekel ez most ennyire? Hiszen csak bulizni megyünk.
-Gyertek már! A csajok biztosan tűkön ülve várnak minket – nevetett Kel.
-Nem mindenki olyan szerencsés, mint te – néztem rá a tükörből. – A hajadat biztos nem lehet nehéz kezelni. Nekem viszont már csak a szerep miatt is kötelező ilyenre meghagynom – húztam el a számat.
-Ugyan már! – legyintett Rob. – Te így is jól nézel ki – rebegtette meg nőiesen a szempilláit, majd kitört belőle a nevetés.
-Biztos, hogy jó ötlet veletek tartanom? – viccelődtem.
-Igen, biztos! Hagyjad már a hajadat! – fogta meg a csuklómat Jackson.
-Liznek így is, úgy is tetszeni fogsz – vigyorgott Rob.
-Jaj, hagyjatok már ezzel! – forgattam meg a szemeimet. – Nincs köztünk több barátságnál, és ezt ti is tudjátok.
-Igen, az már a reakciódból is látszik – nevetett most Taylor.
-Legalább ti ne szekáljatok ezzel. Így is elég, hogy Ash egyfolytában ezzel nyaggat. Ráadásul szerintem tegnap egy csomó hülyeséget összehordott rólam Liznek.
-Jól van, békén hagyunk – emelte maga elé a kezeit Jackson. – Csak siess már!
-Jól van, na! Készen vagyok – nevettem. – Induljunk!
Hamar megérkeztünk a bárhoz. Még nem voltak ott olyan sokan, de már láthatóan elkezdődött az éjszakai élet. Amint beléptünk, rögtön megláttuk a lányokat. Pontosabban csak Asht, Nikkit, Rachellet és Krist. Lisat sehol sem láttam. Egy pillanatra körülnéztem a helyiségben, de nem találtam őt a tekintetemmel. Lehet, hogy mégsem jött el. Talán túlságosan fáradt volt a tegnapi buli miatt. Bár akkor nem értem, miért tűrte el az egész délutános vásárlást Ashley-vel és Nikki-vel.
-Úgy látom, Liz remekül szórakozik – nézett el mellettem Kristen vigyorogva.
Azonnal megpördültem a tengelyem körül. Nem tudtam elhinni, amit mondott. Amint megláttam őt, szinte tátott szájjal néztem végig rajta. A lila ruha tökéletesen simult formás alakjára és körülbelül a combközépig ért. A haja lágy hullámokban omlott a ruha által szabadon hagyott vállaira. Pillanatnyi dermedtségemből a mellette álló férfi látványa rázott fel.
-Ez nem lehet igaz! – morogtam, miközben elindultam feléjük. Gyorsan átvágtam a táncolók között, majd végre odaértem a pulthoz.
-Ugyan, Édes, mi a baj? – csúsztatta a kezét Liz derekára, aki azonnal lerázta magáról az érintést.
-Mark, emlékszel még, mit mondtam legutóbb? – kérdeztem vészjóslóan a háta mögül.
-Nahát, Peter! – köszönt mosolyogva, miután megfordult.
-Liz, menj vissza a lányokhoz – intettem neki, de ő csak megrázta a fejét.
-Nem, Peter! Mindketten visszamegyünk – fogta meg a karomat, majd el akart húzni Mark elől. – Nem fogod szétveretni magadat – csúsztatta tenyerét a mellkasomra, hogy hátrébb toljon. – Viszlát, Mark! – köszönt el hátra sem nézve. – Peter, gyere már! – unszolt. Hangja kétségbeesett volt.
Még egy utolsó szúrós pillantást vetettem Markra, majd megfordultam és Lizt magam elé húzva visszaindultam a lányokhoz.
-Jól vagy? – fordultam felé aggódva. – Nem csinált veled semmit sem, ugye?
-Teljesen jól vagyok – mosolygott rám. – Köszönöm – motyogta hálásan. – Ismét…
-Igazán nincs mit. De ne csodálkozz, hogy megakad rajtad a férfiak szeme, ha így kiöltözöl egy buliba – néztem végig rajta megint.
-Ugyan – legyintett kissé elpirulva. – Mark a ruha nélkül is észrevett volna.
-Úgy meg főképp! – nevettem fel hangosan. Eléggé kétértelmű volt ez a mondata.
-Hé, ne forgasd ki a szavaimat! – bokszolt játékosan a vállamba. – Te is tudod, hogyan értettem – sütötte le a tekintetét.
-Persze – bólintottam még mindig nevetve.
Közben visszaértünk a többiekhez, akik időközben összetoltak két asztalt és leültek mellé. Rob kérdőn nézett föl rám, mire én csak megráztam a fejem, majd kihúztam Liznek egy széket.
-Minden rendben? – vonta föl a szemöldökét Ashley.
-Persze – vágta rá azonnal Liz, majd futólag felém pillantott. Nem akarta, hogy a többiek is aggódjanak. Bár Mark érdekében nagyon remélem, hogy elhúzott innen, mert ha még egyszer hozzáér Lizhez, vagy bármelyik lányhoz, már nem fog senki sem megakadályozni abban, hogy nekimenjek. Pedig én nem vagyok az a durva típus.
Mélyet sóhajtottam, majd rábólintottam. Leültem a mellette levő székre és becsatlakoztam én is a beszélgetésbe. Nem volt különösebb témánk, így pár perc elteltével újra visszamentünk táncolni. A fiúkkal egymás között adogattuk a lányokat, így mindenki mindenkivel táncolt. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Kris eléggé távolságtartó velem. Ha tehette, elkerülte a velem való érintkezést, ami kissé megzavart. Nem értettem, mi baja van velem.
A következő szám végén Liz kivált a körből és elindult az asztalunk felé. Pár pillanatig csak néztem utána, amíg le nem ült, majd visszafordultam a többiekhez. Mark teljesen kiment a fejemből. Mikor pár számmal később újra az asztalunk felé pillantottam, Liz már nem volt ott. Körbenéztem a helyiségben, de sehol sem láttam. Végül amellett maradtam, hogy biztosan csak kiment a mosdóba. Nem kell mindenben rögtön a bajt keresnem. Újra visszafordítottam a figyelmemet a táncra.
-Nem láttad Lisat? – kérdezte Nikki, mikor éppen velem táncolt.
-Nincs az asz… - a szavam elakadt, ahogy megláttam az üres székeket az asztalnál. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába. – Lehet, hogy csak kiment levegőzni – pillantottam Nikki-re. – Megyek, megnézem! – váltam ki én is a táncolók közül.
A szemem sarkából láttam, hogy Nikki követ engem, amit nagyon nem tartottam jó ötletnek. Ha a sejtésem beigazolódik, akkor jobb, ha nem jön velem.
-Várj, megnézem a mosdóban - kapta el akarom.
-Nem hinném, hogy ott van… mikor kicsit régebben az asztalhoz néztem, már akkor sem ült már ott – ráztam meg a fejem.
-Azért megnézem – sietett el. Kihasználhattam volna az alkalmat, hogy itt hagyom, mert biztos voltam benne, hogy Liz nem a mosdóban van, de valahogy mégsem mozdultam meg a kijárat felé. – Nincs ott – lépett vissza mellém Nikki. A hangja már neki is kezdett féltést tükrözni.
Azonnal elindultam a kijárat felé. Már jóval előbb föltűnt, hogy markot sem láttam itt bent sehol sem, ami csak még jobban bebiztosította a sejtésemet. Mindketten kiléptünk a szabad levegőre, ami azonnal az arcunkba csapott. Párat kellett pislognom, amíg megszoktam a változást a benti és a kinti fény között.
-Peter – szorította meg a karomat Nikki. – Ott van – mutatott el egy nem sokkal messzebbi pontra. Hangja most már teljesen rémült volt. – Mit csinálunk? – Ujjai közben a fölsőmbe markoltak.
-Hívd a fiúkat, addig én föltartom Markot. Ezt már nem ússza meg – morogtam mérgesen.
-De…
-Csak menj! – vágtam közbe.
Eltűnt az ajtó mögött, mire én elindultam feléjük.
-Nem fogalmaztam elég világosan? – kiáltottam oda neki. Szinte meg sem rezdült. Csak tovább nézte Lizt, ami kezdett egyre jobban felhúzni. Csak pár lépés után vettem észre, hogy a kezében tartott tárgy megcsillan az utca szélén álló lámpa fényében. Azonnal megtorpantam. – Mi értelme van ennek? – Miközben beszéltem, végig a kezét figyeltem. Vártam, hogy mikor mozdul meg. Pontosabban nem vártam, hanem reméltem, hogy egy ideig, legalábbis addig, amíg nem jön a segítség, még nem fogja használni.
-Luca kórházban van – morogta. – Miattad!
Liz próbálta egyre közelebb préselni magát a falhoz, ami szinte már lehetetlennek bizonyult.
-Hogy micsoda? – hördültem fel. Bármennyire is zavart a tudat, hogy Luca Mark lánya, én mégis a sajátomnak éreztem. Még mindig… Hiszen én neveltem föl őt és engem hitt az apjának.
-Bizony! – fordult meg mérgesen, így szembekerülve velem. – Jen megpróbálta neki elmagyarázni, hogy mostantól velem fognak lakni és én leszek az apukája, de ő nem akarta ezt elfogadni. Utánad akart jönni. Veled akart maradni. Bárhogy is győzködtük, hogy én vagyok az apja, nem hitt nekünk.
-Még csodálkozol? Nem épp úgy viselkedtél vele, mint az apja.
-Mert nem is tudtam róla. Két nappal azelőtt tudtam meg, hogy Luca az én lányom, mint ahogyan te. Ki akart szökni utánad az éjszaka az ablakán keresztül, de leesett. Ez még nem is lett volna nagy baj, mert nem lett különösebb baja. De a szomszéd kutyája már tett róla, hogy ne kerüljön haza épségben.
-És szerinted ez az én hibán? – keltem ki magamból. – Nem engem hibáztass azért, mert nem tudsz vigyázni a lányodra. Hányszor ordibáltam veled amiatt, ha elfelejtettél elmenni érte az óvodába és elkószált valamerre a városban? Egyszer sem! Tudod mit éreztem én akkor, amikor a szomszéd engem hívott, hogy megtalálta Lucat és most nála van? Nem buktam ki rád, pedig én feltétel nélkül rád bíztam a családomat, mert azt hittem a barátom vagy! Te mégsem figyeltél rájuk. És ezek után még van képed engem hibáztatni emiatt?
-Nem kellett volna csak úgy kilépned az életéből. Jobban járt volna mindenki, ha fokozatosan szakítod meg vele a kapcsolatot.
-Valóban? Mégis, rajta kívül, kinek lett volna még jó? Jennie-nek, hogy egyfolytában a lányotok körül vagyok?
-Megoldottad volna, ebben biztos vagyok.
-Hé! – hallottam meg Kel hangját nem messze tőlünk. – Mi folyik itt? – szaladt mellém, majd ő is megtorpant, mikor észrevette a kést Mark kezében. – Nikki hívta a rendőrséget – fenyegette meg. – Már úton vannak ide – vigyorodott el győzelemittasan. – Búcsút mondhatsz a szabadságodnak.
A következő pillanatban Mark hirtelen megfordult és elindult Liz felé. Teljesen ledermedtem. Erre nem gondoltam. Ó, Istenem! Megragadta a karját, majd maga elé húzta.
-Tessék! A tiétek! – lökte el felém, mire én megkönnyebbülten húztam magamhoz reszkető testét. Látszott Markon, hogy eléggé megrémítette az időközben kialakult fölényünk.
Mark közben futásnak eredt az ellenkező irányba. Kellan intett, hogy követi, majd rögtön utána indult, Rob pedig követte őket.
-Jól vagy? – simítottam végig aggódva Liz hátán. – Nem esett bajod?
-Nem… jól…. jól vagyok – szipogta halkan, miközben egyik kezével a fölsőmet szorongatta. Arcát a mellkasomba temette. – Csak… megijedtem.
Kicsit eltoltam magamtól, majd a kezeim közé vettem az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
-Biztos, hogy minden rendben?
Szemei csillogtak a könnyektől, amiket próbált visszatartani, de mélyen a szemembe nézve bólintott.
-Ez nem válasz – ingattam meg a fejem.
-Igen, jól vagyok – jelent meg apró, keserű mosoly az ajkain.
Visszahúztam magamhoz, majd karjaimat szorosan köré fontam. Azt akartam, hogy biztonságban érezze magát. Szegénynek annyi mindenen kellett az elmúlt hónapokban keresztülmennie. Ráadásul mind az én hibámból történt. Ki tudja, hogyan látom őt viszont, ha Nikki nem veszi észre, hogy még mindig nincs az asztalnál.
-Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem pár perc elteltével, mikor a sírása már kezdett alább hagyni.
Egy mély sóhaj után kicsit hátrébb húzódott tőlem, de én nem engedtem el őt, így csak pár centire húzódott el.
-Te is tudod, hogy nem nagyon bírom a bezártságot – hajtotta le a fejét. – Már eléggé kényelmetlenül éreztem bent magam, így először kimentem a mosdóba, de attól sem lettem jobban. Így végül kijöttem a szabadra. Már pár perce kint voltam, amikor Mark egyszer csak megjelent. Arrébb húzódtam, remélve, hogy nem lát meg, de szerintem direkt követett engem, mert azonnal felém indult el. – A végére ismét folyni kezdte a könnyei. – Annyira megijedtem – szipogta.
Szorosan magamhoz öleltem. Nem értem, Mark miért pont őt szemelte ki magának. Bármelyik másik lányt elkaphatta volna.
-Jól vagytok? – szaladt oda hozzánk Nikki, a többi lány követte őt. – Nem esett bajotok?
-Megvagyunk – bólintottam.
-És a fiú? – nézett körül ijedten Ashley.
Hirtelen eszembe jutott, hogy Kellan-ék követték Markot és ezért maradtunk itt ketten Liz-zel. Eddig azzal voltam elfoglalva, hogy Lisat megnyugtassam és ez teljesen kiment a fejemből.
-Mark után mentek – válaszoltam, és mint egy végszóra, Kellan és Rob befordultak az utcasarkon, legnagyobb döbbenetemre Mark nélkül.
-Hol van Mark? – kérdeztem, előre félve a választól. Nem lehet, hogy megszökött.
-Eltűnt – sóhajtott Rob. – Eléggé nagy ez a város és annyi kis utca van… - ingatta a fejét.
-A rendőrség nincs még itt? Rá állathatnánk őket az ügyre.
-Most jönnek – biccentett az utca vége felé Nikki, ahol nem sokkal ezelőtt tűnt fel a szirénázó rendőrautó.
Beletelt egy bő órába, amíg mindent elintéztünk a rendőrökkel. Szerencsére én pontos személyleírást tudtam adni nekik Markról, így ez a része könnyen ment, de mikor Liz akarták vallatni, megakadt a dolog. Szegényt annyira sokkolták a történtek, hogy alig tudott megszólalni, így elmondtam én azt, amit nem sokkal azelőtt ő nekem. A rendőrök azért még elmondták, hogy ha Liz már jobban lesz, menjen be a rendőrségre elmondani, mi hogy történt pontosan, mert csak így tartóztathatják le Markot, ha esetleg addig a nyomára bukkannának.
Én eközben végig Lisa mellett álltam és átkaroltam a derekát, mert nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt összeesik. Mikor mindennel végeztünk, Nikki átvette tőlem ezt a feladatot, bár én nem szívesen engedtem el magam mellől, de muszáj volt. Így, hogy Mark szabadon mászkál az utcákon, eléggé rossz érzés volt őt védelem nélkül hagyni.
Mire visszaértünk a szállodához, a lányok már bent voltak. Ők sem szívesen maradtak ezek után még az utcán. Fölkísérték Lisat a szobájába és mi fiúk is mind fölmentünk a sajátunkba. A történtek után már egyikünknek sem volt kedve visszamenni a buliba.
Nem bajlódtam sokat az öltözködéssel. Csak ledobtam magamról a pólómat, lerúgtam a cipőmet és eldőltem az ágyon. Aludni azonban nem tudtam. Zavart, hogy nem tudom, mi van Liz-zel. Kicsúsztam az ágy szélére, hogy fölüljek, majd az arcomat a tenyereimbe temettem. Nem értettem, miért történik ennyi rossz dolog velem mostanában. És nem csak velem. Ott van Alice sérülése, ami mellesleg az én hibámból történt… Rob majdnem teljesen depressziós lett Alice miatt. Lisat folyamatosan érik a balszerencsék, ahogyan engem is. Bár ez lehet, hogy csak az én közelségem miatt van így. Ráadásul még én is bántottam őt.
Egy mély sóhaj után visszadőltem az ágyba és lehunytam a szemeimet. Nem akartam erre gondolni. A mai napot úgy, ahogy van, teljes egészében el akartam felejteni.
2011. március 11., péntek
Díj:D
Sziasztok!:)
Amint a cím is mutatja, a blog ismét díjat kapott:) Köszönet érte Mosi-nak:)
És íme, az én kedvenc blogjaim, akiknek ezúton tovább is küldöm:D Bár ez is egy olyan díj, amit elvileg csak egy valakinek kéne - már csak a felirat miatt is:D De nem fogok választani ezek közül:)
Winnie
Carly
Nora017
Még egyszer köszönöm, Mosi:)
Puszi mindenkinek:)
Juliet
2011. március 10., csütörtök
Ismét képek:)
Sziasztok!:)
Ismét hoztam néhány általam szerkesztett képet:D Kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzájuk:) Remélem tetszenek majd:) Ezeket most azért kapjátok, mert a friss fejezet érkezése még eléggé bizonytalan ezen a blogon:/ Azért próbálok sietni vele, de előbb még a másikon lesz új fejezet:)
Nos, ennyi lenne:) Van még egy kép, ami szerintem egész jó lett, de azt valamiért nem tudom fölrakni:/ Na, majd még azért próbálkozok:)
A fejezettel, pedig megpróbálok sietni:)
Puszi
Ismét hoztam néhány általam szerkesztett képet:D Kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzájuk:) Remélem tetszenek majd:) Ezeket most azért kapjátok, mert a friss fejezet érkezése még eléggé bizonytalan ezen a blogon:/ Azért próbálok sietni vele, de előbb még a másikon lesz új fejezet:)
Az első, egy Carlisle-Esme kép:)
A második egy Liz-Peter:) Liz orra kicsit furcsa lett, de annyira nem feltűnő:D
Ez az egyik kedvencem:D Három félét is csináltam, de szerintem ez lett a legjobb:)
Örökös személyes kedvenc*.* Kíváncsi vagyok, rájön-e valaki, hogy kik vannak az eredeti képen (itt megjegyzem, hogy egyikük sem eredeti rajta, bár ez amúgy is látszik:D - főleg Liz haján, amit sajnos nem sikerült a legjobban meghosszabbítanom:/)
És végül, de nem utolsó sorban...
Nos, ennyi lenne:) Van még egy kép, ami szerintem egész jó lett, de azt valamiért nem tudom fölrakni:/ Na, majd még azért próbálkozok:)
A fejezettel, pedig megpróbálok sietni:)
Puszi
2011. március 6., vasárnap
Képek :)
Szaisztok!
Khm... szóval, Carly-nak köszönhetően, hoztam egy-két általam szerkesztett képet :) Nem profi munkák és a méretarányokkal sem voltam mindenhol kibékülve, de azért egész elfogadhatóak lettek :) Íme:
Khm... ismét a méretarányok:( Na de majd legközelebb:) Egyébként szerintem még mindig ez a legjobb:D
És, hogy legyen egy Carlisle-Esme kép is köztük:)
Hát, ennyi lenne :) Remélem tetszettek :) Van még kettő, de azt valamiért nem tudtam fölrakni :/ Na mindegy... Folytatom tovább;) Gyakorlat teszi a mestert;) :D
És aki nem olvasta még az új, 24. fejezetet, az az egyel lejjebbi bejegyzésben megteheti:)
Puszi
Khm... szóval, Carly-nak köszönhetően, hoztam egy-két általam szerkesztett képet :) Nem profi munkák és a méretarányokkal sem voltam mindenhol kibékülve, de azért egész elfogadhatóak lettek :) Íme:
Hm... ismerős? Igen... ez a múltkori kép, csak kicsit átszerkesztve:) Liz arcával itt nem vagyok nagyon kibékülve, de ha találok jobbat, megcsinálom azzal:)
Khm... ismét a méretarányok:( Na de majd legközelebb:) Egyébként szerintem még mindig ez a legjobb:D
És, hogy legyen egy Carlisle-Esme kép is köztük:)
Hát, ennyi lenne :) Remélem tetszettek :) Van még kettő, de azt valamiért nem tudtam fölrakni :/ Na mindegy... Folytatom tovább;) Gyakorlat teszi a mestert;) :D
És aki nem olvasta még az új, 24. fejezetet, az az egyel lejjebbi bejegyzésben megteheti:)
Puszi
24. fejezet - Születésnapi buli
Sziasztok!
Először is, felhívnám a figyelmeteket az új fejlécre és egy-két újításra a blogon:) Persze csak külsőre lett kicsit más:) Remélem tetszeni fog nektek:) Légyszi, majd szavazzatok oldalt:)
Másodszor, pedig itt az új fejezet:) Bocsánat az időbeni ugrásokért, de a befejezéssel előre látott tervem volt:) És azt hiszem, ezzel már azt is elárultam, hogy hagytam egy kis függővéget:D Szóval találgassatok:P Bár úgysem fogom elárulni:D De kárpótlásul kicsit hosszabb lett most, úgyhogy nem ér leharapni a fejem:$ Na, jó olvasást hozzá!:) Komikat kérek!!!:D
Puszi
Elizabeth szemszöge
-Liz, készen vagy már? – szólt be a fürdőbe Ashley. – Le fogjuk késni a buli elejét – figyelmeztetett.
-Kel még úgysem lesz ott, nem? – morgolódtam, miközben kinyitottam a fürdőajtót. Ash majdnem beesett a helyiségbe, mert az ajtónak támaszkodva várt rám.
-Szólhattál volna – nevetett, miután végre sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
-Nem gondoltam volna, hogy éppen az ajtónak dőlsz – nevettem én is. – Na, de menjünk, ha már elkészültem.
Egy utolsó pillantást vetettem az egészalakos tükörre, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzek végig magamon újra. Nikki a hajamat kisebb loknikba göndörítette, míg a frufrumat, kivasalva oldalra tűzte egy hullámcsattal. A kész munkát lefújta hajlakkal, majd még elkészített nekem egy enyhe, füstös sminket. A lila ruhámat természetesen holnapra tartogattam, így ma csak az egyik ’régebbi’ darabot vettem föl. Egy térdig érő, pántos, felül flitteres-csillogós fekete ruhát, hozzá egy ezüst magassarkúval.
-Jól van, Liz, gyönyörű vagy, de most már menjünk! – ragadta meg a karomat Ashley, majd elhúzott a tükör előtt. – Mióta érdekel téged ennyire, hogy hogyan nézel ki egy ilyen bulin? Úgyis csak a szűk ’családi’ kör lett meghívva – a végére elvigyorodott és mindentudóan nézett rám.
-Nem értem, miről beszélsz – vontam meg a vállam értetlenül, majd kiléptem a szobából és becsuktam Ash után az ajtót.
-Hát Peter-ről – forgatta meg a szemeit.
-Khm – köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki, mire azonnal megfordultunk. – Úgy hallottam, hogy rólam van szó – vonta fel a szemöldökét.
-Ash mindenféle hülyeséget összehordott nekem – néztem szúrósan az említettre.
-Rólam? – nevetett fel Peter kínosan feszengve, miközben átható pillantással méregette Asht. – Remélem, felét sem hitted el – mondta kicsit zavartan. Majd mintha csak most látott volna meg minket, alaposan végigmért mindkettőnket. Mikor pillantása rám téved, éreztem, hogy az arcom bizseregni kezd és tudtam, hogy még pár másodperc és rákvörös leszek, így inkább lesütöttem a tekintetem. Bár a pillantását még mindig a bőrömön éreztem. Mintha a tekintete lyukat égetne belém. – Khm – köszörülte meg ismét a torkát. – Gyönyörűek vagytok – mosolyodott el.
-Köszönjük – pukedlizett egyet vigyorogva Ashley. – Gyertek! Le fogjuk késni a bulit. A végén még Kel is előbb megérkezik, mint mi – szörnyülködött, miközben mindkettőnket kézen ragadott és maga után kezdett húzni.
Mind beszálltunk a liftbe. Peter-rel összemosolyogtunk, ahogy Ashley türelmetlenül dobolni kezdett a lábával a lift padlóján.
-Nem ér nevetni – bokszolt Peter vállába, mikor az felkuncogott. – Nagyrészt én rendeztem a bulit. Hogy nézne már ki, ha pont én késnék? – szörnyülködött.
-Ash, nyugi – szorítottam meg a vállát. – A buli csak öt perc múlva kezdődik. Addigra leérünk.
-Végre! – lőtt ki a liftből, amint kinyílott az ajtaja. Azonnal a bár felé vette az irányt.
-Hogy tud így pörögni egész nap? – sóhajtottam nevetve. – Az egész délutánt végigvásárolta velünk és még mindig van ehhez ereje.
-Láttad már Nikkit? – vonta fel Peter nevetve a szemöldökét. – Nem sokban különbözik Ashley-től.
Megtorpantam, ahogy beléptem Peter előtt az ajtón, így ő majdnem nekem ütközött, de szinte észre sem vettem.
-Mi történt itt? – mértem végig a helyiségen csodálkozva.
Az asztalokon mindenhol különféle színű terítők voltak, rajtuk pezsgős poharakkal és ennivalóval. Mindegyik közepén egy-egy csokor lufi lógott. A falak mentén színes szalagok futottak végig. Nagyszerűen nézett ki.
-A lányok beindultak – válaszolt nevetve a kérdésemre.
-Igen, azt látom – néztem körbe újra. Közben megakadt a szemem Kris-en és Robon. Utóbbi a bárpultnál ült, kezében egy sörrel, míg Kristen mellette állt egy igencsak kivágott fölsőben és egy miniszoknyában. – Hát ilyen nincs! – mérgelődtem. Peter követte a pillantásomat és láttam, hogy őt is bosszantja a dolog.
-Nyugi, Liz! Rob tudja, hogy mit csinál.
-Valóban? Akkor is, ha már a sokadig kört kéri a pultnál? – vontam fel a szemöldököm. – Tudod, az alkohol elég jól feledteti a rossz dolgokat.
Hirtelen bevillant egy emlékkép. Peter és én az erkélyen álltunk, a korlát közöttünk, de cseppet sem zavart minket. Orromban éreztem azt az átható alkoholszagot, ami akkor belőle áradt.
-Majd figyelek rá – biztosított, ami kicsit megnyugtatott.
Petert nem úgy ismertem, mint aki a bulikon holt részegre issza le magát és utána semmire sem emlékszik. Jó, persze, a múltkori más volt. Akkor teljesen maga alatt volt. Azt hiszem, érthetően elmagyaráztam neki akkor, hogy az alkohol csak pillanatnyi boldogság.
-Köszi – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. – Majd néha én is ránézek. De ne engedjetek neki ennyi piát – húztam el a szám.
-Nem engedjük, hogy hülyeséget csináljon – mosolyogott rám bíztatóan. – Én most megyek… Kel nemsokára itt lesz – sietett el Jackson irányába.
Még néztem egy kicsit távolodó alakját, majd a pillantásom ismét Robra tévedt. Láttam, hogy éppen telefonon beszél valakivel, míg Kris karba font kezekkel, durcásan ült a széken. Legnagyobb meglepetésemre Rob mosolygott. Akkor biztosan Alice, vagy valamelyik családtagja hívta. Hirtelen pattant föl a székről, majd megfordulva végignézett a termen. Végül a tekintete megállapodott rajtam, majd miután hátrafordult Kristen-hez egy bocsánatkérésre, elindult felém. Arcán egy letörölhetetlen mosoly jelent meg.
-Liz! – Legnagyobb meglepetésemre átkarolta a derekamat és megpörgetett a levegőben. Zavartan próbáltam lefejteni magamról a karjait, de miután megszólalt, felhagytam ezzel a próbálkozással. – Alice jól van. Ismét tud mozogni – ujjongott.
Közben visszaállított a talpamra egy hatalmas vigyorral az arcán.
-Micsoda? – csodálkoztam mosolyogva.
-Újra tud mozogni, már egy rövid sétát is tett segítséggel. És képzeld, még nevetett is – újságolta vidáman.
Öröm volt ránézni Robra. A szemei csillogtak a boldogságtól, miközben beszélt.
-Ez nagyszerű! – vidultam fel én is.
-Rob, gyere! – szólt oda hozzánk Jackson. – Még át kell beszélnünk pár dolgot a zenével kapcsolatban.
-Megyek! – kiáltott vissza. – Ne haragudj! – mosolygott rám, majd elviharzott.
Elindultam Nikki és Rachelle felé, de Kris megállított.
-Mi a bajod velem? – a kérdés szinte arcul csapott. A hangja rideg volt.
-Kris… - lepődtem meg a hirtelen kérdésen. – Nincs veled semmi bajom – ráztam meg a fejem. – Csak nem tetszik, ahogyan egyfolytában Rob körül legyeskedsz, mióta Alice kórházban van.
Úgy gondoltam, hogy jobb, ha tud róla, mennyire feltűnő az, amit csinál.
-És neked mi közöd van ehhez? – kérdezte gúnyosan.
-Alicet már kicsi kora óta ismerem – válaszoltam. – De nem fogok ezen összeveszni most veled – fordultam vissza az eredeti irányba. – Csak ne csodálkozz, ha pofára esel – néztem még hátra rá.
Annyira nem értettem őt. Miért akar tönkretenni egy kapcsolatot. Még olyan fiatal. Nem kell azon aggódnia, hogy esetleg egyedül marad. Ráadásul kedves, szép és okos lány, csak meg kell ismerni őt. Százával rajonganak érte a fiúk. Miért pont Rob kell neki?
-Mi volt ez az előbbi két jelenet? – vonta fel a szemöldökét Nikki.
-Tessék? – néztem rá zavartan. Nem igazán fogtam fel, hogy mire értette.
-Hát először Rob repülési kísérlete – kuncogott -, majd Kris gyilkos pillantása – vonta össze a szemöldökét.
-Ó, igen… Rob az előbb beszélt Alice-szel – mosolyogtam. – Újra tud mozogni és már egy rövid sétát is tett, persze csak segítséggel. Rob pedig engem látott meg először – nevettem.
-Jaj, de jó! – sóhajtott Nikki. – Talán most végre minden rendbe jön. Rob szinte már depressziós volt az utóbbi napokban.
-És Kris? – vonta föl a szemöldökét Rachelle.
-Csak megkérdezte, hogy mi a bajom vele – vontam meg a vállam. Semmi kedvem nem volt bővebben kifejteni a ’beszélgetésünket’.
-Egy perc, és megérkezik Kellan! – ugrált mellénk Ashley. – Mindenki készüljön fel! – utasította a társaságot.
Kellan egy perc elteltével tényleg belépett az ajtón, mire a zene azonnal megkezdődött. Csak most vettem észre, hogy Rob is a ’színpadon’ van. Meglepetten pislogtam felé. Nem is tudtam, hogy gitározik. Tekintetem visszatért Kelre, hiszen most ő volt az ünnepelt.
Az ajándékosztás után megkezdődött a buli. A zene egyre hangosabb lett. A hangszóróból dübörgő zene jött. Nem is értem, miért akarnak holnap bulizni menni a lányok. Nem lesz elég nekik a mai éjszaka?
-Liz! – érintette meg valaki a vállamat, mire megfordultam. Láttam, hogy Peter beszél, de a zenétől nem értettem, hogy mit mond.
Intettem neki, hogy jöjjön, mire ő követett egészen az ajtóig.
-Bocsi, de semmit sem hallottam abból, amit mondtál. – Még most is hangosabban kellett beszélnem az átlagnál.
-Csak azt kérdeztem, hogy láttad-e Robot – mosolygott.
-Igen – bólintottam. – Hallottad, hogy mi történt?
-Még láttam is – nevetett. – Vicces volt, ahogy megpörgetett téged a levegőben. Látnod kellett volna magadat – kuncogott. – Na, gyere! Rob most már rendben lesz. Menjünk mi is táncolni – nyújtotta felém a kezét, amit én gondolkodás nélkül el is fogadtam. Akkor még nem gondoltam, hogy mivel fog járni ez a döntésem.
Peter magával húzott a táncolók közé, majd pördített rajtam egyet. Mindketten táncolni kezdtünk, bár én az elején jóformán csak csodáltam, ahogyan mozog. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól tud táncolni.
Perceken belül feltűntek mellettünk a többiek is.
-Hogy hagyhattatok minket ki ebből? – kérdezte Ashley, túlkiabálva a zenét, de még így is oda kellett figyelnem, hogy megértsem.
Már másfél órája táncolhattunk, mikor én kissé zihálva kiváltam a tömegből. Leültem egy székre és onnan figyeltem tovább a többieket. Nem bírtam már tovább táncolni. Szükségem volt egy kis pihenőre.
Az este további része nagyjából eseménymentesen telt. Volt egy kisebb bunyó Rob egyik barátja és kel között, de ez amolyan haveri összecsapás volt. Csak szórakoztak. Állítólag fogadtak valamiben és ezért kellett a bunyó.
Fáradtan mentem föl a szobámba, majd szinte beestem az ágyamba. Egészen a buli végéig ott maradtunk, ráadásul még rendbe is kellett raknunk kicsit a helyet, hogy másnap reggelre, úgy ahogy elfogadható legyen.
Eltűntek az ép és törött poharak is az asztalokról és földről, a még megmaradt – mert jó néhányból a stáb ’felnőttesebb’ tagjai kiszívták a héliumot - lufikat összegyűjtöttük és nevetve odaadtuk Kellan-nak, hogy vigye föl a szobájába emlékként. Az üres üvegek a kukába kerültek.
Hajnali ötkor már tisztaság uralkodott a helyiségben. Egyedül Kel nem takarított, mert ő most ’felmentést’ kapott, hiszen ő volt az ünnepelt, de mi többiek mind besegítettünk valamiben.
Mindenki hulla fáradtan – nagyrészünk részegen – kullogott föl a szobájába. Örültem, hogy nem ittam sokat. Nem akartam az egész vasárnapot ágyban tölteni a fejfájás miatt. Fölérve a szobámba, szinte beleestem az ágyamba. Úgy ruhástul, ahogy voltam. Csak a cipőt rúgtam le a lábamról. Hamar elnyomott az álom és a fáradtság miatt most szerencsére nem kínoztak rémálmok.
Reggel – pontosabban kora délután – ásítozva keltem ki az ágyból. Ha estére jól akarok kinézni – azaz Ashley akarja, hogy tökéletesen fessen mindenki -, akkor ideje kezelésbe vennem magamat.
Azonnal a fürdőbe mentem, hogy először lezuhanyozzak. Egy kis időre beálltam a hideg víz alá, majd mikor már kellőképpen ébernek éreztem magam, megnyitottam a meleg vizet. Majdnem egy óráig álltam a forró vízsugár alatt, mikor végül úgy döntöttem, hogy elég lesz.
A hajam vizesen tapadt a hátamra, ezért egy törölközőt ráterítettem, majd átdörgöltem vele. Magam köré csavartam egy másikat és átmentem a szobába.
Éppen a szekrényem előtt álltam, hogy fölöltözzek, mikor kopogtattak az ajtón. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, így gyanútlanul nyitottam ki a zárat. Csak közben jutott eszembe, hogy szinte nincsen rajtam semmi sem, így csak egy kis résen néztem ki.
-Szia! – mosolygott Peter. – Zavarok?
-Khm… egy… egy kicsit – dadogtam zavartan. – Most fürödtem… Egy pillanat, mindjárt… mindjárt felöltözök. – Éreztem, hogy arcomba vér tódul.
-Oh, bocsi, persze – sütötte le a tekintetét. Nem értettem ezt a reakcióját. Végül is, nem látott semmit sem.
Becsuktam az ajtót, majd visszarohantam a szekrényhez. Gyorsan elővettem egy farmert és egy blúzt, majd felöltöztem. Az ágyamat gyorsan rendbe raktam, majd visszasiettem az ajtóhoz és szélesre tártam Peter előtt.
-Gyere csak! Ne haragudj, de pár perce jöttem ki a fürdőből – szabadkoztam rögtön.
-Semmi gond – mosolygott, miközben kinyúlt az arcom felé és a helyére igazított egy vizes tincset. – Így máris jobb – kuncogott.
-Köszi – motyogtam zavartan. – Miért jöttél? – tereltem el gyorsan a témát.
-A többiek még alszanak, Rob bent van Alice-nél a kórházban, így csak te maradtál.
-Mire is? – vontam fel a szemöldököm.
-Ja, persze – nevetett. – Ebédelni indultam éppen. Velem tartasz?
-Ha megvárod, amíg elkészülök, akkor igen – válaszoltam.
-Csak nyugodtam – intett a fürdő felé mosolyogva.
Bosszankodtam egy sort a hajam miatt. Ilyenkor átkozom, hogy olyan vastag szálú, hogy húsz percbe telik, amíg megszárítom. Egy halk káromkodás után még gyorsan átfésültem a hajamat, majd átmentem a szobába.
-Mehetünk – tettem el a mobilom a zsebembe.
Peter mosolyogva fölállt a kanapéról, ahol eddig ült, majd velem együtt kiment a szobából.
A délután további része eseménytelenül telt. A lányokkal felváltva ingáztunk a szobák között, hogy mindannyiunk időben elkészüljön. Este nyolcra végeztünk is és mind az öten elégedetten léptünk ki a szálloda ajtaján. Mint kiderült, a fiúk csak később jönnek utánunk. Peter-nek és Kellan-nak ma délután volt kondija, ezért a többiek megvárták őket.
Mind az öten Ash kocsijával mentünk. Egész úton a ruhámat igazgattam. Nem értettem, miért számít most annyira, hogy jól nézzek ki benne.
Perceken belül megérkeztünk a szórakozóhely elé. Ashley vidáman pattant ki a volán mögül, mi pedig követtük őt a többiekkel.
-Majd a későbbi időpontokban egyre többen lesznek, úgyhogy addig használjátok ki a szabad teret – tájékoztatott minket Ashley. – Gyertek! – intett, hogy kövessük, majd elindult a bejárat felé. – Szia, Mary! – köszönt oda a pultnál álló lánynak, aki mosolyogva intett egyet felénk.
Tényleg nem voltak még bent sokan. Úgy körülbelül tíz-tizenöt ember táncolhatott éppen a parketten, pedig a tér egyáltalán nem volt szűkös. Sőt!
Mivel nem akartam már az elején kifáradni, így inkább leültem a pulthoz. A többiek persze rögtön táncolni mentek, de nem zavart. Jól elvoltam egyedül is. Elbeszélgettem kicsit Mary-vel, aki rá is kérdezett, hogy miért nem tartottam a többiekkel.
Éppen válaszolni akartam neki, mikor a vállam felett a hátam mögé pillantott. Gondoltam, áll valaki mögöttem. Azt hittem, hogy valamelyik fiú lesz az, mert már ideje volt megérkezniük, de mikor hátrafordultam, nem azzal találtam szemben magam, mint akire számítottam.
Először is, felhívnám a figyelmeteket az új fejlécre és egy-két újításra a blogon:) Persze csak külsőre lett kicsit más:) Remélem tetszeni fog nektek:) Légyszi, majd szavazzatok oldalt:)
Másodszor, pedig itt az új fejezet:) Bocsánat az időbeni ugrásokért, de a befejezéssel előre látott tervem volt:) És azt hiszem, ezzel már azt is elárultam, hogy hagytam egy kis függővéget:D Szóval találgassatok:P Bár úgysem fogom elárulni:D De kárpótlásul kicsit hosszabb lett most, úgyhogy nem ér leharapni a fejem:$ Na, jó olvasást hozzá!:) Komikat kérek!!!:D
Puszi
Elizabeth szemszöge
-Liz, készen vagy már? – szólt be a fürdőbe Ashley. – Le fogjuk késni a buli elejét – figyelmeztetett.
-Kel még úgysem lesz ott, nem? – morgolódtam, miközben kinyitottam a fürdőajtót. Ash majdnem beesett a helyiségbe, mert az ajtónak támaszkodva várt rám.
-Szólhattál volna – nevetett, miután végre sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
-Nem gondoltam volna, hogy éppen az ajtónak dőlsz – nevettem én is. – Na, de menjünk, ha már elkészültem.
Egy utolsó pillantást vetettem az egészalakos tükörre, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzek végig magamon újra. Nikki a hajamat kisebb loknikba göndörítette, míg a frufrumat, kivasalva oldalra tűzte egy hullámcsattal. A kész munkát lefújta hajlakkal, majd még elkészített nekem egy enyhe, füstös sminket. A lila ruhámat természetesen holnapra tartogattam, így ma csak az egyik ’régebbi’ darabot vettem föl. Egy térdig érő, pántos, felül flitteres-csillogós fekete ruhát, hozzá egy ezüst magassarkúval.
-Jól van, Liz, gyönyörű vagy, de most már menjünk! – ragadta meg a karomat Ashley, majd elhúzott a tükör előtt. – Mióta érdekel téged ennyire, hogy hogyan nézel ki egy ilyen bulin? Úgyis csak a szűk ’családi’ kör lett meghívva – a végére elvigyorodott és mindentudóan nézett rám.
-Nem értem, miről beszélsz – vontam meg a vállam értetlenül, majd kiléptem a szobából és becsuktam Ash után az ajtót.
-Hát Peter-ről – forgatta meg a szemeit.
-Khm – köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki, mire azonnal megfordultunk. – Úgy hallottam, hogy rólam van szó – vonta fel a szemöldökét.
-Ash mindenféle hülyeséget összehordott nekem – néztem szúrósan az említettre.
-Rólam? – nevetett fel Peter kínosan feszengve, miközben átható pillantással méregette Asht. – Remélem, felét sem hitted el – mondta kicsit zavartan. Majd mintha csak most látott volna meg minket, alaposan végigmért mindkettőnket. Mikor pillantása rám téved, éreztem, hogy az arcom bizseregni kezd és tudtam, hogy még pár másodperc és rákvörös leszek, így inkább lesütöttem a tekintetem. Bár a pillantását még mindig a bőrömön éreztem. Mintha a tekintete lyukat égetne belém. – Khm – köszörülte meg ismét a torkát. – Gyönyörűek vagytok – mosolyodott el.
-Köszönjük – pukedlizett egyet vigyorogva Ashley. – Gyertek! Le fogjuk késni a bulit. A végén még Kel is előbb megérkezik, mint mi – szörnyülködött, miközben mindkettőnket kézen ragadott és maga után kezdett húzni.
Mind beszálltunk a liftbe. Peter-rel összemosolyogtunk, ahogy Ashley türelmetlenül dobolni kezdett a lábával a lift padlóján.
-Nem ér nevetni – bokszolt Peter vállába, mikor az felkuncogott. – Nagyrészt én rendeztem a bulit. Hogy nézne már ki, ha pont én késnék? – szörnyülködött.
-Ash, nyugi – szorítottam meg a vállát. – A buli csak öt perc múlva kezdődik. Addigra leérünk.
-Végre! – lőtt ki a liftből, amint kinyílott az ajtaja. Azonnal a bár felé vette az irányt.
-Hogy tud így pörögni egész nap? – sóhajtottam nevetve. – Az egész délutánt végigvásárolta velünk és még mindig van ehhez ereje.
-Láttad már Nikkit? – vonta fel Peter nevetve a szemöldökét. – Nem sokban különbözik Ashley-től.
Megtorpantam, ahogy beléptem Peter előtt az ajtón, így ő majdnem nekem ütközött, de szinte észre sem vettem.
-Mi történt itt? – mértem végig a helyiségen csodálkozva.
Az asztalokon mindenhol különféle színű terítők voltak, rajtuk pezsgős poharakkal és ennivalóval. Mindegyik közepén egy-egy csokor lufi lógott. A falak mentén színes szalagok futottak végig. Nagyszerűen nézett ki.
-A lányok beindultak – válaszolt nevetve a kérdésemre.
-Igen, azt látom – néztem körbe újra. Közben megakadt a szemem Kris-en és Robon. Utóbbi a bárpultnál ült, kezében egy sörrel, míg Kristen mellette állt egy igencsak kivágott fölsőben és egy miniszoknyában. – Hát ilyen nincs! – mérgelődtem. Peter követte a pillantásomat és láttam, hogy őt is bosszantja a dolog.
-Nyugi, Liz! Rob tudja, hogy mit csinál.
-Valóban? Akkor is, ha már a sokadig kört kéri a pultnál? – vontam fel a szemöldököm. – Tudod, az alkohol elég jól feledteti a rossz dolgokat.
Hirtelen bevillant egy emlékkép. Peter és én az erkélyen álltunk, a korlát közöttünk, de cseppet sem zavart minket. Orromban éreztem azt az átható alkoholszagot, ami akkor belőle áradt.
-Majd figyelek rá – biztosított, ami kicsit megnyugtatott.
Petert nem úgy ismertem, mint aki a bulikon holt részegre issza le magát és utána semmire sem emlékszik. Jó, persze, a múltkori más volt. Akkor teljesen maga alatt volt. Azt hiszem, érthetően elmagyaráztam neki akkor, hogy az alkohol csak pillanatnyi boldogság.
-Köszi – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. – Majd néha én is ránézek. De ne engedjetek neki ennyi piát – húztam el a szám.
-Nem engedjük, hogy hülyeséget csináljon – mosolyogott rám bíztatóan. – Én most megyek… Kel nemsokára itt lesz – sietett el Jackson irányába.
Még néztem egy kicsit távolodó alakját, majd a pillantásom ismét Robra tévedt. Láttam, hogy éppen telefonon beszél valakivel, míg Kris karba font kezekkel, durcásan ült a széken. Legnagyobb meglepetésemre Rob mosolygott. Akkor biztosan Alice, vagy valamelyik családtagja hívta. Hirtelen pattant föl a székről, majd megfordulva végignézett a termen. Végül a tekintete megállapodott rajtam, majd miután hátrafordult Kristen-hez egy bocsánatkérésre, elindult felém. Arcán egy letörölhetetlen mosoly jelent meg.
-Liz! – Legnagyobb meglepetésemre átkarolta a derekamat és megpörgetett a levegőben. Zavartan próbáltam lefejteni magamról a karjait, de miután megszólalt, felhagytam ezzel a próbálkozással. – Alice jól van. Ismét tud mozogni – ujjongott.
Közben visszaállított a talpamra egy hatalmas vigyorral az arcán.
-Micsoda? – csodálkoztam mosolyogva.
-Újra tud mozogni, már egy rövid sétát is tett segítséggel. És képzeld, még nevetett is – újságolta vidáman.
Öröm volt ránézni Robra. A szemei csillogtak a boldogságtól, miközben beszélt.
-Ez nagyszerű! – vidultam fel én is.
-Rob, gyere! – szólt oda hozzánk Jackson. – Még át kell beszélnünk pár dolgot a zenével kapcsolatban.
-Megyek! – kiáltott vissza. – Ne haragudj! – mosolygott rám, majd elviharzott.
Elindultam Nikki és Rachelle felé, de Kris megállított.
-Mi a bajod velem? – a kérdés szinte arcul csapott. A hangja rideg volt.
-Kris… - lepődtem meg a hirtelen kérdésen. – Nincs veled semmi bajom – ráztam meg a fejem. – Csak nem tetszik, ahogyan egyfolytában Rob körül legyeskedsz, mióta Alice kórházban van.
Úgy gondoltam, hogy jobb, ha tud róla, mennyire feltűnő az, amit csinál.
-És neked mi közöd van ehhez? – kérdezte gúnyosan.
-Alicet már kicsi kora óta ismerem – válaszoltam. – De nem fogok ezen összeveszni most veled – fordultam vissza az eredeti irányba. – Csak ne csodálkozz, ha pofára esel – néztem még hátra rá.
Annyira nem értettem őt. Miért akar tönkretenni egy kapcsolatot. Még olyan fiatal. Nem kell azon aggódnia, hogy esetleg egyedül marad. Ráadásul kedves, szép és okos lány, csak meg kell ismerni őt. Százával rajonganak érte a fiúk. Miért pont Rob kell neki?
-Mi volt ez az előbbi két jelenet? – vonta fel a szemöldökét Nikki.
-Tessék? – néztem rá zavartan. Nem igazán fogtam fel, hogy mire értette.
-Hát először Rob repülési kísérlete – kuncogott -, majd Kris gyilkos pillantása – vonta össze a szemöldökét.
-Ó, igen… Rob az előbb beszélt Alice-szel – mosolyogtam. – Újra tud mozogni és már egy rövid sétát is tett, persze csak segítséggel. Rob pedig engem látott meg először – nevettem.
-Jaj, de jó! – sóhajtott Nikki. – Talán most végre minden rendbe jön. Rob szinte már depressziós volt az utóbbi napokban.
-És Kris? – vonta föl a szemöldökét Rachelle.
-Csak megkérdezte, hogy mi a bajom vele – vontam meg a vállam. Semmi kedvem nem volt bővebben kifejteni a ’beszélgetésünket’.
-Egy perc, és megérkezik Kellan! – ugrált mellénk Ashley. – Mindenki készüljön fel! – utasította a társaságot.
Kellan egy perc elteltével tényleg belépett az ajtón, mire a zene azonnal megkezdődött. Csak most vettem észre, hogy Rob is a ’színpadon’ van. Meglepetten pislogtam felé. Nem is tudtam, hogy gitározik. Tekintetem visszatért Kelre, hiszen most ő volt az ünnepelt.
Az ajándékosztás után megkezdődött a buli. A zene egyre hangosabb lett. A hangszóróból dübörgő zene jött. Nem is értem, miért akarnak holnap bulizni menni a lányok. Nem lesz elég nekik a mai éjszaka?
-Liz! – érintette meg valaki a vállamat, mire megfordultam. Láttam, hogy Peter beszél, de a zenétől nem értettem, hogy mit mond.
Intettem neki, hogy jöjjön, mire ő követett egészen az ajtóig.
-Bocsi, de semmit sem hallottam abból, amit mondtál. – Még most is hangosabban kellett beszélnem az átlagnál.
-Csak azt kérdeztem, hogy láttad-e Robot – mosolygott.
-Igen – bólintottam. – Hallottad, hogy mi történt?
-Még láttam is – nevetett. – Vicces volt, ahogy megpörgetett téged a levegőben. Látnod kellett volna magadat – kuncogott. – Na, gyere! Rob most már rendben lesz. Menjünk mi is táncolni – nyújtotta felém a kezét, amit én gondolkodás nélkül el is fogadtam. Akkor még nem gondoltam, hogy mivel fog járni ez a döntésem.
Peter magával húzott a táncolók közé, majd pördített rajtam egyet. Mindketten táncolni kezdtünk, bár én az elején jóformán csak csodáltam, ahogyan mozog. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól tud táncolni.
Perceken belül feltűntek mellettünk a többiek is.
-Hogy hagyhattatok minket ki ebből? – kérdezte Ashley, túlkiabálva a zenét, de még így is oda kellett figyelnem, hogy megértsem.
Már másfél órája táncolhattunk, mikor én kissé zihálva kiváltam a tömegből. Leültem egy székre és onnan figyeltem tovább a többieket. Nem bírtam már tovább táncolni. Szükségem volt egy kis pihenőre.
Az este további része nagyjából eseménymentesen telt. Volt egy kisebb bunyó Rob egyik barátja és kel között, de ez amolyan haveri összecsapás volt. Csak szórakoztak. Állítólag fogadtak valamiben és ezért kellett a bunyó.
Fáradtan mentem föl a szobámba, majd szinte beestem az ágyamba. Egészen a buli végéig ott maradtunk, ráadásul még rendbe is kellett raknunk kicsit a helyet, hogy másnap reggelre, úgy ahogy elfogadható legyen.
Eltűntek az ép és törött poharak is az asztalokról és földről, a még megmaradt – mert jó néhányból a stáb ’felnőttesebb’ tagjai kiszívták a héliumot - lufikat összegyűjtöttük és nevetve odaadtuk Kellan-nak, hogy vigye föl a szobájába emlékként. Az üres üvegek a kukába kerültek.
Hajnali ötkor már tisztaság uralkodott a helyiségben. Egyedül Kel nem takarított, mert ő most ’felmentést’ kapott, hiszen ő volt az ünnepelt, de mi többiek mind besegítettünk valamiben.
Mindenki hulla fáradtan – nagyrészünk részegen – kullogott föl a szobájába. Örültem, hogy nem ittam sokat. Nem akartam az egész vasárnapot ágyban tölteni a fejfájás miatt. Fölérve a szobámba, szinte beleestem az ágyamba. Úgy ruhástul, ahogy voltam. Csak a cipőt rúgtam le a lábamról. Hamar elnyomott az álom és a fáradtság miatt most szerencsére nem kínoztak rémálmok.
Reggel – pontosabban kora délután – ásítozva keltem ki az ágyból. Ha estére jól akarok kinézni – azaz Ashley akarja, hogy tökéletesen fessen mindenki -, akkor ideje kezelésbe vennem magamat.
Azonnal a fürdőbe mentem, hogy először lezuhanyozzak. Egy kis időre beálltam a hideg víz alá, majd mikor már kellőképpen ébernek éreztem magam, megnyitottam a meleg vizet. Majdnem egy óráig álltam a forró vízsugár alatt, mikor végül úgy döntöttem, hogy elég lesz.
A hajam vizesen tapadt a hátamra, ezért egy törölközőt ráterítettem, majd átdörgöltem vele. Magam köré csavartam egy másikat és átmentem a szobába.
Éppen a szekrényem előtt álltam, hogy fölöltözzek, mikor kopogtattak az ajtón. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, így gyanútlanul nyitottam ki a zárat. Csak közben jutott eszembe, hogy szinte nincsen rajtam semmi sem, így csak egy kis résen néztem ki.
-Szia! – mosolygott Peter. – Zavarok?
-Khm… egy… egy kicsit – dadogtam zavartan. – Most fürödtem… Egy pillanat, mindjárt… mindjárt felöltözök. – Éreztem, hogy arcomba vér tódul.
-Oh, bocsi, persze – sütötte le a tekintetét. Nem értettem ezt a reakcióját. Végül is, nem látott semmit sem.
Becsuktam az ajtót, majd visszarohantam a szekrényhez. Gyorsan elővettem egy farmert és egy blúzt, majd felöltöztem. Az ágyamat gyorsan rendbe raktam, majd visszasiettem az ajtóhoz és szélesre tártam Peter előtt.
-Gyere csak! Ne haragudj, de pár perce jöttem ki a fürdőből – szabadkoztam rögtön.
-Semmi gond – mosolygott, miközben kinyúlt az arcom felé és a helyére igazított egy vizes tincset. – Így máris jobb – kuncogott.
-Köszi – motyogtam zavartan. – Miért jöttél? – tereltem el gyorsan a témát.
-A többiek még alszanak, Rob bent van Alice-nél a kórházban, így csak te maradtál.
-Mire is? – vontam fel a szemöldököm.
-Ja, persze – nevetett. – Ebédelni indultam éppen. Velem tartasz?
-Ha megvárod, amíg elkészülök, akkor igen – válaszoltam.
-Csak nyugodtam – intett a fürdő felé mosolyogva.
Bosszankodtam egy sort a hajam miatt. Ilyenkor átkozom, hogy olyan vastag szálú, hogy húsz percbe telik, amíg megszárítom. Egy halk káromkodás után még gyorsan átfésültem a hajamat, majd átmentem a szobába.
-Mehetünk – tettem el a mobilom a zsebembe.
Peter mosolyogva fölállt a kanapéról, ahol eddig ült, majd velem együtt kiment a szobából.
A délután további része eseménytelenül telt. A lányokkal felváltva ingáztunk a szobák között, hogy mindannyiunk időben elkészüljön. Este nyolcra végeztünk is és mind az öten elégedetten léptünk ki a szálloda ajtaján. Mint kiderült, a fiúk csak később jönnek utánunk. Peter-nek és Kellan-nak ma délután volt kondija, ezért a többiek megvárták őket.
Mind az öten Ash kocsijával mentünk. Egész úton a ruhámat igazgattam. Nem értettem, miért számít most annyira, hogy jól nézzek ki benne.
Perceken belül megérkeztünk a szórakozóhely elé. Ashley vidáman pattant ki a volán mögül, mi pedig követtük őt a többiekkel.
-Majd a későbbi időpontokban egyre többen lesznek, úgyhogy addig használjátok ki a szabad teret – tájékoztatott minket Ashley. – Gyertek! – intett, hogy kövessük, majd elindult a bejárat felé. – Szia, Mary! – köszönt oda a pultnál álló lánynak, aki mosolyogva intett egyet felénk.
Tényleg nem voltak még bent sokan. Úgy körülbelül tíz-tizenöt ember táncolhatott éppen a parketten, pedig a tér egyáltalán nem volt szűkös. Sőt!
Mivel nem akartam már az elején kifáradni, így inkább leültem a pulthoz. A többiek persze rögtön táncolni mentek, de nem zavart. Jól elvoltam egyedül is. Elbeszélgettem kicsit Mary-vel, aki rá is kérdezett, hogy miért nem tartottam a többiekkel.
Éppen válaszolni akartam neki, mikor a vállam felett a hátam mögé pillantott. Gondoltam, áll valaki mögöttem. Azt hittem, hogy valamelyik fiú lesz az, mert már ideje volt megérkezniük, de mikor hátrafordultam, nem azzal találtam szemben magam, mint akire számítottam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)