26. fejezet - A segítség

Sziasztok!

Ugyan kicsit később, mint ahogyan először ígértem, de itt a teljes 26. fejezet:) Hozzáfűzni valóm nincs sok, csak annyi, hogy valamiért most egészen jó kedvemben vagyok, így javítottam egy kicsit a helyzeten:D Remélem tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) Komikat kérek!!:D

Puszi


Elizabeth szemszöge

Hosszú percekig csak ültem az ágyamon. Teljesen egyedül voltam. A többieket visszaküldtem a szobájukba, hogy aludjanak. Nem akartam, hogy miattam felborítsák a megszokott dolgaikat. Elvoltam én egyedül is…
Egész testemben reszkettem. Egyszerűen képtelen voltam egy helyben megülni. Folyamatosan a hátam mögé tekintgettem az erkélyajtóra, holott tudtam, hogy jól bezártam, amint elmentek a többiek. Mégis féltem. Hiszen őt már semmi sem állíthatná meg. Egy üvegajtó kevés lenne hozzá. Ha már késsel fenyegetőzik, ez már meg sem kottyanna neki.
Összerezzentem, ahogy meghallottam a kopogást az ajtón. Kopp, kopp, kopp. Három ütemes koppanás. Hátrébb kúsztam az ágyon, majd magamra húztam a takarót. Nem mertem kinyitni az ajtót. Persze tudtam, hogy a szállodában is tud már mindenki a történtekről, legalábbis a személyzet biztosan és nem engednék be ide Markot, mégsem volt bennem annyi bátorság, hogy fölálljak és elmenjek az ajtóig.
-Liz, minden rendben? – hallottam meg Peter hangját átszűrődni az ajtón.
Azonnal fölugrottam az ágyról és az ajtóhoz rohantam, majd kinyitottam.
-Peter… - suttogtam elfúló hangon.
-Jó ég, Liz! Hiszen te reszketsz! – lépett beljebb, majd egy szó nélkül magához ölelt. Karjaimat azonnal átfontam a dereka körül, miközben ő egyfolytában a hátamat és a hajamat simogatta. – Csssh – próbált csitítgatni. – Hová lettek a lányok? – kérdezte, mikor már jó pár perce így álltunk ott az ajtóban és a reszketésem is kezdett alább hagyni.
-Visszaküldtem őket a szobájukba – motyogtam a mellkasába.
-De hát miért? – döbbent meg.
-Nem akartam, hogy mind csak velem foglalkozzanak – suttogtam alig hallhatóan.
-Hát pedig, akár szeretnéd, akár nem, én most itt maradok nálad – húzódott el tőlem, majd a hátamra simítva a kezét, elkezdett beljebb tolni a szobába.
-De Peter… - kezdtem volna tiltakozni, ám ő befogta a számat.
-Semmi „De Peter”! – nézett rám szigorúan. – Nem is értem, a többiek hogy hagyhattak egyedül téged ilyen állapotban – csóválta meg a fejét. – Most szépen bemész a fürdőbe és veszel egy jó forró fürdőt – mutatott a helyiség irányába.
-Rendben – sóhajtottam, majd elindultam az ajtó felé. – Köszönöm – néztem még vissza rá hálásan, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Szinte undorodva néztem bele a tükörbe. Mark érintését még most is magamon éreztem, ami egyáltalán nem javított a helyzeten. Remegő kezekkel hámoztam ki magam a ruhámból, vigyázva közben, nehogy elszakítsam. Bár kétlem, hogy a mai este után még egyszer föl fogom venni még ezt a darabot. Talán igaza volt Peternek, túlságosan is kihívó volt ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű buliba fölvegyem. Főleg úgy, hogy ilyen sokan mentünk és nem tud mindenki mindenkire figyelni. Bár, mikor beléptem arra a szórakozóhelyre, nem éppen a zsúfolt szó jutott először eszembe róla. Aztán, ahogy elkezdődött az éjszaka, egyre többen lettek. Arról viszont fogalmam sincs, hogy Mark követett-e minket oda és már akkor is ugyanez volt a szándéka, mikor Peternek még azelőtt sikerült odaérni, mielőtt eldurvult volna a helyzet, vagy teljesen véletlen „találkozás” volt és csak kellett neki valaki, akin le tudja vezetni a feszültséget, és akit okolhat Luca kórházba kerüléséért.
Hosszan áztattam magam a meleg vízben, mire végre már csaknem teljesen megtisztultnak éreztem magam. Lassan kiszálltam a vízből, majd magam köré csavartam egy törölközőt. Csak ekkor jutott eszembe, hogy ruhát nem hoztam magammal. Tanácstalanul álltam az ajtó előtt, hátha eszembe jut valami megoldás a dologra. Hiszen Peter elé nem mehetek ki csupán egy törölközőben. Már csak azért sem, mert akkor biztos, hogy pillanatokon belül rákvörös lenne az arcom. Hirtelen jutott eszembe a megoldás. Nem is értettem, hogy nem vettem észre előbb. Az ajtóra - mellesleg pont szemben velem - föl volt akasztva a köpenyem. Gyorsan lekaptam onnan, majd felvettem és gondosan összekötöttem elől. Egy mély lélegzet után végül kiléptem a szobába. Elindultam a szekrényem felé, hogy elővegyek pár ruhát. Közben végig magamon éreztem Peter aggódó tekintetét. Ez az érzés csak akkor szűnt meg, mikor a fürdőajtó ismét becsukódott mögöttem. Lassan fölöltöztem, majd leültem a kád szélére. Fogalmam sem volt róla, miért nem megyek vissza. Hiszen ott vár rám Peter a másik szobában. Önként jött át hozzám, hogy segítsen feldolgozni ezt az egészet és, hogy megnyugtasson. Mégis féltem kimenni. Nem akartam, hogy gyengének lásson engem, holott tudtam, ez egy teljesen természetes reakció. Ha bárki mással történt volna ilyen, valószínűleg abból is hasonló reakciót váltott volna ki. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy visszatartsam az ismét feltörni készülő zokogásomat. Nem akartam sírni. Vissza akartam fogni. Nem látszhatok gyengének. Csak néztem magam elé. Az is csak foszlányokban jutott el a tudatomig, hogy valaki a nevemen szólít. Az ajtó nyitódása térített csak teljesen magamhoz a kábulatból.
-Liz, jól vagy? – sietett oda hozzám Peter. Letérdelt elém, majd megfogta a térdeimen pihenő kezeimet, és lágyan megszorította őket. – Ne sírj! – húzta végig gyengéden az egyik kézfejét az arcomon, minek hatására lehunytam a szemeimet, így egy újabb kövér könnycsepp gördült le egészen az államig, majd onnan lecsöppent az összekulcsolódott kezeinkre. – Most már nem lesz semmi baj – próbált megnyugtatni. – Már nem bánthat téged.
Lassan fölállt mellőlem, de még mielőtt megijedhettem volna, hogy most elmegy és magamra hagy, egyik kezével megtámasztotta a hátamat, a másikat pedig becsúsztatta a két térdem alá és a karjaiba emelt. Már épp szólni akartam, hogy túlságosan nehéz leszek neki, de ő könnyedén elindult velem, át a szobába. Mikor beért, csak leültetett az ágyra, majd ő is elhelyezkedett mellettem, és ismét megfogta a kezemet.
-Figyelj, Liz! – emelte föl kissé az államat. – Most már nem kell félned – nézett mélyen a szemembe. – Mark most már nem tud bántani téged. Figyelni fogunk, és ha a rendőröknek sikerül elkapniuk őt, hosszú börtönbüntetés vár rá. De addig is én… mi… itt vagyunk. Nincs mitől félned. Ha stresszelsz, azzal csak ártasz magadnak. Próbálj meg megnyugodni és tudom, hogy nekem könnyű ezt mondani, de… túllépni a történteken és csak a jövőre koncentrálni.
Rövid gondolkodás után átkarolta a derekamat és ismét magához húzott.

Peter szemszöge

Hosszú percekig csak szorítottam magamhoz apró testét. Annyira védtelennek tűnt így összetörve. Aztán egyszer csak megmozdult. Lassan fölemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
-Neked sem könnyű – motyogta halkan.
-Tessék? – kérdeztem csodálkozva. Nem értettem, mire érti ezt.
-Neked sem könnyű túllépni a történteken – magyarázta halkan. – Hiszen Mark…
Mutatóujjamat a szájára téve hallgattattam el.
-Markra én már közel sem úgy tekintek, mint egykori legjobb barátomra – próbáltam neki elmagyarázni a helyzetet. – Mióta kiderültek róla ezek a dolgok, teljesen átértékeltem a vele kötött kapcsolatomat. Hirtelen világossá vált, hogy mit miért csinált akkoriban azért, hogy nekik jobb legyen. Nem mondom, hogy nem lepett meg, mert arra nem számítottam, hogy ilyen szinten kiborul, és ennyire szörnyű döntést hoz, de valamilyen szinten várható volt.
-Ez akkor sem lehet olyan egyszerű neked – rázta meg makacsul a fejét.
-Most az a lényeg, hogy te rendbe gyere… lelkileg… Én jól vagyok – biztosítottam komolyan. – Te viszont közel sem – csóváltam meg a fejem. – Pihenésre van szükséged, úgyhogy kérlek, próbálj meg elaludni. Késő van már – simítottam végig a hátán.
-Visszamész a szobádba? – nézett föl rám. Szemeiben félelem csillant.
-Ha szeretnéd, itt maradok – mosolyodtam el halványan.
-Én… nem akarok problémát okozni… - tétovázott.
-Ugyan! – legyintettem. – Ha attól biztonságban érzed magad, szívesen itt maradok – nyugtattam meg.
Reméltem, hogy megengedi, hogy itt maradjak nála. Én is jobban éreztem magam a tudattól, hogy nincsen egyedül és reszket álmatlanul az ágyában.
-Köszönöm – motyogta hálásan. Mosolyogva fölálltam mellőle az ágyról, de ő megfogta a kezemet. – Várj! Hol fogsz aludni?
-Elleszek a kanapén – mondtam egyszerűen, megvonva a vállam.
-Dehogy fogsz a kanapén aludni! – hangjából halvány felháborodás hallatszott ki.
-Csak aludj, Liz – simítottam két kezemet a vállaira és lenyomtam őt az ágyra. – Próbálj meg megnyugodni, hogy kipihend magad holnapra. – Jó éjt! – simogattam még meg az arcát, majd leoltottam a lámpákat, eldőltem a kanapén, és magamra húztam a plédet. Ezek után csak vártam. Vártam, hogy Liz légzése egyenletessé váljon, és én is elaludhassak.

Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Még jó, hogy tegnap este lehalkítottam, mert különben Liz fölébredt volna rá. Álmosan pillantottam rá a kijelzőre, majd felálltam a kanapéról és átmentem a fürdőbe, becsukva magam mögött az ajtót.
-Szia Jennie, mondjad – szóltam bele egy ásítás után.
-Aludtál még? – csodálkozott.
-Hosszú napunk volt tegnap… de nem érdekes. Mit szeretnél?
Nem értettem, Jennie hívása miért nem bosszantott föl. Pedig haragudnom kéne rá és érzem is, hogy még mindig bánt az, amit csinált, de az álmosság most elnyomta ezt az érzést.
-Mark hívott hajnalban… - kezdett bele lassan, mire nekem azonnal fölpattantak a szemhéjaim.
-Micsoda?
-Elmondta, hogy mit csinált és a segítségemet kérte – tétovázott.
-Akkor most miért hívtál? – morgolódtam.
-Mert tudom, hogy téged hibáztat amiatt, hogy Luca kórházba került, pedig te tényleg nem tehetsz róla. Ráadásul az, amit csinált éjszaka… - harapta el a mondat végét.
-Ezt úgy érted, hogy…
-Hogy tudom, hol van most, de nem tudom őt felhívni, mert a mobilját valamelyik szemetesbe dobta még itt Vancouverben. Csak ő tud engem elérni.
-Te most komolyan segíteni akarsz nekünk? – csodálkoztam.
-Mark teljesen megváltozott, mióta lezajlott közöttünk a válás – suttogta szomorúan. – Alig volt velünk, Lucával nem foglalkozott szinte semmit sem. Viszont mikor fölhívtam, remélve, hogy talán ez észhez téríti kicsit, hogy elmondjam neki, Luca kórházba került és, hogy mi miatt, teljesen kiakadt és őrjöngeni kezdett. Azt mondta, ne várjam haza már aznap estére. Én akkor úgy gondoltam, hogy csak megint bulizni megy, levezetni kicsit a feszültséget, de mikor fölhívott, hogy Vancouverben van és, hogy mit csinált… - akadt el a végére.
-Nyugodj meg, Jennie. Ha igazat mondott neked és te el tudod hozzá vezetni a rendőröket, akkor…
-De mi van, ha ettől csak még jobban bedühödik? – vált hisztérikussá a hangja. – Ha a rendőrök mégsem tudják elkapni, és valakinek baja esik? Nem tudod, mi mindenre képes, ha felmérgesítik – suttogta elhalóan.
-Bántott téged? – vontam össze a szemöldököm, holott tudtam, hogy úgysem látja, de ez ösztönös reakció volt.
-Előfordult párszor, hogy kezet emelt rám, de semmi több – magyarázkodott gyorsan.
-Hogy mi? Jennie, miért nem szóltál valakinek? De egyáltalán miért?
-Mérges volt rám, amiért nem mondtam el neki korábban, hogy Luca az ő lánya – szipogott halkan. – Úgy gondolta, ha már kiskora óta úgy nevelem, hogy tisztában van vele, ki az igazi apja, akkor ez a baleset nem történik meg – zokogott. – Kettőnket hibáztat a dolog miatt, pedig csak is ő tehet arról, hogy nem foglalkozott vele, mióta kiderült az igazság.
-Ugye tudod, hogy egy bizonyos szintig még igaza van? – kérdeztem óvatosan.
-Persze, de emiatt nem szabadna ilyen meggondolatlan dolgokat tennie.
-Ugye azért Lucának nem lett nagyobb baja? – kérdeztem, kissé félve a választól. Mégiscsak én neveltem föl őt. Természetes, hogy még mindig a lányomként tekintek rá, bármennyire is rosszul leszek a tudattól, hogy igazából viszont Mark az apja.
-Nem – hangja megkönnyebbülten csengett. – Csak eltörött két bordája meg a bal karja megrepedt és egy enyhe agyrázkódást kapott, úgyhogy már csak megfigyelés alatt tartják bent a kórházban – fújta ki a levegőt. – Mindjárt be is megyek hozzá, csak előbb szólni akartam Mark miatt.
-Rendben, és köszönjük – mondtam hálásan. – Még ma fölhívom a rendőröket és megadom nekik a te számodat is, hogy el tudjanak téged érni, rendben?
-Igen. – Szinte láttam magam előtt, ahogy bólint egyet.
-Egyenlőre maradj Londonban, nehogy Mark gyanút fogjon. Ha most ide utazol, biztosan rájönne, hogy segítesz nekünk.
-Oké, maradok, ahol vagyok.
-Ha esetleg hazamenne és hosszútávon ott is akarna maradni, amit amúgy kétlek, de ha mégis így lenne, a lehető leghamarabb szólj nekem vagy a rendőrségnek.
-Rendben, megértettem.
-Oké, én most leteszem. Ha bármi van, nyugodtan hívjál és ne pánikolj! Szia!
-Szia, Peter! – köszönt el, majd kinyomta a telefonját.
Lassú léptekkel indultam vissza a szobába. Lehetetlen, hogy ilyen könnyen megoldódjon egy ennyire bonyolult ügy. Vigyáznunk kell, nehogy Mark gyanút fogjon, mielőtt még a nyomára bukkannánk.
Ahogy visszaértem a kanapéhoz, leültem rá, de már nem aludtam vissza. Nem is lett volna értelme, hiszen már majdnem dél volt. Csak arra kaptam föl a fejem, hogy Liz fölül az ágyában, ugyanis eddig én csak mereven néztem magam elé.
-Jó reggelt – álltam föl az eddigi helyemről. – Jobban vagy? – kérdeztem halkan, mosolyogva.
-Igen, sokkal – bólintott határozottan. – Köszönöm, hogy itt maradtál.
-Nincs mit – ráztam meg a fejem. – Egyébként az előbb hívott engem Jennie… - kezdtem bele. Bár azt nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Kérdőn nézett fel rám. – Valószínűleg tud nekünk segíteni, mert Mark fölhívta őt…
-Micsoda? – csodálkozott. – Tudja, hogy velem történt mindez? – kérdezte kétkedve.
Halványan elmosolyodtam.
-Szerintem pontosan tudja, de még ha nem is, a lényeg az, hogy segít nekünk. Tudja, hol van Mark, így könnyebb lesz elkapni – ültem le mellé az ágyra, majd kisöpörtem egy hajtincset az arcából. – Ne aggódj, most már hamarosan minden rendbe fog jönni – mosolyogtam rá, amit végre ő is viszonzott.