27. fejezet - A hívások

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejezetet:) Bocsánat, hogy itt is függővéggel zártam, de már eleve így terveztem és még jól is jött ki:) Folytatást még nem ígérem pontos időpontra, mert elég sok minden lesz nekem jövő héten:( De azért sietek vele, ahogyan csak tudok:) A kép, amit hoztam nem igazán kapcsolódik a fejezethez, csak gondoltam, megosztom veletek:D Remélem, tetszeni fog ez a fejezet is:) Jó olvasást hozzá!:) És az elmaradhatatlan: KOMIKAT!:D

Puszi



Peter szemszöge

Jennie telefonhívása után meglehetősen gyorsan teltek a napok. Ugyanúgy eljártunk forgatni, mert Liz nem volt hajlandó felhagyni egy kis időre sem a munkájával, én pedig megpróbáltam a lehető legtöbbet segíteni neki és odafigyelni rá. Mivel Markról még nem érkezett újabb hír, féltünk, hogy esetleg visszajön Vancouver-be. De szerencsére semmi nem történt. Már egy hét elmúlt az incidens óta és minden kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Jennie-vel napi rendszerességgel beszéltem telefonon, egyrészt, hogy őt is megnyugtassam, másrészt, mert érdekelt, hogy Mark nem telefonált-e újra.
Fáradtam ültem le a kávézóba, ahova néhányan kikapcsolódni mentünk el. Liz természetesen mellém ült, ahogy mindig. A többiek csak mosolyogtak ezen. Mint utólag kiderült, Nikki látott engem bemenni Liz szobájába, mikor vissza akart menni hozzá, hogy megnézze, jól van-e. Másnap reggel nem győztünk magyarázkodni nekik, hogy semmi sem történt. Persze így már számomra is világos volt, hogy eszük ágában sem volt egyedül hagyniuk Lizt. Most azonban nem foglalkoztam velük. Én pontosan tudtam, hogy azért van mindig a közelemben, mert mellettem érzi biztonságban magát, főleg addig, amíg Mark még szabadon mászkál. Meg is értettem őt, hiszen én védtem meg őt másodszorra is, és ő is jól tudja, hogy a lányok nem sokat érnének Markkal szemben.
-Rob hogyhogy nem jött el? – kérdezte Ash. – Megint bent van Alice-nél?
-Igen, már lehet, hogy ma este hazaengedik, úgyhogy bement hozzá, hogy majd hazahozza – mosolygott Nikki.
Ilyenkor tényleg olyan érzésem volt, mintha egy család lennénk. A kávézóban eltöltött időt végigbeszélgettük és nevetgéltük, sikeresen elterelve ezzel a rossz gondolatokat. Még Liz is önfeledt nevetésbe kezdett Kel egy-két poénján, ami engem is fellazított. Jó volt látni, hogy végre nem ül maga elé meredve, mint az utóbbi időben jó néhányszor.
Mikor már az utcákon sétálgattunk, akkor került csak újra szóba ez a Mark-ügy.
-Jennie-nek még azóta sincsenek új hírei? – kérdezte nagyot sóhajtva Nikki.
-Nincsenek – ráztam meg a fejem szomorúan. – Viszont holnapután ideutazik, hátha itt jobban a segítségünkre tud majd lenni.
-Mark nem fog gyanút fogni? – harapott az ajkába Liz.
-Nem hinném. Ha eddig nem ment haza, akkor most sem fog – biztosítottam.
-És…
-Akkor azt mondja neki, hogy a barátnőjénél van, és a leghamarabbi géppel utazik is vissza – vontam meg a vállam.
-Ennyire nem érdekel már? – lepődött meg Kellan.
-Az, hogy van egy egyszerű tervünk, még nem jelenti ezt – ráztam meg a fejem.
-És addig mi lesz Lucával? – tette fel a következő kérdést Liz.
-Természetesen őt is magával hozná – mondtam egyszerűen.
-Szerintem menjünk vissza a szállodába, mert eléggé beborult az idő – húzta el a száját Ash, elterelve ezzel a témát.
Mind rábólintottunk erre az ötletre, mert már tényleg lógott az eső lába. Mikor már csak nem messze voltunk a szállodától, el is kezdett cseperegni az eső, ezért kicsit fölgyorsítottuk a lépteinket. Azonban még mielőtt tető alá értünk volna, egy taxi fékezett le a bejárat előtt. Először nem nagyon foglalkoztunk vele, mert végül is ez mindennapi volt, de mikor megláttuk a vöröses, kócos hajat, mind megtorpantunk. Nem sokkal később Rob már teljes egészében kint volt a kocsiból, majd szinte rögtön el is tűnt derékig. Gyorsan mind bementünk a kis tető alá és ott vártuk meg őket. Alice egy grimasszal az arcán szállt ki a kocsiból. Láthatóan nagyon idegesítette, hogy Rob mindenben segíteni akart neki. Bosszankodva rázta le magáról Rob karjait, mikor az át akarta karolni.
-Rob, ha még egyszer hozzámérsz segítség céljából, és tényleg kitekerem a kezed – figyelmeztette, mire az említett megszeppenve rántotta el a kezeit és inkább megfogta a csomagokat. – Köszönöm – biccentett nagyot sóhajtva Alice, majd elindult a bejárat felé. Amint meglátott minket, hatalmas mosoly terült el az arcán. – Sziasztok! – köszönt ránk vidáman.
-Szia! – köszöntünk szinte egyszerre.
-Örülünk, hogy jól vagy már – ölelték őt végig sorban a lányok, majd mi fiúk is részesítettük őt egy-két szoros ölelésben, persze azért vigyázva rá.
-Hát még én – kuncogott. – El nem tudjátok képzelni milyen rossz, mikor másokra vagy utalva – borzongott meg. – Azt hiszem, most egy ideig kerülöm a kórházakat.
-Annak én is örülnék – sóhajtott Rob, de Alice egy szúrós pillantással elhallgattatta őt. Képzelem, mennyire az idegeire mehetett már a folytonos aggodalmaskodásával.
Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de végül visszafogtam magam. Nem fogom szegény Robot még jobban lesújtani. Végül teljesen fölöslegesnek bizonyult, hogy tartottam a számat, mert helyettem Kellan mondta ki a véleményét, ami mellesleg ugyanaz volt, mint az enyém.
-Papucs! – kiáltotta vigyorogva. – Hát öcsi, nem gondoltam volna, hogy ennyire el vagy nyomva – nevetett hangosan és a többiek sem fogták vissza magukat. Én csak elnézően csóváltam meg a fejem. Bármennyire is kikívánkozott belőlem a nevetés, nem tettem meg.

Este még átmentem egy fél órára Lizhez – az utóbbi napokban szinte mindig így tettem -, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele. Nem akartam, hogy megint olyan rosszul legyen, mint az első éjjel. A lányok szintén sokszor meglátogatták őt. Szegényt annyira felbosszantottuk az örökös aggódásunkkal, hogy egyik ilyen alkalommal szó szerint ránk csapta az ajtót. Így utólag visszagondolva, tényleg eléggé idegesítő lehetett. Pont, mint most Alice-nek.
A mai este azonban eseménytelennek ígérkezett. A vacsora után feljöttem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és magam elé húztam a laptopom. Szokásomhoz híven kilenckor elvettem a mobilom az éjjeliszekrényről és tárcsáztam Jennie számát. Párat kicsöngött, majd a vonal megszakadt. Nem értettem, miért nyomta ki, sosem tett még ilyet. Mindig már a második csörgés után fölvette. Aztán hirtelen hasított belém az érzés, hogy talán Mark mégis hazament. Talán arra számított, hogy egy hét után már nem fogják a lakásán keresni. Tényleg azt hitte, hogy Jennie segít neki? Ennyire bízna benne?
Megráztam a fejem. Miért gondolok rögtön a legrosszabbra? Talán csak más dolga van éppen és nem ér rá. Nem kell rögtön az ördögöt festeni a falra. Amint tud, biztosan visszahív majd.
Leültem az ágyra, ahonnan nem sokkal ezelőtt ijedtemben fölugrottam, majd hátra dőltem és lehunytam a szemeimet. Milyen érdekes… talán igaza van Kel-nek, és már tényleg nem érdekel annyira Jennie egészsége? De hát az lehetetlen, hiszen mégis csak hét évig volt a feleségem! Nem lehet, hogy ilyen könnyen túllépjek rajta!
Arcomat a tenyereimbe temetve vártam, hátha Jennie visszahív, de még egy fél óra elteltével is csak mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Újra, kissé félve tárcsáztam a számát. Most sokáig csörgött, ami talán még ijesztőbb volt, mintha kinyomta volna már a második után. A tárcsázás hangja hirtelen elhallgatott, mire elakadó lélegzettel vártam, hogy végre beleszóljon.
-Peter… - suttogta halkan a telefonba.
-Jennie! Mi történt? Valami baj van? – hadartam.
-Nem, baj az nincs… - tétovázott – de itt van Mark.
-Hogy micsoda? Hazament? De hát miért? – hüledeztem. Akaratlanul is gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Hogy az izgatottság miatt, amiért végre talán sikerülhet elkapnunk őt, vagy Jennie miatt, azt nem tudtam.
-Azt akarja, hogy én is menjek vele. Attól fél, kikotyogom, hogy merre tartózkodik éppen. Jaj, Peter, én annyira félek! – kezdett keserves zokogásba.
-Hé, Jennie, cssh! – próbáltam megnyugtatni. – A végén még Mark meghallja. Most is otthon van?
-Igen, de ő lent van a földszinten Luca-val. Nem akartam őket együtt, a felügyeletem nélkül lent hagyni, de muszáj volt elmondanom ezt neked.
-Figyelj, akkor a következőt tesszük… - kezdtem bele. – Te, miután befejeztük a beszélgetést, lemész hozzájuk és, ha Mark újra rákérdez, vagy szóba hozza a témát, mondj igent rá. Nem kell, hogy azt higgye, félsz tőle vagy titkolsz valamit. Én fölhívom majd a rendőrséget, akik intézkednek az ügyben. Megadom nekik a címeteket, hogy kiküldjék oda a londoni hatóságokat. Lucat próbáld meg valahova elrejteni, vagy ha ez nem megy, legyél egyfolytában mellette, de ne nagyon feltűnően. Értetted?
-Igen – suttogta.
-Akkor most leteszem, te pedig tedd azt, amit mondtam.
-Oké. Kérlek, siess! – azzal megszakította a hívást.
Azonnal a rendőrséget kezdtem tárcsázni. Türelmetlenül doboltam az éjjeliszekrény tetején az ujjaimmal, mígnem fölvették a telefont. Eléggé idegesítő volt a nő unott és álmos hangja, így mindent nyomatékosan és többször is elmondtam neki. Végül csak annyit mondott, hogy: „Majd intézkedik”, mire én köszönés nélkül kinyomtam a hívást. Szinte rögtön eszembe is jutott, hogy a rendőr, aki kijött az eset után, megadta Liznek a telefonszámát, hogy ha bármi baj van, nyugodtan hívja föl. Azonnal fölpattantam az ágyról és átsiettem Lizhez.
-Szia! – nyitott ajtót meglepetten. – Itt hagytál valamit?
-Nem – ráztam meg a fejem gyorsan. – Mark hazament. Kéne a mobilod. A rendőr száma – kezdtem el tőmondatokban beszélni.
-Mi? Ó… persze… - fordult meg hirtelen, majd már el is tűnt. Beléptem utána a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót. – Tessék – adta át nekem a mobilját, majd várakozóan nézett rám.
A név már ki volt keresve, így már csak hívnom kellett. Pár csörgés után föl is vették.
-Jó estét! Ryan Bisson-nal beszélek? – szóltam bele azonnal.
-Igen. Öhm… jó estét – köszönt zavartan ő is. – Miben segíthetek?
-Peter Facinelli vagyok – kezdtem bele. Még folytattam volna, de közbe vágott.
-Á, igen! Mr. Sloan-ról lenne szó? Esetleg van valami hír felőle? – kérdezte azonnal.
-Igen – bólogattam, bár tudtam, hogy úgysem látja. – Hazament a londoni lakásába. A volt feleségem, Jennie hívott föl pár perce.
-Értem. Máris értesítem az ottani hatóságokat.
-Egy pillanat… Van bent egy kislány is – tájékoztattam.
-Ne aggódjon, nem lesz baja – biztosított. – Szabad a címet?

Idegesen járkáltam fel-alá Liz szobájában. A felügyelő azt mondta, amint van valami hír Markkal kapcsolatban, ő azonnal hívni fog. Mivel csak Liz száma volt meg neki, egyszerűbb megoldásnak bizonyult, hogy majd őt hívja vissza, így én is nála maradtam.
-Peter, ülj le egy kicsit! – kapta el egyszer csak kezemet. – Nem lesz semmi baj – nyugtatgatott, miközben lehúzott maga mellé a kanapéra. – Én viszont elszédülök a folyamatos járkálásodtól.
-Ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően, de ő csak megrázta a fejét.
-Természetes, hogy aggódsz érte – mosolygott.
Behunyt szemmel hajtottam le a fejemet. Most erre mit mondhatnék? Mindenképpen hülyének nézne.
-Nagyon nagy szemétnek néznél engem, ha most azt mondanám, hogy nem Jennie miatt vagyok ideges? – vontam fel a szemöldököm kínosan nevetve.
-Tessék? – lepődött meg. – Hát akkor mi miatt?
-Sokkal inkább érdekel az, hogy Markot elkapják végre. Senkinek sincs nyugta tőle. És nagyon nem szeretném, hogy még egyszer olyan történjen, mint a múltkor – borzongtam meg.
-Kétlem, hogy megint engem nézne ki magának – rázta meg a fejét. – Már kétszer is kudarcot vallott… Talán még számít is rá, hogy most értem jobban aggódtok és ezért mást választ.

Liz szemszöge

Teljesen biztos voltam a szavaimban. Ha Mark bosszúból választott engem, akkor bárki más is jó lenne neki.
-Szerintem Marknak nem csak valaki kellett – mormogta maga elé. – Mindig is… - hirtelen megakadt és csak bámult maga elé, majd nem sokkal később aprót rázott a fején és kissé homályos szemekkel nézett fel rám. A tekintete annyira ismerős volt… Pont ugyanígy nézett rám azon az éjszakán is, mikor… Oh, te jó ég! …mikor megcsókolt.
-Mindig is mi? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még tovább kalandoztak volna a gondolataim. Biztosan rosszul emlékszem.
-Nem érdekes - rázta meg a fejét hevesen.
Ezután hosszúra nyúló csendbe burkolóztunk. Egyikünk sem akarta megtörni, pedig már kezdett eléggé kínos lenni ez a hosszú hallgatás. Mindketten kerültük a másik pillantását. Mikor én végre rászántam magam, hogy ránézzek, ő hirtelen elkapta a tekintetét. Nem nagyon értettem ezt a reakcióját.
A szemhéjaim kezdtek egyre nehezebbek lenni, és már alig tudtam nyitva tartani őket. Nem tudom, mikor nyomott el végül az álom, de legközelebb már csak a telefonom csörgésére tértem magamhoz. Kellett egy-két másodperc, amíg rájöttem, hogy honnan is jön a dallam. Megdörzsöltem a szemeimet, majd lassan kinyitottam őket. Az erős lámpafény miatt csak nehezen tudtam kivenni a körvonalakat. Csak ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen Peter mellkasán fekszem. Ő a kanapé végében ült, egyik lábát felhúzva, másikat lerakva a padlóra, míg én a mellkasának dőlve feküdtem. Mélyen szuszogott. Ezek szerint még nem ébredt föl a telefonra.
-Peter – simítottam végig a karján, miközben a másik kezemmel a mobilom után kutattam.
-Hm? – motyogta még félálomban.
-Peter, ébredj! – néztem rá a kijelzőre. A név láttán nagyot dobbant a szívem és a légzésem is kezdett felgyorsulni. Még pár másodperc és el fog hallgatni. Gyorsan föl kell ébresztenem őt. Én nem merem fölvenni. Nem bírnám elmondani neki, ha valami baj történt volna.
Lassan kinyitotta a szemeit majd, mint aki hirtelen észbe kapott, kivette a kezemből a telefont.
-Igen? – szólt bele álmos, mégis izgatott hangon.