46. fejezet - Az ígéret szép szó...

Sziasztok!


Itt is volnék az első születésnapi ajándékommal :) Mint azt már mondtam, képeket is hozok majd, ha minden jól megy, mert előre láthatóan kicsit könnyebb hetem lesz most :) Na, de visszatérve a fejezetre, most végre kiderül az a bizonyos múlt, amire már oly régóta vártatok és Peter reakciójára is fény derül ;) Annyit elárulok, hogy ez utóbbi nem fog szerintem nagyon meglepni titeket :D Nem is beszélek tovább... Jó olvasást a fejezethez! És ezúttal még nagyobb kíváncsisággal várom a véleményeiteket! ;)


Puszi

Peter szemszöge

Lassan teltek el a napjaim, amíg Liz a kórházban feküdt. Először még csak fel sem ülhetett, mert volt egy kis belső vérzése és nem lett volna jó, ha felszakad a heg. Három nap telt el addig, amíg az orvosa már megengedte neki, hogy kicsit mozogjon, de felkelnie még mindig nem volt szabad. Ezalatt az idő alatt én a nap majdnem huszonnégy órájában mellette ültem és beszélgettem vele. Csak akkor jöttem el az ágya mellől huzamosabb időre, amikor már mindketten nagyon fáradtak voltunk este. Így teltek a napok és én lassan már kezdtem attól félni, hogy Liz rövidesen meg fogja unni a társaságomat, de ezt azonnal cáfolta is tény, hogy amikor én megjelentem az ajtajában, mindig széles mosollyal fogadott. Egy nappal később, kilenc nap után végre kiengedtek engem a kórházból. Ugyanezen a napon kapta meg Liz a térdrögzítőjét, ami nagy előrehaladás volt az ő állapotában.

Mikor már a szállodai szobámban tölthettem az estéimet, sokkal nehezebben aludtam. Eddig megnyugtatott a tudat, hogy Liz csak pár szobával arrébb fekszik tőlem és nem eshet baja, de az agyam egyik leghátsó kis zugában tudtam, hogy ha bárki azt akarná, egy ügyes trükkel belopózhatna a szobájába. Próbáltam ezeket a gondolatokat jól kiűzni a fejemből, mielőtt még elaludtam.

Teltek múltak a napok és Liz egyre erősebb lett. Három nap múlva, amikor bementem hozzá, már talpon volt, éppen az egyik nővérbe kapaszkodva. Aznap közölte velem, hogy ha letelik a négy nap, és ő már ténylegesen sétálhat kicsit, menjek le vele a parkba, hogy végre beszélhessünk. Bár aggódtam amiatt, hogy esetleg még nincsen teljesen felkészülve rá, végül beleegyeztem.

A másnapom minden eddiginél hosszabban telt, mert újra vissza kellett mennem forgatni. Egész nap Liz járt a fejemben, amit a többiek is észrevehettek a sokszori elbambulásomból, de nem tették szóvá, csak mosolyogtak rajtam. Este még el kellett mennem a konditerembe, ahol azonban sikerült kikapcsolnom az agyamat, amikor pedig visszaértem a szállodába, már nagyon késő volt. Fáradtan dőltem be az ágyamba és nem sokkal később már aludtam is.

Az a négy nap, amit az orvos mondott, ezután már szinte elrepült a fejünk fölött. Amikor éppen nem forgattam, Liz-nél voltam és próbáltam a lehető legjobban feloldani közöttünk a hangulatot. Ennek köszönhetően a negyedik napra már én is úgy éreztem, hogy tényleg készen áll megosztani velem a múltját. Aznap később mentem be a kórházba, mert délelőtt még forgattam. Amint azonban lejárt az ebédidő, bekopogtam Liz szobájába. Ő az ágyon ült, egyik lábát lelógatva a szélén, a kezében pedig azt a könyvet tartotta, amit én még korábban átadtam neki.

- Szia – mosolygott rám, amint meglátott.

- Szia. – Beljebb léptem a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót. – Látom, megint nem sokat ettél – róttam meg őt a fejemet csóválva, ahogy megláttam a majdnem tele tálcát az éjjeliszekrényen.

- Csak még nem voltam éhes – vonta meg a vállát. – Majd eszek, ha visszajöttem. Ezektől a csupasz fehér falaktól úgysem jön meg az étvágyam.

- Biztosan ma akarsz lemenni? Nem kellene előbb egy próbasétát tenned, hogy biztosan bírni fogod-e? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Annyira határozottnak látszott, hogy úgy véltem, nem gondolhatott át minden kis részletet a mai nappal kapcsolatban.

- Teljesen jól vagyok – bizonygatta. – Ha nem hajlítom be jobban a térdemet, nem lesz gond. Márpedig a rögzítő nem hagyja… - mutatott le a lábára. – Segítesz felöltözni? – kérdezte hirtelen, kissé elpirulva.

- Persze – bólintottam rá. – Miben segítsek?

- Csak hozd ide a kabátomat és a köpenyemet a szekrényből – bökött a fejével a kétajtós beépített szekrény felé. – Ott vannak bent felakasztva.

Úgy tettem, ahogy kérte, majd a kivett ruhákat az ágyra terítettem.

- Segítsek felállni? – nyújtottam felé a kezemet, amit ő készségesen el is fogadott. Amikor már talpon volt, felsegítettem rá a köntösét, majd arra rá még a kabátját, hogy biztosan ne fázzon kint. Bár nem volt olyan hideg, azért a novemberi hűvösebb levegőtől már megbetegedhetett az ember.

- Lent a parkban van tolószék, úgyhogy azt nem kell vinni – szólt még mielőtt az említett tárgyhoz léptem volna.

- Ez esetben… – nyújtottam ki a karomat, amibe ő azonnal belekapaszkodott – indulhatunk.

Lassan sétáltunk el a folyosó végéig, ahol a lift volt. Közben minden egyes lépésére odafigyeltem, nehogy rosszul lépjen, de szerencsére minden zökkenőmentesen történt. Beszálltunk a liftbe, majd én megnyomtam a földszint gombját.

- Emlékszel még arra, amikor tavaly bent ragadtunk a liftben? – nézett fel rám kuncogva.

- Nem tudok nem emlékezni rá – nevettem én is. – Bár azért jól rám ijesztettél akkor a klausztrofóbiáddal – emlékeztem vissza az egy évvel ezelőtt történtekre.

- Neked meg a tenyeredet kellett összevarrni – csóválta meg a fejét, miközben megfordította a kézfejemet, hogy jobban szemügyre vehesse a heget.

- Az volt akkor a legkisebb gondom. Inkább azért aggódtam, nehogy elájulj nekem a liftben. Egyébként is… rajtad több vágás volt – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, miközben az ujjaimat leheletfinoman végighúztam az arccsontján. A szemeit egy pillanatra lehunyta, de ezúttal már nem remegett meg az érintésemre, ami újra mosolygásra késztetett.

A napok múltával ez is sokat változott. Minél jobban és gyorsabban gyógyult, annál határozottabb és magabiztosabb lett. Örültem, hogy ebben is a segítségére lehettem.

Ahogy leértünk a földszintre, azonnal a kijárat felé vettük az irányt. Liz már egész gyorsan tudott haladni a sérüléséhez képest, én mégis próbáltam lassítani a tempóján. Nem akartam, hogy amikor már végre ilyen szépen felépült, ismét valami baja legyen. Azt már ő sem tudná egykönnyen feldolgozni. Amint kiértünk a friss levegőre, Lisa mélyet lélegzett, amire az arcvonásai azonnal meg is keményedtek és fájdalmas fintorba rándultak.

- Liz – fordítottam magam felé az arcát ijedten.

- Semmi gond, csak a bordáim még nem egészen a régiek – fújta ki óvatosan a levegőt. – Mehetünk tovább, csak kissé váratlanul ért.

Amint tovább sétáltunk a kórház fala mentén, a tekintetemmel azonnal egy üres padot kezdtem keresni, amikor azonban végre megtaláltam és arra felé vezettem volna Lisa-t is, ő hozzám fordult.

- Nem akarsz még egy kicsit sétálni? – kérdezte.

- Csak ha bírod még – álltam meg egy pillanatra, mire ő is ugyanígy tett. – Szólj, ha már kezd fájni a lábad.

Tovább sétáltunk, de megszólalni vagy nem bírt, vagy nem tudott egyikünk sem. Ő közben egyszer sem nézett rám, amit inkább annak a ténynek tulajdonítottam, hogy most sokkal jobban odafigyel rá, hogy hova lép. A tekintetét végig a földre szegezte. Végül én nem bírtam tovább és megszólaltam.

- A szüleid tudják, hogy kórházban vagy? – kérdeztem kíváncsian. Lisa-t ismerve biztosan nem szólt nekik, de azért, ki tudja?

- Nem – rázta meg a fejét, zavartan az ajkába harapva. – Rögtön ide akartak volna utazni és… - hirtelen elharapta a mondat végét. Nem szólaltam meg. Vártam, hogy folytassa magától, vagy ha mégsem akarja, inkább visszanyelje a mondatát. Nem akartam pont most felzaklatni őt egy olyan témával, amiről nem szívesen beszél. Így is éppen elég nehéz beszélgetés előtt állunk. – A lényeg, hogy ő jobban ismer engem, mint saját magam. Nyáron úgy jött rá dolgokra rólam, hogy a múlt év nagy részét még el sem meséltem neki.

- De ha jól sejtem, nem csak emiatt nem szóltál nekik – jegyeztem meg felvont szemöldökkel, mire végre felnézett rám.

- Anya kezdettől fogva utálta Adam-et – mondta végül egy sóhaj után. – De ez már komolyabb téma – figyelmeztetett, mire én csak bólintottam és ezúttal ténylegesen elvezettem őt egy üres padhoz, amire aztán leültünk. – Szeretném, ha végighallgatnál, és nem szólnál közbe – nézett rám hezitálva. – Így is éppen elég nehéz lesz. – Ismételten csak bólintottam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd végre belekezdett, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam, hogy végre mindent megtudjak róla. – Az egész még tizenéves koromban kezdődött. Ha jól emlékszem, tizenhat voltam, amikor megismertem Adam-et. Nem sokáig kerülgettük egymást, hiszen kölcsönösen tetszettünk egymásnak. Az egyetlen gond az volt, mint azt már régebben meséltem is neked, hogy John nem nagyon engedte nekem a fiúzást. Így kénytelen voltam Adam-et titokban tartani előttük. Még a nővéremnek és a húgomnak sem szóltam róla. Megegyeztünk, hogy ő sem mondja el a szüleinek, mert ők biztosan nem értenék meg, hogy miért ódzkodok én ennyire John-tól. És mint azt a legtöbb ember tudhatja, a tiltott dolgok a legvonzóbbak. Adam-mel kénytelenek voltunk mindig titokban találkozni, ami sokkal szorosabbá kovácsolta a kapcsolatunkat. Már tizenhét voltam, amikor végül lefeküdtem vele. Ő volt nekem az első, de mindennél jobban szerettem őt és biztos voltam benne, hogy ő is engem. – Rossz volt hallani ezeket a szavakat az ő szájából, de próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy mindez már húsz éve volt. – Ezután, ha ez lehetséges volt, talán még jobban beleszerettem. Már fontolóra vettem azt is, hogy szólok a szüleimnek, hiszen Adam-et már John sem tudta volna elűzni mellőlem. De végül csak halasztgattam és halasztgattam, míg végül pár hónap után furcsa dolog történt velem. Nem is értettem, hogyan lehetséges, csak annyit tudtam, hogy ehhez én még túl fiatal vagyok. A napjaimat hányással kezdtem, amit azért már elég nehéz volt eltitkolnom anyáék elől. – Teljesen ledöbbentem és csak kikerekedett szemekkel bámultam Liz arcára. Nem voltam képes felfogni azt, amit mondott. – Emellett még az iskolában is sokszor rosszul lettem, ami már kezdett feltűnni a tanároknak is. Először még csak azt mondtam a szüleimnek, hogy biztosan valami vírus, így pár napot otthon töltöttem. Ekkor még Adam-nek sem szóltam arról, mennyire furcsán érzem magam mostanában. Ahogy azonban eltelt egy hét és én még mindig folyamatosan rosszul éreztem magam, az egyik nap, amikor anyáék még nem voltak otthon, elmentem az orvoshoz, aki végül igazolta is a gyanúmat. Terhes voltam – ejtette ki suttogva a szavakat, én pedig ha lehet, még jobban ledöbbentem. – Ugyan szedtem fogamzásgátlót, de az sem száz százalékos és az is előfordulhatott, hogy valamikor elfelejtettem bevenni. Akkor viszont képtelen voltam bármire is emlékezni, hogy mivel ronthattam el. Rögtön rohantam Adam-hez, hogy elmondjam neki. – A szemei a távolba meredtek. Látszott rajta, hogy gondolatban újra átéli azokat a napokat. – Először nagyon rosszul fogadta. Kiakadt és engem hibáztatott. Még azt az ötletet is felvetette, hogy el kéne vetetnem, de mivel erről én hallani sem akartam, nem erősködött tovább. Másnap eljött hozzám iskolaidőben és elmondta, hogy nagyon sajnálja, amiket előző nap a fejemhez vágott. Bocsánatot kért és ezután megegyeztünk, hogy most már elmondunk a szüleinknek mindent. Amikor anyáék hazaértek, mi a nappaliban ülve vártunk rájuk. Nagyon megdöbbentette őket a hír és mindketten kiakadtak. Napokig szóba sem álltak velem és legnagyobb döbbenetemre még anya is felhozta az abortusz lehetőségét. Adam-től persze rögtön eltiltottak és szobafogságra ítéltek. A harmadik napon azonban nem bírtam tovább. Lementem és odaálltam eléjük. Soha nem vesztem még ennyire össze az anyukámmal, de ez az egy is éppen elég volt. Kijelentettem, hogy elmegyek otthonról, majd összedobáltam a cuccaimat és elmentem Adam-hez. Az ő családját is eléggé felkavarták a hírek, de jobban fogadták, mint az én szüleim. Nem szívesen ugyan, de azért megengedték, hogy pár napig ott aludjak náluk. A sok zűr és titkolózás azonban nem maradt megtorolatlanul – sóhajtott és láttam, hogy végigfolyik az arcán egy könnycsepp. Legszívesebben végigsimítottam volna az arcán, hogy letöröljem onnan a nedvességet, de a sokk hatására még mindig képtelen voltam megmozdulni. – Annyit aggódtam és idegeskedtem, amennyit egy alig két hónapos magzat nem bír ki. Az egyik ott töltött reggel után kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Aztán este találkoztunk a barátainkkal és… megtörtént a baj. Iszonyatosan fájt és rögtön tudtam, hogy mi történt. Adam azonnal bevitt a kórházba. Megvizsgált pár orvos, majd kijelentették, hogy valóban… igaz a sejtésünk. – A kezemet ekkor mégis felemeltem és az övére simítottam. A szemeiből ekkor már megállíthatatlanul folytak a könnyek. – Adam először még csak szomorúnak látszott. Aztán, amikor hazafelé tartottunk a kórházból, egyszer csak nekem esett. A fejemhez vágta, hogy még csak arra sem vagyok képes, hogy egy kisbabát kihordjak. Azt mondta, túlságosan gyenge vagyok hozzá. Végül, már nem is tudom, hogyan jutottunk el addig, a pontos szavaira már nem is igazán emlékszem, de úgy felpofozott, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és a járdára zuhantam. Azelőtt egyszer sem emelt rám kezet és nem is értettem, hogy most hirtelen miért vált ilyen vadállattá. A keze ott ütött, ahol csak ért, én pedig kezdtem egyre inkább elveszíteni az eszméletemet. – A másik kezem ökölbe szorult a tényre, hogy nem most bántotta őt először ilyen brutálisan. Az ajkaimat össze kellett préselnem, nehogy valami olyat mondjak, amit később megbánnék, vagy esetleg megijeszteném vele Lisa-t. – Legvégül még belém rúgott párszor, majd otthagyott az utcán, több sebből vérezve, félájultam. Egy járókelő talált rám nem sokkal később. Mivel nem egy forgalmas környéken voltunk, hiába kiabált segítségért. Ő hívta ki a mentőket is. Napokig eszméletlenül feküdtem a kórházban, de csak a nyugtatók hatására. Amikor pedig felébredtem, teljesen egyedül voltam. Csak egy orvos járt be hozzám nap, mint nap, hogy megvizsgáljon. Az agyam mélyén tudtam, hogy a szüleim azért nem jönnek be, mert még mindig mérgesek és, miután elmentem otthonról, talán már nem is érdeklem őket, mégis abban reménykedtem, hogy egyik reggel arra ébredek, hogy anya ott ül az ágyam mellett. Mindent megtettem volna azért, hogy ez megtörténjen. Aztán hosszú vizsgálatok után az orvosok végül kimondták a végső diagnózist – hunyta le a szemeit, minek következtében újabb könnycseppek gördültek le a szemeiből. Gyengéden megszorítottam a kezét, ezzel próbálva erőt adni neki, de láthatóan ettől csak még inkább kétségbe esett. – Ahhoz képest, amekkora lelki traumát okoztak a történtek, a fizikai fájdalmaim elenyészőek voltak. És ezt már csak tetézte a tény, hogy Adam rúgásai által a méhem olyan mértékben sérült, hogy az orvosok azt mondták, ne is reménykedjek benne, hogy valaha is újra várandós lehetek – zokogott fel a végére, majd kezét kihúzva az enyém alól, az arca elé emelte.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyfelől irtózatosan mérges voltam és azt kívántam, bár jobban szétvertem volna Adam arcát, de tudtam, hogy erre már nem lesz lehetőségem. Másfelől pedig összeszorult a szívem, amiért Lisa-t ilyen állapotban kellett látnom. Eddig nem is sejtettem, hogy ennyire szörnyű és fájó múltja volt és lassan kezdtem megérteni, hogy miért nem mondta el ezt eddig nekem. Azt viszont még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a múltja melyik része miatt gondolta azt, hogy nem lenne hozzám való. Miért utasított vissza, ha semmi okom nincsen rá haragudni ezek után?

Kinyújtottam felé a kezemet, majd óvatosan átkarolva őt, magamhoz húztam. Addig nem akartam a kérdéseimmel lerohanni őt, amíg nem lesz egy kicsit jobban, ezért csak megnyugtatóan simogattam a hátát és a haját. Nem húzódott el tőlem, pedig féltem, hogy ez a szoros fizikai érintkezés már sok lesz neki, de jelen pillanatban biztosan ez lehetett a legkisebb gondja. Hosszú percekig csak így ültünk, miközben ő a kezével a kabátom anyagát szorongatta. Aztán egyszer csak elhúzódott tőlem és zavartan lehajtott fejjel kezdte el piszkálgatni a köntösének a szélét.

- Ne haragudj, amiért ennyire kiborultam – szólalt meg végül halkan, még mindig szipogva.

- Teljesen megértem a reakciódat – fogtam le a kezét, hogy a figyelmét magam felé irányítsam. – Csak egy valamit nem értek még…

Meglepetten nézett fel rám, kíváncsi tekintettel.

- Micsodát?

- Azt mondtad, amikor felébredtél, hogy igazam volt abban, hogy te sem csak barátként tekintesz rám. De akkor miért ellenkeztél annyi ideig? És miért gondolod még most is azt, hogy nem vagy hozzám való? – adtam hangot a kíváncsiságomnak.

- Ez… bonyolult – hajtotta le ismét a fejét, de én az ujjaimmal felemeltem az állát.

- Szerintem képes vagyok felfogni – néztem komolyan a szemébe.

- Én… úgy érzem, hogy… hogy már soha többé nem leszek képes úgy szeretni valakit is, mint régen. Hogy soha többé nem tudnék legalább olyan boldog lenni, mint amilyen sok évvel ezelőtt Adam-mel voltam. Olyan mély sebet hagyott bennem, ami még most sem gyógyult be teljesen. Irántad mégis mást érzek. Kötődöm hozzád és lassan már kezdem azt érezni, hogy nem mennék semmire sem nélküled – jelent meg enyhe pír az arcán. – És pont emiatt félek most annyira, hogy nem tudnám neked megadni mindazt, amit megérdemelnél. Jennie-vel borzalmas körülmények között kellett elválnotok és én nem akarom, hogy megint szenvedj, és ezúttal miattam. Nem akarok fájdalmat okozni neked…

Ekkor már nem tudtam tovább hallgatni, amit mondott. A kezemet a szájára tettem, elhallgattatva ezzel a szóáradatát.

- És ha én azt mondom, hogy meg szeretném próbálni begyógyítani azt a sebet? Hogy vállalom a kockázatot? – kérdeztem komolyan, de ő csak a fejét rázta.

- Nem lennék képes ezt tenni veled – gördült le újra egy könnycsepp az arcán.

- Látod, pont most mondtad ki azt, ami az előbbi szavaidnak az ellenkezőjét bizonyítja. Már most is így érzel és én szeretnék rajtad segíteni, hogy ha nem is ugyanolyan, de hasonló legyél, mint régen. Tudom, hogy képes lennél a gyógyulásra. Annyi mindent túléltél már…

- Csak úgy érzem, hogy ez már sok. Ezzel telt be az a bizonyos pohár… - szipogta lehunyt szemmel.

- Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de sikerülni fog! Erős nő vagy! Tudom, hogy képes vagy a gyógyulásra – fogtam két kezem közé az arcát. – Csak engedd, hogy megpróbáljam… hogy megpróbáljalak boldoggá tenni – suttogtam halkan.

A szemei lassan felnyíltak és fátyolos tekintete összefonódott az enyémmel. Láttam rajta, hogy már nincs messze tőle, hogy végre beadja a derekát, ezért tovább tartottam vele a szemkontaktust.

- Képtelen vagyok már erre nemet mondani – suttogta alig hallhatóan, mire nekem aprócska mosoly jelent meg a szám sarkában.

Minden további nélkül magamhoz húztam és szorosan öleltem körbe apró testét. A sírás újra kitört belőle, de ezúttal ez talán már a megkönnyebbüléstől, és az arcát a vállamba temetve bújt közelebb hozzám. Újra simogatni kezdtem a hátát, az arcomat pedig a hajába fúrtam. Végre leomlott közöttünk az utolsó akadály is. Most már csak arra kell koncentrálnom, hogy a lehető legboldogabb legyen mellettem és minden tőlem telhetőt meg is fogok tenni annak érdekében, hogy ez sikerüljön.

Lassan eltoltam őt magamtól. Csak ekkor láttam meg, hogy nemhogy abbahagyta a sírást, de már ő is mosolyog.

- Magam sem értem, hogy miért tiltakozok annyit az érzéseim ellen – motyogta maga elé, majd csillogó szemekkel felnézett rám. Lassan emelte az egyik kezét felém, majd finoman végighúzta az ujjbegyeit az arccsontomon, egészen le az államig. A hideg végigfutott rajtam az érintésére, de próbáltam nem kimutatni, mennyire vágyom már arra, hogy végre megcsókolhassam. Nem tudtam, hogy ez e a megfelelő alkalom rá. Nem akartam elsietni semmit sem és azt szerettem volna, ha Liz is érzi, hogy mellettem nem kell tartania semmitől sem. Semmi olyat nem csinálok, amit ő nem akarna. Aztán végül elhatároztam magam és a tekintetemet újra kékeszöld íriszébe fúrtam. A szemei egy pillanatra elhomályosultak, de aztán rögtön ki is tisztult a tekintete.

- Megcsókolhatlak? – kérdeztem olyan halkan, hogy először azt hittem, meg sem hallja, de amikor a szája széles mosolyra húzódott, azonnal tudtam, hogy igenis hallotta. Azonban mielőtt még cselekedtem volna, megvártam a válaszát.

- Ezt meg sem kell kérdezned – nevetett fel halkan, majd a kezét az arcomra simította, de nem hajolt közelebb.

A levegő szinte szikrázott körülöttünk, ahogy egymás szemébe néztünk, de egyikünk sem mozdult meg. Még így, hogy megkaptam rá az engedélyét, sem voltam képes megmozdulni. Ahogy teltek a másodpercek, a szemeibe egyre több értetlenség gyűlt, amit én azonnal el akartam tüntetni onnan. Nem akartam, hogy akárcsak egy másodpercre is meginogjon a bizalma felém.

Lassan kezdtem közelíteni felé az arcom, de ezúttal már nem kellett attól félnem, hogy esetleg elhúzódik tőlem. A szemhéjait fokozatosan hunyta le, és amikor már csak egy kisebb arasznyi volt ajkaink között, a szemei már teljesen csukva voltak. Ekkor áttörtem azon a maradék kis távolságon is és az ajkaimat végre az övéihez érintettem. Csodálatos érzés volt végre így megcsókolni őt. Ajkai lágyan viszonozták a csókot, miközben én is lehunytam a szemeimet. Az érzés egyszerűen csodálatos volt, szavakba sem lehetett önteni. A kezem mindeközben a derekára simult, hogy még közelebb húzhassam őt magamhoz. Érezhetően megremegett, amikor az ujjaimat leheletfinoman végighúztam az oldalán, hogy utána áttérjek a karjára és végül elérjem a kívánt helyet a nyakán. Ezúttal azonban nem a félelem miatt reagált így, mert egyáltalán nem húzódott el tőlem és ez mosolygásra késztetett. Újra és újra végigfutott rajtam az a jól eső érzés, ahogy ujjai finoman játszadoztak az apró pihékkel a tarkómon.

Lassan húzódtam vissza tőle. Nem akartam, hogy sok legyen neki egyszerre, bár láthatóan nem bánta volna a folytatást. A homlokomat az övének döntöttem, miközben még mindig lehunyt szemmel mosolyogtam.

- Köszönöm – suttogta kissé akadozva, mire felnevettem.

- Igazán nincs mit – kuncogtam még mindig. – Bármikor szívesen állok a rendelkezésedre.

Erre már ő is halkan fölnevetett.

- Ennek kellett volna az első csókunknak lennie – sóhajtott fel kis idő elteltével.

- Én azért a többit sem bántam meg. - Gyengéden magamhoz húztam őt, majd átkaroltam a derekát. Készségesen bújt közelebb hozzám, fejét a vállamra hajtva. Így ültünk hosszú ideig, amíg Liz hangos gyomorkorgása meg nem törte az idilli csendet. Mindketten felnevettünk, majd még Liz megjegyezte:

- Úgy tűnik, jó hatással vagy rám – nézett fel az arcomra, boldog mosollyal az ajkain. – Egyszer sem éreztem még igazán éhesnek magam, amióta itt vagyok.

- Akkor most ideje lesz bepótolnod az elmaradt étkezéseket – álltam fel mellőle lassan, majd őt is fölsegítettem. Amikor már talpon volt, először csak a karomat nyújtottam felé, hogy belém kapaszkodjon, de ő egészen közel lépett hozzám és a kezemet a saját derekára vonta. Csak megcsóváltam a fejemet, de egyáltalán nem volt ellenemre a dolog.

- Ki akarom használni, amíg most velem vagy, mert holnap megint forgatni mész – mondta szomorúan.

- Azért megpróbálok még a látogatási időben ideérni – biztattam. – És amúgy is, csak egy nap az egész. Aztán pedig pillanatok alatt rendbe fogsz jönni és visszajöhetsz a szállodába. Majd pedig szép lassan a forgatásra is, bár nem hinném, hogy ilyen sántikálással még bármit is tudsz csinálni.

- Az orvos azt mondta, ha már tudom rendesen terhelni, sokkal gyorsabban hozzá fogok szokni és egy idő után már nem is fogom érezni – mondta, amikor már a liftben álltunk. – Maximum kivágják azt a részt a filmből, ami nem olyan lényeges vagy nélkülem is meg lehet oldani.

Ahogy visszaértünk a szobájába, fáradtan ült le az ágyára.

- Még arra sem érzem elég erősnek magam, hogy levegyem a kabátomat – sóhajtotta, mire én elé léptem és felemeltem a fejét.

- Lent még nem tűntél ennyire kimerültnek – jegyeztem meg viccelődve, majd lehúztam a kabátján a cipzárt és lesegítettem róla a ruhadarabot. Leterítettem az ágyra, aztán kioldottam a köntösét és a végén egyszerre vittem vissza a szekrénybe a kettőt. – Szólhattál volna, hogy nem bírod. Semmiből sem állt volna hoznom neked egy tolószéket – csóváltam meg a fejemet rosszallóan.

- Teljesen jól vagyok, csak kicsit fáradtan, ez minden – vonta meg a vállát, majd maga elé húzta az ebédjét.

- Nem hűlt ki nagyon? – kérdeztem, miközben megálltam előtte. Ő csak megrázta a fejét, aztán kérdőn pillantott először rám, majd maga mellett az ágyra. Készségesen ültem oda mellé és figyeltem, ahogy eszik. – Tényleg jó éhes lehettél. Hetek óta nem láttalak téged ennyit enni – kuncogtam, amikor kiürült a tányérja. – Pedig tapasztalatból tudom, hogy nem első osztályú a kórházi kaja.

- Ez a rántott hús és rizs nem volt olyan borzasztó, de az tényleg igaz, hogy mielőtt lementünk, rá sem bírtam nézni az ételre.

Miután Liz megebédelt, még sokáig ültünk egymás mellett és beszélgettünk. Ezúttal talán még jobb hangulatban, mint eddig bármikor.

- Tudod, egy valamit még mindig nem értek – jegyeztem meg hitetlenkedve. – Nekünk miért nem tűnt fel ez az egész, amikor körülöttünk mindenki másnak meg igen? Annyival könnyebb lett volna, ha nyáron már a koncerten rájövök minderre. Ehelyett csak hazautaztam és persze Ginny is rögtön kiszúrta, hogy nincsen minden rendben. És amikor összejöttetek Justinnal, hogy akkor miért nem léptem végre, azt sem tudom – ingattam a fejemet.

- Talán mindez együttesen kellett ahhoz, hogy egy jó alapot biztosítson a kapcsolatunknak. Sokkal stabilabbnak érzem így a dolgokat magam körül, hogy ennyi mindent átvészeltünk, mégis itt vagyunk – mosolygott rám.

- Igazad lehet – gondolkodtam el, majd egy lágy puszit nyomtam az arcára és felálltam mellőle.

- Hová mész? – döbbent meg és azonnal a kezem után kapott.

- Csak hagyom, hogy kipihend magad – kuncogtam halkan az aggodalmán. Örültem, hogy ilyen hatást váltott ki belőle annak a gondolata, hogy elmegyek. – Ideülök melléd, te pedig inkább feküdj le, mert sok lesz ez neked mára.

- Tényleg kezdek kicsit elálmosodni, de hamarosan úgyis vége a látogatási időnek. Nem szeretnék idő előtt elaludni – támaszkodott a két könyökére és úgy nézett rám. – Ugye itt maradsz addig? – kérdezte reménykedve.

- Persze, és azt is megígérem, hogy holnap, ha tudok, mindenképpen bejövök hozzád – könyököltem föl az ágya szélére. – De Alice biztos lefoglal majd – kuncogtam, de ahogy láttam lehervadni a mosolyt az arcáról, rögtön tudtam, hogy valami rosszat mondtam.

- Amikor pár napja bent volt nálam Ashley-vel és Nikkivel – kezdett bele magától -, csúnyán összekaptunk és azóta nem is látogatott meg – sóhajtott szomorúan a végén.

- De hát min vesztetek ennyire össze? – lepődtem meg. Erre sem nagyon volt még példa, hogy ők ketten hajba kaptak volna valamin.

- Alice… nos, azt gondolom, tudod, hogy neki mindent elmondtam még korábban. És amikor rákérdezett, hogy beszéltem-e már veled, először nem nagyon akarta elhinni, hogy tényleg eldöntöttem. Nem tetszett neki, hogy még Nikki-ék előtt is ennyire titkolom a múltamat.

- Ha gondolod, szólhatok pár szót az érdekedben – ajánlottam. Annyira ez nem tűnik komolynak, hogy Alice még mindig haragudjon rá.

- Ha szólni nem is, azt megköszönném, ha megmondanád neki, hogy szeretnék vele beszélni. Talán már kicsit megenyhült azóta és bejön a kórházba.

- Ebben biztos vagyok – mosolyogtam rá biztatóan, majd az órámra néztem. – Sajnos nekem mennem kell, mert lejárt a látogatási idő – emeltem vissza a tekintetem az arcára, ahová a szavaim hatására rögtön kiült a szomorúság. – Ha holnap nem tudnék bejönni a forgatás miatt, akkor az ebédszünetemben felhívlak – ígértem neki, majd kicsit közelebb hajoltam hozzá. Miután láttam, hogy nincs ellenére a közelségem még most sem, lágyan megcsókoltam édes ajkait, majd még mielőtt teljesen elhúzódtam volna tőle, finoman végigsimítottam az arcán. – És szólok Alice-nek is – mosolyogtam rá bíztatóan. – Biztos vagyok benne, hogy be fog jönni hozzád.

Miután nagy nehezen ott hagytam Lisa-t a kórtermében, elindultam kifelé a kórházból. Néhány beteg furcsán és csodálkozva mért végig engem, de most nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy többen fel is ismertek, én azonban megállás nélkül haladtam végig a folyosókon. Amikor kiléptem a kórház ajtaján, azonnal megannyi kérdés zúdult rám. Már előre tartottam tőle, hogy ezen a tömegen majd Liz-nek is át kell verekednie magát pár nap múlva. Nem voltam benne biztos, hogy könnyen fogja viselni ennyi ember közelségét. Rendíthetetlenül haladtam előre az őr oldalán, elengedve a fülem mellett a kérdéseket, majd beszálltam a bérelt autóba és a szálloda felé hajtottam. Próbáltam pár percre kizárni Lisa-t a gondolataim közül, hogy a vezetésre tudjak koncentrálni. Ahogy azonban megálltam egy piros lámpánál akaratlanul is előjöttek újra a gondolataim. Bár tudtam, hogy senki nem láthatott meg minket a kórház udvarán, legalábbis a többi betegen kívül. A fotósokat és riportereket természetesen nem engedték be a kórház területén belülre. Azt viszont majd valahogy meg kell oldanunk, hogy ne szálljanak fel rólunk azonnal pletykák, ahogy elhagytuk az épületet.

Meglepetten kaptam fel a tekintetem a lámpára, ahogy mögöttem sorozatban hangos dudálás hallatszott fel. Zavartan nyúltam a sebváltóért, majd léptem rá a gázra. Megérkezve a szálloda elé, a kocsit leparkoltam, majd az újabb fotósokat megkerülve, a hátsó bejáratot használtam. Azonnal felsiettem a szobámhoz, de ahelyett, hogy bementem volna, inkább Alice szobája felé vettem az irányt, majd mikor elé értem, bekopogtam. Meglepetten nyitott ajtót pár másodperc múlva.

- Peter… szia! Hát te?

- Csak szerettem volna egy kicsit beszélni veled. Rob itt van? – pillantottam el a válla felett.

- Igen – bólintott rá és a következő pillanatban meg is jelent az említett a háta mögött.

- Ejha, Peter, de jól nézel ki! – vigyorodott el, amint meglátott. – Mintha nem is te lennél…

Mélyet sóhajtottam, majd halkan felnevettem.

- Nekem is meglehetősen furcsa még – értettem vele egyet. – Szóval tudtál róla? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – bólintott azonnal. – Én hittem is Liz-nek, csak Alice nem tudta már, mi lehet az igazság.

- Ezért is jöttem… nos, tényleg megbeszéltünk mindent Lisa-val – kezdtem vele. – Azt is elmondta, hogy összevesztetek pár napja és te azóta nem voltál bent nála. Csak annyit kérne, hogy holnap látogasd meg, mert szeretné tisztázni veled a dolgokat.

- Tényleg mindent elmondott? – húzta össze a szemöldökét. – És te mit szólsz mindehhez?

- Valóban beszéltünk, de remélem, megérted, hogy ezt nem most szeretném megosztani veled. Liz holnap úgyis mindent elmesél.

- Rendben, bemegyek hozzá – sóhajtott fel. – Nem akartam nagyon kiborulni, csak…

- Csak fárasztó volt már, hogy egyfolytában azt kellett nektek bizonygatnunk, hogy igenis összeilletek – fejezte be helyette Rob és ismét elvigyorodott.

- Nem is értem, hogy miért nem fogadtam meg a tanácsaitokat korábban – ingattam a fejemet. – Most viszont már megyek. Holnap reggel korán kelek – dörzsöltem meg fáradtan a szemeimet.

- Menj csak, biztos fárasztó napod volt – nevetett fel halkan Rob, mire Alice oldalba könyökölte őt.

- Akár hiszed, akár nem, tényleg az volt – nevettem én is, majd elköszönve tőlük ezúttal már tényleg az én szobámba mentem.

Ahogy az órámra néztem, mélyet sóhajtottam. Még csak kilenc óra volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogok aludni az éjjel. Felötlött bennem a kérdés, hogy vajon Liz mit akar majd? Ameddig csak lehet, titkolni a kapcsolatunkat, vagy azonnal kilép velem az utcára. Persze azt tudtam, hogy a jelenlegi állapota miatt egyébként sem fog még mostanában sokat mutatkozni, de azt nem, hogy a későbbiekben mennyire lesz zárkózott ezzel kapcsolatban. Eddig nem olyannak ismertem őt, aki szívesen mutogatja magát a kameráknak. próbált mindig beleolvadni a környezetébe még akkor is, ha csak egy sétára ment a parkba, vagy vásárolni a lányokkal. Viszont mellettük azért ezt elég nehezen oldotta meg.

Gondolataimba merülve álltam be a zuhany alá és engedtem meg a meleg vizet. Az arcomat a zuhanyrózsa felé fordítottam, mintha ezzel megtisztíthattam volna a fejemet a homályos és ködös gondolatoktól. Próbáltam mindent kiűzni magamból, legalább arra a pár órára, amíg alszom, hogy ezúttal már ne álmodja semmit sem…

A szemeim hirtelen pattantak fel, ahogy az eszembe jutottak az álmaim. Ahogy felrémlett előttem Emília arca is… majd egy csapásra Liz termett a helyében… Minden olyan zavaros és bonyolult volt.

Miután végeztem a fürdéssel, gyorsan felöltöztem, majd eldőltem az ágyon. Az arcomon még mindig ott volt az a széles mosoly, még a zavaros gondolataim sem tudták eltüntetni onnan. A tény, hogy Liz és én mostantól együtt vagyunk, még hihetetlen volt a számomra. Tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes számunkra az eleje, hiszen neki most még elég nehéz lesz a közelemben lennie. Azért reménykedtem benne, hogy hamarosan újra meg tud majd bízni a férfiakban és nem fog már félni. Bár volt egy olyan érzésem, hogy bennem már most is megbízik és ez örömmel töltött el.

Mosolyogva hunytam le a szemeimet, miközben abban reménykedtem, hogy ez a nap nem csak egy álom volt, hanem valóban megtörtént. Liz mosolygós arcát magam elé képzelve aludtam el, ezúttal tényleg álommentesen.