44. fejezet - Kísért a múlt

Sziasztok!


Ismételten ezen a blogon jelentkezem, mert az ihlet erős támadást intézett ellenem xD Bár ennek ellenére sem tudtam olyan hamar feltenni a fejezetet, mint ahogyan azt szerettem volna, ez a "jó kis" számítógépemnek köszönhető, ami sikeresen felmondta a szolgálatot :S Na, de a lényeg, hogy itt vagyok és elkészültem a fejezettel :) Ismét kicsit hosszabb lett és most végre megtudhatjátok, hogy mi is történt a parti után ;) Előre szólnom kell, hogy a fejezetben trágár kifejezés is elhangzik! Jó olvasást kívánok és várom a komikat hozzá! :)


Puszi

Liz szemszöge

- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem, miközben kezdett egyre jobban elönteni a gyűlölet és ezzel együtt a félelem is.

Bár már húsz éve nem láttam őt, mégis elsőre felismertem. Szinte semmit sem változott ez idő alatt. Bár a haja most rövidebb volt és kissé sötétebb is, a szemei ugyanolyan kéken csillantak meg, mint akkoriban.

- Hozzád jöttem - vonta meg a vállát egyszerűen, miközben egy lépést tett felém. Automatikusan hátráltam el tőle. Eszembe jutott, hogy talán gyorsan megfordulva elszaladhatnék, át Peter-höz, mégsem mozdultam. Ahhoz túlságosan is érdekelt, hogy miért is jelent meg éppen most.

- Nem gondolod, hogy húsz év elteltével ez már kicsit késő? - kérdeztem ingerülten.

- Nem mondtam, hogy kérem a véleményed - nevetett fel gúnyosan, miközben határozottan elindult felém. A lábam a földbe gyökerezett. Egyszerűen képtelen voltam még csak levegőt venni is.

- Mit akarsz tőlem? - A viselkedése kezdett egyre jobban megijeszteni.

- Azt, hogy újra az enyém legyél. - Már csak két méter volt közöttünk. Még most kellene elfutnom. Talán még lenne esélyem a menekülésre. - Régen láttalak - mért végig -, de semmit sem változtál azóta - mondta elismerően. - Ugyanaz a formás alak, fiatal arc... - próbált megérinteni, de elfordítottam a fejemet tőle.

- Tűnj innen! - sziszegtem.

- Miért, különben mi lesz? - nevetett. - Nekem ugrasz? - lépett egészen közel hozzám. - Félnem kéne? - gúnyolódott.

- Miért csinálod ezt? Már nem szeretlek! Fogd fel! Sőt, utállak! Gyűlöllek! - ziháltam határozottan a szemeibe nézve. A hangom inkább az idegességtől akadt meg, mint a félelemtől. A bosszúvágy sokkal erősebb volt nála.

- Hm... nagyon harcias valaki - nyomott neki a falnak. Tudtam, hogy nekem annyi. Innen már nincs menekvés. - Hiába próbálkozol, te ma az enyém leszel. Nem tudsz megszökni - csúsztatta a kezét a fenekemre. Undorító volt.

- Gondolod? - fordítottam el még jobban a fejemet, majd a térdemet fellendítettem és pont ott találtam el, ahol akartam.

Fájdalmasan nyögött fel és görnyedt össze előttem, majd hátrál néhány lépést, miközben a kezeit a fájó testrészére szorította. A lábaim automatikusan indultak el az ajtó felé. Bár a magassarkúban igencsak nehezen tudtam sietni.

- Hogy merészeled, te kis csitri? - indult el utánam lassan és mielőtt még elérhettem volna az ajtóig, elkapta hátulról a karomat és visszarántott. Újra a falnak lökött, majd ezúttal meglendítette a kezét és egy hatalmas csattanás kíséretében a tenyere elérte az arcomat. Felszisszentem a fájdalomra, de többet nem engedhettem meg magamnak. A szemeim előtt újra végigperegtek azoknak az óráknak az eseményei, amikor Adam nekem esett. Szinte most is magamon éreztem az ütéseket és rúgásokat, amivel engem büntetett. A lábaim felmondták a szolgálatot és én gyengén csúsztam le a padlóra a fal mentén. Ő lassan leguggolt elém és megragadta az egyik karomat.

- Úgy tűnik, a személyiséged nagyon is változott az évek alatt - morogta az arcomba. - Ez az arc - húzta végig az ujjbegyeit leheletnyire az arccsontomon - és ez a test - markolt bele a combomba - még ugyanaz, de belül megváltoztál.

- Mégis mire számítottál? - suttogtam, küzdve a remegő hangommal. - Hogy megjelensz itt húsz év elteltével és ráadásul még azok után, hogy úgy elbántál velem, én majd a nyakadba ugrok örömömben?

A keze hirtelen kapta el a nyakamat, minek következtében a fejem halkan koppant a falon. Egy pillanatra meg is szédültem, de mindez csak addig tartott, amíg újra beszélni nem kezdett.

- Nem tűröm el, hogy így beszélj velem! - morogta, majd felpattantan mellőlem. Megragadta a hajamat és annál fogva állított talpra engem is. Az éles fájdalmat már nem bírtam tovább és egy halk sikoly hagyta el a számat, amit rögtön meg is bántam, mert Adam másik keze azonnal csattant rajtam. A karomnál fogva vonszolt el engem az ágyig, majd durván lelökött rá. - Most jobb lesz, ha csöndben maradsz és élvezed, hogy újra az enyém lehetsz.

Az övcsatjáért nyúlt, amit aztán egy mozdulattal ki is kapcsolt.

- Undorító vagy - próbáltam hátrébb mászni az ágyon, de ő a bokámnál fogva határozottan visszarántott.

- Nem érdemes próbálkoznod, mert úgysem szabadulsz - hajolt fölém. - Így csak a saját helyzetedet nehezíted meg - vigyorodott el. - Bár nekem egyáltalán nincsenek ellenemre ezek a durva dolgok.

A keze eközben már a felgyűrődött ruhám alatt simogatott, de ez inkább fájdalmat okozott, semmint élvezetet.

- Ne... hagyj... - próbáltam tőle elszakadni, de nem engedett.

- Talán jobb lesz, ha előbb még egy kicsit betörlek - ragadta meg a karomat, majd lerántott az ágyról. A térdem hatalmasat koppant a padlón és talán még ki is fordult, de a fejem ezúttal megúszta. A fájdalom azonban még így is görcsbe rándította a testemet és az egyik kezem önkéntelenül is a térdemre tévedt. Adam a hátamra fordított és ahogyan meglátta könnyektől csillogó szemeimet, elvigyorodott. - Talán ebből majd rájössz, hogyan is kéne viselkedned velem.

- Ne merészelj hozzáérni! - jött a határozott utasítás az ajtó felől.

A fejemet próbáltam arra fordítani, de a könnyek elhomályosították a szemeimet, így azt már nem láttam, hogy ki is áll ott. Mégis biztos voltam benne, hogy Peter az.

- Mert akkor mi lesz? - kérdezte Adam gúnyosan, majd éreztem, hogy belém rúg, mintha csak az útjában lennék. A hasamba éles fájdalom hasított egy kisebb reccsenést követően. Ezután megfogta ismét a karomat és magához rántott. Éreztem, ahogy az ujjai mélyen a bőrömbe marnak, de képtelen voltam most ezzel foglalkozni. Görnyedten próbáltam levegő után kapkodni, de a tüdőmbe sehogy sem akart levegő áramlani. Már csak egy éles tárgyat láttam megcsillanni magam előtt, majd apró, szúró fájdalmat éreztem a nyakamon. - Én a helyedben nem jönnék közelebb, hanem gyorsan futnék, mielőtt még Liz látja kárát az ittlétednek.

- Van fogalmad róla, hány ember van odalent? - kérdezte látszólag nyugodt hangon Peter. Talán ezzel akart hatni Adam-re.

- Szarok én rá! Mire azok az emberek rájönnek, hogy mi zajlik itt fönt, addigra én már régen megkaptam, amit akartam és már nyomom sem lesz. Téged eltüntetlek, Liz pedig kétlem, hogy ezek után mer majd szólni a zsaruknak - húzta végig az orrát az arccsontomon. - Igaz, drágám? - mormolta a fülembe. A gondolat, hogy Peternek miattam baja eshet, még jobban kiborított. Ez a dolog csak rám és Adam-re tartozott. Semmi szükség rá, hogy harmadikként még ő is belekeveredjen.

- Peter - hörögtem fájdalmasan. - Menj innen... amíg még megteheted - ziháltam. - Kérlek! - próbáltam felemelni a fejem, hogy felnézzek rá, de a fájdalomtól képtelen voltam.

- Csak nem gondolod, hogy itt hagylak ezzel az őrülttel? - csattant fel mérgesen.

- Ne közeledj! - vágott közbe Adam. - Tudod, nekem elég a teste is... az már nem szükséges, hogy még éljen. Bár kétség kívül vonzóbb a gondolat, hogy sikítozik közben. - A fogai élesen martak a nyakamba, majd lazán ellökött magától, minek következtében én újra a földre estem. - Csak az a gond, hogy amíg te itt vagy, sajnos semmit sem tehetek...

Próbáltam a lehető legtöbbet kivenni az elmosódott foltokból, amiket még láttam. A fejem zúgott és már az ájulás határán voltam, de ébren akartam maradni, hogy ha kell, tudjak segíteni Peternek. Nem engedhetem, hogy baja legyen. A szemeimet azonban nem sokáig volt már erőm nyitva tartani és kezdtem egyre mélyebbre merülni az öntudatlanságban. Csak akkor rázkódtam össze, amikor egy kéz a vállamhoz ért. A félelem újult erővel csapott le rám. Bevillant a fejembe Peter véres arca, amint üveges szemei a plafon felé merednek, majd újabb ütések és rúgások Adam-től. A legrosszabbra számítottam.

- Liz - suttogta Peter. A hangja kissé megnyugtatott, de a félelmem még mindig nem múlt el. - Ne aggódj, itt vagyok... most már biztonságban vagy - próbált magához ölelni, de én nem engedtem. Az érintéseire újra meg újra megremegtem és fogalmam sem volt róla, hogy miért. - Liz, ne félj, csak én vagyok az, Peter.

Mielőtt még arra kérhettem volna, hogy engedjen el, mert most erre van szükségem, a világ hirtelen elsötétült és én ájultan estem össze.

Kissé kómásan tértem magamhoz legközelebb. Az orromat azonnal elárasztotta valami furcsa fertőtlenítőnek a szaga, amitől erős hányinger kerülgetett. Az első, ami feltűnt, az az egyenletes, halk pittyogás volt mellettem. Emellett zsibbadt a bal karom és csak nehézkesen tudtam levegőt venni. A klóros fertőtlenítő mellett azonban még más szagok is eljutottak a tudatomig.

Lassan kezdtem nyitogatni a szemeimet és egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy kórházban vagyok. Az események újra leperegtek előttem és rájöttem, hogy még azt sem tudom, mi lett Adammel, vagy Peternek lett-e valami komolyabb baja. Ahogy azonban oldalra fordítottam a fejemet és a látásom is kitisztult kissé, megláttam őt a kórteremben, nem messze az ágyamtól egy széken, félig az asztalra dőlve aludni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, látva, hogy nincsen semmi baja, de az éles fájdalom a mellkasomban azonnal görcsösen összerántotta az izmaimat, ami fájdalmak sorozatát indította el végig a testemen. Felnyögtem, mire Peter szemei azonnal felpattantak. Mint aki hosszú ideje csak arra várt, hogy magamhoz térjek. Vajon mennyi ideig lehettem eszméletlen?

- Liz! - állt fel azonnal. A mozgása nehézkes volt és akadozó, mint aki sántít. - Hogy érzed magad? - érintette meg óvatosan a kézfejemet, amikor mellém ért. Csak ekkor tűnt fel, hogy a bal karomnál a könyökhajlatomba egy infúziós tű volt beszúrva. Ettől zsibbadhatott a kezem.

- Egész... tűrhetően - suttogtam kiszáradt torokkal. - Csak iszonyatosan fáj minden egyes porcikám... Mi történt?

- Mire emlékszel?

- Nem tudom pontosan. Arra még igen, hogy Adam neked esett, aztán onnantól minden elsötétült - motyogtam.

- Adam... tehát tényleg ő volt az - fürkészte áthatóan az arcomat.

- Igen, de... fogalmam... sem volt róla... hogy ott lesz... engem is... meglepett – krákogtam erőtlenül.

- Ezt sejtettem. Még most sem tudjuk, hogyan juthatott be észrevétlenül a szobádba, vagy egyáltalán fel az emeletre. Valószínűleg a sok vendég miatt...

- Ó, a francba - nyögtem fel lemondóan.

- Mi a baj? Fáj valamid? - kérdezett rá azonnal aggódóan.

- Nem erről van szó... hanem a parti... rendesen elrontotta...

- Most ez legyen a legnagyobb gondod - forgatta meg a szemeit. - Az első az egészséged és most sok pihenésre van szükséged. Ne gondolj most kivételesen másokra - nézett rám szigorúan.

- Mit mondtak... az orvosok?

- Azt majd ők elmondják pontosan. Kérték, hogy hívjam őket, amint magadhoz tértél.

Azonnal nyúlt is a nővérhívó gomb felé, majd megnyomta azt. Nem sokkal később meg is jelent egy nővér, aki azonnal odasietett hozzám.

- Hogy érzi magát, Miss Reaser? - kérdezte kedvesen.

- Gyengén... és mindenem fáj - próbáltam ellazulni.

- Ez nem meglepő. Ilyen sérülések után még szerencse, hogy műtétre nem volt szüksége, pedig nagyon közel állt hozzá.

- Mi bajom van pontosan? - kérdeztem már valamivel erősebb hangon.

- Enyhe agyrázkódása volt, bár ennek hatásait sok pihenéssel kiküszöbölheti. Némi belső vérzése is volt, de az nem szorult műtétre, ahogyan szerencsére a térde sem. A szalagjai csak meghúzódtak, így nem műthető, valamint hosszadalmas gyógytornára lesz majd szüksége a tökéletes felépülés érdekében. Emellett megrepedt még az egyik bordája, de ez egy-két hét alatt rendbe fog jönni.

- Szóval konkrétan semmimet sem tudom mozgatni - húztam el a számat. - Mennyi ideig voltam eszméletlen? - jutott hirtelen az eszembe.

- Négy napig - felelt Peter a nővér helyett.

Tátva maradt a szám a választ hallva.

- Négy... napig? - kérdeztem vissza, hogy biztosan jól hallottam-e. - És te… azóta itt vagy? - hüledeztem.

Rövid hezitálás után bólintott.

- Nem egészen, mert tulajdonképpen én is betegként vagyok itt, de a lehető legtöbb időmet itt töltöttem melletted.

- Mi lesz így a forgatással? - kérdeztem, kevésbé kínos témát véve elő. Zavarba hozott a tudat, hogy Peter tényleg ennyire aggódott értem. Másfelől viszont az is nagyon érdekelt, hogy vele mi történhetett.

- Nekünk úgysincsen sok szerepünk - vonta meg a vállát.

- A doktor úr pillanatnyilag nem ér rá, mert sürgős műtétje van, de amint lesz rá ideje, benéz önhöz - mosolygott rám a nővér, majd távozott a kórteremből.

Ezután hosszú csend állt be közénk, amit végül Peter tört meg.

- Miért nem mondtad el, hogy ennyire komoly a helyzet? - kérdezte halkan. - Nagyobb bajod is lehetett volna. Még szerencse, hogy ennyivel megúsztad.

- Adam mindig is a múltam egyik fájó pontja volt. Miután meséltem róla neked, reméltem, hogy sohasem kell hallanod az egész történetet.

- Pedig én kíváncsi lennék rá. Tudni szeretném, hogy miért utasítottál vissza. Mert biztos vagyok benne, hogy a két dolog összefügg - mondta komolyan.

- Megígérem, hogy amint erőre kapok egy kicsit, mindent elmondok neked. Most viszont még annyi erőt sem érzek magamban, mint amennyit mindezek előtt.

- Megértem, ha Adam felszakította a régi sebeket, és nem is akarlak kényszeríteni rá, hogy elmondd nekem - nyugtatott meg. Láthatta rajtam, mennyire felzaklatott ismét ez a téma.

- Köszönöm - suttogtam lehunyt szemmel.

- Próbálj meg még aludni... Sok pihenésre van szükséged – cirógatta meg finoman az arcomat, mire egy kissé megremegtem. – Ne haragudj – kapta el azonnal a kezét és a fejét bűnbánóan hajtotta le. – Az orvos figyelmeztetett engem előre, hogy most másként fogsz viszonyulni az efféle érintésekhez.

- Én… csak… - próbáltam meg zavaromban mondani valamit, de semmi értelmes nem jutott az eszembe.

- Semmi baj, én teljesen megértelek – mosolyodott el halványan. – A történtek után ez természetes.

- Nem… nem az – buggyant ki egy könnycsepp a szemem sarkából. – Ez nem feléd irányul és tudom, hogy már nem kéne félnem, de…

- Csssh – rázta meg a fejét, egyik kezét a vállamra téve nyugtatóan. – Ez nem ilyen egyszerű. És ne félj, tudom, hogy nem engem akarsz elűzni ezzel – mosolygott halványan.

- Peter – szólaltam meg hirtelen, ismét bágyadt hangon, mielőtt még újra elaludtam volna. Tudtam, hogy nem lenne szabad kimondanom ezeket a szavakat, mert így a későbbiekben csak még nagyobb fájdalmat okoznék neki a múltammal, de nem bírtam tovább magamban tartani őket. – Nem tudom, miért tiltakoztam ilyen sokáig ez ellen, de igazad volt… én sem csak barátként tekintek rád – sóhajtottam. Még egy utolsó, fáradt pillantást vetettem az arcára és láttam, hogy a szemei felcsillannak, de a következő pillanatban elnyomott engem az álom. Mintha félálomban még éreztem volna, ahogy finoman megcsókol, de ebben az állapotomban már eszemben sem volt félni az érintésektől.

Peter szemszöge

Amint beléptem a szobámba, gyorsan hozzáláttam az öltözködéshez. Minél hamarabb vissza akartam menni Lizhez. Úgy éreztem, ma talán végre megtört a jég kettőnk között és most már meg tud bennem annyira bízni, hogy megossza velem a múltját.
A szekrényem előtt állva azonban egy kissé elbizonytalanodtam...
Na nem, nem fog egy ruhaprobléma visszatartani! Gyorsan átvettem egy másik inget, majd futólag a tükörbe pillantva kisiettem a szobából. Egy kicsit sem lepett meg, hogy Liz még nem volt a folyosón. Leültem az egyik fotelbe és vártam, hogy megjelenjen. Ahogy teltek a percek, kezdett egyre jobban elgondolkodtatni, hogy vajon miért nem jön még. Bentről halk neszek és egy-két beszélgetésfoszlány szűrődött ki, amiből arra következtettem, hogy talán telefonál, így inkább nem kopogtam be. A másodpercek szinte óráknak tűntek. Aztán a kihallatszó halk sikoly megdermesztett. Teljesen lefagytam és nem tudtam mire vélni a dolgot. Miért sikítana, ha egyedül van a szobában... Aztán bevillant egy emlék, nem is olyan régről... Amikor lementünk a partira, ő nem zárta be maga mögött az ajtót, erre tisztán emlékeztem. De miért ment volna be bárki is a szobájába és különben is... miért akarná bántani őt? A gondolat, hogy Liznek bármi baja is eshet úgy hatott rám, mintha áramot vezettek volna belém. Azonnal felpattantam a fotelből, de csak lassú léptekkel mentem el az ajtóig. Lélegzetvisszafojtva nyomtam le a kilincset, majd beléptem a szobába. Halkan csuktam be magam után az ajtót, miközben elképedten szemléltem körbe a kis előszobában. Nem sokkal az ajtó mellett a falon kisebb vérfolt virított, amitől a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Nem, nem lehet, hogy Liz... Élesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt, miközben próbáltam megnyugodni. Akárki is tette ezt, még mindig itt van. Észnél kell maradnom, ha biztonságban akarom tudni Lisa-t.
- Ne... hagyj... - szűrődött át a szobából Liz erőtlen hangja.
- Talán jobb lesz, ha előbb még egy kicsit betörlek - szólt egy egy számomra ismeretlen, mély férfihang. Aztán egy hatalmas puffanás és koppanás hallatszott, vegyülve Liz fájdalmas nyögésével. Félve közelítettem meg a szoba ajtaját. Nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve a látványra. Végül megálltam az ajtóban, de a látványtól a földbe gyökerezett a lábam. - Talán ebből majd rájössz, hogyan is kéne viselkedned velem. - Az idegen férfi vigyorogva hajolt egyre közelebb Lizhez, aki viszont már alig volt magánál. És ekkor rájöttem. Ez a vigyor és a szőke haj... Nem ok nélkül van itt ez a férfi. Talán már jó ideje leskelődik Liz után és ez a parti megfelelő volt arra, hogy észrevétlenül besurranjon a szállodába.
- Ne merészelj hozzáérni! - Magam is meglepődtem a hangom határozottságán, hát még Adam, aki azonnal felém kapta a fejét.
- Mert akkor mi lesz? - kérdezte gúnyosan, miközben felállt, majd Liz hasába rúgva, szinte arrébb gördítette őt az útjából. Dühösen szorítottam ökölbe a kezeimet. Még ő volt előnyben. Addig nem mozdulhatok, amíg Liz nincsen közelebb hozzám. Adam megragadta a karját, majd felhúzta magához, de ő képtelen volt rendesen kiegyenesedni. Ismét megdermedtem, amikor a férfi egy kés kapott elő a zsebéből, amit aztán Liz torkának nyomott. Az éles penge mentén élénk vér szivárgott le a nyakán, de szerencsére még nem olyan nagy mértékben, hogy abból egyenlőre baja lehetett volna. - Én a helyedben nem jönnék közelebb, hanem gyorsan futnék, mielőtt még Liz látja kárát az ittlétednek.
Megpróbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra és csak azután szólaltam meg.

- Van fogalmad róla, hány ember van odalent?

- Szarok én rá! Mire azok az emberek rájönnek, hogy mi zajlik itt fönt, addigra én már régen megkaptam, amit akartam és már nyomom sem lesz. Téged eltüntetlek, Liz pedig kétlem, hogy ezek után mer majd szólni a zsaruknak - az orrát végighúzta Liz arcán. - Igaz, drágám? - hajolt a füléhez negédesen.
- Peter - szólalt meg halkan Liz. -  Menj innen... amíg még megteheted - zihálta. - Kérlek! - próbálta meg felemelni a fejét, de képtelen volt rá a fájdalomtól.
- Csak nem gondolod, hogy itt hagylak ezzel az őrülttel? - csattantam fel mérgesen. Hogy gondolhatja, hogy ezek után még elmegyek innen, csak azért, hogy nekem ne legyen bajom?
Ingerülten léptem egyet feléjük, mire Adam gyorsan hátrébb rántotta őt.
- Ne közeledj! - fenyegetőzött. - Tudod, nekem elég a teste is... az már nem szükséges, hogy még éljen. Bár kétség kívül vonzóbb a gondolat, hogy sikítozik közben - hajolt oda Liz nyakához, majd élesen beleharapott. Aztán, mintha csak egy tárgy lenne, lazán ellökte magától, minek következtében Liz ernyedten esett a földre. Csak az a gond, hogy amíg te itt vagy, sajnos semmit sem tehetek...
A késsel a kezében most ő indult el felém, arcán vészjósló, őrül vigyorral. Egy pillanatra lefagytam, ma már sokadszorra, de amint észbe kaptam, gyorsan kitértem az ütése elől. Aztán a kés csak pár centire suhant el az arcomtól. Nem sokon múlott, hogy nem vágott meg. Még mielőtt azonban ő újra támadásba lendülhetett volna, gyorsan elkaptam a karját és a háta mögé csavarva a földre kényszerítettem őt. De ez az állapot sem tartott sokáig, mert mielőtt még a kezeit összefoghattam volna, ő egy rántással kiszabadította magát és megfordulva, a kést egy határozott mozdulattal belém döfte. Kikerekedett szemekkel néztem a bal karomba fúródott tárgyra és láthatóan Adam is meglepődött, hogy célt talált. Magamhoz térve az erős fájdalom és meglepettség miatt sokkból, olyat húztam be neki, amitől azonnal elterült. Még pislogott párat, kezével az orrát és arccsontját tapogatva, de miután a másik oldalról is megismerte az öklömet, inkább összehúzta magát.
- Gyáva féreg! - álltam fel róla morogva, majd miután kirántottam a karomból a kést, azonnal odasiettem Lizhez. Még mindig a földön feküdt, mozdulatlanul, csak a mellkasa emelkedett rendszertelenül, amiből azonnal tudtam, hogy még nincs késő.
- Liz - guggoltam le mellé azonnal. - Ne aggódj, itt vagyok... most már biztonságban vagy. - Magamhoz akartam ölelni remegő testét, de ő erőtlenül megpróbált eltolni magától. - Liz, ne félj, csak én vagyok az, Peter - próbáltam őt megnyugtatni, de nem tudtam hatni rá. Aztán a teste hirtelen elernyedt és ő ájultan csuklott össze a karjaimban. - Ne! Liz, térj magadhoz! - hajoltam közel az arcához, de nem válaszolt. - Nem teheted ezt velem, hallod? - döntöttem kétségbeesetten a homlokának az enyémet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az ajkaimat hozzáérintettem az övéihez.
Nem is tudom, mire számítottam. Talán arra, hogy mint a mesében, amikor a királyfi megcsókolja Csipkerózsikát ő felébred, és életük végéig boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Én is ezt vártam a szívem mélyén, de Liz csak mozdulatlanul feküdt tovább a karjaim között.
Amikor pár másodperccel később észbe kaptam, elővettem gyorsan a mobilomat és azonnal tárcsáztam a mentők, majd a rendőrök számát. Miután kihívtam őket, újabb számot kezdtem tárcsázni.
- Szia Peter - szólt bele Nikki vidám hangja. - Hol vagytok? Lemaradtok a buli legjobb részéről - nevetett önfeledten.
- Nikki, most figyelj rám! - szóltam rá határozottan. - Most azonnal gyere föl Kellan-nel együtt Liz szobájába és szólj Ashley-nek, hogy küldje haza a vendégeket! - utasítottam őt.
- Mi... de hát miért? - lepődött meg.
- Csak tedd, amit mondtam! Aztán pedig Ashley maradjon lent és várja meg a mentőket és a rendőröket, aztán hozza fel őket ide!
- Te jó ég! Mi történt? - esett kétségbe.
- Csak csináld! - azzal letettem a telefont.
- Úgy látom, a kis barátaid nem nagyon hallgatnak rád - jött a gúnyos hang a hátam mögül. Adam betört orral és vérző szájjal közeledett felém.
- Hagyj már békén minket! - kiáltottam oda neki. - Liz sosem lesz a tiéd, fogadd el! És életed végéig ülhetsz majd a sitten emiatt a húzásod miatt.
A fenyegetés azonban nem hatott. A kést - amit én csak úgy felelőtlenül elhajítottam miután megszabadultam tőle - a kezében tartva jött egyre közelebb.
- Ideje véget vetni ennek az estének - ugrott felém hirtelen. Lizt automatikusan próbáltam megvédeni az ütközéstől, de így én már nem tudtam időben reagálni. Fájdalmasan nyögtem fel, ahogy a kés ezúttal a combomba fúródott.
Őrült nevetésbe kezdett, amiért sikerült újra megsebeznie, de a következő pillanatban a nehéz test hirtelen eltűnt rólam. Kellan jelent meg a látóteremben, Adam-et szorosan maga előtt tartva, hátra feszített kezekkel.
- Minden rendben? - kérdezte komolyan.
Csak bólintottam, majd azonnal Liz felé fordultam. Most már mindketten biztonságban voltunk.
- Peter - szaladt be a szobába Nikki, de amint meglátott minket, elfehéredő arccal torpant meg. - Itt meg... mi történt? - nézett körbe remegve.
- Majd később mindent elmondok... most még én sem egészen értem a miérteket - néztem Liz arcára szomorúan. Ha tényleg Adam volt ez a fickó, bár efelől kétségem sem volt, akkor miért nem szólt, hogy ennyire súlyos a helyzet? - A mentők már úton vannak... Ashley elküldte a vendégeket?
- Igen, bár elég nehéz volt így, hogy nem tudta, miért kell ezt tennie. Alice azt mondta, feljön utánam, csak előbb elküldik ők is a szülőket és rokonokat. Mindenki halálra van rémülve és magyarázatot akarnak.
- A kurva életbe! Legalább a mentőket várják meg a kérdezősködéseikkel. Liz nincsen eszméleténél. Most az az első, hogy ő rendben legyen - keltem ki magamból.
- Nyugi, Peter! - guggolt le mellém azonnal, majd aggódva kezdte fürkészni Liz sápadt arcát. - Mi történt vele?
- Beütötte a fejét és talán egy-két bordája is eltörött, de ebben nem vagyok biztos - suttogtam halkan. Én magam sem tudtam elhinni, ami történt.
- És... te? - kérdezte tétován, félve, hogy ismét kiabálni kezdek vele.
- A karomat és a combomat szúrta meg - legyintettem.
Megcsóválta a fejét, miközben pár könnycsepp gördült végig az arcán. Aztán megfogta a ruháját és olyat tett, amit róla elképzelni sem tudtam volna. Az aljából leszakított egy keskeny csíkot, majd azt szorosan a sérült kezemen levő seb fölé kötözte, ezzel valamennyire csillapítva a vérzést.
- Mi történt itt? - szaladt be most Alice, a nyomában Ashley-vel, de aztán mindketten megtorpantak. - Liz! - rohant hozzánk azonnal Alice és lerogyott mellénk. - Mi van vele? Miért nincsen eszméleténél? - esett azonnal kétségbe.
Ash csak szótlanul állt az ajtóban, meredten nézve minket. Az intésemre azonban odalépett mellénk, majd gyengéden felhúzta Alicet a földről és magához vonta. Az arca közben szinte pillanatok alatt nedves lett a könnyektől.
- Ugye nem... - kérdezte elcsukló hangon.
Megráztam a fejem, majd Nikki-vel együtt további sérülések után kutattunk Liz testén.
Aztán egyszer csak befutottak a mentők, akik nyomban odasiettek hozzánk, majd nem sokkal később a rendőrök is. Miután mindkettőnket megvizsgáltak, majd ráfektettek minket egy-egy hordágyra és kifelé kezdtek tolni a szobából. Bármennyire is ellenkeztem ez ellen, lábra állni nem igen tudtam, így csak ez a megoldás maradt.
Ahogy leértünk a földszintre és a lift ajtaja kinyitódott, észrevettem, hogy már valóban üres az egész szálloda.
- Elnézést, nem lehetne, hogy engem is ugyanazzal a mentőautóval vigyenek be a kórházba, mint őt? - fordultam az egyik mentős felé.
- Sajnálom, uram, de ez nem lehetséges. Még nem tudjuk, mennyire komolyak a sérüléseik. Mindkettejüket gyorsan beszállítjuk, aztán teljesen különböző vizsgálatokon kell majd részt venniük.
Minden további nélkül betoltak engem is egy másik mentőautóba, majd felhangzott a sziréna és elindultunk a kórház felé. Egész úton csak Liz körül forogtak a gondolataim. Nem veszíthetem el őt pont most. Most, mikor már tisztában vagyok az érzéseimmel és talán sikerült volna őt is továbblépésre ösztönöznöm.
A két mentő szinte egyszerre érkezett meg a hatalmas fehér épület elé. Nagyon is ismerős volt már ez a hely. Tavaly volt alkalmam látni egyszer-kétszer.
Miután az orvos ellátta a sérüléseimet, egy tolószékbe ültetett, majd egy nővért hívott, hogy segítsen nekem eljutni a kórteremig, ahová helyeztek. Próbáltam meggyőzni mindkettőjüket, hogy semmi bajom sincsen, de az orvos legalább egy nap intenzív pihenésre utalt engem, így csak akkor hagyhattam el a szobámat, amikor a mosdóba kellett kimennem. Persze ilyenkor is csak tolószékkel és egy nővér segítségével. Az éjszaka semmit sem aludtam, annyira aggódtam Liz miatt és hiába hívtam egy nővért, hogy kérdezzen meg egy orvost a hogyléte felől, mindnek kötelező volt a számára kijelölt osztályon maradni, hogy egy beteg se szenvedhessen hiányt semmiben sem.
Az az egy nap nagyon lassan akart eltelni mindaddig, amíg Alice és a többiek meg nem jelentek a kórterem ajtajában.
- Ti meg hogy kerültök ide? - kérdeztem meglepetten.
- Szerinted? - forgatta meg a szemeit Nikki, majd odasietett hozzám és szorosan megölelt. - Csak nem gondoltad, hogy hagyunk egész nap egyedül kuksolni itt.
- Semmi bajom nem lenne, ha tudnám, hogy Liz jól van, de egyetlen nővér sem volt hajlandó segíteni nekem - morogtam az orrom alá. - De örülök, hogy ti itt vagytok.
- Elmegyek, megkeresem az orvosát és megkérdezem - ajánlotta Rob, majd már el is tűnt az ajtóban.
- Ne haragudjatok, amiért így elromlott a parti - sóhajtottam bűntudatosan, bár egyáltalán nem az én hibám volt.
- Már készültünk visszavonulni és elküldeni a vendégeket. - Megfogta a kezemet és kedvesen rám mosolygott. - Pihenned kéne. Az éjszaka nem engedtek be minket, de a nővérek azt mondták, hogy nem vagy hajlandó aludni és egyfolytában zaklatod őket - rótt meg a fejét csóválva.
- Mégis hogyan tudnék aludni, amikor semmit sem tudok Liz-ről?
- Ne aggódj, ha valami nagy baja lenne, szerintem neked szóltak volna. A rendőrök nem jártak még nálad? - váltott hirtelen témát.
- Nem, még nem - sóhajtottam. Reméltem, hogy még sokáig el is kerülik a kórtermemet, mert semmi kedvem nem volt felidézni az éjszaka történteket.
Nem sokkal később visszatért Rob, de sajnos ő sem szolgálhatott jó hírekkel.
- Az orvos nem volt hajlandó semmit sem mondani nekem, mert csak Liz hozzátartozóinak adhat ki információt a hogyléte felől - morgolódott. - Sajnálom, Peter.
- Akkor majd este én átmegyek hozzá... Azt azért megmondták, hogy melyik kórteremben van?
Rob segélykérően Alicere pillantott, aki azonban szintén kíváncsian várta a válaszát.
- Liz még az intenzíven van - közölte halkan.
Vissza kellett dőlnöm a párnára. Képtelen voltam felfogni, hogy Liznek ilyen súlyos az állapota. Ha előbb bemegyek, akkor talán még időben érkezem ahhoz, hogy ne sérüljön meg ilyen súlyosan.
- Az én hibám - motyogta Alice bűntudatosan, mire mind értetlenül kaptuk rá a tekintetünket. - Én ismerem Liz múltját és tudnom kellett volna, hogy Adam egyszer fel fog tűnni.
- Kicsim, akkor sem figyelhettél volna oda minden egyes pillanatban - próbálta őt megnyugtatni Rob, finoman átkarolva a derekát.
- A francba, hogy nem mondtam el én neked - emelte rám a tekintetét mérgesen. - Akkor fele ennyit sem kellett volna szenvednetek. - Ismét csak értetlenül néztünk rá. - Kezdettől fogva ismertem Liz érzéseit, ahogyan nálad is felismertem a vonzódást iránta. Ismertem a múltját, ami miatt ő nem mert lépni feléd, de ha én elmondtam volna, számtalan kíntól megóvtam volna őt és téged is.
- Most már nem tudsz rajta változtatni - ráztam meg a fejem. - És ezúttal én kérlek arra, hogy ne mondd el nekem... Azt szeretném, ha akkor osztaná meg velem, ha már kellően megbízik bennem.
- Rendben - sóhajtott Alice, majd az ajtó felé pillantva az arca elszomorodott. - Most mennünk kell, mert itt a rendőrség, de délután visszajövünk - ígérte.
- Elleszek én egyedül is - legyintettem, holott tudtam, hogy ez egyáltalán nincsen így. Meg fogok őrülni a tehetetlenségtől, ha nem mehetek be Liz-hez.
Miután ők távoztak, a rendőrök egy orvos kíséretével bejöttek a kórterembe. A látogatásuk nem tartott sokáig és nem is tartalmazott semmi érdekeset, de még mielőtt távoztak volna, én az orvos után szóltam.
- Elnézést, doktor...
- Igen? - fordult vissza az ajtóból.
- Ismeri ön Eliazbeth Reasert? - kérdeztem, remélve, hogy a válasz igen lesz.
- Az egyik betegem - bólintott összevont szemöldökkel. - Ha jól tudom, magával együtt hozták be. Miért kérdezi?
A lehető legjobb orvost fogtam ki! Ő biztosan tudja, hogy mi van vele.
- Meg tudná mondani, hogy van?
- Ön a kollégája, igaz? - lépett vissza a szobába, behajtva maga mögött az ajtót.
Izgatottan bólintottam.
- Az állapotát már sikerült stabilizálnunk, éppen az imént szállították át őt egy kórterembe. Műteni szerencsére nem kellett, bár elég közel volt hozzá. Megrepedt egy bordája, valamint egy kis belső vérzése is volt, de ez magától meggyógyul, ha a beteg megfelelő ideig pihen. Ezen kívül még a térde sérült meg, meghúzódtak a szalagjai, de rendszeres tornával újra megerősítjük majd. Valamint enyhe agyrázkódást szenvedett, de ebből fel is gyógyul majd, mire felébred.
- Ezt hogy érti? - csodálkoztam el. Azért egy agyrázkódáshoz nem elég pár óra alvás.
- Erős nyugtatókat és altatókat adtunk be neki. Ha a mostani állapotában magához térne, a sok fájdalmat és egy helyben ülést nem bírná elviselni. Pár napig altatásban tartjuk, rendszeresen megmozgatva az ép testrészeket.
- Tehát még egy-két napig egyáltalán nem is fog magához térni?
- Nem - felelt egyszerűen.
- És meg szabad őt látogatni? - kérdeztem azonnal.
- Mármint önnek? - vonta fel a szemöldökét.
- Csak ma estig vagyok szigorúan ágyhoz kötve. Ha már tolószékbe ülhetek, meglátogathatom?
- Természetesen, de ne várjon túl sokat. Mély álomban van. Nem fog felébredni.
Hevesen bólogatni kezdtem, hogy értem, amit mond, majd elégedetten dőltem vissza a párnámra.
- Megmondaná akkor nekem, hogy melyik kórteremben találom majd meg? - A gondolat megőrjített, hogy itt van tőlem nem messze az egyik szobában és én nem láthatom őt.
- Három szobával arrébb, de a nővérek biztosan szívesen segítenek majd.
Na erre azért nem vettem volna mérget, de azért hálásan bólintottam.
- Köszönöm.
- Viszlát - biccentett, majd végleg távozott a szobából.
Ezután alig tudtam egy helyben maradni az esti vizitig. Alice, Nikki, Ashley és Jackson, ahogyan azt ígérték, visszajöttek hozzám délután és megígérték, hogy majd velem együtt mennek csak át Lizhez. Amikor az orvos belépett a szobába, én azonnal megszólaltam.
- Elhagyhatom végre a szobát, Doktor Úr?
- Nocsak, milyen sürgős - kuncogott.
- Szeretnék átmenni látogatóba pár szobával arrébb - feleltem.
- Ez esetben, felkelhet, de az éjszakát kötelező ágyban töltenie - nézett rám szigorúan miután megvizsgált. - Aztán, holnapután, ha az állapota így javul tovább, akár lábra is állhat majd.
- Ez remek! - csúsztam följebb azonnal az ágyban.
Miután az orvos távozott, a többiek visszajöttek és segítettek átülni a tolószékbe, majd együtt indultunk át Liz szobájába.