51. fejezet - Reaser-ék

Sziasztok!

Megérkeztem a friss fejezettel! Úgy tűnik, mostanában nem vagyok valami jó a címadásban, de még ez tűnt a legjobbnak a fejezethez, így hát végül emellett döntöttem. De úgysem ez a lényeg :D Még ugyan nem a karácsony jön ebben a fejezetben, de a hangulat már megvan. Vagy lehet, hogy csak én érzem így, mert a ház körül minden tiszta fehér és már a kocsik sem látszanak ki a hóból :D Na, mindegy, ez nem is ide tartozik :D A lényeg, hogy a téli hangulat most magával ragadott :D Megjegyezném még, hogy a fejezetben ugyanazokat a neveket használtam, mint a novellában is, ami remélem azért nem lesz gond és nem fogtok belezavarodni :) Jó olvasást! Várom a komikat! :)

Puszi

Liz szemszöge

Kissé még kótyagosan ébredtem fel másnap reggel. Peter születésnapja még a vártnál is jobbra sikeredett. Mindenki ott volt, akit meghívtunk és Peter-nek is meglepetést tudtunk vele szerezni. Nem teljesen emlékeztem rá, hogy végül hogyan és mikor értünk vissza a szállodába, de ez inkább a fáradtság miatt lehetett, mintsem az elfogyasztott alkohol hatására, hiszen egyikünk sem ivott sokat. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, miközben lassan kezdtem felfogni a körülöttem levő dolgokat. Éreztem, ahogy Peter mellkasa szorosan a hátamhoz simul, és ahogy a mellkasa minden egyes levegővételnél megemelkedik. A karjaival a derekamat fonta át, fejét kissé az enyémnek döntve. Furcsamód most már egyáltalán nem zavart a közelsége, sőt! Kifejezetten jó érzés volt őt ilyen közel tudni magamhoz. Mintha már hónapok teltek volna el az Adam-mel való találkozás óta. Hosszan nyújtózkodtam egyet, de a helyzet mégis kezdett kissé kényelmetlen lenni, mert a lábamat nem igen volt erőm még mozgatni. Lassan a hátamra fordultam Peter karjai között, majd óvatosan felültem, vigyázva, nehogy felébresszem őt. Ez azonban nemigen sikerült, mert nem sokkal később nyitogatni kezdte a szemeit.

- Jó reggelt – mosolyogtam le rá.

- Hm… neked is, Szívem – könyökölt fel, majd rám emelte zöld szemeit. Halkan felsóhajtottam, hogy a tekintetünk találkozott, de nem szakítottam meg a szemkontaktust.

- Hogy tetszett a buli? – kérdeztem nem sokkal később.

- Nagyszerű volt – mosolyodott el szélesen. – Nagyon jól éreztem magam.

- Ennek örülök – csúsztam lejjebb, hogy miután kinyújtóztattam a lábamat is, újra mellé feküdjek. A tekintetünk ismét összefonódott, bár számomra egy kissé nehéz volt megtartani a szemkontaktust, mert erős kísértést éreztem rá, hogy lenézzek fedetlen mellkasára. Kinyúlt felém, majd az ujjaival finoman eltűrte pár tincsemet, hogy aztán közelebb hajolva lágyan megcsókoljon. Miután elváltak az ajkaink, én közelebb bújtam hozzá, ő pedig a karjait ismételten körém fonta, arcát a hajamba temetve. Még kicsit így pihentünk, de ez nem tartott sokáig, mert nem sokkal később kopogtattak az ajtón. Fáradtan sóhajtottam fel. – Miért mindig a legjobb pillanatokat kell megzavarni?

Peter halkan felnevetett, majd lassan arrébb gördült és felállt az ágyról. Felvett egy pólót, majd elsétált az ajtóhoz.

- Szia, Nikki – köszönt. – Mi járatban vagy?

- Szia, Peter, ne haragudjatok, ha felébresztettelek titeket, csak szólni akartam, hogy közös ebédet terveztünk a többiekkel. Szóval, ha felébredtek addig, akkor gyertek le fél kettőre az étterembe.

- Rendben, köszi Nikki, majd még meglátjuk, de szerintem ott leszünk – bólintott rá Peter.

- Oké, akkor ott találkozunk. Nem is zavarok tovább, sziasztok! – mondta a végét kicsit hangosabban.

Miután Peter lassan visszasétált a szobába, egyszerűen csak eldőlt az ágyon, arcát a párnába temetve.

- Mi az, Peter? – kérdeztem nevetve. – Hosszú volt a tegnap este?

- Nem is tudod, mennyire – mormolta a párnába, majd felém fordult. – Ginny rendesen lefárasztott az „én megmondtam” szövegével.

- Hogyhogy? – lepődtem meg. – Miben lett már megint igaza?

- Amikor nyáron visszamentem Londonba a phoenix-i koncert után, elmondtam mindent neki, hogy mik történtek közöttünk. Ő pedig azt mondta, hogy körülbelül fél évet jósol nekünk és végre egymásra találunk – mosolyodott el lehunyt szemmel. – Bármennyire is fárasztó volt ez tegnap, azért örülök, hogy igaza lett – pillantott rám ismét és én elvesztem abban a zöld szempárban. Láttam, ahogy ő is a tekintetemet fürkészi, de hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg. – Gyönyörűek a szemeid – szólalt meg hirtelen halkan.

- Azért te sem panaszkodhatsz – nevettem fel kissé zavartan.

- De tényleg, komolyan mondtam – rázott aprót a fején.

- Ahogyan én is – mosolyogtam. – De köszönöm.

Elmosolyodott, majd a fejét fáradtan visszadöntötte a párnára. Csak ekkor pillantottam rá a háta mögött levő éjjeliszekrényre, ahol az óra állt.

- Még órákig ágyban tudnék maradni – motyogta egészen halkan.

- Hát, ha komolyan gondoltad, hogy lemegyünk mi is ebédelni, akkor ez nem lesz egyszerű, mert mindjárt fél egy van – kuncogtam, megsimogatva az arcát.

- Mondd, hogy csak viccelsz… - nyögött fel, majd megfordult, hogy ő maga is megbizonyosodjon felőle. – Francba… - dörzsölte meg a szemeit, majd lassan felült az ágyban.

- Attól még pihenhetsz, ameddig én lefürdök. – Felültem én is, majd kimászva a takaró alól a fürdő felé vettem az irányt, miközben pár ruhát összekapkodtam magamnak. – Majd felébresztelek, ha készen vagyok – mosolyogtam még rá, mire csak egy fáradt bólintást kaptam válaszul.

Peter szemszöge

Olyan gyorsan köszöntött be a tél, hogy még pislogni sem volt időnk. A születésnapi buli után azonnal újraindultak a forgatások és mi gőzerővel álltunk neki a munkának. Persze Liz kivételével, mivel neki még pihenésre volt szüksége. A napok csak úgy elszálltak felettünk és máris december közepe volt. Tegnap este leesett az első hó is, aminek közülünk talán Kellan örült a legjobban. Már csak egy hét volt vissza a forgatás szünetéig, így Chris még jobban belehúzott. Azt akarta, hogy januártól már Liz is visszaálljon a munkájába, mert különben nem tudjuk az eredetileg eltervezett sorrendben leforgatni a jeleneteket, ami a forgatás elnyújtásához vezetne. Bár én próbáltam meggyőzni róla Lisa-t, hogy ez még lehet, hogy korai lenne, ő nem engedett. Ő úgy gondolta, az ünnepek alatt ki tudja majd annyira pihenni magát, hogy még ha nem is futkározva és ide-oda szaladgálva, de azért folytatni tudja a munkáját.

- Mr. Facinelli – szólt utánam a portáról a lány, kiszakítva ezzel a gondolataim közül. Visszafordultam felé. – A managere itt hagyott magának egy levelet és azt üzeni, hogy ma este legyen elérhető – közölte halkan. Azóta az eset óta, mikor Justin nekem esett Liz miatt, sokkal visszahúzódóbb volt velem szemben.

- Köszönöm – bólintottam, kedvesen mosolyogva, majd átvettem tőle a levelemet. Csak a nevem volt ráírva, semmi több. Steven bizonyára a forgatás alatt járhatott itt. Visszafordultam a lift felé, miközben kinyitottam a borítékot. Csak pár mondat volt a papírra írva, de attól a néhány sortól is széles mosoly jelent meg az arcomon. Boldogan léptem be a szobámba, majd a Liz-nek vett ajándékot letettem az éjjeliszekrényre. Egy pillanatig még elgondolkodtam rajta, hogy becsomagoljam-e már most, nehogy észrevegye, de végül úgy döntöttem, hogy inkább későbbre hagyom. Liz úgysem gyakran jön át, leginkább az ő szobájában vagyunk, ha pedig még is így történne, arról tudni fogok és el tudom rejteni, mielőtt még észrevenné. Gyorsan lezuhanyoztam, majd átmentem hozzá, mint ahogyan azt már megszoktam.

- Szia – köszönt mosolyogva, amint ajtót nyitott.

- Szia – léptem oda hozzá, majd finoman megcsókoltam édes ajkait. Beljebb sétáltam a szobában. Úgy döntöttem, kicsit még hagyom magamban is ülepedni ezt a sorozat dolgot, de Liz előbb észrevette rajtam, hogy másként viselkedek.

- Min mosolyogsz ennyire? – vonta fel a szemöldökét, leülve mellém a kanapéra.

- Azon, hogy újra láthatlak – húztam őt azonnal magamhoz. – Na és persze azon, hogy véglegesen is megkaptam a szerepet abban a sorozatban – újságoltam el a jó hírt boldogan.

- Tényleg? De hát ez nagyszerű!

- Igen, tényleg az – bólogattam hevesen. – Steven még ma este fel fog hívni, gondolom ezzel kapcsolatban. Csak ennyit hagyott itt nekem. – Átnyújtottam neki a papírt, amit elolvasott, majd az arcán még szélesebb lett a mosoly.

- Gratulálok – nyomott egy puszit az arcomra. - Nem is találhattak volna jobbat egy orvos szerepére – kuncogott. – Lehet, kontaktlencse nélkül igazi profi vagy – kacsintott.

- Azért ennyire ne menjünk messzire – csóváltam meg a fejemet nevetve. – Jut is eszembe, anyáék felhívtak tegnap, hogy melyik nap megyünk – kaptam hirtelen észbe. – Mondtam, hogy még ezt nem beszéltük meg, de azért lassan ideje lenne, hogy ők is tudjanak szervezkedni.

- Oh, persze… hát, anya és John a szilvesztert nem otthon töltik, úgyhogy azt hiszem, az lenne a legcélszerűbb, ha először nálunk lennénk, aztán 25-én elrepülnénk Londonba. Akkor a második ünnepet már nálatok tölthetnénk – mosolygott.

- Ez jól hangzik – bólogattam. – Akkor majd még ma este felhívom anyáékat is, de Steven hívását nem akarom elszalasztani. – A következő pillanatban meg is éreztem a telefonom rezgését a zsebemben, mire azonnal előkapta a készüléket. – Ez ő lesz… szia, Steven – szóltam bele jókedvűen.

- Na, gondolom mostanra már megkaptad az üzenetemet – kezdett bele azonnal.

- Igen, már volt szerencsém hozzá – nevettem.

- Remek, akkor ráérsz most? Megbeszélhetnénk a részleteket is.

- Persze, egy pillanat – álltam föl lassan Liz mellől, majd elővettem noteszemet. Amióta elkezdődött körülöttünk ez a nagy felhajtás, azóta minden fontos dolgot felírok, nehogy kimenjen a fejemből. Ha fáradt az ember, nem nagyon tud ennyi mindenre odafigyelni egyszerre.

- Na, szóval… azt mondták, amire számítottunk. Januárban kezdődnek majd meg a forgatások, de előtte lesz egy afféle találkozó a többi szereplővel. Valamikor az ünnepek után. Azt mondták, erről majd még tájékoztatnak. A lényeg, hogy elküldték a szövegkönyvet nekem és szerintem nem fogsz csalódni. Holnap be is viszem neked, ha ott leszel a szállodában.

- Oké, azt hiszem, ha még délelőtt jössz, akkor itt leszek.

- Remek, akkor más téma… nem kértem semmi különlegeset a szállodába neked, de ha bármi van, csak szólj és én elintézem. Valamint a pénzügyeket sem tisztáztuk még le teljesen.

- Nekem tökéletesen megfelel az, amennyit először mondtunk – vontam vállat, bár ezt ő nem láthatta.

- Akkor ez is meglenne… - hümmögött. – Elég egyszerű veled dolgozni – nevetett fel.

- Nincsenek nagy elvárásaim – mosolyodtam el. Örültem, hogy ő intézheti nekem a filmes dolgaimat. Mindig mindent időben elintézett és még sosem lehetett rá panaszom. Nem is találhattam volna nála jobbat erre a feladatra.

- Akkor azt hiszem, mindent meg is beszéltünk. A papírokat is elviszem neked holnap, a többit pedig neten átküldöm.

- Rendben, akkor holnap találkozunk.

- Igen-igen, szia! – köszönt el gyorsan és a következő pillanatban meg is szakadt a hívás.

Nevetve csóváltam meg a fejemet. Steven-nel sohasem lehetett nyugodtan beszélgetni, mert mindig sietett valahová. Valószínűleg ez most is így volt.

- Na, mit mondott? – érdeklődött Liz.

- Hát, először is, most már biztos, hogy valamikor januárban kezdődik meg a forgatás. Már a szállodát is intézik és a pénzügyeket is elrendezi nemsokára. Röviden ennyi.

- Rég láttalak téged ennyire felszabadultnak – simogatta meg finoman az arcomat. – Amióta újraindult a forgatás, annyira kimerült vagy. Pihenned kellene – mondta egészen halkan.

- Jól vagyok – csúsztam kicsit arrébb, majd némi gondolkozás után az ölébe hajtottam a fejemet. – Csak kicsit furcsa volt annyi nap kihagyása után visszaállni a rendes kerékvágásba – motyogtam lehunyt szemmel.

Éreztem, ahogy óvatosan megcirógatja az arcomat, míg a másik kezének az ujjait összekulcsolta az enyéimmel. Halványan elmosolyodva pillantottam fel rá.

- Lehet, hogy az ágyon kényelmesebb lenne – jegyezte meg kuncogva.

- Csak, ha te is aludni akarsz már…

- Rám is rám fér a pihenés – felelt halkan.

- Oké, csak pár percet adj, amíg összeszedem magam. Most még nincsen erőm ahhoz, hogy fölkeljek innen.

Halkan felnevetett, miközben újfent az arcomat kezdte el simogatni. Furcsa volt a kettőnk kapcsolata. Bár az elején úgy éreztem, ő egy kicsit gyorsnak fogja gondolni az érzéseink bevallását, azóta szinte csak egy helyben ácsorogtunk. Nem léptünk sem előre, sem pedig hátra, csak néztük egymást. Ez egy kissé el is bizonytalanított engem, mert mi van, ha ő esetleg meggondolta magát? Talán már koránt sem tartja olyan jó ötletnek ezt a kapcsolatot, csak nem akar megbántani. Vagy talán úgy érzi, hogy mégsem tudna újra szerelmes lenni és fél, hogy boldogtalan lennék mellette. Annyi biztos volt, hogy már lassan három hete ugyanott tartottunk. Bár az egész napot együtt töltjük, nem is tudom, mit hiányolok annyira ebből a kapcsolatból.

- Mi a baj? – kérdezte puhatolózóan.

- Tessék? Nincs semmi, csak elgondolkodtam…

- Vagy inkább elbizonytalanodtál – csóválta meg a fejét. – Mondd el nyugodtan, hogy mi bánt. Azt hiszem, képes vagyok kezelni, bármi is legyen az – bíztatott. Ekkor jöttem csak rá, mekkora hülyeségeken járt az eszem az előbb. Még ha kívülről úgy is tűnt, hogy semmit sem haladtunk előre, a kapcsolatunk igenis erősödött. – Peter – sóhajtotta -, ha velem kapcsolatos, túl fogom élni. Szerintem kaptam már rosszabb híreket is annál, mint ami téged aggaszt.

- Igazából hülyeség az egész – sütöttem le a tekintetem. – Csak… kicsit tényleg elbizonytalanodtam – vallottam be, mire a keze azonnal megdermedt az újabb mozdulata közben. – Ne értsd félre, nem magamban, hanem… nem is tudom…

- Hanem inkább bennem – bólintott rá elszomorodva.

- Nem, Liz, félreérted – ültem föl azonnal, hogy rendesen a szemébe nézhessek. – Csak egy pillanatra átfutott rajtam egy érzés… Kicsit olyan érzésem volt, mintha semmit sem haladtunk volna előre, mióta eljöttél a kórházból, pedig akkor megfogadtam magamban, hogy mindenben segíteni fogok neked, hogy a lehető leghamarabb rendbe jöjj. Csak most jöttem rá, mennyire rosszul gondoltam. Nagyon is sokat fejlődtünk, csak inkább… hogy is mondhatnám ezt… - gondolkodtam el.

-… jobban kötődünk egymáshoz – fejezte be helyettem a mondatot, halványan elmosolyodva.

- Igen, és nézd csak meg! Észrevétlenül is befejezzünk a másik mondatait. Egymásra vagyunk hangolódva és ez jó. Nehogy magadat hibáztasd azért, amiért nekem ilyen butaságok jutnak az eszembe!

- Szeretlek, Peter, ebben sose kételkedj – nézett a szemembe komolyan, engem pedig ezzel a pár szóval együtt járt át a boldogság.

- Én is szeretlek – túrtam bele a hajába, mielőtt megcsókoltam volna őt. Liz pontosan tudta, hogy mire van most szükségem. Talán neki is feltűnt, hogy ez a pár szó igencsak ritkán hangzott el közöttünk. Talán ez volt az első alkalom, hogy ő maga kezdeményezett, de neki ez lehet, hogy fel sem tűnt. Közben a másik kezem a vállára csúszott, majd onnan lefelé, egészen végig a karján. Mély lélegzetet véve húzódtam hátrébb tőle. Józan akartam maradni és ez csak így sikerülhetett. Bár ő a nap minden pillanatában erősen próbára tett engem, ezt talán észre sem vette. A tarkójáról a kezem a vállára csúszott, megakadályozva őt abban, hogy visszahajoljon hozzám.

Nem kérdezett semmit, csak egy mélyet sóhajtva döntötte a fejét a vállamra. Tanult már belőle, hogy inkább meg sem szólal, mint hogy mindketten kínosan hallgatva nézzük egymást utána…

A gondolataim el-elkalandoztak az ünnepek felé, de pár nap elteltével már nem csak egy bíztató jövőkép volt ez számomra, hanem maga a valóság. A forgatás a mai napon véget ért, így mindenki a készülődéssel foglalkozott. Mindenki körbejárta a szobákat, hogy elbúcsúzzon a többiektől és kellemes ünnepeket kívánjon nekik. Mi sem tettünk másképpen. Liz éppen a bőröndjével bajlódott, amikor átmentem hozzá. Először észre sem vett engem, csak amikor egy ideges szusszantás után visszaült az ágyra cuccai mellé.

- Csak nem gondjaid adódtak a pakolással? – kérdeztem kuncogva.

- Nagyon vicces – morogta morcosan. – Inkább segíts, légyszi.

- Csak ha már biztosan minden elraktál – léptem oda a bőröndhöz. Ő csak bólintott, mire én egy egyszerű mozdulattal behúztam a cipzárt. Liz a szemeit forgatta az arcomra kiülő vigyor láttán, de nem sokkal később ő is elnevette magát. – Ha valami esetleg nem fért bele, azt add oda nekem… Az enyém nincsen ennyire tele – viccelődtem, majd leemeltem az ágyról a nehéz bőröndöt és az enyém mellé tettem az ajtóba. – Sosem fogom megérteni, hogy a nőknek miért kell ilyen sok cucc – sóhajtottam halkan, de ő meghallotta.

- Vigyázz, mit mondasz! – emelte fel nevetve a mutatóujját. – Mit fogsz még ezekért kapni, ha már Ginny is a közelben lesz – gondolkodott el, nekem pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Volt már szerencsém megtapasztalni Ginny kitöréseit, ha esetleg nem reagáltam elég meggyőzően egy-egy ruhájára.

A repülőn ülve egyre csak az járt a fejemben, hogy a legutóbb, amikor együtt utaztunk, milyen feszült volt közöttünk a hangulat. Liz akkor hozta szóba először Emíliát, ami akkor engem rendesen ki is borított. Viszont nem emiatt csókoltam meg őt aznap este, még ha ezt is hitte. Ez szöges ellentéte volt a mostaninak. A karommal Liz vállát öleltem át, míg ő a vállamra hajtotta a fejét. Még szinte fel sem szálltunk, ő már egyenletesen szuszogott mellettem, én azonban nem bírtam elaludni, pedig a repülőutakat általában azzal töltöttem. Most viszont egy kissé ideges voltam. Még sosem találkoztam Liz szüleivel és tartottam tőle, hogy John talán engem sem tart majd elég jónak a nevelt lányához. Azt viszont tudtam, hogy engem már semmivel sem tudna elüldözni Liz mellől. Mindemellett pedig, Lisa érzéseiben is megbíztam.

Amint leszállhattunk a gépről, Liz kézen fogott és ezúttal ő vezetett engem. Hiszen mégis csak ő ismerte jobban ezt a helyet és John-t is. Többször is majdnem elszakadtunk egymástól, ahogy a tömeg előre sodort minket, de én szorosan magamhoz húztam őt. Ez a helyzet kissé emlékeztetett a phoenix-i koncertre, amit úgy láttam, ő is észrevett. Aztán hirtelen felcsillant a szeme és élénken integetni kezdett. A tömeg lassan szétoszlott és mi megláttuk John-t.

- Szia! – Liz azonnal átölelte őt, majd két puszit adott az arcára.

- Jó újra látni téged – mosolygott a férfi. – És úgy tűnik, sokkal jobb színben vagy, mint legutóbb.

- Igen, jobban is érzem magam – bólogatott. – És ezt főként neki köszönhetem – fogta meg a karomat Liz és maga mellé húzott. – John, had mutassam be neked Petert – mutatott rám a másik kezével.

- Sokat hallottam már rólad – lépett egyet felénk. Ha most nem lesz ellenséges, akkor túl vagyok a nehezén. Észrevétlenül nyeltem egy nagyot. – Lizzy nagyon sokat mesélt nekünk, amíg itthon volt a nyáron. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek. Szólíts csak nyugodtan John-nak és tegezz, kérlek.

- Én is örülök, John - ráztam vele kezet készségesen.

Ezután már egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Amint beültünk a kocsiba és Liz kissé közelebb bújt hozzám, mintha minden eddigi dolgot, amitől eddig tartottam, elfelejtettem volna.

- Úgy látom, igencsak megkönnyebbültél – jegyezte meg olyan halkan suttogva a fülembe, hogy csak én halljam meg.

- Nem tagadom, hogy kicsit tartottam a reakciójától – válaszoltam szintén suttogva.

Egy apró puszit adott az arcomra, majd a tekintetét a kinti tájra szegezte. Az út nem tartott sokáig, hamar megérkeztünk a takaros kis ház elé. Bár december volt, az egyik emeleti ablak mégis tárva-nyitva volt, de ez a furcsaság nem is maradt sokáig megválaszolatlanul.

- Mit csináltatok a szobámban? – húzta össze Lisa gyanakvóan a szemöldökét.

- Anyádék egy kicsit átrendezték, de mivel sok volt a por, gondolom, most szellőztetnek éppen. Bevitettek velem egy másik ágyat… - forgatta meg a szemeit.

- De hát ott volt egy csomó régi holmim! – nyögött fel Liz fájdalmasan. – Mondd, hogy nem dobozoltátok be őket!

- Ezt tőlük kérdezd – emelte fel védekezően a kezeit, majd kivette az egyik bőröndöt a csomagtartóból és sietősen indult el befelé.

- Miért lenne az olyan nagy gond? – simogattam meg a vállát finoman.

- Azért, mert ki akartam dobni az Adam-re emlékeztető dolgaimat, de ezek szerint John felvitte őket a padlásra.

- Majd lehozzuk – vontam meg a vállam, megpuszilva a homlokát.

- Csak ha legközelebb is erre jársz, mert az ünnepeket nem akarom azzal elrontani – rázta meg a fejét. Kivettem a másik bőröndöt is a csomagtartóból, majd Liz bezárta a kocsit és együtt indultunk el a bejárati ajtó felé. – Megjöttünk – kiáltotta el magát, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.

A következő pillanatban halk puffanások hallatszottak fel sorozatban az emelet irányából, és ezek egyre csak hangosodtak. Lisa halkan felnevetett mellettem, mielőtt a húga meg nem jelent a lépcsőfordulóban.

- Betty! – ugrott a nyakába boldogan, mire én kénytelen voltam megtartani Liz hátát, mielőtt még hátra bukott volna a lendülettől.

- Ugyan, nem is voltam itthon olyan régen – nevetett fel dallamosan, elhúzódva kicsit a testvérétől, hogy megpuszilhassa őt. Csak akkor tudtam jobban szemügyre venni a lányt. Nem lehetett sokkal fiatalabb Liz-nél, ebben biztos voltam, az arca mégis olyan volt, mint egy tizenévesé. A haja ugyanolyan hullámos, vöröses fürtökben hullott a vállára és esküdni mertem volna rá, hogy még a szemük színe is teljesen ugyanolyan volt.

- Á, szóval ő lenne az a bizonyos Peter – jegyezte meg kuncogva, majd kinyújtotta felém a kezét. – Elena Reaser vagyok, Beth húga – mutatkozott be, miközben egy széles vigyort küldött Liz felé, aki csak a szemeit forgatta erre.

- Peter Facinelli, örülök – ráztam vele kezet kissé zavartan. Bár a kinézetük szinte teljesen egyezett Lizzel, a viselkedésük már annál kevésbé.

- Á, megjött az én másik húgocskám is – jelent meg hirtelen még valaki az emelet irányából. Rajta is felismertem azokat a jellegzetes vonásokat, de ő sokkal kevésbé hasonlított a testvéreire. Mögötte egy egy tefföl szőke kisfiú jött, aki zavartan szorongatta a kezét. Bizonyára a fia lehetett.  – És magával hozta Petert is, nagyszerű! – nevetett fel, ahogy felismert engem is. – Örülök a találkozásnak, Lucy vagyok – fogott kezet velem. – Ő pedig a kicsi Jason – borzolta össze a félig mögötte álló kisfiú szőke tincseit.

- Szintén örülök – bólintottam ismét.

- A fiúk még nincsenek itthon, de hamarosan ők is megjönnek – tájékoztatott Liz. – Gyere, anya bizonyára a konyhában van, és nemigen tud elszakadni onnan – nevetett halkan. – A bőröndöt nyugodtan hagyd csak itt, majd felvisszük később. – Megfogta a kezemet, majd a konyha irányába vezetett. – Szia, Anyu! – köszönt kicsit hangosabban.

- Á, szia Kincsem – pillantott ránk egy másodpercre. – Egy pillanat, csak nemigen tudom itt hagyni a levest – kapkodott össze-vissza.

- Hagyd csak, majd én átveszem addig – lépett el mellettünk Elena, hogy Liz anyja velünk is foglalkozhasson pár percet.

- Ne haragudjatok, csak eléggé késésben vagyok az ebéddel – mentegetőzött azonnal, ahogy megfordult. Ekkor jöttem rá, hogy Liz és a húga honnan örökölték a szemüket. Az arcomon levő mosoly még szélesebb lett, ahogy újabb és újabb hasonlóságokat fedeztem fel közöttük. – Szervusz, Kicsim – puszilta meg Lisa arcát. – Ezek szerint akkor te vagy Peter – fordult aztán felém, sejtelmesen mosolyogva.

- Igen, Peter Facinelli – nyújtottam ki felé a kezemet, de ő ahelyett, hogy megfogta volna, szorosan az ölelésébe zárt. Láttam Lisán, hogy jót nevet magában rajtam, bizonyára az arckifejezésem miatt, de a meglepettségtől egy kissé sután reagáltam a gesztusra.

- Nyugodtan szólíts csak Karennek – mondta, miután elengedett. – Most pedig, ha nem haragszotok, még rengeteg mindent el kell készítenem estére is – nézett ránk bocsánatkérően.

- Nem kell segítség? – ajánlotta készségesen Liz.

- Nem, Elena és Lucy tökéletesen elegek erre a feladatra. Te inkább pihentesd a lábadat – nézett még vissza szúrósan. – Ezért még kapni fogsz, ugye tudod? Halálra aggódtuk magunkat, miután Alice felhívott, hogy mi történt.

Láttam Liz arcán a döbbenetet, majd a beletörődést és kissé kábultan ballagott vissza a nappaliba, amin nem sokkal ezelőtt éppen csak átsiettünk.

- Na, mi a baj? – fogtam meg a kezét finoman.

- Most jön majd a fejmosás anya és John részéről, hogy ez az Adam mekkora egy vadállat – sóhajtotta.

- Szerintem inkább csak kérdezősködni fognak arról, hogy mi történt pontosan – hümmögtem elgondolkodva. – Biztosan aggódtak érted, amikor megtudták, hogy kórházban vagy. A lányuk vagy és te nem szóltál nekik – csóváltam meg a fejemet.

- Tudom, de pontosan ezt nem akartam – hajtotta le a fejét egy mélyet sóhajtva. – Gyere, megmutatom a szobámat – indítványozta hirtelen. – Ha egyáltalán ráismerek még… - tette hozzá.

Az emeletre felérve a folyosó végén levő szobához sétált, majd kinyitotta az ajtót. A kezeit rögtön dörzsölni kezdte, majd amilyen gyorsan csak tudott, elsietett az ablakig és becsukta azt.

- Huh – lehelte meg kicsit a kezeit. - Hát, ez lenne az én szobám – mutatott körbe. – Az a szekrény eredetileg ott volt a fal mellett, mutatott a hátam mögött levő bútorra, de gondolom az ágy miatt el kellett rakni onnan – vonta meg a vállát. – és konkrétan teljesen üres az egész, úgyhogy nincsen sok látnivaló itt – tárta szét a karjait.

Annak ellenére, amit mondott, én mégis észrevettem valamit a polcok egyikén.

- Azért úgy látom, a régi emlékeidet itt hagyták neked – jegyeztem meg, közelebb lépve a bekeretezett képekhez. – Ez hányadikos korodban készült? – kérdeztem halkan felnevetve. A képről rám mosolygó kislányt csak a szemeiről és a hajáról ismertem meg, de még ezek alapján is simán lehetett volna a húga is.

- Azt hiszem, valamikor még a gimi előtt – tűnődött el. – Igen, valaha nekem is volt fogszabályzóm… Elég borzalmas kép – húzta el a száját.

- Szerintem aranyos – mosolyogtam rá őszintén, majd a tekintetem továbbsiklott a következőre. Ez már egy kicsit később készülhetett, és ahogy tovább haladtam rajtuk, egy egész kis idővonalat fedeztem fel. Szinte láttam magam előtt, hogyan lett belőle az a gyönyörű nő, aki most is itt áll mellettem. A történetnek azonban hiányzott a közepe. Valószínűleg akkor kezdhetett darabokra hullani a magánélete. Az ujjaimat leheletfinoman húztam végig az üvegen, mire Liz halkan felsóhajtott mellettem. Azt értettem, hogy ez miként került ide, de a sor elején levőt már annál kevésbé.

- Az első kép egy családi kép volt, amin még apa is rajta volt – mesélte halkan. – Az utolsókat pedig gondolom, te is érted.

- Khm… - köszörültem meg zavartan a torkomat. – Ha szabad ilyet kérdeznem… hallottál valamit azóta az apádról, vagy csak úgy eltűnt az életetekből? Természetesen nem kell rá válaszolnod, ha nem akarsz, csak kíváncsi vagyok.

- Semmi gond. Egyszerűen nem jelentkezett utána. Anyának pedig eszében sem volt kérni tőle a gyerektartást. Inkább fordult a nagyiékhoz segítségért, mint hogy újra találkoznia kelljen vele. Itthon talán még csak a nevét sem mondtuk ki, mióta elment.

- Értem – nyugtáztam elgondolkodva. – Fázol? – kérdeztem, ahogy láttam megborzongani őt.

- Egy kicsit – vallotta be. – De nem vészes, csak kicsit jobban fel kell itthon öltöznöm. - Eldöntötte az ágy mellett a bőröndjét, majd keresgélni kezdett benne egy vastag pulóver után. – Aztán pedig szerintem le is mehetünk. Lassan készen lesz az ebéd.

- Anyukád mindig ennyit szokott tevékenykedni a konyhában?

- Nem, csak most van rá oka, hogy kitegyen magáért. El sem tudod képzelni, mennyit nyaggatott azzal, hogy hozzalak már végre haza téged, mert látni akarnak.

- Igen, azt kihallottam a szavaikból is – nevettem fel halkan. Jól esett, hogy Liz tényleg ennyit mesélt rólam nekik.

Lesétáltunk a földszintre, ahonnan aztán ismét a nappali felé vettük az irányt, ahonnan hangos nevetgélés hallatszott ki.

- Gil és Jack még mindig nem érkezett meg? – ült le Liz a kanapéra, én pedig mellette foglaltam helyet.

- Nem - csóválta meg a fejét Lucy. – Pedig direkt nyomatékosítottuk nekik, hogy ebédre érjenek vissza. El fogja kapni őket a vihar – pillantott ki aggodalmasan az ablakon keresztül az égre.

- Biztosan nemsokára itt lesznek – nyugtatta őt John.

- Anyu, kimehetek játszani a hóba? – kezdte el rángatni Jason a nadrágjának a szárát. – Csak ameddig Apáék meg nem érkeznek. Kérleeek! – nézett rá hatalmas kerek szemeivel.

Mosolyogva pillantottam oldalra Lisára, de amit az ő arcán láttam, az már sokkal kevésbé tetszett. Láttam egy pillanatra átsuhanni a tekintetén a szomorúságot.

- Én most nem tudok veled játszani, ezt te is tudod – simogatta meg a buksiját Lucy. – Egyedül pedig nem mehetsz ki, hiszen ismered a szabályokat.

- Lizzy biztosan szívesen kijön velem, igaz? – fordult most felénk és hatalmas kék szemeit Liz tekintetébe fúrta.

- Persze – nevetett fel az említett mellettem. – De csak, ha anyukád is megengedi – pillantott fel a nővérére, aki csak beleegyezően bólintott. – Na, öltözz fel gyorsan jó melegen – tolta őt az előszoba irányába. – Jössz te is, vagy inkább bent maradsz? – fordult vissza felém mosolyogva.

- Megyek – álltam fel a kanapéról, majd követtem őt az előszobába. Mindketten felvettük a kabátunkat és sálunkat. – Ne vedd tolakodásnak, vagy ilyesmi, de miért mondta azt Lucy, hogy nem jöhet ki vele játszani? – kérdezte halkan Liz-től.

- Jaj, tényleg neked nem is mondtam – csapott a homlokára. – Lucy terhes és emiatt mondta – felelt készségesen. – Egyébként pedig, nem csak a ti családotok olyan közvetlen. A családtagokkal mi is azok vagyunk, úgyhogy érezd magad otthon – kacsintott rám. A következő pillanatban Jason a kis kezével megfogta az övét és az udvar felé kezdte húzni őt.

- Hógolyócsata! – kiáltotta a kisfiú élénken nevetgélve, majd a következő pillanatban már egy kisebb hógolyó repült egyenesen Liz arca felé, amit ő ügyesen ki is került.

- Na, várj csak, te rosszaság! – vigyorodott el, és vészjóslóan indult el Jason felé, aki azonban azonnal futásnak eredt a kertben. Ezzel Liz most nem tudott versenyezni, hiszen még mindig bizonytalan volt a térde, de amilyen gyorsan csak tudta, követte őt.

Mosolyogva néztem őket, ahogyan egymást kergették. Látszott Lisán, mennyire felszabadult és ekkor jöttem csak rá, hogy neki mennyit jelentett az anyaság elveszítése. Még ha tizenéves korában nem is gondolt bele, az évek folyamán már biztosan többször is megfordult a fejében. Kacagva emelte fel Jasont a levegőben, majd párszor megforgatta őt és visszaállította a lábaira. Láttam az arcán, hogy néha meg-megrándult a fájdalomtól, de eszébe sem jutott emiatt szólni. Aztán a következő pillanatban egy apró test ütközött az enyémnek. Jason hátra esett a lendülettől és a hóban kötött ki. Nevetve emeltem fel őt, mire megszeppenve nézett fel rám.

- Hé, ne félj tőlem – mosolyogtam rá kedvesen, leporolva róla a havat. – Csak a rossz gyerekeknek kell félniük, te viszont, ha jól tudom, nagyon is jó kisfiú vagy.

- Igen, az vagyok – vigyorodott el szélesen.

- Ez ellen tiltakoznék – sóhajtotta Liz, megállva mellettünk. – Milyen dolog megfuttatni a nagynénédet, hm? – kacagott fel jóízűen.

- Nézd, megjöttek apáék! – kiáltotta el magát Jason hirtelen és már rohanni is kezdett a kapu felé.

- Jason, állj meg! – szólt utána Liz, mire a kisfiú azonnal megtorpant. Legalább szófogadó kiskölyök. – Emlékszel, ugye, hogy nem rohangálunk az utcán? – nyitotta ki neki a kaput Liz.

- Igen-igen, emlékszem – bólogatott hevesen a fiú, majd izgatottan toporogva várta, hogy az apja végre odaérjen hozzá.

- Hát itt az én fiam! – mosolyodott el az egyik férfi, majd felkapta a karjába Jasont. – Ugye jól viselkedtél, amíg nem voltam itthon?

- Nagyon jó volt – mosolygott Liz is. – Sikerült megfelelőt szereznetek?

- Igen, azt hiszem, kifogtuk a legjobbat. Jó újra látni téged – ölelte át őt fél kézzel, míg a másikban még mindig a fiát tartotta. – Gil Gardner – nyújtotta felém a kezét, amit én örömmel el is fogadtam. Ezután még a másik férfi is bemutatkozott, majd visszaindultunk a házba.

- Jól érzed magad? – karoltam át Liz derekát.

- Igen, persze, csak nem vagyok hozzászokva ennyi mozgáshoz egyszerre – sóhajtotta, félig rám nehezedve.

- Láttam, hogy még mindig fáj a térded – jegyeztem meg.

- Túlélem – vonta meg a vállát, majd levetette a kabátját és a fogasra akasztotta. – Gyere, Jason, megszárítkozunk egy kicsit – fogta kézen a fiút, majd elindult az emelet felé.

Nem értettem, hogy mi volt ez a hirtelen hangulatváltozás nála, így kissé döbbenten néztem utána a lépcső irányába.

- Mindig ez van – szólalt meg mellettem Gil. – Imádja a gyerekeket meg minden, de mégis fáj neki a tudat, hogy nem lehet sajátja. Nem beszél róla, de látszik rajta. Úgy tűnik, neked ezt kevésbé akarja kimutatni, de gondoltam, jobb, ha tudod.

- Köszi – bólintottam rá még kissé zavarodottan.

- Gyere, mire visszajönnek már nyoma sem lesz rajta az egésznek – intett halványan elmosolyodva, majd átment az étkezőbe. Mi fiúk mind helyet foglaltunk a hatalmas asztalnál, majd nem sokkal később a lányok is csatlakoztak hozzánk. Valóban, Lisát mintha teljesen kicserélték volna, de ez nekem egyáltalán nem tetszett. Nem örültem neki, hogy el akarja rejteni előlem az érzéseit. Semmi oka nem volt rá.

- Ne haragudj – súgta a fülembe, miközben helyet foglalt mellettem, majd egy pillanatra megszorította az asztal alatt a kezemet.

Egész ebéd alatt azon gondolkodtam, hogyan hozzam majd föl neki ezt a témát. Hiszen nem akartam őt újra elszomorítani, de ezt muszáj lesz megbeszélnünk. Mégsem bújhat el örökké, amikor elszomorodik. A beszélgetésekre csak fél füllel figyeltem oda, ami fel is tűnt nekik. Remek bemutatkozás, mondhatom! – sóhajtottam fel magamban.

- Peter, annyira szótlan vagy – jegyezte meg Karen. – Nálunk nem kell feszengened, érezd csak otthon magad – mosolygott kedvesen.

- Csak kicsit kimerült vagyok – feleltem egyszerűen, de láttam Lisán, hogy ő nem nagyon hitt nekem. Ez be is bizonyosodott, amikor felmentünk ismét a szobájába. – Min gondolkoztál el annyira ebéd közben? – kérdezte, miközben derékig eltűnt a szekrényében.

- Azon, amit Gil mondott nekem.

Kinézett a szekrényajtó mögül és kérdőn emelte rám a tekintetét.

- Miért, mit mondott?

- Azt, hogy mindig így viselkedsz… - feleltem, áthatóan fürkészve az arcát. Ahogy megértette, hogy mire gondolok, újra visszahajolt a szekrénybe és tovább pakolgatta a ruháit. – Liz, ezt nem kell szégyellned előttem – álltam fel az ágy széléről, ahol eddig ültem és mögé sétáltam. – Természetes, hogy fáj őket ilyen boldognak látnod. Én teljesen megértelek, előttem nem kell megjátszanod magadat.

Láttam, ahogy megremegtek a lábai, majd a következő pillanatban lassan letérdelt a szekrény mellé és a hátát félig neki támasztotta. Halkan szipogva temette az arcát a kezeibe, mire én azonnal letérdeltem elé.

- Ez… ez nem miattam van – rázta a fejét keserűen. – Én csak… nem akarom, hogy ezzel… még nagyobb fájdalmat okozzak neked is. Hiszen… miattam nem lehet majd neked sem gyereked… - törölgette meg a szemeit. – Éppen elég neked a saját gondod, nem kell, hogy rajtam is ugyanazt lásd.

- Jaj, Édesem – csóváltam meg a fejemet, két kezem közé fogva az arcát, így késztetve őt arra, hogy a szemembe nézzen. – Bármennyire is nem szeretnéd, én ezt észre fogom venni rajtad, akármennyire is próbálod rejtegetni. És ne hidd azt, hogy én téged okollak emiatt. Te semmiről sem tehetsz, csak nagyon szerencsétlen dolgok történtek veled a múltban. És nekem arra van szükségem, hogy megbízz bennem. Nem fogok rád amiatt más szemmel nézni, mert fáj neked, hogy nem lehet gyereked. Arra van szükségem, hogy mindent elmondj nekem, hogy amennyire csak lehetőségem van rá, segíthessek neked. De ha mindig elmenekülsz, amikor az érzéseidről kellene beszélned, akkor ez nem fog menni.

Leültem mellé a fölre és finoman magamhoz húztam őt. Készségesen fonta körém ő is a karjait, arcát a vállamba temetve.

- Ne haragudj rám, csak… annyira szörnyű belegondolni… - szipogta egészen halkan.

- Tudom, hogy nehéz – simogattam egyenletesen a hátát. – De én itt vagyok neked, rám mindig számíthatsz. És sosem tudnék rád haragudni – mosolyodtam el.

Mindannak ellenére, ami Lisát aggasztotta, én éreztem magam a világon a legszerencsésebbnek. Benne társra leltem és reméltem, hogy ő is hasonlóképpen érez. Nem számított, mik járnak együtt ezzel. Csak ő lebegett előttem és az, hogy hosszú keresgélés után végre tényleg rátaláltam arra a nőre, akivel el tudnám képzelni a hátralévő életem. Sokáig azt hittem, hogy számomra csakis Jennie lehet az igazi. De be kellett most már látnom, tényleg csak Emíliát kerestem benne. Talán ez volt annak is az oka, hogy nem vettem észre, mennyire megromlott a kapcsolatunk. Emiatt koppantam akkorát a földön, amikor rájöttem, hogy csal engem. Liz mellett viszont már teljesen egésznek érezhettem magam. Csak ekkor jöttem rá, hogy igenis van igazság abban, hogy amikor az ember szerelmes lesz, megtalálja a hiányzó részét.