50. fejezet - A születésnap

Sziasztok!

Na, végre megjöttem a friss fejezettel - ami egyben egy szép kerek szám is -, az 50.-kel. Ebben egyúttal, a címből is láthatóan, Peter születésnapja következik :D Mint azt már az előző bejegyzésben is említettem, ezentúl nem fogok ígérgetni, mert olyankor utána sosem megy az írás. Nem tudom, ha nyomás alatt vagyok, egyszerűen nem jön az ihlet. Viszont kárpótlásul a hosszú kimaradásért egy kicsit hosszabb fejezetet hoztam :P Nem tehetek róla, amikor a fejezet közben nem jön az ihlet, olyankor a végén mindig megindul :D Na, de nem is dumálok nektek tovább. Azt még azért elmondom, hogy az alábbi kép az egyik kedvencem mostanság :D Maga a szöveg is tetszett és az adott ihletet az egészhez :D Jó olvasást a fejezethez! :)

Puszi

A születésnap

Peter szemszöge

Az elkövetkezendő egy-két nap hamar eltelt. Liz-zel a lehető legtöbb időt akartunk kettesben tölteni, így hát szinte egész nap nála voltam. A fotósok és riporterek szépen lassan eltűntek a szálloda elől, ami kezdte még jobbá tenni mindkettőnk hangulatát.

A mai nap azonban kicsit másként indult. Reggel Liz ébresztett engem, méghozzá a reggelimmel a kezében.

- Jó reggelt, szülinapos – köszönt vidáman.

- Neked is jó reggelt – mosolyodtam el még álmatagon. – Igazán nem kellett volna ezzel fáradnod – tiltakoztam, amint letette mellém a reggelimet.

- Egyáltalán nem volt fáradtság – vonta meg a vállát. – Még csak a szobát sem kellett elhagynom érte főleg, hogy Alice rendelte ezt föl neked – kuncogott.

- Eszel velem? – csúsztam arrébb az ágyon, hogy mellém ülhessen.

- Én már reggeliztem – rázta meg a fejét.

Csak ekkor pillantottam rá az órámra, ami már negyed tizenegyet mutatott.

- Te jó ég! – döbbentem meg. – Ilyen sokáig aludtam?

Liz halkan felnevetett a reakciómon.

- Rád fért már a pihenés – ült le az ágy szélére.

- Ahogyan rád is rád férne és mégis, ki tudja, mióta vagy már ébren.

- Nem olyan régóta – vonta meg a vállát. – És egyébként is, nekem egész nap csak arra kell felügyelnem, hogy te ne hagyd el ezt a szobát. Nem lesz megerőltető a feladat, úgy gondolom.

- Megint itt lesz a buli? – lepődtem meg.

- Nem árulok el semmit sem – rázta meg a fejét. – Legalább ez legyen meglepetés. Neked elég annyit tudni, hogy fél nyolcra lesz itt értünk egy kocsi, hogy elmehessünk vacsorázni.

- Vezethettem volna én is… - kezdtem bele, de ő félbeszakított.

- Csak nem gondolod, hogy alkohollal engednélek vezetni – legyintett. – És különben is. Alice mindent megtervezett Ashley-vel együtt. Nekünk már semmi dolgunk nincsen.

A délelőtt további része szinte elrepült felettünk. Látszott Lisán, hogy már sokkal jobban van. Amióta a rendőrségen jártunk, az állapota rohamosan javulni kezdett. Nem csak az arca lett egészségesebb, hanem kezdte visszakapni az eredeti alakját is. Persze ebben én is közrejátszottam, mert amióta eljöhetett a kórházból, minden étkezésénél odafigyeltem rá. Lassan már kezdtem attól félni, hogy a következő ilyen alkalommal kiborul, de ez nem így történt.

Délben kopogtattak az ajtón és, mint utólag kiderült, az ebédünket hozták fel ezúttal.

- Nem kellene ekkora felhajtást csapni egy egyszerű születésnap miatt – csóváltam meg a fejemet.

- Ez most csak a te napod, Peter – ült le mellém a kanapéra Liz. – Fogadd el, hogy ezúttal minden körülötted forog egy napig.

- Nekem az is bőven elég lenne, ha páran beülnénk valahova vacsorázni. Már akkor is minimum tízen lennénk.

- Hidd el, így is tetszeni fog a vacsora és a buli is – hajtotta a vállamra a fejét, mire én automatikusan átkaroltam a vállát.

- Már csak azt sajnálom, hogy a szüleim és Ginny nem tudnak eljönni – szomorodtam el hirtelen, ahogy eszembe jutott a múltkori hívásuk. – Apának üzleti útra kell mennie, Anya pedig vele tart. Ginny… nos, ő azt mondta, hogy Dan nagyon beteg és vele kell maradnia, de amint jobban lesz, ideutazik. Pedig annyira szerettem volna, hogy eljöjjenek.

- Mi mind itt leszünk veled. Hidd el, nagyon jól fogod érezni magad – mosolygott bíztatóan.

Miután mindketten megebédeltünk, Liz felajánlotta, hogy a délután további részét tölthetnénk filmezéssel, amibe én rögtön beleegyeztem. Lisa kényelmesen elhelyezkedett mellettem, miután közösen kiválasztottuk a filmet.

- Mikor kell elutaznod először New York-ba? – kérdezte halkan, mielőtt még elindítottam volna a filmet.

- Még nem tudom – sóhajtottam. – A szövegkönyvet nemsokára megkapom, aztán talán 3-4 hét múlva, hiszen nemsokára itt a december.

- És mennyi ideig kell majd ott lenned?

- Többször rövidebb időkre. Egy-két nap itt, egy-két nap ott… Sokat kell majd utazgatnom. Most viszont még itt leszek. Talán az újév után kezdődik meg a forgatás. De ha meggondoltad magad… - álltam meg hirtelen és magam felé fordítottam az arcát.

- Nem-nem – rázta meg gyorsan a fejét. – Csak tudod, olyan furcsa lesz… Eddig olyan sok időt töltöttünk együtt. Még akkor is, amikor még nem… nem voltunk így együtt – magyarázta zavartan hadarva.

- Ne aggódj, ez semmit sem fog változtatni a helyzeten – mosolyogtam rá.

- Ebben reménykedem én is – hajtotta vissza a fejét a vállamra. Én csak a fejemet csóváltam erre. Mégis hogyan gondolhatja, hogy pont ez fog változtatni a dolgokon? Addig még több mint egy hónap vissza van. Ő is sokkal jobban lesz és talán a véleménye is megváltozik majd erről.

- Nem szeretném, ha ugyanaz megismétlődne – sóhajtottam halkan, mire ő azonnal felkapta a fejét.

- Nem értelek – vonta össze a szemöldökét.

- Mielőtt elutaztam a Twilight forgatására, Jennie-vel csúnyán összevesztünk. Ő nem volt hajlandó eljönni Londonból, nekem pedig eszem ágában sem volt már visszamondani a szerepet. És nézd meg, hol tartok most. A volt feleségem hét évig csalt engem, nekem pedig semmi nem jött össze hosszú hónapokon keresztül. Most pedig, hogy végre kezd minden a helyére kerülni, nem akarom tönkre tenni.

- Én sosem állítanálak téged választás elé – rázta meg a fejét. – Sosem kérnélek rá, hogy miattam mondj le egy szerepről. Jennie-nek is el kellett volna fogadnia, hiszen ő színésznő. Ki más érthetné ezt meg jobban, mint akinek ugyanaz a munkája!? Ettől nem kell tartanod Peter. Tudom, hogy ha nekem bejönne egy másik szerep is, te is elengednél engem.

- Oh, hogy én miért tartottam ennyire ettől az egésztől… - öleltem őt magamhoz boldogan.

- Ezt hogy érted?

- Eleinte attól féltem, hogy valami elromlik közöttünk. Ez volt az egyik ok, amiért nem léptem korábban. Féltem, hogy ha nem működne ez a kapcsolat, talán a barátságunkat is megrontaná. Most pedig… csodálkozom, hogy milyen könnyen megértjük egymást. Mintha már… már hónapok óta együtt lennénk – jegyeztem meg óvatosan.

- Néha én is így érzem – nevetett föl zavartan. – De fontos számomra, hogy működjön ez a kapcsolat, ha már ennyi energiát fektettünk már csak a belekezdésbe is. És nem okoz gondot az alkalmazkodás. Hiányozni fogsz, természetesen, de még jobban hiányoznál, ha végleg elmennél.

Fellélegezve húztam őt még közelebb magamhoz, majd finoman megcsókoltam édes ajkait. Nagyon boldoggá tett, hogy ennyire őszintén kimondja, amit érez. Bár én sem tettem másként, azt azért nem gondoltam volna, hogy már az elején ilyen nyitott lesz felém. Mondjuk, jobban belegondolva, már több mint egy éve ismerjük egymást. Azóta pedig nagyon jó barátok lettünk és mindig is jól megértettük egymást és tudtuk, hogy a másikra mindig szémíthatunk. Talán ezért van az is, hogy Liz ilyen könnyen beszél az érzéseiről.

- Köszönöm! – Csak ennyit mondtam, miután elváltunk egymástól.

Nem sokkal később elindítottam a filmet is, mert a végén még nem végeznénk vele időben. Csöndben néztük végig az egészet és a végén sem fűztünk hozzá semmit. Ez kicsit meglepett, mert eddig, még ha nem is fordult elő ez olyan sokszor, amikor filmet néztünk, mindig megbeszéltük a részleteket benne. Most viszont Liz csak nézett maga elé, miután az utolsó képkockák is leperegtek.

- Minden rendben? – kérdeztem pár perc elteltével.

- Igen, persze – bólintott még mindig elgondolkodva.

- Valamin mégis töröd a fejed. Beavatsz engem is?

- Csak a ma estén gondolkodom – mosolyodott el nem éppen meggyőzően. Felvont szemöldökkel néztem rá továbbra is. – Igazából semmi érdekes… - motyogta maga elé lesütött szemekkel. – Csak az elmúlt napok… és Emília megemlítése… - szorította össze egy pillanatra a szemeit.

- Liz, mondtam már, hogy ez semmit sem változtat majd a dolgokon.

- És ha kiderül, hogy mégis van valamilyen köze Alice-hez? Vagy ha vissza akar kapni téged? Vagy mi lesz Alice-szel? Ő hogyan fogja viselni?

Határozottan csókoltam meg őt, hogy megállítsam ezt a szóáradatot. Először kicsit meglepődött, de aztán már készségesen viszonozta. Miután elváltunk egymás ajkaitól, mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet.

- Figyelj rám nagyon jól! Emília a múltam. Nem szeretem már őt, bármennyire is fájt húsz éve az elválásunk. A jelenem és a jövőm viszont Te vagy! Nem tenném ezt kockára semmiért sem. – Határozottan tartottam vele továbbra is a szemkontaktust. A szeme sarkába közben könnyek szöktek, amiket egy mozdulattal letörölt onnan.

- Bármennyire is bíztatóak azok, amiket most mondtál, amíg nem következik be, mindig bizonytalan leszek.

- Mivel tudnálak megnyugtatni? Bármit kérsz, én megteszem. Csak mondd meg, hogy mi az, amitől biztosabb lennél.

- Magam sem tudom, mit várok – ingatta meg a fejét, majd óvatosan felállt a kanapéról. Mély lélegzetet vett, és csak azután folytatta. – Lassan el kellene kezdenünk készülődni. A kocsi pontban nyolckor itt lesz, és addigra mindkettőnknek készen kell lennie.

- Ez mind szép és jó… - kezdtem bele tétován, de közben egy vigyor jelent meg az arcomon – de ha nem hagyhatom el ezt a szobát, akkor hogyan készülődöm a saját szobámban?

- Ne reménykedj, nem szabadulsz – lépett oda a szekrényéhez, majd elővett belőle egy jókora dobozt. – Alice mindent összeszedett neked, amire szükséged lesz – vigyorodott el most ő az elképedt arcomat látva. – Csak bemész a fürdőbe és elkészülsz. – A kezembe adta a dobozt, én pedig csak meglepetten pislogtam rá. – Törölközőt találsz a fürdőszobai szekrényben.

Miután kissé magamhoz tértem a kezdeti döbbenetből, bementem a fürdőszobába. A dobozt letettem, majd azért a biztonság kedvéért még belepillantottam. Alice-nél sosem lehetett tudni. Ahogy azonban megláttam a nadrágot és az egyszerű felsőt, fellélegeztem. Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez a buli.

Ahogy Liz mondta, elővettem egy törölközőt a szekrényből, majd kivettem a szükséges dolgokat a dobozból, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. A forró víz most nagyon jól esett. Teljesen ellazította az izmaimat. Azonban mégsem időztem sokáig a zuhany alatt. Gyorsan megmostam a hajamat, majd elzártam a csapot.

Miután megtörölköztem, felvettem a nekem készített ruhákat. Meglepett ugyan Alice választása, mégis megnyugtatott kissé. Ezek szerint tényleg nem tervez olyan nagy bulit, mert nem szükséges kiöltözni.

Ahogy kiléptem a fürdőből, azonnal megláttam Lisa-t a kanapén. A kezével egy kis doboz zárjával babrált, de azt nem láthattam, hogy mi volt benne. Megköszörültem a torkomat, mire azonnal felkapta a fejét, a dobozt pedig gondosan lezárta.

- Máris készen vagy? – lepődött meg, lassan felállva a kanapéról. Még mindig eléggé nehézkesen mozgott ugyan, de sohasem engedte, hogy segítsek neki. Nem akarta, hogy minden pillanatban arra kelljen figyelnem, hogy őt támogassam. Pedig számomra ez egyáltalán nem okozott volna gondot, azért megértettem ezt a kérését. Én is utáltam másoknak kiszolgáltatottan élni. Pedig a sérülésem alatt elég ideig megkaptam a folytonos figyelmet mindenkitől. Aztán pedig Emília miatt is… Nem! Nem gondolok rá! A mai napot nem fogják elrontani a múlt emlékei!

- Igen – feleltem szűkszavúan.

Ezután ő is bement a fürdőszobába, majd magára zárta az ajtót. Nem sokkal később azonban újra kinyitotta és a fejét csóválva jött vissza a ruhájáért. Halkan felnevettem. Bár egyáltalán nem lett volna ellenemre, hogy aztán egy szál törölközőben lépjen ki a fürdőből, nem akartam megismételni a múltkori alkalmat. Leültem a kanapéra, majd a kezembe vettem a földre letett könyvet. A gerince már több helyen meg volt törve, és ahogy megfogtam, egyszerre vagy nyolc helyen akart szétnyílni, pedig nem volt valami vastag. Érdeklődve simítottam végig az egyszínű borítón, amin semmilyen felirat sem volt. Vagyis, valamikor régen lehetett, de az már teljesen lekopott. Fellapoztam az első oldalakat és rögtön rájöttem, hogy mi van a kezemben. Ahogy tovább nézegettem a könyvet, ujjaimat végighúztam az aláhúzott sorokon. Nem gondoltam volna, hogy Liz ennyire szereti ezt a drámát. A szemeim megakadtak egy párbeszéden.

„- Szeretsz valakit?

  - Vége!

  - Nem szeretsz hát?

  - Az nem szeret, akit én szeretek.”

Ahogy végigolvastam az aláhúzott szavakat, hirtelen megértettem. Tovább lapoztam a következőhöz. Talán akkor kezdett bele ennek az olvasásába, amikor rájött, hogy többet érez irántam. Hiszen elmondta, hogy erre már sokkal előbb rájött, mint én. Most pedig… talán számára is minden értelmet nyert. Hiszen már tudja, hogy én is hasonlóképpen érzek iránta. Ó, milyen hülye voltam! Azt bizonygattam neki, hogy kétszer is csak, mint férfi csókoltam meg őt. Pedig mekkora marhaság ez! Már akkor észre kellett volna vennem rajta. Mennyire nehéz lehetett akkor neki elfogadnia, hogy számomra ő akkor még csak egy nagyon jó barátot jelentett.

Amíg Liz fürdött, én végig a kanapén ültem és a könyvét olvasgattam. Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, mikor jött ki a fürdőből. Csak akkor kaptam észbe, amikor megállt mögöttem és a kezeit a vállamra tette.

- Ne haragudj, nem keresgéltem a dolgaid között, csak megtaláltam itt a kanapé mellett – magyarázkodtam azonnal, de láthatóan teljesen feleslegesen, ugyanis Liz egyfolytában csak mosolygott.

- Tudom, semmi gond – kerülte meg a kanapét, majd leült mellém. Csak ekkor néztem végig rajta jobban is. Egy egyszerű piros ruha volt rajta, ami tökéletesen illett karcsú alakjára. Éppen csak a térde felett egy kicsivel ért véget.– Szeretnék valamit adni neked – tette a tenyerembe a kezében tartott dobozkát.

Egy pillanatig még zavarodottan pislogtam rá, mert a látványa szinte szó szerint megbabonázott, de úgy tűnt, ő ezt észre sem vette. Végül kérdőn néztem a kis dobozkára, miközben azt próbáltam megfejteni, hogy mi lehet benne.

- Beavatsz engem is? – kérdeztem kíváncsian.

- Bontsd ki és azonnal meglátod – kacsintott rám.

- Azt hittem, az ajándékozást estére tartogattad – forgattam kíváncsian az ujjaim között a dobozt.

- Először én is arra gondoltam, de végül úgy döntöttem, legyen ez egyéni élmény.

A viszonylag lapos doboz egy fényes, piros csomagolópapírral volt bevonva, amit lassan szedegetni kezdtem róla. Érdeklődve pillantottam fel Lizre, mielőtt ténylegesen kinyitottam volna azt. Ahogy azonban megláttam, mit rejtett, egy hitetlenkedő, mégis széles mosoly terült el az arcomon.

- Ezt nem hiszem el – hüledeztem. – Ho… honnan tudtad? – néztem meg jól a DVD borítóját, hogy biztos legyek benne, tényleg az, amire gondolok.

- Ginny elárulta, hogy már régóta el akartál menni, de az időd nem nagyon engedte. Nos, Magyarországon bármikor elmehetsz a nyáron, ha ismét ott leszünk. 12 hónapig érvényes a kupon – magyarázta.

- De hát egy… egy öt körös rally egy Subaru-val… Én… nem is tudom, mit mondhatnék – hüledeztem még mindig. – Köszönöm! – néztem fel rá, majd magamhoz öleltem őt. Hosszan megcsókoltam puha ajkait, majd nem sokkal később mosolyogva tértem vissza az ajándékomhoz. – Te jó ég! Még mindig nem tudom elhinni.

- Pedig hozzá kell szoknod a tudathoz – kuncogott. – A gyorsaság neked való.

- Talán rövidesen sikerül megszoknom – csóváltam meg a fejemet. – Hogyan szerezted be? – kíváncsiskodtam.

- Ginny-nek vannak kapcsolatai – vonta meg a vállát szűkszavúan. – Nekünk viszont jobb lesz indulnunk – bújt bele a cipőjébe.

- Nem fogsz így fázni? Emlékeztetnélek rá, hogy november vége van – néztem végig rajta újra, ezúttal már egy kicsit elbizonytalanodva.

- Nem sokat leszek az utcán – rázta meg a fejét. – Gyere!

Felállt a kanapéról, Majd a kabátja után nyúlt, amit azonban átvettem tőle, hogy én segíthessem föl rá.

- Mikor kell visszamenned kontrollra? – váltottam hirtelen témát. – Erről jut eszembe… hol hagytad a rögzítődet? – húztam össze a szemeimet gyanakvóan.

- Már anélkül is könnyen boldogulok. Csak akadályoz a mozgásban – felelt egyszerűen. – Az orvos pedig azt mondta, hogy egy hét múlva menjek vissza.

- Nem véletlenül adta azt a rögzítőt – csóváltam meg a fejemet. – Figyelned kellene, mielőtt nagyobb bajod is lesz.

Erre csak megforgatta a szemeit.

- Jól leszek – simított végig az arcomon. – De most már tényleg ideje indulnunk. A kocsi nemsokára itt lesz értünk.

Kézen fogott, majd elhagyva a szobát, bezárta mögöttünk az ajtót. A lifttel lementünk a szálloda elé, ahol már ott várt ránk egy sötétített üvegű autó. A sofőr kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig beültünk hátra egymás mellé.

- Úgy tűnik, már teljesen eltűntek a paparazzik – nézett körül a szálloda környékén.

- Egy idő után megunják, hogy semmit sem árulunk el nekik – karoltam át a vállát, mire ő mosolyogva dőlt nekem. A sofőr közben beindította a motort és el is indultunk a számomra még ismeretlen étterem felé. – Még mindig nem árulod el, hogy hová megyünk? – fordultam felé kíváncsian.

- Nemsokára úgyis meglátod – mosolygott szüntelenül, én pedig kénytelen voltam beletörődni, hogy most sem fogja elárulni.

Út közben végig figyeltem, hogy merre megyünk, hátha rájövök, hová is tartunk, de amikor egy ismeretlen környékre értünk, végül rájöttem, hogy egy teljesen más étterembe megyünk, mint ahol eddig jártunk. Aztán a kocsi lefékezett, és én érdeklődve pillantottam fel a bejárat fölötti, neonzöld betűkre.

- Ez olasz étterem? – lepődtem meg, miközben kiszálltam a kocsiból és Lizt is kisegítettem.

- Igen – bólintott rá. – Gondoltam, egy kis nosztalgia sosem árt – kuncogott. Egy kissé értetlenül álltam az előbbi megjegyzése előtt. Én sosem éltem Olaszországban, miért lenne ez nosztalgia? – Úgy értettem, bizonyára ahhoz is kötődsz a származásodból kifolyólag – magyarázta meg rögtön.

- Valóban, a szüleim révén részben oda is tartozom, de még nem sokat ettem olasz kaját.

- Nem csak az lesz, de hidd el, nem fogsz csalódni benne.

Megfogta a kezemet és együtt indultunk el a bejárat felé. Lisa-t előre engedtem, de amikor én is beléptem mögötte, egy pillanatra teljesen ledöbbentem. Az étterem, bár nem volt túl nagy, teljesen üres volt. Legalábbis rajtunk kívül nem láttam mást, de ezt a félhomály is okozhatta. Kezdtem arra gyanakodni, hogy pillanatokon belül előugranak az asztalok mögül a többiek, de nem történt semmi sem. A tekintetem ezután az egyetlen megterített asztalra tévedt. Az egész helyiségben csak ezen az asztalon álló két gyertya adott fényt. A falakon körbe konfettik voltak felaggatva, amivel biztosan sok dolga volt valakinek, ugyanis a a belső tér elég magas volt. Liz tovább haladt, egyenesen az asztalhoz, én pedig követtem őt. Ekkor jelent csak meg egy pincér, aki azonnal kihúzott egy széket Liz-nek, lesegítette róla a kabátját, majd engem is hellyel kínált.

- Hozhatok valami italt, amíg választanak az étlapról? – kérdezte udvariasan.

- Két pezsgőt kérünk – felelt helyettem mosolyogva Liz.

- Máris hozom – biccentett a pincér, majd már el is tűnt.

- Te jó ég, mennyit foglalkoztatok ezzel? Az egész éttermet lefoglaltattátok? – hüledeztem, ma már sokadszorra.

- Nekem tulajdonképpen semmi dolgom nem volt. Alice nem engedte, hogy bármit is csináljak. Úgyhogy a pontos részleteket nem tudom, de mivel egy lélek sincs itt rajtunk kívül, gondolom, igaz a feltételezésed – mosolygott szüntelenül.

Nem sokkal később visszatért a pincér, egy üveg pezsgővel a kezében. Töltött belőle a poharunkba, majd megvárta, amíg választottunk az étlapról.

- Mondunk tósztot? – emeltem fel a poharamat. Ő csak bólintott. – Van ötleted?

- Hm… - hümmögött elgondolkozva. – Te vagy a szülinapos, te határozod meg.

- Akkor koccintsunk a megismerkedésünkre és arra, hogy végre kezd minden rendbe jönni körülöttünk – mosolyodtam el, ő pedig halkan felnevetett.

Koccintottunk, majd mindketten belekortyoltunk a pezsgőnkbe.

- Nem is tudom, mi lenne velem most nélküled – sóhajtotta nem sokkal később.

- Hogy érted ezt? – lepődtem meg.

- Hát, valószínűleg még mindig rettegnék Adam-től. Valamint ebben a pillanatban vagy egy kórházi ágyon feküdnék miatta, vagy már egy koporsóban a föld alatt. Ki tudja, mit művelt volna velem, ha te nem lépsz közbe. És még téged is sikerült megsebeznie. Belegondolni sem merek, mi lett volna – borzongott meg.

- Liz, Adam már a múlté. Soha többé nem bánthat téged – nyúltam át az asztal felett, hogy megfoghassam a kezét. – És kérlek, ne hozd szóba többé, hogy mi lett volna, ha… Nem történt semmi olyan, amit ne lehetne rendbe hozni. Életben maradtunk mind a ketten és csak ez a lényeg – szorítottam meg gyengéden a kézfejét. – Ráadásul… - mosolyodtam el halványan – ma az én születésnapom van, és én azt szeretném, ha boldog lennél. – Finoman megsimogattam az arcát.

- Rendben, értettem – nevetett fel halkan, kissé szipogva. – Megígérem, hogy jó kedvem lesz, és nem hozom ezt többé szóba – nézett végre fel rám.

Pár percig csak csöndben ültünk a pincérre várva, majd én nem sokkal később megtörtem ezt a csendet.

- Bevallom őszintén – könyököltem az asztalra és közelebb hajoltam hozzá -, először azt hittem, amikor megérkeztünk ide, hogy Alice-ék egyszer csak előugranak valahonnan, de úgy tűnik, tévedtem.

Széles mosoly terült el az arcán, majd dallamsoan felnevetett.

- Az már túl közhelyes lenne, nem gondolod? – vonta fel a szemöldökét. – Mégis mit gondoltál, hogy ennyire felejthetőre tervezzük a ma estét?

- Nem tudom, talán inkább olyan szokásosra tippeltem – vontam meg a vállam. – Szerintem bárki más a helyemben ugyanezt hitte volna.

- Szerintem, ha összeeresszük Alice-t és Ashley-t, abból semmilyen szokásos dolog nem jön ki – nevetett fel.

- Igaz, ebben van valami – nevettem én is, majd hirtelen témát váltottam. – Hogyhogy ezt az éttermet választottad? Úgy értem, azon kívül, hogy olasz. Gondolom több olasz étterem is van itt Vancouver-ben.

- Igen, tényleg van, de valahogy ez tűnt a legszimpatikusabbnak. Pontosabban, Alice keresgélt a neten és megmutatta nekem az ötleteit és végül én választottam ezt. Nem túl nagy és hangulatos.

- Köszönöm! – Csak ennyit mondtam, majd áthajoltam az asztal fölött és gyengéden megcsókoltam őt. – És azt is, hogy itt vagy velem.

A vacsorát lassanként elfogyasztottuk, ami azt jelentette, hogy a desszert következik. Már éppen nyúlni akartam az étlap felé, de Liz megfogta a kezemet.

- Ez most had legyen az én választásom – mosolyodott el szélesen.

Aztán a következő pillanatban kinyitódott a konyha felöli kétszárnyas ajtó. A hirtelen jött fénytől először pislognom kellett párat, hogy rendesen lássak, de amikor a szemeim kezdték megszokni a világosságot, egyszerűen ledöbbentem. Egy hatalmas tortán levő csillagszóró fénylett a sötétben, amitől nem is láttam, hogy ki állt mögötte. Bár azért volt egy-két tippem és, mint utóbb kiderült, nem is tévedtem. Aztán felhangzott kórusban a Happy Birthday To You, és mind énekelve jöttek közelebb hozzánk. Lassan kezdtek kirajzolódni az ismerős arcok és mire befejezték az éneklést, már egy félkörben álltak mellettünk. Hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek. A szemeim égni kezdtek a meghatódottságtól.

- Boldog szülinapot! – kiáltották még kórusban, mire a csillagszóró is kihunyt, a helyiségbe pedig szinte teljesen visszatért a félhomály. Csak a gyertyák égtek még a torta szélén, na és persze még az asztalnál is.

Ahogy végig néztem a jelen levőkön, a szemem megakadt a szüleimen és Ginny-éken. Tudhattam volna, hogy csak meglepetést akarnak és ezért mondták azt, hogy nem tudnak eljönni. Miért nem jöttem rá előbb?

- Szóhoz sem jutok – járattam végig újra a tekintetem az egész csapaton.

- Nem is kell – lépett először előre Nikki, majd odaugrott hozzám és szorosan megölelt. Őt követték sorban a többiek is. A legvégén következtek anyáék.

- Tudhattam volna, hogy nem hagytok cserben pont a születésnapomon – öleltem meg először anyát.

- Sosem hagynánk ki ezt az alkalmat, kisfiam – simogatta meg az arcomat, majd átengedett Ginny-nek.

- Látom, Dan, nagyon beteg vagy – fogtam kezet vele is Apa után.

- Ne aggódj, nem fertőző – viccelődött, majd követte Ginny-t.

- Akkor, vágjuk is meg a tortát – indítványozta Ash és már a kezében is volt a kés, hogy átadja nekem.

- Várj, előbb még fújd el a gyertyákat! – állított meg gyorsan Alice. – És ne felejts el kívánni sem – figyelmeztetett.

Nem kellett sokan gondolkodnom azon, hogy mire is vágyom a legjobban. Elfújtam a gyertyákat, majd megkezdtem a tortát. Az első szelet szokás szerint az ünnepelté volt, vagyis az enyém. Aztán sorban jöttek a többiek is. Legnagyobb döbbenetemre elég sok elfogyott a hatalmas tortából, mire mindenkinek legalább egy szelet jutott. Mindenki leült az asztalokhoz, majd beszélgetni kezdtünk. Nem sokkal később halk zene hangzott fel, de nem rádióból vagy lemezről.

- Ki énekel? – fordultam Alice-hez, miközben Robot figyeltem, ahogy odasétál a lány mellé, kezében egy gitárral.

- Ő Lizzy, Rob nővére – vigyorodott el. – Úgy gondoltuk, legyen ebben is egy kis változás és így Jackson is tudja élvezni a bulit. Szívesen elvállalta, ne aggódj.

Visszafordultam Liz-hez, közelebb húzva őt magamhoz.

- Akarsz táncolni? – súgtam halkan a fülébe.

- Ezzel a térddel? – csóválta meg a fejét. – Nem hinném, hogy nagyon tudnék.

- Megoldjuk – vigyorodtam el, majd felálltam és őt is felsegítettem. A többiek mind figyelemmel kísérték a mozdulatainkat, ahogy Lisa-t egy kisebb szabad helyre vezettem, majd átkaroltam a derekát. Csak egy helyben lépkedtünk, mégis tökéletes volt a pillanat. Közben a többiek is táncolni kezdtek, mire a hangulat egyre jobb lett. Aztán kicsivel később Kellan jelent meg mellettünk, a vállamra téve a kezét.

- Nem haragszol, ha egy kicsit elrabolom Anyut? – kérdezte vigyorogva.

- Csak nagyon vigyázz rá – intettem őt óvatosságra. Ők táncolni kezdtek, én pedig egy éppen nem táncoló lányt kerestem a tekintetemmel. Hamarosan meg is láttam Ginny-t, aki a falnak dőlve beszélgetett Nikki-vel. – Szabad egy táncra, hölgyeim? – nyújtottam feléjük a kezeimet, ahogy megálltam mellettük.

- Én azt hiszem, most még kihagyom, de később nem szabadulsz – nevetett halkan Nikki, majd odébb állt.

- Látom, boldog vagy – jegyezte meg mosolyogva Ginny, miközben a karjait a nyakam köré fonta.

- Az nem is kifejezés – sóhajtottam.

- Ugye én megmondtam, hogy fél év sem kell nektek – vigyorodott el. – Na, kinek volt megint igaza?

- Neked – adtam meg magam végül. – Ez mégsem működhetett volna előbb.

- Már miért ne működhetett volna? – horkantott föl.

- Liz-nek komoly és fájdalmas múltja van. Ha pedig úgy kezdek közeledni felé, hogy semmit nem tudok róla, azzal csak megijesztettem volna.

- Neked is elég komoly a múltad, nem gondolod?  - vonta fel a szemöldökét.

- Engem nem aláztak meg és döngöltek a sárba, mint őt – mondtam összeszorított fogakkal. – Neki sokkal nehezebb volt és részben még meg is értem, miért nem akarta, hogy mind tudjunk róla.

- Azért nekem elmondhatod részletesen is, nem?

- Nem szeretnék ma erről beszélni többet. Majd máskor elmondhatom esetleg, de semmiképpen sem ma.

- Rendben, megértettem – mondta gyorsan védekezően. – Csak kíváncsi voltam. De akkor inkább váltsunk témát. Mióta is vagytok pontosan együtt?

- Nyolc napja – feleltem rövid gondolkozás után.

- És, hogy megy?

- Egész jól. Csak attól tartok, hogy ha továbbra is ennyi időt töltünk együtt, hamarosan rám fog unni – húztam el a számat.

- Kétlem, hogy ez bekövetkezik. Annyit kerülgettétek egymást, hogy most kijár nektek ennyi.

- Hát, már nem sokáig élvezhetjük ezt, mert kedden újraindul a forgatás. Eddig szüneteltetve volt Rob fejsérülése miatt, de láthatóan ő már jól van. Viszont a születésnapomra és az ehhez kapcsolódó bulira tekintettel egy napot halaszthattunk még. Ez azonban azzal is jár, hogy egy nappal kevesebbet kapunk karácsony környékén.

- Jól meg van szabva az időtök.

- Tényleg, neked még nem is meséltem. Véglegesen is elfogadtam a szerepet New York-ban. Liz beleegyezett, úgyhogy nem is gondolkodtam tovább rajta.

- Ezek szerint jól kijöttök egymással – mosolyodott el mindent tudóan.

- Igen, Liz mindenben támogat engem és tökéletesen megértette a döntésemet. Pedig nem kértem rá, mégis azonnal igent mondott.

- Jól jártál vele. Jobban, mint eddig bárkivel.

- Mintha te annyi barátnőmet ismerted volna – nevettem fel halkan.

- Az biztos, hogy nem sokat hoztál haza közülük – vonta meg a vállát. – De annyit meséltél róluk otthon, annyira lelkes voltál mindig… - nevetett ő is.

Én csak megvontam a vállam.

- Te voltál az egyetlen, akinek minden elmondhattam. És most is… köszönöm, hogy végig segítettél. Ha te nem vagy, ki tudja, talán még most is csak messziről figyelném Lisa-t.

- Pedig te sosem voltál az a félénk típus – csóválta meg a fejét.

- Sokat változtam. Másfelől pedig, Liz-nek most erre van szüksége. Hogy mellette legyek és támogassam, ahogy ő is engem. És ez egyáltalán nem esik nehezemre. A történtek után teljesen megértem őt.

- Anyáéknak is nagyon tetszik – jegyezte meg sejtelmesen. – Bár gondolom, ezt te már a nyáron is észrevetted. Tényleg, te találkoztál már az ő szüleivel? Mert én nem tudok róla.

- Nem, még egyelőre nem volt alkalmam rá. Viszont úgy tervezzük, hogy karácsonykor megejtjük ezt is.

- De azért Londonba is eljöttök, ugye? – kérdezte reménykedve.

- Természetesen. Talán még szilveszterkor is ott leszünk, ha a lányok nem találnak ki valamilyen közös programot. Ti is ott lesztek Dan-nel, igaz?

- Mindenképpen – bólintott rá azonnal. – Legutóbb alig volt alkalmam beszélgetni Liz-zel, amit feltétlenül be szeretnék pótolni. Meg hát, akkor még nem is beszélhettem volna vele komolyabban. Talán még jobb is így.

- Azért ne vidd majd túlzásba, kérlek – állítottam le őt gyorsan, mielőtt még túlságosan is belelovalta volna magát a dologba.

- Ne aggódj, tudom hol a határ – biztosított.

- Na, ebben azért nem vagyok egészen biztos, de inkább most mesélj te. Mi van veletek Dan-nel? – kérdezősködtem kíváncsian. Abban az egy hétben, amit ő is ott töltött a nyáron Londonban, egészen összeismerkedtünk és rá kellett jönnöm, hogy tényleg nagyon sokat változott. Ginny-t pedig mindennél jobban szerette és ez pont elég is volt nekem. Volt egy jól kereső állása, így a biztos háttér is megvolt. Most már talán azt is meg merném kockáztatni, hogy Ginny nem is találhatott volna nála jobbat.

- Megvagyunk – vonta meg a vállát, de a tekintetét közben lesütötte.

- Még mindig nagyon rosszul hazudsz – csóváltam meg a fejem, majd felemeltem az állát. – Ugye nincsen baj? – fürkésztem áthatóan a tekintetét.

- Baj? – nevetett fel halkan. – Dehogy baj, csak… Még anyáék sem tudják és egyszerre akartam elmondani nektek, esetleg karácsonykor, ha már biztos lesz – harapott zavartan az ajkába.

- Na, bökd csak ki – unszoltam őt, mire egy mélyet sóhajtott.

- Tudod, én már annyi idős vagyok, mint te, Dan pedig majdnem egy évvel idősebb is nálam. Szóval… arra gondoltunk mindketten, hogy… hogy esetleg… családot alapíthatnánk. Egyikünk sem lesz már fiatalabb és nem akarjuk, hogy a kor legyen a gond a későbbiekben. – Teljesen ledöbbentem és csak néztem rá. Hiszen még házasok sem voltak, de ők már egy gyereken gondolkodnak? Ha jól tudom, még csak szóba sem került köztük az eljegyzés. – Szóval, Dan… megkérte a kezemet – bökte ki végül zavartan, engem viszont ez egy kicsit megnyugtatott.

- Ez esetben… - szólaltam meg pár perc hallgatás után. – Gratulálok! – öleltem meg őt szorosan.

- Várj, még nincs vége… - húzódott el tőlem, ismételten lesütött szemekkel. – Erről még anyáék is tudnak, de… Az a helyzet, hogy ez még korábban történt. Mármint, nem az eljegyzés, hanem a beszélgetés. És nagyon úgy tűnik, hogy terhes vagyok – nézett föl rám a végén, boldogan csillogó szemekkel.

- Oh, te jó ég! – húztam őt ismét magamhoz. – Gratulálok, Ginny! – pusziltam meg az arcát, mielőtt elhúzódtam volna tőle. – Nem is tudom, mi mást mondhatnék. Ez így egyszerre egy kicsit… sokkoló volt nekem – vallottam be.

- Elhiszem. Nekem is kicsit gyorsan történtek az események az elmúlt hónapokban. És nem is tudtam, hogy igazából helyes-e és ne haragudj, amiért ezt nem beszéltem meg veled már előbb, de… - A mutatóujjam a szájára tettem, hogy elhallgattassam őt.

- Ginny – néztem mélyen a szemébe -, ennek a ti döntéseteknek kell lennie. Ha ti úgy érzitek, hogy készen vagytok mindkettőre, akkor nekem egy rossz szavam sem lehet. Csak abban reménykedhetek, hogy kis lurkó nem olyan tinédzser lesz, mint az apja – nevettem fel, majd újra magamhoz öleltem őt.

- Jaj, Peter – nevetett ő is, miközben pár könnycsepp legördült a szeme sarkából. – Olyan hülye vagy – csóválta meg a fejét.

- Megszokhattad volna – simogattam meg az arcát. – Na, ne sírj! A végén még elkened a sminked – húztam végig óvatosan a hüvelykujjamat a szeme alatt.

Még mindig mosolyogva húztam oda őt egy asztalhoz, majd leültünk és egy darabig még beszélgettünk.

- Peter, megkérhetnélek rá, hogy ez egyelőre maradjon kettőnk között? Még Dan sem tud róla. Csak akkor akartam elmondani neki, amikor már biztos. Ezért akartam várni vele karácsonyig. Úgyhogy légy szíves, Liz-nek se áruld el.

- Rendben, lakat lesz a számon – ígértem meg, majd a szemeimmel Lisa-t kezdtem keresni a táncolók között. – Nem láttad őt? – pillantottam Ginny-re tétován.

- Lehet, hogy kiment levegőzni – gondolkodott el. – Utoljára Nikki-vel láttam.

- Akkor megyek és megkeresem – álltam fel a székről. – Neked pedig itt is a következő beszédpartnered – vigyorogtam rá, majd átadtam Dan-nek a helyemet.

- Látom, már tudsz mindent – jegyezte meg.

- Mi az, hogy! – veregettem meg a vállát. – Gratulálok! Aztán nekem vigyázz ám rá! – emeltem fel a mutatóujjam figyelmeztetően, majd magukra hagytam őket.

Átszlalomoztam a táncolók között és már majdnem el is értem a kijáratig, amikor Kellan elkapott hátulról.

- Nocsak! Máris szökik a szülinapos?

- Ugyan, eszembe sem jutott. Csak Lisa-t keresem, nem láttad valahol?

- Legutóbb Nikki-vel beszélgettek, de ha jól látom, már eltűntek onnan. Liz egy kicsit sápadtnak tűnt – gondolkodott el.

- Kimegyek egy kicsit, hátha ott van – mutattam a hátam mögé az ajtóra. Ne aggódjatok, nem szökök el – mosolyogtam, majd megfordultam.

Ahogy kiléptem a friss levegőre, mély lélegzetet vettem. Eléggé fülledt volt már bent a levegő. Nem is csodálom, ha Liz esetleg rosszul lett és azért kellett kijönnie. Ő eleve sem bírja a bezártságot, ezt már volt alkalmam megtapasztalni. Körülnéztem és rögtön meg is láttam őket. Mindketten az épület falának dőlve álltak és éppen beszélgettek valamiről. Megfordult a fejemben, hogy esetleg visszamegyek és nem zavarom őket, de biztos akartam lenni benne, hogy tényleg nincsen nagy baj. Így hát, elindultam feléjük.

- Sziasztok – álltam meg végül előttük.

- Szia, Peter – mosolyodtak el. – Úgy látom, nem sokat bírtál ki bent nélkülünk – hangsúlyozta ki az utolsó szót Nikki, de én figyelembe sem vettem a célozgatását.

- Csak biztos akartam lenni benne, hogy nincs gond. Nem láttalak titeket bent és azt hittem, esetleg rosszul lettél – pillantottam itt Liz-re.

- Ugyan, Peter, ne féltsd már ennyire – legyintett Nikki, de Liz félbeszakította őt, mielőtt még folytathatta volna.

- Ezúttal jogos volt. Tényleg nem éreztem magam valami jól – bólintott rá. – Az a sok ember bent… - sóhajtott mélyet.

- Ha gondolod, visszamehetünk a szállodába – ajánlottam fel, de Nikki felháborodva közbeszólt.

- Na, azt nem! Mindketten itt maradtok! Még csak alig kezdődött el a buli és ti már el is akartok lógni? – kérdezte megbotránkozva.

- Liz-nek még mindig sokat kéne pihennie – húztam össze a szemeimet. Nikki úgy tűnik, már elég sokat ivott, különben nem mondana ilyeneket.

- Hagyd, Peter, teljesen jól vagyok – fogta meg a kezemet Liz. – Csak kis levegőzésre volt szükségem, de most már rendben leszek. Visszamehetünk.

- Rendben – egyeztem bele, majd átkarolva őt, Nikkivel az oldalunkon indultunk vissza az épületbe.

A benti hőség azonnal megcsapott minket és éreztem, hogy Liz egy pillanatra megtorpan mellettem, de végül tovább sétált. Nikki elvált tőlünk út közben, míg mi egy asztalhoz mentünk és leültünk hozzá.

- Na, hogy tetszik a buli? – mosolygott rám Liz, kis idő elteltével.

- Nagyon jó. Te tudtál a szüleimről és Ginny-ékről, igaz? – kérdeztem nevetve.

- Természetesen – kuncogott. – Viszont a meglepetést nem akartam elrontani.

- Az sem lett volna baj, ha tudok róla. Így is úgyis nagyon örülök neki, hogy ilyenkor láthatom őket, mert egyébként nagyon kevésszer találkozunk. Inkább az lett volna a rossz, ha tényleg nem tudnak eljönni.

Közelebb húztam hozzá a székemet, hogy egymás mellett üljünk. Nem akartam a hangos zene miatt kiabálni. A dallam azonban a következő pillanatban átváltott egy egészen lassúra, mire én felpattantam és Lisa-t is magammal húztam. Nevetve karolta át a nyakamat és húzódott hozzám közelebb, de mielőtt még táncolni kezdtünk volna, lágyan megcsókoltam őt. Miután elváltunk egymástól, ő a fejét a vállamra hajtotta, én pedig az arcomat a hajába temettem.

Talán még sosem voltam ennyire boldog, mint most. A számomra legfontosabb nőt itt tarthatom a karjaimban, itt van a családom, a barátaim. Nem is kellene ennél több egy tökéletes születésnaphoz.