15. fejezet - A múlt és a hívatlan vendég

Sziasztok!

Volt egy "kis" szabadidőm, ezért megítam a következő fejezetet. Csak úgy mellékesen hozzáteszem, hogy még három órába sem tellett, ami nálam már rekord:D Na nem is szövegelek tovább:D Jó olvasást a fejezethez:) Ismét lesz egy kis ízelítő és kisebb bonyodalom benne;) És egy ici-pici függővég:$ Komikat légyszi!!:D

Puszi

Elizabeth szemszöge

Gyorsan teltek a boldog napok. Peter, amint megígérte, tényleg elvitt még egy városi sétára. Örömmel töltött el a tudat, hogy csak ketten mentünk. Az ilyen alkalmak általában az egész napot lefoglalták, ezért sokszor együtt ebédeltünk és vacsoráztunk.
Lassan rá kellett jönnöm, nem csak holmi fellángolás volt ez az érzés iránta. Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy ennyit vagyok vele. Talán pont ez van rám ilyen hatással. De kerülni sem akarom. Egyrészt, mert feltűnne neki, és előbb-utóbb kiszedné belőlem, hogy miért viselkedem így. Másrészt, nagyon szeretek vele lenni. Az ilyen alkalmakkor mindig sikerül kizárnom a fejemből a múltat és csak a jelenre koncentrálni.
De mikor egyedül vagyok…

„Már-már sípoló tüdővel futottam Adamék háza felé. Most nem érdekelt, hogy ki lát meg. Nem érdekelt, hogy a szüleinek fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Csak az számított, hogy minél előbb elmondjam neki. Tudnia kell róla.
Egy ugrással átkerültem az alacsony sövény túloldalára, majd átvágtam a füves kerten. Kit érdekel, hogy illetlenség, amit teszek? Ez most nem lényeges.
Lefékeztem a bejárati ajtó előtt. Pár másodpercig még próbáltam helyre állítani a légzésemet, de a zihálás csak nem akart elmúlni, így remegő kézzel megnyomtam a csöngőt. Még az ajtó ezen oldaláról is hallani lehetett a bent szóló dallamot. Emlékeztetett az édesanyám által dúdolt dalokra. Áh! Nem vonhatja el semmi sem a figyelmemet! Koncentrálnom kell! Nem hátrálhatok meg. Addig kell cselekednem, amíg tombol bennem az adrenalin.
A következő pillanatban kinyitódott az ajtó, és – valószínűleg helyes – feltételezésem szerint az anyja nyitott ajtót.
-Jó napot! Miben segíthetek?
Arca döbbent volt. A külsőm és az itt tartózkodásom is meglephette. Mély levegőt vettem, de még így is egy kissé zihálva köszöntem.
-Jó napot Mrs. Cominsky! – hangom, bármennyire is próbáltam, az izgatottságtól nem épp a legilledelmesebb lett és ezt ő is kihallotta belőle. – Adamhez jöttem. Itthon van?
-Már megbocsásson kisasszony, de ismerem én magát? – vonta fel a szemöldökét kissé mérgesen.
-Még nem asszonyom – nyújtottam felé a kezem, de nem fogadta el. – Elizabeth Reaser vagyok. Ismerem Adamet.
A hosszú másodpercekig tartó fölösleges kéznyújtás kezdett zavarba ejtő lenni, így inkább hátrébb léptem egyet és visszaengedtem magam mellé a kezemet. Iszonyúan mérges voltam a nőre, amiért megzavarta a már jó pár perce tartó boldogságomat, de nem mutattam ki. Azzal csak olajat öntenék a tűzre, ami már így is hatalmas lángokban ég.
-Elnézést kérek, Mrs. Cominsky – hajtottam le a fejemet. – Csak Adammel szeretnék beszélni, ha lehetséges – néztem föl rá kérlelően. Talán ez hatni fog.
A nő pár másodpercig gondolkozva nézett rám, majd kissé elfordult és – gondolom – a lépcső felé kiáltott.
-Adam! Gyere le! Látogatód érkezett! – hangja még mindig szigorú volt. Talán nála ez a megszokott.
-Megtennéd, hogy fölküldöd? – hallottam meg szerelmem hangját.
-Azt kéri, menjél föl – tájékoztatott visszanézve rám. Mintha nem hallottam volna a válaszát. Végig mért, majd folytatta. – Az emeleten balra a második ajtó – állt arrébb összehúzott szemöldökkel.
-Igen, tudom. Köszönöm! – siettem be mellette.
Ó, a francba! Csak én lehetek ilyen hülye, hogy így elszólom magam! Remek!
Ahogy még egy pillanatra láttam az arcát a lépcső aljáról, hitetlenkedést véltem felfedezni rajta. Nem is csodálom. Egy lány, akit most látott életében először, látogatóba jön a fiához és tudja, hogy merre van annak szobája.
-Még, hogy tudja! – horkantott föl. Bizonyára úgy gondolta, hogy már nem hallom. – Biztos ő Mrs. Reaser egyik lánya. Hogy barátkozhat a fiam egy ilyen lánnyal? Az a család risztára őrült.
Most már biztos voltam benne, hogy mégis tudja, hallom, amit mond. Különben miért beszélt volna egyre hangosabban.
De mi az, hogy a családunk őrült? Dave lehet, hogy az, de mi nem! Dave, az az ősbarom, aki férfinak mondja magát. Hogy nem látja meg benne anya az igazi énjét?
Megtorpantam Adam szobája előtt, majd ismét izgatottan bekopogtam.
-Szabad! – szólt ki semleges hangon.
Azt hiszem, a hír után már nem lesz ilyen közömbös a hangja.
-Szia! – léptem be, immáron kicsit félve. Bennem is két érzés kavargott. Az öröm és a félelem. Fogalmam sem volt róla, hogyan fog ő reagálni a helyzetre.
-Szia Beth! – jelent meg hatalmas mosoly az arcán. – Hogy-hogy itt vagy? Vagy elmondtad a szüleidnek, hogy…
-Nem! – ráztam a fejem gyorsan.
-Pedig mondtam már, hogy engem nem tudna elüldözni az apád – mosolygott kedvesen. – Nagyon is talpraesett vagyok – állt föl az ágyáról. – De mi szél hozott téged? – lehelt gyengéd csókot ajkaimra, amitől hirtelen elfelejtettem pár másodpercre, hogy miért is jöttem.
-Őőő… - haboztam gondolkodva. Hol is kezdjem? – Valamit el kell mondanom – haraptam bele az alsó ajkamba.
-Imádom, amikor ilyen kis szégyenlős vagy – húzott magához, lágyan a fülembe suttogva az igéző szavakat. – Ez nagyon édes tulajdonságod – csókolt a nyakamba.
-Adam… - próbáltam meg eltolni magamtól, de az erőm kezdett cserbenhagyni.
-Igen, édes? – simította kezét a fenekemre, mire alig hallható sóhaj tört fel mellkasomból. – Hallgatlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pontosan tudta, milyen hatással van rám a közelsége.
-Adam, kérlek! – nyögtem utolsó erőmmel. – Ne most! Itthon vannak a szüleid és a bátyád is – próbáltam meg újult erővel, észérvekkel hatni rá. De lehetetlen volt.
Megragadta a derekam és lerántott magával együtt az ágyra. Azonnal fölém gördült és csókolni kezdett.
-Ne ellenkezz, kérlek – motyogta a bőrömbe. – Olyan régóta kellett már nélkülöznöm a közelségedet. Most hagyd, hogy kényeztesselek – mosolygott, majd elkezdte kigombolgatni a blúzomat.
-Adam, én… - és akkor kimondtam, amit eddig visszatartottam. Zihálva az előbbi csókcsatától és alig érthetően ugyan, de kimondtam.
Rögtön abbahagyta a kényeztetésemet és döbbenten nézett föl rám. Tekintete elsötétült. Mintha mérges lett volna. Behunyta szemeit és mikor újra kinyitotta, már csak kíváncsiság tükröződött bennük.
Felült az ágyon, majd rám nézett.
-Hogy mondtad? – kérdezte halkan.”

Zihálva ébredtem föl az éjszaka közepén. Megnyugodva tapasztaltam, hogy csak egy álom volt. Biztosan amiatt álmodtam ezt, mert elalvás előtt visszagondoltam arra a napra, mikor…
Kopogtak az ajtón. Ki lehet az ilyenkor? – kérdeztem magamtól döbbenten, de azért fölkeltem az ágyból. Az álom miatt most nem éreztem magam olyan fáradtnak. Fölvettem a köntösömet, majd az ajtóhoz léptem. Még egyszer végighúztam az ujjaimat a hajamban, majd kinyitottam az ajtót.
Alice meglepett arcával találtam szemben magam.
-Most ébredtél? – kerekedtek ki a szemei.
Hunyorogva néztem rá. A folyosón túlságosan világos volt a benti sötétséghez képest.
-Ezt meg hogy érted? Te kopogtál be hozzám az éjszaka közepén – motyogtam.
Felnevetett.
-Betty, már reggel fél kilenc van – kuncogott, nekem pedig kipattantak a szemeim.
-Micsoda? – pillantottam a hátam mögé és a szemem megakadt a sötétítőn. Oh, persze, hisz este elhúztam.
Még jobban elkezdett nevetni.
-Na jó, először még azt hittem, hogy viccelsz, de most már látom, hogy nem – nem bírta abbahagyni a nevetést.
-Ha kellően kiszórakoztad magad, akkor akár abba is hagyhatnád a kinevetésemet – mormogtam meglehetősen bosszúsan. Nem volt most kedvem semmihez sem.
-Valami baj van? – lepődött meg. Elrejtette a vigyorát, de egy pici mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában.
-Csak megint Adamen gondolkoztam, mielőtt elaludtam – sóhajtottam halkan. Újra lepörögtek a fejemben az álom képkockái.
-Ó, szóval rosszul aludtál – vonta le a helyes következtetést. – És álmodtál valamit – csóválta meg a fejét. – Napi rendszerességgel kellene beszélgetned Peterrel. Olyankor mindig vidám vagy utána – jegyezte meg sejtelmesen.
-Alice! – szóltam rá, majd gyorsan körbepillantottam a folyosón. – Megtennéd, hogy nem elemzed ki a magánéletemet a folyosón?
-Megtennéd, hogy lefáradsz velem reggelizni? – kontrázott rá, miközben nevetve felvonta a szemöldökét.
-Igen, csak előbb rendbe szedem magam – bólintottam rá. Egy kis beszélgetés máris javított a hangulatomon.
-Esetleg bemehetnék addig? Rob forgat, így egyedül maradtam – húzta el a száját.
-Persze, gyere csak! – sóhajtottam arrébb állva az ajtóból.
-Köszi – szinte betáncolt mellettem. Akaratlanul is a filmbéli Alice jutott az eszembe. Még a név is stimmel. És ez a hiperaktívság…
Mosolyogva megcsóváltam a fejem.
Bementem a fürdőbe, majd megmostam az arcom, és rendesen átfésültem a hajam.
-Te ma nem forgatsz, igaz? – kiáltott át nekem a szobából.
-Nem – tudtam, hogy nem lát, mégis társítottam egy fejrázást is a szóhoz. – Ma veszik az üldözős jelenet egy részét, és én abban nem szerepelek – magyaráztam.
-Akkor eljönnél velem vásárolni? – jelent meg a fürdőszobaajtóban, kiskutya szemekkel.
Elfordítottam a pillantásom. Nem fog rám ezzel hatni.
Beállt mögém, pont úgy, hogy a tükörképe látszódjon mellettem. A nézése, ha lehet, még kérlelőbb volt. Alsó ajkát kissé lebiggyesztette, még nagyobb hatást gyakorolva ezzel rám.
-Alice! – szóltam rá. Nem igaz, miért nem lehet ennek a nézésnek ellenállni?
Hiába, még kissé közelebb is hajolt és újra kimondta a bűvös szót.
-Kérlek! – ha lehetséges, még jobban kikerekítette a szemeit. Honnan jön ez a sok játékos csillogás a tekintetébe?
-Rendben – adtam meg magam egy sóhajjal. – De nem megyünk el Vancouverből! – figyelmeztettem.
A múltkor volt szerencsém megismerni körülbelül Kanada másik végét. Talán soha nem autóztam még annyit, mint akkor az alatt az egy nap alatt.
-Oké! – lelkesült fel. – Köszi – nyomott egy puszit az arcomra.
Elnéző mosollyal az arcomon sétáltam át a szobába és öltöztem fel.
-Na gyere! – tettem zsebre a mobilom nevetve.
Szinte kiszökdécselt az ajtón boldogságában.
-Alice, nyugi! - fogtam meg a vállát, hogy megállítsam. – Előbb reggelizünk. De mióta is lettél te ennyire vásárlásmániás? – vontam fel a szemöldököm, majd elindultam a lift felé.
-Semmikor – rázta meg a fejét. – Csak régen volt már egy ilyen csajos napunk – nevetett. – Rob minden percemet lefoglalja szinte, mikor nem forgat. Nem is értem, te hogy bírod Peter nélkül ennyi ideig.
-Alice! – szóltam rá ismét.
-Jól van! – emelte föl védekezően maga elé a kezeit. – Abbahagytam! – adta meg magát.
-Köszönöm!

Hamar végeztünk a reggelivel. Alice még fölszaladt a táskájáért és a kabátjáért, ezért én a portánál várakoztam rá.
-Jó napot, hölgyem! – lépett mellém egy jóképű – bár nem az esetem – férfi. – Szabad megtudnom a nevét?
-Ismerem magát? – vontam fel a szemöldököm. A legősibb módszer, így megpróbálni felszedni valakit. Még hogy hölgyem! Pff!
-Nem, de összeismerkedhetnénk – lépett egyet közelebb, mire én automatikusan hátráltam.
Most örültem volna, ha itt van a máskor eléggé idegesítő portás.
-Sajnálom, de nem ismerkedek – fordultam a pult felé, ami nagy hiba volt, ugyanis így későn vettem észre, hogy tett egy lépést felém.
Kezét a derekamra csúsztatta, majd egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított.
-Hé, eresszen el! – próbáltam lerángatni magamról a kezeit.
Aztán meghallottam nem messze tőlünk egy számomra igencsak ismerős hangot.