29. fejezet - Érzések

Sziasztok!

Nos, megjöttem:) Egész kipihent vagyok és az ihletem is visszajött, ennek köszönhetően már tegnap késő este befejeztem a fejezetet, de átnézni már nem volt időm, ezért csak most tudtam fölrakni. Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá!:) És ismét hoztam egy képet, ami remélem, megint elnyeri a tetszéseteket:) (Volt már ennél jobb is és kicsit el van mosódva, de a lényeg úgyis a rajta levőkön van;))

Puszi





Liz szemszöge

A napok nagyon gyorsan teltek. Jennie azóta sem gondolta meg magát és sajnos Peternek sem sikerült őt meggyőznie, de talán jobb is volt így. Ha Mark-ot ismét elővette volna a rendőrség, akkor talán újra bedühödött volna… Így viszont békén hagyott minket, és Jenniéket is. Próbáltam Petert is jobb belátásra bírni, de nem nagyon akart engedni. Egyfolytában azzal győzködtem, hogy jobb lesz így mindenkinek. Mark szabad marad, semmi priusz, és nekünk sem kell félnünk tőle.
A forgatások egyre hosszabbak és tömöttebbek voltak, mint az eddig megszokottak. Minden apróbb részletet a végére hagytak, és most ezek töltötték be az időnk nagy részét. A baseballos jeleneten kívül nem sok volt a Peterrel közös, aminek kicsit még örültem is. Persze nagyon is szívesen lettem volna a közelében, de a tudat, hogy ő nem úgy érez irántam, ahogyan én őiránta, nagyot sújtott a magabiztosságomra. Féltem, hogy valami hülyeséget csinálok, amikor a közelében vagyok. Annyit érintkeztünk az elmúlt hónapokban, már csak a Mark-os ügy miatt is, hogy képes lettem volna az egész napomat vele tölteni, de ez már túlzás lett volna. Ehelyett inkább próbáltam egyre eltávolodni tőle, amit ő észre is vett, de sikerült meggyőznöm őt azzal, hogy csak a forgatások miatt van az, hogy mostanában kevesebbet látjuk egymást. Nem jártam át hozzá, és ő sem keresett. Az étkezésekre is külön mentünk le, már csak azért is, mert vagy a forgatás, vagy neki a kondi pont arra az időpontra esett. Sokszor láttam rajta, hogy kezd egyre jobban kimerülni, de benne is az tarthatta a lelket, ami bennem is: Nemsokára vége a forgatásnak és a nyarat pihenéssel tölthetjük el. Ugyan én még nem tudtam, hogy ezt a másfél hónapot hol és kivel fogom eltölteni. Eddig mindig a barátnőimmel voltam, de a forgatások alatt tőlük is kezdtem egyre jobban eltávolodni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig beszélünk egymással, és még csak egy sms megírásával sem fáradozunk.
A megoldást végül Nikki találta meg a dologra. Éppen a kedvenc kávézónkban beszélgettünk. Kint egész meleg volt a megszokotthoz képest, így a hangulat is meglehetősen nyárias volt.
-Mit szólnál hozzá, ha a nyáron elutaznánk valahova közösen? – vetette föl az ötletet. - Úgy értem, a többiekkel együtt. Annyi mindent éltünk át együtt ez alatt a néhány hónap alatt, hogy már úgyis csak unatkoznánk egymás nélkül – kuncogott. - Meg amúgy is… Rob és Alice így is, úgy is együtt lennének, Ash és Kel szintén… Ratch és Tay is nagyon összemelegedtek az utóbbi napokban – somolygott. – Aztán ki tudja, talán még Peter is rászánja végre magát, hogy elhívjon téged valahova – vigyorgott leplezetlenül.
-Jaj, Nikki – sóhajtottam. – Mikor hagyjátok már végre annyiban ezt a dolgot.
-Csak azt ne mond, hogy nem örülnél neki – húzódott félmosolyra a szája.
-Azt nem mondtam – haraptam az ajkamba lesütött szemekkel. – De ez nem fog bekövetkezni, mert Peter nem érez többet irántam barátságnál. Ezt ő maga mondta – tettem még hozzá, mielőtt közbevágott volna. Összeszűkített szemekkel nézett rám egy darabig, majd sóhajtva megcsóválta a fejét.
-Vagy csak ő maga sem veszi észre – vonta meg a vállát.
-Miért akartok minden áron kerítőt játszani? – vontam fel a szemöldököm.
-A barátoknak ez a dolguk – vigyorgott. – Nekünk csak jó az, ha titeket boldognak látunk.
Csak megforgattam a szemeimet.
-Inkább beszéljünk valami másról – ajánlottam. – Mondjuk… mire gondoltál, hova mennénk? – mosolyogtam.
-Még fogalmam sincs – gondolkodott el. – Úgy gondoltam, majd a többiekkel közösen megbeszéljük – vonta meg a vállát.
-Arra nem gondoltál, hogy a többieknek esetleg valami más programja lesz akkor? – vontam fel a szemöldököm. – Kicsit későn szóltál…
-Egyiküktől sem hallottam még nagy terveket a nyárra nézve – vonta meg ismét a vállát.
-Hát jó, te tudod – sóhajtottam. – Viszont most már szerintem induljunk vissza a szállodába, mert úgy látom, ma sem kerül el minket az eső – néztem ki elrévedve az ablakon.
-Oké – bólintott, miközben odaintett a pincérlánynak.
Miután kifizettük a kávékat, az időjárás ellenére is lassú léptekkel indultunk vissza a szállodába. Jó volt most csak ilyen nyugodtan sétálgatni, pedig tudtuk, hogy ha nem sietünk, nagy valószínűséggel bőrig fogunk ázni, aminek pedig egy jó kis megfázás lenne az eredménye.
-Úgy tűnik, nem sikerült időben elindulnunk – törölte meg az arcát Nikki, mikor rácsöppent az első esőcsepp. – Hívni kéne egy taxit, szerintem – húzta föl a kapucniját, miközben a táskájában kezdett el kutatni a mobilja után. – A francba! Azt hiszem, ott hagytam a szállodában a telefonomat.
-Dettó – mondtam, miután belenyúltam a zsebembe, de az üres volt. – Szerintem az enyém pedig Peternél van, mert utoljára ő beszélt Mr. Bissonnal, de nekem el kellett közben sietnem – sóhajtottam.
-Remek! – rejtette el a kezeit a zsebébe. – Akkor gyalogolunk, és bőrig ázunk – állapította meg beletörődően. – De azért siessünk – gyorsította meg kicsit a lépteit, én pedig megpróbáltam tartani vele a tempót.
Számíthattunk volna rá, hogy nem ússzuk meg a mai napot sem eső nélkül, mégsem hoztunk magunkkal kabátot vagy esernyőt. Itt Vancouverben ez olyan, mintha ruha nélkül mentünk volna el sétálni. Csak az emberek így nem nevetve, hanem sajnálkozva néztek utánunk.
Már egy jó ideje sétáltunk az esőben, ami csak egyre jobban zuhogott. A kapucnink már teljesen átázott és már a hajunk is vizesen tapadt a nyakunkhoz és a homlokunkhoz. Az arcunkat folyamatosan törölgetni kellett a rá eső cseppek miatt, ezért mindketten leszegett fejjel haladtunk végig az utcákon. Az autók folyamatosan haladtak el mellettünk, néha fölfröcskölve ránk az útról a vizet, ami miatt csak még inkább mérgelődtünk. Aztán egyszer csak két rövidebb dudálást hallottunk meg, majd nem messze tőlünk megállt egy fekete kocsi. Az ablaka azonnal lehúzódott.
-Gyertek, szálljatok be! – intett oda nekünk Peter, mire Nikkivel egy pillanatra összenéztünk, majd elindultunk a kocsi felé. Az utolsó pár lépést már futva tettük meg, hogy minél hamarabb az esőtől védett autóba ülhessünk. – Ti meg mit csináltatok a zuhogó esőben? – vonta fel a szemöldökét, amint becsuktuk az ajtókat.
-Éppen visszafelé tartottunk… amikor… elkezdett esni – válaszoltam néha-néha összekoccanó fogakkal.
-Miért nem hívtatok taxit? – csodálkozott.
-Egyikünknél sincs telefon – válaszolt Nikki.
Én csak bólintottam.
-Nikki a szállodában felejtette, az enyém pedig nálad maradt – néztem a visszapillantó tükrön keresztül a szemeibe.
-Ó, tényleg! – túrt bele a hajába. – Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből – nézett rám bocsánatkérően. – Csak miután beszéltem Mr. Bissonnal, sietnem kellett a kondiba, mert már késésben voltam. Most is onnan jövök – bökött fejével az anyósülésen fekvő táska felé.
-Semmi gond. Azt hiszem, azzal, hogy most fölvettél minket, ezt jóvá is tetted. Jut eszembe… bocsi, hogy összevizezzük az üléseket – pillantottam Nikkire zavartan, aki viszont vigyorogva nézett előre Peterre.
-Bőven elég büntetés ez neki – nevetett. – Ha már miatta áztunk el teljesen…
-Nem tudom, ki hagyta a szállodában a mobilját – vágott vissza.
-Ugyan Peter! – legyintett Nikki. – Valld csak be, hogy azért nem kérted még el Liztől a rendőr telefonszámát, hogy mikor beszélned kell vele, átmehess hozzá – vigyorgott leplezetlenül.
Ijedten sütöttem le a szemeimet és mindenhova néztem, csak Peterre nem. Ez volt az első olyan alkalom, hogy bárki is megjegyzést tett ránk olyankor, amikor a másik fél is ott tartózkodott. Mert abban biztos voltam, hogy nem csak engem nyaggatnak egyfolytában Peterrel, hanem őt is velem. Csak ő gondolom jót nevet ezeken a feltételezéseken, velem ellentétben…
-Ha-ha! Nagyon vicces – forgatta meg a szemeit Peter. – És, ha még így is van, akkor sincs semmi közöd hozzá.
Ezekre a szavakra felkaptam a fejem. Ezt most komolyan ő mondta? Biztosan csak képzelődöm. Igen, biztosan így van. Csak Nikkit próbálta lerázni ezzel, semmi több – ismételgettem magamban.
-Mivel én vagyok az egyik legjobb barátotok, úgy gondolom, nagyon is sok közöm van hozzá – húzta fel az orrát Nikki. – Azért remélem, én leszek az első, akinek elmondjátok – fonta keresztbe a kezeit a mellei előtt, miközben az arca durcás fintorba rándult, de a szája sarkában mosoly bujkált és én pontosan tudtam, hogy miért.
-Persze – forgattam meg a szemeimet.
Hihetetlenül rossz volt kimondani ezt az egy szót. Éreztem, hogy még akkor sem lennék képes kialakítani egy kapcsolatot, ha Peter csodálatos módon viszonozná az érzéseimet. Még nem tettem túl magam a múlton. Ugyan, Liz, hiszen már csaknem húsz éve volt! – válaszoltam gondolatban saját magamnak. Mégsem voltam képes elfelejteni az akkor történteket…
„Zokogva feküdtem a kórházi ágyon, miközben a lepedőt markolásztam magam mellett. Képtelen voltam magamba fojtani a bánatom. Az egyik kezem az arcomra szorítottam, hogy megpróbáljam tompítani az égető érzést. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ujjainak a nyomai kirajzolódtak a bőrömön. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt tette. Ő nem ilyen. Nem lenne képes ezt tenni. Hiszen szeretjük egymást… Vagy talán csak én érzem így? Talán ő sohasem érzett úgy irántam, ahogyan én őiránta? Talán ez az egész csak egy játék volt neki? Egy fiatal, fülig szerelmes lány… Milyen csábító is lehet ez egy olyan fiúnak, mint amilyen ő… Te jó ég! Hogy gondolhatok ilyeneket róla? Talán csak a szülei akarták, hogy ezt tegye… Mégis olyan meggyőző volt… Ebben a pillanatban kinyitódott a kórterem ajtaja és anya alakja rajzolódott ki a lámpa fényében…”
-Liz! – A nevemre fölkaptam a fejem. – Minden rendben? – kérdezte Nikki aggódva.
-Igen – vágtam rá gyorsan. – Csak elgondolkodtam – fordítottam vissza a tekintetem az ablak felé.
-Érdekesek lehettek azok a gondolatok, mert észre sem vetted, hogy már megérkeztünk – kuncogott fel mellettem.
Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd egy mély levegő után fordultam csak vissza felé. Peter fürkésző tekintete az arcomra tapadt, ami kezdett egyre inkább zavarba hozni, de ezt igyekeztem nem kimutatni.
-Akkor mire várunk még? – próbáltam meg elterelni magamról a figyelmet, miközben kinyitottam az ajtót.
Peter és Nikki követtek. Mindhárman futva tettük meg azt a pár métert a bejáratig, majd egy emberként lélegeztünk föl, mikor végre tető volt a fejünk felett.
-Szerintem gyorsan öltözzetek át, mielőtt még megfáztok – terelt minket Peter a lift irányába.
Miután mindketten eltűntek a szobájukban és én is becsuktam magam mögött az ajtót, fellélegezve dőltem neki a falnak. Miért csinálja ezt Nikki? Miért jó neki, hogy újra meg újra zavarba hoz engem Peter előtt? Azt hiszem, jobb lesz, ha minél előbb beszélek vele erről, mert ha így folytatja tovább, Peter előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy nem ok nélkül mondogatja ezt állandóan.
Miután ledobáltam magamról a vizes ruhákat, gyorsan beálltam a zuhany alá és megengedtem a forró vizet. A bőröm bizseregni kezdett, ahol hozzáért a forró vízsugár. Erőteljes borzongás futott végig rajtam. Ezután még sokáig álltam a zuhany alatt. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elzárjam a meleg vizet. Pedig tudtam, hogy már nem fáznék, hiszen a fürdő már jócskán bepárásodott, mégis legszívesebben még órákig ott álltam volna egy helyben.
Aztán végül mégis elzártam a csapokat és kiléptem a zuhanykabinból. Gyorsan felvettem a köntösömet, majd egy törölközőt csavarva a hajamra, átmentem a szobába. Odaléptem a szekrényemhez, majd elővettem belőle pár ruhát, amiket aztán az ágyamra dobtam. Mielőtt azonban a ruha landolt volna az ágyneműn, észrevettem egy apró csillanást a takarón. Összeszűkített szemekkel léptem oda az ágyhoz, majd felemeltem az oda dobott pólót. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, ahogy megláttam a mobilomat, rajta egy kis fecnivel, amin ez állt:

„8-kor vacsi Nikkiékkel:) Mindenkinek kötelező!
Ui.: Még egyszer bocsi:) Peter”

Mosolyogva az órára néztem, mire azonnal rá is fagyott a jókedv az arcomra. Már háromnegyed nyolc volt és én még vizes hajjal, egy szál köntösben álltam a szobámban. Azonnal visszasiettem a fürdőbe, majd gyorsan megszárítottam a hajamat. Kapkodva átfésültem az ujjaimmal, majd újra elmerültem a ruhásszekrényben. Fogalmam sem volt, mit vegyek fel, mert abban biztos voltam, hogy nem azt, amit elsőre kiválasztottam. Nem értettem, miért annyira fontos most nekem, hogy mi is van rajtam, de nem is gondolkodtam ezen tovább. Végre magtaláltam a megfelelő felsőt, amit azonnal föl is vettem. Miután elkészültem mindennel, még egy gyors pillantást vetettem a tükörbe, nehogy elfelejtsek valamit, de szerencsére minden a helyén volt rajtam. Ráadásul még volt két percem is…
Amint leértem a szálloda éttermébe, rögtön észrevettem őket egy nagy asztalnál. Több kisebb össze volt tolva, így mindannyian kényelmesen elfértek körülötte.
-Már azt hittük, Peter elfelejtett szólni neked – pillantott rám Kris, mikor az asztal mellé értem.
-Én inkább arra tippeltem, hogy nálad ragadt, de ezek szerint nem – kuncogott Ash.
-Amint látod, nincs velem – vontam meg a vállam.
-Ne haragudjatok, csak elaludtam – fékezett le mellettünk az említett, majd ledobta magát az utolsó üres székre. Látszott rajta, mennyire kimerült. Még most is majd leragadtak a szemei. – Remélem, nem maradtam le még semmiről sem – pillantott Nikkire, aki csak megrázta a fejét.
-Nem, de mivel már mind itt vagytok, most már belekezdhetek. Szóval, arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy-két hétre valahova közösen nyaralni. Már úgyis össze vagyunk szokva, mint egy nagy család – nézett végig rajtunk várakozóan.
-Szerintem ez nagyon jó ötlet – lelkendezett Ashley.
A többiek mind bólintottak.
-Akkor már csak az a kérdés, hogy hova menjünk.- gondolkodott el.
Ezek után sorban jöttek az ötletek. Szóba jött Görögország, azon belül is sok kisebb lehetőség, mint például Corfu. Nikki megemlítette Olaszországot is, mivel oda még nem sikerült eljutnia, de csak csupa jót hallott az olasz városokról. Mindenféle ínyencségek, különleges épületek…
Hosszú percekig mindenki csak sorolta az ötleteit, hátha lesz egy olyan, ami mindenkinek tetszik, vagy legalább páran felkapják rá a fejüket. Aztán Alice, hosszú hallgatás után egyszer csak megszólalt.
-Mit szólnátok Magyarországhoz?