4. fejezet - Mikor minden rendbe jön, legalábbis egyelőre...

Sziasztok!

Meghoztam a 4. fejezetet:) Remélem tetszeni fog:) Most nincs semmi hozzáfűzni valom:D Csak annyi, h jó olvasást hozzá!:D
És persze KOMIKAT!!!:))

Puszi


Elizabeth szemszöge

Peter vállának dőlve ziháltam. Egyre rosszabbul voltam, de nem akartam szólni neki. Nem kell, hogy még jobban idegeskedjen. Remélem, hamar kivisznek minket innen, mert már nem fogom sokáig bírni.
-Shh… - simogatta egyfolytában az arcomat. – Nemsokára kijutunk innen. Vegyél mély levegőt – nyugtatgatott. – Nincs erre valamilyen gyógyszered? – hangja tele volt aggodalommal. Minden bizonnyal nem akarta, hogy elájuljak itt a liftben, mikor csak ő van bent velem. Nem tudhatja, mit kell ilyenkor csinálni.
-Most nincs nálam – ráztam meg a fejem suttogva. – Elhiheted, hogy nem számítottam egy liftberagadásra.
-Igazad van. Mi van a vágásokkal? – vette elő a telefonját, majd felém világított vele. Későn kaptam észbe, így már nem tudtam időben elfordítani az arcom. – Úristen! – hallottam, ahogy elakad a lélegzete. – Miért nem szóltál, hogy rosszabbul vagy?
-Nem akartam, hogy emiatt is idegeskedj – hajtottam le a fejem.
-Jaj, Lisa – rázta meg a fejét. – Csak el ne ájulj itt nekem!
Ebben a pillanatban hatalmas puffanást hallottunk, majd a lift zuhanni kezdett. Hirtelen sikítottam föl és markoltam bele Peter ingjébe, aki szorosan magához húzott. Hatalmas rántás, majd a lift megállt.
-Jól vagy? – zihált Peter. – Nem esett bajod?
-Jól… jól vagyok – kapkodtam én is levegő után. – Te?
Aggódva pillantottam föl, de nem láttam az arcát a sötétség miatt. Még ilyen távolságból sem, pedig leheletét már az arcomon éreztem.
-Én is jól vagyok – válaszolta. – Nem látod valamerre a telefonom?
-Semmit nem látok – ingattam a fejem. – Még téged sem.
-Megpróbálom megkeresni – húzódott el tőlem, a következő pillanatban, pedig már egyedül ültem a sarokban. Ez azt hiszem, nem volt túl jó ötlet.
-Vigyázz, bele ne nyúlj… - kezdtem bele.
-Áu! – szisszent föl. – A francba!
-… az üvegbe – fejeztem be elkezdett mondatomat. – Megvágtad magad? – próbáltam kivenni hunyorogva az alakját.
-Igen, a tenyeremet, de nem vészes. Keresem tovább a telefont – percekig csak halk motoszkálás hallatszott a lift különböző területeiről. – Megvan! – kiáltott föl hirtelen, mire összerezzentem ültömben. – És működik – lélegzett föl. Aztán a liftet betöltötte a fény. Várt pár másodpercet, majd arca elkomorult. – De nincs térerő.
-Mi ez a szag?- szagoltam a levegőbe. – Mintha valami égne – állapítottam meg. Peter a lift ajtaja felé pillantott, ahova én is követtem a tekintetét. Az ajtók közti résen kis foszlányokban füst szivárgott be, lassan betelítve ezzel a kis liftet. Egyetlen dolog van, aminek nem bírom a szagát. És persze az a füst. Nem tudtam visszatartani a köhögést. Úgy tűnik, tényleg ennyire szerencsétlen vagyok. Ki mással történne ilyen, mint velem. Megint hoztam a formám rendesen.
-Hé, hé, nyugi – térdelt le mellém Peter. – Ne kezdj el megint pánikolni, attól nem lesz jobb – fordította maga felé az arcom, hogy a szemembe nézzen. – Ki fogunk innen jutni, megígérem! – fúrta tekintetét az enyémbe, mire egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Meglepetten kaptuk föl a fejünket a halk hangokra. A lift tetejétől jöttek a zajok. Aztán fülsiketítő berregés hangzott föl, ami megremegtette a liftet is. Ijedten szorítottam meg Peter kezét, majd mikor rájöttem, hogy mi történt, lazítottam a szorításon.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk föl mindketten, mikor a lift tetejéből végre kikerült egy kisebb négyzetnyi darab és két piros védőruhás embert pillantottunk meg.
-Jól vannak? – nézett le ránk az egyik.
-A helyzethez képest egész tűrhetően – válaszolta Peter.
-Fölhozzuk magukat – mondta most a másik. – Leengedünk egy hámot. Egyszerre csak egyikük tudja használni.
Láttam, hogy Peter már szólásra nyitotta a száját, így gyorsan közbe akartam vágni.
-Te mész először! – mondtuk egyszerre, ami még vicces is lett volna, ha nem ilyen körülmények között történik.
-Te jobban megsérültél, és klausztrofóbiád is van – folytatta az érveivel, majd megfogta a kezem meg a derekam, és fölhúzott a lift padlójáról.
-Óvatosan mozogjanak – figyelmeztettek miket föntről. – Megy a hám.
Peter gondosan rám csatolgatta a föntről érkező utasítások szerint a köteleket.
-Azt hiszem, ezentúl lépcsőzök – sóhajtottam, mikor végzett.
-Akkor hol futunk össze legközelebb? – nevetett.
Nyugodtsága kicsit rám is átragadt.
-Majd csak megoldjuk valahogy – mosolyogtam én is, majd elkezdtem fölfele emelkedni.
Peter még a levegőben is fogta a derekam, nehogy – amilyen szerencsés vagyok – a lift tetejének ütközzek. Aztán elengedett, de rögtön közrefogtak föntről.
-Mehet! – kiáltotta el magát az egyik férfi, majd hozzám fordult és felcsatolt egy maszkot az arcomra. – Kapaszkodjon a kötélbe – utasított, mire mindkét kezemmel szorosan megmarkoltam zsinórt.
Aztán lassan ismét emelkedni kezdtem. Szorosan behunytam a szemeimet. Ahogy egyre világosabb lett, résnyire ki mertem nézni szemhéjaim alól. Pár másodperc múlva, pedig már a szétfeszített liftajtó előtt lógtam. Aztán végre már a folyosón álltam. Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem, de valami még mindig ott motoszkált a fejemben: Peter még lent van! Bármi baja lehet még.
-Őt már vihetik – fektettek rá egy hordágyra, amint lecsatolták rólam a köteleket.
Gyorsan tiltakozni kezdtem.
-Várjanak! Hadd várjam meg, amíg őt is fölhozzák. Csak hogy tudjam, nem lett komoly baja – kértem a mentőst.
Pár pillanatig gondolkodott, de végül rábólintott.
-Addig ellátom a vágásait – rakott le mellém egy orvosi táskát, majd nekilátott a sebeim kitisztításához.
Pár perc múlva már Peter is ott volt mellettem és együtt vittek be minket a kórházba.

3 nap alatt minden kivizsgáláson és megfigyelésen átestünk. Füstmérgezést szerencsére egyikünk sem kapott, így a három nap elteltével visszamehettünk a szállodába. De nem ugyan abba, amelyikben előzőleg voltunk. A cuccainkat átszállították egy másikba, az előzőt, pedig beperelték. Catherine teljesen kiakadt a balesetünk miatt és a szállodát hibáztatta, mondván: Ha többször és jobban ellenőrzik a lift működését, akkor ez a – ahogy ő fogalmazott - tragédia nem történik meg!
A vágásaim szerencsére már halványulni kezdtek, de a Peter tenyerén levő sebet össze kellett varrni. Még hogy nem vészes!
Mivel már semmi nem állt az utunkba, végre megejthettük a városi sétánkat, amit mára raktunk át.

-Indulhatunk? – állt meg előttünk Alice, egy köteg papírral a kezében. Ő lesz az idegenvezetőnk, mivel keresgélésének hála, őt tudja a legtöbb mindent Vancouverről.
Mindannyian bólintottunk, majd elindultunk.
Elsőként a Robson Streetet vettük célba, amiről már tudjuk, hogy Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája. Nem kellett sokat gyalogolnunk és már meg is érkeztünk. Csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra. A végtelen hosszúnak tűnő utca két felén boltok sorakoztak egymás mellett. Ash, amint meglátott egy ruha- vagy cipőboltot, azonnal rohant is be, Nikkivel a sarkában. Mindannyian különváltunk, de előtte még megbeszéltük, hogy pontosan 12 órakor találkozunk a kiindulási helyünkön. Alice, amint láttam, egy könyvesboltba tért be először. Robert azt hiszem, egy zeneboltba, Peterrel együtt. Ash és Nikki egy butik felé vették az irányt, míg én csak elkezdtem nézelődni. Folyamatosan haladtam el a boltok mellett, hátha megtalálom a nekem valót. Először egy ékszerüzletbe mentem be, ahol vettem egy gyönyörű, aranyozott fülbevalót. A ruhaboltoknak csak a kirakatát néztem meg és abba mentem be, ahol valami megtetszett. Ugyanez volt a cipőboltokkal is.
-Elnézést – hallottam meg egy fiatal hangot a hátam mögül. Egy lány állt ott, papírral és tollal a kezében.
-Szia! – köszöntem kedvesen. – Mit szeretnél? – néztem rá kérdőn.
-Egy autogramot szeretnék kérni – nem tudtam eldönteni, hogy a hideg miatt pirult-e ki az arca, vagy zavarban volt. – És ha lehet, akkor egy fényképet is – most már biztos, hogy zavarban van. Ahogy szégyenlősen lehajtja a fejét… - Maga alakította a Grey’s Anatomyban Rebeccat, azaz Avat, igaz?
-Igen – bólintottam meglepetten. Eddig nem sokan ismertek föl az utcán. – És szívesen – vettem el tőle a papírt és a tollat, majd aláírtam. – Tessék! – adtam neki vissza. - Van nálad fényképező vagy telefon? – mosolyogtam.
-Igen, köszönöm – lett még hatalmasabb a mosoly az arcán, majd előkapta a mobilját.
Amint elkészült a kép, még egyszer megköszönte, majd egy köszönés után vissza-visszafordulva elsétált.
Fel sem tűnt, milyen hamar elment az a két óra. Mivel már végigsétáltam az egész utcát, így lassan elindultam visszafelé. Én érkeztem vissza elsőként. Leültem egy padra, majd vártam, mivel még nem volt 12 óra.
-Úgy látom, te nem vagy az a vásárlásmániás – hallottam meg Peter nevetős hangját a hátam mögül. Hátrafordultam.
-Miért is? – vontam fel a szemöldököm.
-Még idő előtt visszaértél. Ez nem kis teljesítmény – nézett rám elismerően, miközben mosoly bujkált a szája sarkában.
-Csak sétálgattam, meg benéztem néhány boltba, ami megtetszett – vontam meg a vállam. – Te merre jártál? – csúsztam arrébb a padon, hogy le tudjon mellém ülni.
-Megnéztem néhány zene- és könyvesboltot – mondta egyszerűen. – Nem fázol? – nézett rám kérdőn. Valószínűleg látta, mennyire összehúzom magam.
-Csak kicsit – végül is ez igaz volt.
-Gyere – emelte föl a karját, hogy átöleljen, mire én közelebb csúsztam hozzá.
-Köszi – néztem rá hálásan.
-Nincs mit – mosolygott, miközben a kezemet kezdte dörzsölni.
-Sziasztok! – léptek mellénk a többiek. Érdeklődve nézték Peter karját a vállamon, aki azonban a következő pillanatban elengedett, majd felállt mellőlem.
-Sziasztok! – köszöntünk mi is. – Szerintem induljunk, mert különben idefagyunk – húzott fel a padról engem is.
-Benne vagyunk – bólintottak rá a többiek.
-Akkor a következő a Granville Street – nézett a papírjaira Alice. – Beülünk valahová ebédelni, jó?
-Rendben – vacogott Nikki. – De akkor most taxival menjünk – dörzsölgette a karját.
-Oké, ez úgyis viszonylag messze van – nézte gondolkodva a térképet Rob.
-Majd én – vette elő a telefonját Ash, majd már tárcsázott is.

Pár perc múlva már ott állt mellettünk két taxi. Azonnal beszálltunk, majd bemondtuk a címet. Kb. 5 perc alatt meg is érkeztünk. Akárcsak az előző helyen, itt is ámulva néztünk körbe.
-Hova menjünk? – kérdezte Alice.
-A legközelebbibe – vágta rá Ash, miközben Nikki a szemben lévő étteremre mutatott.
-Rendben – indultunk el a kiszemelt hely felé.
Mikor beléptünk, meglepetten néztünk körbe. A külseje alapján nem ilyen étteremre számítottunk. Persze ezt most jó értelemben mondom.

Viszonylag rövid idő alatt végeztünk az evéssel, így még bent maradtunk egy kicsit az étteremben. Kint úgyis nagyon hideg van. Még beszélgettünk egy fél órát és Alicenek sikerült lebeszélnie Asht a Pacific Centre „meglátogatásáról”, majd elindultunk a következő állomásunk felé, Yaletownba.
Bár a fiúk itt nem tudtak sok mindent csinálni, de nekünk, lányoknak, nagyon is kedvező volt ez a hely. Tele volt ruhaboltokkal, mindenféle márkás üzletekkel, ahova a fiúk csak melegedni jöttek be.
-Azt hiszem, a CN IMAX mozit máskorra kell halasztanunk – gondolkodott Alice. – Egyre hidegebb van, ahogy sötétedik – bújt Rob ölelésébe. Ebben a pillanatban én is visszakívántam Peter karjait a vállamra.

Negyed óra múlva már újra a szállodában voltunk. Ki-ki elment a saját szobájába. Persze az elhatározásom ellenére a mai nap után már nem volt erőm gyalogolni, így lifttel mentünk föl Peterrel együtt.
Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
-Szia Jennie! – szólt bele vidáman, de szinte azonnal le is fagyott a mosoly az arcáról.