3. fejezet - A lift

Sziasztok!

Tudomtudomtudom... és bocsibocsibocsi... Péntekre ígértem a fejit és csak most hozom...:( Tudom, h ez nem szép tőlem, de valahogy nem tudtam befejezni.... Nem akartam röpke 2 oldalt felrakni pénteken... Ha már egy hetet vártatok a frissre, akkor legalább rendes feji legyen.
Eddig mindig azt irtam, h rövidebb lett mint akartam... Hát ez most hosszabb lett egy kicsit:))
Remélem tetszeni fog:)
Ha ezek után még kérhetek ilyet, akk lécci irjatok komikat:))

Puszi


Elizabeth szemszöge

Fáradtan indultam el reggelizni. A gondolataim nem hagytak aludni az éjjel. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha… Miért pont nekem kellett benne lennem abban az egy százalékban? Ráadásul hiába elleneztem Adam javaslatát utána. Teljesen fölösleges volt. És aztán a vizsgálatok eredményei…
Még most is megborzongok, mikor visszagondolok arra a 3 hónapra. Alig mozdultam ki a szobámból. Sőt, az első héten egyáltalán. És utána is csak iskolába jártam. A szüleim pszichológushoz akartak küldeni, de én nem voltam hajlandó elmenni. Aztán kezdett javulni az állapotom. Megváltoztam, de sajnos nem jó értelemben. Szégyenkezve gondolok vissza arra a másfél hónapra. Senki sem tudott a titkomról csak én és később a szüleim.
-Elizabeth, hallasz? – csak egy kezet láttam magam előtt, majd bekúszott a látóterembe Peter arca is.
-Igen, bocsi, csak elgondolkodtam – válaszoltam zavartan. – Mit mondtál?
-Csak köszöntem – mosolygott. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz – húzta össze a szemöldökét.
-Szia! – erőltettem magamra egy mosolyt én is, bár nem sikerült valami jól. – Nincs semmi gond, csak nem aludtam valami sokat az éjjel – mondtam el a féligazságot. – Kérlek, megtennéd, hogy nem a teljes nevemen szólítasz? – néztem föl rá most már egy igazi, bár halvány mosollyal az arcomon.
-Persze! – nevetett. – Akkor hogy szólíthatlak? – nézett rám kérdőn.
-Ahogy akarsz – csúszott ki a számon. Egyetlen becenevemet utáltam. Csak remélni tudtam, hogy nem pont azt találja ki. – Csak ne Beth – grimaszoltam.
-Mi bajod a Bethtel?
-Egyszerűen csak nem szeretem – hazudtam a cipőmet nézve.
-Lisa, Lizy, megfelel?
-Tökéletesen – bólintottam rá. – Gondolom te is reggelizni mész – tereltem el a témát.
-Igen. Mehetünk? – kérdezte, mikor kinyitódott a lift ajtaja.
-Persze – léptem be a liftbe, majd ő is beszállt és megnyomta a földszint gombját.
-Biztos minden rendben van? Nagyon sápadt vagy és a szemeid is karikásak – fürkészte az arcomat.
-Biztos – mosolyogtam rá halványan. – Minden rendben. A szerephez még jól is jön – nevettem halkan.
-Az biztos – kuncogott.
Közben kinyílt a lift ajtaja, mire mindketten kiléptünk az előtérbe, majd az étterem felé vettük az irányt.
-Hogy hogy már ilyen korán fölébredtél? – fordultam felé kíváncsian. – Te sem aludhattál valami jól.
-Luca, a lányom megbetegedett és kórházba került. Valamikor hajnalban hívott a feleségem – ingatta szomorúan a fejét. – Az óta nem aludtam.
-Te jó ég! Mi baja? – kérdeztem együtt érzően. Legalábbis próbáltam. Nem értettem, miért nem tudtam őszintén aggódni a kislányáért.
-Tüdőgyulladás – ült le az egyik székre, én pedig mellé. Még senki nem ült az asztalnál. – De szerencsére Mark ott van nekik. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Nagyon sokat segít Jennienek, mikor én a forgatásokon vagyok. Ő az egyetlen, akire rá merem bízni őket – mosolyodott el halványan.
-Igazi jó barát – helyeseltem.
-Az bizony! – bólogatott.

Alice szemszöge

Halk motoszkálásra ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Robot, aki éppen a ruháit szedegette össze. Ránéztem az órára, ami 8:10-et mutatott.
-Jó reggelt! – ásítottam nagyot. – Máris szöksz? – kuncogtam.
Hangomra azonnal fölkapta a fejét.
-Jó reggelt! – hajolt fölém, majd lágyan megcsókolt. – Nem szökök, csak lezuhanyozok – mosolygott. – Jössz te is? – húzta csibészesen félmosolyra ajkait.
-Most nem – csuktam be a szemem. – Túl fáradt vagyok – hazudtam. Alig tudtam elrejteni a mosolyomat. Arcomat inkább a párnába temettem.
-Hát jó, akkor egyedül megyek – a francba! Észrevette, hogy csak vicceltem.
Már éppen emeltem volna föl a fejem, hogy megnézzem, tényleg elment-e, ugyanis lépteket nem hallottam. Ahogy kinyitottam a szemem, hátrahőköltem és halkan felsikkantottam.
Arca csak pár centire volt az enyémtől. Reakcióm láttán szélesen elvigyorodott.
-Csak nem megijesztettelek? – kuncogott gonoszan.
-Csak de! Ez nem volt vicces! – mondtam álmorcosan, miközben keresztbe fontam magam előtt a karomat.
-Ugyan, te nem tudsz rám haragudni – nevetett, majd hirtelen megcsókolt. – Gyere fürdeni – ragadta meg a kezem, majd a fürdő felé kezdett húzni. Most már nem ellenkeztem.

Viszonylag hamar végeztünk a fürdéssel, ahhoz képest, hogy ketten voltunk a zuhanykabinban. Fölöltöztünk, és 9 óra előtt pár perccel elindultunk, hogy lemenjünk reggelizni. Bár a tegnap esti buli után azt hiszem, nem sokan lesznek még lenn.
Mikor beértünk a helyiségbe, szinte rögtön kiszúrtam Bettyt. Peterrel beszélgetett az egyik asztalnál.
-Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Robbal.
-Jó reggelt! – mosolyogtak.
-Úgy tűnik, senki sem aludt valami jól az éjjel – mért minket végig Peter.
-Mozgalmas éjszaka volt – válaszolta Rob, miközben a vigyorát próbálta elrejteni. Egy kisebb mozdulattal oldalba böktem, mire gyorsan elhallgatott.
-Mi a mai programotok? – nézett ránk Betty.
-Körülnézünk Vancouverben – válaszoltam. – Lenne kedvetek velünk tartani?
-Nem akarunk zavarni – tiltakozott Peter.
-Nem zavarnátok, igaz Rob? – néztem páromra jelentőség teljesen. – Sétálgatnánk, vásárolgatnánk, beszélgetnénk…
-Jól hallottam, hogy valaki vásárlást emlegetett? – jelent meg az asztal mellett egy alacsony, hosszú, fekete hajú lány, hatalmas vigyorral az arcán.
-Nyugi Ash, mindennek eljön az ideje – jelent meg Nikki is. – Sziasztok! – köszönt nekünk mosolyogva.
-Jó reggelt! – köszöntünk kórusban, mire felnevettünk.
-Alice, ő itt szintén az egyik kollégám, Ashley – mutatott az alacsony lány felé. – Ash, ő a barátnőm, Alice – a végére hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
-Örülök, hogy megismerhetlek. Szólíts csak Ash-nek – nyomott két puszit az arcomra, majd leült a másik oldalamra.
-Szintén. Rendben – mosolyogtam közvetlen viselkedésén. Ritka az ilyen ember.
-Mehetnék én is veletek? – nézett rám könyörgő szemekkel. Hát lehet ezeknek ellenállni?
-Persze! – szeretném minél jobban megismerni Rob kollégáit és ez remek alkalom célom eléréséhez. – Te is jössz, Nikki?
-Ha nem gond, akkor szívesen veletek tartanék – válaszolt, majd leült Ash mellé, így már meg is telt a 6 személyes asztal.
-Akkor én szólok egy pincérnek – állt föl Peter, majd eltűnt a szomszédos fal mögött.
-És van valami konkrét program, vagy csak sétálgatunk? – kérdezte Betty.
-Hát, keresgéltem kicsit a neten és találtam néhány érdekes helyet. Például a Robson Street, ami Vancouver egyik legnépszerűbb bevásárló utcája márkás divatüzletekkel – pillantottam Ashre, aki a nemrég hallottakból ítélve, odalehet a vásárlásért -, zeneboltokkal – mosolyogtam Robra -, kozmetikai üzletekkel – néztem Nikkire -, könyváruházakkal – ez inkább nekem kedvezett. Bár azt nem tudom, hogy Peter mi iránt érdeklődik, de egy ilyen helyen biztosan megtalálja a neki való boltokat. – Aztán ott van még a Granville Street, ami a belvárosban található. Tele van éttermekkel, úgyhogy kedvünkre ebédelhetünk bárhol. Ráadásul a Pacific Centre bevásárlóközpont üzletei a legújabb divatárukat és egyedi vancouveri termékeket kínálnak – fejeztem be az adott hely ismertetését. – Aztán ott van még a Yaletown, ami szintén ruhaboltok sokaságát rejti, és a Canada Place. Itt van a CN IMAX mozi is, aminek kivetítője 5 emelet magas – fejeztem be végül a mondandómat.
A többiek szinte tátott szájjal néztek rám.
-Te aztán felkészültél – bólintott elismerően Peter, miközben visszaült a helyére. – Azt hiszem, nem fogunk ma unatkozni – nevetett. Mintha ez visszahozta volna a többieket is a valóságba, egyszerre kezdtek el egymással beszélgetni.
-Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel Vancouver – nézett rám Rob csodálkozva.
-Csak tudni akartam, hogy hova jövünk – mosolyogtam. – Nagyon sok mindent találtam a városról. Hihetetlen, hogy mennyi minden van itt.
-És mikor akarsz menni? – fordult felém Ash.
-Szerintem induljunk el már reggeli után, különben nem tudunk mindent megnézni – kuncogott Peter.
-Igen, szerintem is – helyeseltem.

Ezek után megrendeltük a reggelinket, majd miután meg is ettük azt és megbeszéltük, hogy hánykor találkozunk, mind fölmentünk a saját szobánkba, hogy készülődjünk a városi sétára. Fogat mostam, majd fölvettem egy farmert, egy pólót, rá a kedvenc pulóveremet, és végül a csizmám. A hajamat kibontva hagytam, a frufrumat pedig oldalra tűztem. Fölvettem a kabátomat, nyakam köré tekertem a sálamat, majd a sapka következett.
-Indulhatunk – álltam meg Rob előtt, aki elismerően nézett végig rajtam.
-Gyönyörű vagy – húzott magához – mint mindig – csókolt meg lágyan.
-Köszönöm. De azért te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam. A következő pillanatban megcsörrent a telefonja.
-Ki lehet az? – vette elő a zsebéből a készüléket. Csodálkozva nézett a kijelzőre.

Peter szemszöge

Amint elkészültem, elindultam, hogy lemenjek a portához. Beszálltam a liftbe, majd megnyomtam a földszint gombját. Még épp időben vettem észre Lisat, aki a lift felé sietett, így az utolsó pillanatban még beraktam a lábam az összecsukódó liftajtók közé.
-Köszi – zihált kissé, ahogy belépett mellém.
-Nincs mit – mosolyogtam.
A lift közben újra elindult.
-Úgy tűnik, nekünk a lift a törzshelyünk – kuncogott.
-Igen, nagyon úgy tűnik – nevettem én is.
Aztán a mosoly egy pillanat alatt lefagyott mindkettőnk arcáról, mikor egy hatalmasat rázkódott a lift. Láttam, hogy Lisa elveszti az egyensúlyát, de már nem tudtam elkapni. Én megkapaszkodtam a liftben lévő korlátban. Hatalmas csattanás, aztán a rázkódás abbamaradt, mire lassan kinyitottam eddig összeszorított szemeimet. Egy pillanatig már azt hittem, hogy le fogunk zuhanni. Teljes sötétség volt a liftben.
-Lisa, jól vagy? – próbáltam megkeresni szememmel körvonalát, de nem sikerült. – Lisa? – kezdtem kétségbe esni.
-Igen… - suttogta halkan. – Jól vagyok, csak azt hiszem, megvágtam magam meg beütöttem a fejem.
Hát persze, a hatalmas csattanás biztos a tükör volt.
-Hol vágott meg a tükör?
-Tulajdonképpen szinte mindenhol, de nagyrészük inkább csak karcolás – válaszolta.
Elővettem a mobilomat a zsebemből.
-Ez megteszi világításnak – kezdtem keresni őt a fénnyel. A lift egyik sarkában ült, hátát a falnak támasztva. Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam az arcát. – Te jó ég! – nyögtem ki.
-Ennyire szörnyű? – emelte kezét az arcához.
-Tele vagy vágásokkal – guggoltam le mellé gyorsan. – De szerencsére nem tűnnek mélynek.
Halkan fölsóhajtott.
-Inkább hívj föl valakit, mielőtt még az én szerencsémmel lemerül a telefonod – nézett föl rám. – Vagy rosszabb esetben tönkremegy – fintorgott. – Én az enyémet a szobámban hagytam.
-Ha áramszünet van, még a vészjelzőgomb sem működik. Fölhívom Robot – döntöttem el rövid tétovázás után. – Biztos tud segítséget hívni.
Csak bólintott.
1 kicsöngés… 2 kicsöngés…
-Igen? Mondjad Peter! – szólt bele Rob.
-Szia Rob. Tudnál segíteni? Lisaval beragadtunk a liftbe. Én jól vagyok, de őt több helyen is megvágta az üveg. Valószínűleg áramszünet van, mert korom sötét van – magyaráztam el a helyzetet.
-Máris hívok segítséget. Ne idegeskedjetek. Hamar kihoznak titeket. Hívj, ha valami nagyobb baj is van – hadarta.
-Rendben – válaszoltam.
-A mobilodat, pedig lehetőleg ne merítsd le, hogy el tudjunk érni titeket.
-Oké. Légyszi siess, mert Lisa egyre sápadtabb lesz.
-Már lefelé tartok. Majd hívlak. Szia – azzal letette a telefont.
Újra letérdeltem Lizy mellé.
-Biztosan jól vagy? Nagyon elsápadtál – emeltem föl az arcát.
-Ha klausztrofóbiás lennél, a te arcod is falfehér lenne – suttogta.
-Hé hé, nyugi – ültem le mellé, majd átkaroltam. – Ne pánikolj, nemsokára kivisznek minket innen. Nem kell aggódnod – húztam magamhoz, majd a karját és a hátát kezdtem simogatni. Nem érdekelt, hogy véres lesz a ruhám. – Tudok valamivel segíteni a helyzeteden? – kérdeztem, mikor még percek múlva is zihálva dőlt a mellkasomnak.
-Csak beszélj hozzám. Mindegy, miről, csak beszélj.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Azonnal fölkaptam, majd amint megláttam a kijelzőn villogó nevet, fölvettem.
-Mondjad! – szóltam bele köszönés nélkül.
-Már úton van a segítség. Bár kicsit nehezebb dolguk lesz így, hogy még mindig nincs áram, de azért kihoznak titeket. Tudod, hogy körülbelül melyik emeletnél vagytok?
-Talán a második környékén lehetünk.
-Oké. És minden rendben?
-Velem igen, de Lisa klausztrofóbiás. Egyelőre kézben tartjuk a helyzetet, de nagyon kell már a segítség – hadartam.
-Rendben, megmondom a tűzoltóknak. Hívlak, ha bármi új van – ígérte, majd letette a telefont.
-Nyugi, mindjárt kivisznek minket innen. Már úton van a segítség – simogattam meg a haját.
Percekig ültünk csendben egymás mellett – Lisa közben persze zihált, de szerencsére nagyobb gond eddig nem volt. Nagyon jól kezelte a helyzetet. -, mikor halk neszezést hallottunk meg magunk fölül. Reménykedve kaptuk föl a fejünk és csillant meg a szemünk. Nemsokára kijutunk innen.